 Karakter: Lancey Leonard
Megjegyzés: (maou-channak és Yukinak)
Unalmas nap elé nézek. Első órában írunk valami dogát, másodikba meg tanulni fogunk, szal semmiképp sem maradhatok ott rajta. Legegyszerűbb, ha be sem megyek a suliba. Végül is mindenkinek csak jót teszek vele. Nem lesz kitől rettegni, hehe.
Így hát a szobámból rögtön a város felé veszem az irányt. Pontosan tudom, hová kell mennem ahhoz, hogy a szervezet főhadiszállására jussak. Ez mondhatni egy rejtett búvóhely, mert ha nem lenne az, a rendőrök már rég elüldöztek volna minket. Ők is félnek tőlünk, és ez egy kicsit már vicces.
Szóval befordulok pár sarkon, átcsörtetek pár sikátoron, mikor is egy romos, ezer éve bontani való épület elé érek. Mindenki meglepetésére azonban nem az ajtónak nevezett objektum felé indulok el, hanem megkerülöm az épületet, és a falon tátongó nagy lyukon lépek be a földszintre.
Itt még nincs senki, de ahogy felmegyek a szakadt lépcsőkön, ismerős hangokra leszek figyelmes. Ezek csak Bobbyék lehetnek, és most vagy egymás ereit vágják, vagy sakkot játszanak. Az utóbbi teljességgel lehetetlen, ugyanis ők nem tudnak gondolkodni. Akkor valszeg sátánista szertartás tartanak.
Benyitok, és tényleg. Egy vörössel felrajzolt Dávid csillag előtt térdepelnek, a Talmutból idéznek, közben a kezüket vagdossák. Elmosolyodom. Látom, nem csak én szeretek lógni a suliból.
Csöndben megvárom, míg végeznek, ilyenkor ugyanis nem illik zavarni őket. Addig a sarokba megyek, és egy célbalövős táblába dobálok. De mindig a közepébe megy. Ez így unalmaaaas.
Végre végeznek a többiek, így már odajönnek hozzám. Helyes, utálom a semmittevést.
- Csá, Lance. Neked nem iskolában kéne lenned? - vigyorog rám Bobby, miközben a csuklóját kötözi.
- Pont te beszélsz? - mosolygom vissza cinikusan, a fekete pedig csak vállat vonva a kezembe nyom valamit. Kokót.
- A főnök azt üzeni, add ezt oda a szokásos vevőnek.
- Persze - teszem zsebre a zacsit. - Hol kell találkoznom vele?
- A sarki kocsmában. Már nem először vesz tőlünk, úgyhogy ne légy vele annyira bunkó.
Ez Bobby nyelvén annyit jelent: a főnök meg akarja baszni, tehát ne üldözd el.
- Oké. Hányra kell mennem?
- Van még egy fél órád.
- Hmm. Úgy tűnik, a főnök nagyon biztos a dolgába. És ha épp nem lógnék?
- Ugyan. Te mindig azt teszed.
Van benne valami. Nos, de ha már itt vagyok… én is tiszteletemet teszem a Sátánnak.
Fél óra múlva időre a megbeszélt helyen vagyok, a kocsmában. Van még pár kölök itt a sulimból, ők is lógnak, de ahogy meglátnak, elslisszolnak. Kis beszarik. Ügyet sem vetek rájuk.
Ahogy látom, már a srác is itt van, jó helyet választott magának az egyik sarokban. Oda is megyek hozzá, és leülve elé, rögtön a lényegre térek.
- Te lennél az, akinek anyagot kellene hoznom?
- Mért, most nem hoztad? - villan fel a szeme, ez tipikus drogos állat viselkedés, ha most nem adok neki, mészárlást rendez.
- Attól függ. De semmi sincs ingyen. A múltkori ár kétszeresét kérem érte.
- A kétszeresét? - fehéredik el, de ezen is csak mosolyogni tudok. Ki fogja fizetni. Már az utolsó stádiumban van.
- Felőlem a háromszorosa is lehet…
- Ne!
Felnevetek. Túl egyszerű, túlságosan is. Az viszont nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy valaki engem bámul. Hülye, elég nehezen kerülhetné, nagyon feltűnően csinálja. Egy szintén bőrszerkós, sápadt, szürke hajú fiú, mellette egy másik, aki úgy tűnik, hiába beszél neki. Hehe, tudtam én, hogy jóképű vagyok, de, hogy ennyire…
- Szóval akkor kifizeted az anyagot, vagy adjam el másnak?
- Kifizetem - nyüszít végül fogcsikorgatva, én pedig továbbra is vigyorogva bezsebelem a lóvét. Szép is ez a meló, ártatlan kis embereket függővé tenni, nézni, ahogy a legmélyebb pontra süllyednek, aztán pedig jól kiröhögni őket. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.
Nocsak, a kis szürke közben elindul kifelé a kocsmából. Tekintetemmel végig követem, egyszer rám is pillant, de aztán eltűnik az ajtó mögött. Elgondolkodva nézek utána. Nem tűnt egy szentnek. Egész aranyos volt a maga módján, de… vajon mi volt az, amit elejtett?
Az üzlet lerendezése után én is kifelé indulok, majd észrevétlenül zsebre teszem, amit a szürkehajú elhagyott. Valami számla félének tűnik, lehet, hogy nem is fontos. Vagy mégis… nem számla. Fegyverekről írnak rajta. Halkan felnevetek. Ha holnap visszajön érte, akkor fontos volt.
Másnap is eljövök a kocsmába, és igazam volt, a szürke is itt ténfereg. Mintha kicsit ideges lenne, tetszik a helyzet, kíváncsi vagyok, papirka miatt-e, amit tegnap elhagyott.
- Szia - lépek mögé, mire ő megfordul, és rám pillant. A kis albínó mindenit… még a szeme is vörös.
- Szia - vált nagyon nyugodt hangnemre, de engem nem ver át.
- Idegesnek tűnsz. Baj van? - kezdek csevegni vele, mintha csak a legjobb haverok lennénk, és nem most találkoznánk először. De bejövök neki, nem? Túl feltűnően mutatta, elbíztam magam.
- Nincs - mondja végül. Persze, nem tartozik rám, de mivel tetszem neki, nem ezt mondja. Tovább vigyorgom. Akkor majd én térek a lényegre.
- Csak nem ezt keresed? - emelem magam elé a lapot, direkt úgy, hogy lássa a feliratot. Nyúlna is érte, de elhúzom előle. - Semmi sincs ingyen ám.
- Szerintem de. Az.-az én lapom.
- Volt, de elvesztetted. Tárgyalhatunk az árról, vagy megoldhatjuk máshogy is… - mondom csábos hangon, kicsit sem utalva a valódi szándékaimra. Nagyon cuki ez a srác, szóval mindenképpen le kell fektetnem, legalább egyszer. Sikerülni is fog, ez nem kétséges.
|
