Apa „szívmelengetõen” búcsúzkodik és Stephenre bíz minket. Annyival jobb az egész, hogy õ kedves és nem is parancsolgató. Miután apu elment én szomorúan, míg báttyó morcosan követjük tekintetünkkel. Felmegyünk a szobánkba –ugyanis a házzban nincs olyan, hogy „én szobám, te szobád”, hanem mindkettönkké közös. Takarítónk lelép pár cuccért, ami majd kelleni fog neki.

 Mi addig báttyóval lefürdünk, én a kádban, Shin a zuhany alatt, mert azt mondja nem akar alva megkapni a fürdõ hideg csempéjén, hogy aztán tüdõgyuszival ápolgasson. Mikor végeztünk be lettem tekerve egy nagy zöld törölközõbe, amit hamar le is szedek magamról, mert jobban szeretem ha nem vagyok vizes. Báttyó kivisz a fürdõbõl és lefektet az ágyra, de nekem úgy nem kényelmes. Lehúzom magamhoz és fejemet ölébe hajtom, õ meg ülõhelyzetbe tornázza magát. Behunyt szemmel élvezem, hogy ujjai a hajammal játszanak, csakhamar már dorombolok és a nekem szentelt figyelem hatására hamarosan elragad az Álommanó.

~*~

 Reggel arra ébredek, hogy valami csiklandozza a nyakamat. Nyöszörgök párat és próbálom elüldözni azt ami zaklat. De nem sikerül. Ha annak a valaminek az volt a célja, hogy felköltsön, hát közlöm, hogy elérete, amit akart. Oldalrafordulok, mert onnan jó meleget érzek és oda szeretnék bújni. Még mindig csukva van a szemem, de már biztos vagyok benne, hogy Shon itt van mellettem. Elefúrom arcomat nyakhajlatába és... Ennek nincs Shon illata, hanem inkább...

 Felnyitom szemeim és tekintetem egy smaragdzöld szempárral találkozik. Értelenül pislogok párat. Ho-Hogy kerül Stephen az én ágyamba?

-         Cica? – pislog ful kómásan és kistányér méretû szemeiben értetlenség tükrözõdik.

 Kócos hajtincsei ezerfele állnak, szemöldökét ellenállhatatlanul felhúzza. Valamiért késztetést érzek, hogy beletúrjak a sötétbarna hajba. És meg is teszem. Összeborzolom haját és egy hosszabb tinccsel kezdek játszani. Mosolyogva bújok közelebb hozzá. Tekintetét figyelem, ami azonnal rabságba ejti az én szemecskéimet. Isteni illata van, csak beleszippantok a levegõbe és elszédülök. Érzem az alkohol illatát, ahogy hallkan lélegzetét kifújja.

 Letornázom magunkról a takrót, de nem számítottam arra, hogy mit fogok találni. Egy ellenállhatatlan, kissé izmos, vékony felsõtestet és szép hoszú lábakat. Csak egy boxer van rajta, rajtam meg egy zöld selyempizsomanadrág. Belepirulok a köldökömig mikor teljesen végignézek rajta. Inkább ismét visszatérek a kócos tincseihez. Valahogy aranyosnak találom így.

-         J-Jó reggelt! Apa nem mutatta meg a szobád és eltévedtél, igaz? – kérdem nevetve, mintha egy teadélutánon lennénk. Pislog még párat, majd elmosolyodik és karjait vékony derekam köré kulcsolja. Napsütötte bõre elüt az én hófehér bõrszínemtõl. Nem ellenkezem, hagyom, hogy magához húzzon, úgy hozzá tudok bújni mellkasához.

-         Neked is jó reggelt, kiscica. Csöppet eltévedtem, de nem bánom – nevet fel õ is.

-         Shon hol van? – kérdem nagy cica szemekkel ránézve. Beleborzít a hajamba, ami így is elég kócos, ez csak rásegít.

-         Azt hiszem a másik szobában. – ráncolja össze a homlokát, mintha próbálna visszaemlékezni a tegnapi napra.

-         Gyere, ébresszük fel – rikkantom és még utoljára hozzádörgölõzöm. Valami kemény hozzáért a combomhoz. Áh, biztos a térde.

 Felpattanva húzom magammal a másik szobába, õ meg diszkréten engedelmeskedik, mert félõ, hogy mindjárt mászva követ. Nevetve nyitok be báttyó szobájába és ráugrom a takarókupacra, ami alatt báttyámat sejtem. Tudom én mi a legjobb ébresztési módszer és belefoglalja Shon legérzékenyebb pontját. Belenyalok a fülébe.

-         Mi a... – pattan fel én meg felnevetek ahogy ölében landolok. De a mosoly ráfagy az arcomra, mikor nem testvéremmel találom szembe magam.

-         Ne kiabálj már, Shin! Aludni akarok! – jelenti ki a másik takarólakó mellettünk én meg ijedtembe felsikoltok.

 Jobban mondva sikoltanék, ugyanis egy kezet érzek meg szám elõtt és hogy valaki gyengéden az ölébe emel, majd kirúgva az ajtót, nem törõdve kapálózásommal lefektet az ágyra, ahonnan elindultam. Õ is visszafekszik és hasra fordulva kellemesen felsóhajt.

 Értetlenül pislogok még párat, majd inkább cicásan felnyávogva rámászom hátára, fejemet az egyik lapockájára hajtom és hozzásimulok. Bõröm ahol csak hozzáér bizsereg, mennyei érzés. Ha lenne farkam, most csóválnám. De jó meleg van, szinte már perzsel a forróság.

Úgy néz ki, mintha ezek ketten egy néma párbeszédet folytatnának, ami, mint kiderül, tényleg így van, ugyanis Shon hangosan is kimondja amit kommunikáltak.

- Most keltél fel. – mondja a kiscicusnak, aki egy nyelvnyújtással honorálja ezt a mondatot. – Menjünk el a parkba, mert ha apa elmegy, a házból sem tehetjük ki a lábunkat. – válaszolja nekem az idõsebb, mire összeráncolom a homlokom. Hm? Nem mehetnek ki a házból? Ezekkel meg mi van? Talán az apjuk bezárva tartja õket? Chö…

Közben a kiscicus el is húz fölöltözni, akit aztán a tesója is követ nagyon lassan. Mintha direkt mozogna ilyen csiga-tempóban. Egész gyorsan átöltözködik, és igazán szexin néz ki. Illik hozzá a fekete-fehér színösszeállítás.

- Én kész vagyok – jelenti ki a kicsike, pont, mikor a bátyja becsukja az ajtaját maga után. Mondom, hogy nagyon lassan ment! – Gyere, mi addig induljunk el. – ragadja meg a kezem, és maga után ráncigál. Magunkra kapjuk a cipõnket, majd kimegyünk az utcára. A kiscicus csak csacsog, csacsog, és csacsog, és azon gondolkozom, hogy bír ennyit beszélni. Amilyen kicsi, és édes, olyan bõbeszédû. Tehát nagyon! Kezeit az enyémre kulcsolja, és miközben az élete legapróbb mozzanatát is elmondja, néha-néha megenged egy-egy közbeszólást nekem.

Míg a kiscicus, vagy most éppen kismadárka jókedvûen csivitel, Shon is kezd beérni minket. Shin-chan, mikor már a bátyja is mellettünk sétál, valamilyen csoda folytán csöndben marad. Valószínûleg elfáradt a szájacskája, de így legalább Shonnal is tudok beszélni. Vele sem érintünk olyan dolgokat, hogy például hogy értették azt, hogy amikor az apjuk nincs otthon, miért nem mehetnek ki, de másról jól elbeszélgetünk. A parkba érve leülünk egy szimpatikus padra, és kényelmesen elhelyezkedünk. Mivel Shon kitessékeli a kiscicust az ölébõl, ezért a fajtáját nem meghazudtolva fújtatva az én ölembe szegõdik. Heh, ha akkor is ismerni fogjuk egymást, amikor a szülinapja lesz, eskü, kap tõlem cicafüleket, és farkat!

- Te vagy a fogó! – kiáltják egyszerre, és elrohannak. Most komolyan fogócskázni akarnak? Hát, rajtam ne múljék… - gondolom kajlán vigyorral. Gyorsan én is feltápászkodom, és utánuk sietek. Shont kapom el elõször, akit átölelve együtt indulunk Shin-chan után. Egyszerre érünk oda hozzá, és õt is ölelve kapom el. Egyik édesebb, mint a másik… - gondolom légzési nehézségek között. Jól megfuttattak ezek az ukék…!

- Ott egy fagyis kocsi. – kiált föl az ölelésemben kényelmesen elhelyezkedõ cicus, aki könyörgõen a bátyjára bámul. – Shon, úgye veszünk? – Eskü, csak a szempilla rezegtetés hiányzik! TÉNYLEG olyan, mint egy macska! Lehet, amikor legközelebb boltban járok, tényleg veszek neki egy kosarat, amiben alhat, egy ketrecet, amibõl, ha kivisszük az utcára, nem szökik el, na meg macskaalmot. Hát, ha már macska, legyen kövér! Ja, hogy az lúd…?

- Jó, veszünk. – egyezik bele Shon a fagyi evésbe, és maguk után húzva az árushoz megyünk. – Milyet kérsz, baba? – kérdezi a bátyja. – Eper, csoki, vanília? – sorolja fel a három alap fagylaltot, amik közül én személy szerint egyiket sem szeretem, max a csokit. Az én kedvenc fagyim a feketeerdõ. De mivel az itt nincs, ezért inkább nem is eszem. Na meg most nem is kívánom…

- Köszönöm, nem kérek. – mondom, de Shon nagy boci szemeire nem tudok „nem”-et mondani, így kiegyezünk egy csokiban. Azt persze nem tudja, hogy mivel nem fogom megenni, neki kell majd eltüntetnie a fagyi nagy részét. Leülünk Shin mellé, és nézzük, ahogy a nyelvecskéjével nyalogatja a fagyiját. Én is nyalogatom a sajátomat, és szerencsémre csak néha ugrik be egy-egy kép egy nyalással kapcsolatos dologról, kettejükkel és velem a fõszerepben, de azokat gyorsan el tudom hessegetni, és inkább a fiúcskákra figyelek, akik közül a kisebb, bújós cica, mikor leülök mellé, az ölembe mászik.

- Nyugi, mindig ezt csinálja. Csak meleg legyél és õ már rajtad csüng. Öhm... mármint testhõmérsékletre gondoltam. – motyogja Shon vörösen, mire Shin is elpirul. Édesek. Kíváncsi lennék, hogy mit szólnának, ha megtudnák, hogy nem csak a testhõmérsékletem meleg, ráadásul mind ketten izgatják a fantáziámat. Hm… Sokkoljam õket, vagy ne?

- Aham, értem. – nevetek fel, és megakadályozva a kiscicám leesését, átölelem. Kiscicám? Ja. Shon meg a kiscsibém.

- Majd megszokod, ahogy látom már is a pártodon áll. – mosolyog keserûen a kiscsibe, ami miatt a kiscicus áttelepszik az õ ölébe.

- Te is jó meleg vagy, Shon – mondja Shin, majd neki áll a fagyija nyalásának. Erre eszembe jut az enyém is, de még mielõtt odaadnám Shonnak, meglátom, hogy a cicus összekente az orrát, mire nem bírom ki, és lenyalom róla. Látom, ahogy mindketten elvörösödnek, és erre kajánul elvigyorodok.

- Vigyázz hogy eszel. Összemaszatoltad magad – magyarázom meg tettemet mind a kettõjüknek. Shin ijedten a bátyjához bújik, aki védelmezõen átöleli. Hát, akkor most inkább nem adom át Shonnak a fagyit… Na, nem is gond. Kicsit magukra hagyom õket, míg kidobom a fagyit, amibõl már csak a tölcsér maradt meg. Visszaérve melléjük ugyanúgy találom õkat, csak annyi változott, hogy már Shinnek sincs meg a fagyija, csak õ gondolom, velem ellentétben, megette a sajátját. Megállok elõttük, és úgy nézek le rájuk. Vissza kéne menni a házukba, elköszönni az apjuktól, mert lassan megy – gondolom, és ki is mondom. Mind ketten bólintanak, így egy kis segítséggel, de felállnak, és vissza félé indulunk. Út közben beszélgetünk, de inkább csak én és Shon, mert Shin-chan alig bír a saját lábán menni, úgy látszik, eltûnt a sétálás iránti lelkesedés, és átvette a helyét az álmosság. Ketten együtt támogatjuk õt hozzájuk, ahol az induló apjukba botlunk.

- Végre itt vagytok – néz szúrósan a gyerekeire. – Tudjátok a szabályt, amíg nem vagyok itt, nem léphettek ki a birtokról! – jelenti ki, majd felém fordul. – Az ön felelõssége lesz figyelni rájuk, de természetesen maga szabadon járkálhat ki-be a birtokról. Bánjon velük szigorúan, nem nebántsvirágok! A többi szabályt majd elmondják magának. Egy hét múlva jövök! – utasít, és beülve a kocsiba elhajt. Kedvem lenne felnevetni a helyzet abszurditásán. Még hogy én szigorú?! Heh, ne röhögtessen! Ráadásul én, mint aki betartatja velük a szabályokat?! Még viccnek is rossz! A kis édeskék csak szomorúan és durcásan bámulnak az apjuk után, majd bevonulnak a házba, a szobájukba. Én is követem õket, és mivel látom rajtuk, hogy nem nagyon akarnának a szabályokról beszélni, meg úgy amblokk az apjukról sem ezért inkább tájékoztatom õket, hogy el kell mennem pár cuccért, és úgy is teszek.

Pár óra alatt megjárom az utat oda-vissza, és össze is cuccolok pár dolgot, mert nem tudom, hogy ott alszom-e vagy sem, ezért minden eshetõségre felkészülve megyek vissza. Shonék az egyikük szobájában vannak, és ahogy látom, Shin már megint alszik, vagy legalábbis pihen. Mivel nem tudok dönteni, megkérdezem Shont.

- Most megint téli álmot alszik, vagy csak a szemét pihenteti? – érdeklõdök az ágyban ülõ félmeztelen sráctól, és fejemmel az ölében szunyókáló cicus felé bökök. Csibe elmosolyodik, és szeretetteljesen megsimogatja öccsét, és így válaszol:

- Csak azt csinálja, amit az ilyen cicusok szoktak – válaszolja. Én is elmosolyodok, és melléjük telepszek. Mind kettejük arcán végig cirógatok, és mikor Shin-chan haját simítom ki az arcából, éppen akkor ébred föl. Fölállok az ágyról, és az egyik kényelmes kanapén foglalok helyet, és épp a szabályokról kérdezõsködnék, mikor megszólal a mobilom. Lelkesen veszem föl, mert tudom, ilyenkor csak valamilyen buli miatt szoktak zargatni.

- Steph! – kiáltja Ramon, ami miatt kitekerném drága barátom nyakát, ugyanis folyamatosan így szólít. Szak én szívathatok másokat, de mások engem nem! – gondolom durcásan, és visszavágok neked.

- Ó, hello, Ramona! Ja, nem, bocsi, eltévesztettem a hangodat! – mondom szórakozva, ugyanis tudom, hogy Ramon azt utálja a legjobban a világon, hogy a hangja tiszta olyan, mint az ikertestvéréé, aki lány. És nem a lányé a férfias…

- Kac-kac – reagálja le. – Na, csak azért hívlak, hogy megkérdezzelek, jössz-e a mai buliba? Ez most itt lesz, nálunk! – mondja, aminek nem örülök. Hallgatásom feltûnik neki, és mikor rájön, mi a bajom, mentegetõzni kezd. – Nyugi, a bulit nem neked kell majd eltakarítanod! Anyáék csak ezzel a kikötéssel engedték meg, hogy bulit tartsunk, ha nem neked kell összepakolni utána, hanem nekünk. Szóval nyugi! – hadarja, amin elröhögöm magam, bár tényleg megkönnyebbülök. Szeretek takarítani, és tény, hogy rendmániás vagyok, de mégis, egy buli utáni takarítás? Rémálmomban sem…!

- Oké! – egyezek bele, és mikor lerakom a telefont, akkor jut eszembe, hogy magamon kívül két embert vinnék magammal, de nem gond, el fogják fogadni. Ramon, és Ramona ikrek, 19 évesek, és baromi jók az ágyban. Mind kettõjükkel lefeküdtem már nem is egyszer, de megmaradtunk csak barátoknak. Elõször akkor találkoztam velük, amikor elkezdtem náluk takarítani. A szüleikkel laktak, és laknak azóta is, akik nem bírván elviselni a két kamasszal járó rendetlenséget, fölfogadtak engem. Ez egy éve volt. Ramona akart velem elõször lefeküdni, mert megtetszettem neki. Szép lány, így engedtem neki. Egyik alkalommal Ramon ránk nyitott, és csak akkor vettük észre, amikor levetkõzve megállt elõttünk. Na jó, tovább nem részletezem! – határozom el magamban, és felnézek két szempár bámulása miatt. Kérdõn néznek rám, mire elvigyorodok, és megkérdezem:

- Akartok bulizni jönni, velem?

-         Kiscicus, nem lenne kényelmesebb áttelepedni a kosárkádba? – kérdi, mire durcásan telepedek át Shon ölébe. Itt is jó meleg van. – Mit csináljunk ma? – érdeklõdik. Én azt hiszem, már tudom, mit akarok csinálni. Most kelltem fel, de álmos vagyok. Aludni akarok! Shon azt hiszem már tisztán tudja a terveimet, mert feláll, így én a földön kötök ki.

-         Most kelltél fel. – ad magyarázatot, mintha nem tudnám. Egy nyelvnyújtással jutalmazom ezt. – Menjünk el a parkba, mert ha apa elmegy, a házból sem tehetjük ki a lábunkat. – Ez igaz. Na akkor, parkra fel! Wíííí!

 Felszaladok a szomámba és hipp-hopp kész is vagyok. Egy fekete-fehér csíkos póló és egy fehér feszülõs farmer, fekete övvel. Tökély. Még a másik gatyámból elõhalászom a mobilom, beleborzítok a hajamba, hogy legyen elviselhetõ, majd le a lépcsõn.

-         Én kész vagyok – mondom és még látom, ahogy báttyó ráérõsen becsukja maga után a szobája ajtaját. – Gyere, mi addig induljunk el. – Fogom meg a kezét és a bejárathoz kezdem húzni, majd elengedem. Felveszem a cipõm, ami szintén fehér és megvárom, hogy õ is vegye fel a sajátját. Mikor az is megvan kimegyünk és egybe megcsap a meleg szellõ. Elmosolyodom és megfogom Stephen kezét. Olyan jó meleg még mindig.

  Amíg báttyó beér minket, addig már mindent elmondtam, amit csak gondoltam. Néha hagytam szóhoz jutni is és amire Shon mellénk ért, már elfáradt a szám.

 Elég jól elbeszélgetnek a parkhoz vezetõ úton, én inkább most hallgatok. Mikor odaértünk kiválasztunk egy tetszõleges padot és lehuppanunk rá, én igazából testvéremen landolok, de mivel õ ismét kitessékel az ölébõl, áttelepszek Stephenébe.

-         És itt mit csinálunk? – kérdi felügyelõnk érdeklõdve, mire báttyóval összevigyorgunk.

-         Te vagy a fogó! – rikkantjuk egyszerre és elszaladunk elõle nevetve.

 Ahogy látjuk, fél perc gondolkodás után õ is feltápászkodik és utánnunk kezd futni. Nevetve szaladunk elõle. Báttyót már megfogta, így engem kergetnek. Felkacagok ahogy két kar átfogja a derekam és egy fej a hátamon. Hatalmas lélegzeteket véve szuszog és nem enged el. Belebújok ölelésébe és mikor valahogy úgy fordulok, hogy lássam, felpislogok üldözõmre. Egy smaragdzöld tekintet ejt rabul. De nem sokáig, mert a hátamögött kiszúrok én valamit.

-         Ott egy fagyiskocsi. – világosítom fel, mire odanéz. Már a levegõt is normálisan veszi. – Shon, úgye veszünk? – kérdem nagy szemekkel nézve rá, hogy hatódjon meg.

-         Jó, veszünk. –egyezik bele és kézenfogva elhúz az árusig, én meg magammalhúzom Stephent is. – Milyet kérsz, baba? – néz rám én meg elgondolkodom. – Eper, csoki, vanília? – sorolja fel könnyítésképpen a kedvenceimet.

-         Epreset, de legyen rajta csoki – mondom vágyamat és kapok is egy olyat.

-         Te milyet kérsz? – pislog Shon a barnahajúra.

-         Köszönöm, nem kérek. – utasítja vissza kedvesen én meg kiszemelek magamnak egy padot és leülve rá kezdem nyalogatni a hûs édességet. Hmm...finom...

 Báttyó valahogy elintézte, hogy neki is legyen egy a kezében. Idejönnek mellém. Kapásból mászom át a férfi ölébe, mi8re kicsit meglepõdik.

-         Nyugi, mindigezt csinálja. Csak meleg legyél és õ már rajtad csüng. Öhm... mármint testhõmérsékletre gondoltam. – motyogja elpirulva. De azt hiszem én is elpirultam.

-         Aham, értem. – nevet fel ésmielõtt még a földön kötnék ki ölébõl, a derekamra kulcsolja kezét.

-         Majd megszokod, ahogy látom már is a pártodon áll. – mosolyog kesrerûen. Nem szeretem így látni. Akkor már inkább átfészkelõdöm hozzá és odabújok oldalához.

-         Te is jó meleg vagy, Shon – mondom és ismét nekikezdek olvadásban való fagyimnak. Elpirul, mire felnevetek. Majd csak arra leszek figyelmes, hogy egy arc közelít felém. Egy nyalintás az orrom hegyén, majd eltávolodik. Ijedten bújok oda Shonhoz és megszeppenten nézek rá.

-         Vigyázz hogy eszel. Össze maszatoltad magad – világosít fel,de én csak ijedten bújok testvéremhez, aki az elõbbi jelenetet látvafelemel és az ölébe ültet, hogy átöleljen. Arcomat nyakhajlatába fúrom.

Kergetõzés közben a kisebbik uke mellém kucorodik, és cicaként hozzám bújik, de a tesója megpróbálja kicsalogatni mellõlem. Szórakozottan nézem õket, és egy ideig nem csinálok semmit, hagyom, had tegyék, amit csak akarnak, de aztán megunom, és egy ragadozó pillantással, amit rájuk vetek, elhallgattatom õket. A kicsike megijed, ezért engem, mint menedéket, lecserél a bátyjára, aki felkapja õt, és elviharzanak a szoba másik felébe. Hát… Ez érdekes volt. És még érdekesebb, amikor látom, hogy az idõsebbik tesó a kicsike nyakát harapdálja, és közben az – valószínûleg – apjukba botlanak. Megszeppenve figyelik a tiszteletet parancsoló gazdag fószert, aki felém sétál.

- Stephen Garner? – kérdezi, mire nem felelek, csak bólintok. - Kaname Koori vagyok - mutatkozik be, és kezet nyújt. Erõsen megszorítom, és megrázom.

- Jöjjön beszéljünk az irodámban. Igazából nem is takarítónak, hanem felügyelõnek vettem fel. Nem szoktam a fiaim közelében lenni, ezért kérem, hogy legyen mindenben szolgálatukra. Viszonylag sok idõre el fogok utazni, és szeretném, ha valaki lenne mellettük, pesze, majd a fizetést elintézzük, azzal nem lesz gond. – közli, és elvezet a dolgozó szobájába. Felügyelõ. Mi vagyok én, pesztonka?! Ne már, hogy Andy azt is elmesélte, amikor a gyerekeire vigyáztam! Franc. Akkor kellett volna elhúznom, amikor ideértem. Á, nem, mert akkor nem láttam volna, ahogy a két kis ukica egymással való hancúrozását.

- Nos, Ady mesélt magáról, és csak jókat hallottam önrõl. Ezért eldöntöttem, hogy magára fogom bízni a gyermekeimet, de elõtte le kellett ellenõriznem magát. Örömmel láttam, hogy maga a híres Garner család sarja. Így ön a tökéletes jelölt a felügyeletükre. Fizetség majd mikor hazajöttem, most mehet! – küld ki, pedig szívesen beszóltam volna neki. Áh, na mindegy.

Megkeresem a gyerekeket, ami ebben a nagy házban elég sok idõ, de végül sikerül. Valami rajzfilmet bámul az idõsebb, miközben a kicsinek a feje az ölében van, és õ meg a telefonjával játszik. Mikor meglátnak, fölpattannak, és az idõsebb hellyel kínál, amit el is fogadok.

- Sziasztok, Stephen vagyok, az új takarító – mosolygok rájuk, fõleg a kis bújósra. Édesek, szóval mégis csak jó ötlet volt maradni. - És titeket hogy hívnak? – érdeklõdök.

 
- Shon vagyok – mutatkozik be az idõsebb, és amikor a kisebb nem szól semmit, õt is bemutatja. - Ez a bújós kiscica meg, Shin – erre a bemutatásra kap egy jutalmat, fejbevágás képében. Jó testvérek… - Ezzel nem hatsz meg senkit – durcizik a kissrác.

 
- Nem is akartam – a másik ked kinyújtja rá a nyelvét, mire felmevetek. Élvezni fogom az itt létet!

 
- Édesek vagytok – jelentem ki, mire mind ketten elpirulnak. Vicces kicsikék, jól lehet õket piszkálni.

-Te tényleg takarító vagy? Nem úgy nézel ki – bökdös meg Shin, akit a tesója kitessékel az ölébõl. - Ennyit a kényelemrõl – motyogja, és mikor rám pillant, felcsillannak a szemecskéi, és mellém telepszik.

- Igen az vagyok – mosolyodok el, miközben élvezem, ahogyan a hajamat birizgálja. Kicsit még birizgálja, de aztán a mozdulatai lelassulnak, és a halk, egyenletes szuszogása töri csak meg a csendet. Elaludt? – nézek rá, és mikor látom, hogy igen, a bátyjára nézek és egymásra mosolygunk. Édesek.

- Az apánk tényleg felügyelõnek vett föl téged? – kérdezi.

- Leginkább. Tegnap egy csicskása telefonált, hogy jöjjek ma el ide, az apátok takarítót keres. Erre itt mi fogad? Az, hogy két édes fiúcskára kell vigyáznom. Szóval nem olyan vészes, örülök ennek a munkának - mesélem, és mikor az „édes” szót meghallja, megint csak elpirul.

- Köszönjük, de ránk nem kell vigyázni – jelenti ki, amit nem is csodálok.

- Én ezt elhiszem, de ha már itt vagyok, akkor figyelek rátok – mondom, épp, mikor Shin-chan ébredezik. Álmosan nyújtózkodik egyet, és nekem dörgölõzik. Nyammogva körbepislog, majd rám bámul. Olyan kis édes, ahogy a nagy szemecskéivel rám pislog. Elmosolyodva még jobban hozzám bújik, és plüssmaciként megfogja a karomat. Édes kiscica. Szabad kezemmel most én kezdem el birizgálni a haját, ami láthatólag jól esik neki, és ha tényleg macska lenne, már rég dorombolna.

- Kiscicus, nem lenne kényelmesebb áttelepedni a kosárkádba? – kérdezem, mire durcásan a tesója mellé mászik. Heh, tényleg olyan, mint egy cica. Kényes, kényelmes, sértõdékeny és édes. Ezentúl ez lesz a neve. – Mit csináljunk ma? – kérdezem, mert nem tudom, mit akarnának csinálni. Elõször meg kéne ismerkedni talán…

- Ne már, van itt egy takaritó, nézd már meg, tök helyes, meglestem, amikor jött- nevet fel és csak nem hagyja abbba csiklandozásom. 
- Menj a fenébe vele együtt, vagy szobára, nekem mindegy, csak hagyj ma aludni - morogok rá és mikor látom, hogy nem nagyon van esélyem kikászálódok valamennyire a takaró alól és én is kezdem csikizni. 
- Milyen éber lettél hiretelen - vigyorog. Grrr.... 
- Mar nem vagyok álmos- mondom és lökök egyet csipõmmel, hogy keljen le rólam. 
Mikor megteszi én a fürdõbe battyogok és elintezem ügyes-bajos dolgaimat -zuhanyzás, fogmosás, hajszárítás stb… Amikor kijövök azt látom, hogy az ágyon döglik és engem vár, szépen ráugrom és belefújok fülébe, mert tudom, hogy azt nem szereti. Mikor támadna vissza, akkor leugrom az ágyról és elkezdek futni, õ meg utánam. Gyerekesen kergetõzünk az egész házban, mikoris  a szalonba meglátunk egy férfit ücsörögni. Nem nagyon veszünk tudomást róla, csak folytatjuk a játékunkat és addig fajul az egesz, hogy felkucorodok a férfi mellé és hozzagömbölyödöm, mint egy cica, tesóm meg próbál valahogy kiszedni vackomból. Egy darabig türi ezt, majd egy ragadozó pillantással leállítja megszeppent báttyámat és engem is, mert inkább átvandorolok hozzá. Felkap az ölébe és elviharzik velem, mire egy nevetésbe fulladt sikkantás hagyja el ajkaimat. Shon annyira póbálja megharapni a nyakamat, ami a gyengepontom, hogy észre sem veszi, hogy apába ütközünk minketten. Ijedten vigyorogva tesz le az ölébõl én meg csak megszeppenve figyelem apum, aki odamegy az új "vendéghez".
- Stephen Garner? -kérdi, mire a barna hajú férfi bólint. - Kaname Koori vagyok - mutatkozik be és kezet fognak. Mire báttyónak az égbe szalad a szemöldöke, mondjuk nekem is lehetne ilyen bajom, mert apa épp egy takarítót fogdos. Az õ szintjérõl ez megtiszteltetés. -Jöjjön beszéljünk az irodámban. Igazából nem is takarítónak, hanem felügyelõnek vettem fel. Nem szoktam a fiaim közelében lenni, ezért kérem, hogy legyen mindenben szolgálatukra. Viszonylag sok idõre el fogok utazni, és szeretném, ha valaki lenne mellettük, pesze, majd a fizetést elintézzük, azzal nem lesz gond. - És már el is vitte mellõlünk. Na szép apa, tiszta szívjóságból csinálnád mi? Ne aggodjon, nem fogok hozzaérni a szaros pénzéhez, és ahogy tudom, báttyó sem. 
Shonnal leülünk a TV elé, valami rajzfilmet néz, én meg a fejem az ölébe hajtva játszom a telefonomon. Egy fél óra múlva jelenik meg  a férfi, kinek neve: Stephen Garner, ahogy aputól hallottam. Nem is bajlódunk vele, de azért felülök és elteszem a telefonom, hogy ha mégis beszélni szeretne, ne érezze mellõzve magát. Ahogy megmozdulok, báttyó kapna utánnam, majd mikor õ is észreveszi az új tagot, elmosolyodik és hellyel kínálja a fotelben, amit õ el is fogad. 
- Sziasztok, Stephen vagyok, az új takarító - mosolyog ránk. A hangjától én megborzongom és akaratlanul is báttyóhoz bújok. - És titeket hogy hívnak?- kérdi kedvesen. 
- Shon vagyok - mosolyog báttyó és mivel látszik, hogy nem akarodzok megszólalni, beleborzol a hajamba. - Ez a bújos kiscica meg, Shin - mondja kedvesen és én tiszta szeretetbõl fejbevágom. 
- Ezzel nem hatsz meg senkit - mondom mûdurcisan. 
- Nem is akartam - nyújtja ki a nyelvét, Stephen meg felnevet rajtunk. 
- Édesek vagytok - mondja, mire mindketten pirulni kezdünk, õ már meg kacag, nem is nevet. 
-Te tényleg takarító vagy? Nem úgy nézel ki - bökdösöm meg kicsit az arcát, de még mindig testvéremen terpeszkedem, aki ezt megunva kitessékel az ölébol és a kanapéra ültet. - Ennyit a kényelemrõl - motyogom az orrom alatt es felcsillan a szemem, ahogy kiszemelem új áldozatom. Közelebb húzódom hozzá és a hajával kezdek el szórakozni. 
- Igen az vagyok - mosolyodik el, látszólag tetszik neki, amit csinálok. 

Bepattanok a kocsimba, és, mivel mindig a kocsiban marad a takarító szerelésem, el is indulok. Fél órát megyek, mire az ismerõs, pasztell színû kertesházhoz érek. Kiszállok a kocsiból, és fölkapva a felszerelésemet, becsöngetek a házba. Egy középkorú, barna hajú, és szemû, kerekded asszony jön ki a házból, aki aztán ki is nyitja nekem a kaput.

- Jó reggelt, Szívecske néni! – köszöntöm a kedves asszonyságot, akinél – többek között - ismét takarítok. Azért most jöttem hozá, mert a gyerekei ilyenkor már iskolában vannak, így nem sokat zavarnak azok a kis lurkók. Édes kis család, sajnálom, hogy az enyém nem ilyen... Ráadásul jó õket bosszantani is.

- Jó reggelt, neked is! És tudod jól, van nekem nevem is! – dorgál meg. Persze, a neve Andy. De amit én használok rá, az sokkal jobban illik hozzá! Hogy miért hívom „Szívecske néninek”? Mert a férje mindig Szívecskének hívja. És ebbõl lett a Szívecske néni. Ez a név egyedül neki nem tetszik, a családja többi tagjának viszont nagyon. Szóval továbbra is ezen a néven fogom hívni.

- Hogy tetszik lenni? – kérdezem, mire elmondja a problémáit, ami a legutóbbi, pár hónappal ezelõtti látogatásom óta összegyûlt neki. Kezdem úgy érezni, hogy nem csak a takarítójuk vagyok, hanem a pszichológusuk is. De nem zavar…

- Stephen, ne haragudj, de az egyik ismerõsömnek megadtam a számodat, mert pont takarítót keresett. És én teljesen meg vagyok veled elégedve, így neki is ajánlottalak. Remélem, nem baj! – tördeli a kezét Szívecske néni, mire nem tudok rá haragudni.

- Á, dehogy baj! Végülis, csak az ön gyerekeinek a három hónapos dolgait kell elraknom... – szivatom azért, de elmosolyodok, hogy tudja, nem gondolom komolyan, még ha szarkasztikusan is mondtam. Lesújtó pillantással jutalmaz, de nem zavar igazából. Mikor rábólintok, hogy tényleg nem gond, el is indulok a felsõ emeletre, hogy nekikezdjek a takarításnak. Közben azon gondolkozom, hogy vajon kinek is ajánlott. Nem bírom a besavanyodott öregembereket, remélem, nem egy olyanhoz fogok kerülni... Viszont valami csini csajszinak, vagy cuki kissrácnak nagyon is örülnék...

Gondolkozás közben elkezdem a szokásos dolgokat. Elõször összepakolom a szétdobált dolgokat, amiket a gyerekek szanaszét hagytak, majd letörlöm a port. Föl is porszívózok, végül meg ahol nem parketta van, ott fölmosok. Észre sem veszem, hogy repül az idõ, egyedül a gyomrom korgására figyelek föl, na meg arra, hogy már végeztem is mindennel. Elköszönök Andytól, és egy gyorsétterem felé veszem az irányt.

Bent, a helyiségben, nincsenek is sokan, így hamar sorrakerülök. Kérek egy csípõs szószos, borjú kebabot, meg egy gyömbér levet, majd letelepedve az egyik székre, enni kezdem. Áh, igen, emlékszem már, mi hiányzott nekem... Persze Szívecske néni idegesítésén és finom sütiein kívûl... Tényleg! Most nem is kaptam semmi finomságot tõle. Lehet, hogy még rosszul érinti a múltkori eset, amikor a sütiében hajat találtam, és amikor nyeltem, majdnem megfulladtam tõle, és azóta mindig ezzel piszkáltam? De hát én már el is felejtettem a dolgot! Hogyan is fulladtam meg majdnem? Passz.

Merengésemben a telefonom csörgése zavar meg. A gatyám zsebébõl kiszedem a készüléket, és fölveszem az ismeretlen számot.

- Hallo? – kérdezem.

- Jó napot! Maga Stephen Garner? – kérdezi egy fiatal, monoton hang. Felvont szemöldökkel hallgatom tovább, miután „igent” mondtam.

- Andy Black ajánlotta Önt, takarítónak. Ha az Önnek is megfelel, a ??? –ba kellene holnap kilenc órára mennie, ahol a fõnköm elmagyarázna Önnek mindent – darálja, én meg elképedten hallgatom a további mondanivalóját. Mégis honnan veszi, hogy így elvállalom?! Minek vállalnék el egy olyan háznak a takarítását, ahová nem is a leendõ munkaadóm vesz föl?! – Nos, sok sikert a fõnökömhöz, és a fiaihoz is! – hallom meg, az utolsó mondatát, amivel elköszön. Hmm, fiai vannak? Lehet akkora szerencsém, hogy valami cuki kis ukék a fiai? Hát... Megnézem én azt a házat, max ha nem tetszenek az ott lakó emberkék, akkor vagy szét szívatom õket, vagy fölmondok...

--- --- --- --- ---

Másnap reggel megint nyûgösen kelek, bár ez nem meglepõ, hiszen mindig rosszul kelek korán. Nem szeretek fölkelni, de muszáj. Ráadásul most sietnem is kell, mert elég messze van tõlem az a ház, szóval most csak egy gyors mozsdásra, és pár falatra van idõm, és már menni is kell.

Áthajtok az egész városon, és egy elég puccos környékre tévedek. Ó, basszus, gazdagok?! Végül is... Ha megengedhetik maguknak, hogy ne a leendõ munkaadóm hívjon fel, hanem valamilyen beosztottja... Akkor így jobban belegondolva meg sem lepõdök. Fõleg nem azon, hogy a környék legnagyobb palotája az övék. Na bazz, ezt az egészet nekem kéne kisikálnom?!

Behajtok a kocsimmal az udvarra, ahol egy komornyik szerûség vár, aki bekísér a „szalonba”, ahogy õ nevezi. Heh... Milyen szerencse, hogy a saját fizetésembõl, a saját lakásomban élek...

Leültet az egyik kanapéra a hapsi, és közli, hogy nemsokára jön az „Úr”. Kössz szépen. Inkább mennék vissza Andyhoz. De... Meglátok egy marasztaló okot. Illetve kettõt, akik engem ésre sem véve, áthaladnak a szobán. Két igazán szemrevaló fiú az a két marasztaló ok, akik közül egyik szebb, mint a másik. Csak tudnám, melyik a szebb. Nem is szépeh, hanem... Édesek! Az egyik egy tipikus, ártatlan ukica, míg a másik idõsebb nála, és magasabb is. Õ inkább semés alkat, de... Õ is tökéletes uke lenne. Hmm, talán lehet, hogy mégis maradok?