Karakter: Enomoto Juichi
Megjegyzés: (Nyekoonak)
- Juichi, vonszold ide magadat! Ne kelljen mindig rád várni!
Az emeleten, fülhallgatóval a fejemen is tisztán hallom mostohám rikácsolását. Sóhajtva leugrom az ágyról, és pulcsimat magamra kapva, lebaktatok a lépcsőn.
Rendben, elismerem, hogy kicsit lassabban ment a készülődés, mint ahogy azt elvárta volna. De ha egyszer semmi kedvem a hülye vendégséghez.
Utálkozó tekintetét már fel se veszem, nemes egyszerűséggel elsétálok előtte. Dühös horkantását hallva elmosolyodok, és csillogó szemekkel pattanok be a kocsiba.
Pár unalmas órával, és mostohám kimeríthetetlen szitokáradata után megunom a vendégséget, és egy óvatlan pillanatban meglógok.
Késő délután felé járhat az idő, az utcák még forgalmasak. A zajokat kizárom a fülhallgatómmal, így csak a zenére kell koncentrálnom. Na meg arra, hogy ne esek pofára.
Elmélyülten szemlélem a járda egyenetlenségeit, mikor hirtelen valaki megfoszt a környezetem kizárására specializálódott tárgytól és ugyan ekkor még a vállamat is megragadja. Ne mááár…
- Állj meg kicsit kölyök. – szólal meg az elém lépő alak, jegesen fénylő kék szemeit az enyémbe fúrva. Egy pillanatra megriadok, de gyorsan összekapom magam és kíváncsian viszonzom pillantását. Magasabb nálam. Eléggé…van valami lehengerlő kisugárzása, kár, hogy az ilyenek sose hatottak rám.
- Hozzám beszélsz?- kérdezem, annak ellenére, hogy ez elég nyilvánvaló, tekintve, hogy a fülesem még mindig a kezében van, és engem méricskél. Hát, Nobel díjat nem fogok kapni e felfedezésemért.
Valami roppantul szórakoztathatja, mert látszik, hogy alig bírja visszafogni nevetését. Mit mondhattam ami ennyire humoros?
- Igen hozzád...Segítséget szeretnék kérni tőled. – vigyorodik el.
- Tőlem???- elkerekedett szemekkel nézel rá. Nem is ismerem.
- Igen tőled. – érkezik a tömör válasz, majd egy közeli kávézóra bök. - Meghívlak egy forrócsokira.
Hát, a leesett áll, ne kifejezés számomra. Hirtelen szóhoz se jutok, ő pedig flegmán, elgondolkodva várja a válaszomat.
- Asszem kihagyom. – bököm ki végül határozottan. Erre a reakcióra látszólag nem számított, hihetetlenkedve méreget. Elnézve a külsejét, nem sok visszautasítást kaphatott…
Nesze, új tapasztalat, egyenesen Juichi mestertől.
Felvetett fejjel, angolosan távoznék, de gunyorosan utánam szól.
- Mond csak kölyök, nem felejtettél el valamit?
Megpördülök, és a kezében lengedező fülesemet figyelem. Nem sokáig, mert lengedezésétől mindjárt jojózik a szemem.
- Ümm…de, azt visszakérném. – motyogom zavartan. Nyúlnék érte, de felemeli a karját, elérhetetlen messzeségbe emelve tőlem a szerkentyűmet.
- Hééé! – felháborodottan, lábujjhegyre állva igyekszem megszerezni. Ő bezzeg remekül szórakozik.
- Ha meghallgatsz, ígérem visszaadom. – hajol közelebb az arcomhoz. Sötétkék szemeimmel gyanakodva vizsgálgatom, és nem mondanám, hogy ez a játék ínyemre való.
De tudjátok mit? Legyen neki gyereknap.
- Jól van, egy forró csoki, aztán elvállnak útjaink. – vágom rá határozottan. Elégedetten elmosolyodik, és különös csillogással a szemében, elindul a kávézó felé.
Duzzogva követem. Nem szeretem, ha valaki irányítani akar. Ez az oka annak, hogy mostohám hevesen próbál megszabadulni tőlem.
Belépve a barátságos helyiségbe, azonnal felélénkülök, és elé vágva lehuppanok egy kétszemélyes asztal körül álló, puha fotelek egyikébe.
Nincs választása, ha akar valamit, követi a példámat. Így is tesz, csak jóval elegánsabban, mint én.
Kényelmesen elfészkelődök, és magyarázatot várva szegezem rá pillantásom. Már nyitná a száját, hogy belevágjon, de ekkor egy pincér lány lép elénk, és rajongó pillantást vetve rá, beléfojtja a szót.
- Mit hozhatok? – böki ki a sablonkérdést.
- Egy kávét, és egy forró csokit. – villant lehengerlő mosolyt az olvadozó csaj felé. Amint a pincér távozik, felmorranva fordulok ismét felé.
- Azt már tudom, hogy nem csajozás miatt akarsz segítséget kérni. De arról még dunsztom sincs, mihez.
- Először is, Yuuki vagyok. Benned kit tisztelhetek? Vagy szólítsalak ezentúl kölyöknek? – kihívóan figyeli a reakciómat.
- Juichi a becses nevem, és mivel a teljeset te is titkoltad, azt megőrzöm én is. – mosolygok rá bájosan, majd követelőzésbe kezdek ismét. – Ne játssz velem! Mond el végre mit akarsz, vagy add vissza a fülesemet, és engedj az utamra.
Hátradől, és elégedetten végigsiklik rajtam a tekintete. Zavartan fészkelődni kezdek és már épp szólnék, hogy ne folyassa a nyálát, mikor beszélni kezd.
- Elég nagy a szád fiatalkorodhoz képest. Ez tetszik. – felháborodottan vágnék közbe, de folytatja. – Akkor most figyelj rám, kicsi Jui, mert megkérlek egy szívességre.
Kivételesen nem húzom fel magam a megszólításon, inkább - csoda vagy sem -, eleget teszek a kérésének és figyelem.
Szerkesztve Mora által @ 2010. 09. 13. 22:02:33
|
