|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 20:18:37 | #684 |
Karakter: Taiga
Taiga:
Kedvenc helyemre viszem, ahol tudom hogy isteni spagettit főznek. Ahogy belépünk az ajtón, ő félénken megtorpan, és felpillant rám. Tudom... A tegnapiaknak nyoma maradt, és most még fél egy kicsit.
- Minden rendben. Én itt vagyok, nem lesz semmi baj - nyugtatom meg lágyan, mély hangomon.
- Rendben - süti le szép szemecskéit megnyugodva. Nagyon kis aranyos...
Egy asztalhoz vezetem, és már jön is a pincér. A mai specialitásból rendelek magunknak, és felé fordulok. Édes ez a kis pír az arcán. Csodásan áll neki... vajon az ágyban, amikor majd alattam fog nyögdécselni, akkor milyen lesz? Biztosan pirosabb... és majd alabástromfehérségű bőrén csillogni fognak az izzadtságcseppek, szép, selymes haja nedvesen tapad majd a homlokába... sötét szemei kábán fognak csillogni... Ahhww...
Na jó, hagyd ezt abba Taiga, mert szégyenszemre merevedésed lesz az étteremben, és a pincér azt hiszi valami spagettire gerjedő perverz vagy. Spagettofil. Hehe...
- Sokat jársz ide enni? - kérdezi lágy hangocskáján. Oh na végre.
- Igen, szeretek itt enni. Csendes hely és nagyon jól főznek. - veszem fel a könnyed társalgás fonalát. Kíváncsian figyelem közben. Rendőrként a metakommunikációt alaposan ismerve úgy olvasok másokból, mintha nyitott könyvek lennének. Ő pedig igazán fincsi kis olvasmány. Idegesen harapdálja duzzadt kis alsóajkát, gyűrögeti a szalvétáját, nagy levegőt vesz hogy megszólaljon aztán mégsem teszi.
- Kérdezz csak. Mit szeretnél tudni? - mondom lágyan. Tágra nyílt, mondhatni kistányér szemekkel pillant rám meglepettségében. Annyira bájos, hogy muszáj nevetnem.
- Ha láttad volna most magad... - teszem hozzá, és ő is felnevet csilingelő kis hangján. Szinte azonnal oldódik a feszültsége.
Na végre.
- Szóval?
- Te voltál...? - kérdezi. Biccentek és ő újra elmosolyodik. - Azonnal felismertelek.
- Na és miről? - hajolok közelebb hozzá, és halvány mosollyal nézek mélyen a szemeibe, úgy bűvölöm tovább. El is pirul... hát nem édes?
- A szemeidről... még soha nem láttam ilyen színű szemeket. - válaszolja. Hát megzabálom.
- Tetszenek? - kérdezem halkan.
- Igen...
Csapdába ejtem pillantását, és teljesen a hatásom alá vonom. Annyira ártatlan és tapasztalatlan még, hogy észre sem veszi. Asztalon pihenő kezére siklanak ujjaim, és finoman megcirógatom puha bőrét...
- Parancsoljanak - hallom meg hirtelen a pincér hangját, az én kis védencem összerezzenve szakítja el tőlem tekintetét és rántja vissza kezecskéjét. Hát nem elpirult? Gyönyörű...
Csalódott sóhajjal fordulok a pincér felé, de megbocsátom neki hogy elefántként rontott a porcelánboltba, amikor megpillantom az elénk rakott tányérokat. Isteni illata van...
Jó étvágyat kívánva egymásnak kezdünk eszegetni, és én kellemesen elcsevegek vele. Semmit sem tud rólam, így elmesélem neki ki is vagyok valójában, és hogy rendőrfőnök létemre miért vettem mégis részt a túszmentő akcióban (régi szép emlékek miatt). Beszélek magamról, hogy nincs jelenleg senkim (szerintem nem árt tudnia), ahogy neki sem (ezt is tudom róla), aztán az utazgatásaimról, végül találunk sok közös témát, ami érdekel minket. Mivel irodalom szakos és művelt, ezért a kedvenc íróim nevét hallva pontosan tudja miről beszélek. Üdítő változatosság. Végre nem egy üresfejű szépségre bukkantam.
Befejezzük a vacsorát, és ő fagylaltot rendel desszertnek. Fahéjas kávémat kortyolgatva figyelem ahogy kanalazgatja a hűvös finomságot, és kemény önuralmamnak köszönhető csak, hogy nem nyalom le szájának sarkáról a szétkenődött csokiöntetet.
Az ebéd befejeztével sajnos elindulunk. Hazaviszem, és lakása előtt leparkolva kiszállok a kocsiból és kinyitom neki az ajtót.
- Köszönöm szépen az ebédet - mosolyog fel rám. Jaj de szééép... akarom!
- Szívesen. Örültem a társaságodnak, jól esett beszélgetni veled. - válaszolom lágyan, és az ajtóhoz kísérem. Megállunk, és előveszi a kulcsát.
- Akkor én búcsúzom is... - sóhajtok, és támadásba lendülök. Ó nem olyanba, még nem.
- Felhívhatlak holnap? Esetleg megismételhetnénk valamikor ezt a kellemes ebédet...
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 20:16:07 | #683 |
Karakter: Kai
Kai
- Hello! A nevem Taiga. Tegeződjünk, ha nem probléma. – nem probléma, mért lenne az? Nem szeretem a magázódást. Megrázom a fejem és bemutatkozom én is.
- K...Kai vagyok. – dadogom. Magamra sem ismerek, megszólalni is alig merek a közelében. Jó fáradt vagyok, meg halál közeli élményem volt, de azért tudok én jobbat is. Szedd össze magad Kai!
- Tudom. – feleli és elém tesz egy bögre kávét. Azt hiszem ez most nagyon jól fog esni.
- Köszönöm. – mosolygok rá.
- Ne aggódj, néhány nap múlva túl leszel rajta, és visszarázódsz a régi kerékvágásba. – biztató hangja egy kicsit megnyugtat. Bólintok és belekóstolok a kávémba. Egész finom.
Felsorolja a rólam tudni valókat, hogy hol tanulok és hol lakom, gondolom adat egyeztetés céljából. Mind igaz.
- Remek. Tegnap pedig néhány évfolyamtársaddal, név szerint Yang Laoval, Tioko Meivel és Kario Naomival mentetek az „Édes ízek” nevű étterembe egy ebédelfogyasztásának céljából. – már amikor meghallottam barátaim nevét megrökönyödtem. Olyan szépen kezdődött. És ő meg olyan egyszerűen és hidegen sorol fel mindent, de nem volt ott, nem érezte azt, amit én…
- Igen. – alig jön ki hang a torkomon.
- Mielőtt elkezded felidézni az étteremben történteket szeretnél esetleg még valamit a kávén kívül? Egy kis rágcsálni valót vagy üdítőt? – kérdezi, és én kezdek megint megnyugodni, de nem akarok semmit, legyünk túl rajta és hadd menjek. Megrázom a fejem és összeszedem magam, hogy el tudjam mondani mi történt.
- Szeretnék túlesni rajta. – még mindig alig van hangom, de már legalább van valamennyi.
- Nagyon bátor vagy. – rám mosolyog, hmm, mennyivel szebb az arca így. – Akkor kezdjük.
Elindítja a felvételt, és én elkezdem onnan ahol ő abba hagyta.
- Szóval elmentünk az édes ízekbe, az ebéd után már indultunk is kifelé, amikor az a maszkos fickó berontott és pisztollyal a kezében fenyegetőzött… - elmondom neki a pincért, akit megütött és azt az eszelős nézést, amit rám villantott. Elmondok mindent, amit láttam és tapasztaltam, de kezdem egyre pocsékabbul érezni magam. Azzal próbálom elvonni a figyelmemet, hogy a bögrét forgatom és fülére fókuszálok, közben érzem, hogy folyamatosan engem figyel, és emiatt kezdek zavarban is lenni. Cikáznak a fejemben a gondolatok.
- Fekete ruhás kommandósok álltak elénk és kilőtték mögülem a rablót. – befejeztem a többit már biztosan ő is tudja pontosan. Most már kifejezetten rosszul érzem magam, ezt az egészet többet nem akarok elmondani. Emlékezni sem akarok rá többé.
- Rendben, készen is vagyunk. Látom nem vagy jól. Gyere, hazaviszlek. – megfogja karomat, és gyengén felhúz. Hogy micsoda? Hirtelen azt sem tudom mi történik. Én nem szeretnék neki fölösleges munkát és bonyodalmat.
- Nem szükséges, én...jól vagyok…- hebegem. Nagyon kedves tőle ez a felajánlás.
- Ragaszkodom hozzá. – feleli kedvesen. Csak most jutottam el odáig, hogy jobban megnézhessem. Gyönyörű arca van. Határozott, markáns vonásai ellenére az arca mégis lágyan ívelt, a szemei pedig… elképesztők, ritkán látni ilyen acélosan csillogó kék szemeket, én pedig most nagyon közelről vizsgálhatom meg.
Ki enged a szobából, és én előre megyek egy kicsit. Hirtelen lázas munkába kezdenek a kollégái, biztos nagyon sok dolguk van.
A kapitányság udvarában parkoló kocsijához vezet, ami egy luxus járgány. Gyönyörű ez az autó. És milyen kényelmes?!
- Mikor ettél utoljára? – hát ez egy jó kérdés. Mikor is?
- Nem is tudom… - közben időrendbe rakom az eseményeket, hátha úgy rájövök.
- Szerintem tegnap délben. Szereted a spagettit? – tényleg, az étteremben. Tészta?! Persze, nagyon szeretem.
- Igen. – egyből jobb kedvem van.
- Akkor meghívlak ebédelni, amúgy is éhes vagyok. – Jaj, én nem azért mondtam. Már tiltakoznék is, hogy köszönöm nem kell, de még a gondolatomba is közbe vág.
- Ragaszkodom hozzá. – teszi hozzá határozottan. Úgy látom szereti ezt a mondatot.
- Hát jó…akkor szívesen elfogadom. – mosolygok fel.
Egy olasz étterembe megyünk, úgy tudom ez a város egyik legjobb étterme. Nagyon jó ízlése van, itt minden finom. Kicsit megszeppenek az ajtóban, nem félek vagy ilyesmi, csak valahogy nem szeretnék belépni. Segélykérően nézek fel meghívómra. Gyengéden néz le rám.
- Minden rendben, én itt vagyok! Nem lesz semmi baj. – mért tud ilyen könnyen megnyugtatni? Hisz alig ismerem.
- Rendben. – zavartan sütöm le a szemem.
Egy csendesebb asztalnál foglalunk helyet. Mellénk lép egy pincér és Taiga rend, helyettem is, mert én még mindig csak pirongani vagyok képes. Ezt nem hiszem el, Kai, mi ütött beléd?
Imádom a spagettit, kezdek elgondolkozni, és elém villannak a képek a kedvenc ételeimről. Minden tészta félét szeretek, és néha otthon főzök is magamnak. Észbe kapok, egy kicsit megint elmerengtem, pedig most nem is vagyok egyedül. Felnézek az engem figyelő szempárra.
- Sokat jársz ide enni? – kérdezem kicsit bátrabban. Valahogy el kell indítanom a beszélgetést, ő mindent tud rólam, én viszont a nevén kívül semmit.
- Igen, szeretek itt enni. Csendes hely és nagyon jól főznek. – annyira megkérdezném tőle, ami most a legjobban érdekel, de nem merem, pedig olyan kíváncsi vagyok. Babrálni kezdek valamivel, és őt nézem. Azt hiszem észre vett rajtam valamit, mert mosolyogva közelebb hajol.
- Kérdezz csak! Mit szeretnél megtudni? – aztaa, lebuktam. Olvas a gondolataimba? Elkerekednek a szemeim, és ő felnevet.
- Ha láttad volna most magad…- én is felnevetek, biztos vicces arcot vágtam. Már nem vagyok annyira zavarban.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 20:15:41 | #682 |
Karakter: Taiga
Taiga:
Megcsörren a házi készülék. A titkárnőm lágy hangja szól bele, tájékoztat hogy megérkezett kis védencem a kihallgatásra. Remek.
- Főzzön két kávét, kérem - utasítom halkan.
Egyenruhában vagyok, de csak az ingem van rajtam. Eszem ágában sincs frászt hozni szegény fiúcskára. Körülpillantok, és ki is szúrom őt azonnal az asztalnál üldögélni. Fáradtnak tűnik. Na igen, ilyen élmény után nehéz aludni. Ezért is gőzölög kezemben a két bögre kávé.
- Hello - lököm be az ajtót lábammal. - A nevem Taiga. Tegeződjünk, ha nem probléma.
Megrázza a fejét.
- K...Kai vagyok - válaszolja félénken. Oh, most először hallom a hangját. Tegnap csak suttogni voltképes. Igazán kellemes, lágyan simogató...
- Tudom.
Leteszem elé a gőzölgő, finom, aromás illatot árasztó kávét, és kihúzva a széket ülök le mellé.
- Tessék... - mondom közben. - Ahogy elnézem, rád fér.
- Köszönöm - ereszt meg egy félénk mosolyt. Igazán szép látvány... ezt a mosolyt még kicsalom belőle néhányszor.
- Ne aggódj, néhány nap múlva túl leszel rajta, és visszarázódsz a régi kerékvágásba. - mondom bíztatóan. Csak biccent, és megfogja a bögréjét. Karcsú, hosszú ujjai vannak... Szép kezei vannak nagyon. Most, hogy jobban szemügyre vehetem, rendkívül elégedett vagyok a látvánnyal. Ritkán találkozom ilyen szép fiúkkal... sajnos a munkám során csak gerinctelen politikusokhoz és bűnözőkhöz van szerencsétlenségem.
- Szóval, 22 éves vagy, és Irodalom szakos a Tokyoi Bölcsészeti Egyetemen. Egyedül élsz, élő rokonod nincs. - sorolom az információkat róla gépiesen. Fényképező memóriámnak köszönhető. Felmondom címét, telefonszámát is.
- Igen - válaszolja halkan.
- Remek. Tegnap pedig néhány évfolyamtársaddal, név szerint Yang Laoval, Tioko Meivel és Kario Naomival mentetek az „Édes ízek” nevű étterembe egy ebédelfogyasztásának céljából.
- Igen - cincogja. Oh, megijesztettem a hűvös tárgyilagosságommal. Francba. Megenyhült tekintettel nézek rá.
- Mielőtt elkezded felidézni az étteremben történteket szeretnél esetleg még valamit a kávén kívül? - kérdezem kedvesen. - Egy kis rágcsálnivalót vagy üdítőt?
Megrázza a fejét, és sötét tincsei arcába hullnak, finom kamilla illata az orromba kúszik. Hm... izgató. Nagyon is ínycsiklandó falatka.
- Szeretnék gyorsan túlesni rajta - susogja.
- Nagyon bátor vagy - eresztek meg egy halvány, bíztató mosolyt. -Akkor kezdjük.
Bekapcsolom a kis magnót, és ő halkan mesélni kezd. Szép választékosan fejezi ki magát, és elképesztően pontosan írja le a dolgokat. Nem is vártam mást egy irodalom szakostól. Intelligens, kedves és szép. És azt mondtam már, hogy szép? Nem is szép, hanem gyönyörű...
Karcsú ujjacskái a bögre fülével játszadoznak, és én megbűvölve figyelem... Elképzelem ahogy végigsimít velük mellkasomon és hasamon, és melegem lesz hirtelen.
A történet előrehaladtával sok dologra fény derül, de ezeket a helyszínelők már mind leírták. Igazság szerint már rég végeztünk, hisz az adatok egyeztetése is meg a kiszabadítás körülményeinek leírása csak a lényeg, de akkor hogyan cserkészhetném be? Márpedig azt fogom.
Én mindig megkapom amit akarok.
- Rendben, készen is vagyunk. - kapcsolom le a magnót, ahogy befejezi kiszabadításának elmesélését is. Kissé megviselte a visszaemlékezés, sápadtan mered az asztallapra. - Látom nem vagy jól. Gyere, hazaviszlek. - állok fel, és karját megfogva gyengéden felsegítem a székről, csak hogy hozzáérhessek.
Mintha mély álomból ébredne, úgy pillant fel rám. Hát mindjárt feldobom az asztalra és duzzadt kis ajkaira vetem magam.
- Nem szükséges, én... jól vagyok... - mondja halkan.
- Ragaszkodom hozzá - válaszolom kedvesen, és éjsötét, gyönyörű szemeibe nézek. Épp csak a vállamig ér, és ahogy szoros közelségben állunk, finom illatát intenzívebben érzékelem. Ahhwww... akarom.
Kiveszem a magnókazettát, és az ajtóhoz lépve előre engedem Kait, és lopva végigpillantok rajta. Sportosan öltözik, de csinosan. Lágy, finom mozdulatai vannak, és kedves kis arcával teljesen elbűvöli a kapitányság lébecoló népét.
- Csukjátok be a szátokat és dolgozzatok, naplopók! - mordulok keményen bámészkodó rendőreimre, és ők elfordítva arcukat lázasan elkezdenek mással foglalkozni. Na azért.
Egyikük kezébe nyomom a szalagot, és kivezetem kis szépségemet az épület udvarában parkoló kocsimhoz.
- Mikor ettél utoljára? - kérdezem halkan ahogy kikanyarodom az udvarból. Elgondolkodó arcot vág. Kis édes...
- Nem is tudom... - válaszolja.
- Szerintem tegnap délben - sóhajtok. - Szereted a spagettit?
- Igen - mosolyodik el. Imádom a mosolyát.
- Akkor meghívlak ebédelni, amúgy is éhes vagyok. - látom rajta hogy nyitná a száját, de közbe vágok. - Ragaszkodom hozzá.
- Hát jó... akkor szívesen elfogadom - mosolyog rám félénken. Jaj de imáááádom az ilyen félénk fiúcskákat!
Taiga te piszok mázlista disznó!
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 20:15:14 | #681 |
Karakter: Kai
Kai
Iskolából kijövet, megbeszéljük a csoporttársaimmal, hogy később elmegyünk kedvenc éttermünkbe, csak úgy beülni kicsit dumálni, enni. Haza megyek, átöltözöm, kicsit még pihenek, aztán elindulok. Viszonylag közel lakom az étteremhez, hamar oda érek, és a legjobb helyre ülök. Ahogy megjönnek a többiek, rendelünk is, nagyon éhes vagyok és ráadásul itt jól is főznek.
Jól telik a nap. Lassan végzünk, fizetünk, és már indulnánk is ki, amikor hirtelen valami maszkos alak beront az étterembe. Hirtelen azt sem értem, hogy mit beszél. Hallom, ahogy néhányan felsikítanak, és az egyik barátom engem hív, de meg se bírok mozdulni. Aztán, mint valami villámcsapás ér a felismerés, hogy nagy veszélyben vagyok és ezzel együtt egy szörnyű hang is nyomatékosítja bennem, hogy minél hamarabb tűnjek el. Lebukom és próbálok a többiekhez menni, de alig merek megmozdulni. Nagyon félek. Kiabál, a pénzt követeli a kasszástól, vagy különben lelövi. Nem viccel, érezni lehet a hangján, hogy nagyon is komolyan gondolja.
Velem szemben ül egy nő, olyan sápadt, hogy teljesen ki látszanak az erek az arcán, halálra rémült; arca még jobban megijeszt. Tudom, hogy én is hasonlóan nézhetek ki. Az egyik pincér neki ront a támadónak, de valahogy balul sül el a próbálkozása és a rabló pisztolyával fejbe veri. Két asztal közül nézek ki, és szinte tökéletes rálátásom van, hogy mit csinál ez a szörnyű fickó. Hirtelen szirénák hangját hallom, pont a legjobbkor. Hatalmas kő gurul le a szívemről. Csak legyen már vége, minél hamarabb. De elszóltam magam.
Ez az elme háborodott teljesen ki kell magából. Kifelé a rendőrök felé lő és fel alá járkál. Nagyon erősen gondolkodik. Egyszer csak felém kapja a tekintetét, de ezt az eszeveszett nézést nem lehet tekintetnek nevezni. Olyan mintha azt se tudná, hogy hol van. Rám kiabál és nekem szegezi a fegyverét.
- Héé, te ott! Gyere ide, most! – levegőt is alig kapok, csak rázni tudom a fejem. Nem akarom!
- Ez parancs volt! Gyere ide! – de meg se várja, hogy válaszoljak, csak elindul felém. Jézusom, segítsen már valaki.
Pólómnál fogva ráncigál fel, és úgy fog mintha valami élő pajzs lennék. Nagyon félek. Soha nem féltem még ennyire. A pisztolyát a homlokomnak szegezi. Érzem a hideg fém érintését, és még jobban remegek. Meg se merek szólalni, és olyan gyengének érzem magam, hogy meg se próbálok ellene küzdeni. Segélykérően nézek a körülöttünk lévő emberek arcára, de csak félelmet, sajnálatot, tehetetlenséget látok. Én ezt nem bírom, segítsen valaki!!
Hatalmas robajjal törnek be a rendőrök az étterembe. Foglyul ejtőm hátrébb ráncigál, de érzem rajta, hogy tudja, hogy nincs hova menekülnie. Meg fog ölni, tudom. Ahogy ide érnek a rendőrök, közli velük, hogy megöl, ha közelebb jönnek. Tudtam, hogy ez lesz de hallani rosszabb. Nagyon félek, de már kezdem úgy érezni, hogy nem érdekel, csak legyen vége. Csak azt akarom, hogy eleresszen. Egy csapat feketébe öltözött ember áll előttünk, fegyverrel a kezükben, amit egyenesen felém szegeznek. Tudom, hogy nem rám céloznak, de a látvány annyira ijesztő, hogyha nem lennék ennyire lesokkolva akkor már rég bőgnék és talán én húznám meg a halántékomnak szegeződő pisztolyon a ravaszt. Egyenesen velem szemben egy magas, nagyon határozott férfi áll, az egész kisugárzása azt mutatja, hogy ő fog véget vetni ennek a horrornak. Egy dörrenés.
A hangra egy pillanatra a szívem is kihagy. Megmerevedik mögöttem a test és leránt magával. Hirtelen azt hittem én is meghalok. Még mindig nem merek megmozdulni. A fekete ruhás jön és segít. Nyugtatgat és felsegít a földről, de képtelen vagyok állni a lábamon. Majdnem meghaltam…
A férfi még mindig mellettem áll, sőt még jobban átkarol és segít, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Oda bújok hozzá, hihetetlen de olyan biztonságban érzem magam.
- Jöjjön, menjünk innen. – olyan gyengéd és megnyugtató a hangja. Gyengéden elindul
velem ki felé, szinte ő vissz. Alig van erőm megtartani magam. Ki érünk. A fény bántja egy kicsit a szemem, igyekszem meg szokni, de szörnyű látvány fogad. Az asztalok feldöntve, székek összetörve, mintha nem is egy étteremben lennék.
Elenged, hagyja, hogy magamtól is megpróbáljak megállni. Kell egy kis egyensúlyozás, de azért megy.
- Köszönöm. – suttogom megmentőmnek. Az életemet köszönhetem neki. Felnézek rá, de nem látok sokat az arcából. Fekete maszkja eltakarja előlem, csak hihetetlenül szép kék szemeit látom. Gyengéden néz le rám, még így is, hogy nem látom ki az, jó rá nézni.
- Igazán nincs mit. Ez a munkám. – mély hangja borzolja az egyébként tompa érzékeimet. – Jöjjön, segítek ki jutni innen. – átkarolja derekamat és így kísér ki. Jobb is így, mert azt hiszem a járás, még nem menne magamtól.
Értem jönnek a mentősök és elvisznek, hogy megvizsgáljanak. Rossz, hogy azok a biztonságot nyújtó karok már nem karolnak át, visszabújnék hozzá. Mindenfélét kérdezgetnek tőlem a mentős orvosok, hogy, hogy érzem magam, meg hogy szédülök-e, kérek-e valamit közben meg mérik a pulzusom és nézik a pupillám. Aztán egy rendőr is mellénk áll, és az adataimat kéri. Kezdenek egy kicsit zavarni az emberek, főleg, hogy egyre többen lesznek körülöttem. Elmotyogom a fontosabb információkat, a rendőr meg elárulja, hogy holnap be kell menjek a főkapitányságra, hogy kihallgathassanak. Nem értem egészen pontosan, hogy mért, de persze megyek, természetesen.
Elengednek, és haza támolygok. Este van mire hazaérek. És nem is vagyok valami jól, úgyhogy gyorsan le is fekszem aludni. De nem megy. Forgolódom, remegek, zsong a fejem, képtelen vagyok aludni. Majdnem egész éjjel fenn vagyok, a plafont bámulom, aztán a paplan alá bújok, bárányokat számolok, de mindig csak egy kicsit alszom, ha egyáltalán elalszom. Mindig eszembe jut az az alak, meg ahogy szorít, a fegyver durva érintése… még mindig félek. Aztán gyengéd ölelést érzek, és egy gyengéd kék szempár néz rám, olyankor mindig egy kicsit megnyugszom, de aztán kezdődik minden előlről. Már a kanapéra is kifekszem hát ha úgy menni fog, de kényelmetlen ott aludni, ezért inkább visszamászom. Valamikor hajnalban végkimerülésemben nagy nehezen elalszom, de így is csak pár órácskára.
Reggel már kelek is, hogy bemenjek a rendőrségre, a kihallgatásra. Nincs igazán jó kedvem, és nem is vagyok a legjobb formámban. Remélem hamar túl leszünk rajta.
Oda megyek a recepció pulthoz, és útba igazítást kérek. Egy szobába küldenek és megkérnek, hogy legyek türelemmel. Igyekszem elfoglalni magam, de kezd úrrá lenni rajtam az álmosság, félek ha még várnom kell, ráesem az asztalra és elaszom. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Egy magas egyenruhás férfi lép be, acél kék szemei hidegen mérik végig a szobát. Ismerős nekem ez a szempár.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 20:13:53 | #680 |
Karakter: Taiga
Taiga:
- Helyzet? - guggolok le egyik emberem mellé.
- Nincs semmi újdonság - mondja, pisztolyát a rendőrautó motorháztetetjén megtámasztva, az étterem ajtajára célozva vele, ahogy a többi harminc beosztottam is. - A túszejtő nem akar tárgyalni, csak kifelé lövöldözik az ablaküvegeken keresztül.
Biccentek. Újabb ámokfutó. Biztos valami drogos...
- Túszok száma? Sérültek? - vonom össze komoran a szemöldököm.
- Talán tíz túsz. Sérültekről nincs információ.
Előkapom a mobilomat, és hívom a kommandó egységet. Nincs kecmec, ezt az ámokot ki kell kapni onnan, mielőtt a túszok ellen fordul. Ha már nem tette meg...
Megérkezik a fekete kisbusz, és az állig felfegyverzett kommandósaim pattannak ki belőlük. Egykor köztük dolgoztam én is, és osztagparancsnokuk voltam. Odasietek hozzájuk, és röviden tájékoztatom őket. Magamra kapok egy golyóálló mellényt, kezembe egy géppisztolyt, és fülemre egy headsetet.
- Főnök!
- Hm? - dörmögöm.
- A régi szép emlékekért nem venne fel ön is egy maszkot? - hallom ahogy vigyorog Yang. Mosolyogva biccentek. Na jó, ha nekik ez ilyen sokat jelent...
Behatolunk.
Üres előtér fogad minket, felborogatott asztalok, a földön mindenhol törött tányérok és poharak. Intek a kezemmel, és kilenc fős csapatból három előrébb lopakodik, amíg mi fedezzük őket. Intenek, hogy tiszta a levegő. Bár van headsetünk, némán kell dolgoznunk, mert meghallhat minket az elkövető. Haladunk fokozatosan előre, hármasával váltva egymást, míg végül az étterem hátsó étkezőhelyiségének bejáratához érünk. Gyanúsan nagy a csend.
Előkerül a hőérzékelő, és a kis monitoron láthatjuk a pirosas-zöldes figurákat. Igen, az információ igaznak bizonyult. Kilenc ember fekszik a földön, egy áll, és előtte áll egy másik alak. Ez baj. Egy túszt élő pajzsként használ. Sejti mire készülünk. Nincs kecmec, muszáj betörnünk.
- Most - mondom halkan, mély hangomon, és egyszerre rúgjuk be a helyiségbe nyúló kétszárnyas fémajtót.
- Vissza...! Vissza, különben lelövöm! Nem viccelek! - kiáltja a középkorú férfi, és a karjaiban szorongatott fiú homlokának szegezi régi Smith & Wessonját. Hatlövetű, gyenge kis fegyver, de olyan közelről, halálos. Tétovázás nélkül célzok és lövök. A túszejtő erőtlenül hanyatlik hátra, magával rántva a fiút. Sikoltozásban törnek ki a földön fekvők, de embereim mindet felkapják, és viszik, rángatják ki őket a helyiségből. Ez a rutin. Egyrészt a helyszínelők miatt, másrészt pedig a túszok sokkos állapotban vannak, kint már várnak a mentőautók rájuk.
A túszejtő teteméhez lépek, és lefejtem karját a behunyt szemekkel remegő fiúról.
- Semmi baj, már vége. Nyugodjon meg. - dörmögöm mély hangomon lágyan, kedvesen. Karjánál fogva felsegítem a földről, de annyira remeg, hogy nem tudja megtartani magát. Átkarolom a derekát. Mellkasomba fúrja arcát... hát rendesen kivan szegényke. Nem minden nap kerül az ember a halál torkába, neki pedig mára aztán kijutott.
- Jöjjön, menjünk innen. - indulok el, és félig meddig én cipelem könnyű kis testét. Ahogy kilépünk az étterem elülső részébe, a természetes fényben alaposabban meg tudom nézni. Húsz év körüli fiú, nagyon csinos, szép arca van, selymesen csillogó fekete haja. Néhány tincs az arcába hullik. Felnyílnak szemei, és félénken körbepillant a romokon. Kíváncsian figyelem, és elengedem. Remeg még, de már képes megállni a lábán. Ahogy felnéz rám, szemeit látva kissé nehezebben veszem a levegőt. Gyönyörű ez a fiú...
- Köszönöm... - suttogja. Valószínűleg még nem képes normális hangon megszólalni ekkora sokk után. Lemosolygok rá, de erről legfeljebb meglágyult acélkék szemeim árulkodhatnak, hisz a maszk még rajtam van.
- Igazán nincs mit. Ez a munkám. - válaszolom kedvesen, és karcsú derekára csusszan a kezem. - Jöjjön, segítek kijutni innen.
Persze ez csak indok, hogy hozzáérhessek.
Kitámogatom, és hangos taps fogad minket. Kollégáim mosolyogva örülnek nekünk. Újabb sikeres akció.
Sajnos két mentős kiszedi őt a karjaimból, és egyik emberemnek intek. Holnap úgyis tanúkihallgatás. A rutin szerint most kikérdezik őket, és berendelik az összes túszt. Elém toppan a nyomozóm, és füléhez hajolok.
- Őt én akarom majd kihallgatni személyesen - mondom komolyan.
- Oké főnök - biccent. Elmosolyodom.
Izgalmas lesz.
|
|
