Kezemet az égnek emeltem s tenyereimet a perzselő napnak fordítottam, mintha markomban tarthattam volna az úristen izzó üveggömbjét. Ujjaim között vérszagú szellők úsztak, talpaim alatt a perzselt föld terült el s köröttem szertevetve, fennakadt szemű, vádló tekintetű halottak. Kívánták tőlem a bűntudatot, a lelkiismeret mardosását lelkemben, azonban puszta tiszteletnél s jámbor józanságnál többre nem futotta. Karom leengedtem, ujjaim finoman megroppantottam, majd kézügybe emeltem a combomhoz támasztott puskát, mely hűségesen s biztosan feküdt érintésembe, csak, mint egy rutinos szerető vagy sokkal inkább házastárs.
Lábaim emeltem, s a köröttem kavargó porban indultam tovább, a vörös sziklafalakkal határolt ausztrál sivatagban. |
