Ezek után beindul a komplett őrültekháza. Az ügyeletes főhősünk golyózáport ereszt a fülsüketítően vinnyogó fekete monstrumra, mire leesik, hogy a drágalátos kocsim ablakában csücsül mindeközben, addigra elvonja a figyelmemet a csattanás, amivel Emmett nekilendíti a hátsó ajtót a falnak mellettünk. Az alumínium reccsenése a szívemig hatol. Na nem mintha annyira kötődnék ehhez a könnyűfém kupachoz, de a számlámon lévő krediteimet jobb dolgokra is el tudnám költeni. Bárcsak lett volna mellette egy teleporter, aki könnyedén kirepítette volna innen. Bárcsak. Ez a bosszújuk a játékfegyverért, most már biztos vagyok benne. Vagy csak túl akarják élni a napot. Többe fog kerülni a javítás, mint amennyi bejön ebből a melóból. Fene. Mindegy, legalább ezt a sztorit senki nem veszi el tőlem.

- Emmett, foglald le egy kicsit – jön a céltudatos parancs fentről. Szó szerint, mert még mindig az ablakban trónol.

- Vettem – válaszolja azonnal Emmett, most már a leroncsolt ajtón kívülről. Nekem nem kell kiszállnom, ugye? A fegyverem híján azt hiszem, mára végleg taxisofőr szerepbe redukálódtam.

- Tristan, veled minden rendben? – Ez a csávó tényleg nem bízza a véletlenre a profizmust, még a kocsiban lustálkodó csapattagot is szemmel tartja. Gondolom nem arra kíváncsi, hogy legszívesebben már a sörömet szürcsölném, ezért adok egy elfogadható helyzetjelentést, hátha kapok egy piros pontot a nap végén.

- Igen, csak nincs fegyverem – dünnyögöm, miközben a szélvédőn keresztül figyelem a támadásainkat makacsul elhárító csápgombócot.

- Ha minden igaz, nem is lesz rá sz...

- Baszki, hat óránál! – Na ennyit a nagy önbizalomról. Hátrakapom a tekintetemet, és még végig sem mondom Emmett nevét, már mellette vagyok, de még így is sikerül elkésnem. Egy gyakorlott mozdulattal csavarom ki a jó száz kilós, de nálam csak pár centivel magasabb, izzadtságszagú karbantartó kezéből a súlyos szerszámot, amivel a meglepetés erejét felhasználva jól fejbe kólintotta Emmettet. A szédelgő társam övéről lerántok egy bilincset, ami halk pittyenéssel kattan rá a munkás húsos csuklóira, a kitágult pupilláiban még akkor is ott izzik az állatias gyilkos ösztön, mikor kirúgom alóla a lábait, hogy puhán elhasaljon a földön. Ezzel a fizikummal kéz nélkül onnan bizony nem megy sehová. A háttérben pont ekkor hallom meg a gránátvető jellegzetesen mély pukkanását, de csak a perifériámból figyelem a kometán lomhaságba fagyó haláltusáját, a fókuszom a környezetünket kutatja, hátha a lábamnál vergődő bábnak volt egy barátocskája. Nincs kedvem még egy ilyen meglepetéshez, és gondolom Emmettnek sincs. Bár lehet, hogy jobban járna, ha kapna egy dudort a másik oldalra is, mert így igencsak aszimmetrikus lett a fejbúbja.

Csak néhány másodpercnyi biztonságot sugalló mozdulatlanság után engedjük le egy kicsit a védelmeinket. Azonnal felderít a tudat, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a péntek éjszaka illő megünnepléséhez.

- Mindenki jól van? – sétál felénk az este sztárvendége.

- Igen, bár Emmettnek egy darabig nem megy majd a fejére a rohamsisak – mókázom el a választ, pedig tudom, hogy az én baklövésemnek köszönheti Emmett a kis fejdíszét. Meg annak, hogy nincsenek a tarkóján szemek, de az már nem az én hibám. Mindegy, eb csont beforr, holnapra már nem is emlékszik erre a púpra. Jó esetben nem azért, mert agyrázkódása lett, hanem azért, mert elmúlik. Így kvittek vagyunk, nekem a kocsim zúzódott, neki a koponyája. Izé. Kvittek. Az egyetlen dolog, ami igazán aggaszt, az a lábamnál fáradtabban és észrevétlenebbül, de még mindig feszengő test. Már rég el kellett volna ájulnia. Ha hirtelen elkapja a bokámat, mint valami Z kategóriás horrorfilmben, sikítok.

- Nathaniel Gray – vonja magára az elkalandozott figyelmemet a felém nyújtott kéz. – Én is örülök a találkozásnak. – Csak egy pillanatra döbbenek le, miközben felnézek a világítóan kék, felfelé ívelt szemekbe. Nem vagyok egy culáger, de azért ahhoz sem szoktam hozzá, hogy valaki egy bő fejjel fölém magasodik. Jé. Na erre a közvetlenségre nem számítottam. Ez lenne a piros pontom? Hát legyen, ajándék lónak ne nézd a fogát. A vörös, ujjatlan kabalakesztyűm találkozik az övével, mikor megszorítom a jobbját.

- Tristan Gold – viszonzom a megkésett bemutatkozást. Most már legalább tudom a teljes nevét, még legalább tíz másodpercig. Tévedtem. Kevesebb mint tíz, mert megint csak a Nathaniel maradt meg bennem. Ahh. Mindegy, csak meg kell nyitnom a céhes hírcsatornát, ha ki akarom puskázni valahonnan, minden hónapban uralja a toplistákat. Így, hogy ilyen közelről nézem a félhomályba vesző vonásait, jobban illik hozzá a név, mint a róla keringő képek alapján.

Elereszti a kezemet, és az iménti, már-már ellazult vonásai újra készenléti üzemmódba kapcsolnak. A kezét a füléhez emelve jelzi, hogy nem nekünk beszél, mikor megszólal.

- Vetítsd ki a terület tervrajzával. – Adja ki a parancsot, valószínűleg a fejében lévő virtuális asszisztensnek. Hatalmas ilyen jellegű mod kínálat van a piacon, egészen buta, csupán néhány parancsot megértőktől kezdve szinte emberire kidolgozott mesterséges intelligenciákig, amiktől néha kiráz a hideg. Biztos nem akarnám, hogy a fejemben csevegjen egy. Valószínűleg elrontottak azzal a szüleim, hogy túl fiatal koromban bombázták szét a fejemet a mostani modjaimmal, nem lettem nagy fanja az ilyen cyborg beültetéseknek.

A kivetített képekre összpontosítva kényszerítem vissza magamat a küldetésbe, pedig az imént már éreztem a vágyott szabadság ízét. Félelmetesen hasonlított a gintonic ízéhez. De sajnos a felénk mozgó, pirossal ábrázolt foltok semmi jót nem sejtetnek. Ez az este nem akarja, hogy megkapjam a jutalmat a délután lehozott meccsért.

- Társaságunk akadt – magyarázza Nathaniel a nyilvánvalót. Hacsak nem néhány kóbor kutya döntött úgy, hogy két lábra állva meglátogatnak minket, így van.

- Lehet, hogy a rivális céhből csak most értek ide – veti közbe Emmett az alapvetően jogos feltevést, de akkor gyorsabban és szervezettebben haladnának.

- Biztos nem. Túl szétszórtak ahhoz, hogy alakzatban közeledjenek – öntöm szavakba a kételyeimet, és azonnal ki is szúrja a szememet, hogy mire utal mozgási mintázatuk. Mintha egy adag lézengő zombi közeledne felénk. – Ezek inkább úgy mozognak, mint a...

- Bábok – fejezzük be egyszerre a céh üdvöskéjével. Ez azt jelenti, hogy én is kommandós zseni vagyok? Minden bizonnyal. Ha visszaérünk, belehekkelem valahogy az aktámba. A felénk közeledő bábok nem gyorsak, és nem is igazán ők jelentik a fenyegetést, hanem inkább az, amit sugallnak: hogy még nem hatástalanítottuk az orbitális szörnyikénket. Egy futó pillantást vetek a földön rángatózó karbantartóra, aki szintén ezt az elméletet támasztja alá. Azt hittem, hogy ha figyelmen kívül hagyom ezt az apró intő jelet, akkor majd megoldódik magától a dolog, de ma nem szeretnek maguktól megoldódni a dolgok. Ó, a manóba. Soha nem érünk haza.

- A picsába, nem úgy volt, hogy nincs itt senki?! – fakad ki Emmett. Lehet pont ma döntöttek úgy a munkások, hogy illegális csapatépítő partit szerveznek a gyártelepen a főnökök tudta nélkül. Holnap afterezhetnek együtt a kórházban.

- Túl sokan vannak ahhoz, hogy a gyártelep munkásai legyenek – értekezik Nathaniel komoran. Nem is értem, neki miért nem jutott eszébe a gyárparti ötlete. Bár abban igazat adok neki, hogy ha valóban munkások lennének, közelebb lettek volna a tűzhöz, nem utólag vánszorognának ide.

- Akkor ilyen nagy lenne a hatótávja ennek a dögnek? – kérdezem elgondolkodva.

- Vagy követték valahonnan – jön a logikusabb, kevésbé hátborzongató válasz. Inkább ez, mint egy tíz kilométer hatótávú Obscurus. – Tristan, add ide a fegyvered.

-Hogy ezt? – nyújtom át a jelenleg haszontalan játékfegyvert meglepetten. – Mit kezdesz vele, hozzájuk vágod? – Jobban örülnék, ha nem tenné, pofátlanul drágán árulják őket, és már így is mínuszos az estém.

- Közel tudsz kerülni a kometánhoz? – kérdezi, de minden figyelmemet leköti a kezében átformálódó playstation fegyver. Ne már. Ez most halál komoly? Ez volt a kedvenc ps konzolom, még egy csillámos szívecske matricát is ragasztott rá nekem Camille. Megáll az ész. Emlékeztem, hogy van valami mentális képessége az üdvöskénknek, de az nem maradt meg bennem, hogy micsoda. Hát ezek után bennem marad, az tuti fix. Chris mondta egyszer, hogy utálja a Transmutereket, mert csak azért mert képesek rá, azt hiszik, hogy jogukban is áll mindent átformálni. Akkor és ott megvédtem őket, mondván, hogy ne általánosítson, de lám. Na jó, mégsem róhatom fel neki, hogy hasznossá teszi a haszontalan dolgot, amit magammal cibáltam küldetésre, de azért belül sírok egy kicsit. Végtére csak magamnak köszönhetem.

- Mennyire közel? – kérdezek vissza robotikusan, még magamat is meglepem vele, hogy felfogtam a kérdését a nagy szívfájdalmaim közepette.

- Közvetlen-közel. – Elveszem a felém nyújtott sokkoló fegyvert, és kedvtelenül megforgatom az ujjaim között. Jobban tetszene, ha egy lándzsa végére lenne erősítve, semmi kedvem lepacsizni az idegenbűzt árasztó kometán egyik olvadozó csápjával.

- Azt akarod, hogy ezzel üssem ki? Miért nem fagyasztod le teljesen? – Kicsit azért reménykedek, hogy félreértem a tervét. Mi lett azzal, hogy csak taxisofőr vagyok? Hiányzik a szerep. Dobjunk rá még néhány kriogránátot, aztán húzzunk a rákba, onnantól a takarítóegység dolga.

- A testének a nyolcvan százaléka lebénult, mégis irányítja még ezeket a civileket. Nincs rá garancia, hogy teljesen leáll az agyműködése, ha mindene le is fagy. És ha teljesen eljegesedik, utána a sokkolással már nem tudunk próbálkozni. – Meh. Utálom, hogy igaza van. – Megcsinálhatom én is, de akkor addig valakinek biztosítania kell a civilek sértetlen biztonságát. – Nem is tudom, hogy a zombikkal való dulakodás vagy az árnyszörny lesokkolása a csábítóbb feladat így péntek estére. Sajnos kiszúrja a szemünket a tény, hogy mint teleporter, nekem lenne a legkönnyebb feladat feljutni a magasban lógó szörnyike sebezhetően maradt részeihez.

- Hé, srácok, ez mind szép és jó, de kifutunk az időből – türelmetlenkedik Emmett a megnyomorított ps fegyveremmel a kezében, mikor a folyosó végén őrült, vérszemet kapott zombik kezdik átverekedni magukat a karbantartó járgánya és a folyosó közti szűköske résen. Argh. Hát ezért baromira nem fizetnek eleget.

- El tudod intézni? – Sosem volt kérdés, hogy el tudom e intézni. Az már igen, hogy el akarom e. Az ég szerelmére, fene egye meg az áldott lelkiismeretemet. Amúgy is rég voltam korcsolyázni.

- El hát – vágom rá, és felteleportálom magamat, az egyik mellettünk tornyosuló gépezet tetejére. A lábam alatt szinte azonnal elkezdődik a harc az agymosott emberek ellen, de nem nézek vissza, nincsenek kétségeim, hogy nélkülem is megoldják valahogy. A következő pillanatban már az Obscurus fölött állok egy halkan morajló műszer tetején. A cipőm orra kis híján megérinti a derék vastagságú, jéggé fagyasztott, kapaszkodó csápot, ami a világ legrémisztőbb csúszdájaként vezet a szörnyeteg hol fehér és jégvirág borította, hol puhának és nyálkásnak tűnő, vadul rángatózó testéig. Látszik rajta, hogy a szabad részei erőteljes hullámoztatásával próbálja ledobni magáról a részleges jégbörtönét. Majdhogynem megsajnálom, de minél tovább késlekedek, annál nagyobb eséllyel sérül meg az egyik bábja. Épp eleget hibáztam ma. Ráteleportálhatnám magamat egyenesen a buksija tetejére, de akkor három másodpercig ki lennék szolgáltatva a közelségének. Halkan felsóhajtva fogadom el a sorsomat. Tudtam én, hogy ebből korizás lesz. Mielőtt meggondolhatnám magamat, előre lépek egyet, és a két kezemet széttárva, egyensúlyozva csúszok végig talpon a kővé dermedt, meredeken kifeszített csápon. Az ujjaimat bebújtatom a sokkoló boxer erre alkalmas réseibe, és mikor a végén a lendületem előre lök, engedek neki. Kézenállásban egyensúlyozva, a szabad kezemmel egy jeges bőrrészen megtámaszkodva lököm a felfegyverzett öklömből kiálló tüskéket a puha bőrbe, és a hüvelykemmel megnyomom a sokkolást aktiváló gombot. Az egész teste rázkódni kezd alattam, és elmormolok egy megkönnyebbült köszönetnyilvánítást, hogy a jég nem vezeti az áramot, különben már én is rázkódnék vele. Ez persze a tervem része volt. Előre végiggondoltam. Természetesen. Eddig tartott a gimnasztika tudásom, a lendületem már vinné is tovább a lábaimat, de az egész jelenet körülbelül három másodperc leforgása alatt történik, mire eldőlnék az alattam vergődő, sikító, dühöngő szörny áramjárta testén, már a földön vagyok néhány méterrel arrébb, és ott billenek oldalra egy elcseszett, kitekert pozícióba.

Hangtalan nevetéssel, bogozom ki a sajgó végtagjaimat. Hát ez kibaszott szánalmas volt. Meg kell tanulnom kézen állni. És azt sem ártana kideríteni, hogy a ruhám vajon áramszigetelő e. Az elején olyan jó tervnek tűnt ráugrani és megsokkolni, aztán majdnem magamat is kiütöttem vele. De persze mint mindig, a szerencse most is a pártfogása alá vett. A szemem sarkából látom, ahogy a szomszéd folyosón élettelenül rogynak össze a kometán bábjai. Ennyi.

Őrült vagyok, de ezt a műveletet még én sem ismételném meg.

Ezért baromira nem fizetnek eleget.

***

Alig fél órával később már a gyárépületen kívül várjuk, hogy a kötelező jelentések és felelősségátadások után végre utunkra engedjenek minket. Emmettet egy csinos nővérke tutujgatja, innen úgy tűnik, hogy most már egy cseppet sem bánja a sérülését. Mondjuk le merném fogadni, hogy a szöszke leányzó a kelleténél sokkal jobban behajol, miközben a fején lévő sebet ecsetelgeti valami csodaszerrel. Mondjuk Emmett arckifejezéséből ítélve a csodaszer nem a kezeiben van, hanem valahol dekoltázsa környékén. Engem is igazán fejbe vághattak volna. Most már nem is vagyunk kvittek, szóval akár ki is fizetheti a kocsim javítási költségeit. Na jó, nem kell, amúgy is furcsa volt, hogy az elmúlt néhány hónapban hatjegyű számot látok a számlámon, ideje tenni ellene.

- Akkor itt most végeztünk is. Ki kér haza egy fuvart? – dobom be az este legjobb ötletét.

- Abból nem eszel. Én még egyszer be nem szállok melléd – dühöngi Emmett megalapozatlanul. Nem is értem a problémáját, fogadok ilyen gyors útja még sosem volt.

- Nyuszi vagy – vigyorgom felé büszkén, de már visszafordította a figyelmét a nálam sokkalta vonzóbb jelenségre. Teljesen érthető, én is így tettem volna. – Na és te, cowboy? – könyöklök bele puhán az üdvöskénk bicepszébe, aki mint egész este, most is a tabletébe van merülve. Nézzük milyen fából faragták Mama szeme fényét. – Te csak nem csináltál a gatyádba egy kis akciótól.

- Talán később élek a lehetőséggel. De van még itt egy kis dolgunk. – Mi van?

- Mégis mi dolgunk van még? – kérdezek vissza egy leheletnyi türelmetlenséggel. Lassan tényleg nyűgös leszek, pedig ritkán szoktam nyűgös lenni, általában lazán úszom az árral. Az előbb rápillantottam az üzeneteimre, és láttam, hogy a srácok már felrobbantották a chatet, hogy hol késlekedek, pedig mondtam nekik, hogy küldetést kaptam. – A küldetés csak a kometán semlegesítéséről szólt, nem? Ugye? – suttogom Emmett felé kérdőn, mintha félnék a tanár úr haragjától.

- A bábok egy részén laborköpeny és kesztyű volt, némelyiküknél spéci fegyverek. Még szerencsénk volt, hogy ahhoz túl agymosottak voltak, hogy használják is. – Bakker. Lefogadom, hogy ő az egyetlen ember az univerzumunkban, aki megfigyeli az őt megtámadó zombik ruházatát. Az már nem a mi dolgunk, hogy honnan verődtek ide. – Ott – jelenti ki határozottan, és elém vetít egy közepesen rossz fényminőségű képet és egy térkép pozíciót. Már azelőtt tudom, hogy mit akar, mielőtt szavakba önthetné. Remek. – El tudsz ide vinni? – Már megint ez a kérdés. Persze, hogy el tudom. Ha kipihenem magamat, a bolygó túloldalára is el tudnám vinni, bár ezt nem kötöm az orrára. A kérdés mindig inkább az, hogy el akarom e. Jelen pillanatban a legkevésbé sem, a fránya megfelelési kényszerem mégis fölém magasodik.

- Ha szépen megkérsz – duruzsolom kedvtelenül, miközben a kép részleteit vizslatom. Nincs is jobb terv, mint az éjszaka közepén beteleportálni egy sötét, elhagyatottnak tűnő területre, ahonnan veszélyes fegyvereket hordozó zombik vándoroltak ide. Nincs kedvem találkozni a nem agymosott, de hasonló fegyvereket birtokló barátaikkal.

- Mit találtál? – kérdezi Emmett a háttérből, hallom a hangján az újraéledő izgatottságot. Én vagyok az egyetlen a csapatban, aki szeret lezárni egy küldetést, vagy mi?

- Még ellenőrizni kell, de valószínűleg meg van, honnan került elő az Obscurus. Utána kell néznünk – Kell? Mindhárman tudjuk, hogy nem kell. De valóban így lenne helyes. Ha valakik elég elvetemültek, hogy Obscurusokon kísérletezzenek, ki tudja, miket rejtegethet még a bázisuk. Ilyenkor azon a néhány óra késlekedésen, amit a hatóságok kiérkezése jelent, életek múlhatnak. A fenébe már ezzel az estével.

- Tudjátok ez mit jelent? – lovalja bele magát Emmett a plusz izgalmakba.

- Hogy később érek haza? – dünnyögöm az orrom alatt, de a mókás kérdésem meglepő módon nem arat osztatlan sikereket. A többiek vakulásig fogják inni magukat, mire én is beesek.

- Ka-csing! Plusz lóvét. Én benne vagyok! – Halkan felsóhajtva, derékra tett kezekkel fogadom el az érvelést. Ez az extra út végülis jó lehet arra, hogy a nap végén legalább nullára jöjjek ki. Yay.

- Sajnálom, de nem engedhetem – lombozza le azonnal Nathaniel a felbuzduló csapattársunkat. Rip, haver, a főnök bögyében vagy. – Megsérültél, itt kell maradnod az orvosokkal. De ne aggódj, ugyanúgy megkapod a részed. – Hé, ez nem ér. Most már tényleg kérek én is egy fejsérülést. Szebb jövőkép itt maradni a csinos nővérkével, mint feltúrni egy veszélyes labort ezzel a munkamániás colossal. Ez nem az én napom. – Indulhatunk? – Egy halk fújtatással eresztem ki magamból a felesleges feszültséget, és az egyik szemöldökömet kihívóan felhúzva várom a folytatást a főhősünktől. Megmondtam. Ha szépen megkér. Ha már zsebtaxinak használ, legalább legyen kicsit kedvesebb, én nem a drónja vagyok. – Kérlek. – Teszi hozzá, és meg mernék esküdni, hogy egy mosoly árnyéka suhant át a céltudatos, kommandó üzemmódban lévő pillantásán. Nocsak. Már ezért megéri ez a hosszadalmas huzavona. Tudtam, hogy a bájos természetem még a jégszobrokat is felolvasztja.

- És már mehetünk is – vigyorgom válaszul, és már bele is repítem magunkat a következő kalandunkba. A vágyott kaland egy éber rémálommá formálódik a körülöttünk kirajzolódó halott, elsorvadt erdő elhagyatott temetőjében. Nem tudom, hogy a mozdulatlanság, a sötét vagy a minket ölelő lehetetlen csend hátborzongatóbb. A bolygónkat benövő, felhőkarcoló városok világában igazi ritkaság egy csend övezte, elhagyatott területre bukkanni, most mégis itt vagyunk. Nincsenek villódzó fények, búgó neonok, süvítő járgányok, összeolvadó tuctucok, embertömegek zajai, se örökös pörgés. Itt mintha megállt volna az élet. Sajnos szó szerint. Az ujjaim ösztönösen az övemhez simulnak, de csak a levegőt markolom meg a kézifegyverem markolata helyett. A manóba. Elhozhattam volna Emmett fegyverét, ha már úgyis hátrahagytuk. Késő bánat. Nem mintha a minket körbevevő lidércektől megvédene. Túl sok horrorfilmet nézettek velem a csajok mostanában. Csak annyit kért, hogy idehozzam, vajon most már mehetek?

Összerezzenek, mikor felvillan mellettem Nathaniel fegyverének a lámpája, szerencsére sikerül lenyelnem a riadt nyekkenésemet. Azzal nincs bajom, ha arccal kell menni egy tűzharcba, de ez a csendes, mozdulatlan fenyegetés kikészít. Én is aktivizálom az éjjellátó modomat. Passzív állapotban is reagál a szemeim elé tárulkozó fénymennyiségre, de abban az állapotában főleg a szürkületi félhomályt tudja ellensúlyozni, ezt a vaksötétet nem. Az eddig átláthatatlan feketébe burkolózó környezetünk most élénkzöld színben, de tűpontos kontúrokkal rajzolódik ki előttem. Na, így máris kevésbé kísértetiesek a sorvadozó fák karmokká kövült, fölénk nyúló ágai. Ja nem. Furcsán megnyugtató érzés magam mellett tudni Nathaniel felfegyverzett, készenlétbe vágódott jelenlétét. Ha már valakivel fel kell túrnom egy elhagyatott, ellenséges kometán laboratóriumot, örülök, hogy a legtöbb „A” típusú küldetést lehozó zsoldos az a valaki.

Elindulunk a közeli domboldalon felfedezett, széttépett ajtó mögött eltűnő drón után. Ha már nincs fegyverem, próbálok testközelben maradni az üdvöskénkkel, és még éberebben, ugrásra készen vizslatni a mozdulatlan világot, hogy bármelyik pillanatban kivihessem innen magunkat, ha kiderül, hogy milyen szörnyek szabadultak még el odalent.

- Egy régi bunker lehet – töröm meg a síri csendet magamra erőltetett lazasággal. Muszáj járatnom a pofámat, hogy elrejtsem, mennyire be vagyok fosva. Nincs bajom a kometánok elleni harcokkal, de az nem a kedvencem, mikor szűk helyeken bujkálhatnak körülöttünk.

- Minden bizonnyal.

Végigérünk a vékony, kanyargós folyosón, és egy piros, villódzó fényben fürdő, tágas terem fogad minket. Az állott vér és a hullák jellegzetes, orrfacsaró szaga azonnal pofán vág. Valami kiüthette a főgenerátort, mintha az egész erődítmény a kis teljesítményű tartalék generátorról működne. Megmagyarázná, hogy miért állt le a szellőzés és az oxigéndúsítás, valamint azt is, hogy hogy szabadulhattak ki a bentlakó kísérleti patkányok. Kár, hogy néhány állatka kicsikét nagyobb volt egy patkánynál. A recsegő lámpák, és a pislákoló fények eléggé visszahozzák az életet ebbe a hullákkal telepakolt szobába, hogy kicsit feloldódjon a feszültségem, akármennyire is szürreálisan hangzik.

- Elmebefolyásoló kometán és egy csapat utcáról összeverbuvált, amatőr laborpatkány, nem jó párosítás – mormogom szinte csak magamnak, elmélázva a sok kísérleti felszerelésen. Bizseregnek az ujjaim, hogy az egyik hulla kezéből kihámozzak egy fegyvert, de sajnos nincs rá ingerenciám, hiába tudom, hogy nekik bizony már nem lesz rá szükségük. Nem az én stílusom halottaktól lopni.

- Lehet, hogy azért mégse voltak annyira amatőrök – jelenti ki a társam, és hangtalanul lépek mellé, hogy kövessem a pillantását a földön fekvő, biztonsági őr ruhát viselő hulla felé. A többiekhez képest egész jó állapotban van a teste. Ez utalhatna arra, hogy a kiszabadult Obscurus végzett vele, de akinek ilyen fegyvere van, annak lefogadom, hogy van valami pszichés védelmi modul a fejében. Képtelen vagyok elfordulni attól a fránya fegyvertől. Crussifix K-334i, azt hittem pár éve be is tiltották, nem csak az árusítását, de a hordozását is. Nem semmi. Többet ér ez a vasdarab, mint minden ingóságom együttvéve.

Nem lep meg, hogy ha bennem felmerült a védelmi mod kérdése, akkor valószínűleg a céh sztárjában is. Kíváncsian, apró fintorral figyelem, ahogy oldalra billenti a hulla fejét, hogy feltárja a mod kimeneti csatornáját.

- Ilyet egy obscurus nem tud. Ez egy EMI-vel túlterhelt modul. Ezeket valaki megtámadta. – Na pont ezért rühellem néha a modokat. Sokszor több veszélyforrást jelentenek, mint amennyi segítséget nyújtanak.

- Talán valamit meg akartak tőlük szerezni? – gondolkodok el. Egy illegális laborban elég sok olyan dologra rá lehet mutatni, ami érdekes lehet valaki más számára is. Na de annyira, hogy minden itt dolgozót kicsináljon? Ha le lett vágva a generátor, felesleges videófelvételek után kutatnunk, a vésztartalékok csak a legalapvetőbb élettámogató funkciókra vannak beprogramozva, buktunk minden kép- és hanganyagot. Bár ez már amúgy is inkább a rendőrség fennhatósága.

- Nem tudom, de látszólag rosszul sült el a dolog – fejezi be az elmefuttatásunkat, miközben szemügyre veszi az elhagyatott szobát, ami minden jel szerint a kedvenc blökink zárkája lehetett. A falakon fekete, koromszerű nyomot hagytak a felfelé nyúló csápjai, a bűze talán még a tömény hullaszagnál is erősebben érvényesül.

Visszasétálok a főszobába, mert a vér szaga szinte megkönnyebbülés a benti idegen bűz után. Most nincs kedvem miérteken és összeesküvés elméleteken gondolkozni, ezért csak nézek ki a fejemből, és próbálok olyan jeleket vagy nyomokat keresni, amik elárulhatnának valamit az itt történtekről. Hiába.

- Most már tényleg végeztünk – jelenti ki Nathaniel tárgyilagosan. Elindul kifelé, én pedig bolond lennék vitatkozni az ajánlattal, hogy végre itt hagyjuk ezt a vérben ázó roncstelepet. Mikor kiérünk, mélyet szippantok a kinti hűvös, frissítő levegőből, de a benti szagok a nyelvemre tapadtak, képtelen vagyok ilyen egyszerűen megszabadulni az emléküktől. Hirtelen teljesen új okokból vágyom az alkohol fertőtlenítő ízére. Nem szoktam töményezni, de azok után, amiket odabent láttam és éreztem, ma biztosan fogok.

Persze Nathaniel még mindig tökéletes ügynök üzemmódban van, ha jól látom a szemem sarkából, épp jelentést ír. Kíváncsi vagyok, létezhet e olyan dolog, ami meglepi őt egy küldetésen. A papírmunka sem az erősségem, Mama sokszor seggbe is rúgott már a pocsék minőségű, tömör összefoglalókon, amikkel ki akartam szúrni a szemét. Nem tudom, mit vár, ha uncsi fogalmazgatás lenne az életcélom, egyetemre mentem volna. Illetve tudom, hogy mit vár: ezt itt, mellettem. Sajnos nem lehet mindenki ilyen tökéletes.

Leplezetlenül figyelem, ahogy elpakolja a tabletet, és mintha egy robotot kapcsolnának pihenő üzemmódba, ellazulnak az eddig kemény arcvonásai, egy kicsit talán még a vállai is megereszkednek. A váltás annyira hirtelen történik és annyira éles, hogy kis híján elvigyorodok rajta. Dobby végre szabad?

- Élnék a fuvar lehetőségével, ha még áll az ajánlat – zene a füleimnek ez a kérés. Annyira, hogy egyszerűen karon ragadom, és már már az autómnál is vagyunk. Rossz szokás, és próbálok leszokni róla, de nagyon nehéz. A legtöbb ember szeret figyelmeztetve lenni teleportálás előtt, de számomra ez olyan, mintha be kéne jelentenem, hogy lépek egyet. Nem is beszélve arról, hogy miután megfogan a fejemben a gondolat és a kép ahova menni akarok, nehéz visszatartani az ugrást.

Ásítva lépek a kocsi mellé, de a behorpadt ajtó látványa megint eszembe juttatja az este lehangoló történéseit. Bah.

- Megölöm Emmettet – morgom megszokásból, miközben beszállok, pedig igazából nincs bennem neheztelés. Minden második küldetésen kap egy kisebb-nagyobb bibit ez a járgány, sajnos szakmai ártalom.

- Ha visszaérünk, megcsinálom neked – ígéri Nathaniel, de elengedem a fülem mellett. Ismerem ezeket a légből kapott ígéreteket, az embereknek nem szokásuk teljesíteni is őket. Ha bevetem mind a húsz ujjamat sem tudom megszámolni, hány hasonlót kaptam a küldetéseimről hazafelé menet.

Bocs a fegyverért, veszek neked egy másikat.

Bocs, hogy beleeresztettem a táramat a kocsidba, állom a javítási költségeket.

Elvinnél ide-oda-amoda? Eskü meghívlak egy sörre utána.

Te is profi lövész vagy? Legközelebb behívunk a házi kupánkba a haverokkal.

Add meg a számod, majd felhívlak.

Na jó, az utolsót egy csaj mondta valami bárban, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ezek a szavak általában elszállnak a szélben, szóval nem áll szándékomban beleélni magamat, hogy nem kell kidobnom tízezer kreditet, hogy egy spéci mechanikus helyrekalapálja a méregdrága, speciális anyagból gyártott ajtómat. A ps fegyverről nem is beszélve. Na mindegy. El kellett volna hoznom azt a Crussifixet, két évig lógathatnám a seggemet az árából. Kár, hogy nem vagyok tolvaj.

Elkezdem beprogramozni a fedélzeti számítógépet, hogy tervezzen nekünk ugrási pontokat, a hazaúthoz, de egy rövid kalkuláció után rájövök, hogy teljesen felesleges. Most csak ketten vagyunk, ráadásul így, hogy vége az estének, nem gond, ha kicsit lefárasztom magamat, szóval egy kis lendület segítségével egyből haza tudom vinni magunkat. Oldalra sandítok az ülésben elterpeszkedő óriásra. A kocsim légtere szűkösnek érződik a méreteitől, pedig az egyik legnagyobb modellt vettem meg, hogy öt fős csapatot is tudjak szállítani. Ki gondolta volna, hogy képes így is ülni az a karót nyelt katona, aki ma a hangárban várt. A végén még ember lesz belőle.

- Elkaptunk egy kometánt, civileket mentettünk meg az agymosástól és feltérképeztünk egy illegális laboratóriumot – foglalja össze a történteket. Így végigmondva tényleg elég jól hangzik. Majdnem elfeledteti velem a károkat. Majdnem. – Ügyes voltál, kölyök.

- Te se voltál rossz – viszonzom elvigyorodva a jóleső szavakat, mielőtt leesne az utolsó szava. – Várjunk csak, mi az, hogy „kölyök”?? Alig lehetsz idősebb nálam! – akadok ki visszafogottan, miközben rátaposok a gázra. Egy leheletnyit erőteljesebben, mint amit egy chilles hazaút megkívánna.

- Te minek hívnád azt, aki egy felnőtt ember mellkasáig ér, és játékfegyvert hoz el egy éles bevetésre? – Hé! Ez így nem fair. Kikérem magamnak. Neki az emberek többsége a mellkasáig ér. A második pontra nincs mentségem.

- Ezt mindig meg fogom kapni, ha találkozunk, mi? – kérdezem elfintorodva.

- Igen. Remélem innentől kezdve gyakrabban lesz szerencsém. – Muszáj oldalra sandítanom, mert érzem a mosolyát a levegőben. Na, tényleg ember lett belőle. Csak az életünket kellett kockáztatni érte, hogy eljussunk erre a pontra. Már nem is emlékszem, miért gondoltam régebben, hogy nem illik hozzá a neve. Talán azért, mert a Nathaniel egy vagány név, a képein pedig mindig olyan mufurc fejet vágott, mint az este elején. A mosolyához illik, kár, hogy ilyen ritkán használja. Illetve nem tudom, hogy ritkán használja e, összvissz négy órája ismerem az ürgét.

- Nem hiszem – lombozom le, de a barátságos mosolyt azért viszonzom. Jó srácnak tűnik, nem bántásból válaszoltam ezt. Alapjáraton sem vagyok az az ellenséges típus, hát még jó arcnak tűnő emberekkel. – Ne érts félre, szuper volt együtt dolgozni, de nem egy súlycsoportban mozgunk. – Utalok a tényre, hogy neki van a legtöbb A típusú küldetése a céhnél, nekem meg az egyik legkevesebb. Azért annyira még nem kedveltem meg, hogy a két szép kék szeméért piacra vigyem a seggemet. Egyszer már voltam egy toplistás zsoldosnak a fegyvere, nem megyek vissza azokba az időkbe. Nem mintha Nath erre kért volna ezzel az ártatlanul elejtett megjegyzéssel. Csapongok. Szedd össze magad Tris, most készülsz egy 14-es veszélyességi szintű ugrásra. – Nem véletlenül nem találkoztunk eddig sem. – Magyarázkodok tovább, de egy lélegzetvételnyi szünet után rádöbbenek, hogy a találkozást nem is biztos, hogy közös küldetésre értette, hanem lehet, hogy barátkozni próbált? Csaknem. Nem tűnik annak a típusnak. A fenébe, akkor viszont tényleg bunkó voltam. Ah a fenébe. Nem szeretek bunkó lenni. Pánikolok. – De ha inni hívsz, fixen ott leszek – fűzöm hozzá elvigyorodva, hogy mentsem a menthetőt. A szórakozott hümmentése alapján sikerült. Remélem. Nem tudok kiigazodni ezen a csávón.

- Miért nem vállalsz komolyabb küldetéseket? – jön a várható kérdés. Megvonom a vállamat. Lassan elég gyorsan megyünk az ugráshoz, de azért adok a gáznak egy utolsó löketet, és magamnak időt, hogy felkészüljek rá.

- Mert nincs kedvem – jelentem ki unottan, és ebben a pillanatban teleportálom magunkat a a céh monumentális hangárjától pár száz méterre. Kényelmesen a fékre lépve kezdek el visszalassítani, hogy ne kelljen megint vészfékezésre hagyatkozni. Azért mégsem százzal kéne besüvíteni a box utcába.

- Miért szerepelsz 4-es szintű teleporterként a rendszerben? – jön a következő kérdés. Egy cseppet váratlanabb, mint az előző, de azért nem esik le tőle az állam. A legtöbb utasom magasról tojik rá, hogy mekkorákat ugrok, nem áll rá az agyuk, hogy ilyenekre figyeljenek. Bár az talán még a hülyének is feltűnik, ha azonnal hazateleportálunk, de úgy érzem, hogy Nathaniel amúgy is kivétel lett volna. Elvigyorodva húzom fel az egyik szemöldökömet. Most már szinte totyogunk, szóval bátran felé fordulhatok egy-két lopott másodpercre.

- Te hiszel az aktáknak? Tele vannak hazugságokkal, drágám – veszem elő véletlenül a túlságosan őszinte stílusomat. Ajj. Nem szabad ilyen korán önmagadat adni, Tris. Elijeszted. Mindig túl hamar dobom le a maszkot, ami mögé az agymenéseimet próbálom begyömöszölni az új ismeretségek elején. Ez tényleg nem az én napom. – Bocs, nem neked szólt, szar a névmemóriám, ezért egy ponton mindenkit elkezdek így hívni – teszem hozzá, miközben átteleportálom magunkat a csigákat megszégyenítő lassúsággal nyíló kapun ahelyett, hogy kivárnám. Ha azon múlik, csak holnap érünk haza. Szó szerint, mert mindjárt éjfél.

- Nem vettem magamra – feleli még mindig egy fáradt mosolyt viselve. A laza terpeszkedését sem váltotta fel feszengés, ami szintén jó jel, talán nem szereztem egy újabb ősellenséget. Egyszer már kaptam egy csúnya monoklit egy rosszkor, rossz helyen elsütött drágámozás miatt.

Leparkolok, a kocsiban körkörösen futó, villogó fények a motorral együtt elszunnyadnak. Hálás vagyok a hangár folyosójáról betörő sárgás fényárnak, mert ha most sötétség zuhant volna ránk, lehet, hogy beájulnék. Mielőtt feltápászkodnék, kinyitok egy kis kihajtható fiókot a kettőnk ülése között, kiveszek, és bekapok egyet egy nyitott csomag szőlőcukorból.

- Szőlőcukrot? – Csak egy fejrázással válaszol, ezért bekapok még egyet, majd visszacsukom a reteszt. Hamarabb kellett volna elszopogatnom egyet, így most borzalmas lesz az első néhány lépés. Egy ekkora ugrás a kocsimmal és egy izmos culágerrel azért engem is fejbe kólint. Na mondjuk nem úgy, mint az a munkás Emmettet. Haha. Azért megnyugtat, hogy nem csak én bénáztam ma. Mindenki, Nathanielen kívül. Ő szokásához híven hozta a hibátlant.

Nem megy előre, pedig még jó néhány másodpercre szükségem van, hogy fel tudjak állni. Egy kicsit talán még mindig munka üzemmódban van, és azt hiszi, hogy vigyáznia kell rám. Ez kicsit olyan, mint a részegség, amíg egy helyben ülsz, sokáig fel sem tűnik, hogy mennyit ittál, aztán elmennél brunyálni, és elkezd forogni az egész világ te meg fejjel mész a falnak. Végül ráveszem magamat, hogy a székek háttámlájába kapaszkodva hátramásszak, és a megcsonkított ajtót felhajtva kilépjek a fénybe. Hallom, hogy a nyomomban van.

- Hallottam egy olyan pletykát, hogy van egy röpmotorod – folytatom a hamarosan véget érő beszélgetés menetét, mintha mi sem történt volna. – Igen, híres vagy – teszem hozzá szórakozottan. Remélem nem fogja creepynek megélni, hogy valaki, akit most ismert meg, dolgokat tud róla. Már megint túl korán voltam önmagam. Gondolkozz, mielőtt beszélsz, Tris. A röpmotorok fizikája sokkal bonyolultabb, mint a kocsiké, ezért drágábbak és ritkábbak, mint az autók. Még az én teleporter járgányom ára sem üti meg egy ilyen motorét. Azoknál a sebességeknél, amiket megigényel a stabil repülés, enyhén szólva nehéz olyan motort gyártani, amiről nem repülnek le az utasok. Nem erre lett kitalálva a biológiánk.

- Van – válaszolja tömören. Hű, de könnyű veled beszélgetni, haver.

- Ah, de csúcs. Én is mindig akartam egyet, de nem vagyok a spórolás mestere – magyarázom nagylelkesen, miközben megtorpanok, hogy becsukjam mögötte a kocsi leharcolt ajtaját, de úgy látszik, hogy sok emberrel ellentétben ő erre is képes. Indulnék tovább a folyosóra, de megálljra késztet, hogy nem jön utánam, hanem féltérdre ereszkedik a sérült ajtó mellett, és elkezdi vizsgálni a törés súlyosságát. Hatalmasra nyílnak a szemeim, és ámulva mellé guggolok, mikor megmozdul a keze alatt az autóm betört könnyűfém váza. Mintha életre kelne a fém, hullámozva, Nathaniel utasításait követve másznak vissza a helyükre a behorpadt, megroncsolt részek, lassacskán újra egy egészséges egészt alkotva.

- Komolyan megcsinálod? – kérdezem, egy cseppet talán túlságosan ledöbbenve.

- Miért lepődsz meg? Megmondtam, hogy meg fogom – feleli őszinte értetlenkedéssel. Egyre jobban kedvelem ezt az embert.

- Mert azt hittem, hogy csak úgy udvariasságból mondod – vonom meg a vállamat, és fáradtan oldalra biccentem a fejemet. Már túl álmos vagyok a maszkom mögé rejteni az őszinte válaszomat.

- Udvariasságból mondtam. És udvariasságból csinálom meg – teszi hozzá egy lehengerlő félmosollyal. Hahaha. Jogos. Így is fel lehet fogni.

- Általában csak mondani szokták az emberek. – Mondani könnyű, és a legtöbb ember szereti az érzést, amit ezek az ígéretek keltenek bennük. Csak utána betartani az ígéretet sokszor nehezebb, mint amennyit ér ez az érzés. Nem hibáztatom őket, és nem vagyok álszent, én is sétáltam már bele ugyanebbe a hibába. Pontosan ezért lep meg ennyire, hogy most itt guggolok, és nézem, ahogy céh szupersztárja megspórol nekem tízezer kreditet a semmiért. Mert ő ezért nem kap semmit, csak az érzést, hogy segített.

- Akkor megbízhatatlan embereket ismersz – jelenti ki, miközben mint aki jól végezte dolgát, feláll a földről. Az ajtó szebb, mint új korában. Ezt nem hiszem el. Ez komolyan ennyi volt? Őrület. Még hogy seggfejek a Transmuterek, az a pasi egy angyal.

Néhány másodpercig még döbbenten, hitetlen vigyorral pislogok a helyreállított fémlemezre, majd magamhoz térek, én is felpattanok, és futólépésben követem őt a folyosóra. Épp megköszönném, de belém fojtja azzal, hogy megtöri előttem a csendet.

- Én erre – mutat az épület A szárnyához vezető lift irányába. Hát persze, hogy az A szárnyban lakik. Hol máshol lakna, mint a céh legnagyobb luxusapartmanjai egyikében. Annyira meglep a hirtelen témaváltása, hogy elillan az ajkaimról a kikívánkozó köszönetnyilvánítás, helyette szétszórtan emelem fel a hüvelykujjamat az F szárny felé induló folyosóra bökve. A leglepukkantabb, de legbulisabb, legpörgősebb része a céhnek. Nem csak elfogultságból mondom, az A szárnyon kívül az összes hozzánk jár bulizni, de néha még ők is. Valószínűleg akkor is ebbe a körzetbe húzna a szívem, ha ki tudnék perkálni egy nagyobb lakást, de a jelenlegi hozzáállásommal ez a veszély nem fenyeget. Mintha egymás szöges ellentétei lennénk. A világunk soha nem fog újra összeérni.

Egy biccentéssel konstatálja, hogy más irányba megyünk, és a maga céltudatos lépteivel indul el a folyosóján, miközben fáradt intésre emeli a kezét. Nem engedte, hogy megköszönjem, és még egy hazafuvart sem kér érte, pedig sokan ki szokták használni, hogy nekem semmibe nem kerül ajtóig vinnem őket.

„Megbízhatatlan embereket ismersz.”

Az embereket, akikre gondoltam tényleg ismerem, de egyik sem lett a barátom, pontosan azért, mert jó emberismerő vagyok. A fél céh a haverom, de igazi barátom csak néhány van. A rádöbbenés, hogy épp engedek elsétálni valakit, aki első megérzésre tökéletesen beleillene ebbe a sorba, erősebben arcon csap, mint a hullabűz a laborban.

- Nath! – ejtem ki az önkényesen becézett nevet, még mielőtt kitalálnám, hogy mit is akarok mondani. Zavartan elvigyorodva vakarom meg a tarkómat, mikor hátrapislog rám a kék neonként világító szempár. – Épp csatlakozom néhány barátomhoz meginni pár italt, nincs kedved jönni? A Fekete Tőrben vannak. – Most már nem csak a pillantását veti hátra, teljes testtel visszafordul felém. Szólásra nyílik a szája, de vissza is csukja, úgy látom, még nem tud dönteni. Ha a küldetések során nem is lehet meglepni, privátban úgy néz ki, hogy igen. A hezitálása engem is elbátortalanít. Nem akarom, hogy erre is udvariasságból mondjon igent, ami nem megy gördülékenyen azt nem kell erőltetni. – Valószínűleg már tök részeg a banda, szóval nyugodtan mondj nemet – emelem fel a kezeimet védekezőn. Azért nem fogok összeomlani, ha nem jön, de meg kellett próbálnom, mert szívesen megismerném. Érdekes fazonnak tűnik, én pedig szeretek mindent, ami nem unalmas.

- Így? – kérdezi végül, a fegyverekkel teletűzdelt harci felszerelésére lepillantva.

- Látom nem ismered a helyet – horkantok egyet. A Fekete Tőr, ami egy félig diszkó, félig kocsma kialakítású létesítmény, a legnagyobb koszfészek az egész céhben. Egészen csodálatos bája van, még biztonságosabb is védelmi ruházatban meglátogatni. – Nem te lennél a legjobban felfegyverzett tag ott, hidd el – lépek sunyin közelebb hozzá. Most már látom a szemeiben a felkeltett érdeklődést, és ennyi elég is, hogy visszanyerjem az önbizalmamat. – Na, meghívhatsz egy italra, és megbocsátom, hogy tönkretetted a playstation fegyveremet – vigyorodok el pimaszul. Mindketten tudjuk, hogy ha valami, én tartozok neki legalább öt körrel és végtelen hálával, hogy megcsinálta a kocsimat, de az ösztöneim azt súgják, hogy ez a megjegyzés pozitívabban fog hatni rá, mintha hálálkodni szeretnék.

- Használhatóvá tettem – javít ki egy kihívó mosollyal, rejtett utalásként, hogy ha erre bármit is visszaszólok, jön a „ki hoz játékfegyvert éles küldetésre” adu. Na szép. Ezt a kört megnyerte, még szerencse, hogy nem vagyok versengő típus. Csak VR játékokban, ott el tud velem szaladni a ló.

Megadón lép elém, és nekem ennyi elég is, a vállába kapaszkodva repítem magunkat bárpult magasságú, hosszú, bárszékekkel körülvett asztalhoz, ami a törzshelyünk a srácokkal. Az üres, fényes folyosó után szinte elszédít a közepesen üvöltő zene, a sötétség és a szomszéd teremből kiszűrődő, villogó diszkófények katyvasza. A banda már hozzá van szokva az érkezésem stílusához, de mikor meglátják a díszvendéget, akit magammal rángattam, hitetlen sikolyok és ittas ujjongások kebelezik be a párosunkat. Elárasztanak minket az ismerkedős kérdések, a szidalmazás, hogy nem is írtam, kivel megyek küldetésre, a rosszul leplezett rajongások és kíváncsiskodások. Oké, lehet, hogy hiba volt új embert hozni, mikor részeg a társaság. Főleg, ha híres. Szerencsére úgy néz ki, hogy egész jól bírja a gyűrődést, mire feleszmélek, két-két feles és egy sör van előttünk. Látom, hogy elhúzza a száját az első után, ezért vigyorogva lopom el, és magamba döntöm a sajátom után. Három-egy. Ha másban nem is, ivásban lehet, hogy legyűröm. Meglepően jól bírom a méreteimhez képest. Sok gyakorlat van ám a tehetség mögött.

Mióta megérkeztünk, nem nagyon sikerül szót váltanunk, egymás mellett ülünk, ezért sokszor cseppenünk bele ugyanabba a beszélgetésbe, de én általában felesleges hülyeségeket beszélek, például a mai bénázásaim történetét, ő pedig főleg hallgat, esetleg egy-egy jól irányzott megjegyzést szúr közbe. Már látom, hogy nem ez lesz az az este, mikor világi haverokká isszuk magunkat. Emberek jönnek-mennek körülöttünk, lelépnek a táncparkettre, visszatérnek piákkal, Sue egyszer még engem is elrángat táncolni. Camille is bepróbálkozik Nathnél, de ő a fegyverekre hivatkozva passzolja ezt a kört. Buligyilkos. Pedig Camille a legjobb csaj az egész cégben a vállig érő, szögegyenes, éjfekete kleopátra frizurájával és az élénkzöld macskaszemeivel. A mellei ugyan nem hatalmasak, de pontosan tudja, hogy állítsa be őket, hogy ne lehessen máshova nézni, ha az ember vele beszélget. Én csak ötven százalékban bukok a nőkre, de még én sem tudok nem lepillantani néha. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, mert láttam már pucéran. Hetente többször is.

Az egész este egy összeolvadó fény-, zaj- és színkavalkád, összemosódó, elrepülő pillanatokkal, arcokkal és beszélgetésekkel. Általában a kedvenc-féle estém, most mégis enyhe irritációt hagy maga mögött. Végre sikerül visszaverődnöm Nathhez, hogy megkérdezzem, azért jól érzi e magát, mikor közénk csapódik egy használhatatlanul részeg Camille.

- Triiis, szexelni akarok.

- Nem akarod tudni mi van ezalatt a ruha alatt, negyvennyolc órája nem zuhanyoztam – dünnyögöm, miközben megpróbálom lefejteni magamról a vékony ujjacskáit. Aprócska lány, de annál erősebb.

- Úgy beszélsz, mint aki egy többnapos küldetésen van túl – mosolyodik el mellettem Nath felhúzott szemöldökkel. Hát, izé. Úgy nézek ki, mint aki volt már valaha több napos küldetésen? Na ugye. Szerintem sem. Ahhoz motiváció és elkötelezettség kéne.

- Nem, úgy beszélek, mint aki tegnap este lusta volt lezuhanyozni – vallom be zavartan. Oké, szegény srác tényleg egy nap alatt megismeri a legrosszabb tulajdonságaimat. Az összeset. Pedig jó sok van belőlük, és én a nyakába zúdítom őket, mint egy vödör bűzölgő nyers halat. Ha egyszer lekerül rólam ez a ruha, talán még a szag is stimmelni fog.

- Naaa, akkor legalább vigyél haza – nyafog a rám tapadt matrica, pedig alapjáraton egy kemény csaj, aki megvet mindent ami lányos vagy gyengeségre utal. Kivéve ha részeg. Akkor bújós kiscica. Levakarhatatlan bújós kiscica. Lehet, hogy át kéne tapasztani Nathre, és ha összejönnének, az a társasághoz kötné. Egy zseni vagyok.

- Nem tudok teleportálni drágám. Tudod, mások részegen megtanulnak, én meg elfelejtem – Az élet iróniája. Mondjuk az a vicces, hogy teleportáltam már az átlagos részeg emberek módján is, szóval igazából nincs okom panaszra. Lehet, hogy ez is egy lesz az olyan esték közül, mert már én is kettőt látok.

- Ahh emlékszem – vigyorodik el Cam. Majd Nath felé fordul. – Egyszer megpróbálta, és lepattant a falról, nagyon vicces volt. Bár azt hiszem két napig a gyengélkedőn feküdt utána. – Csak egy szórakozott fejrázást kapunk a minőségi sztorira, mielőtt elmenne a bárpulthoz piáért. Jó döntés, ezt a részegséget csak alkohollal lehet elviselni. Mikor visszatér két pohár vízzel, lemondó fintorral nézek az italra.

- Remélem azt azért hoztad, hogy bort csinálj belőle – morgom, mire Camille felvisít mellettem. Még Nathtől is kiérdemlek egy rövid nevetéshangot. Egyetlen hang. Nem is igazi nevetés, inkább csak egy szusszanás, de ott volt. Az első sikere ennek a napnak. A küldetésen kívül persze, amit ő hozott le nekünk.

- Azt mondod ő a megváltó? – röhög Camille, akit úgy néz ki, hogy messziről elkerült a poén. Vagy csak ő sem tudja, hogy egy Transmuterhez van szerencsénk. Annyira ritka a szakmánkban, hogy könnyű megfeledkezni róla. A ps fegyverem persze nem ezt mondaná. Sokatmondóan összenézünk Nathtel, aki minden bizonnyal azért vette a lapot.

- Haza kéne mennünk, igaz? – sóhajtom vigyorogva, miután engedelmesen bevágom a vizet.

- Két órája kellett volna – jön a válasz. Halkan felnevetek. Ő még csak nem is tűnik részegnek, bármikor elmehetett volna, mégis itt van. Na most ki a hülye? Én. Általában én.

- Kedvellek – kuncogom őszintén.

- Kösz, sokat jelent egy ismeretlentől – a széles vigyora enyhít a szavai élén, de azért értem ám a mögöttes célzást. Annak látszom, de nem vagyok hülye. Nem kezdek nagy nyálas, részeg ömlengésbe, nyugi haver. Azért remélem még egy gyors Tris-Coelho bölcsesség belefér, mielőtt lehúzzuk a redőnyt.

- Tudod mi választ el egy ismeretlent egy baráttól? – billentem felé a fejemet. Szerintem közben Camille már bealudt a vállamon a másik oldalon.

- Na mi?

- Egy döntés.

Ez az utolsó beszélgetésfoszlány, amire emlékszem az estéből. Sajgó fejjel, pucéran és a szagom alapján még mindig mosdatlanul ébredek fel a délelőtti nap szúrós fényére az ágyamban. Szerencsére egyedül. Ha idáig követett volna Cam, most valószínűleg örökre kiábrándulna belőlem és ugrott volna a legbékésebb szexkapcsolat, amit valaha megéltem. Magamat ismerve valahogy hazakísértem, aztán visszatántorogtam a lakásomig. Szerencsére csak három ajtó választ el a lánytól, szóval nem egy nagy teljesítmény hazakísérni. Arról fogalmam sincs, Nath mikor szakadt le rólunk, de abban biztos vagyok, hogy jól tette. Bakker. Hiba volt elhívnom. Lehet, hogy soha többé nem hallok felőle, és még jogos is lenne. Ideje bemászni a zuhany alá, mielőtt lerohad a bőröm.

- Tíz óránál! – üvöltöm hangosan, miközben visszarántom a fejemet a menedéket nyújtó, omladozó kőfal mögé. A fejem mellett suhan el egy halkan süvítő lézerlövedék. Jobb a pozíciójuk és a fegyvereik is, mint nekünk, ráadásul Camille nem a pontos golyóiról híres. Főleg nem azzal a lassú tüzelésű, múlt századbeli kacattal. Már megint rajtam fog múlni. Nem is lenne mókás, ha nem így végződne.

- Látom! – hallom néhány méterről az ismerős női hangot. Csak a perifériámból látom a mozgását, a fókuszom az ellenség környezetbevesző körvonalait kutatja a sniperem távcsöve mögül. Nincs időm ordítani neki, hogy maradjon fedezékben. Oldalra sem nézek, mikor hallom a földre rogyni az élettelen testét, csak egy apró fejrázással elmosolyodok. Innen szép nyerni. Az egyetlen, amit tehetek az elhullott társamért, hogy megbosszulom, ezért a támadás utolsó pillanatát kihasználva küldök egy halálpontos sniper lövedéket a távolban fölénk magasodó épület harmadik emeletének balról a negyedik ablakában rejtőző árnyék kellős közepére. Tökéletes. Most jöhet a fair, egy az egy elleni küzdelem. Eldobom a feleslegessé vált mesterlövész fegyvert, és előkapom az övemen lógó automata golyószórót. A bujkálás általában nem az én stílusom, jobban szeretek arccal menni az akció középpontjába. Csak azt tudnám, hogy mi a fene ez a halk csipogás a háttérben. Lehet már megint elfuserálták a legújabb frissítést a fülesemen. Inkább veszek egy újat, mint hogy még egyszer felhívjam a support AI-t. Azt hinné az ember, a mesterséges intelligencia intelligens lesz. Parasztvakítás.

Alig tíz percnyi kiélezett küzdelmet, üldözést, szökést, golyó elöli elugrást és találatot követően, lihegve, de büszke vigyorral nézem semmibe foszlani körülöttem a virtuális világot. Eltűnik a kezemen tátongó seb, és a lábamnál fekvő animált, vérző hulla is, csak hogy az élő, felhergelt mintaképe nézzen farkasszemet velem a játék szépen megdizájnolt, futurisztikus előszobájában. Huh. Halottan barátságosabb voltál, haver. Valaki nem tud veszíteni. Megint. Vagy inkább még mindig.

- Egyszer akkor is legyőzlek – mérgelődik Brand néhány kapkodó lélegzetvétel között. Az tény, hogy az itt összegyűlt hat jómadár közül neki van erre a legtöbb esélye. Talán ha Sue gyorsabban lebukik Camille lelövése után, ketten megszorongathattak volna, de nem így történt. Megérte tegnap kifárasztanom.

- Mondogasd esténként a tükörképednek, és talán valóra válik – vigyorgom egy apró nyelvnyújtással, miközben lepacsizok Camille-al. Megint a mi csapatunk vitte az estét. Figyelmen kívül hagyom a gyenge legyintést, amit a vállamra kapok a megjegyzésemre.

- Visszavágó?

- Neeeem – mondják szinte rémisztően egyszerre a csajok. – Inkább gyűljünk össze a valóságban és verjünk be néhány koktélt.

- Ámen – teszem össze a két kezemet, mert a gondolat is túl fárasztó, hogy még egyszer ennyit rohangáljak. Elnyúlni egy kanapén, és búzasörözni egyet sokkal csábítóbb jövőkép. Viszont a fülesem még mindig kikészít. Kész csoda, hogy megnyertem a menetet úgy, hogy a sípolás majdhogynem hangosabb volt, mint az elrejteni próbált léptek neszei. A többiek szépen sorra tűnnek el az előszobából, ahogy kilépnek a játékból, végül én is követem a példájukat. Tuti hogy le kell fürdenem, mielőtt emberi ruhákat próbálnék magamra húzni.

Letépem az arcomról a hatalmas VR szemüveget és a hozzá csatolt fülest, és azonnal ledermedek, mikor a sípolás nem elhallgat, hanem hangosabbá válik. Ó, a picsába. Nem a fülesem szarakodott, hanem a munkám. Ó, a picsába. Azonnal a teljes falrészt kitöltő, pirosan villogó képernyőre rebben a valóságba épp hogy csak visszataláló tekintetem. Mama meg fog ölni, ha elúszik egy vészriadós küldetés a péntek délutáni gamer sávunk miatt. Mondtam már, hogy a picsába? Utálom a vészriadós küldetéseket. Maga a vész szó is elég rossz helyen szerepel a ranglistán.

Ledobom a VR készlethez tartozó playstation fegyvert az ágyra, és kiteleportálok a szűk egyenruhából, ami a játékban történő fizikai kontaktusokat viszi át a felhasználók bőrére. Másoknak ezt komolyan le kell hámozniuk magukról? Nem irigylem őket. A ruha is repül az ágyra, én pedig már a szembe lévő falnál vagyok, és egy érintőképernyős gombra nyomom az ujjlenyomatomat. A szemem sarkából már felfogtam annyit a küldetésről, hogy egy Obscurus lesz a célpontunk. Szerencsére nem kell legörgetnem a leírás aljára, hogy tudjam, hogy a hidegre, illetve inkább a fagyra érzékenyek, ezért ennek megfelelően választom ki a Frostheart fegyvercég egyik csodálatos mérnöki találmányát, ami valami szárazjeges technológia segítségével a lángszóró tökéletes ellentéte lett. Jégszóró, egy kézi fegyverbe zsúfolva. Kifejezetten az Obscurusok ellen, megtanultam a házit, szinte kár, hogy mindjárt lekésem a vizsgát.

A fegyvert is ledobom az ágyra, hogy az izzadt testemre ráncigálhassam a sötétkék, bőrszerű, speciálisan teleportálásra kifejlesztett egyenruhámat, aminek a gallérjába bele van gravírozva a márkája: Goldberg. Apa büszke lenne. Vagy még jobban kitagadna. Lehet, hogy már nem vagyok a cégbirodalom része, de azt be kell látnom, hogy ők gyártják a legjobb teleportos cuccokat, még a kocsim is tőlük van. Miközben a második bakancsomat rángatom magamra, már le is hajolok az előkészített fegyverért, gyorsan az övemre csatolom és a cipőfűzőm meghúzása közben, fél lábon egyensúlyozva már át is teleportálom magamat a helyre, ami a találkapontként lett megadva: a kocsim boxába. Baromira remélem, hogy csak taxisofőr leszek, mert nem olvastam el a küldetés részletes leírását. Vagy az összefoglalót. Igazából az Obscurusra is csak a hozzá csatolt képből következtettem. Bátraké a szerencse. Én bátor vagyok, mondjuk főleg azért, mert minden helyzetből ki tudok menekülni. Jobban belegondolva kétlem, hogy ez lenne a bátorság definíciója az enciklopédiákban.

- Woah, teleport? Tényleg nagyon akarják ezt a rovátkát – hőköl hátra Emmett, mikor a semmiből megjelenek mellette. Úgy látom, nem csak nekem derogált legörgetni a tervezett csapattagok listájáig. Megnyugtató. Vagy pont, hogy nem. Mit vár az ember egy péntek esti vészriadótól? Pontosan ezt. Ha jól tudom protokoll, hogy Obscurusok ellen legalább három, pszichikai védelemmel felszerelt vadászt kell küldeni.

Elhúzom a számat a gondolattól, hogy lehet, hogy csak a hülye céhek közötti vérre menő versengés miatt ugrasztottak ki a péntek esti piálós este kényelméből. Mostanában minden második akció baromira sürgős és kiemelten fontos, nehogy egy másik céh elhappolja a nyereményt. Minden évben kijönnek a statisztikák, hogy melyik céhnek hány sikeres küldetése volt, és onnantól az első kapja a legjobb melókat. Legalábbis papíron. Marhaság az egész, ki a fene akar első lenni? Nem hiányoznak a sznob nagyágyúk életveszélyes küldetései.

- Nem sokat segít, ha többet késik, mint amennyit gyorsít rajtunk – szólal meg az autóm mellett szobrozó óriás, aki rám sem veti a világítóan kék szemeit, annyira lefoglalja a kocsim tetejére fektetett tablete. Ha nem tudnám, hogy ki ő, azt hinném, hogy azok közül a gyors, nyomogatós tabletjátékok közül tolja az egyiket, de így valószínűbb, hogy a küldetés sikerét elősegítő mágikus varázslatot kódolja le épp. Engem mondjuk nem zavar, hátha hazaérek a második kör piáta. A céhben mindenki tudja, hogy ki ő. Nathaniel Valami. Egyszer tudtam a Valamit is, de a névmemória nem tartozik az erősségeim közé, a Nathaniel is csak azért maradt meg, mert feltűnően nem illik hozzá a név. Az ellentmondások valahogy mindig jobban belefészkelik magukat az ember fejébe.

Elengedem a fülem mellett a megjegyzést, amit akár magamra is vehetnék, de semmi kedvem hozzá. A hangszíne alapján amúgy sem gúnyolódásnak szánta, hanem inkább egyszerű tényközlésnek. Mindjárt megköszönöm a figyelmes visszajelzést a teljesítményemre. Igaza is lehetne, ha nem gyorsítanék tíz percnél sokkal többet az utunkon.

- Én is örülök a találkozásnak – mosolyodok el ártatlanul, miközben végre befejezem a bakancsommal való bíbelődést. Amúgy tényleg örülök. Láttam már párszor az edzőteremben és a folyosókon, de most először kapcsolhatok hangot a híres névhez. Érdekes lesz megnézni akció közben, bár ha mindent jól csinálunk, nem lesz egy nehéz munka. A célpontot egy főleg gépesített gyártelepen mérte be egy biztonsági kamera, egyelőre nem tud sok kárt okozni, az Obscurusok általában nem rongálják a környezetüket, ellenben a körülöttük lévő élőlények tudatával.

A kocsiajtóhoz lépek, a gépezet azonnal reagál a fejembe épített mod hálózati azonosító kódjára, és felnyílik az oldalába épített ajtó. Beugrok, a két oldalon elhelyezkedő székek közötti szűk folyosón átsurranva vetem magamat a sofőrülésbe, és azonnal beizzítom a fedélzeti rendszert. Millió apró fény és felirat gyullad ki körülöttünk. A céhünk üdvöskéje nem zavartatja magát, már mellettem ül és a tabletét a vezérlő egységre kapcsolva áll neki ezerrel a kitűzött feladatnak.

- A drónom már úton van, feltöltöm a képanyagot az algoritmus által ajánlott ugrási pontokról – jelenti ki tárgyilagosan, és a szélvédő fölött lévő, ívelt képernyőn már látom is a részletes kalkulációt arról, hogy az aktámban szereplő teleportációs képességem, a járművel vett össztömegünk és az átlagos anyagsűrűségünk alapján mekkora teleportációs távokat ajánl a rendszer. Ehhez a drónja fotóit felhasználva képeket is csatolt. Jól megvilágított, tágas helyszínek, pont olyanok, amikre szükségem van a biztonságos teleportációhoz egy ekkora hodállyal. Bakker. Tényleg profi a srác. Vagy robot. Az egyik. Hat ugrást javasol az algoritmusa. Szegény nem tudja, hogy az aktámban csak közepesen valóságosan az adatok. Ha jól számolom, és kicsit megerőltetem magamat, három ugrás is elég lesz, de ahhoz, hogy legyen képanyagunk a végcélról, meg kéne várnunk, hogy odaérjen a drónja. Ha egy drón előttem odaér, tényleg nem fogom hasznosnak érezni magamat. Remélem azért a zsét megkapom.

- Nem elég gyors, van vizuális képünk a helyszínről? – kérdezem a mutatóujjammal a kormányon dobolva. A szemem sarkából látom, hogy Emmett is helyet foglal a mögöttem lévő ülésen, és a laptopját az ölébe véve kezd el kutakodni. A műszerfalba épített jeladó segítségével nyitom ki a garázsajtót, és a gázra lépek.

- Átmenetileg kaptunk hozzáférést a biztonsági kamerákhoz – válaszol Emmett helyett végül a robotember, futólag felpillantok a szélvédő fölött megjelenő, rossz minőségű videóképekre. Halkan fújtatva adok még nagyobb gázt, mit sem törődve a szemben lévő, vészesen közeledő épülettel, hogy a kocsi lendületét felhasználva távolabbra tudjam majd vinni magunkat. Pocsék érzés nagy sebességből teleportálni, és minél nagyobb, annál pocsékabb, de a cél szentesíti az eszközt.

- Túl sötét – morgom az orrom alatt.

- Igen – jelenti ki olyan egyszerűséggel, mintha ő már előre megnézte volna. Miért nem lepődnék meg, ha így lenne?

Abban a pillanatban teleportálom magunkat a második ajánlott ugrási pontra, hogy a kocsi orra elmerült volna egy felhőkarcoló épület fényesen tükröződő üvegfalában. Mikor megérkezünk, azonnal jobbra húzom a kormányt, és bevágok a mellettünk lévő főúton méhkasként torlódó autórengeteg fölé.

- Srácok, az egyik kamera kitisztult! – zendül fel Emmett komor hangja, és ő is rácsatlakoztatja a gépét a fedélzeti számítógépre, hogy felküldhesse a talált képeket. Hunyorogva hajolok közelebb a rossz minőségű, de sötétség helyett most már derült félhomályban úszó, magasba emelkedő műszerek közötti tágas, gépeknek tervezett folyosó képéhez. Hirtelen felrántom a kormányt, mikor alulról felvág valaki elém, hogy megelőzzön egy kétszázzal araszoló csigabigát. Azt hinné az ember, hogy ha pár méterrel a megengedett maximum fölött repül, nem kell az utat nézni, és lám, mégis. Bekapcsolhatnám az autopilótát, de az betartja a szabályokat, és úgy soha nem érünk oda időben.

- Egy karbantartó? – kérdezem bizonytalanul a reflektorral kivilágított, két vezérelhető karral ellátott, lassú mozdulatokkal tevékenykedő járműről. Rohadtul remélem, hogy önvezérelt, mert ha egy ember van benne, ő nemsokára egy üres burok lesz. Túl messze vagyunk. A drón is túl messze van, még csak most kaptam képet a harmadik ugrási pontról. Azonnal, ahogy feldolgozom a környezetet, át is repítem magunkat oda, hogy ennyivel is közelebb legyünk.

- Igen – válaszol a mellettem ülő mindentudó olyan hangszínnel, ami arra utal, hogy ő is osztja a félelmeimet, hogy ez nem csak egy gép. A gépek általában nem kapcsolnak reflektorfényt a munkához, ez olyan emberi dolog.

- Az ismertetőben az volt, hogy elhagyatott a telep – szól közbe zavarodottan Emmett is. Ezek a rohadt küldetés riportok pont annyira megbízhatóak, mint Camille erkölcsei három koktél után. Mondanám, hogy ha ezt tudom, jobban siettem volna, de izé.

- Na pont ezért nem olvasom el ezeket a szarokat – vigyorodok el, miközben padlógázt adok. Előre utálom, hogy erre most rohadtul koncentrálnom kell majd, az olyan fárasztó. A teleportálás előtti utolsó másodpercben taposok rá a fékre, hogy nehogy belecsapódjunk a folyosó végébe. – Kapaszkodjatok.

- Még három ugrásnyira van a célpont Tris! – A nevem már elhal Emmett ajkain, mikor egy villanással eltűnünk a fényekkel teleszórt éjszakai város főútjáról egy kihalt, a hátunk mögötti reflektor nyújtotta szürkés homályban fürdőző, zúgó gyártelep mélyére. Minden tehetségemre szükségem van, hogy tökéletes pozícióban illesszem magunkat a kocsimnál épphogy csak szélesebb, a látszatnál rövidebb folyosóra, hogy ne csapódjunk valamelyik oldalának. Felhúzom az orrát, hogy most a jármű alján lévő légfúvók is a fékezést szolgálják, és így pont sikerül megtorpannunk egy méterre a folyosó végeként szolgáló robusztus műszer előtt.

Egy hosszú másodpercig a váratlan siker döbbenetében hallgatjuk a gépek monoton morajlását körülöttünk. A dermedt pillanatot végül az töri meg, hogy kicsit hátrébb tolatok, és újra vízszintesbe állítom a kocsit. A szívem még mindig ki akar ugrani a mellkasomból, az adrenalin szinte fejbe vág. Hah. Sikerült.

Ez mekkora kibaszott ütős trip volt!

Vajon megölnek, ha azt mondom, hogy még egyszer toljuk le? Legszívesebben felkacagnék, de a sikerélmény löketét belém fojtja a sötétben vörösen felsejlő, hatalmas szem a szomszédos folyosóról. Egy szem, amit bárhol felismernék, pedig eddig csak képekről láttam, és a környező, magas gépekre akaszkodó csápok, amikkel azt a hatást kelti, mintha lebegne felénk. Már csak attól, hogy belenéztem a vörösen kavargó szemébe, halkan sípolni kezd a fejembe épített chip védelmi mechanizmusa. Nincs sok időm. A reflexeim átveszik felettem az uralmat, és mivel az én oldalamról közelít, a jobbommal rácsapok az ablak lehúzó gombjára, míg a balommal már a fegyveremet lököm a célpontom felé.

- Nézzétek, házhoz jött a blöki – vigyorodok el, a mutató ujjam azonnal megtalálja a ravasz ismerős fogását, de mikor meghúzom, nem történik semmi. Miért nem történik semmi? Mikor újra ránézek az előkapott fegyverre, visszatér a röhögési kényszerem, de csak egy szórakozott, ráébredő hümmögésre futja. Felkapom a tekintetemet, majd néhány méterrel hátrébb teleportálom magunkat a folyosón, hogy kikerüljek egy felénk csapó éjfekete, kis híján a sötétbe olvadó csápot. Biztosan kíváncsiak ők is, hogy mi a fenéért nem megyünk épp hazafelé egy lefagyasztott szörnyikével. – A playstation fegyveremet hoztam el – jelentem be semlegesen. Most lehet, hogy rossz hírnek tűnik, de ha túléljük ezt a kis bökkenőt, haláli sztori lesz belőle. Haláli. Reméljük nem szó szerint. Amúgy sem akarok egyedül learatni minden babért, azt meghagyom a kabalánknak.

Közelednek. A pokol madarai.. csontmadarak fekete tollakkal.

Mikor közelebb érnek egyikük kiválik a tömegbõl és felénk repül. Testem megfeszül.. felkészülve a támadásra, de úgy tûnik..erre nincs szükség.

Fekete szárnyak.. szemei is egészen feketék. Egy túlvilági. Régen nem láttam hozzá hasonlót. Vajon miért jött utánunk? Azok után.. amit legutóbb sziszegtek rám.. mikor náluk jártam. Wrr.. gyûlölöm õket..

- Nem harcolni, segíteni jöttünk. - mondja végülis, megadva magát. Nocsak.. nocsak..

- A könyv, amit elhoztatok… hiányzik belõle egy fontos… bizonyíték… egy tekercs… amit felsõbb utasításra szedtünk ki belõle, miután lekerült hozzánk. Gondolom nem kell említenem kinek az utasítására...

Nah ezen már meg sem lepõdök. Meg azon sem hogy nem állja meg hogy ne szóljon közbe.

- Na és… nektek… mi hasznotok van belõle? - kérdezi, és figyelem ahogy a túlvilági kissé csodálkozva veszi tudomásul hogy bezony.. érti amirõl beszélünk..mégha nemis emberi nyelven tesszük.

- Csak azt ne mond, ti is szenvedtetek az önkényeskedésétõl…? - feszíti tovább a húrt. Látom hogy ez neki se tetszik.. mert mintha ott sem lenne.. kezd el hozzám beszélni. Ugyan.. csak nem sértõdtél meg.. hehe... pedig még egész kedves volt.

- Ügyes, és felettébb erõs… de nem tud mindent. Én a helyedben tennék errõl… - mondja nekem, egyértelmûen rá utlva.

Nem mondod.. ezt tudtam magamtól is. Csak.. ez azért kissé bonyolultabb mint hinnéd.

Fel is dühödik mellettem.. érzem erejét elszáguldani mellettem.. szele messzire repíti a hajam.. és borzongat.. akár egy hideg fuvallat.

- Két nap múlva… éjjel… a romtemplomnál. - fejezi be a beszélgetést, azzal eltûnik.. a madaraival együtt.

Érzem mennyire felkavarta a dolog.. ereje kavarog körülöttem. Pedig.. lassan már hozzászokhatna.. de tudom.. ehhez nem könnyû.

Sóhajtva lépek elé, karjaim maguktól fonódnak körõ.. vörös szemeim lehunyva.. azon gondolkozom.. mennyit mondjak el.. abból amitõl meg akartam kímélni.

Bárcsak úgyis volna.. ahogy az emberek hiszik..az angyalokkal. De a valóság sajnos.. sokkal mocskosabb és fantáziátlanabb bármilyen szent legendánál.

Hófehér tollak.. amikhez vér tapad.. rengeteg elsuttogott be nem váltott ígéret.. csontok.. vér.. és még több bánat..

Szinte hallom a gondolatait: „Ha most mond valami olyasmit, hogy csss… én esküszöm…”

Nevetni kezdek, ujjaim még szorosabban fonódnak a karjára. Viszont..

- Igaza van. – súgom halkan, közelebb hajolva. – Az egyetlen megoldás… az életben maradásodra…

Látom hogy nem hiszi. Pedig.. így van. Furcsa hogy pont én mondom ezt.. aggódom valakiért... én.. hát..ez.. érdekes. Mondhatni viccbe illõ.. de nem.. mert.. egyáltalán nem vicces.

Ahogy hozzáérek.. valamiért mégis.. lenyugszik.. én pedig még mindig.. szorosan a háta mögött.. fejemet a vállára hajtva.. érzem ahogy az ereje mostmár nem akar széttépni.. most inkább.. másmilyen..

Mi… a fene volt ez? - kérdezi szavak nélkül.. de én ígyis hallom.

- Látod… erre én is kíváncsi lennék. Még sosem vesztetted el ennyire az önkontrollodat… a saját erõd fölött.

Talán.. a dühe.. az ami elveszi az eszét.. veszélyes párosítás viszont.. az õ jellemével.

Viszont ahogy testemen érzem az övét.. szorosan hozzám.. lecsillapodik. Az érintésem.. ami másnak halált hoz.. milyen érdekes..furcsa..

Jelenlétemben minden fonnyadásnak indul.. és õ.. mégis.. hihetetlen.

„Lesznek olyan kérdések is, amikre normális válaszokat kaphatok?”

- Például a konyha? Nem vagy kíváncsi… az angyalok konyhájára… igazán ehetnénk valamit. - terelem el a figyelmét.. az imént elhangzottakról. … - Hátha találunk neked… valami édeset.

Hehehehe... vacsora mi..?

Bár ahogy mondom.. megéheztem.. bizony.

***

Nemsokára viszont már úton vagyunk.. a templom romjai felé.

Kihalt vidék.. maga a rom is kihalt.. málladozó falak, belül minden korhadt.. a fa padok.. az oltárképek.. a szentek arca elmosódott..mintha sikoltva könyörögnének kegyelemért.

Az oltár mögött.. pedig...lépcsõ. Látom hogy õ is azt nézi. Gondolatait szinte a fejemben hallom.

- Igen, azt temetkezésre használták. - felelem nyugodtan, körbekémlelve, hátha csapdát rejtettek valahová. Nem bízom bennük. Õk sem szeretnek engem.. hát énsem õket.

Lemegyek a lépcsõn..odalent is por és romok fogadnak. Pedig itt kell lennie.

A csontvázakat már rég elvitték innen. A lelkek elszálltak.. heh.. messzire.

Eltûnik mellõlem.. majd visszatér.. kezében.. a megfeketedett tekerccsel. Igen.. ez az.

- Ezért jöttünk… nem?

Fel sem bontja.. úgy adja át. Ezek szerint..tõlem várja a válaszokat. A válaszokat a kérdéseire..

Heh..remek.

Körbenézek még.. de sehol semmi. Ez furcsa. Biztos vagyok pedig.. ha a fülébe jutott, meg akar majd ölni. Engem szintúgy.. mint õt. A tanácsot már ellenem fordította.. nem nehéz neki még egykét lépést tenni.. hogy örökre kitaszítsanak.. maguk közül.

Nem mintha érdekelne.. már régen nem tartozom közéjük. Álszent gyilkosok.

***

Hihetetlen hogy.. ismerve a veszélyeket amik ebben a pillanatban is ránk lesnek.. õ képes még ígyis vigyorogni.

De aztán nem állom meg énsem.. ahogy a fejében keringõ gondolatok szálaiból elkapok egyet-egyet.

„Vajon… ez is… szentségtörés… a te fogalmaid szerint?.” - hallom meg, pont akkor.. mikor kezem a vállához ér. Hehe..hehehehehe.. naigen..

- Miért… csak nem mégis érdekel…? - kérdezem, arcom immár olyan közel van az övéhez.. hogy csak egy lehellet választ el az ajkaitól..amit aztán nullára csökkent azzal hogy.. felém fordítja a fejét. Ahhmmm..

Hihetetlen.. pedig még csak most... vacsoráztunk..haha...

***

Mindig ámulatba ejt.. hogy a pillanat töredéke alatt képes vagyok elveszteni a fejem...ha róla van szó.

Bõre csak a ruhán keresztül ér hozzám, mégis úgy feltüzel mint semmi más.. ezen a világon.

„Hát, sosem lesz elég…?” - hallom a gondolatait, amin kucogni kezdek. „Most már… ki van zárva… neehm…”

És ahogy vigyorog.. az wrr.. vérlázító.

Nyelve találkozik az enyémmel, szétrántja a kabátomat, ajkai meztelen bõrömön szaladnak végig..fogait érzem a nyakamon.. hrr..

Kezem megmarkolja a ruhát a hátán.. mikor hallom a hangot: - El ne szakítsd… nem lesz idõnk másik cuccot szerezni… - súgja a fülembe, én pedig nevetni kezdek.

Szóval fogjam vissza magam.. hmm.. szerinted tudok én olyat?

Épp csak meg tud kapaszkodni a lendülettõl..amivel nekiesek..

Nekinyomom a falnak.. felhördülök ahogy érzem lábait a csípõm körül.. körmeit a hátamon.

Waahhrr..

Saját véremnek illatára figyelek fel.. ahogy betölti az érzékeimet..de aztán nem számít semmisem..ez se.. csak az érzés.. ahogyan hozzá.. belé simul a testem.. és ez a szûnni nem akaró édes.. követelõ.. sürgetés.. még.. többet... mooost..

Ahhhwwrrr....

Bõrömet tépi.. a mellkasomon.. ágyékomon.. a fogaival.. míg aztán nem bírom tovább.. és a falhoz szegezve esem neki... újra...

Ahhww.. nem bírom.. hhrrr...

Villámcsapásként csap le ránk a gyönyör.. kiáltásunkba a falak is beremegnek.

Nah ez az.. szentségtörés a javából..

Mégis.. jobb nem is lehetne.

***

Figyelem ahogy alszik.. széttdobált ruháinkon.. a padlón.. a hidegben.. mégsem távolodik el tõlem.. közelebb van mint eddig bármikor. Milyen furcsa. Abban bízik meg.. aki gyilkosabb az összes többinél. Furcsa talán csak annyi.. hogy rá nem hat ez az erõ.. õt nem gyengíti el.. sõt..

És ahogy kinyitja a szemét.. rögtön fel is tûnik az arcán.. az a vigyor.

- Hamarosan sötétedik… - jegyzem meg komoran, de ez nem lombozza le. Sõt. Úgy tele van energiával hogy csak lesek ahogy felkapja és hozzámvágja a ruháimat. Hmm.. érdekes.

- Valóban… közelednek… - teszi hozzá, miközben én magamra terítem a kabátot.. és épp a nadrágomba igyekszem belebújni.

- Szóval, hogy is volt az… a ne maradjak tudatlan szöveg…?.. - teszi aztán hozzá.. az elkerülhetetlent. Tudom hogy.. sok válasszal maradtam az adósa.. de ez most.. nem a legjobb alkalom.

Sóhajtok. Tudom.. valamit.. mondanom kéne..

- Feldühítetted mikor azt mondtad hogy.. õkis szenvednek a zsarnokoskodásától. Gabriel olyan mint mi.. és mégsem. Nem tehetnek ellene semmit.. amíg õ az egyetlen.. akivel a mindenható szóbaáll.

Kicsit csinikos az a mosoly ami szétfut az arcán.

- Akár vicces akárnem.. így van. Csak vele hajlandó beszélni. A parancsokat is neki mondja.. mint az elsõszámû angyalnak.

- A kiskedvenc..

- Mondhatjuk ígyis. Viszont ez olyan kiváltság.. amivel sok mindent kezdhet.

- Például kissé elferdíti a parancsokat?

- Például.

- Példátlan.. a ti.. hogyismondjam.. közigazgatásotok.

- Évszázadok óta ez megy.

- És mégis hogy jövök én a képbe? - pillant rám, miközben a közeledõ sötét felhõt kémleli.

- Gabriel a tanácsban azt állít rólad amit akar. Akár aztis... hogy az Úr megparancsolta hogy..

- .. öljenek meg.. - fejezi be halkan. - Ennyire gyûlölte az apámat?

- Apád inkább bukott lett sehogy behódoljon neki. Joggal utálta. Nem bírja elviselni ha... - nem tudom befejezni mert.. nevetésben tör ki.

- Mi olyanm vicces? - kérdezem halkan.

- Legalább.. haha.. tudom hogy valamiban hasonlítok rá. - mosolya egyáltalán nem boldog mosoly.. inkább gúnyos cinikus. - Szóval.. azt hiszed.. hogy amiért megszereztük a könyvet.. és ezt a tekercset ezért...

- Tudom. Sajnos. - bólintok. - Apád a szeretõje volt.. mégsem lehetett egészen az övé.. õ szabad volt.. olyan aki a saját szabályai szerint él.. és ítélkezik mások felett. - akárcsak én.. - teszem hozzá magamban.

- És most ezért gyûlöl? Ez elég gyerekes nem gondolod?

- Nemcsak ezért. Hanem mert olyat tudsz amivel befeketítheted õt a tanács elõtt.

- Szerinted nekem hinnének? Nekem? Vele szemben?

- Neked nem. De nekem igen. - nézek rá.. vörös szemeimben megcsillan valami.. talán bosszúvágy. Igen talán..

Tudom hogy Gabriel volt az.. aki javasolta az Úrnak hogy büntessen meg.. hogy verjen meg ezzel az átokkal.

És ezért.. gyûlölöm...

***

Még ide sem érnek de már tudom hogy baj van.

Szárnyaik keltette porfelhõben.. olyan hideg fuvallat érkezik... amit mégcsak egyszer éreztem. Arra se szívesen emkékeznék..ha lehet.

Szárnyaimat fújja a szél.. elhátrálok.. hogy hagyjam õket leszállni.. ám akkor már tudom.. késõ..

- Sajnálom.. - mondja az elsõ sorban álló alak. Az aki nemrég az információt hozta a tekercsrõl.

Tenyerébõl csillogó port hint ránk.. ami örvénylõ.. sûrû ködként zárja el elõlünk a külvilágot. Nem látok semmit.. tüdõmet folytogatja a füstszerû köd..

Õis eltûnik mellõlem.. aztán magamat látom, kívülrõl.. mint egy álomban... ahogy szemembõl eltûnik a vörösség. Megint olyan vagyok mint régen.. az átok elõtt.. hogy lehet ez?

Hideg.. hideg van.. mi ez?

Vakon tapogatózom a ködben.. szárnyaimmal próbálom ellegyezni..de mintha élne..beborít.. mindenütt..

Szemem kékje.. most olyan idegen.. ez nem én vagyok.. neehm..

Fázom.. egyre lassabban tudok mozogni.. mint a dér a fákat.. úgy borít be.. tudom már mi ez... az az átok.. kõvéváltoztat.. fagyott jéhszoborrá..

- Fuss.. menekülj... - kiáltanám de hangom elveszik. Szárnyak csapkodása.. fekete szárnyak.. és lilák.. bíborszínûek..

Lila??

Nem mozognak az ujjaim.. fázom...

Hideg van.

***

Melegség.

Nem.. nem is.. forróság.. be akarok takarózni vele. Nem bírok mozdulni.. alattam.. puhaság.. és mégis.. fázom..

Apró mozdulat.. amit még ki tudok préselni a tagjaimból.

Igeen.. magamra húznám.. ha tudnám..ezt a meleg takarót.. vagy mit.

Megragadok valamit.. egy kéz... kar.. de milyen.. ahh.. forró...

Megrántom, és szinte felsistereg a bõröm ahogy olvad rólam.. az átok borította fagyosság.

Méhhgg...hhrrr..

Fagyos szárnyaimmal.. szinte teljesen magamhoz rántom, érzek valamit.. a mellkasom felett.. és a számon.. mmm...

Kinyitom a szemem.. zúzmarad pereg a szempilláimról..ezüst hajamon.. mintha jégcsapok lógnának.. de.. csak homályosan látok.

Ismerõs érzés.. ahogy végigsiklik a mellkasomon.. forró.. ahh.. húzódnék közelebb hozzá.. még..még közelebb..

A szemeiben látom.. a saját arcom.. és hogy szemeimet lassan újra.. felzabálja a vörösség..

Belekapaszkodom, jégcsap ujjaim ingjét tépig szaggatják..hogy hozzáférhessek végre.. még jobban..

Forró csók.. az ajkaim is kezdenek felolvadni.. most jut eszembe.. hol.. ...hol is..?

De kit érdekel most ez.

Tollaimról pereg a hódara szerû jég.. ahogy kinyitom õket.. lila szemek.. lila..

Kezem végigsimít a hátán..de sehol sem találok szárnyakat..

Ahh.. mi ez?

Vigyor az arcán.. igen élek.. kösz..

Valószínûleg.. neked köszönhetem.. hogy nem vagyok..élõ szobor.. jégbe zárva..

Ujjaim alatt hasad a szövet..krémszínû ágynemû alattunk.. nadrágja az utolsó.. amit sikerül leszednem róla.. bõrömrõl páraként száll fel a jéges réteg.. egyre jobban.. és egyre több..

Meleg... forró...ahh..

Hihetetlen hogy kishíján ottmaradtam.. és most mégis.. ahh nem bírom.

Félresimítom a haját a nyakából.. ajkaim lecsapnak a bõrére.. most már.. nem vagyok annyira.. jégcsap..

Felkuncog..

Igen.. igazad van.. kösz..

Mostmár... én érzem túlontúl forrónak.. ágyékának bõre ahogy az enyémhez ér.. morranva nyögök fel és fenekébe markolva rántom közelebb.

Fogai beleszaladnak az alsóajkamba.. vér.. a saját vérem íze.. mégis... milyen meleg..

Átfordulok vele.. mellkasa az enyém alatt.. körmei beleszaladnak a vállamba.. én pedig lihegva hajtom fejem a mellkasára..

Egy vékony vágás.. már gyógyulófélben lévõ.. ez még nem volt itt..

Nyelvemmel simítom végig.. és eltûnni látszik ajkaim nyomán.. õ pedig felhördül ahogy a mozdulat közben hozzá simul az altestem.

Önkívületben húzódom közelebb hozzá.. amennyire ez lehetséges.. nincs már.. egy kortynyi levegõ közöttünk..ahh..igen mééhhg..

Forróság cikázik végig rajtam.. ahogy végül már õ nem bírja tovább.. és õ az.. aki még közelebb préseli hozzám a testét.. magába olvasztva.. elûzve az utolsó.. jeges fuvallatot is..

Hrrr...

Morgásszerû sóhaj.. õ pedig rekedt hangon nyög fel.. ahogy rá is lecsap a gyönyör.. vele együtt mintha lávafolyam öntene el..

Ahh istenem..

***

Fényévekkel késõbb.. mire magamhoz térek..

Õ a függöny elõtt áll.. hátán megcsillan a hold fénye.

- Köszönöm. Az adósod vagyok. - lépek mögé.. szárnyaim halk surrogással csukom össze és tüntetem el.

Felém fordul..arcán mosoly tûnik fel. Nem is.. vigyor.

- Mi történt..? - kérdezem.

- Minden kérdésre... te sem kaphatsz választ. - vigyorog rám.

Ahhrrgg... de tudtam hogy nem bírod ki.

- Azt hiszem.. az emberi világ vendégszeretetét kell élveznünk.. egy darabig. Érezd magad otthon. - fordul meg, visszaengedve a függönyt a helyére.

- Otthon?

Közelebb jön, hátrapillantok az összevigyezett ágyra.. amin.. khm. kiolvadtam.

Nos.. tényleg jövök neki eggyel.

De.. mit kezdjek magammal.. egy olyan helyen.. ahol azt sem tudom.. hogy mûködnek a dolgok...? Az emberek közt...

Hmm .. érdekes lesz...

Szerkesztés Törlés
2009.05.17 19:56 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta

Julien (4.):

Hûûû… én és a mérhetetlen önuralmam. Éljen!

Saját szakadozott… izé szakított… ruháim helyett, egyengöncöt találok a szekrényben. Ehhh… amint lehetséges haza kell mennem sajátért… eh.

Ez a kastély… tényleg mint valami csodák palotája… szinte várnám, hogy a tükörben sem a valódi önmagam lássam.

Mérhetetlenül sok szoba, de az elsõ fél tucat után valahogy egyikbe sem volt kedvünk benyitni.
Most mégis, találomra nézek be az egyikbe.

Tisztára, mint az ezer egy éjszaka meséibõl lépett volna elõ. Itt aztán valóban lehetett háremet tartani.
Hahhh… miért is nem én választottam szobát… hehe.

Oda sem kell figyelnem… akkor is tudnám, hogy ki használta ezt a helyet rendszeresen, otthagyta a nyomait mindenütt… szinte érzem a jelenlétét… mentálisan.
Direkt volt óvatlan, vagy ezt csak… nekik… lenne szabad érezni… nekik, angyaloknak…


A szürkülõ égbolt, odakint talál a kertben, figyelem ahogy az éjszaka nyomait fokozatosan tünteti el, ám a nap nem bukkan elõ. Erre a kis idõre… minek is… hehe.

Aztán valahogy mégis elõkerül és fáradt, halványsárga fénnyel vonja be a kertet és a kõszobrokat, keresztet.
Lejön õ is, a kert másik végében a kõkereszt tetejérõl néz bele a felkelõ napba egyenesen.

Szárnyai a hátára tapadtak, haját össze-vissza repíti a szél, napsárga fénnyel vonva be…

Mmmm…

- Micsoda látvány vagy ott. – billentem ki gondolataiból, mosolyogva konstatálja, leugrik mellém.

A nap felöl… a felhõk közül… fekete gomolyag közelít… egyenesen ide…

Na, ennyit arról, hogy errõl a helyrõl csak kevesen tudnak, ugye.

- Van egy rossz hírem. – hívom fel rá a figyelmét egykedvûen.

Igen… ezek azok… a madársereg… a pokolból.
Vajon… ki szabadította ki õket?... vagy maguktól jöttek…? Megérezték az ízünket odalent és nem bírtak ellenállni a kísértésnek? Hehe.
Na, jó… azért annyira nem is vicces.

Közelednek, egyre csak közelednek.
Érzem magam mellett, megfeszített izmokkal figyel, teljes készültségben.

Most nem támadnak, túl közel sem jönnek. Körülveszik az egész hatalmas épületet.

Mi a fenét akarhatnak…?

Egyikük kiválik a többitõl, bámulatosan gyorsan… teste növekedni, változni kezd.
Fekete szárnyai, emberteste… vérszínû ruhája lesz. Szemei teljesen feketék, haját neki is csapkodja a szél.

Mi… a fene ez?

Cassiel halkan morogni kezd mellettem, csak valami emberfeletti hidegvér lehet, hogy még nem rántott fegyvert.

A jövevény két kezét maga elé tartva szólal meg.

- Nem harcolni, segíteni jöttünk.

Most… ha nem lenne nagyon… ironikus-cinikus… megkérdezném… Mi az isten…?

- A könyv, amit elhoztatok… hiányzik belõle egy fontos… bizonyíték… egy tekercs… amit felsõbb utasításra szedtünk ki belõle, miután lekerült hozzánk. Gondolom nem kell említenem kinek az utasítására...

- Na és… nektek… mi hasznotok van belõle? – jut ki a számon a gondolat.

Ezek itt nem emberi nyelven beszélgetnek… hogy én mégis megértem… hát… most már mindegy.

Mellettem az angyal, keresztbe font karokkal szemöldök felhúzva néz rá, fogadni mernék neki is ilyesmi járt a fejében.

- Csak azt ne mond, ti is szenvedtetek az önkényeskedésétõl…?- provokálom tovább… ha már így alakult… most már… hehe.

Rámvillantja teljesen fekete szemeit, mégsem tûnik dühösnek. Cassiel felé fordul, mintha csak itt se lennék, úgy kezd beszélni hozzá.

- Ügyes, és felettébb erõs… de nem tud mindent. Én a helyedben tennék errõl… - jegyzi meg társalgási stílusban rólam, mintha csak egy idomítható állatka lennék… többféle… hasznos kis funkcióval…

Grrr… tényleg dühíteni akarsz…? Erõm szele csapkod körülöttünk mindent, szárnyaikat, ezüst és fekete hajzuhatagot…bizsergeti bõrüket… Mégsem… mozdul egyikük sem… nem érzem egyikük erejét sem… csupán a sajátomat.

- Két nap múlva… éjjel… a romtemplomnál. – folytatja, mintha mi sem történt volna, de közben azért nem veszi le a szemeit rólam.

Szerkesztés Törlés
2009.05.17 19:54 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta

Julien (5.):

Biccentéssel veszi tudomásul, többet nem beszélnek, a jövevény távozik… viszi magával madárseregét.


Puha érintés a karomon, szemem elé beúszik a vérszínû tekintet. Karjai hátulról fonódnak keresztül mellkasomon. Ha most mond valami olyasmit, hogy csss… én esküszöm…

Gondolataim bizonyára megint ott kavarognak körülöttem… mindent kitûnõen hallhatott, mert nevetni kezd.

- Igaza van. – suttogja fülembe. – Az egyetlen megoldás… az életben maradásodra…

Mi a rosebbrõl beszél?... Ez…? Egyáltalán mi… volt ez...?

Egyébként is… az én életben maradásomra? Mert az övére nem…

Nem tudom kontrolálni, de aztán ahogy megérzem a bennem mozduló számomra teljesen idegen erõt… egyszeriben lehiggadok, s lassan kitisztul a tudatom. Karjai még mindig szorítják az enyémeket, mellkasa szorosan hátam mögött.

Mi… a fene volt ez?

- Látod… erre én is kíváncsi lennék. Még sosem vesztetted el ennyire az önkontrollodat… a saját erõd fölött.

De hát azt mondta, hogy… mintha csak… Grrr…

Különben is… nem én vesztettem el egyedül itt az önkontrollomat… meg lehet nézni, odabent az eredményt…

Magához szorít, még jobban. Ereje lazán körülleng bennünket… Hmmm… Mintha fényévekre lenne tõlem, az elõbbi dühkitörés… csak mert… hozzám ért… Hogya… Nem hiszem el…!

Lesznek olyan kérdések is, amikre normális válaszokat kaphatok?

- Például a konyha? Nem vagy kíváncsi… az angyalok konyhájára… igazán ehetnénk valamit. – mondja arra, amit gondoltam, kuncogni kezdek… - Hátha találunk neked… valami édeset.

Tekintve, hogy mire használták ezt a helyet… hehehe… és még csak nem is az én ötletem volt. Hehe.

Bon-bon… fehér bor… hatalmas asztal… gyümölcs itt nincs?... Mmmm… Hehe.


*-*

Egészen más vidék. Magas fák, és sûrû aljnövényzet közt sétálunk, a nap még csak most ébredezik, csiklandozza a buja zöldet.
Mindig ezek a lehetetlen, kihalt helyek.
Bár… az biztos, hogy itt emberekkel nem fogunk összeakadni.

Tisztásra jutunk ki, vízcsobogást hallani valahonnan a távolból. Egy völgyben aztán odalent… Meglátom végre a romot.

Nem is templom… kolostor… volt valamikor.
A felsõ szintbõl már csak foszlányok maradtak az alsó viszont egészen meglepõ módon egyben maradt. Itt-ott omladozó… bútorra emlékeztetõ tárgyak is vannak benne.
A kápolna azonban már csak az ablakokról és a nagy üres térrõl felismerhetõ.
Na és… egy lejárat… a fõoltár mögött.

Nahát… pince is van? Illetve volt… Vagy… ezeken a helyeken az…

- Igen, azt temetkezésre használták. – szólal meg valahol a hátam mögött, éppen belépve a helyiségbe. Úgy néz körül, mintha… keresne valamit.

Tudni akarja… miért pont ide kellett jönnünk. Hogy nem lehet-e… csapda.
Tovább megy… egyenesen le… az omladozó kõlépcsõkön.

Épp csak kicsit kell koncentrálnom… Nem… nincs igaza… nincs itt a világon semmi…
Azonban… okkal kell ilyen ideges legyen… olyan okkal… amit nem mondott el… eddig…

Utána megyek a katakombákba. Tényleg nincs itt semmi… még csontvázak sem. Vagy elvitték õket… vagy olyan régen lakatlan már ez a hely, hogy régen porrá lett… minden.


Hmmm… hogy nincs itt semmi?... Lehet, hogy mégis…

Az egyik benyílásban… úgyszintén semmi… mint az összes többiben… azonban… csukott szemmel nézve… és kicsit koncentrálva…
Elõttem a levegõben… mintha csak láthatatlan zsinórok tartanák… fekete papírtekercs.

Kilépek a kis fülkébõl… felé nyújtom a tekercset.
- Ezért jöttünk… nem? – adom át neki felbontatlanul a papírdarabot.

Most már igazán szeretném tudni… mégis mi folyik itt…
Körbesétáljuk az alagsort is… mást nem találunk… kellemetlen meglepetésekre számított… de ezek szerint… nem nekünk van félnivalónk…


*-*

Fölöttünk a kápolna, a kis résen keresztül látom a völgy egy kis szeletét. Valamikor volt szelíd növények elburjánzása… mindenütt…
Emberek, akik a világtól elzártan, teljes aszkézisben élték le itt életüket. Valahogy mégis… megmosolyogtat a gondolat…

Szerkesztés Törlés
2009.05.17 19:52 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta

Julien (6.):

Kartávolságon belül áll mellettem, mosolyomat látva õ is mosolyogni kezd.

Vajon… ez is… szentségtörés… a te fogalmaid szerint?... Jut eszembe a gondolat, ahogy megérzem kezeit a vállamon.

- Miért… csak nem mégis érdekel…? – suttogja ráhajolva arcomra, mielõtt haja eltakarna elõlem mindent, ajkai el nem érnék az enyémeket.

Bizsereg a bõröm, pedig csak kabáton keresztül ért hozzám… Ajkairól még halványan lehet érezni az elõzõleg elfogyasztott bor ízét.

Mmmm…

Hát, sosem lesz elég…

Mentális kuncogás, bele a tudatomba… „Most már… ki van zárva… nem…”

Belevigyorgok arcába… nyelvem a levegõben találja meg az övét.

Vállához hajolok széthúzom az inget és a kabátot… nyelvem nedves csíkot húz bõrén alulról felfelé…majd beleharapok nyakába, ujjait érzem hajamban, tarkómon… majd a ruhával babrálni…

- El ne szakítsd… nem lesz idõnk másik cuccot szerezni… - mondom épp a füle mellett, vállába kell kapaszkodnom, olyan hirtelen tör ki belõle a nevetés.

Hmmm… örülök, hogy ennyire csíped a humorom.

Lábaim csípõje köré tekerednek, a falig hátrál, de akkor sem enged el…

Körmeim hátának bõrét szaggatják… két tenyere combjaimon…

Vér serken ki, amit szétmaszatolok hátán tenyeremmel, az ujjamon maradt utolsó cseppekkel ajkait festem be… hogy aztán magam nyalhassam le õket…

Fogai bõrömet tépik, haja finoman cirógat…
Uhhhmmm… nyögök fel, egyre hangosabban. Aztán… morogva esik számnak, amikor fenekemet ágyékának nyomom, karjaimmal vállába kapaszkodva… nézek a szemeibe… ámbár kétlem, hogy bármit is felfognánk ebbõl a pillantásból.

Azon kívül, hogy… Ummmhhh…. Hahhhah…

A következõ félmozdulat… a nadrágja a többi ruha közt… ágyékának meztelen bõre, súrolja az enyémet… Brrr… Nem… hiszem… el… oooahhh…

Hajába markolva rántom magamhoz egészen közel a fejét, fogaim több sebet is ejtenek a nyelvén, miközben a ruhák tetejére a földre döntöm le.
Mellbimbója körül köröz a nyelvem, elégedett halk morranással cibálom is meg kicsit, ujjai valahol oldalam bõrét karmolják. Mellkasa, finoman bordázott hasfala… köldöke… fogaim, nyelvem martaléka lesz… minden… egyes… testrésze…
Ágyékának érzékeny bõre, és az egyre mélyebb hangok, amiket kiad… Finom harapások… amiket néha felvált nyelvem…
Mmmm… Fincsi… Hogyhogy… itt lent… nem téptem meg… még… sosem…
Ezt sürgõsen orvosolni kell… hehehe…

Óvatosan egyensúlyozva a fájdalom és a gyönyör határán… amíg… csak bírja…

Hajamnál fogva rántja magához testem, ám ahogy ajkai az enyémekre tapadnak, testem önkéntelenül teljes egészében hozzásimul… megkezdett csókunk nyögünk bele, egymás túllicitálva…

Oooommm…

A ránk szabaduló gyönyör mellett a napkitörés is eltörpülhetne, az atomrobbanással együtt…

Hihetetlen…
Eszméletlen…


*-*

Jéghideg padló… alattunk a gyûrött ruhák… és alattam… a haja…
Testem fölött… egy… kabát…

Elaludtam volna… ezek szerint…

Szorosan fekszem mellette… ilyen sem fordult még elõ… vigyorgok rá azonnal, amint kinyitom a szemem…

A hideg teszi… minden bizonnyal… persze… hehe.

- Hamarosan sötétedik… - jegyzi meg halkan.
- Valóban… közelednek…

Felpattanok, mellõle… róla… egy kupac ruhát felkapva dobom a mellkasához. Tele vagyok energiával, pedig… a testem még mindig bizsereg… itt-ott… hehe.

- Szóval, hogy is volt az… a ne maradjak tudatlan szöveg…?...- provokálom ki, hogy mondja csak el végre, amit elhallgatott… eddig…

Szerkesztés Törlés
2009.04.20 19:38 Idézet Válasz Moderálás
Darky

Cassiel:


A felkelõ nap nemsokára egy közeli tónál talál minket.

Igazi felüdülés a pokol egyhangú vöröse után.. a víz.. és õ.

Úgy ejtem bele a vízbe, mint egy csomagot, hogy aztán nevetve bukkanjon fel alóla. Mosolyogva ereszkedem le a szárazra.

Nocsak..csak nem te is erre gondoltál?

Lebukik a víz alá.. miközben én besétálok mellé.. ruhám úgy repül le rólam.. mint a szárnyavesztett denevér.. és tompa puffanással landol a földön.

Vízbe érõ hajam úszik a víz felszínén, a többi része a nyakamra, vállamra tapad. Szárnyaim csurom vizesek már, de kit érdekel.

Figyelem ahogy engem néz. Furcsa hogy nem tudok olvasni a tekintetében, az agyában meg mégannyira se, de ennyi idõ után már nem akadok fent rajta.

Közelebb lépek, érzem ahogy beborít az ereje, furcsa módon ez azonban csak lecsillapítja a bennem tomboló erõt, ami gyûlölök, és a vörösség lassan a szárnyaimmal együtt válik köddé.

A víztükröt hófehér tollaim borítják be, õ pedig mosolyogva nézi õket.

Tenyerét megmeríti a tollakkal borított fekete vízben, azokkal együtt önti rám õket, a hideg víz megborzongat.

Arcán aza furcsa tanácstalanság, de ahogy a vállára teszem a kezem, mintha fellélegezne.

Ez furcsa.. és mindig meglep.. hiszen a növények, az állatok és az emberek is lassan elsorvadnak ha sokáig vannak a közelemben és halált hozok mindenkire akivel valaha is dolgom volt.

A furcsa kivételek.. valaha egy vámpír.. aki ugye már halott.. és most õ..

Vajon erre számított a kedves vén fazon odafönt, hogy találok én kibúvót, vagy azt akarta hogy örökké a magányomban rohadjak meg, vagy pedig abban a biztos és gyötrõ tudatban hogy akihez hozzáérek azt megölöm ezzel.

Kedves mondhatom..

Isten szeret téged. - mondják az emberek. Hát ha õket igen, akkor engem biztosan gyûlöl.

Figyelem ahogy bámul.. meg nem tudnám mondani mi jár a fejében, de az arckifejezése tetszik hehehe..asszem kezdem sejteni...

Csókja elfeledteti velem a dolgot, és belevigyorgok az arcába ahogy érzem a víztõl hûvös testét az enyémnek csapódni.

Ó hogyaza..

Felvigyorog rám, ujjai valahol a testemen garázdálkodnak, fejét a mellkasomhoz hajtja, majd a nyakamhoz, amibe bele is harap. Ahh..wrrrr...

A háta mögé kerülök.. hajam beborítja a testét.. második bõrként tapad rá, õ pedig halkan felnyög...

Lehajolok a vállához.. hörögve mélyesztem bele a fogaimat, ahogy hozzám simul.. szinte direkt.. mert tudja hogy megõrjít vele..

Rám fröcsköli a vizet..

Hehe ezzel nem tudsz lehûteni.. már késõ..

Magamhoz húzom.. hallom a gondolatait.. olyan hangosak..

Néha önként fedi fel nekem õket, vagy csak annyira nem figyel arra hogy magában tartsa, hogy azonnal meghallom.. amin persze általában jókat szoktam vigyorogni.. mert csak akkor teszi ha elveszti a fejét.. aminek persze legtöbbször én vagyok az oka.

Hehe..

Kisimítom az arcából a haját.. hagyom hogy rámnézzem.. megnyalom a számat, amitõl hörögve veti rám magát, a nyelvembe harap, mintha csak a vérem íze tenné.. teljesen magáva ragadja a hév..

Imádom nézni..ezt a vad tüzet a szemeiben..mintha nem is emberi volna.. mégis az..

A hideg víz nem tud lehûteni együnket sem.. és ahogy kiszorul közülünk felmordulok... argghh nem bírom...

Szerkesztés Törlés
2009.04.20 19:37 Idézet Válasz Moderálás
Darky

Cassiel (2.):

Kezeim elõresiklanak a mellkasára.. hiába tettem meg már annyiszor mindannyiszor találok rajta, benne valami újat.. ami megõrjít..

Hátrahajtja a fejét a vállamra.. lila szemeiben az a megfoghatatlanság ami mindig is vonzott mindenhol..

Mordulva vetem magam a szájára..és csak még jobban felhördülök ahogy megérzem kezeit a fenekem két partján..

Képtelen vagyok elengedni.. mostmár nem...wrrr...


***


Állok a felkavarodott vízben és figyelem ahogy partra sétál.

Ha most lefeküdnék a víz felszínére.. az erõm valószínûleg megtartana és addig lebegnék amíg csak akarnék.

De nem teszem.. inkább követem õt a partra.

- Szappan, tusfürdõ, és sampon azért nem ártott volna… - szólal meg hirtelen felém fordulva, mire kitör belõlem a nevetés.

- A társaság talán kárpótolt ezért… vagy nem? - felelem vigyorogva.

- Oh, igen… minden tekintetben… -feleli hasonló vigyorral. – De azért remélem nem baj, ha legközelebb nemet mondok egy ilyen túrára.

Heh.. legközelebb..nem lesz legközelebb.. ígyis csoda hogy nem lettem bukott..

De hát.. szeret az Isten nemigaz.. - gondolom magamban fancsali képpel.

Követem a tekintetét.. ahogy kabátomat bámulja és benne a könyvet.. amiben ott van a válasz arra a sok kérdésre.

- Azt hiszem, téged illet a jog, hogy elolvashasd. - jegyzem meg halkan.

Nézem õt.. látom hogy elgondolkozik. Nem is csodálom.. elvégre van min.

Aztán egyszer csak térdre esik nyögve..

Mi a..?

Kezei görcsösen markolnak a föveny homokjába..

Arcán elkínzott fájdalom..

Nem.. az lehetetlen hogy most..

Az arcom elé kapom a kezem ahogy az a fényesség elönti körülöttünk a tájat.. aztán csak állok döbbenten és nézem..

Lehetetlen..

Két hatalmas halványlila szárny tartja a levegõben, aztán pár perc múlva ernyedten csapódik a földbe.. szárnyai pedig apró tollakká esnek szét.

A vizet beborítják a tollai.. sok-sok halványlila toll..

Ledermedve állok..próbálva felfogni az imént láttam..ami egyszerûen lehetetlen..de ezek szerint mégsem az..

Figyelem ahogy megpróbál talpra állni, káromkodik.. szentségel..

Egy pillanat alatt termek mellette, talpra segítem.

Felnéz rám.. igyekszem eltüntetni szemembõl a nyilvánvaló felismerés döbbenetét.. de ígyis észreveszi.

Ráterítem a kabátját.. ujjaim a hátán húzom végig.. érzem még mindig az erõt.. ami bár egy pillanatra elradadta és kitört.. még mindig ott van benne.

Furcsa.. mert szinte égeti az ujjaimat.. mégsem hagyom abba, és az arcán látom hogy ez megnyugtatja és el is ûzi kicsit a fájdalmát.

Figyelem õt.. de még mindig kissé kótyagosnak tûnik..amit nem csodálok.

Felkapom a karomba és néhány erõteljes szárnyacsapással lendülök a levegõbe vele.

Hajamba belekap a szél ahogy emelkedek egyre feljebb.

Elgondolkozva figyelem a lenyugvó napot.. mi történik.. csak én nem figyeltem vagy már ilyen késõ volna..?

Aztán eszembe jut a földnek ezen feli.. és a rövid nappalok.

Szerkesztés Törlés
2009.04.20 19:36 Idézet Válasz Moderálás
Darky

Cassiel (3.):

Lenézek rá, de még mindig semmi életjel.

Noha érzem rajta hogy csak a sok megpróbáltatástól vesztette el az eszméletét ez akkor sem tetszik nekem.

Repülök a lenyugvó nap felé.


***


Nem áll szándékomban visszatérni most a felhõk fölé, azért az egyik menedék felé veszem az irányt.

Más se kell nekem minthogy összetalálkozzak valamelyik tanácstaggal.. ezek után.

Érzem a lenyugvó napot a bõrömön.. a hegyek egyre közelednek.

Itt egy gyenge illúzió takarja el a palotát, a kíváncsi szemek elõl.

Bár a hegyet magassága miatt elég kevés halandó meri kihívni, és megmászni.. azért még nem árt óvatosnak lenni.

Három hatalmas csúcs emelkedik a szemeim elõl, de ebbõl csak kettõ igazi.

Nyugodtan repülök bele a látszólag tömör sziklába, ami elnyel engem, mintha csak felhõ volna.

Az is.

Elõttem a felhõkön álló kastély.. a levegõben.. mintha csak lebegne a semmi közepén.

Alattam több ezer méternyi magas.. a háttérben a két hegy..és a lemenõ nap utolsó sugarai.

Lábam tompa puffanással érkezik meg a fényes hófehér márványlépcsõ aljára.

Kihaltnak tûnik minden.

Felbaktatok a lépcsõn, közben érzem õt mocorogni a kezeim között.

Nos.. remek..


***



Hatalmas elõcsarnok, két angyalszobor, ami menten életrekel amint belépek.

Botot tartó kezük felém suhint de aztán megáll a fejem felett.

- Cassiel vagyok.. az Úr hetedik angyala.. engedjetek át.. - morgom halkan a szokásos szöveget, amit már kívülrõl fújok mégis utálom.

A hetedik mi.. mintha csak egy szám lennék.. egy statisztika.

- És az ember? - kérdezi a mozgó szobor.

- Õ nem ember. Nézd csak meg. - felelem nyugodtan.

Üres.. kõszemek fordulnak felénk.. végigfut rajtam a hideg a gondolatra hogy én is lehetnék ilyen.. ha akkora bûnt követnék el hozzá.. örökké a kõbe zárva.. micsoda egy sors.. brr..

- Rendben. Átmehetsz. - feleli az egyik, majd mintegy varázsütésre dermednek mozdulatlanságba újra.

Lenézek rá, éppen most hunyja be a szemét újra.

Heh elhiszem hogy jó neked ott, de igazán jöhetnél a saját lábadon.

Nem morgok végülis, csak felcaflatok a lépcsõn, és benyitok az elsõ ajtón amit meglátok.

Eekk...bocs téves..

Halk kuncogás jön valahonnan a mellkasom tájékáról.

Biztosan õ is látta mi van odabent. Mondjuk úgy hogy egy komplett kínzókamra semmi ahhoz képest.

Következõ ajtó.. sötétség.. a nagy semmi.. mintha az ûrbe léptem volna ki.

Na jó.. ez nem jó vicc.

Megpróbálok mégegyet. Virágoskert.

Beszarok..

Mi ez.. elvarázsolt kastély.

Szerkesztés Törlés
2009.04.20 19:35 Idézet Válasz Moderálás
Darky

Cassiel (4.):

Most van az hogy én vagyok Aliz Csodaországban vagy mi?

Végülis a hatodik ajó olyan szobát rejt amit vártam.

Akaratom erejével repítem õt az ágyra, amibe halk puffanással csapódik bele.

Felnéz rám.. de kerülöm a tekintetét.

Az ablakhoz sétálok és némán figyelem a felhõket amik cipelik a hátukon az épületet.

Megnyikordul alatta az ágy.. hallom hogy feltápászkodik és hozzám sétál.

Lenézek rá.. nem is tudom mit mondjak..

Az igazat..? Hogy ennél csak rosszabb lesz..? Hogyha a Tanács tudomást szerez róla valószínûleg menekülnie kell, velem együtt?

- Szép kilátások.. - mosolyog rám fancsali képpel, én pedig szidom magamat amiért elárultak a gondolataim.

- De legalább nem fogok untakozni.. - feleli a szokásos humorával, amitõl halkan nevetni kezdek.

Most hogy mondod.. csináltál é olyat az elmúltpár napban.. hónapban..? Nem hiszem..

- Miféle hely ez? - kérdezi a felhõk hátán úszó épületet figyelve az ablakból mellettem.

- Azt hittem tudom. - sóhajtok. - De legalább valami.. ezt rajtam csak kívül csak nagyon kevesen ismerik.

- Öröm az Ürömben..

- Mi? Csak nem örülsz hogy kettesben lehetsz velem? - vigyorgok rá.

- Azt nem mondtam. - feleli felém fordulva.

Na azért.. énis így is gondoltam.

- Maradj itt.. körülnézek odalent.. - felelem, és odadobom neki a könyvet. - Addigis.. belenézhetsz ha ezek után látsz magadban elég erõt hozzá. - teszem hozzá.

Magára hagyom..


***


Odalent a fõcsarnokban egy hatalmas kereszt.. legszívesebben ököllel mennék neki.

Az angyalszobrok a néma mozdulatlanságban, az oltához lépek és megszemlélem az ott fekvõ nyitott könyvet.

Biblia is lehetne..de nem az.

Mint a vendégkönyv a szállodákban.. nevek vannak benne..azoknak a nevei akik itt jártak.. és dátumok..nagyon régrõl.

Elõrelapozok.. majd döbbenten kerekednek el a szemeim ahogy meglátom azt a nevet.

Azrael..

..és Gabriel..

Itt?

Mikor?

A könyv lapjait kezdem el pörgetni.. minden egyes oldal egy-egy újabb krónika arról kik jártak itt.

Meglátom a saját írásomat is, pár évvel ezelõttrõl.

Csakhogy én mindig egyedül érkeztem.

Dühömben lesújtok az oltárra, a kõ kettéreped az öklöm alatt, megremeg a hatalmas kõkereszt.

Egész testemben remegek a felindulástól.

Hogy lehet az hogy ami másnak bûn..az egyeseknek kiváltság?

Ilyen szubjektív volna? Ezek szerint csak engem ver az Isten.. mások felett elsiklik egyszerû kegybõl..

Kezdek ateista lenni.. ha létezi egyáltalán Isten..nagyon a bögyében lehetek..

Hehehe egy ateista angyal.. micsoda gondolat..

Hisztérikusan kacagni kezdek, a terem falai visszaverik a hangot és ezerszeresen felerõsítve adják vissza.

Szerkesztés Törlés
2009.04.20 19:34 Idézet Válasz Moderálás
Darky

Cassiel (5.):

Úgy utálom.. annyira... wrr..

Vörös fénynyalábok kezdenek keringeni körülöttem, hiába fogom vissza magam.. a zúgás a fejemben egyre erõsödik.

Ki vagyok én hogy ellenálljak.

A kõangyal sikolyra nyíló szája aztán ledermeszt. Az elõbb még mosolygott.

Az hogy lehet.

Testembe úgy tér vissza az erõ mintha egy rugó húzná vissza.

Figyelem ahogy lesétál a lécsõn.. engem néz.. a repedezett keresztet.

- Megvilágosodtál? - kérdezem.

Nekem már nincs szükségem a könyvre hogy tudjam amit õ.

Tudom, és ez eléggé dühít ahhoz hogy véres bosszút álljak mégha ezzel a saját halálos ítéletemet írom is alá.

Vajon kitenne a kertbe dísznek ha örökké kõvé válnék?

- Nem. - feleli hozzám érve. - Inkább szökõkútnak. - feleli, én pedig belemosolygok a hajába.

Teste önként simul hozzám, nem is kellett hívnom.

- Igazán impozáns dísz lennék. - felelem halkan, mire õ erõsen a ruhámba markol.

Jól van, abbahagyom.

Ereje végigszáguld rajtam, hátrálok egészen a törött kõig, ami szinte beleáll a csípõmbe ahogy nekilök. Wrrr...

- Tudod hogy éppen szentségtörést készülsz elkövetni? - kérdezem jókedvûen vigyorogva.

- És? Zavar? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- Ki vagyok én hogy megállítsalak? - emelem fel a kezemeimet vigyorogva, õ pedig kacagni kezd. - Majd azt mondom mentségként hogy kényszeríttettél. - vigyorgom még mindig.

- El is hinnék mi?

- Oh nagyon meggyõzõ tudok lenni.

- Igen? - néz rám kuncogva. - Mutasd meg! Nekem nem tûnsz ártatlannak.

Hehehehe..

Na jó.. ez azért elég furcsa kérés..de te akartad.

Két kézzel fordítom meg, hogy már õ legyen közelebb a hideg márványhoz. Lesöprök mindent a sima felületrõl, csak a fényes áldozati tõrt veszem el, azzal vágom végig amúgyis szakadozott ruháját. Picit megkarcolom a bõrét is vele, amit aztán elégedetten felmordulva nyalok végig.. és szabadítom meg a vérétõl.

Mmm..

Szemei furán csillognak ahogy felnéz rám, megcibálom a karikát a szájában, õ pedig a számra veti magát.

Felránt maga mellé, kétoldalt a kõbe kapaszkodom hogy ne essek le róla.. szárnyaim hangos suhogással válnak apró tollakká.. amikr aztán lassan hóesésként szitálnak le ránk.

Ujjaim a nyakát simítják végig.. a fülébe harapok, õ pedig a vállamat veszi célba.

Keze elérte oldalt a tõrt az oltáron, amit aztán felvesz és azzal hasítja szét a kabátot a hátamon.

Recsegve hullik le az anyag.. és én ott fekszem felette... anyaszült meztelenül.

Csak tudnám miért vigyorog ennyire.

Sóhajtok.

- Ne most imádkozz a lelki üdvömért.. már késõ.. - mondja vigyorogva, mire én halkan kacagni kezdek és felmorranva vetem rá magam.

Kezeim a feje mellett a hûvös kõre teszem, de még ez a szilárd talaj sem elég hogy visszatartson..annyira... wrr..akarom..

Egész teste úgy simul az enyémhez.. mintha folyékony tûz égetne.. körmei a combomat karmolják.. hajam beborítja teljesen.

Pedig általában nem szoktam bevadulni csakmert meglátok.. hrrr.. érzeek.. vmit... ahh jézusom..