Kegyetlen játékok
avagy „Meg hát!”
Romok közt sétálok a városban.
Mintha hurrikán söpört volna végig a tájon – jött és el is tűnt, de mindent felkavart, s most szürke, poros szomorúság szállingózik még a levegőben. Szétszórt gondolatok, érzések, mosolyok, érintésfoszlányok hevernek körülöttem. Néhány magányos szemű fiatal bolyong közöttük, nézik a darabokat, melyek hozzájuk tartoztak – itt kellene hagyniuk őket, de… van, akinek az örökkévalóság, ami másnak csupán egy pillanat.
Egyszerűbb lett minden: nem kell udvarolni, virágot szedni hajnalban egy kertből a Kedvesnek, várni a beteljesülésre. Talán már nincsenek is virágoskertek, csak betondzsungelek, panelketrecek, rózsa helyett kihívó smiley-t küldünk msn-en, s rögtön a miénk lehet „minden” – ha megtartani nem is tudjuk… nem is akarjuk.
Hiszen belül tudjuk: semmi közünk nincs egymáshoz.
Az éj fekete fényekkel simul a városra, a zene felerősödik, s már azt hisszük, egymás szívverését halljuk, a megtévesztett érzékek szilaj táncba kezdenek, a mosolyokba ígéret költözik, érintések szikráznak, az alkohol folyékony bársonnyá változtatja a pillanatot, s mi szédülten zuhanunk a szerelembe, melyről józanul még biztosan tudtuk: csak vágy.
Egymásnak lök minket valami legyőzhetetlen erő, rólunk szól az éjszaka, de a hajnal éles fényeket hoz, s mi már idegenek vagyunk.
A félistenekről, bálkirálynőkről, éjkirályokról s tündérekről kiderül: ők is csak bábuk.
A szerelem gerinctöréssel hull porba, amikor a felkelő Nap fénye kegyetlen őszinteséggel megvilágítja magasztosnak hitt templomunkat: évezredes, állatias ösztöneinket… emberi mivoltunkat.
|
