Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Senki ne maradjon elégedetlen
Korhatár: 16+
Műfaj: Dráma
Kategória: Karácsonyi novellapályázat
Feltöltő: vicii
Feltöltve: 2017. 01. 09. 09:09:48
Megtekintve: 1091 db
Kritikák: 0 db
Senki ne maradjon elégedetlen
Besorolás: Manga, Pc, Könyv (Stalker univerzum)
Műfaj: dráma, (post-ap szerű) sci-fi, horror elemekkel
Korhatár: 12/16
Figyelmeztetés: shounen ai
Társíró: Whaler
Kedvcsináló:
A Zóna. Rideg és halott hely, határain belül pedig nem érvényesek a fizika törvényei. Senki sem tudja pontosan, hogyan keletkezett, de mióta létezik azon van, hogy magába olvasszon  maga körül mindent és mindenkit. Ahhoz, hogy valaki belépjen, vagy nagyon bátornak, vagy őrültnek kell lenni.
Minden úgy kezdődött, mint egy átlagos karácsony a Zóna melletti kis faluban: nem túl sok port kavart. De akkor valami beindult, bekapcsolt a Zóna és átlépte a határokat, rettenetes karmaival belemart a kis közösség életébe és a stalkerek, a Zóna kincseiből élő zsoldosok az egyetlenek, akik ismerik eléggé a terepet, hogy fölvehessék vele a harcot. De mi van, ha olyasmivel találják szemben magukat, amire eddig példa sem volt soha a telepeken? Mi van, ha minden eddiginél nehezebb ellenféllel kerülnek szembe: a saját szükségeikkel?

Szeretném megköszönni Whalernek, hogy lehetővé tette a mű létrejöttét. Rettentően élveztem az alkotást, a sok ötletelést. Oroszlánrészt vállalt a szerkesztésből, Giedon karaktere pedig nagyon kedves lett a szívemnek. Remélem, lehetőségünk lesz a jövőben is így együtt dolgozni! :)
Giedon – Ajándékok és fények
Két karcolás fut a kopott, kerek asztalon, mindkettőt körmök vésték a puha fába. Már jó ideje nem terítik le semmivel, a lakk foltokban kopott ott, ahol emberek könyökölnek, ahol felmarta a kiborult alkohol. Végigvezetem az repedésen az ujjam, egészen míg egy kopásfolt közepén bele nem fut a másikba. Senki nem beszél a bárban, az a néhány ember a maga gondolataiba mélyed, csak a sarokba állított kopott zenegép játszik valami távolról ünnepit. Halk és nyekergő a hangja, néha beakad egy váltáson és ugyanazt a néhány dallamot játssza újra és újra, újra, újra... Mindig ugyanaz, mint a homályos narancssárga fények, amik csak hunyorognak a poros szövetlámpák alól. Nem vagyunk sokan, a zsaluk behúzva, odakint még csak nem is pirkad. A bár sosem zár be és többen haza sem mentek tegnap óta, de vannak, akik nem is fognak már – nincs miért.
Folyékony gabonaféléket kértem reggelire, de csak bámulok magam elé. Ha ez számít, annyira fel van hígítva vízzel, alig van benne alkohol. A falu hamarosan ébredezik – már amennyi megmaradt belőle: a hatalmas égbe nyúló házak, a fekete emeletek, tömött sikátorok és a bár a melegbarna fa falaival, szakadt billiárdjával és karcos zenegépével. Karácsony van, de ez itt csak a bár fölé szögelt girlandból látszik, régen volt itt egy alibi műfenyő, de senki nem tudja már mi történt vele.
A tulaj fölnéz a pultja mögül, ahogy nyílik az ajtó, én csak arra sandítok a szemem sarkából. Nem minden érkező stalker, de egy igen, az arcáról látszik, a tekintetéből, a tartásából: megtört és üldözött – mindünk az, de ismerem is. A bárhoz ül, mert minden asztal foglalt, de hátrapillant rám a válla felett, nekem pedig ökölbe szorul a kezem, a mellkasom feszül, ahogy elönt a harag és a feszültség. Fel akarok állni, ki akarok menni, meg akarom ütni, de csak bámulom a sört magam előtt. Az érzés olyan, mint a félelem.
– Melyik kurva stalker művelte ezt a gyerekemmel?! – vágódik ki az ajtó, hideget és hópelyheket sodorva magával. Felnézünk, a lámpák lengnek a szellőben, az ajtóban magas, tagbaszakadt férfi áll, ujjai a fia vállába fúródva. Ismerem őket, nehéz ezen a helyen nem ismerni valakit. Először nem tűnik fel semmi, a fények ringnak, a háttér sötét, az apa vörös, a gyerek fehér és először nem látom. Aztán a sörre fogom, a fényekre, a szememre, bármire, mert nincs oka, hogy a gyereknek összenőjenek az ajkai, nincs oka, hogy a kezei a testéhez forrjanak.
– Melyik állat volt az?! – üvölt újra az apa a hisztéria határán. – Ki tehet erről, azonnal csináljon valamit! Megölöm az összes szarjankót, és a kicseszett tréfáitokat! Hozzátok helyre a gyerekem!
A döbbenet elmúlik, néhányan mozdulnak, beszélnek, a hely felpezsdül az izgalomtól. Az apát körbeveszik, faggatják, a hangzavarban nem hallom őket, de bármik is a válaszok, a vendégek kiáramlanak a teremből. Én nem mozdulok, de ő elment. A csapos kijön a pult mögül, az üressé vált asztalokat törölgeti. Nem én maradtam egyedül, de nálam áll meg végül, kezét a koszos kötényébe törölve.
– Maga nem megy – mondja nekem, de én fel sem nézek.
– Vannak azok így is elegen. – Ő csak hümmög válaszul.
– Korán jött ma – folytatja, de én nem vagyok beszédes kedvemben, és inkább visszamenkül a pultja mögé.
A szakállam piszkálom, a söröm megmelegedett. Itt vagyok, mert nincs más, ahová mehetnék, a lakásom régóta túl rideg, hogy benne éljek, és nem tudtam aludni, de nem vagyok fáradt, sőt túl éber, túl feszült. Tudom miért, érzem, a jelenlét ébren tart, de a paranoiám nem segít. Rettegem és várom azt a pillanatot, mikor a Zóna végleg a markába ragadja ezt a helyet.
Lassan, csöndben telnek a percek a hatalmas lengőkaros állóórán, néhányan elmentek, de nem jött senki helyettük, a tulaj ideges pillantásokat vet az ajtóra, mintha attól félne, ránk tör valaki megint, vagy csak azon vacillál kimenjen-e ő is megnézni a felfordulást. Mikor újra nyílik az ajtó, mindenki felkapja a fejét, de én visszafordulok a reggelimhez, amint meglátom ki az. Ezúttal nem megy el mellettem, megtorpan az asztalom mellett, kihúzza a szembe széket és leül rá. Nem nézek fel, mindkét kezem a poháron, de érzem magamon a tekintetét. A hó, a hideg és a város illatát hozza magával, mélyen beburkolózva a kabátjába, ujjatlan kesztyűs kezét az asztalra teszi elém, az ujjai lilásak a hidegtől. Régről ismerjük egymást, néhány évvel utánam kezdte a szakmát, de még mindig ijesztően fiatal, ijesztően kihoz a sodromból. A tekintete zavar, ahogy rám néz, ahogy rezzenéstelenül tud figyelni. Lehunyom a szemem, sóhajtok. Évekkel ezelőtt kezdődött, itt éppen, mikor meséltem, sokan voltunk, körben ültünk, söröztünk, stalkerek és helyiek egyaránt. Én beszéltem a Zónáról azt hiszem – sosem akarunk róla beszélni és mégis csak arról tudunk – ő meg csak ült ott, le sem véve rólam a tekintetét, figyelte, ahogy nevetek, ahogy beszélek, ahogy iszom, hallotta azokat a dolgokat, amiket nem mondtam, amiket éreztem, amik megülték a lelkem. És csak bámult, mesélt és bámult én pedig zavarba jöttem, befeszültem és neki akartam menni. Ki akartam hívni, meg akartam verni, számon akartam kérni, de nem tettem. Sosem tettem, de bárhányszor látom, ökölbe szorul a kezem, elönt a harag, a félelem, a tehetetlenség. Kifelé pedig olyan irritálóan nyugodt tudok lenni.
– Nagy a baj, ha már hozzám jössz. Mit akarsz kisoroszlán? – nézek fel rá. A tincsei az arcába hullnak, szinte süt alóluk a szeme, de nem mond sokáig semmit, a gondolataiba merül.
– Stalker ilyet nem csinál – mondja végül. – és a kölyök csak egy része a bajnak. Valami volt itt.
Valami, a Zóna, mi más. Kóstolgatja a falunkat, felfalja az életünket.
– Mit mondanak a többiek? – kérdezem, mire csak csóválja a fejét.
– Mindent és semmi értelmeset – válaszolja, én még fújok egyet, lemondó mosolyra görbül a szám széle.
És ezért hozzám jött, vagy hozzám küldték. Azt hiszik én tudom, hogy többet tudok, mint ők, többet látok, érzek, mint ők, de ez marhaság. Mégis engem zargatnak, ha gond van, ha félnek, bár tudom, hogy sokan rettegnek tőlem is, elkerülnek, de én vagyok az, akit felkeresnek ha baj van a faluval, a Zónával. Talán mert azt hiszik közöm van hozzá, talán csak mert nincs más, akihez mehetnének.  Lion viszont… őt nem féltem, ő mehetett volna egyedül, mehetett volna mással, az ifjú titán, de ő hozzám jött – és ez mindent megváltoztat.
– Menjünk akkor! – iszom meg a maradék reggelim és teszem az árát az asztalra. – Mutasd, mit hagyott itt nekünk!
Valamikor ez a hely város volt, ma falunak hívjuk, annyian lakják. A magas, szürke bérházak üresen állnak, csak néhány ablak világít apró, karácsonyi fényekkel, égve felejtett lápákkal. Most szürke az ég, a hajnalt még várjuk, de a szél és a hó már itt van. Felhajtom a magas gallért a szövetkabátomon, összefogom a nyakamnál, behúzom a fejem, de az éles hószemcsék megtalálnak. A falu fekete, térdig áll az ellapátolt szürke hó, fagyott a latyak a kátyús betonon, vonat zakatol a távolban.  
A korai óra ellenére élénk a hely, emberek sietnek az utcán a tér felé, motoznak a sikátorokban. Lion követné őket, de megállítom a vállára téve a kezem. Valami nem stimmel, erre nincsenek is pályák, a zakatoló hangok pedig erősödnek, betöltik a fülünk, a fejünk, fényszórók szakítják keresztül a pirkadatot, de a mozdony a semmiből, a légből csapódik a házakba óriás robajjal, a zakatoló kerekek, a fekete test elsodorja a falak egy részét, törmelék és por száll mindenfelé, beborítva minket és köhögünk, bújunk a szálló maradványok elől az óriás hangzavarban. A gép megakad ferdén az első emelet volt lakásaiban, a kürtje öblös hangja végigvisszhangzik a pirkadaton, aztán csönd lesz, csak a kerekek kattogják az utolsókat lassan, a forró fekete fém hűl sisteregve, ahogy leül a por. Döbbent a csönd és még az is hallatszik, ahogy egy papírdoboz a földre hull. A közelünkben egy gyerek áll rongyokba bugyolálva, lába előtt fehér dobozzal, de remegő kezei még kinyújtva mintha fogná, a szája elnyílt, a szemei kerekek a csodálattól, félelemtől, mögötte az anyja térdre hullva, akár egy rongybaba bámul fel a fekete gépre, a robosztus testre, ami fölénk magasodik, akár egy óriás kis ólomjátéka.
– Ez egyre rosszabb – morogja Lion mögülem, de még cseng a fülem a robajlástól. Hátranézek: az arca, haja, ruhája megszürkült a portól, törmeléktől. – Menjünk! – int.
Követem a tér felé, körülöttünk mozgolódik a város, egy férfi barna rongyokba gabalyodva mászik a járdán, de a rongyok furcsák, és csak mikor elmegyünk mellette az utca másik oldalán látszik, hogy azok a denevér szerű szárnyai, s a kis karmocskák nem a rojtok, hanem a keze ujjai, kint, a szárnyak csúcsán, és ez csak egy része a bizarr borzalomnak. Egy öregember áll a háza ajtajában, kezét a semminek nyomva, de kifehéredik a hús ott, ahol a láthatatlan falaknak feszül, és ott a nő, akinek a keze hozzánőtt a párjáéhoz, vagy a vénasszony, akit egy mopszra emlékeztető férfi kerget a farkát csóválva, és a férfi, aki négy nő elől menekül. Sokan csak ülnek az utcákon, a hideg földhöz fagyva, kalapjaik az arcukba húzva, néhányan felemelik a fejüket, de csak egyikőjük földöntúli szépség.
Aztán ott a tér, ott gyűlt össze az emberek többsége az öreg, kiszáradt, jégtörte fa körül és kimeredt szemekkel, halkan pusmogva, vagy némán figyelik a fán ugráló fényeket, amik mozognak, pislognak – hatalmas világító kistányérszerű szemek és apró fekete pupillák merednek le ránk, mögöttük apró fejekkel, végtagokkal, kis szőrös testekkel. Másznak, ugrálnak ágról-ágra, de hangot nem adnak, csak bámulnak, a fáról díszként lógó színes dolgokat piszkálják, amik bármik lehetnek elhagyott szeméttől halott állatokig, de annyira nem vagyok kíváncsi, hogy közelebb menjek.
– Mi történt itt? – kérdezem a mellettem állót, véletlenül épp azt a férfit, aki beviharzott a bárba. Ő rám néz, de tudom, hogy nem lát.
– Én nem ezt akartam, soha nem ezt akartam… – suttogja megtörten, az arca torz grimaszba fagyva, a kezei és az egész teste reszket. – Én nem ezt, nem ezt, sohasem ezt…
Ismerem őket, mindig is beteg volt a fia: hiperaktív, azt hiszem, úgy mondják. A gyereket figyelem, de ő jól van, a szája összenőve, kezei mellkasához forrva, de most, hogy az apja nem fogja nyugodtan, felszabadultan futkározik és élvezi a hóesést. Az oldalára esik, akár egy óriás bogár, de mint akinek semmi baja kéz nélkül talpra küzdi magát és játszik tovább, az apjára néz, de férfi azt sem tudja már talán, hol van.
– Ezek az ajándékok okozzák – válaszol még az előző kérdésemre Lion, megbökve a lábával egy fehér papírdoboz  maradékát. Körbenézek, néhány ugyanilyen doboz még bontatlanul hever a házak feljáróján.
A tér megfagy, ahogy egy hosszú kabátos férfi kilép a házak közül a fényre. Minden szem rászegeződik, mindenki őt nézi, néma csönd lesz és ő is megtorpan.
– Mit bámulnak...? Mit bámulnak?– emeli fel a hangját, mikor nem kap választ. Fenyegetőnek készül, de rémülten végződik, ahogy farkasszemet néz a tömeggel. – Ne bámuljanak! – kiáltja zavartan a pánik határán, de nem változik semmi, ő pedig lassan elveszíti, magába roskad, összemegy a tekintetek alatt. – Ne bámuljanak! – A hangja kétségbeesett, még az állatok is őt figyelik, ő pedig rohanni kezd, menekül, bújik. Még sokáig visszhangzik a hangja a sikátorokból: „Én nem ezt akartam, én nem ezt… sosem ezt…” Eltűnik, és mintha transzból ébredne a tér, mindenki megmozdul. A fejem tompa, a halántékomhoz érek, de alig érzek a fagyos ujjaimmal. Megrázom magam, elég volt, ideje lépni, felállni, ellenállni.
– Mi csinálja ezt? – emelem fel a hangom előre lépve, magamhoz ragadva az irányítást. – Látott valaki bármit?
Nem számítok a kislányra, aki megáll előttünk, ránk emeli hatalmas, fekete bogárszemeit, és szájából ki-kibukik a hosszú pödörnyelve, ahogy beszél.
– Én láttam – mondj visszaszívva a nyelvét. – Magas volt, piros, nagy hasa volt, fehér szakálla, ő volt a Mikulás. Találkoztam vele, Ő hagyta itt az ajándékokat.
– Mikulása, mi? – morogja Lion, mire hátranézek rá, ő a fejét csóválja. A kislány újra visszaszívja előttünk a nyelvét, akár a spagettit. – És ki kívánta neked ezt a külsőt, anyád vagy apád?
A lány erre csak felmosolyog ránk, a mosolya túl széles a természeteshez.
– Bármi is volt az…
– A Mikulász – vág közbe a kislány kilógó nyelvvel.
– A Mikulás – egyezek bele habozva, de Lion forgatja a szemét – talán még itt lehet a faluban.
Az emberek nem reagálnak, csak a kislány nyújtogatja érdeklődve a nyelvét és a fények pislognak ránk a fáról. Pillanatok kérdése és visszaadom a reggelimet.
Semmi értelme nem lenne bejárni az elhagyott szűk utcákat, a házak romos labirintusát, inkább a közeli bérház felé veszem az irányt, Lion pedig követ. Benyomom a régi vastag faajtót, odabent homály, por és törmelék fogad, az előtér a postaládákkal. Hidegebb van, mint odakinn, csak a belső udvarról, a ház nyitott közepéről jön fény. A hónom alá szorított kezekkel indulok el felfelé a régi, fényesre koptatott, poros kőlépcsőkön. Minden lépésünk dobütésként visszhangzik a málló falak között.
– Te is érezted, hogy este itt volt – mondja Lion a sokadik emelet után fújtatva a hátam mögül. Bólintok, de bizonyára nem én voltam az egyetlen, a stalkerek érzik a Zónát akkor is, ha nem teszi be a lábát az otthonunkba.
Kilököm a tetőre vezető ajtót, a ruhámba azonnal belekap a jeges szél, a hó, a fagy, beleharap a csontjaimba. Nem merek kimenni a tető szélére, mert félek, hogy lesodor. Lion közvetlen mellettem áll és én minden porcikámmal azt kívánom, bár menne arrébb, ne ülne így rám a jelenléte. Összefonom a karjaimat, magamhoz szorítva a kabátom, lenézek. A lábunk alatt ott a fa a fényeivel, a falu a sötét tetőivel, pislákoló mécseseivel, a mozdonyból feltörő vastag gőzoszlop és az aprócska emberek. Távolabb pedig ott a Fal, a drótháló, ami elválaszt bennünket a Zónától, azon túl a másik fal, a harmadik, a negyedik, a Zóna előző határai és a másik irányba talán már látszik a legújabb, messze a falunk mögött, az új határ, ahogy a Zóna kiterjeszti ismét a birodalmát. Még nincs itt, de a zászlóját kitűzte, fél lábbal már itt van és tegnap este talán itt volt egészen.
Azt mondják a hely idegenlátogatásból maradt hátra, vagy nukleáris katasztrófából, talán mindkettőből, talán egyikből sem – ha tudták is annak idején, az évtizedek alatt elfelejtődött. Egy biztos: hogy veszélyes, hogy a fizika és a józanész törvényei arra a helyre nem érvényesek. Furcsa tárgyak, különös lények, tér- és időanomáliák uralják, és mi vagyunk az egyetlenek, a függők, a stalkerek, akik ezek eladásából élnek, akik az életüket és a józan eszüket adják újra és újra még egy perc pokolért a Zónában.
És ott a Zóna maga, most épp a kerítésen túl, de figyel, egy más entitás teljesen, ami torzítja a havat, a ködöt, mimikázza a falunk fényit és mindenhol, ahol nálunk egy mécses ég, ott zöld lidércfények táncolnak a szürke hajnali tájban. Vágyom és rettegem azt a helyet a kietlen tájaival, lényeivel és felfalt városaival. A Zóna sosem mutatja ugyanazt a képet, bármikor néz rá az ember, de most más, mint bármikor eddig. Hatalmas fényfolt táncol a távolban, zöld és sárga, vörös, akár a sarki fény, de az alakja, akár a feldíszített fenyőfáé. Azt figyeljük mindketten. Ha jött valahonnan ez a lény, akkor onnan.
– Oda megyek – mondom túlharsogva a szelete és a havat.
– Odamegyünk – válaszolja Lion a vállamba kapaszkodva, hogy el ne vigye a kabátjába kapó szél.
Nem mondok rá semmit, nem vitatkozom és csak állunk ott sokáig az őrült város fölött, bámulva a baljós, táncoló fényeket, a Zónát, és nem a fagyos szél az egyetlen, amitől kiráz a hideg.
Lionel – Fények és lidércek
Van itt valami, érzem. És a nyakamat merném rá tenni, hogy mások is éppúgy érzik.
Itt volt egész éjszaka, és talán még most is itt van. Az ösztöneim riadót fújnak, de bizonytalan vagyok. Általában megérzem, veszélyes dologgal állok-e szemben, de most tanácstalan vagyok. Bár már visszatértem a Zónából, mégsem tudok megnyugodni, az érzékeim még mindig ki vannak élesedve és valami nyugtalanító érzés bujkál a gyomromban. A pihék a tarkómon az égnek állnak, olyan érzésem van, mintha minden lépésemet figyelné valaki. Valami.
Mikor eladom a szajrét, akkor sem tudok az üzletre koncentrálni. A vevő szánalomra méltó összeget kínál, de ezúttal még felháborodni sincs kedvem, csak zsebre teszem a pénzköteget és távozom. A vevő idegesen utánam kiált, de szó nélkül teszem be magam után a kopott ajtót. Gyors léptekkel sietek lefelé a lépcsőházban, majd kinyitva a bejárati ajtót kilépek a hideg éjszakába.
Minden csöndes, talán túlontúl csöndes is… az utcák kihaltak, csak a magányos lámpák világítják meg a mindent beborító, szürkés színű havat. Kezeimet zsebre teszem és nyakamat behúzva veszem az irányt a bár felé, szemem sarkából az árnyakat figyelve, felkapva a fejem minden furcsa zajra. Egész úton hátra-hátra pillantok, úgy érzem, van itt valami és engem figyel, de semmit nem látok. Talán csak kezd úrrá lenni rajtam a paranoia…
Még van egy kis idő hajnal előtt, pont elég ahhoz, hogy kellően lerészegedjek és a sötét gondolatok helyét kellemes bizsergés vegye át.
Pár emberből álló csapat mögött lépek be a kihalt bárba, tekintetemmel gyorsan végigpásztázom a felhozatalt. Csak néhány ember ücsörög a sötét sarkokban elvétve, a többségét ismerem is, de csak egy magányos alak kelti fel a figyelmemet. Félrehúzódva, a korsójába bámulva üldögél egyedül, láthatóan nem vágyik társaságra. A stalkerekre jellemző sötét, de erős kisugárzása van.
A pulthoz lépek, letelepedem az egyik bárszékre és elsőre töményet kérek magamnak, az olcsó whiskey segít majd feloldani a paranoiás érzéseimet. Kezembe fogom a poharat, tétován hátrapillantok a vállam felett a magányos alakot fürkészve, gondolkodom, odamenjek-e hozzá, de mielőtt elhatározásra jutnék, kivágódik az ajtó és egy tagbaszakadt férfi jelenik meg a fiával.
– Melyik kurva stalker művelte ezt a gyerekemmel?! – ordítja el magát. Jeges szél süvít végig a báron, minden elnémül és egy emberként bámulunk a jövevényekre. Hunyorítva veszem szemügyre a fiút, és ahogy felfogom, mit is látok, összeszűkülnek a szemeim. A gyerek szája összenőtt, és mintha a karjai a testéhez olvadtak volna. És ekkor hirtelen valami helyre kerül bennem.
Gyorsan döntöm le az italomat, az alkohol végigégeti a nyelőcsövem. A poharat a pultra csapom majd csatlakozom a férfi és a gyerek köré gyűljt tömeghez. A csapos nem szól, majd a számlámhoz írja az italt, úgyis minden este itt várom a hajnalt. Átverekszem magam a tömegen, hogy közelebbről vehessem szemügyre a gyereket. Vajon hogy történhetett? Nem így született, hiszen láttam már ezelőtt… milyen Zónabeli kórság képes egyik napról a másikra ilyet művelni egy emberrel?
Az utcáról felbolydulást hallok, és ahogy kilépek a gyéren megvilágított sikátorba, elkomorodom. Hát ezt éreztem… van itt valami, valami… gonosz lenne? Vagy csak rossz előérzet?
A fiú az apjával eltűnik, a tömeg pedig utánuk ered. Én sietve vágom ki a bár ajtaját, tekintetem egy embert keres, aki viszont, ahogy meglát, visszafordul az olcsó söréhez. Határozottan lépek az asztalához, majd ülök le a szemben lévő székre. Most is kopott szövetkabátjába burkolózik, mint máskor, az anyag egykor talán fekete lehetett, most inkább már sötétszürke. Magas alakja most eltűnik, ahogy a korsója fölé görnyed, de széles vállai miatt így is tekintélyt parancsoló. Rövid, sötét haja csapzott, markáns arcán sűrű szakáll. Komor, kavargó tekintetét a sörére szegezi, szeme körül sötét karikák.
Giedon sokkal régebb óta van a szakmában, mint én. Sokkal több dolgot látott már és a Zóna már nagyobb részét kebelezte be a lelkének, mint nekem. Veterán stalker, éles eszű és józan, igazi vezető típus. Komor gondolat, hogy még nincs harminc, mégis veteránnak számít ebben a szakmában… a Zóna kegyetlen és nem hagyja, hogy túl sokáig keresgélj benne.
– Nagy a baj, ha már hozzám jössz. Mit akarsz kisoroszlán? – néz végre rám, mint mindig, most is ijesztően nyugodt.
– Stalker ilyet nem csinál és a kölyök csak egy része a bajnak. Valami volt itt – mondom végül némi gondolkodás után, összeborzongva a gondolatra.
– Mit mondanak a többiek?
– Mindent és semmi értelmeset – ingatom a fejem, ő pedig csak keserűen elmosolyodik.
– Miért pont én? – kérdi felpillantva rám, én pedig nem válaszolok, csak oldalra billent fejjel, némán nézem sötéten kavargó szemeit.
Talán mert mindig vonzott a jelenléte. Mert ő az egyetlen ember, akiben bízom annyira, hogy hátat merjek neki fordítani a Zónában. Talán mert az elejétől kezdve felnézek rá, és valamilyen furcsa módon vonz a jelenléte. Talán azok miatt a megtört, sötéten csillogó szemek miatt, amikben mintha a saját lelkemet látnám.
– Menjünk akkor! – töri meg a csendet lehajtva maradék italát, majd egy marék aprót csap az üres korsó mellé az asztalra. – Mutasd, mit hagyott itt nekünk!
Kilépünk a jeges hidegbe, a szél az arcunkba fújja a fagyott hópelyheket. Kezeimet zsebre dugom, Giedon pedig fázósan hajtja fel a gallérját és fogja össze a vastag anyagot. Nemsokára hajnalodik, az ég már nem teljesen fekete. Narancsos fény világítja be a romos épületeket, de az utcalámpák kopott fénye ad még idelenn világosságot. A távolban vonat kürtje visszhangzik.
Hosszú léptekkel indulok meg a főtér felé, de Giedon vállamnál fogva megállít. A vonat hangja egyre közelebbről hallatszik, majd szinte a semmiből fekete vagonok szakítják át a romos kőfalakat, besodródva a házakba. Emberek sikoltanak fel, a fém élesen súrlódik a kemény betonon, téglafalak omlanak le szempillantás alatt. A vonat megakad egy többemeletes házban, a kürtje dobhártyaszaggatóan felsikolt, aztán hirtelen nagyon nagy csönd lesz. A kavargó portól alig látni bármit is. Nem sokkal előttünk egy gyerek körvonalai rajzolódnak ki, lábai előtt fehér papírdoboz, csodálattal mered a hatalmas mozdonyra.
– Ez egyre rosszabb – morgom a ruhámat porolva. – Menjünk!
Újra megindulok a tér felé, utunkat pedig bizarr szörnyűségek szegélyeik. Egy férfi denevérszárnyakat növesztett, egy öregember láthatatlan kalitkába szorult, egy fiatal párnak összenőtt a keze… a téren pedig kisebb tömeg gyűlt az öreg, korhadt fa köré, melyen villogó fények cikáznak össze-vissza. Csak mikor közelebbről megnézem, akkor jövök rá, hogy a fények szempárok, amik apró, torz kis lényekhez tartoznak, melyek színes, dísz gyanánt a fára aggatott tetemeket majszolnak.
– Mi történt itt? – kérdi a mellette álló férfitól Giedon, aki csak a fejét ingatva kezd hátborzongató mantrába.
– Én nem ezt akartam, soha nem ezt akartam… - súgja kiguvadt szemekkel, arcán őrült kifejezéssel. – Én nem ezt, nem ezt, sohasem ezt…
– Ezek az ajándékok okozzák – mondom rosszallóan, cipőm orrával megpiszkálva egy földön fekvő, fehér papírdobozt. Megannyi üres doboz hever az utcán szanaszét, néhány belőlük még érintetlenül nyugszik a házak küszöbén. Ekkor megjelenik egy férfi talpig felcicomázva, drága ruhában, büszkén lépdelve, mikor hirtelen minden szem rá szegeződik. A tudatom elhomályosul, mintha transzban lennék, úgy bámulom én is megszállottan a férfit, aki erre összerezzen, nem bírja a tekintetek súlyát, majd összeomolva kereket old. Még sokáig visszhangzik ugyanaz a kétségbeesett mantra, amit az előbbi férfi is motyogott. Hirtelen tisztul ki a tudatom, a fejembe tompa fájdalom nyilall. Mi a fene…?
– Mi csinálja ezt? – lép előre Giedon, hangját felemelve, magához ragadva az irányítást. – Látott valaki bármit?
A tömegből egy kislány válik ki, hatalmas, bogárszerű szemekkel és ijesztő, hosszú nyelvvel, amit ritmikusan kinyújt, miközben beszélni kezd.
– Én láttam. Magas volt, piros, nagy hasa volt, fehér szakálla, ő volt a Mikulás. Találkoztam vele, Ő hagyta itt az ajándékokat.
– Mikulás, mi?- kérdem szarkasztikusan, felvont szemöldökkel. Miféle Mikulás hagyna itt efféle borzalmas ajándékokat? – És ki kívánta neked ezt a külsőt, anyád vagy apád?
A kislány nem válaszol, csak furcsa, hátborzongató vigyor fut végig az arcán.
– Bármi is volt az... – kezd bele Giedon elgondolkodva.
– A Mikulász – szakítja félbe a kislány konokul.
– A Mikulás – mondja megadóan Giedon, mire megforgatom a szemeimet – talán még itt lehet a faluban.
A csend nyomasztó, az emberek elkeseredettek és kétségbeesettek. Akárhogy is, értelmetlen lenne egy árnyat hajszolni ebben a fejetlenségben. Giedon sarkon fordul és a legközelebbi emeletes ház felé veszi az irányt, én pedig követem, ahogy elszántan kezd felfelé mászni a kopott kőlépcsőkön.
– Te is érezted, hogy este itt volt – mondom levegő után kapkodva, a hátának szegezve a kérdést. Nem válaszol, csupán bólint, majd hirtelen mozdulattal vágja ki a tetőtéri ajtót. Heves szélroham tör be a szűk folyosóra, karomat felemelve védem az arcom. Giedon kilép a tetőre, majd megáll néhány lépésnyire a szélénél, én pedig mellé lépek. Alattunk a falu szinte romokban áll, teljes az értetlenség és a pánik. Távolabb a Zóna hívogatóan terül el, én pedig megbabonázva nézem. Mintha a fülembe duruzsolna, tudatom egy eldugott zugában érzem, ahogy szólongat. Akar engem, akar mindenkit és mindent. Éhes szörnyeteg, aki lassan bekebelezi az egész világot…
Tekintetem végigfut az egymással párhuzamosan felhúzott falakon. Terjeszkedik a dög, napról napra egyre jobban, és már nem kell sok, hogy teljesen elnyelje a falut. Él, és esküdni mernék rá, tudata is van. Gonosz egy bestia…
Egyesek azt mondják, idegen életformák nyoma, mások összeesküvés elméleteket gyártanak a kormány rosszul elsült kísérleteiről. Úgy gondolom, teljesen mindegy, hogy jött létre. Itt van és lassan elemészt mindent, mi pedig az égvilágon semmit nem tehetünk ellene…
Távol, a Zóna mélyén, furcsa fények villóddzanak, színes lidércek táncolnak egy fenyőfa formájú képződmény körül.
– Oda megyek – mondja elszántan Giedon hangosan, hangja alig jut el hozzám a közöttünk süvöltő széltől.
– Odamegyünk – javítom ki egyik kezemmel a vállába kapaszkodva, mikor egy erősebb szélroham majdnem fellök. Csak állunk ott percekig némán, idegesen bámulva a Zónát, az agyunk pedig a történteken kattog. Próbáljuk kitalálni, megint miféle groteszk viccet ötlött ki nekünk a Zóna, amellyel tovább borzolhatja amúgy is megtépázott idegeinket, de csak úgy járhatunk a dolog végére, ha behatolunk és megkeressük ennek az egésznek a forrását. A szívét kell kitépni a bestiának, az a biztos.
Már elmúlt éjfél, két óra múlva hajnalodik. Teljes menetfelszerelésben, vállamon oldaltáskával lapulok a kapualjban, beleolvadva az árnyékba. Bár az utca kihalt, mégsem akarok kockáztatni. Amolyan megszokás már ez az óvatosság. A hó az éjjel újra ellepte az utcákat, az ásónyomok ismét felteltek. A szél szinte a csontomig hatol, jéggé fagyott hópelyheket vág az arcomba. Sálamat még feljebb igazítom, hogy legalább az államat és a számat védje.
Rögtön kiszúrom a sötét alakot az utca másik végében, ahogy magát összehúzva, sietős léptekkel közeledik. Apró, töpörödött kis emberke, furcsa bicegő járásáról könnyű felismerni. Nem a szívem csücske, de szemfüles és éber figura, jó társ a Zónában. Bár nem vennék rá mérget, hogy nem hagyna-e ott a lidérceknek, ha úgy alakulna a dolog.
– Hidegebb éjszakát nem is tudtatok volna találni – panaszkodik, ahogy megáll mellettem, idegesen körbe pillantva, a kezeit dörzsölgetve.
– Zord időben a legjobb nekivágni – mondom tompán a sálam mögül, majd egymás mellé szegődve nekivágunk a sikátornak. A Zóna ilyenkor nem számít ránk, nyugodtabb, szép időben viszont éber és figyel. Szótlanul gázolunk a térdig érő hóban, szűk utcákon vágunk keresztül, céltudatosan, szótlanul. A falu szélén Giedon már ott vár ránk egy épület árnyékában, meghúzódva a szél elől. Ahogy meglátja kettősünket, idegesen toporogni kezd.
– Jobbat nem találtál a Menyétnél? – kérdi ellenségesen végigpillantva a pitiáner emberkén, aki elhúzva a száját biccent.
– Én is örülök neked, barátom – válaszolja keserűen, majd szó nélkül tovább indul. Giedonnal egymás mellé szegődve, néhány lépéssel lemaradva követjük.
– Jó lesz, hidd el. Nem rosszabb a többinél – mondom határozottan, de csak felmorran. Némán folytatjuk utunkat, mikor kiérünk a faluból, az erdő szélén sétálunk tovább. Ahogy közeledünk a falhoz, úgy leszünk egyre óvatosabbak. Egyvonalban haladva közlekedünk, a Menyét elöl, én középen majd Giedon zárja a sort. A távolban megpillantjuk a falat, majd az őrház fényeit is. Óvatosan lopózunk közelebb, amennyire a fák között csak merünk, és a hóban meglapulva, némán figyelünk. Az őrházban égnek a fények, ilyen időben, hiába a kötelesség, nem mozdulnak ki a melegből. Kártyáznak vagy isznak odabent.
Giedon a csapat élére állva int, majd tovább indulunk, néhány kilométerrel odébb, a fák között. Ott lapulunk még egy kicsit, majd, mivel semmi mozgás, megindulunk. A Menyét megy előre, a falhoz lépve vastag pokrócot vesz elő a táskájából, majd egy jól irányzott dobással a drótkerítés tetején lévő szögesdrótra dobja. Kicsit ügyetlenkedve felküzdi magát a két méter magas kerítésen és átlendül, majd tompa puffanással érkezik le a földre. Én is könnyedén kapaszkodom fel, majd átmászok és leugrom a túloldalon. Giedon jön utolsónak, majd a Menyét lerángatja a szögesdrótról a pokrócot és visszagyűri a táskájába.
Megindulunk hát, a lelkem legmélyén pedig furcsa bizsergést érzek. Gyűlölöm a Zónát, mégsem tudnék nélküle élni. Függők tőle, mint ahogy a többi stalker is függ. Olyan ez, mint az alkohol vagy a cigaretta. Miután megízlelted, képtelen vagy leszokni róla, még ha tudod is, hogy ártalmas az egészségre.
A többi falat könnyebben másszuk meg, a Zóna már magába olvasztotta őket. Egyre romosabbak, ahogy befelé haladunk, furcsa kúszónövények hálózzák be őket, amiken egyszerűbb átmászni. Majd az utolsó fal után kicsit megállunk, bemérjük a célt, majd egy sorban, néhány lépés távolságra megindulunk. Megint a Menyét van elöl, utána én következem, majd Giedon zárja a sort. Ez amolyan íratlan szabály a stalkereknél, mindig a zöldfülűek vannak legelöl, a tapasztaltabbak pedig hátul. Az oktalanok feláldozhatóak.
Én akartam nyitni a sort, de a Menyét leintett és a háta mögé küldött.
– Az én öcsém is ugyanilyen bátor volt, és itt is veszett. Kedvellek téged, Oroszlán, gyere csak mögöttem és lapulj meg. A Zónában bátornak lenni öngyilkosság, itt a gyáváké az előny.
Így hát tyúklépésben haladunk, a Menyét minden lépés előtt alaposan megvizsgálja a talajt. Mivel most vékony hóréteg takar itt is mindent, nehezebb dolgunk van, sokkal óvatosabbnak kell lennünk.
A növényzet hirtelen változik meg, a hóréteg alatt furcsa mód szárazon ropog a fű, mintha meg sem kottyant volna neki a fagyott csapadék. A fák is mások lesznek, korhadtak és holtak, a kérgük fekete, az ágak végén mégis sötét színű, száraz levelek rezegnek, mintha nem is tudnák, hogy tél van. A szél is észrevétlenül elcsendesül, és nem marad más körülöttünk, csak a végtelen, felfoghatatlan néma csend. Egy apró pisszenést sem hallani, itt nincsenek a természetnek hangjai. Ezt az erdőt nem lakják állatok, így nem hallhatunk madárcsicsergést vagy más egyéb zörejt. Csak a végtelen, fullasztó csendet…
A Menyét hirtelen megtorpan, mire mindenki kőbálvánnyá merevedik, és visszafojtott lélegzettel hallgatózunk és meresztjük a szemünket. Az elöl álló óvatosan a zsebébe nyúl, egy marék csavart vesz elő, majd beméri az irányt és elhajít egy kis fémdarabot. A csavar egyenesen repül tovább majd lehullik a Hóba. Semmi szokatlan. A Menyét előrenyomul, megáll a leesett csavarnál, mi kellő távolságból követjük.
– Van itt valami, úgy éljek, érzem, hogy van itt valami... – morogja inkább magában, semmint nekünk, én pedig hátrapillantok Giedonra, aki szintén feszülten figyel. Ekkor gyenge légáramlat kap bele a hajamba, most már én is érzem. Egy ilyen helyen a szellő csak rosszat jelenthet. A Menyét újra elhajít egy csavart, majd mikor az a hóba pottyan, előrearaszol. Megismétli a mozdulatot, mígnem az egyik csavar, amit eldob, a levegőben hirtelen irányt vált és erősen oldalra vágódik.
– Meg is van! Egy alattomos szúnyogpilis…– sziszegi, majd újabb csavarokat hajigál a láthatatlan képződmény felé, hogy bemérje annak helyét és gondosan ki tudjuk kerülni. Szúnyogpilis… vagy ahogy a tudósok nevezik, gravikoncentrátum. Egy örvényszerű, láthatatlan képződmény, ami eltorzítja és teljesen megváltoztatja a gravitációt. A bele kerülő tárgyak vagy emberek csak nagyon kis eséllyel élik túl a találkozást. Alattomos egy képződmény, de legalább ha figyelünk, felfedezhető. Ellenben a húsdarálóval, amibe bármikor beleléphet az ember… egyszer láttam, ahogy valaki belesétál. Láthatatlan ez is, de még szele sincsen, teljesen csöndes. Mikor valaki belesétál, kifacsarja, akár egy mosogatórongyot, összetöri minden csontját. Miután felfalta az áldozatát, általában tovatűnik. A stalkerek legnagyobb ellensége, mert ez elől semmi nem tud megvédeni.
Óvatosan kikerüljük a szúnyogpilist, majd megállunk egy pillanatra. Előttünk két kis dombocska, közöttük mintha járható ösvény lenne.
– Jobbra – szólal meg hirtelen Giedon, Menyét pedig engedelmesen jobbra veszi az irányt. A Zónában a legkönnyebb utat választani szinte mindig egyenlő az öngyilkossággal.
A sötétben nehezen haladunk, bár a Hold fényesen világít felettünk, mégis mintha kevesebb fény érne le ide. Meresztenünk kell a szemünket, nehogy rossz helyre lépjünk. Ahogy lassan megkerüljük a dombot, kissé távolabb egy hatalmas, elhagyatott épület magasodik. A Zóna már megkezdte, az összes ablak kitörve és szinte mállik szét, a furcsa növényzet már kezdi magáévá tenni. Az alsó szintről azonban foszforeszkáló, kékes fény szűrődik ki, én pedig összeborzongok.
*Betehetnénk ide a lebegő panelházat, lehetne ott a lidérckocsonya. Még leírva is ütős kép, jó lenne betenni*
– Lidérckocsonya – mondja halkan Giedon, rosszallóan bámulva az épületre, én pedig összeszorítom a szám. Veszélyes, kocsonyaszerű, foszforeszkáló anyag, ami ha bármihez hozzáér, kocsonyává változtatja. Elképzelhetetlen összegeket fizetnek érte kint, de nem lehet biztonságosan szállítani. Bármibe teszi be az ember, a kocsonya azt is rövid időn belül felfalja.
Egyszer láttam egy stalkert, aki a lábával belecsúszott. A csontjait pillanatok alatt eltüntette, és elkezdett felfelé kúszni a vádliján. Le kellett vágni a lábát, nehogy az egész testét elkocsonyásítsa. És még olcsón megúszta.
Sík terepen haladunk végig, körülöttünk minden csendes. Menyét óvatosan araszol elől, én pedig meresztem a szemem, és eltelik néhány másodperc, mire felfogom, valami nincs rendben.
– Kötelet! – üvöltöm el magam rémülten, Giedon pedig rögtön mozdul, a táskájába túr. A Menyét zavarodottan megtorpan. – Gyere már ide te féleszű! – kiáltok rá, megindulna, de az ijesztő, tejfehér köd pillanatokon belül ellep minket. Még érzem, ahogy Giedon megragadja a vállam, közelebb ránt magához és kötelet csomóz a derekam köré, így összekötve minket, nehogy elveszítsük egymást. Meresztem a szemem, de még a kinyújtott kezem sem látom ebben a vacakban.
– Menyét! – szólongatja Giedon, de mintha ebben a ködben a hang sem úgy terjedne, mint ahogy kellene.
Távoli hangot hallunk, vékony, rémült hangot, de mintha már kilométerekre lenne. Ordít, mi pedig kiáltozni kezdünk, bizonytalanul tennék egy lépést előre, de Giedon megállít.
– Maradj! Ebben a ködben bármibe belesétálhatunk. Meg kell várnunk, amíg eloszlik – mondja határozottan, én pedig bólintok. Közelebb lépek hozzá, hogy a vállunk összeérjen, a derekamra csomózott kötelet markolom. Még szólongatjuk egy darabig a Menyétet, de már nem halljuk. Ki tudja, hova keveredhetett ebben a ködben…
Mintha sodorna szét minket a levegő. Esküszöm, egy helyben állunk, de a következő percben a kötél megfeszül közöttünk. Visszakapaszkodunk egymáshoz, megmarkoljuk a másik vállát, de aztán újra a kötél feszülésére leszünk figyelmesek, méterekre elsodródtunk. Nem tudom eldönteni, hogy a Zóna próbál hipnotizálni és belemászni a fejembe, vagy a köd taszít el minket erővel egymástól. Megmarkoljuk egymás alkarját, én erősen kapaszkodom Giedonba, nehogy valahogy mégis elszakadjunk egymástól, és csendben várunk. Valahol nem messze felvillan egy árny. Felkapva a fejem próbálom minél jobban mereszteni a szemem. A néma csöndet csak zaklatott zihálásunk töri meg, de aztán hangokat hallok a hátam mögül. Mintha a hó ropogna valaki lába alatt. Megpördülök, homályosan valami pirosat látok.
– Van itt valami… – súgom a torkomban dobogó szívvel, Giedon pedig megszorítva a vállam húz még közelebb magához.
– Én is látom – mondja fojtott hangon, majd furcsa hangot hallunk. Mélyről jövő, öblös kacagás, de valahogy mégis más. A hideg futkos tőle a hátamon. Önkéntelenül közelebb húzódok Giedonhoz, rémülten próbálok átlátni a tejfehér ködön.
Rémülten nyögök fel, ahogy oldalról különös, mégis ismerős sziluett rajzolódik ki. A hang távoli, elmosódott, majd lassan tisztulni kezd, én pedig döbbenten, mozdulatlanná dermedve bámulom az alakot, aki lassan kirajzolódik a ködből.
Magas, robosztus alak, széles vállú és izmos. Mégis görnyedt a tartása, a járása pedig kissé sánta. Ébenfekete haja félhosszú, elöl a szemébe lóg, csapzott és kócos. A markáns arcon egyhetes borosta. A szeme karikás, beesett, a homlokán mély, gondterhelt barázdák. A tekintete pedig éppoly kéken izzik, akárcsak az enyém.
– Apám… – súgom vékony hangon, döbbenten, pont úgy néz ki, mielőtt az életét vesztette a Zónában. Ugyanaz a kopott zubbony van rajta, mint amit akkor viselt. Lehetséges ez? Tényleg ő az? Hallottam már meséket holtakról, akik kimásztak a földből és járkáló, beszédre képtelen porhüvelyek voltak csupán, de ez… ő… ez teljesen más.
– Szervusz, fiam. – Ajkát keserű mosolyra húzza, az emlékeim pedig akár egy pánikroham, úgy törnek rám. Ez ő! Ez a mosoly… még élénken él a tudatomban. Ez biztosan ő. - Jól megnőttél, kicsi oroszlán.
A szemem elfutja a könny, majd lerázom magamról Giedon kezét, ami eddig a vállamat szorította.
– Lion! Hé, mit művelsz?! – hallom a hangját, de olyan távolinak tűnik. Mintha nem is lenne valóságos, ellenben a jelenéssel előttem, ami minden pillanattal egyre elevenebb lenne. Tétován teszek felé néhány lépést, majd a derekamra erősített kötél megfeszül és visszatart.
– Apa, tényleg te vagy az? – kérdem elfúló hangon, ő pedig bólint. Alig egy karnyújtásnyira van, de én képtelen vagyok megérinteni, ő pedig nem jön közelebb. Csak állunk egymással szemben. – Én… én annyira sajnálom… minden az én hibám volt akkor… – súgom remegő hangon, ökölbe szorult kezekkel. Harag, gyűlölet és keserűség szorongatja a torkomat.
Ketten mentünk be a Zónába akkor is, mint előtte már sok alkalommal. Én mentem elől, ő mögöttem és irányította minden lépésem. Nem csalinak használt, mint a legtöbb stalker a saját gyermekét, vigyázott is rám… rengeteget tanultam tőle.
Aztán belesétáltunk egy csapdába… futó homok volt, ő rám szólt, hogy ne mozogjak, de annyira pánikba estem, hogy csak kapálózni meg sikoltozni voltam képes, amitől persze még gyorsabban süllyedtem. Nem ért el a partról, én pedig már nyakig elmerültem, mikor utánam ugrott. Belegázolt az iszapos homokba, kirántott belőle és a partra dobott. Én rögtön letörtem egy faágat és felé nyújtottam, ő megragadta, de egyszerűen nem voltam elég erős, hogy kihúzzam. Láttam, ahogy elsüllyed… az én hibám volt minden. Ha szót fogadok, kihalászhatott volna és nem nyelte volna el a futóhomok.
– Nem a te hibád volt. Csak egy szerencsétlen baleset – mondja vigasztalóan, a forró könnyek pedig végigszánkáznak az arcomon. A hideg levegő után szinte éget. – Mikor anyád elhagyott, csak te maradtál nekem. És minden alkalommal mikor rád néztem, őt láttam benned. Nem hagyhattam, hogy odavessz.
Felzokogok, majd nagyot nyelve próbálok úrrá lenni magamon.
– Annyira hiányzol! – mondom halkan, ő pedig fáradtan rám mosolyog.
– Ahogy te is nekem. Bár ne lennél ennyire elveszett, fiam – sóhajtja a fejét ingatva, majd közelebb lép, én pedig kitágult szemekkel nézem, ahogy a kezét lassan a hajamra simítja. Az érintése meleg és kellemes, megnyugtatja háborgó lelkem és a fájdalmas érzések elcsitulnak kicsit. – Találj valakit magad mellé, ahogy én is megtaláltam anyádat. Ne éld le az életed magányosan és keserűen. Legyél boldog, Lionel! – borzolja össze a hajam, majd hátra lép, még utoljára végigpillant rajtam, majd megfordul.
– Apa! Apa! – kiáltok utána, a kezemet nyújtva egyre távolodó alakja felé, ami lassan beleveszik a ködbe. Torkom szakadtából ordítok, majd hevesen nekilátok kicsomózni a derekamra tekert kötelet, de annyira remeg a kezem, hogy nem jutok vele sokra. Lassan a tejszerű köd is oszlani látszik, majd Giedon lép mellém.
– Mit művelsz? – kérdi zaklatottan, könnytől nedves arcomat szemlélve. Végre kioldódik a kötél, én pedig megiramodok abba az irányba, amerre apám tűnt el. – Lion! Lion! – üvölt utánam Giedon, én pedig lihegve állok meg a fák sűrűjében, kétségbeesetten körültekintve, de már nincs nyoma. Annyi mindent akartam még neki mondani! Hogy milyen magányos az életem nélküle! Hogy kincs volt minden együtt töltött perc, és hogy varázslatossá változtatta a gyerekkoromat. A legjobb apa volt, amit egy magamfajta gyerek kívánhatna magának. A stalkerek között egyedülálló volt.
– Neked teljesen elment az eszed?! Szaladgálsz a Zónában mint valami őrült?! Az életedbe is kerülhetett volna! – torkol le, én pedig üveges szemekkel, szó nélkül bámulok az előttünk elterülő néma erdő sűrűjébe. – Lion? – kérdi immár óvatosabban, én pedig összeszorítom a szám.
– Álljunk meg kicsit – mondom halkan, ha ilyen állapotban megyek tovább, szinte biztos, hogy belehalnék.
Találunk a közelben egy hatalmas, korhadt fát, ami kis vizsgálódás után teljesen biztonságosnak tűnik. Leterítünk egy kisebb pokrócot a hóra, én pedig fáradtan roskadok le, hátamat a korhadt fa kérgének döntve. Mellényem belső zsebébe nyúlva előhúzom a kettőbe hajtott kártyalapot, szétnyitom s meredten bámulom a kissé koszos, kopott kör ászt.
– Akarsz róla beszélni? – kérdi halkan Giedon mellém telepedve, kis tétovázás után pedig reszketeg, nagy levegőt veszek.
– Apámat láttam a ködben – súgom halkan, ő pedig figyelmesen néz, nem szól, időt hagyva nekem. – Tizenöt voltam, mikor a Zóna elvette tőlem. Az én hibám volt az egész, ha szót fogadok neki és azt teszem, amit mond, akkor… akkor még mindig élne – súgom zaklatottan, a szemem újra megtelik könnyel, de visszanyelem. – Három napig bolyongtam bent, mire kitaláltam. Rettenetes dolgokat láttam és éltem át – elcsuklik a hangom, majd lassan forgatni kezdem ujjaim között a kártyalapot, mint minden alkalommal, mikor ideges vagyok. Csak ez képes valamennyire megnyugtatni. – Kicsi voltam még, mikor anyám lelépett, így csak ketten voltunk egymásnak. Tíz éves koromtól magával vitt a Zónába, ő tanított meg mindenre, amit tudok. Rettentő magányos lettem a halála után… – súgom összetörve. Egyedül maradtam, szülők nélkül, rokonok nélkül, barátok nélkül… senkim sem volt. És most sincs.
Giedon – Lidércek és apróságok
Azonnal indulni akartam, nem volt mire várni, nem volt idő habozni, a város megőrült, a reggel közeledett, de a rémálmok nem múltak el a kelő nappal. Nem féltem, csak a fáradtságra és a rezignáltságra emlékszem, ahogy falnak támaszkodva veszekedtem Lionnal. Meg akartam győzni, hogy csak menjünk, ne szórakozzunk itt feleslegesen, de ő akart még egy embert. A zónába hármasával járnak, kettő dolgozik, egy szemmel tartja a környéket, de most a gondolat is rosszul esett, hogy hárman legyünk. Ez a miénk volt, a kettőnk ügye, Lioné és az enyém és bár minden porcikámmal tudtam, hogy igazam van, nem tudtam neki megindokolni miért – vagy talán csak nem akartam. A Zóna azt várta, hogy ketten legyünk és a lázadásnak mindig baj a vége, de csapjon belém a villám, ha nem próbálom meg újra és újra. Mert önálló vagyok, ember vagyok, szabad vagyok, független, és ha rajta is vesztek néha, ezt nem veheti el tőlem senki – aztán a Zóna megmutatta, hogy tévedek.
Végül mégis hagytam magam meggyőzni, ami azt is jelentette, hogy nem indulhattunk azonnal, ránk reggeledett. Lion elment embert keresni, én meg egyedül maradtam a téren a lényekkel. Órák kérdése volt, hogy a nemzeti gárda lezárja az egész várost, hogy mindent elözönljenek a katonák és a rendőrök, de hiába vártuk őket. Talán a hó, talán a rettegés a kis porfészek és a Zóna rémségeitől, de alig bukkant fel valaki, akik itt voltak, azok is csak kikérdezték a stalkereket, terjesztőket, lecsukta néhányat mindkettőből, de nem jutottak sokra, estére megint mindenki szabadlábon lesz.
Ez a város évek óta a Zónából él, bizalmatlan, ellenséges mindenki a külsősökkel, velem viszont beszéltek, néhányan maguk hívtak. Végigjártam a várost, beszéltem, néztem, felmértem, segítettem, nyugtattam. A helyzet rossz volt, mindenki kapott csomagot, de a később kelőknek már volt annyi esze, hogy nem nyitották ki, még a házuk előtt, ahol állt elégették. Engem is várt egy a lakásom előtt, otthagytam bontatlanul. Furdalt a kíváncsiság mit hagyott itt nekem a Zóna, de nem volt olyan erő a világon, ami rá tudott volna venni, hogy kibontsam azok után, amit a városban láttam aznap. Felfordult tőle a gyomrom, a végére kellett járnom, meg kellett állítanom, így kerültem hajnalban a falu határához, az utolsó magas fekete házak szélárnyékába.
– Jobbat nem találtál a Menyétnél? – támadtam Lionra mikor felbukkant a félrokkant öreggel, de ő kiállt mellette, bízott a vén csavargóban. Mérges lettem, ideges, a fejéhez akartam vágni, mekkora idióta, hogy nem bízhat benne, nem szabadna, hogy ha valakiben bízni akar, az én kellene, hogy legyek, nem ő, de aztán végül nem tudtam. A Menyét nem volt rosszabb, mint bármelyikünk, opportunista volt, úgy mondják, de melyik stalker nem az a szíve mélyén? Ki más élne ebből a pokolból? A Menyét is csak annyira szar alak, mint bármelyikünk, kiszámíthatatlanabb talán, mióta elvesztette a testvérét a Zónában, de nem érdemli meg a haragom, nem ezt a fajtát, mégis minden szavára legszívesebben a földbe vertem volna a fejét.
Ennek ellenére jól haladtunk, csak őrházaknál álltunk meg, lapultunk bele a vastag hóba. A Zónából szigorúan tilos kihozni bárkinek bármit, aki nem az Intézet kutatója és nincs negyven írásos engedélye – és még ők sem vihetnek mindent. Több év börtönt és azonnali agyonlövést kockáztat az, aki beteszi oda a lábát és egy olyan szegény maradványvárosban, mint ez, a katonaság közellenségnek számít. De most valahogy mégis megbabonáz a lakott őrház, a meleg-fényű ablakok, a mögöttük az iszogató, járkáló árnyak, mert még itt vannak. Mert néha, különösen az ilyen reggeleken elfelejtem, hogy itt a határ, ez nem a Zóna, ez a mi világunk még, ez a menedék, ahová visszatérhetünk, nem egy másik pokol. Ilyen időben persze az őrök sem jöttek ki a meleg vackukból, ha tudnak is a városban történtekről, nem adták jelét.
Átmásztunk a kerítéseken, a köztük húzódó megtépázott csalitoson, rettegve és kábán az izgalomtól. A fények nem voltak messze, épp csak kezdett hajnalodni, akkor még azt hittem, ha jól haladunk odaérhetünk sötétedésre. Az ismert úton mentünk, a kitaposott ösvényen, amit stalkerek és a néhai tudósok kijelöltek, a Néma Rengetegen keresztül, az erdőn át, amit bekebelezett a Zóna, de az ismert út nem jelenti soha, hogy nem kell figyelni: szúnyogpilis, lidérckocsonya, csak néhány a jelenségek közül, néha másképp, mindig máshol – így mond a Zóna „Jó reggelt!”-et. Semmi igazán komoly, semmi szokatlan, azt hittük rendben leszünk… aztán leszállt a köd.
A látásom opálosodik, mintha csak a szemem száradt volna ki és abban a pillanatban már tudom, hogy baj van, hogy a lehető legnagyobb szarba tenyereltünk bele, de Lion előbb kapcsol.
– Kötelet! Gyere már ide te féleszű! – kiált nekem és Menyétnek, de akkor mintha véget érne minden, a világ elhallgat, kifehéredik. Megvakulunk. Tudom, hogy nézek, de nem látok, a tejes köd egy szemvillanás alatt ellep bennünket. Emlékezetből, ösztönösen nyúlok ki és rántom magamhoz az első kezembe kerülő szilárd testet és a derekára kötöm a kötelet. Érzem a tenyeremben Lion ruhája anyagát, a karját, a befeszült izmokat. Menyétért kiáltok egyszer, kétszer, háromszor, de a torkomra fagy a hang. Itt van. Megtalált minket, egy halvány alak mozog a ködben, vagy talán több is, hol itt, hol ott rebbennek meg az árnyak. Lion is érzi.
– Van itt valami… – súgja, én meg próbálom követni a tekintetemmel.
– Én is látom – válaszolok, mire valami felnevet, talán az, vagy valami teljes más. Mintha köveket ráznának szitán, egy kút mélyén, bármi is nevet, most nevetett életben először. Lion reszket, érzem, ahogy hozzám tapad, én a vállát markolom, hogy belezsibbadnak az ujjaim. Nem látok, alig hallok, minden tompa, víz csepeg, léptek, duruzsolás, vak vagyok, nagy levegő, csizmák csattannak pocsolyában. Lehunyom a szemem: sötétség, kongás, vajon Lion is látja őket, vagy most kattanok meg? Körülnézek: megérkeztek, körbevesznek, csak árnyak a ködben, nem látszik a teljes arcuk, csak jellegzetességek: nagy orr, vastag száj, kusza szemöldök, de hol vannak a szemek? Körben állnak, beszélnek, rólam, nélkülem és figyelnek, azt hiszik, tudnak rólam mindent, értenek mindent, de még én magam sem értek semmit. Ő az, akit varázslónak hívtak? Ő a stalker, aki elárulta a várost? Ott a férfi, az egyetlen, akit holtan hagytam magam mögött a Zónában, felismerem a tartását, a sziluettjét, de nem mind holtak, sokukkal még indulás előtt néhány órával magam találkoztam. Ő az, láttad? Fél lábbal kinn van, ő viszi, ő tudja, megoldja, mert a Zóna kölyke, egy eszközünk, a sakálunk, a vezetőnk, apám. Láttad? Egyedül eszik, egyedül vadászik. Érezted? Onnan figyel, kilöki a test, eltaszítja az anya. Közétek tartozom! Láttad, hogy néz a fiúra? Hideg a rettegés, éles a szégyen, forró a harag. Eltöröm a karját annak, aki hozzáér, de ők csak nevetnek, és a fiú kitépi magát a kezemből.
– Lion! Hé, mit művelsz?! – kiáltok utána, de ő beáll a körbe, az árnyak a vállát fogják, a kötél feszül. Rám néz, ugyanaz az irritáló tekintet, mert mintha mögém látna, engem látna, felfordul tőle a gyomrom és küzdenék ellene, de az arca halványodik, mosódik, egy lesz az arctalan tömegből. De nem adom! Egy Árny mozog a körön kívül, magas, csontos, vékony, akár egy kiszáradt fa, hosszú ujjait végighúzza az emberek fejtetőin. Reszketek, fagyok és fulladok, de harcolok, ellenállok, ha csak a tudtommal is, az árny pedig eltűnik, valami csilingel, a köd megrezzen, hullámzik az emberek köre. Nem érdekel, hullámozzatok, haljatok, gyűlöljetek, én nem döglök meg itt! Mozgok, de mintha kilométerekről kéne behúzni a tagjaimat, távoli és idegen minden érzés. Két lépés, egy, de Lion a kötelét bontogatja.
– Mit művelsz? – De akkor már kiszabadult és szalad bele a Néma Rengetegbe, vakon a Zónába. – Lion! Lion!
Az emberek köre nevet, és ez most emberi nevetés. Elfut előled. Nem előlem, de ők csak nevetnek, mozognak, de már foszlanak. Láttad, hogy néz a fiúra? Lion után vetem magam, figyelve, amennyire lehet, a nyomában maradva, nehogy beleszaladjak valami tércsapdába. Az erdőben érem utol.
– Neked teljesen elment az eszed?! Szaladgálsz a Zónában mint valami őrült?! Az életedbe is kerülhetett volna! –  Nem mozdul, nincs itt, a tekintete meredt, az arca fagyott. – Lion? – Ne dögölj meg itt, mert fáj az aggodalom.
– Álljunk meg kicsit! – Csak bólintok, vasmarokkal kapaszkodom a józan eszembe, a hidegvérembe, akár egy ragadozó. Nem eresztem, ha ez az egész világ próbálja is kiszakítani az ujjaim közül.
Leroskadunk egy fa törzsének dőlve, miután felderítettük a terepet. A ködnek már nyoma sincs. Az Oroszlán egy kártyalapot húz elő, azt forgatja, mintha a válaszokat olvashatná ki belőle, én egy kis tasakból koffein tablettát szedek be. Az ijedtség után csak még jobban megpörgeti a szívem, lüktetnek az ereim, fáj a mellkasom, de élesebb tőle a látásom, tisztábbak a gondolataim, amiket letompított a káprázat. Lehunyom a szemem, élvezem a pillanatot, hogy elmúlt, de Lion magába roskad, mintha itt sem lenne.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezem végül, és ő akar. Beszél az apjáról, akit látott, a haláláról, a balesetről, a hülyeségéről, egy jóságos szörnyetegről, aki gyereket vitt a Zónába és arról, ami utána történt. Rettentő magányos lettem a halála után… Mérges leszek.
– És mégsem tanultál belőle semmit? Ne rohanj, fogadj szót, hallgass az idősebbre, de te itt megadod magad, hagyod, hogy játsszon veled és rohansz, ki tudja milyen halálba! Meg akarsz öletni engem is… – ahogy apádat?
Kimondatlan marad a vége, ahogy felfogom, mi készül elhagyni a számat. Kimondatlan, de nem hallatlan. Lion úgy néz rám, mintha pofon vágtam volna, engem meg elönt a borzalom és az elégtétel. Még érzem a vállát a kezem alatt, ahogy kiszakad a markomból, ahogy otthagy, ahogy beolvad a tömegbe, ahogy rám néz. Mindig ugyanúgy, megvetéssel. Ez nem megvetés – mondom magamnak, de az érzés nem változik: bántani akarom, megsebezni és sikerült. Bocsánatot akarok kérni, de képtelen vagyok rá. Hosszú és nehéz a csönd.
– Te mit láttál? – kérdezi hirtelen színtelenül, de nagyon nyugodtan. Rám néz, és a tekintete megőrjít, mert nem dühös, nem úgy, ahogy vártam. El akarom neki mondani, nyitom is a szám, de elakadok, becsukom. Túl személyes, túl bonyolult, túl sok köze van hozzá, gyűlölöm az átélteket és az emlékeit is.
Megcsóválom a fejem. – Semmit, csak a ködöt. – Mert végső soron az volt, nem? Illúzió, rémálom. – Megállítom. Bármi is ez, megállítom – nézek határozottan Lionra – és kiviszlek innen.
A kezem nyújtom neki és felhúzom a földről, de lefagyunk. Az előbb az erdőben voltunk, a kiszáradt, halott lombú fák között, a kopott kérgükkel, fekete ágaikkal, keményre fagyott, vékony hóréteggel, de ez nem az. Ez nem az. Széles sötétzöld fenyőfák ameddig a szem ellát, szorosan, hogy át sem lehet látni közöttük, egy kis kitaposott ösvény, a vastag hó beborít mindent, vastagabb, mint az alkarom hossza, a fenyők roskadoznak a súly alatt, de még mindig esik, a némaságban még a lehulló pelyhek hangja is hallatszik. A kezem fáj, és csak mikor lenézek, látom, hogy Lion szorítja még mindig, hitetlen, rémült arccal, bámulja a semmiből lett erdőt, a szemöldökére és szempillájára ráfagytak a hópelyhek. Bátorítón visszaszorítom a kezet, mire felnéz rám.
– Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez eddig nem volt itt – mondja színtelenül.
És a majdnem-en van a hangsúly. Tudom, hogy ez eddig nem volt itt, nem így nézett ki, de ott a kétely, mi van, ha ez a valóság, hiszen ezt látod, minden, ami ez előtt van, csak emlék, azokban pedig sosem bízhatsz, mert az elme téved, korrigál, kiegészít, és mi van, ha egészen eddig tudtad rosszul? A lábaink átfagytak, a hó körbefoly minket, mennünk kell.
– Mi lesz Menyéttel? – kérdi. Összeszorítom a szám, meghúzom a hátamon a zsákot. Mi lehetne?
– Nem állhatunk most neki keresni, nem így, nem ebben az erdőben. El kell jutnunk a szívhez, utána meglátjuk.
Mindketten az utat fürkészzük, kitaposott és tiszta, hívogató, egyszerű terepet ígér és épp ezért gyanús. Közlöm Lionnal is, hogy semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó rálépni, az ő érve pedig, hogy az legalább látszik, de ki tudja, milyen csapdák lehetnek a hó alatt. Elhajítok egy csavart, de eltűnik, mintha vízbe esne és pillanatokkal később már a nyoma sem látszik. Lion az ösvény felé tart, én a hóban követem, de mintha kötelek húznák vissza a lábaimat, mintha híg betonban járnék és egyre mélyebb és mélyebb süllyedek, ahogy a fenyők sorához közeledek, úgy ér először térdig, derékig, befolyik a ruhám alá, megmarja a bőrömet.
–Most ki nem hallgat kire? – kérdi gúnyosan, mikor csatlakozom hozzá az ösvényen. – A fagyott lábujjaid üzenik, hogy igazam volt.
– Eddig – válaszolok, mire elhallgat, mert ki tudja, hova vezet bennünket, mi vár ott ránk. A Zónában az egyszerű út öngyilkosság, de soha nem is szemelt ki még magának így a rendszer, ötletem sincs, mire számítsak, ezért a legrosszabbat várom, onnan csak fölfelé lehet csalódni.
Történni azonban nem történik sokáig semmi, csak a hó ropog, a lélegzetünk párás, néha a szemem sarkából mintha megmozdulnának az ágak és hó pereg róluk, de sosem tudom biztosra mondani, hogy volt-e ott valami, vagy csak a súlytól lengnek.
– Van ott valami piros – mutat előre Lion az egyik fára, de én nem látom. Közelebb megyünk, a karomnál fogva vezet át a havon, csak mikor már a felénél járunk, jut eszembe, hogy le sem ellenőriztük az utat. A hely elaltatja az éberségünket.
A fenyőn, aminél végül megállunk, kis piros golyó függ, sötét matt színű, egyszerű arany mintával. Nem tudom hova tenni a képet, mit keres karácsonyfadísz a zóna közepén? Az agyam erőszakkal csapdát kiált, de nem érzek veszélyt. Ez csak egy ártalmatlan piros kis gömböcske, és ahogy feljebb nézek, nincs is egyedül. Felnyúlva megrángatom az ágat, hogy leverjem a havat, de több jön, mint vártam, behullik a sálam mellett a nyakamba, Lion szitkozódik, ahogy a szeméből próbálja kitörölni az egészet. Segítek neki, a sapkájáról is leverem a kupacot, ő meg csak teszi a megjegyzéseket. Legszívesebben belelökném a hóba, de nem bízok azért annyira ebben a helyben, inkább a kis díszeket veszem szemügyre, amiből így már látszik, hogy nem csak egy van, hanem szellősen, de azért viszonylag sokan lógnak a fán.
– Hogy kerülnek ezek ide? – mondja ki a saját gondolataimat Lion.
– Talán az erdővel adták. Bónusz – hajolok közelebb a legközelebbi gömbhöz, összevont szemöldökkel méregetem, majd meg is bököm. Furcsán tömör. Megbököm még egyszer, megpöckölöm, de amikor újra meg akarnám fogni, a gömb az ujjaim felé lendül, kivillantja óriás vörös fogait, meg akar harapni. Csak egy villanás az egész, de ijedtemben úgy ugrok hátra, hogy megbotolva valószínűleg a saját lábamban elterülök a hóban. A hótakaró magasabb, mint én fekve, egy egész árkot nyomok bele, a széléről az arcomba hullik a hó, Lion meg csak röhög. Kiköpködöm a jeges szemcséket a számból.
– Az a cucc megtámadott, ez egyáltalán nem vicces – morgom felülve.
– Ha láttad volna kívülről, nem ezt mondanád.
– Igen? Akkor dugd csak oda neki az ujjad, meglátjuk mennyire szórakoztató – mondom morcosan, ő meg csak vigyorog, de legalább felhúz a földről.
A vállán van a kezem, mielőtt észrevenném magam, mint egy kényszer, egy ösztön. A veszteség érzése nem hagy el a köd óta, beette magát a csontjaimba a hidegnél is mélyebbre és folyamatosan kísért, mintha mindig a hátam mögött lenne. Veszteség, magány, árulás, kirekesztettség… A fizikai kontakt segít, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Lion nem mond semmit, csak fürkész, de a kezemet nem rázza le a válláról.
Tovább megyünk, bármik is ezek a harapós gömböcskék itt nem fogunk rá magyarázatot találni és a szív még messze van, az idő pedig fogy. Ahogy haladunk tovább az ösvényen, úgy kerülnek a fák egyre közelebb, egyre több közülük a díszes: arany, piros, kék, lila gömbökkel, néhányon egy idő után szalagokkal, gyöngyökkel, figurákkal. Néhányon közülük fagyott tárgyak: egy kesztyű, villák, kanak, bakancsok, gyerekjátékok, és van pár, aminek a formája fagyott állatéra emlékeztet: hal, macska, egér, bizarr pózokba fagyva és fellógatva a fára. Egyre bizalmatlanabbul haladunk előre most már az úton összeérő fenyőágak között, utat törve, az ágakat hajtogatva, díszeket kerülgetve. Egy fáról fagyott babafejek, csatok, plüssállatok néznek le ránk, másikról szalmabábok és üvegdíszek. Megrezzennek az ágak nem messze tőlünk, én pedig megragadom Lion karját, hogy megállítsam. A fenyő alacsony ágai még akkor is rezegnek, mikor megmutatom a fiúnak. Azt a helyet bámuljuk, de nem történik semmi, a hátunk mögött, viszont hókupac hull a földre.
– Onnan jön – indul el Lion arrafelé, én meg a fogamat szívom, hogy mennyire nem akarok odamenni, de arra vezet az út, nincs nagyon más választásunk, ő ráadásul már messze előttem jár. Elhajtjuk óvatosan az út fölött összefekvő ágakat, átlesünk közöttük, de meg is torpanunk. Előttünk apró lények motoznak, akkorák talán, mint egy háromévesforma kisgyerek, de zöldek, hosszú az orruk, a fülük, mogorva a tekintetük, piros csengős sipkát és piros-fehér kabátkát viselnek csíkos harisnyával. Nem közvetlenül az úton állnak, hanem a fenyőfák között dolgoznak, hosszú létrákról a fenyőket díszítik, hatalmas zsákokból pakolva elő a dísznek szánt fagyott mindenféléket. Lionra nézek, de ő ugyanolyan értetlen és tanácstalan, mint én. Megpróbálunk elmenni mellettük. Elég messze vannak az úttól és nem velünk foglalkoznak, van esélyünk, aztán a fenyők közül épp előttünk bújik ki egy ilyen kis manó, ő ránk néz, mi meg rá, mozdulni sem merünk, az meg fújni és morogni kezd, mint egy macska, a füleit rezegteti, a többi is felénk fordul, hirtelen az egész erdőrész morog és fújtat.
– Futás! – kiáltom és kilövünk, mint a nyíl, felrúgva az elénk kerülő zöld manókat, de nem jutunk messzire, valamibe beleakad a lábam, elhasalok, a fejem klaffan a hóban és valami elkezd húzni hátrafelé. A ruháim felcsúsznak, a hó bejut mindenhová, hátranézni sem tudok, ahogy átrángatnak a buckákon. A lábam felemelkedik a földről, majd az egész testem, nagyon rossz előérzetem van. Fejjel lefelé, a bal bokámnál fogva lógok egy fenyő ágáról, akár valami karácsonyfadísz. Próbálom a többi ágon kitámasztani magam, hogy ne legyen annyi súly a bokámon, de csak egy kézzel tudom, a másikkal a ruháimat próbálom a derekamon tartani, ne fagyjak meg négy pillanat alatt az mínusz x fokban, a felszerelés zsákom így is menthetetlenül landolt a földön. Lion keresem a tekintetemmel, de szinte végszóra felhúzzák őt is oda mellém, nyugodtan, bár kissé megilletődötten lengedezik a szélben, a manók pedig elégedett pillantásokkal méregetnek minket.
– Mindig úgy gondoltam többet kellene együtt lógnunk – mondja, lassan forogva a tengelye körül.
– Úgy teszek, mintha ezt most nem is hallottam volna – morgom neki a fejem csóválva, erőszakkal elnyomva egy vigyort a szakállam alatt. A helyzet egyáltalán nem vicces, de annyira szerencsétlen, egyszerűen nem tudom komolyan venni, csak a bokám fáj rettenetesen, ahol belemar a kötél. Hasizomból fölküzdöm magam, hogy bele tudjak kapaszkodni a lábamba, onnan fölhúzva magam, hogy megvizsgálhassam a csomót, most hogy csak az tartja a lábam, a csúszó csomó még jobban feszül, a csontjaimat szorítja. Mindenem fáj, legszívesebben leengedném magam, de biztos, hogy ezt a trükköt nem tudom megcsinálni még egyszer. Lion csomója viszont nem tűnik olyan szorosnak, nem is a bokáját fogj, hanem a cipőjét és az acélbetétek miatt nem szorul úgy a lábára.
– Kikötöm a cipőd, próbáld nem összetörni a képed, mikor landolsz – mondom neki, és mielőtt tiltakozhatna, már fűzöm is. Próbál megkapaszkodni, elmondani miért nem jó ötlet ez, de akkor már esik, egyenesen rá egy fenyőágra, amit nem láttam, letörve magával és furcsa hasast ugorva a hóba. Hallom a nyekkenést és hogy szitkozódik, mire utána dobom a bakancsát, mert ha szövegelni tud, akkor biztos nem esett olyan nagyot. A manók is felkapják a fejüket, körbeveszik, fegyverként cukor rudakkal böködnek előre. Lion feltápászkodik.
– Ez most komoly? – néz körbe a felfegyverkezett apró manóseregen, amik nekirontanak, ő pedig a vastag, tűleveles fenyőággal végigsöpör rajtuk, lesodorva őket a lábukról, majd újra és újra üti és löködi őket, a ruhája felcsúszva, hóval borítva, félig mezítláb a hóban csapkodja a kis zöld figurákat, míg azok sziszegve, fújva vissza nem húzódnak. Körbenéz, ellenséget keres, de nincs már ott senki. Visszaveszi a cipőjét jó lassan, hogy sokáig hagyjon szenvedni, majd kioldozza a fa törzséhez erősített kötelemet, én meg fejjel előre zuhanok a hóba.
– Megmentettelek hercegnő – guggol le mellém.
– Milyen herceg az ilyen? – törlöm ki az arcomból a havat.
– Azt adok, amit kapok. – Hátrahúzódik, hogy fel tudjak ülni és elrendezni magam, a kötelet kezdem bontogatni a lábamon, ő pedig segít. – Ha ledobsz egy fáról, én is ledoblak egyről téged.
– Mégis engem kerestél meg, hogy jöjjek veled – húzom le a cipőmet annyira, hogy szabadon legyen a bokám, vastag lila karikaként látszik rajta a kötél nyoma, zsibbad és lüktet az egész.
– Senki másból nem lett volna ilyen jó karácsonyfadísz és…–  megakad, félrenéz, az ujjai végigfutnak a horzsoláson a lábamon. – Te jutottál eszembe először. Bízom benned, eszembe sem jutott máshoz fordulni. Szerettem volna, ha te segítesz… vagy ez zavar téged?– néz rám óvatosan, én meg hirtelen azt sem tudom, mit szóljak, csak megcsóválom a fejem.
– Nem. Egyáltalán nem.
– Helyes – mosolyodik el halványan, majd hirtelen visszarántja a nadrágom és a cipőm a bokámra. – Életben maradsz.
– Köszönöm doktor Lionel – fintorodom el, ahogy lábra segít, én meg próbálgatom, hogy mennyi súlyt is bír el most a bokám. Egészen rendben leszünk. Körbenézek, hogy összeszedjük a felszerelést, de azoknak semmi nyoma. – Na ne már! – fakadok ki.
– Talán azokat is felhúzták a kis mocskok valami fára – néz körbe. Átnézzük a környéket, Lion még mindig a kezében szorongatva a fenyőágat, hátha a manók visszajönnek, de csöndes körülöttünk az erdő. Megint Lion szúrja ki a zsákot, sajnos csak az egyiket, egy fenyő magas ágára felhúzva.
– Hogy hozzuk azt onnan le?
– Felemellek. – Még tiltakozik egy sort, aggódik a bokámért, élcelődik az edzettségemen, de ha nem akarunk, ki tudja hová visszamenni a kötélért, akkor ez az egyetlen megoldás. Az a baj, hogy a nyomainkat azonnal befedi a hó, sokat ténferegni meg nincs időnk, még helyet kell találnunk sötétedés előtt, ne fagyjunk meg az éjszaka.
A combjánál fogom át, és emelem meg, megingunk, de sikerül fölküzdenem elég magasra, hogy az ujjai hegyével elérje a zsákot. Még egyszer fellendítem és akkor már bele is kapaszkodik, leszakítja az ágról, de ezzel legalább egy tonna havat zúdítva megint a nyakunkba, ő pedig kicsúszik a markomból, be a karjaim közé, a ruhája felcsúszik, a kezem a csupasz hátához ér. A feje a nyakamban van, de azt nem érzem lefejelt-e, vagy szerencséje volt. Azt várom, elhúzódik, de habozik egy pillanatot és én sem mozdulok, érzem a kezét a derekamon és elönt egy érzés, képek, emlékek, amik nem a sajátjaim. Látom magunkat a faluban, vacsorázunk, ő meg csak somolyog a krumplija fölött, felnéz rám, mosolyog, boldognak látszik, látom magunkat csak ülni, dolgozni, olvasni, látom őt főzni a lakásomban, látom őt sírni, aludni, nevetni, idősebben, felnőttebben egy másik házban, ami messze van a Zónától, ami szabad, gyerekekkel, vagy a mi falunkban egy kislánnyal, gyűrűvel. Boldog vagyok és rémült, de a boldogság is csak emlék, mint a képek, látom őket, ahogy egy filmet lát az ember, ahogy egy ígéretet, ahogy a ködöt láttam és nem tudom elszakítani a szemem, a szívem. Egy meleg érzés, egy könnyű érzés és annyira akarom, annyira kell. Lion megreszket a kezem alatt, a képek pedig szertefoszlanak hirtelen, ahogy jöttek el is tűnnek a semmiben.
– Nagyon hideg a kezed – mondja halkan, én meg bocsánatot kérve gyorsan elveszem a kezem a hátáról, visszahúzom a kabátját, de ő csak néz fel rám, az arca piros, a pupillái tágak, én pedig érzem, látom rajta, hogy ő is ugyanazt látta. Nyitná a szájat, hogy mondjon valamit, de elfordulok, megelőzöm.
– Menjünk!
Nem bírom ezt az érzést, levegő kell, tér kell, az emlékek megülik a fejem, Lion felzárkózik, nem szól hozzám, de szorosan mellettem jön. Mocskos Zóna és a retkes játékai, belemászik a fejedbe, játszik a tudatoddal, az érzelmeiddel, a vágyaiddal mindezt egy kis ártalmatlan mozdulatból. A legjobban az fáj, hogy mennyire vonzó, mennyire akarom, mennyire kell, amit láttam – a Zóna pedig megtalálta a fejemben és felajánlotta, tálcára tette és az orrunk elé tolta, hogy vegyük el, mintha származhatna bármi jó ebből az átkozott helyből.
Továbbmegyünk, már délután van, az erdőt mocsár váltja fel. Hó borítja itt is a nádat, de a víz nem fagyott be, vastag ködpára ül a langyos víz fölött. Rövidebb lenne talán az út, de nem vagyok hajlandó átkelni a nádason, ki tudja, ebben a ködben mibe sétálnánk bele, és a Zóna ezúttal hagyja is, hogy letérjünk.
Nem olyan túlságosan messze tőlünk lerobbant, összeszakadt viskó áll, oda tartunk, lassan meg kell állnunk éjszakára és ez legalább a széltől megóv majd bennünket. Lion mellettem jön, néha összeér a vállunk, de egyébként egyikünk sem szól semmit, a gondolatainkba merülünk, aztán valami megmozdul a mocsár fölötti párában. Egy hatalmas agancsos fej emelkedik fel, szájában mocsári gazzal, egy rénszarvas, de az orra vörös, szinte világít. Loccsan a víz és mások is csatlakoznak hozzá, egy egész csorda, mi nem mozdulunk, azok meg lassan haladnak a nádasban, patáik csobognak a vízben. Az egyik állat felbőg lassan, nyugodtan, a hang végigvisszhangzik a víz felett, Lion pedig a karomba markol, előveszi a kését, ami a manók óta mindig a keze ügyében van. Nem bízunk már semmiben, előtte sem kellett volna, a Zóna üldöz minket, ehhez mérten kell viselkedni.
Valami történik elöl, a szarvasok felemelik a fejüket, szaglásznak, és akár egy madárraj felugranak az égbe és a tér minden irányába futnak. Repülnek, de futnak, az egyik csak méterekre vágtat el a fejünk fölött, követem a tekintettemmel, ledöbbenve a látottaktól, de mikor a közelünkben kezd rezegni a sás, visszakapom a fejem. Ugyanolyan kis manó dugja ki rajta a fejét, mint ami a fára is felhúzott minket, Lion előretartja kését, de a manók nem jönnek közelebb, csak körbevesznek minket ismét, sziszegve, makogva ránk mutogatnak, ugrálnak, a hátuk mögé nézegetnek, de még nem látjuk mire várnak. Aztán meghalljuk a hangot, mintha ezer ember szólna egyszerre, mintha egy óriás kórus énekelne, megkondul a láp, csak egy hang, aztán csönd lesz, de érezzük, hogy valami közeledik, a manók izgatottan makognak, majd szanaszéjjel futva eltűnnek a lápban. A víz aprókat csobban, egyre közelebbről, a párát fürkészem, azonban mozgás nincs, a csobbanások viszont közelednek, de semmi, semmi… Miért nem látok semmit? Lion a kezemet szorítja.
– Atyaisten… – suttogja. Ránézek, de ő az ég felé fordítja a fejét. Arra nézek amerre ő, a lábaim pedig földbe gyökereznek, az izmaim megfagynak, nem tudok nyelni, a mellkasom feszül. A mocsárban egy óriás mozog, akár egy toronyház magasodik a pára fölé, tartása megtörve, hátából óriás, nyitott, fehér szárnyak merednek az égbe. A teste vékony, a lábai olyan pipaszárak és szürkék, szinte láthatatlanok a ködben, kezei hosszúak, a térdéig lógnak, lengnek, ahogy a mocsarat pásztázza. Gólyaként fogatja a fejét, kiszúr minket, felénk tart, ösztönösen a hátam mögé tolom Liont, aki kétségbeesve próbál rávenni, hogy fussunk, amíg lehet, de bár hallom a hangját, képtelen vagyok mozdulni, talán felfogni is, a lábaim mintha belenőttek volna a mocsárba és csak bámulni vagyok képes, a bénító félem határán, ahogy a lény egyre közelebb jön. Lion a ruhámat tépi hátulról, hogy mozgásra bírjon, de csapdába estem, hallom, hogy kérlel, könyörög szinte, érzem a homlokát a tarkómon és megszakad a szívem, de nem tudok mozogni, a lény pedig odaér hozzánk. Nem lép ki a mocsárból, talán nem is képes rá, de fölénk magasodik, kitárt szárnyai fekete árnyékot vetnek. Fölénk hajol, a teste piszkosfehér, ruhaként csavarodik a bőre a göcsörtös testen, ami csak távolról emberi, de az arca gyönyörű: szimmetrikus, hibátlan, emberi száj, szemek, orr. A kontraszttól felfordul a gyomrom, a piszkosszőke göndör tincsek lehullnak az arca mellett, feje fölött sárga glória. Egy angyal. Újra felüvölt a kórus hangján és gyönyörű, fülsüketítően hangos, de minden hangjában harmonikus és talán sosem halottam még szebbet. Rémisztőbbet sem. Kinyúl felénk, hosszú hegyes ujjai vannak, úgy tűnik felém nyúl, de aztán elsiklik mellettem a keze. Lion kell neki, bennem meg valami elpattan. A Zónában nem lövöldözünk, tilos, mégis minden stalkernél van fegyver a vészhelyzetekre, az ilyenekre. Mind a hat golyómat beleeresztem a lény kezébe.
– Takarodj innen! – A lény felüvölt, elrántja a sebzett kezét fájdalmában, de csak egy pillanatig tart az egész, aztán támad, a földre csap, az ökle nyomot hagy a puha talajon. A másikkal csak meglegyint minket, de mintha egy fal szakadt volna ránk, olyan erővel kap oldalba a tenyere, elrepülök, a földbe csapódok, a derekam alsórésze valami nedvesbe ér, a fülem cseng, alig bírok mozogni, mindenem fáj, próbálok mozdulni, de azonnal érzem, hogy süllyedek.
– Giedon! – kiált Lion kétségbeesetten felém nyújtva a kezét. Ő is repült valamennyit, de úgy tűnik őt kevésbé találta el, nincs semmi baja, csak a rémület, a kétségbeesés látszik az arcán. Próbálom kiküzdeni magam a mocsárból, ami egyre mélyebbre és mélyebbre akar rántani, de a kezeim remegnek, nincs miben megkapaszkodni és az angyal még mindig tombol. Lion nem tudja hirtelen, hogy nekem segítsen, vagy a lénnyel küzdjön és ez a fél pillanat tétovázás elég arra, hogy a lény megragadja, köré fonja az ujjait és felemelje a földről. Próbál küzdeni, látom, a nevemet kiáltja, de az ujjak szorosan fogják. A mocsár próbál elnyelni, de nem fogok meghalni, nem úgy, hogy Lion is látja, nem úgy, ahogy az apja, azt nem tehetem meg vele.
Sohasem tudtam magamról, hogy van ennyi erőm, akarat és fizikai egyaránt, de kiküzdöm magam a mocsárból, centiről centire kúszva, nyögve, az alkaromon araszolva. A lény azonban elindult Lionnal markában, már hátat fordított a partnak, visszafelé tart a mocsárba, ahonnan érkezett.
– Megállj! – kiáltok utána. Talpra küzdöm magam, de alig állok, a tartásom görnyedt, túl nehéz a testem, hogy mozgassam, de küzdök. – Megállj! – kiáltom még egyszer, mire a lény lassan visszafordul. – Tedd le a partra! –
Sosem voltam még ennyire határozott életemben. A lény felém dől, mintha nem látna, hunyorogva, a fejét forgatja. – Ő az enyém! – kiáltom nem is a lénynek, hanem a Zónának magának úgy általánosságban. – Te ígérted nekem! Te adtad nekem! Már az enyém, hozzám tartozik! Szóval gyere vissza ide te dög és Tedd! Le! A kicseszett! Partra!
A lény felüvölt, de lassú léptekkel elindul vissza, én le sem merem venni róla a szemem, nehogy megtörjön az erő, bármi is működik éppen, csak a szívem ver, mint az őrült. Miért hívod a kölyköt varázslónak? Mert egy stalker fia, a Zóna kölyke, egy francos mutáns, ugyanolyan szörny, mint amik odabent élnek, ha látnád, értené.A lény megáll a part szélén, leereszti a kezét, és elengedi a fiút. Megragadom és magamhoz húzom, ő az egész testében reszket. Lehunyom a szemem, úgy szorítom.
– Takarodj! – nézek fel a lényre. – Takarodj el innen! – Az pedig még egyszer felüvölt a kórushangján, majd elcsoszog a nádasban és beleveszik a párába és a lassan ereszkedő félhomályba. Képtelen vagyok elengedni Liont, úgy kapaszkodom belé, mintha az életem függne tőle, mintha nem lenne semmi más a világom, ami megtartana. Fáradt vagyok, gyenge, zavart. Nem vagyok képes ilyesmire, sosem voltam, bármit is mondanak a falusiak. Jók a megérzéseim, igen, megtalálom az utakat, a veszélyeket, de ez… ez őrület, ezt nem szabad, erre senki nem képes, ez is csak egy csapda, egy káprázat, a Mikulás egy tréfája, játéka, mint az árnyak, a képek, és mégis, mintha a legmélyét zúzta volna össze annak, ami vagyok. Csak egy másik szörny a Zónából, amit nem kötnek annyira a falak.
– Sajnálom, annyira sajnálom – suttogom Lion hajába, ő pedig csak szorosabban ölel magához.
 
 
Lionel – Apróságok és remények

– És mégsem tanultál belőle semmit? Ne rohanj, fogadj szót, hallgass az idősebbre, de te itt megadod magad, hagyod, hogy játsszon veled és rohansz, ki tudja milyen halálba! Meg akarsz öletni engem is…  – elharapja a mondatot, de pontosan tudom, hova akar kilyukadni. Megértést, melegséget reméltem, de csak ezt kapom az arcomra. A szomorúság helyére valami más költözik. Ijesztő üresség.
– Te mit láttál? – kérdem színtelen hangon, fásultan. Az én hibám volt, nincs ezen mit tagadni, az egész az én hibám, az előbb pedig meggondolatlan voltam és bolond. Akár a halálba is vezethettem volna magunkat… akárcsak apámat.
Kitérő választ ad, de a tekintete furcsán csillan. Máskor talán tovább firtatnám a dolgot, de a lelkem remeg a hidegtől. – Megállítom. Bármi is ez, megállítom és kiviszlek innen – fogadkozik a kezét nyújtva, majd felhúz a földről, de ahogy tovább indulnánk, megdermedünk.
Köröslen-körbe magas, ragyogóan zöld fenyőfák, idilli hóréteggel az ágaikon, tőlünk nem messze pedig egy kitaposott, mesébe illő ösvény. Fenyők? Mintha az előbb még fekete, halott fák vettek volna körül, de… nem mernék rá megesküdni. Talán tényleg fenyők voltak. De az is lehet, hogy ez az egész csak egy álom, már rég belesétáltunk a Zóna egyik trükkös csapdájába és valahol eszméletlenül várjuk, hogy szépen lassan felfaljon bennünket. Giedon megszorítja a kezem, én pedig összepréselt ajkakkal nézek fel rá, nem is éreztem, hogy még mindig kapaszkodom belé.
– Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez eddig nem volt itt – mondom halkan, bizonytalanul körbekémlelve. – Mi lesz Menyéttel? – kérdem végül kis idő múlva, Giedon pedig összepréselt ajkakkal mered az előttünk elterülő kis ösvényre. Már előre tudom a választ.
– Nem állhatunk most neki keresni, nem így, nem ebben az erdőben. El kell jutnunk a szívhez, utána meglátjuk.
Az én hibám az is, hogy Menyét odaveszett. Mert szinte biztos, hogy már nem él, és ezt Giedon is tudja, csak nem akarja kimondani hangosan. Az én hibám ez is, és az is az én lelkemen fog száradni, ha itt leljük a halálunkat.
Giedon óvatossága miatt nem hajlandó az ösvényre lépni, ezért a térdig érő hóban kezd gázolni, amely akár egy tó, fokozatosan mélyülni kezd. Mikor már derékig lepi el, kénytelen csatlakozni hozzám az ösvényen. Sokáig semmi sem történik, a táj tökéletesen rezzenéstelen és néma, csak a hó ropogása hallatszik a talpunk alatt. Viszont végig olyan érzésem van, mintha figyelnének…
– Van ott valami piros – mondom hunyorítva, előre mutatva az egyik fára, majd Giedon karját megragadva húzom magam után. A fenyő egyik alacsonyabb ágán kicsi, piros dísz függ, kecses arany mintával az oldalán, és ahogy feljebb pillantok, ott is látok néhányat. Giedon felnyúlva megragadja a fa egyik ágát és meghúzza, mire maróan hideg hó hullik a nyakunkba. Káromkodva próbálom kidörzsölni a szememből, a nagyja rám hullott. Segít leporolni, én pedig morogva szitkozódom közben.
 
 
Giedon, az egyik közelebbi díszt kezdi piszkálni, de az mikor megunja a zaklatást, éles fogakat mereszt, és majdnem megrövidíti egy ujjal Giedont, aki rémülten lép hátra majd terül el a magas hóban. Kirobban belőlem a nevetés. Ő sértetten morog, mikor felhúzom a földről, de nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Megkérdem, hogyan tovább, de nagyon elbambul. Összehúzott szemekkel mérem végig, keze még mindig a vállamat markolja, talán kicsit túl erősen, de nem húzódom el. Bár fáj, amit legutóbb mondott, azért még mindig jólesik a közelsége. Hogy nem vagyok egyedül.

Ahogy tovább haladunk, egyre több dísz jelenik meg a fákon. Eleinte nagyon szórakoztató a sok színes gömb, de aztán egyre bizarrabb dolgok váltják fel őket. Mindenféle ócskaság és kacat, használati tárgyak, játékok, aztán fagyott kisállatok… hátborzongató.
Zajt hallunk, Giedon pedig figyelmeztetően ragadja meg a karom, majd előre mutat. Egy ág rezeg, de aztán abbahagyja. Valami állat lehet? Nem, az erdő már az előbb is teljesen halott volt… mögöttünk egy kupac hó hullik le az egyik fáról.
Kicsit odébb, elhajtogatva a fák ágait, furcsa látvány tárul elénk. Apró kis zöld manók díszítik a fákat mindenféle bizarr holmival, kis piros csengős sipkában és prémes kabátkában. Giedonnal összenézünk, majd néma megegyezés alapján húzódunk vissza a fák jótékony takarásába. Megpróbáljuk kikerülni őket, de egy pont előttünk mászik elő a fák közül. Hangosan fújtatni és morogni kezd, mire a többi manó és körénk gyűlik. Sziszegnek, akár egy falka veszett kóbormacska.
– Futás! – kiáltja Giedon, és szinte egyszerre kezdünk rohanni, az elénk kerülő manókat félrerugdosva és löködve. De nem jutunk messzire, Giedon hatalmasat esik a jóban, a manók pedig a lábánál fogva húzni kezdik. Megtorpanok, kiáltanék, visszafordulok, a zöld kis szörnyek viszont már a lábamon vannak. Ellöknek, én pedig elterülök a földön. Sebesen vonszolni kezdenek a hóban, a ruhám felcsúszik, a hideg szinte égeti a hátam, az arcomba is hó potyog. Kisvártatva fejjel lefelé találom magam, a cipőmet egy fa ágához kötötték, Meglepetten pillantok körbe, Giedon nem sokkal mellettem lengedezik, az arca vörös, fájdalmasan grimaszol.
Elsütök egy jó poént, de persze csak savanyú képet vág, mint mindig, majd erőlködve felhúzza magát a cipője orráig. Babrál vele, de nem jut sokra, így az én cipőmet kezdi méregetni.
– Kikötöm a cipőd, próbáld nem összetörni a képed, mikor landolsz – mondja, de mielőtt tiltakozhatnék, kicsúszok a cipőmből és már zuhanok is, letörve egy nagyobb ágat, hasast ugrok a hóba. Prüszkölve tápászkodok fel, köpködve a havat, idő közben már a manók is megjelentek, cukorpálcákkal felfegyverkezve, elvetemülten felém hadonászva.
– Ez most komoly? – kérdem felvont szemöldökkel, a manók viszont támadásba lendülnek. Felkapom a faágat, amit letörtem esés közben, és azzal sodrom szét őket. Kitartóak a kis bestiák, de kénytelen belátni, nincs esélyük, ezért fújtatva visszavonulót fújnak. Mikor végre elkotródnak, fellélegezve húzom vissza a cipőmet, a zoknim már teljesen átázott a hóban. Annyira nem sietek, hadd lógjon csak kicsit az a féleszű, megérdemli. Talán így jut egy kis vér az agyába is.
Kis ügyeskedés után kioldom a csomót, Giedon pedig arccal zuhan a hóba.
– Megmentettelek hercegnő – vigyorgok szélesen, leguggolva mellé.
– Milyen herceg az ilyen? – kérdi felháborodva, arcából törölgetve a havat.
– Azt adok, amit kapok – lépek hátrébb, hogy össze tudja szedni magát. Segítek kibogozni az összekötözött cipőfűzőit. – Ha ledobsz egy fáról, én is ledoblak egyről téged.
– Mégis engem kerestél meg, hogy jöjjek veled – vág vissza, majd ahogy feltűri a nadrágja szárát, láthatóvá válik a csúnya zúzódás, amit a kötél okozott. Én szerencsésebb vagyok, engem a cipőmnél kötöttek fel, Giedont a bokájánál fogva.
– Senki másból nem lett volna ilyen jó karácsonyfadísz és… – vonzódom hozzád. Összeszorul a torkom, belevörösödöm a saját gondolataimba. Igazából… azt hiszem, ez csak most realizálódott bennem. Eddig valamiféle tanárként tekintettem rá, követendő példaképként, de azt hiszem, erről sokkal többről van szó… és erre rádöbbenni zavarba ejtő. – Te jutottál eszembe először. Bízom benned, eszembe sem jutott máshoz fordulni. Szerettem volna, ha te segítesz… vagy ez zavar téged? – kérdem óvatosan felnézve rá, ujjaimmal a lila horzsoláson végigsimítva. Nem olyan vészes, amilyennek tűnik, nem lesz vele baj.
– Nem. Egyáltalán nem – böki ki végül, én pedig reszketegen engedem ki a levegőt, észre sem veszem, hogy eddig visszatartottam.
– Helyes – villantok meg egy halvány mosolyt, majd visszarántom a nadrágot Giedon bokájára. – Életben maradsz.
– Köszönöm doktor Lionel – fintorog szúrós szemekkel, majd felhúzom a földről. A hátizsákjaink után kutatunk, de úgy tűnik, a manók azt is lenyúlták. Körülnézünk, hátha felhúzták azokat is egy fára. Meg is találjuk Giedon hátizsákját, tényleg felakasztották, ráadásul egész magasra.
Giedon felemel, amit annyira nem díjazok, és második próbálkozásra sikerül is letépnem a zsákot a fáról, egy nagy adag havat sodorva le ezzel. Érzem, hogy kicsúszok a karjaiból, bele egyenesen az ölelésébe, a hó pedig ránk zúdul. Megremegve sóhajtok fel, arcom nyakának hajlatában, kezei pedig felcsúszott pólóm miatt a csupasz hátamhoz érnek. Nem mozdul, én pedig kihasználva az alkalmat közelebb húzódok hozzá. Lehunyt szemekkel simulok hozzá, élvezve bőrének illatát. Közelebb húz, egészen gyengéden, és ekkor valami nagyon furcsa dolog történik. Idilli emlékképek törnek rám, amelyeknek mi vagyunk a főszereplői. A jövő eszményképei, lelkem legmélyének vágyai. Egészen beleremegek a boldogság eme földöntúli illúziójába.
– Nagyon hideg a kezed – súgom erőtlen hangon, ő pedig mentegetőzve húzza vissza felcsúszott kabátomat és elhúzódik. Zaklatottnak tűnik, tanácstalannak, én pedig tétován kérdezném meg, látta-e ő is, amit én, de megelőz.
 
 
– Menjünk! – fordul sarkon, én pedig szótlanul követem. Csend ül közénk, feszült a kimondatlan vágyaktól, de mégsem kellemetlen. Az emlékeken töprengek, amit a Zóna mutatott nekem. Mióta az eszemet tudom, semmire sem vágyom jobban, csak egy családra. Egy társra, aki megért, aki szeret, és aki mellettem van. De Giedon… tényleg ő lenne a megfelelő ember? Vonzódom hozzá, nem kétség, de vajon én mit jelentek neki? Bizonytalanul pillantok széles hátára. Vajon ő mit érez?

Mocsaras vidékre érünk, Giedon pedig nem is olyan messze észrevesz egy lerobbant kunyhót a nádas szélén, arra irányít. Lassan lemegy a nap, nekünk pedig át kellene vészelnünk az éjszakát. A nádasból előtűnnek a Télapó rénszarvasai, az egyik nagy, piros, világító orral. A késemért nyúlva karolok Giedonba, a rénszarvasok a levegőbe szagolva rémülten ugranak fel a levegőbe, és akár a rémült gerlék, szétfutnak a szélrózsa minden irányába. Döbbenten nézem a fejem fölött elszáguldó állatokat, de nincs túl sok időnk a csodálatra. A manók megint felbukkannak, körülvesznek minket, de ezúttal izgatottak, zavartan makognak. A távolból felhangzik egy éteri hang, egy kórus, karácsonyi dalt zengve. A manók szétfutnak, a víz pedig ütemesen rezegni kezd.
Felpillantok, a vízpára fölött pedig, nem is olyan távol, szörnyű óriás sziluettje rajzolódik ki.
– Atyaisten… – súgom elborzadva. Olyan akár egy torz angyal, és egyenesen felénk tart. Giedon a háta mögé tol, én pedig a ruháját rángatva próbálom rávenni, hogy rohanjunk, de meg sem moccan. Könyörgök neki, a sírás szélén ígérek neki akármit, ha végre futni kezd, de hasztalan. Az óriás megáll előttünk, felbődül és felénk nyúl. Pontosabban felém, a felismerés pedig jeges nyílként hatol a szívembe. Giedon végre megmoccan, előrántja a fegyverét és az óriás kezébe ereszti a tárat.
– Takarodj innen! – üvölti, a lény pedig másik kezével lendül támadásba, meglegyint minket, mintha egy teherautó ütött volna el. Métereket repülünk, a fülem cseng, a fejem iszonyatosan fáj. A fájdalomtól elhomályosult szemekkel nézek körbe, nem sokkal mellettem pedig megpillantom Giedont. Ahogy eljut hozzám, milyen helyzetbe is került, valami mélyen összetörik bennem.
A mocsárba esett, már derékig el is süllyedt benne. A nevét kiáltva csúszok a parthoz, kezemet nyújtva próbálom elérni. Végre magához tér, küzdeni kezd, felém evickél, de a mocsár egyre lejjebb húzza. Nem lehet… nem halhat meg így…
Az óriás újra felbőg, én pedig kétségbeesetten meredek rá, de mielőtt támadásba lendülhetnék, egyik hatalmas kezével megragad. Giedonért kiáltva próbálok kiszabadulni a szorításából, de meg sem érzi, ahogy szúrom, tépem ujjait, szorosan tartva megindul velem vissza oda, ahonnan jött.
Aztán történik valami. Giedon hangját hallom, a lény pedig tétován megáll. Elkerekedett szemekkel, döbbenten nézem a sáros alakot, ahogy parancsolóan a szörnyre kiált, az angyal pedig megfordul.
– Tedd le a partra! Ő az enyém! Te ígérted nekem! Te adtad nekem! Már az enyém, hozzám tartozik! Szóval gyere vissza ide te dög és Tedd! Le! A kicseszett! Partra! – üvölti torkaszakadtából, félelmetes dühvel és elszántsággal, én pedig a hallottaktól bénultan bámulok rá. Az angyal bosszúsan felüvölt, de visszaindul, aztán lassú mozdulattal a földre tesz és elenged. Döbbenten hagyom, hogy Giedon magához húzzon, óvón ölel át, én pedig reszketve simulok a karjaiba. – Takarodj! Takarodj el innen! – kiáltja, az óriás pedig még egyszer felüvölt, végül lassú léptekkel visszaindul oda, ahonnan jött.
– Sajnálom, annyira sajnálom – súgja gyengéd hangon a hajamba, én pedig a könnyeimmel küszködve kapaszkodom belé. Egy pillanatra azt hittem, magába rántotta a mocsár. Hogy elvesztettem, örökre elvesztettem, és én lettem volna a felelős, csakis én tehettem volna róla…
Szaggatottan szedem a levegőt, kell néhány pillanat, mire összeszedem magam, majd az arcomat megdörzsölve húzódom el tőle. Reszketeg mosolyt erőltetek magamra.
– Gyere – húz maga után finoman a kezemnél fogva, én pedig engedelmesen követem. Újra a kis viskó felé tartunk, a történtektől kissé kábán.
– Nem fogunk beszélni róla?– kérdem halkan, tétován felpillantva a mellettem sétáló Giedonra.
– Megleptelek?—kérdez vissza, tekintetével a tájat kémlelve, én pedig bólintok.
– Hallottam történeteket, de sosem hittem el őket igazán – ingatom a fejem, emlékeimben felréved néhány emlék. A stalkerek egymás között arról suttognak, hogy Giedon is egy éppolyan mutáns, mint a többi stalker gyerek, csak nála máshogy jelentkezett a mutáció. Félnek tőle, mert azt hiszik, uralja a Zónát. És a látottak alapján már elhiszem, hogy van valami alapja a pletykáknak. Furcsa módon mégsem lesz ijesztő ettől a szememben. – Megmentetted az életem.
– Csak egy illúzió volt, nem azért adott vissza a Zóna, mert… Semmi köze hozzám, csak egy újabb játék – bizonygatja, én pedig szótlanul figyelem feszült arckifejezését. Nem hiszem, hogy az a valami tényleg illúzió volt… hiszen éreztem a szorítását a testem körül.
– Szerintem nincs igazad, de nem is erről akartam beszélni igazán – vonom meg a vállam.
– Miről akkor?– kérdi tétován, de aztán megtorpanunk. Elértünk a kis viskóhoz, ami furcsa mód így közelről már nem is tűnik romosnak. Egy kedves, otthonos faházikó lett belőle, giccses kopogtatóval az ajtón. Tétován nézünk egymásra, nem akaródzik benyitni, ki tudja, megint milyen csapda vár bent minket.
– Szerinted meg akar ölni minket?– kérdem komolyan, de Giedon némi habozás után megcsóválja a fejét. Óvatosan benyit, bent pedig egy szerény, meleg kis lakás fogad minket, igazán otthonos. Nahát, pont olyan, mint…
Csodálkozva tolom félre az ajtóban ácsorgó Giedont és a helyiség közepére lépve nézek körül. A helyiséget a hatalmas, ódon kandalló uralja, a fal mellett kisebb farakással, középen pedig egy nagy, elnyűtt kanapéval. A szoba hátsó sarkában csupasz matrac alacsony fakeretben. Megrohannak az emlékek, nem hiszek a szememnek.
– Igazán jó kis helyet rittyentett ide nekünk, bármi is csinálja ezt – mondja Giedon könnyed hangon, az én tekintetem pedig megakad valamin. Egy kis kép a kandalló párkányán, tétován veszem a kezembe. A megfakult képen apám van, kicsit fiatalabban, széles, boldog mosollyal, mellette anyám pirulgat szendén. Középen én vigyorgok szélesen, kezemben egy fából faragott kis mozdonyt lóbálva. Emlékszem, mennyire vágytam arra a játékra, hónapokig könyörögtem, mígnem apám megvette nekem karácsonyra…
Egy kezet érzek meg a vállamon, majd Giedon lehajolva veszi szemügyre a képet a kezemben. A mellkasának dőlök, a közelsége pedig furcsán megnyugtató.
– Minden rendben?
Nem válaszolok, csak a kezébe nyomom a régi képet, arcát fürkészve, de ő nem látja, amit én.
– Ez a mi házunk, apám és én éltünk itt… vagyis annak a felújított verziója a falu szélén. Mindig azt terveztem majd felújítom, ha lesz kinek, miért – mondom végigpillantva a kis lakáson – mindig ilyennek képzeltem. Tudod mi volt a képen?– kérdem felé fordulva, de hátrébb lép, elhúzódik, én pedig bizonytalanul teszem a vállára a kezem, de összerezzen az érintésemtől.
– Itt vagyunk a pokol mélyén és mégis én vagyok az, akitől félsz?– súgom, hangom elveszik a kis helyiségben.
– Nem félek tőled – tagadja nem túl hitelesen, színtelen hangon.
– Tudom, hogy nem egyszerű, mindkettőnknek megvan az előélete, de… Amit a mocsárnál mondtál, azt komolyan gondoltad? – kérdem kezemet a hátára simítva, reménykedve, hogy talán azt a választ kapom, amire vágyok, de…
– Ez nem ilyen egyszerű – fakad ki felém fordulva.
– Akkor magyarázd el! – kérlelem állhatatosan hozzá bújva, arcom az övének simul, ajkaink olyan közel, hogy majdnem összeérnek. Éget a lehelete, én pedig meghalnék egy csókjáért, mégsem mozdulok. Lassan átkarolja a derekamat, közelebb húz magához, én pedig belesimulok az ölelésébe.
– Amit a ködben láttam… – kezd bele, de elakad, én pedig szó nélkül várom, hogy összeszedje a gondolatait.  – Olyan vagy, mint egy vörös folt egy monoton szürke falon, vonzod a tekintetem, azonnal tudom, ha megjelensz, érzem, látlak. És ahogy rám néztél… a faluban szinte érzem a falakat köztem és a többiek között, hogy hiába vagyok ott, nem vagyok része, de veled mintha nem lennének falak, mintha nem lenne távolság, mintha ugyanabban a körben állnál, mint én, mintha értenél, számítanék. Az őrületbe kerget,kiborít, nem tudom megérteni, nem tudom kezelni…
– Akarsz engem – mondom ki az igazságot, ő pedig lehunyt szemekkel simítja egyik kezét a nyakamra.
– Bármit is érzek, bármit is érzel, azt a Zóna csinálja, nem a valóság.
– És mi van, ha mégis? – kérdem elhúzódva, hevesen. – Nekem ott a családom, neked a saját bajod és ott a Zóna, ami lassan megeszi az életünket, elszigetel és magányossá tesz minket, de mi van, ha én is érzem? Mi van, ha nem akarok többet egyedül lenni? – kérdem kétségbeesetten, ő pedig finoman simít végig arcomon, egy hosszú pillanatig csak elgondolkodva bámul rám, majd apró puszit lehel a homlokomra. A kandallóhoz lépve nekilát, hogy tüzet csiholjon, én pedig fáradtan rogyok le a kanapéra, onnan figyelem a mozdulatait.
Fellobban a tűz és barátságos, meleg fény önt el mindent. Giedon próbálja a sár nagy részét leporolni a ruhájáról, több-kevesebb sikerrel, majd leveszi a kabátját és a kandalló mellé akasztja. Felveszi az elnyűtt pokrócot a matracról és a vállamra teríti, én pedig összehúzom magamon. Annyi minden kavarog most bennem, a történtek, az iménti beszélgetésünk… azt kívánom, bár sose érne véget ez az utazás, bárcsak örökké tartana és ne kellene elhagynunk a Zónát!
– Minden rendben? – kérdi halkan, letelepedve mellém, én pedig reszketve húzódom hozzá közelebb, fejemet a vállának döntve. Átkarolja a vállam, engem pedig elöntenek az érzések. Félek, hogy elvesztem, és újra egyedül maradok… azt hiszem, nem bírnám ki újra a magányt.
– Add ki magadból – súgja halkan a hajamba, engem pedig lassan rázni kezd a zokogás. Szorosan magához ölel, én pedig elveszetten kapaszkodom a felsőjébe, arcomat a nyakába fúrva. Próbálom visszafogni, némi büszkeségem még maradt, de így is elerednek a könnyeim, sötét foltot hagyva a felsőjén. Megnyugtatóan simogatja a hajamat, nem siettet, én pedig lassan megnyugszom. A tűz ropogása és a szívverésének hangja ellazít.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül – súgom a bőrébe, nem merek felnézni, nincs erőm felnézni. Nem akarom látni az arcán a meglepettséget vagy a szánalmat a kérdésem eredményeképpen. Félek, hogy vajon mi lesz, miután letudtuk ezt és hazatérünk. Vajon utána is érdekelni fogom? Keresni fog, vagy örökre elfelejt? Nem bírnám ki egyedül. Egyszerűen nem menne, inkább itt maradnék a Zónában örökre és hagynám, hogy felemésszen…
– Megígérem – mondja végül halkan, ettől az egy szótól pedig földöntúli békesség önt el. Megdörgölöm az arcom, felitatva a könnyek maradékát, majd némileg már összeszedve magam nagy levegőt veszek. Giedon lágy mosollyal nézi, ahogy én is leveszem a kabátom és a cipőm, a hótól csurom vizes lettem. Dobok még néhány hasáb fát a pattogó tűzre, most már kellemes meleg járja át a kis szobát. Giedon a kancsóból önt egy adag vizet a tálba és nekilátunk lemosni magunkról a sarat.
Jól esik tisztálkodni kicsit, mintha lemosnám magamról ennek a napnak az emlékeit is. Akármennyi vizet töltünk a tálba, a kancsó nem ürül ki, pontosan ugyanannyi folyadék marad benne. A Zóna egy kivételesen kellemes meglepetése. Ahogy besötétedik, kicsit feszültek leszünk, de semmi mozgás nem hallatszik kívülről. Furcsa ez a kis éteri nyugalom, mintha a Zóna hagyna minket kicsit fellélegezni.
Kicsit később kopogás hallatszik az ajtón, mindketten összerezzenünk, Giedon pedig óvatosan kipillant. A küszöbön kis csomag élelem, gondosan becsomagolva. A távolban még megrezzen egy bokor és kikandikál egy piros csörgős sapka, aztán elhal újra minden mozgás. Érdeklődve bontjuk ki a kis csomagot, alma van benne, cukorpálcák, néhány szem mályvacukor és egy termosz tele forró kakaóval. Hát, nem pont édességre vágytam volna most, de annyi baj legyen. Mohón állunk neki, Giedon egy almát szemel ki magának, én pedig a mályvacukrokra vetem rá magam. A matracon ülünk, hátunkat a falnak döntve, vállunkon az elnyűtt pokróccal. A hangulat hamar feloldódik, könnyed lesz, a forró kakaó pedig feloldja a nyelvünket. Vicces történeteket mesélek a gyerekkoromból, amikor apámmal ketten jártuk a Zónát. Micsoda marhaságokat csináltam és milyen furcsa dolgokba botlottunk bele. A híres hatalmas szikla, ami egy épület romjai fölött egyensúlyozott egy kihegyeződött tégla csúcsán. A stalkerek fontos tájékozódási pontja volt, én pedig véletlenül neki támaszkodtam, a hatalmas gömb alakú képződmény pedig legurult a domboldalon és elnyelte a közeli mocsár. Apám nagyon megszidott és a stalkerek hetekig találgatták, mégis mi a fene történhetett, rémtörténetekkel és meredek sztorikkal próbálva alátámasztani, hova tűnt a nagy szikla. Sose mondtuk el senkinek, valójában mégis mi történt.
Giedon hahotázva nevet, majd átveszi a szót. Elmeséli, hogy hárman indultak aznap a Zónába, egy zöldfülű kölyköt vittek magukkal. A srác nagyon izgatott volt, majd’ kibújt a bőréből, hogy végre beteheti a lábát. Izgága volt és nem hallgatott senkire, előre rohant és elkeveredett.
– Néhány órával később magzatpózba gömbölyödve találtunk rá, teljesen pucéran és minden szőr eltűnt a testéről, a haja, a szempillái, a szemöldöke, minden. És sosem nőtt vissza neki! Persze utána soha többé nem akarta betenni a lábát a Zónába – vigyorog szélesen, én pedig megvilágosodom.
– Csak nem Kopasz Keithről van szó? – kérdem döbbenten, és ahogy szélesen vigyorogva helyeselni kezd, felnevetek. Történeteket zeng arról, hogy milyen veszélyes csapdába keveredett, alig úszta meg élve és emiatt vesztette el a haját. Hősnek állítja be magát, és én sosem gondoltam volna, hogy ez az igazság.
Mesélek még a régi Karácsonyokról, amikor együtt volt a család. Aztán anyám lelépett, de apával ketten maradtunk. Nehéz volt az élet, de a Karácsony mindig csodás volt. Szenteste hajnalban keltünk fel, kimentünk az erdőbe, együtt kiválasztottuk a legszebb fát és apa kivágta. Mikor nagyobb voltam, már én is segítettem, aztán hazavittük és együtt feldíszítettük. Miután apám meghalt, már nem állítottam karácsonyfát.
Mosolyogva dőlök Giedon vállának az egyik cukorpálcát szopogatva. Csend ül közénk, meleg, puha csend, amolyan kellemes fajta. Elrévedve bámulok a pattogó, narancsos lángok közé, furcsa melegség költözött a mellkasomba. Ez a pillanat most annyira idilli, nehezen lehet elhinni, hogy tényleg ez a valóság.
– Mondd, Giedon… te hogy képzeled el az életedet? – kérdem halkan, tétován felpillantva rá, de csak értetlenül felhúzza a szemöldökét. – Úgy értem, a jövődet, amikor már túl vén és roskatag leszel ahhoz, hogy portyázz a Zónában. – vigyorgok rá, mire csak komolytalanul legyint.
– Hogy én vén és roskatag? Ne viccelj, kölyök, én nyolcvan évesen is jó kondiban leszek és stalkerkedek! – bizonygatja büszkén, de csak kétkedve ingatom meg a fejem. Elképzelem, ahogy kopaszodva, meggörbült háttal, járókerettel barangol a Zónában, a képre pedig kitör belőlem a nevetés.
– Hja, maximum a nyugdíjas klubbal fogsz itt kirándulni – gúnyolódok, mire bosszúból beleborzol a hajamba, majd elhallgat. Elgondolkodik, én pedig kíváncsian várom, mire jut.
– Nem is tudom. Mindig úgy gondoltam, hogy sosem fogom megérni az öregkort. Biztos voltam benne, hogy egyszer majd itt lelem a halálomat és egészen eddig ez helyénvalónak is tűnt – mondja elrévedve, homlokán az aggodalom ráncai tűnnek fel. Vállamat átkarolva közelebb húz magához, én pedig mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, úgy simulok az ölelésébe.
A Zónában meghalni… engem mindig taszított ez a gondolat, de hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult már meg a fejemben. Tudtam minden alkalommal, mikor betettem ide a lábam, hogy talán odaveszek, mégis folytattam, kockáztatva. Sosem akartam itt meghalni, de ha megtörtént volna, nem lepődöm meg. Úgymond számít rá az ember, hogy bármikor megtörténhet…
– De mostanában egyre kevésbé vonz ez a gondolat. Nem akarom itt hagyni a fogam. Azt hiszem, családot szeretnék… – mondja bizonytalanul, én pedig szó nélkül bólintok. Csend telepszik körénk, csak a tűz ropogása hallatszik, majd pár perc múlva Giedon szólal meg.
– Na és te? Mit szeretnél? – kérdi társalgási hangon, de látom rajta, hogy megfeszített érdeklődéssel hallgatja a válaszom.
– Csak egyetlen embert, akit érdekel a sorsom – súgom halkan, Giedon pedig meglepve pillant le rám.
– Engem érdekel – mondja végül halkan, én pedig mosolyogva húzódom hozzá még közelebb. Még utoljára dob a tűzre, aztán elhelyezkedünk a matracon. Mögém fekszik, a hátamhoz simul, átkarol, én pedig a lehető legközelebb fészkelődöm hozzá.
– Jó éjt, Lion.
– Neked is.
 
 
Giedon pár perc múlva már egyenletesen szuszog mögöttem, én viszont sokáig nem tudok elaludni. Csak bámulom a parázzsá hamvadt tüzet és élvezem az erős test melegét, ami körülvesz. Lehunyt szemekkel hallgatom a lélegzetét és élvezem ezt a tökéletes pillanatot. Bármi is történjék majd, ezt meg akarom őrizni az emlékezetemben.


Mire felébredek, Giedon már talpon van. Felöltözött és frissnek tűnik, én pedig álmosan, a szemeimet dörgölve ülök fel.
– A ruháink megszáradtak. A lehető leghamarabb kellene tovább indulnunk – mondja izgatottan, majd a kezét nyújtva húz fel a matracról. Ásítva nyújtózom, majd a mellényem után nyúlok. Valahogy nem akaródzik most kimenni a hidegbe, elhagyva ezt az idilli kunyhót. Itt úgy tűnt, mintha egy kicsit megállna az idő, de ha kilépünk innen, az események újra felgyorsulnak. Ki tudja, mi fog történni, a köztünk lévő kapoccsal mi lesz, és ez végtelen elszomorít.
– Minden rendben? – kérdi Giedon aggódva, én pedig csak bólintva szedelőzködöm. Elindulunk hát, én pedig még utoljára merengve nézek vissza a barátságos kis kunyhóra. Szívemben bizonytalansággal indulok tovább.
A reggel hűvös, a Zóna zöld színű hajnala áraszt el mindent. A hó csillog a halványzöld fényben, megtöri azt, akár megannyi apró kis gyémánt. Gyönyörű és egyszerűen lélegzetelállító.
Rátérünk újra a kitaposott ösvényre, Giedon elöl, én szorosan mögötte. Ahogy haladunk előre, újra mozgás vesz minket körül. Bár nem látjuk őket, mindketten tudjuk, hogy a manók itt ólálkodnak körülöttünk. Figyelemmel kísérik az utunkat és ez nyugtalanít. Érzem magamon a tekintetüket.
Ahogy egyre beljebb jutunk az erdőben, a szívem úgy lesz egyre nehezebb. Félek, hogy vajon mit fogunk találni ott, de a legjobban az aggaszt, mi lesz velünk, ha visszatérünk a városba. Vajon újra kettéválnak majd útjaink és minden olyan lesz, mint előtte? Úgy sétálunk majd el egymás mellett mintha mindez semmit sem jelentett volna?
Halk, morgásszerű hangot hallunk, Giedon pedig rögtön maga mögé utasít. A fák takarásában lopakodunk előre. Próbálok ellesnie Giedon válla fölött, kevesebb sikerrel, túl magas hozzám, így nem láthatom, mi is állja pontosan utunkat. Hátrébb lépek, hiszen hasztalan leskelődnöm, de balszerencsémre elvesztem az egyensúlyom és hangosan kiáltva hátra zuhanok.
Giedon rémülte néz rám, előttünk a hang forrása pedig felbődül. A kezét nyújtja, és könnyedén felránt a földről, a hóban egy cukorpálcát fedezek fel. Azok a kis átkozottak…
A fák közül hatalmas, medveszerű lény tűnik elő, a bundája szikrázóan fehér, fején zöld-piros csíkos cilinder, mancsai mintha festékfoltosak lennének, furcsa, színes pacákat hagynak a hóban.
Rohanni kezdünk, veszettül szlalomozunk a fák között, remélve, hogy ez lelassítja a medvét, de az hatalmasat csap az útjába kerülő fa törzsére, a növény sziluettje pedig megremeg, a körvonalak lassan elfolynak, mígnem az egész tömény színes festékké nem válik és szétfolyik a havon.
Már meg sem lepődöm ezen a bizarr furcsaságon, csak rohanunk, ahogy a lábunk bírja, a medve pedig a nyomunkban, színes festéktengert hagyva maga után.
– Erre! – kiáltom Giedonnak, aki egy széles kanyarral terem mellettem. Felrohanunk egy közeli domb tetejére, amin egy régi, felismerhetetlenségig rozsdásodott roncs hever félig a növényzetbe temetve. A medve beér minket, hatalmasat bőgve csap mancsaival a roncsra, ami szürke festékáradattá változva ömlik le a domb oldalán, maga alá temetve a jegesmedvét. Az hadonászik, további növényt és sziklát változtatva át, ami mind rázúdul. A domb tetejéről nézzük, ahogy lassan eltemeti a festékrengeteg, és ahogy a mackóból is furcsa, kusza, fehér paca nem válik.
– Most már aztán tényleg elég a meglepetésekből! – fakadok ki, Giedon pedig kézen ragadva húz vissza az ösvényre. Folytatjuk az utunkat az északi fény szerű képződmény felé. Előttünk egy nagy domb emelkedik, onnan származik a fényforrás, amit korábban is láttunk már. Mintha maga a levegő lenne színes, apró, izzó fénypontok siklanak mindenfelé, keresztül a tárgyakon és rajtunk is. Csiklandós, meleg érzés fog el ott, ahol a bőrömmel találkoznak. Gyönyörű látvány, ahogy kecsesen siklanak a levegőben. Az egész dombot körbeveszik, csak egy helyen találunk rést köztük, egy barlang szájánál. Körbeveszik azt, akár egy színes fényekből készült girland, mi pedig óvatosan bemerészkedünk mellettük. Lassan haladunk, vigyázva, hiszen ki tudja, milyen veszélyeket rejthet ez is. Végig a mennyezeten színes fényfüzér, legalábbis elsőre annak tűnik. De a kis pontok mozogni kezdenek, én pedig undorodva konstatálom, hogy világító rovarok mászkálnak mindenfelé. A barlang mélyéről tompán karácsonyi zene hangja üti meg a fülünket, néha kicsit recsegő, mintha egy ősrégi gramofonról játszanák le. A barlang nagyon mélyre vezet és szerteágazik, összegörnyedve nyomulunk előre, hang nélkül. A fényt csak a színes bogarak szolgáltatják.
Vérfagyasztó, vidámnak szánt nevetés csendül, egy pillanatra megtorpanok, de Giedon biztatóan rám mosolyog. Követjük hát a hangot, és lassan kilyukadunk egy hatalmas, nagy belmagasságú barlangban. Innen már nem vezet tovább út. Középen hatalmas fenyő áll, teleaggatva mindenféle dísszel és fényekkel, a tövénél megannyi fehér kis papírdoboz. A csúcsdísz egy meleg fehér fényben izzó, csillagszerű valami, innen nem látni tisztán, de mintha… pulzálna.
Hamarosan a hang gazdája is feltűnik, magas, szikár alak, egészen groteszk.
– Szóval ez az izé a Mikulás… – mondom megdöbbenve, végigmérve a valamit. Majdnem két és fél méter magas, pipaszár és teljesen meztelen. Nagy hordóhasa van és apró gömb alakú feje, ami még torzabbá teszi a megjelenését. A testén a bőre ernyedt és piros színű, mintha csak piros kabát lenne rajta, eléggé megtévesztő. Hosszú fehér szakálla leér a pocakjáig, fején piros, csörgős sipka, szemei apró, fekete gombszemek. A szája ijesztően széles, és mintha rémületes mosoly fagyott volna rá, talán nem is képes más mimikára. Giedon karjába kapaszkodva nézem, ahogy a lény jöttünkre a fája mögé rejtőzik, az ágak közül kikukucskálva ránk.
 
 
– Nézd, az lehet a szíve! – mutatok a fenyő tetején pulzáló csúcsdíszre, a lény pedig öblös hohoho-zásba kezd. Vidáman cseng, mégis a hideg futkos tőle a hátamon. Csillogó gombszemeivel kíváncsian méreget minket, majd lehajolva a fa alatt összegyűlt fehér papírdobozok közt kezd turkálni. Nagy gonddal keresgél, majd felemel egyet a masnijánál fogva, óvatosan előlép, és a földre helyezi, egyenesen elénk. Tanácstalanul összenézünk.


 
 
Giedon – Remények és ébredések

-- Nem fogunk beszélni róla?
Végül nem beszéltünk, ami egyszerre letaglózó és felemelő érzés. Nem beszéltünk arról, ami talán vagyok. Valószínűleg vagyok. Esetleg… Nem beszéltünk róla, mert nem volt fontos, mert nem számított, ami ijesztő érzés. Minden gyerek furcsa, akinek a szülei már a fogantatás előtt is stalkerek voltak, legtöbben nyomorékok, fogyatékosok, vagy csak van valami furcsa ismertetőjük: az egész testük szőrös, más alakú a fejük, a testük arányai. A világ megtanult velük együtt élni, kezelni őket, de amit én tudok -- állítólag tudok --, azt nehezebben vette be az emberek gyomra. Sokáig varázslónak hívtak, de sokkal rosszabb neveken is emlegetnek.
Itt azonban nem számít, Lionnak úgy tűnik, nem számít, és ezzel nem tudok mit kezdeni, mert nekem számít, mindenki másnak is számít, és én nem tudom, milyen e nélkül a teher nélkül élni. De ez most más. Békés ez a hely, békés ez a Zóna, minden mocskával együtt egy menedék a tekintetek elől és most egy otthon is, egy valódi otthon, valami, amit Lion megálmodott és a Zóna felépített neki.
De otthon érzem magam én is, nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, elfogadottnak, teljesnek, aki lerázhatja magáról az ítéleteket, valakivel, aki fontos nekem, akit képes vagyok szeretni, akihez képes vagyok kötődni.
Lion békésen alszik a lábaimnál, én a térdeimet átkarolva ülök a matracon, hátam és fejem a falnak döntve, az alvó alakját figyelve. Olyan vagy, mint egy vörös folt egy monoton szürke falon, vonzod a tekintetem, azonnal tudom, ha megjelensz, érzem, látlak. Nem tudtam, hogy közelítsem meg, hogy meg akarom-e egyáltalán. Sosem gondolkodtam el rajta, sosem játszottam el a gondolattal, túl nehéz volt, túl ijesztő, túl macerás. Dühös lettem, feldúlt, ideges, ha csak felbukkant valahol, feszült, ha csak egy teremben voltunk, de ahogy most elnézem, fogom csak fel, hogy mennyire egyszerű is ez. Hiszen itt van, az enyém, kinyúlhatok és megérinthetem, nem kellett tennem érte semmit, nem kellett áldozatot hoznom, vagy megszakadnom érte, mert itt van, az enyém, nekem adta a Zóna, az igazi szülőm, a gondozóm.
Megcsókolhattam volna. Megcsókolhattam volna az este, de nem tűnt helyénvalónak. Van időnk, nem sietünk, a világ összes ideje a miénk és nem úgy nézett ki, mint aki bánja. Itt nincs kényszer, nincs megfelelés, ott vagyunk egymásnak, kiegészítjük egymást, nincs csalódás. Az este így is tökéletes volt: meghitt és bizalmas, együtt voltunk, egymás mellett szorosan nevetve és beszélgetve, ugyanazt éreztük, ugyanazt a köteléket, ugyanazt a függést, ugyanazt a vágyat, vonzalmat.
A reggel azonban eljött, túl korán, túl hirtelen, a zöld hajnal első sugarai betalálnak az ablaktáblák résein és most csak ülök, a fejem tompa és hiába aludtam jól Lion mellett, kimerültnek érzem magam, mintha verekedtem volna, és most mindenem fáj, de érzelmi kimerültség ez inkább, mint fizikai. Most is minden nyugodt, idillien, üresen nyugodt, de a rettenet szorítja a gyomrom és a bűntudat a torkom, úgy kell erővel kapaszkodnom a szép emlékekbe, de azok el-elsiklanak az ujjaim között, mint egy tűnő álom maradványai.
Valami nem stimmel, szinte érzem a jelenlét maradékát körülöttünk, a Zóna legmocskosabb fenevadát, amit csak utamba sodort a szél. Visszatérnek az emlékek az angyalról, a manókról, a csapdákról, a régi hideg gyűlöletről ez iránt a hely iránt, amiről mintha meg is feledkeztem volna egy percre. És most hajnalban a sötétséggel együtt oszladozik a köd ez elmémről, az érzelmeimről, a tudatomról, mert bármi is ez a lény, belelát a fejükbe, látja az ünnepünk, a szokásaink, a meséink és visszaadja, elénk teszi valami groteszk, kicsavart formában, amit senki nem kért, amire senki nem számított. És ha csak ez lenne, de amit kettőnkkel csinál… Idegennek tűnnek az érzelmek, túl egyszerűnek és túl komplexnek is egyszerre, hogy a sajátom legyenek. Játszik velünk is, akár valami rongybabákkal, szórakozik az érzéseinkkel, a múltunkkal, a fájdalmunkkal. A szánkba adja a szavakat, az elménkbe a gondolatokat, amikről nem mondom, hogy nincsenek ott valahol mélyen, de nem így, nem ebben a formában. Ez a legveszélyesebb lény, amivel valaha találkoztam, mert a többitől tudom mit várjak, megöl, megcsonkít, megőrjít, ha belesétálok, ha hagyom, de ez… olyan érzés mintha megerőszakolná az érzelmeimet. Kiszámíthatatlan és bizarr, én pedig sebezhetőnek érzem magam, sebzettnek, jobban, mint eddig bármikor. Nem csodálom, hogy Lion összetört az este.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül!
Egymás mellett ültünk, magamhoz húztam, átöleltem, ő pedig a zokogott, arcát a nyakamba rejtve. Megígértem neki és úgy is gondoltam. Nem hagyom egyedül, nem halok meg, nem fordítok hátat sem itt a Zónában, sem odahaza, ahogy nem tettem sohasem. Most mégis bűntudatom van az ígéretem miatt, mert nem ez motivált. Mert ott van a múlt, ott vannak az érzések, amiket ismerek, de nem azok, hanem az azokra rakódott szemét, a Zóna mondatta ezt velem. Mintha egy homályos tükrön át néznék, másnak látom Liont, mintha köd ülné meg a fejem, a szemem, eltorzítja a látásom, az érzéseimet már régóta, talán egészen a kezdetektől. Eddig nem is tűnt fel, nem tudtam foglalkozni vele, csak most, a hajnal csöndjében és nyugalmában értek utol az események, felébredt a józan eszem. És Lion talán nem is tudja, nem is érzi ezt az egészet.
Beszélgettünk mindenféléről: az apjáról, a gyerekkori történetekről, a Zónában átéltekről, kinek éppen mi jutott eszébe és nevettünk, felszabadultunk, jól éreztük magunkat, ami annyira idegen érzés ezen a helyen.
– Mondd, Giedon… te hogy képzeled el az életedet? – kérdezte hirtelen, én meg azt válaszoltam neki, hogy családot szeretnék, hogy már nem vonz a kaland, hogy fel akarok nőni, meg akarok innen szabadulni és nem is volt hazugság, csak… csak éppen nem volt igazság sem. Olyan meghitt volt az a pillanat, ott ült nevetve mellettem, olyan közel és olyan könnyű volt elképzelni akkor a jövőt, olyan nagyon borzasztóan egyszerű. Épp ahogy az álomképekben, amiket a Zóna mutatott. Épp akkora hazugság, de csak most fáj, most reggel, mikor éber vagyok, mikor még tiszta a fejem, és fáj a ragaszkodás is, a kényszer, hogy ébren maradjak, hogy józan maradjak.
– Na és te? Mit szeretnél?
– Csak egyetlen embert, akit érdekel a sorsom.
A reggel túl korán jött, a zöld hajnal első sugarai betalálnak az ablaktáblák résein. A térdeimet átkarolva ülök a matracon, hátam és fejem a falnak döntve, Lion békésen alszik a lábaimnál. Az este jobb szó híján különös volt és hiába aludtam jól, kimerültnek érzem magam, mintha verekedtem volna és most mindenem fáj, de érzelmi kimerültség ez inkább, mint fizikai és amennyire ritka, azért nem szokatlan érzés. Most azonban minden nyugodt, idillien, üresen nyugodt, nekem meg az elmúlt pár óra jár a fejemben: a faház a tűzzel és a kandallóval, a vízzel, a étellel, a békességgel, amivel nem tudtam mit kezdeni, előtte az angyallal és a karácsonyi horrorparkkal. Bármi is ez a lény, belelát a fejükbe, látja az ünnepünk, a szokásaink, a meséink és visszaadja, elénk teszi valami groteszk, kicsavart formában, amit senki nem kért, amire senki nem számított. És ha csak ez lenne, de amit kettőnkkel csinál… játszik velünk, akár valami rongybabákkal, szórakozik az érzéseinkkel, a múltunkkal, a fájdalmunkkal. A szánkba adja a szavakat, az elménkbe a gondolatokat, amikről nem mondom, hogy nincsenek ott valahol mélyen, de nem így, nem ebben a formában. Ez a legveszélyesebb lény, amivel valaha találkoztam, mert a többitől tudom mit várjak, megöl, megcsonkít, megőrjít, ha belesétálok, ha hagyom, de ez… olyan érzés mintha megerőszakolná az érzelmeimet. Kiszámíthatatlan és bizarr, én pedig sebezhetőnek érzem magam, sebzettnek, jobban, mint eddig bármikor. Nem csodálom, hogy Lion összetört az este.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül!
Egymás mellett ültünk, magamhoz húztam, átöleltem, ő pedig a zokogott, arcát a nyakamba rejtve. Megígértem neki és úgy is gondoltam. Nem hagyom egyedül, nem halok meg, nem fordítok hátat sem itt a Zónában, sem odahaza, ahogy nem tettem sohasem. Mindig különleges volt, valaki aki az enyém, aki elérhető, akihez kinyúlhatnék, ha akarnék, aki talán nem fordítana nekem hátat. Sosem tettem, de a lehetőség mindig ott volt, a kísértés, és én nem tudtam kezelni, idegessé és feszültté tett, ez azonban nem változtat semmin. Most mégis bűntudatom van az ígéretem miatt, mert nem ez motivált. Mert ott van a múlt, ott vannak az érzések, amiket ismerek, de nem azok, hanem az azokra rakódott szemét, a Zóna mondatta ezt velem. Mintha egy homályos tükrön át néznék, másnak látom Liont, mintha köd ülné meg a fejem, a szemem, eltorzítja a látásom, az érzéseimet már régóta, talán egészen a kezdetektől. Eddig nem is tűnt fel, nem tudtam foglalkozni vele, csak most, a hajnal csöndjében és nyugalmában értek utol az események. És Lion talán nem is tudja, nem is érzi ezt az egészet.
Beszélgettünk mindenféléről: az apjáról, a gyerekkori történetekről, a Zónában átéltekről, kinek éppen mi jutott eszébe és nevettünk, felszabadultunk, jól éreztük magunkat, ami annyira idegen érzés ezen a helyen.
– Mondd, Giedon… te hogy képzeled el az életedet? – kérdezte hirtelen, én meg azt válaszoltam neki, hogy családot szeretnék, hogy már nem vonz a kaland, hogy fel akarok nőni, meg akarok innen szabadulni és nem is volt hazugság, csak… csak éppen nem volt igazság sem. Olyan meghitt volt az a pillanat, ott ült nevetve mellettem, olyan közel és olyan könnyű volt elképzelni akkor a jövőt, olyan nagyon borzasztóan egyszerű. Épp ahogy az álomképekben, amiket a Zóna mutatott. Épp akkora hazugság, de csak most fáj, most reggel, mikor éber vagyok, mikor még tiszta a fejem, és fáj a ragaszkodás is, a kényszer, hogy ébren maradjak, hogy józan maradjak.
– Na és te? Mit szeretnél?
– Csak egyetlen embert, akit érdekel a sorsom.
 
Lion mocorogni kezd, én pedig felállok, hogy összekészüljek. Ő is felül, a szemét dörzsöli
– A ruháid megszáradtak. A lehető leghamarabb kellene tovább indulnunk - húzom fel a matracról. Habozik, a tekintete elkalandozik a kis lakáson, rajtam, szomorúnak, révetegnek látszik, és én is érzem a bizonytalanságot, hogy nem tudjuk mi vár ránk odakinn, hogy akár maradhatnánk is, lehetne minden így. Lion a kezét tördeli.
– Minden rendben? – kérdem, de csak bólint, én meg a hátamra dobva a megmaradt zsákot tárom ki az ajtót.
A levegő hideg, éles, a mocsár szaga terjeng, ami fölött még mindig ott ül a vastag pára, de egyébként minden nyugodt és csöndes. A meleg után fogakként mar belém a hideg, a zöld hajnali fény megtörik a havon, halvány derengésbe vonva mindent.
Visszatérünk a kis ösvényre, azt követjük tovább, ahogy eddig,  a fa alakú fények felé. Ahogy közeledünk, úgy lesz a dolog egyre nagyobb és nagyobb, egy dombot ölel körbe, az égbe nyúlik a csúcsa, a fények kavarognak körülötte, akár valami folyók, de még egy egész erdőrészen kell átverekednünk magunkat odáig.
 
 
Nem beszülünk, nem igazán van kedvem és nem tudom, mit mondhatnék. A meghittség, nyugalom, biztonság érzése körülvesz, Lion szorosan mellettem jön, én meg küzdök a vággyal, hogy megfogjam a kezét, hogy hozzá érjek, átkaroljam a vállát. Az erdő motozik körülöttünk, a manók vannak itt, néha hallom a hangjuk, rezegnek az ágak, de látni nem látjuk szemtől szembe egyiket sem és csak remélem, hogy nem egy másik lény markába vezetnek minket, ahogy tették azt tegnap az angyalnál. Szerinted meg akar ölni minket? Nem szándékosan, ettől még könnyen itt pusztulhatunk.

Halk morgás szól a feldíszített fák közül, mi pedig újra lopakodunk a hang irányába, magam mögé tolom Liont, úgy lesek át a fenyők ágai között. Egy medve ül a tisztáson, konkrétan ül, mellső mancsaival a körülötte ugráló manókkal játszik, a bundája a hónál is fehérebb, kivéve a mancsainál, amik színesek, mintha egy nagy adag temperán masírozott volna keresztül, a fején zöld-piros cilinder. Épp visszafordulnék Lionhoz, de akkor felkiált és elterül a hátam mögött, a medve meg ránk kapja a fejét, felbőgve indul meg felénk, mi meg rohanunk megint. Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből…
A fény felé futunk, fák között szlalomozunk, hátha az a nagy dög állat lemarad egy ilyen terepen, de az csak rácsap az elébe kerülő fák törzsére, mire azok festéktengerként folynak el a fehér hóban. Tényleg? Most komolyan? Csak szitkozódom magamban, erre már igazán mit mondhat az ember?
A fények már nagyon közel vannak, az égbe nyúlnak, ívekbe folynak, akár a folyók, ragyognak akár a karácsonyi fények, megfestve a teret és a havat, de nincs időnk gyönyörködni.
-- Erre! – kiált Lion, egy domb teteje felé vezetve. Ez nem a fény dombja, hanem a mellette lévő, de az ívek elérnek idáig, átfolynak rajtunk, körbe vesznek minket. Melegek a bőrünkön, lágyak, édes az illatuk, megannyi szikrázó pont úszik a zöldben, pirosban, sárgában.
A domb tetején egy végtelenül rozsdás roncs hever, girlanddal befuttatva, száraz bokrokkal körbevéve, az mögé bújunk be, hátha elveszít minket az állat, de az gondolkodás nélkül nekünk ront az egészen keresztül, a roncsra csap, ami festékárrá változik, de túl naggyá, leomlik a dombon, maga alá temeti medvét. Az küzd, ahogy lefelé bukdácsol a domboldalon, de minden, amihez hozzáér, átváltozik, mélyebbre és mélyebbre temetve őt magát a folyamban, végül elnyeli a testét, fehér pacává változtatva azt a színes tenger közepén.
– Most már aztán tényleg elég a meglepetésekből! – tör ki Lionból, én csak a fejem csóválom. Már meg sem lepődöm, de tényleg, ezen a helyen megtörténhet minden és az egyetlen dolog, ami eljut hozzám az a fáradtság. A fejemet, orromat betöltik a fények, mintha színes, szikrázó üvegen keresztüllátnám a világot. Annyira gyönyörű minden, annyira tökéletes, annyira káprázatos, elbűvölően szép és kellemes… Könnyűnek érzem magam, meghatottnak, mélyeket lélegzem, hagyom, hogy az átfolyó fények a bőröm cirógassák. Lion hátára teszem a kezem, úgy állunk ott, akár ha a sarki fények vennének körül bennünket. Csak egy helyen törik meg a csoda, a szomszéd domb lábánál, ahol kupolát képeznek a fények, egy barlang, vagy valamilyen régi rendszer bejáratánál. Ott kell legyen lenn, amit keresünk.
Kézen fogom Lionelt és úgy terelgetem a barlangig. Odabenn levegő nyirkos, de valamivel melegebb legalább, mint odakint, a járatok szűkek és sötétek, elágazók, csak a füzérként világító rovarok adnak némi fényt, hogy ne essünk orra az apró kövekben, de a kellemes érzés, amit fönt éreztünk, itt sem hagy el bennünket. A mélyből valahonnan karcos karácsonyi zene szól, visszhangzik a járatokban, mégis egyértelműen egy felől jön, arra vesszük az irányt, valami felnevet előttük, talán épp az, amivel a ködben is találkoztunk, de legalábbis ugyanúgy nevet, mintha nem is igazán tudná, hogyan kell – mégis mintha erőszakkal ragadna rám a boldogsága.
Egy hatalmas csarnokba lyukadunk ki, közepén hatalmas, feldíszített fenyővel, a lábánál ugyanolyan fehér papírdobozokkal, mint amiket a faluban is láttunk, gombóccá szorul a gyomrom a látványuktól, ahogy a józan eszem és a realitásom felébred az álmából.
– Szóval ez az izé a Mikulás… – nyögi Lion, én pedig az árnyékból előlépő óriás lényre kapom a fejem, a
vékony, aszott tagjaira, de nagy hasára, piros, gyűrött bőrére, apró kerek, szakállas fejére, fekete gombszemeire. Lion a karomba kapaszkodik, mögém húzódik, de a lény is fél tőlünk, a fenyő mögé menekül, ahogy megpillant minket, az egyik ágat lehajtva kukucskál ki ránk, fekete pupilla nélküli szemei ránk szegeződnek, ajkai torz mosolyra húzódnak, és innen nem tudom megállapítani, hogy tényleg fél, vagy a rideg mosoly valódi és pillanatokon belül az életünkért kell futnunk. Mindenesetre sokáig nem mozdul, csak bámul ránk, az ujjai járnak, ahogy aprókat rángat a fenyő ágán. Még csak nem is pislog, úgy figyel.
– Nézd, az lehet a szíve! – mutat fel Lion a fa csúcsán lüktető kis díszre, mire a dög hohoho-zik. Rákapom a tekintetem, az pedig a fejét forgatja, az ajándékok között turkál és előlépve le tesz elénk egy ugyanolyan papírdobozt, mint amilyet a városban széjjel hagyott.
Összenézünk Lionnal, egyikünk sem tudja, mihez kezdjen hirtelen a helyzettel, az ajándékkal, a lény pedig visszahúzódik a fa mögé, onnan figyel izgatottan. Lion előre lép, a csomag felé nyúl, de megragadom a kezét, mire felnéz rám, én azonban a dobozt fürkészem.
– Gondolod, hogy csapda? – kérdezi, de én nem gondolok semmit, az agyam üresjáratban fut, és nem látok semmit csak vöröset és fehéret. A fekete gombszemek ránk merednek, én meg nagy nehezen eleresztem a fiú karját, megrázom a fejem, próbálom kitisztítani a gondolataimat.
– Bármi lehet benne, nem emlékszel a falura?
– Ajándékokat kaptak – mondja meggyőződéssel. – Ezek csak ajándékok, az, amit szerettek volna: figyelmet, repülni, békességet, társat, boldogságot a gyerekeinek, nyugalmat maguknak.
Meggyőző a hangja, undorítóan, kétségbeejtően meggyőző és úgy kell erőszakkal visszaemlékeznem a képekre, a szárnyaiba gabalyodott férfira, a fájdalomra az apa szemében, akinek megsínylette az egészet a gyereke, a lemondásra az arcokon, a csalódásra. De ott a kétely, mert az elme korrigál, kiegészít, megzavar, az emlékekben nem bízhatsz, az elmével az játszik, ami csak akar, és mi van, ha tévedek? Képeket látok a faluról, arról az estéről, nyugodt, vidám képeket és elönt a békesség, a nyugalom és a félelem.
– Ez a mi ajándékunk. Hibáztunk, nem nyitottuk ki a faluban, de ő idehozta, elhozta nekünk Giedon, itt van, még megkaphatjuk.
– És mégis mi lenne benne? – gúnyosan akarom feltenni a kérdést, de a torkom túl szoros, a hangom elcsuklik, több benne a remény, mint amennyit megengedtem volna.
– Hiszen tudod, te mondtad! Mi vagyunk, ez az egész, egymás egymásnak. Te mondtad: ő ígért neked, adott neked – ragadja meg a kezem, néz fel rám, a szemei csillognak, boldognak és őrültnek látszik, lelkesnek, mint aki most jött rá a nagy titokra. – Ez volt az egésznek az értelme, az útnak, ezért voltunk csak ketten, ezért vezetett minket, hogy megmutassa, hogy összetartozunk, összekapcsolt minket, neked adott engem, és én nem bánom. Akarlak, akarom ezt az egészet, amit tegnap átéltünk a faházban, amit az út alatt. Komolyan mondtam Giedon, nem akarok többet egyedül lenni.
Az arcomra teszi a kezét, mosolyog és olyan csábító, olyan megnyugtató. Csak egyetlen lépés, egyetlen bólintás, kinyitni egy dobozt és összeáll minden, helyére kerül minden, megkapom őt, a képeket, amiket láttunk, hazatérünk a többiekhez, a faluba, ahol ott él mindenki az ajándékaival, a boldog jövőjével. Nem kellene foglalkozni semmivel, senkivel, a Mikulás őrködne felettünk és vigyázna ránk, óvná és uralná a falut, a téren élne és ellátna bennünket mindennel, a Zóna kilépne a határból, körbevenné a falut, akár egy óvó kupola. Nem lenne baj többé. És látom is a szemem előtt a képeket a zöld hajnallal, a manókkal, az emberekkel, de másképp: a hamis mosolyokkal, a sikolyba csúszó nevetéssel, csak pillanatokra a poklot magát az utakat rovó óriással és a fenyőfa ágai közül ránk bámuló fekete szemeket a kaján vigyorral. Kitépem magam Lion kezéből, aki erre elkomorodik, megtörik valami a tekintetében.
– Nem nyitjuk ki – mondom a Mikulásnak inkább, mint Lionnak. – Hazugság az egész, illúzió, ébredj fel Lion, ez az egész a Zóna!
– A Zóna, Zóna, teljesen bele vagy már bolondulva ebbe a rohadt helybe! Nem a Zóna körül forog a világ, a tiéd sem, a miénk sem, hagyd a francba ezt az egész helyet!
– Hallod egyáltalán, hogy mit beszélsz?
– Próbállak magadhoz téríteni, te idióta, próbálom elmondani, hogy szeretlek, hogy veled akarok lenni, hogy veled akarom leélni az életem, azt akarom, amit az emlékekben láttunk, fel akarom újítani a házat, veled akarok élni, és minden ott van a dobozban, csak ki kell nyitni!
– És azt hiszed ez így működik? – emelem fel a hangom. – Egy ilyen lénytől fogod megkapni, amit akarsz? Mégis mi lesz ennek a vége?
– Békesség – vágja rá azonnal. – Csak az egyszerűbb módon. Nem érted? Nem kell többet küzdenünk. Ott leszünk egymásnak, nem kell attól félnünk, hogy elrontjuk, hogy nem leszünk az a másiknak, amire vágyik, hogy nem fogunk működni, mert az nem opció. Ettől féltél, nem? Ezért nem léptél soha, mert gyáva voltál, mert nem akartál áldozatot hozni, nem akartál magadhoz kötni, lehúzni magaddal, de most az egyszer ne legyél gyáva! Ettől nem kell félni, nincs kudarc.
Te kapsz családot, én valakit, aki szeret, te megkapod az otthon melegét, én megkapom a társat, aki mellettem marad. Jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben. Ott van minden a dobozban, olyan szépen összerakva, olyan szépen felépítve. A lény minket néz, a tekintetünk találkozik. Elaltattad az összes embert, megvezettél mindenkit, csak azzal nem számoltál, hogy nem te vagy az egyetlen szörny a Zónában.
Megragadom Lion nyakát, hátralököm, a falhoz szorítom, rászorítok, mire elakad a levegője, a tekintetében zavar, félelem, a pánik egy gyenge szikrája. Beszélni akar, de nem tud, én pedig közelebb hajolok hozzá.
– Ez az, amit akarsz? Hogy ne futhass előlem? Hogy hozzám légy kötve? Hogy az árnyékomban élj egész életedben, hogy azt tegyem veled, amit akarok? Amikor akarom? Ahogy akarom? Nem ismersz Lion, nőj fel, amit érzel nem jelent semmit!
Bántják a szavaim, alig kap levegőt kezem alatt, a szemébe nézek, de talán az én tekintetem is megtört, olyan megtört, amilyennek érzem magam. Elengedem a nyakát, végigsimítok a sál alatti puha bőrön. Nem szorítottam erősen, csak rá akartam ijeszteni, nem bántanám, sohasem bántanám.
– Elutasítok mindent. Visszautasítok mindent és nem engedem, hogy kinyisd. – Nekem legalább annyira fájnak a szavaim, mint neki, mert én is érzem, mert bennem is ott a vágy, hogy ne lenne. Annyira kétségbeesve akarom, de én hallom a Zónát, hallom, ahogy a fülembe suttog, ahogy a húrjaimon játszik. A gyűlölet ural mindent,  amit érzek. Ez a lény elvette az egyetlen szép dolgot az életemben, elérte, hogy megutáljam, hogy hátat fordítsak neki, bemocskolta, a sárba tiporta, meggyalázta. Elfordulok Liontól, a dobozhoz indulok, de valami kattan mögöttem, a fiú hangja megállít.
– Nem mondhatod meg, hogy érzek, nem dönthetsz helyettem – a hangja reszket az érzelmektől.
– Két emberen múlik, és én nem vagyok benne. Nem kellesz Lion, ennyi volt.
– Nem ezt mondtad a kunyhóban.
– A dolgok változnak.
– Nem veheted el ezt tőlem Giedon. – Van valami a hangjában, amire visszafordulok. Egy fegyver csöve mered rám, mire lefagyok. – Nem akadályozhatod meg, hogy boldog legyek.
– És megölnél érte engem?
– Bármit megölnék érte – jelenti ki elszántan, de a kezében megremeg a fegyver, rám szegeződik a tekintete: rémült és esdeklő, már tudja, hogy baj van, érzi, hogy ez nem ő. Lassan, óvatosan megyek közelebb hozzá, a fegyvert tartó kezére teszem az enyémet, lenyomom, próbálom kivenni a kezéből, a másik kezemmel átölelem a vállát, magamhoz húzom.
– Vége van Lion, csak engedd el, kérlek, engedd el…
A fegyvert, az ígéreteket, az elménket megülő ködöt, mindent engedj szabadon, felejts el, mert ezek nem mi vagyunk. Lehettünk volna talán egyszer, de nem most, nem így. Magamhoz ölelem, ahogy átveszem tőle a fegyvert, ő a nyakamba temeti az arcát, sír, de a szakadék szélén állok én is. Küzdeni akarok, harcolni, most már egyszer nem a saját fejemmel. A lény hohoho-zik, megint, mire mindketten arra kapjuk a fejünket. A Mikulás kilép a fenyő mögül, ugyanolyan bizarr, ártalmatlan a feje, kellemetlenül széles a vigyora, de a tartása, kisugárzása már nem érdeklődő és ártalmatlan, köröz körülöttünk, ahogy egy ragadozó a prédája körül.
– Meg kell szereznünk a szívet – mondja Lion, próbálva magához térni a kábulatból. A tekintetével a lényt követi, de zavart még és elveszett. A hátára akarom tenni a kezem, bíztatni akarom, de ezt a harcot most vívtuk meg, ő győzött, én sem bukhatok el. Bólintok, de a cucc magasan van, lehetőségünk pedig kevés.
– Te mássz föl érte, én elterelem a figyelmét! – Felnéz rám, aggódik és én sem vagyok túl magabiztos, csak túl ideges és túl feszült, hogy érdekeljen. Lion kilő a fa irányába, a Mikulás azonnal megindul felénk, akkora, talán két lépéssel átszeli az egész csarnokot, a fiú után megy, de lábon lövöm. A térdére célzok, de combon találom, mire felüvölt fájdalmában, felém csap, de sikerül kitérni előle, közben Lion igyekszik föl a fára, én a késemmel próbálom távol tartani a Mikulást, kitérve az ütések elől, igyekezve nem beszorulni a fal valamilyen résébe. Valami csörren, díszek potyognak a fáról, ahogy Lion felfelé küzdi magát, a Mikulás figyelme pedig visszafordul felé, a fához igyekszik ismét, én riasztom a fiút, de ő nem tud mit tenni. Meg kell állítanom. Hátba dobom a lényt egy kővel, de meg sem rezdül. Lion már egészem magasan van, de hiába sokkal nagyobb a fa, mint maga az óriás, nincs olyan magasság ahol ez a lény nem éri el.
Egyáltalán hogy nőtt egy ekkora fa egy barlang közepére? És akkor beugrik, hogy természetesen sehogy. Mert ez karácsony és ez a dög a szokásokat majmolja, így ez vágott fa. Ha pedig vágott, akkor ki lehet dönteni.
Nem is gondolkodok, csak rohanni kezdek, teljes lendülettel, ahogy csak tudok a fa irányába, még menet közben kiáltok fel Lionnak, hogy kapaszkodjon és úgy csapódok be az ágak között egyenesen a törzsnek. A fa meging, a lény ordít, éles fájdalom hasít az oldalamba, de nem foglalkozok vele. A fenyő ring, hajladozik, de nem dől.
– Még egyszer! – kiált le Lion. Összeszorítom a fogam, nekiveselkedem, az időzítés a lényeg. A fa kileng, én pedig nekifutok megint, a lény utánam kap, de sikerül átcsúszni a keze alatt. A lendület így nem az igazi, de jó pillanatban érkezem, a fa szélesen kileng, Lion pedig egy ugrással megadja neki a végső lendületet, a fenyő kidől, a törzs megcsap, hátra repülök, a lény tombol, támad, agyon akar taposni, még látom a mocskos hegyes talpat a fejem fölött aztán hirtelen csönd lesz és sötét.
Lihegek és nevetek, nem tehetek róla. Nem látok semmit, az oldalam lüktet, valószínűleg vérzik, minden néma és képtelen vagyok nem nevetni, nem sírni. Elegem van, annyira elegem.
Percek telnek, és a szemem hozzászokik a sötétséghez, ami nem is sötétség, hanem félhomály, csoszogó léptek közelednek és Lion roskad le mellém a kőre, kezében egy kékesen foszforeszkáló kis üvegszerű tárggyal.
– Ez a szív?
Lion bólint, az ujjai között forgatja a kis tárgyat. – Elforgattam a tetejét, be van zárva, azt hiszem.
– Jobban örülnék, ha biztos lennél benne – morgom, de ő csak figyel engem.
– Megsérültél.
– Egy karcolás, de te jól nézel ki.
– Megúsztam – mondja, én meg bólintok. Egy ideig egyikünk sem mond semmit, csak bámuljuk a kékesen derengő kis dolgot a kezében. Azon jár az agyam, vajon hogy került ide, hogy ébredt fel épp most, épp így. Képes-e egyáltalán bekapcsolni magától…
– Tudod, hogy el kell pusztítanunk, ugye? – De Lion a fejét rázza, azt mondja ez a lény nem gonosz, de a magam részéről sosem láttam még ördögibbet. Soha semmi nem vett el még tőlem annyit, mint ez a lény. Ráadásul ezúttal megúsztuk, de mi van ha legközelebb nem az ünnepeinket akarja majd leutánozni, hanem valami sokkal rosszabbat.
– És mi van, ha kiszabadul, ha összetörjük? – Megkérdezem, mit akar akkor csinálni. – Elássuk – vágja rá egyszerűen. – Elássuk, hogy senki ne találhassa meg.
Ebben maradunk.
Nem mondom, hogy jól vagyok, az oldalam fáj, tulajdonképpen mindenem. Bekötöttük, de nem sokat segít, tele van a seb faforgáccsal és sürgősen orvoshoz kell mennem vele, ha visszaérünk, de egyelőre túlélek. Lion gödröt ásott, jó mélyet, beletettük a szívet és visszatakartuk köveket, havat sepertünk rá, hogy beleolvadjon a környezetébe, és most csak állunk egymás mellett, némán az immár újra ismerős Zónában a halott fáival, romos épületeivel, hagyományos csapdáival. Minden olyan, mint régen, mint az őrület előtt.
– Akkor ennyi volt? – kérdezi Lion színtelen hangon, bennem pedig megszakad valami. Fáj, de nagyfiúnak kell lenni, felelősségteljes stalkernek kell lenni.
– Ennyi volt – mondom és otthagyom a sírt, zsebre tett kézzel, hátra sem nézve indulok meg előre, de kissé távolabb bevárom Liont, hogy utolérjen.
A vissza út kínos, néma, feszengő és mindketten túl kimerültek vagyunk hozzá. A vastag hótakaró eltűnt, ahogy a fenyőerdő is a manókkal, rénszarvasokkal, díszekkel, nem maradt semmi csak az ismerős romok, a halott növények, feltört betonutak. Már nincs, ami tompítsa az érzékeinket, a Zóna újra önmaga a csapdáival és tüneményeivel, mi pedig lassan, óvatosan haladunk előre, csavarokat dobálva a gyanús pontokon, kikerülve inkább a furcsa helyeket, nem kockáztatva semmit. Egy álomnak tűnnek az átéltek, furcsa, bizarr rémálomnak, amiből mégis olyan nehéz felébredni. Az illúziók megtörtek, elmúltak, a köztünk lévők is. Az a fajta vonzalom eltűnt, az a meghittség, az a bizalom, a vágy. Nincs semmi, mintha másképp látnék, eltűntek a szűrők a szemem elől és olyannak látom most Liont is, amilyen. Nem rosszabbnak, nem jobbnak, csak másmilyennek. Lenyugodott a vonzalom, elmúlt a kapcsolat, csak a helye fáj, az emléke. Jobban fáj, mint az oldalam, mint bármilyen sebhely. Beszélni akarok róla, megragadni a karját, magam felé fordítani, elmagyarázni, megbeszélni… Elmondani, hogy mi is történt, hogy miért úgy, miért mondtam azokat a dolgokat, amiket, csak beszélni akarok hozzá, hátha figyelne, hátha megértené, de rám sem néz. Tulajdonképpen én sem nézek rá. Szégyellem magam, azt hiszem és nem tudom mit mondhatnék, nem tudom, hogy hozhatnám helyre, vannak dolgok, amik után egyszerűen csak nincs visszaút.
Már késő délután van, mikor ott járunk nagyjából, ahol elkapott minket a köd, a Néma Rengeteg szélén. Valaki ül az út mellett, lábait átfogva ringatózik a térdére hajtott fejjel. A Menyét az, megállunk előtte, de mintha nem is látna minket. Leguggolok hozzá, megragadom a vállát, megrázom újra és újra, míg magához nem tér.
– Itt volt a testvérem. Láttam a testvérem – zokogja. – Együtt voltunk, nem halt meg, csak eltévedt, úgy volt együtt megyünk vissza a faluba, ha visszatértetek, úgy volt hazajön velem, de eltűnt. Egyszerűen eltűnt.
Lion is leguggol mellé, próbálja neki elmagyarázni, megértetni vele, mi történt, de egyelőre esélytelen. Nem akarja tudni, nem akarja elfogadni. Ki akarná? Lion sem akarta, én sem akartam, de nekünk muszáj volt, neki is muszáj lesz egyszer és talán sikerülni is fog, reméljük.
Talpra segítjük, úgy terelgetjük tovább magunkkal, most már hárman vánszorgunk némán, magunkba fordulva a fagyott havas pusztán. A Menyét sokáig nem is akar jönni, meg-megáll, a tájat fürkészi a testvére után, én pedig nem bírom, lemaradok, megállok. Kell pár perc, levegő, távolság, hogy összeszedjem magam. Lion hátranéz rám, nekem meg mintha késeket forgatnának a szívemben.
A falu pontosan olyan, mint mindig: havas és mocskos, szürke a késődélutáni félhomályban. Bágyadt az egész, az emberek tekintete üres, csak ülnek, mászkálnak, sok a részeg. Kábulatból ébredt mindenki és menekül is a másikba. Teljesen megértem őket, az asztal alá innám magam azonnal, ha tudnám, hogy segít, de mindig előbb lettem rosszul, minthogy rendesen hasson az alkohol. Az ajándékok eltűntek, ahogy a dobozok is, csak a pusztítás maradt meg, amit hagytak maguk után, a betört ablakok, leomlott falak, megviselt népek.
Lionhoz és Menyéthez fordulok, de az utóbbi rám sem néz, az utcákat fürkészi, mintha most látná először a várost, talán kezd magához térni. Lion csak áll ott, elveszve, szégyenkezve lesüti a szemét.
– Nem a te hibád volt – mondom neki.
– Hiba volt? – néz fel rám, engem meg mintha pofára ejtettek volna, lefagyok, válaszolni akarok, de mindig csak addig jutok, hogy kinyitom a szám. Megcsóválom a fejem, nem tudok már ezzel küzdeni, nem most, nem így, hogy az átéltek emléke így megül mindkettőnket. Hátat fordítok neki, ott hagyom, mert nem tudom, mi mást tehetnék, mit mondhatnék. Utánam kiált, de egyre messzebb és messzebb visznek a lábaim. Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül! Én vagyok a legnagyobb hazug a földön.
Az orvos után hazatértem, mert nyugalom kellett és a bárban is túl sokan voltak. Nem volt kedvem emberekhez, az átéltekre emlékeztettek, de itthon sem jobb. A lakás hideg, állott porszagú és idegen, rideg, üres, minden, ami a Zónabeli kis faház nem volt. Eszem pár falatot, zuhanyozom, lefekszem, de csak forgolódom, kifogásokat keresek, mentségeket, miért tettem helyesen azt, amit tettem, próbálom megérteni a dolgokat, de Lionhoz lyukadok ki mindig újra és újra, az útra az erdőn át, az angyalra, mennyire hittem akkor azt, amit mondtam, vagy a faháznál, amikor megcsókolhattam volna, de nem tettem. Más lenne akkor a helyzet? Jobb, vagy rosszabb? Nem tudom, sosem értettem az ilyesmihez, sosem tudtam a helyén kezelni. A plafont bámulom, a képbe belelógnak az éjjeliszekrényen álló fikusz kókadt levelei. A Mikulás azt adta, amire vágytunk, a kérdés csak az, mennyi ebből Zóna és mennyi vagyok én. Tönkre tesz ez mindent örökre? Ettől féltél, nem? Ezért nem léptél soha, mert gyáva voltál, mert nem akartál áldozatot hozni, nem akartál magadhoz kötni, lehúzni magaddal, de most az egyszer ne legyél gyáva! Könnyebb mondani, mint megtenni, de könnyebb megtenni, mint együtt élni a tudattal, hogy nem tettem meg. Kikelek az ágyból, felmarkolom a növényt az éjjeliszekrényről, felkapom a kabátom és elhagyom a házat.
Már késő este van, talán éjfél is elmúlt, az utcalámpák világítanak csak, megint esik a hó, én pedig fázom, a leheletem vastag, sűrű páraként csapódik ki a levegőben. Átvágok a téren a halott fával, az állatoknak, díszeknek már nyoma sincs, Lion messze lakik gyalog, de most ez sem érdekel. Jót tesz a hideg, lenyugtat, kitisztítja a fejem, csak az izmaim reszketnek, mint az őrült, próbálnak életben tartani. Föl kellett volna öltözni rendesen.
Nem jön szembe senki, az éjszaka néma, kocsik sem járnak, csak a néhány kutya ugat nyugtalanul, ahogy elviharzom a házak előtt, majd lassan a lakótömböket felváltják a szintén elhagyott családi házak, a fák, az erdő szélén már nem égnek az utcalámpák, sötét van, csak egy-egy ablakból derengő világosság vezet tovább, a hó is mélyebb. A keresett ház előtt azonban megtorpanok. A lámpák égnek, a kémény füstöl, én meg csak állok és talán meg is gondolnám magam, ha nem ebben a jég hidegben vágtattam volna idáig. Nagyot nyelek, fogást váltok a cserében, belököm a kertkaput és a bejárathoz sétálok.
A második kopogásra nyílik az ajtó, Lion mintha szellemet látna, szélesre tárja az ajtót, de csak áll ott, bámul rám, mint aki nem hisz a szemének. Melegítőben és pulóverben van, ahogy én is – átázott melegítőben és kabátban –, megreszket a hidegtől.
– Szeretnél bejönni? – néz fel rám, én csak bólintok. Beenged és bezárja mögöttem az ajtót, de aztán csak nézünk egymásra, a tekintete levándorol a kezemben tartott szobanövényre.
– Ez egy fikusz – mondom neki segítőkészen, letéve a növényt a lábam mellé, majdnem a csípőmig ér. Lion nem tudja, mihez kezdjen az információval. – Karácsonyi fikusz – folytatom. – Azt gondoltam talán eleged van egy időre a karácsonyfákból, nekem legalábbis biztos elegem van egy életre, meg azt is tudom, hogy te nem állítasz fát, de ez itt tulajdonképpen nem fa, hanem bokor és arra gondoltam, mivel még karácsony van, feldíszíthetnénk együtt.
– Karácsonyi fikusz…
– Így van – mondom magabiztosan, mintha ez lenne a valaha volt legjobb ötletem, ö meg próbál elfojtani egy mosolyt kevesebb, mint több sikerrel.
– Miért vagy itt Giedon? – fonja össze védekezően a kezét maga előtt, de a hangja lágy, tele reménnyel.
– Mert hülye vagyok és béna, nem értek semmihez, nem vagyok például ezermester. De még lehetek tudod, ha szeretnéd, ha… úgy érzed szükséged lesz egyszer egy ezermesterre, hogy felújítsd a házat. Nem ma, vagy holnap, de egyszer, majd ha már megtanultam hogyan kell és te is szeretnéd még, megcsinálhatnánk együtt.
Lionel - Ébredések és ígéretek
Tétován előrelépek a kis dobozért nyúlva, de Giedon a karomat megragadva megállít. Rosszat sejt, de nem lehet, hiszen csodaszép dolgok történtek mostanában, egyszerűen nem lehet, hogy csapda. Pislogva nézek fel a lényre, aki ártatlanul figyel minket a karácsonyfa mögül, széles, barátságos mosollyal, kedvesen csillogó gombszemeivel…
Hiszen ezek csak ajándékok. Mindenki azt kapta, amit kért, a falusiak is mind azt kapták. Gyönyörű, figyelmes ajándékokat, kívánságokat a lelkük mélyéről, amiket nem mertek kimondani. De ez a csodálatos lény beléjük látott és teljesítette mindet…
– Ez a mi ajándékunk. Hibáztunk, nem nyitottuk ki a faluban, de ő idehozta, elhozta nekünk Giedon, itt van, még megkaphatjuk.
– És mégis mi lenne benne?
– Hiszen tudod, te mondtad! Mi vagyunk, ez az egész, egymás egymásnak. Te mondtad: ő ígért neked, adott neked – mondom lelkesen, érzelmektől túlfűtötten, ahogy megvilágosodik bennem minden. – Ez volt az egésznek az értelme, az útnak, ezért voltunk csak ketten, ezért vezetett minket, hogy megmutassa, hogy összetartozunk, összekapcsolt minket, neked adott engem, és én nem bánom. Akarlak, akarom ezt az egészet, amit tegnap átéltünk a faházban, amit az út alatt. Komolyan mondtam Giedon, nem akarok többet egyedül lenni – súgom, kezem arcára simítva, a tekintete viszont elkomorul, ellép mellőlem, bennem pedig egy világ omlik össze ebben a pillanatban. Miért? Pedig nemrég még láttam a tekintetében a szikrát, a vágyat, a szeretetet… most miért?
A Zónáról beszél, csak arról, hogy belemászik az agyunkba, erre a mondatra pedig valami elkezd motoszkálni a tudatom egyik hátsó zugában, akár egy irritáló, viszkető pont, amit nem tudsz megvakarni, de hamar elhessegetem. Próbálom jobb belátásra bírni, meggyőzni, hogy lassan az eszét veszti és badarságokat hord össze, de nem hallgat rám. Eltaszít magától…
– Ettől féltél, nem? Ezért nem léptél soha, mert gyáva voltál, mert nem akartál áldozatot hozni, nem akartál magadhoz kötni, lehúzni magaddal, de most az egyszer ne legyél gyáva? Ettől nem kell félni, nincs kudarc.
Ujjakat érzek meg a nyakam köré fonódni, hátra lök, nyögve ütközöm a hátammal a barlang falának. Nem kapok levegőt, minden olyan zavaros, csak Giedon kétségbeesett, sötét tekintetét látom magam előtt. Mi történik? Mi ez az egész?
– Ez az, amit akarsz? Hogy ne futhass előlem? Hogy az árnyékomban élj egész életedben, hogy azt tegyem veled, amit akarok? Amikor akarom? Ahogy akarom? Nem ismersz Lion, nőj fel, amit érzel nem jelent semmit!
Nem, az nem lehet, ami köztünk történt, az… az valódi kell, hogy legyen! Nem lehet csak a Zóna! Vagy mégis…?
Elenged, én levegő után kapok, majd hátat fordít és a doboz felé indul.
– Elutasítok mindent. Visszautasítok mindent és nem engedem, hogy kinyisd.
Ujjaim az övemhez szíjazott fegyverre találnak, fel sem fogom, hogy kihúzom a tokból és egyenesen Giedon hátának szegezem. A kakas kattan, ahogy kibiztosítom a fegyvert, a hideg fém ijesztően simul a tenyerembe.
– Nem veheted el ezt tőlem Giedon – súgom remegő kezekkel, a gondolataim vadul kergetik egymást, érzelmek kavarognak bennem, vad, dübörgő, heves érzelmek. Megölném érte? Tényleg képes lennék megölni? A boldogságért? De hiszen mikor ő a kulcsa a boldogságomnak?
Valami itt nincs rendben…
Közelebb lép, magabiztosan, elszántan, én pedig rettegek, nehogy meghúzzam a ravaszt, de mégsem vagyok képes leengedni a fegyvert. De ő lassan kiveszi a kezemből, magához húz, én pedig arcomat a nyakába fúrva engedem, hogy elöntsön a zokogás.
– Vége van Lion, csak engedd el, kérlek, engedd el…
Ó egek, mégis mit tettem? Ez nem én vagyok, én sosem lennék képes fegyvert fogni rá… a Zóna mondatta velem mindezt, ez a szörny, ami Mikulásnak képzeli magát. Belemászott a fejembe és néhány percre elhitette velem, hogy a boldogságom útjában csakis Giedon áll. Pedig éppen ő a kulcsa…
A szörny lassan előmerészkedik a karácsonyfa mögül, mély, groteszk hangja ijesztően verődik vissza a barlang málló falairól, ahogy körözni kezd körülöttünk.
– Meg kell szereznünk a szívet – mondom felocsúdva a kábulatból, túl kell lépnem ezen az egészen. Később lesz időm őrlődni a történteken. Most véget kell vetnünk ennek az egésznek, mielőtt végleg elvesztem önmagam.
– Te mássz föl érte, én elterelem a figyelmét! – mondja magabiztosan, én pedig bizonytalanul pillantok fel rá. Szembe akar szállni ezzel a nagyra nőtt förtelemmel…? Nagy levegőt veszek, majd rohanni kezdek a fa irányába, a Mikulás pedig rögtön utánam veti magát, de Giedon az útját állja. Csak a hadakozás hangjait hallom, miközben felkapaszkodom az élettelen fán. A törzs csupaszon a földbe van csak állítva, semmi más nem tartja és ijesztően kileng, ahogy mászom rajta felfelé. Egy ág letörik a lábam alatt, hangos zajjal ér földet, a színes díszek szinte szétrobbannak a földön. Giedon felkiált, ahogy a Mikulás felém iramodik, én pedig próbálok minél jobban a törzshöz simulni és igyekezni felfelé. A rém hörögve próbál elkapni, de ekkor a fa megremeg alattam. Lepillantva látom, ahogy Giedon hátrál.
– Még egyszer! – kiáltom, ő pedig lendületet vesz, és újra nekifut, csattan a fának, a növény pedig lassan dőlni kezd. A csúcsdísz már csak egy karnyújtásnyira van, elrugaszkodom hát, a fának pedig ez a lendület elég, hogy átbillenjen, sebesen kezd el dőlni. Ujjaim közé kaparintom a díszt és ösztönösen a mellkasomhoz szorítom, összegömbölyödve zuhanok be a fenyő ágai közé. A tűlevelek némileg tompítják az esést, könnyen megúszom. A Mikulás felhörög a kidőlt fa láttán, felénk iramodik, én pedig kétségbeesetten pillantok le a meleg, pulzáló dologra a kezemben. A teteje el van mozdulva, én pedig sietve kezdek babrálni vele, mígnem kattan egyet és bezárul. A Mikulás pirosas, sötét köddé olvad, amely egy pillanatra megül a barlang talaján, majd beszívódik a talajba. Elbűvölten nézem a jelenetet, majd Giedon hisztérikus nevetése ránt ki a kábulatból. A fa ágai között fekszik még mindig, arckifejezése elnyűtt és eszelős, az oldalán mintha kis vérfolt terjedne.
Fáradtan roskadok le mellé, a kis csillag alakú, fénylő díszt még mindig szorosan a kezeim között tartva.
– Ez a szív? – kérdi érdeklődve, én pedig bólitnva forgatom meg a tárgyat az ujjaim között, ami első benyomásra úgy tűnik, üvegből van.
– Elforgattam a tetejét, be van zárva, azt hiszem.
– Jobban örülnék, ha biztos lennél benne – mondja gyanakodva méregetve a tárgyat, én pedig nem tudom levenni a tekintetem a ruháján növekvő piros foltról.
– Megsérültél.
– Egy karcolás, de te jól nézel ki.
– Megúsztam – vonok vállat, ő pedig biccent. Pár hosszú percig csak ülünk egymás mellett némán a még mindig pulzáló szívet bámulva, gondolkodva a történteken, próbálva megemészteni mindent. A Zóna varázsa kezd elenyészni, a tudatom egyre élesebb, egyre tisztább.
– Tudod, hogy el kell pusztítanunk, ugye? – kérdi halk, nyomatékos hangon, én viszont megrázom a fejem. Van valami csodálatos ebben a dologban, bármilyen szörnyű is, azt hiszem, hiba lenne elpusztítani. Különben is, nem tudhatjuk, mi fog történni, hogy megpróbáljuk eltörni. Lehet, hogy ez a dolog védekezésképpen megöl minket, vagy az a szörny újból kiszabadul. Lehet, hogy ez amolyan lámpásként funkcionál, ami a dzsinneket is fogságban tartja. Legalábbis nem akarok ezek után kockázatot vállalni.
– És mi van, ha kiszabadul, ha összetörjük? – kérdem, Giedon viszont megoldást követel. – Elássuk – mondom nemes egyszerűséggel. – Elássuk, hogy senki ne találhassa meg.
Először bekötjük Giedon oldalát, elég csúnya, a seb telement kosszal és nem akar elállni a vérzés, de erősködik, hogy semmi komolyabb probléma nincs. Utána gödröt ások, jó mélyet hogy azt a valamit örökre eltemessük a világ elől és soha, senki ne találhassa meg újra. Őszintén remélem, hogy feledésbe merül majd ez az egész.
– Akkor ennyi volt? – kérdem halk, fásult hangon, körbepillantva az újra ismerős tájon. Már nincsenek manók, nincsenek fura, bizarr lényeg, sem feldíszített fenyők, csak az ismerős, fekete kérgű, halott fák és a kietlen, vérfagyasztó csend. A Zóna újra a régi, bennem pedig ezzel kapcsolatban kettős érzelmek kavarognak.
– Ennyi volt – zárja le Giedon, majd zsebre tett kezekkel sarkon fordul és elindul. Én néhány másodpercig még nézem a betemetett gödröt, majd utána indulok.
A visszafelé vezető út kínos csendben telik. Nem szólunk egymáshoz, némán bandukolunk a kihalt terepen a gondolatainkba mélyedve. Valami elmúlt. Egy részem nagyon sajnálja, hogy véget ért ez az út, hogy véget vetettünk ennek az egésznek. A racionális énem azt mondja, ez így volt helyes, de akkor mégis mi ez a keserű érzés? A kapocs, amiről azt hittem, magától alakult ki köztünk, eltűnt. Giedon újra távolságtartó és rideg, nem ér hozzám, nem beszél hozzám, én pedig végtére is nem hibáztatom, de attól még irdatlanul fáj. Gyászolom hamvában holt kapcsolatunkat.
Persze nincs elég merszem felhozni a témát és megkérdezni tőle, mit gondol erről az egészről. Kettőnkről. Mert a vonzalmam nem múlt el, de félek az elutasítástól.
Lassan esteledik, mikor megpillantjuk a Menyétet az út szélén kuporogni, én pedig felderülök. Végig azt hittem, odaveszett, pedig a Zóna megkímélte. A testvéréről beszél, aki a Zónában veszett oda, hogy együtt voltak, beszélgettek. Gyengéden megpróbálom neki elmagyarázni, hogy csak káprázat, délibáb volt az egész, de annyira a hatása alá került, hogy csak lassan oszlik a köd az elméjéről. Miközben kísérjük vissza a faluhoz, végig hátrafelé tekinget, és a testvérét szólongatja, nekem pedig belehasad a szívem.
A falu olyan, mintha ez az egész meg sem történt volna. Már nyoma sincs a furcsa világító szempároknak, annak a sok szörnyűségnek, amiket az a rémség hozott a falusiakra. Minden a régi, a történtekről csak a néhol romos épületek árulkodnak. Az emberek rezignáltan, megviselten ténferegnek, minden komor és néma.
Megállunk a téren, Giedon pedig felénk fordul, én viszont lesütöm a szemem. Képtelen vagyok ránézni azok után, elönt a szégyen, ha csak arra gondolok, hogy képes voltam fegyvert fogni rá.
– Nem a te hibád volt – mondja halkan, vigasztalásnak szánva a dolgot.
– Hiba volt? – kérdem halkan, szavaimra pedig megdöbben, kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de aztán inkább becsukja. Nem szól, nem tud mit mondani, csak a fejét ingatja, végül sarkon fordul és elsétál. Sokáig nézem távolodó sziluettjét, míg végül befordul egy sarkon. Minden lépésével újabb darabra hasad a szívem.
– Hazamegyek, a testvérem már biztos vár – motyogja Menyét még mindig homályos szemekkel, de már kevesebb meggyőződéssel, szeme sarkában kis könnycseppek rezegnek. Megveregetem a vállát és az útjára engedem, majd magam is hazafelé veszem az irányt. Kezeimet zsebre dugva, nyakamat behúzva a hideg elől sétálok. A falu most még nyomasztóbbnak tűnik, mint annak előtte, szinte árad belőle a keserűség, én pedig legszívesebben ordítanék. Üvölteni akarok, törni és zúzni, kiereszteni a sok felgyülemlett fájdalmat. Mégsem vagyok rá képes. A sírás marja a torkom, a szemem mégis száraz marad.
Mikor megérkezek a romos kis lakáshoz, megtorpanok a bejárati ajtó előtt. Csak bámulom a falapot, amelyről már pereg le a festék, de képtelen vagyok belépni. Felrémlik a kis viskó a Zónában, az a barátságos, meleg fényű, otthonos hely. Megrohamoznak az emlékek, és minden gyönyörű emlékkép egy kicsivel közelebb sodor az összeomláshoz.
Forró könnycsepp gördül le az arcomon, majd kezem lassan a hideg kilincsre csúsztatom és benyitok. Hideg és sötét fogad, por lepte be a bútorokat, amíg nem voltam itthon. Minden olyan, mint azelőtt. Személytelen és magányos.
Reszketegen szívom be a levegőt, majd ruhám ujjával megdörgölöm az arcom. Össze kell szednem magam, hiszen a világ még nem ért véget, menni kell tovább. Muszáj. Még akkor is, ha néha nincs miért.
Kínlódva begyújtok az ódon kandallóba, levetem magamról a lestrapált, elnyűtt ruhákat és megmosakszom. Jó érzés lemosni magamról az út mocskát. Most érzem csak igazán, mennyire fáradt is vagyok, mind testileg, mind lelkileg egyaránt. Benézek a hűtőbe aztán azzal a lendülettel be is csukom. Nincs itthon semmi kaja, csak némi konzerv kuporog a polcon, fanyalogva leveszem az egyiket, felnyitom és nekilátok bekanalazni, hogy legyen valami a gyomromban. Lekuporodok a kopott, elnyűtt kanapéra és megbűvölve figyelem a lángnyelvek játékát. Lassan átmelegszik minden tagom és kellemes kimerültség lesz úrrá rajtam.
Már majdnem elbóbiskolok, mikor kopogásra riadok fel, de nem mozdulok, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg kopogtatott valaki vagy csak képzelődtem. Végtére is ki keresne? Főleg ilyenkor? Nem igazán szoktak vendégeim lenni, biztos csak félálomban képzelődtem, és már helyezkednék el újra, mikor halkan valaki megint kopogtat.
A szívem hitelen hevesebben kezd verni, és mikor kinyitom az ajtót, beletelik egy hosszú pillanatba mire felfogom, hogy nem álmodok. Ez tényleg ő?
Csak némán, elveszetten áll az ajtóban a hidegtől reszketve, a kezében valami növénnyel.
– Szeretnél bejönni? – kérdem halkan, ő pedig bólint. Beljebb lép, én pedig becsukom mögötte az ajtót, aztán csak tanácstalanul, kínosan toporgunk egymással szemben, egyikünk sem tudja, mit kezdjen a helyzettel. De vajon miért jött? És mi az a gyom a kezében?
– Ez egy fikusz – jelenti ki végül roppant határozottan, letéve a cserepes növényt a lába mellé a padlóra, én pedig nagyokat pislogva nézek rá. Egy fikusz. Aha. – Karácsonyi fikusz. Azt gondoltam talán eleged van egy időre a karácsonyfákból, nekem legalábbis biztos elegem van egy életre, meg azt is tudom, hogy te nem állítasz fát, de ez itt tulajdonképpen nem fa, hanem bokor és arra gondoltam, mivel még karácsony van, feldíszíthetnénk együtt.
– Karácsonyi fikusz… – nyögöm bambán, értetlenül pislogva a magas, kissé kókadt növényre, Giedon pedig magabiztosan bólint.
– Így van – jelenti ki kihúzva magát, én pedig próbálom elfojtani a mosolyt, ami a helyzet abszurditásából és a pillanat romantikájából fakad, de nem igazán sikerül.
– Miért vagy itt Giedon? – kérdem végül megkeményítve magam, kezeimet összefonva a mellkasom előtt. Nem engedem, hogy megint hiú reményeket ébresszem bennem, ha nincs konkrét elhatározása.
– Mert hülye vagyok és béna, nem értek semmihez, nem vagyok például ezermester. De még lehetek, tudod, ha szeretnéd, ha… úgy érzed szükséges lesz egyszer egy ezermesterre, hogy felújítsd a házat. Nem ma, vagy holnap, de egyszer, majd ha már megtanultam hogyan kell és te is szeretnéd még, megcsinálhatnánk együtt – hadarja el egy szuszra zavartan, nekem pedig valami szívszorítóan meleg érzés kezd terjedni a mellkasomban.
– Az jó lenne.
– Igen? – kérdi reménykedve, közelebb lépve hozzám, finoman végigsimítva a karomon, én pedig lágy mosollyal nézek fel rá.
– Ráférne egy renoválás erre a viskóra… de egyedül sosem mertem nekiállni – mondom mentegetőzve, ő pedig elmosolyodik. Érdeklődve veszem fel a földről a cserepes fikuszt, majd nagy gonddal helyezem az asztal közepére. – Szóval karácsonyi fikusz… azt hiszem, talán még megvannak a régi díszek valahol – túrok bele a fiók mélyére, átnézek néhány szekrényt, aztán kisvártatva megtalálom a régi kartondobozt. Leteszem az asztalra és kinyitom, nosztalgikus érzések törnek rám. Giedon mellém lép, kiválaszt néhány díszt és együtt kezdjük csinosítgatni a kis fikuszt.
– Tulajdonképpen ez nem is néz ki olyan rosszul – állapítom meg hátrébb lépve, Giedon pedig mosolyogva biggyeszt még egy utolsó színes gömböt a fikuszra.
– Ebből akár még hagyomány is lehetne – veti fel az ötletet, én pedig elmosolyodom. Karácsonyi fikusz. Azt hiszem, meg tudnám szokni.
– Szóval… nem akarsz maradni? Tölthetnénk együtt a karácsonyt. Igaz, csak néhány konzerv van itthon és egy kis pia, de… – mondom zavartan a hajamba túrva, félve felpillantva rá, ő pedig mosolyogva karolja át a vallom, ezzel közelebb vonva magához. Örömmel simulok bele az ölelésébe, átkarolva a derekát, fejemet nyakának hajlatába fúrva.
– Nincs hőbb vágyam, mint egy adag konzerv bab – közli, én pedig felnevetek, aztán az idilli pillanat nem foszlik szét, csak nyúlik tovább, akár az olvadt mályvacukor. A tűz ropog, odakint szállingózni kezd a hó, meleg fény önt el mindent. Hozzá simulok, zavartan, piros arccal nézek fel rá. Látom a tétovázást a tekintetében, a bizonytalanságot. Annyira illékony most minden. Törékeny és sebezhető, de valami szépet ígér. Félünk, hogy elszalasztjuk a pillanatot, elrontjuk és odavész örökre. De hiba lenne nem kockáztatni.
– Megígéred, hogy nem hagysz egyedül? – teszem fel újra a kérdést, kicsit még mindig félve a választól, rettegve a magánytól. Kapaszkodom a reménybe, mintha az életem múlna rajta, pont ahogyan ő is. Kapaszkodunk egymásba.
– Megígérem.
Végül ő küzdi le a köztünk lévő távolságot, ajkait az enyémre simítja, én pedig reszketeg sóhajjal hunyom le a szemeimet és engedem, hogy egy boldogabb jövő reményével csókoljon.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).