Nagyot nyelve fojtom magamba a kétségbeesett öklendezést, a földön támaszkodó kezeim megremegnek, kis híján összecsuklanak gyengeségemtõl, de még tartom magam. Bõre forró, úgy érzem, mintha égetné nyelvemet, bennem mégis jéghideg, gyûlölködõ, fájdalmas érzéseket kelt az érintése. Testemben minden érzelem, minden remény és hit kihûl, megszûnnek létezni, mintha soha nem is erõsítették volna gyenge, törékeny szívemet, s én beleremegek a kilátástalan félelem fojtogató tudatába. Vége. Tudom, hogy innen nincs menekvés. Nem fog elengedni… soha. Soha nem fogom visszakapni azokat a nyugodt éveket, amiket eddig éltem. Most már örökre az õ akarata elõtt fejet hajtva kell élnem. Örökre.
Szívem mintha egész apróra facsarodna össze, akár egy kicsiny szõlõszem, melyet szárazra, élettelenre aszalnak a forró napsugarak, s nem marad benne semmi, ami értékes lenne.
Az arcomat jeges forrósággal égetik, marják a minduntalan záporozó könnycseppek, de már nem hordoznak magukban reményt vagy fájdalmat, csupán üres, élettelen beletörõdést.
- Vedd a szádba rendesen. Használd a nyelvedet. – Akaratlanul is kiráz a hideg az utasítás hallatán, az undor és a szégyen fékezhetetlenül árad szét ereimben, a kihûlt vér megállíthatatlan, lassú folyamával szállít hányingerkeltõ gyûlöletet minden porcikámba, s én megremegek a szívmardosó érzéstõl, melyet még soha nem tapasztaltam ilyen intenzíven… vegyem… a számba? Nem… nem megy. Nem vagyok képes rá.
Hiába próbálom legyõzni szívem ellenkezését, hiába küzdök a józanész apró fuvallatait kihasználva, hogy teljesíteni tudjam a kegyetlen parancsot, testem nem enged. Az undor, az iszonyat visszatart, s én képtelen vagyok rá. Gyenge vagyok. Szánalmasan gyenge. Viszont ez a gyenge, erõtlen lélek még nem tört meg eléggé. Még nem tört meg eléggé ahhoz, hogy képes legyek ilyet tenni.
- Nem jó... – Hangja bosszús és elégedetlen, a testem megfeszül, arcomon újabb és újabb mardosó könnycseppek csurrannak végig, megállíthatatlanul, s úgy érzem, ezek a könnyek már örökké csordogálni fognak. Nem tudom abbahagyni. Egyszerûen képtelen vagyok megálljt parancsolni szívem apró, véres könnycseppjeinek, melyek fájdalmas zokogással gyászolják a barátaimat, a családomat. Bármit megtennék, hogy visszahozzam õket. Hogy megmentsem õket. Miért nem voltam képes semmire? Csak álltam, és néztem, ahogy sorban megölik õket. Elmenekültem! Miért? Miért nem harcoltam? Miért nem ellenkeztem? Akármi… akármi… miért nem tettem valamit? Talán minden máshogy történt volna… talán…
Érzem, ahogy a durva, erõs ujjak a frissen mosott, selymesen elõreomló tincseim közé csusszannak, erõsen tépi meg hajamat, ahogy felrántja fejemet az ölébõl, de nekem egy néma nyikkanás sem hagyja el ajkaimat, a fájdalom, a kín kissé enyhíti vérzõ, meggyötört lelkem lüktetõ, fájdalmas bûntudatát. Mindig tudtam… mindig tudtam, hogy eljöhet a nap, mikor a halálukat fogom okozni. Érzetem… mégsem tettem semmit… miért nem tettem semmit?
Hiába rántja fel fejemet, tekintetemet nem tudja magára kényszeríteni, s én makacs rettegéssel sütöm le a komor, fakózöld szemeket, a borostyánsárga, mágiától izzó szempár látványának csupán az emléke is elég ahhoz, hogy jeges, émelyítõ félelem kerítsen hatalmába. Nem félek a haláltól, de õ soha nem ölne meg. Nem… õ annál sokkal rosszabbakat tehet velem. Sokkal rosszabbakat fog tenni velem. Érzem… minden porcikám figyelmeztetõen, vészjóslóan sikít csupán a kegyetlen, szívtelen pillantásától, amivel minden másodpercben engem figyel. Életem végéig érezni fogom ennek a sötét tekintetnek a súlyát vállaimon. Életem… végéig… bárcsak vége lehetne. Bárcsak már most vége lehetne. Félek a jövõm sötét, fenyegetõ gondolatától. Rettegek a közelségétõl. Még soha nem éreztem ilyen erõs félelmet a szívemben. Soha…
- Még szopni sem tudsz rendesen. – Hangja dühös és szemrehányó, s én ismét megremegek, torkom összeszorul, ereimben mintha végleg megfagynának az élettelen vércseppek. Még soha nem csináltam hasonlót. Ez… ez nem olyan, amit bárkivel csinálunk… csak azzal, akit szeretünk, nem? Én… erre nem vagyok képes… ez nem normális… ennek nem így kéne lennie. - Innoa! – Mennydörgésszerûen dörren hangja a szoba kimért csendjében, s én félénken rezzenek össze. Szemem sarkából látom, ahogy az elõbbi elf mellénk szökken, mozdulatai kecsesek, könnyedek, egész lényébõl árad a gyönyörû elegancia, mozdulatai már nem tükröznek félelmet, csupán alázatot, ahogy a földre borul a király elõtt. Szívem kihagy egy hosszú ütemet, fejemet kissé oldalra fordítva figyelem õt, tekintetét, melyben most már tisztán látom megcsillanni a rettegõ tartózkodást. Tévedtem. Õ is fél… retteg, de mozdulatain, arcán ennek a legkisebb jelei sem tükrözõdnek. Miért? Miért hagyják, hogy ilyen elf irányítsa a népüket? Talán élvezik, hogy rettegésben élnek? Élvezik, hogy bármelyik szeszélyes pillanatában megölheti õket? Netán olyan ereje van, hogy ha fellázadnának sem tudnák legyõzni? Talán… fõleg most. Miattam. Még erõsebbé teszem õt. Még erõsebbé és meg vérfagyasztóbban kegyetlenebbé, önelégültebbé és magabiztosabbá. Undorító.
Mellkasom összeszorul a gondolattól, s a bûntudat másodpercrõl másodpercre egyre erõsebben, egyre kínzóbban szorongatja amúgy is kimerült szívemet. Elég volt… nem bírom tovább a gondolataimat. Nem szeretnék gondolkodni… nem szeretnék érezni. Csupán sötét nyugalomra vágyom. Sötét, üres nyugalomra. Halálra… melytõl nem is olyan rég úgy rettegtem, s mely után most minden apró porcikám kiéhezetten, vágyakozva sóvárog.
- Mutasd meg neki, hogyan kell. – Kiráz a hideg a kemény, durva utasítástól, hangja érzéktelenül közömbös, pedig erkölcstelen, szégyentelen parancs hagyja el ajkait. Egy királynak nem szabadna… nem szabadna ilyenre használni a hatalmát. Nem szabadna ennyire eltipornia és megaláznia a népét. Egy király feladata az, hogy megvédje az országát. Ez nem… ez így nem jó. Ez így nem helyes. – Rajta. – Hangján tisztán hallani, hogy ajkai gúnyos vigyorra húzódnak, ahogy hozzáteszi a rövidke szócskát, s könnyes szemeim tágra nyílnak, mikor elmém nagy nehezen felfogja a szó jelentését. Mi… micsoda? Ezt… ezt hogy értette? Nem értem. Mi?
Egy erõs, durva mozdulattal lök el magától, némán felsikkantva zuhanok hátra, testem erõsen csapódik a hideg márványon, hátam belesajdul az ütközésbe, s levegõért kapva sóhajtok fel, gyenge kezeimmel próbálok feltámaszkodni, de végtelenül erõtlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, a kétségbeesés fullasztó fojtogatása nem hagy levegõhöz jutni, s én néma vergõdéssel zokogok fel magamban. Miért?
A gyönyörû elf buja, halovány mosollyal mászik fölém, s testem megfeszül a félelemtõl és a tartózkodó undortól. Ne… ne… ne… nem szeretem a közelségét. Utálom, amit csinálni fog. Nem akarom. Ennyi elf elõtt. Ennyi idegen elõtt. Ennyi ellenség elõtt. Ne…
A megalázottság, a szégyenérzet szinte égeti arcomat, mintha izzó foltokat perzselne bõrömbe, s a könnycseppek csordogálása felerõsödik a lüktetõ kíntól. Nem akarom… miért teszi ezt? Hisz az elõbb meg akarta ölni… most pedig ily könnyen követi minden parancsát. Hát ennyire rettegnének tõle? Ennyire rettegnének tõle a saját elfei?
Végignyal ajkaimon, s testem megfeszül a puha, meleg érintéstõl, szemeimet összeszorítva temetem arcomat remegõ ujjaim közé, zokogásom halk szusszanásai pihegõ lélegzetvételekbe fúlnak, ahogy végignyal mellkasomon, s lassan kényeztetni kezd.
A testemben kavargó iszony és rosszullét mellé kéjes, erõtlen élvezet vegyül, s én legszívesebben ordítanék a szégyenérzettõl, mely könyörtelenül a szívem legmélyebb zugaiba eszi magát, érzem magamon az elfek, a király tekintetét, s mellkasom megreszket a visszatartott zokogástól. Nem… miért… mivel érdemeltem ki ilyen megaláztatást? Mivel? Még ha fel is akarja használni az erõmet… hát nem lenne elég kín a tudat, hogy miattam nõ többszörösére ez a kegyetlen, durva, sötét energia? Miért kell… miért kell még ezt is… még ezt is…
- Jól figyelj, Elidyr… Minden egyes mozdulatot tanulj meg. – Szemeimet még szorosabban zárom össze, kezeimet olyan erõsen szorítom arcomra, hogy szinte érzem ujjaim alatt elszínezõdni a bõrfelületeket, s nem válaszolok a könyörtelenül durva, gúnyos parancsra. Erõm sincs hozzá, hogy szavakat formáljak reszketõ ajkaimmal, és engedélyt sem kaptam a megszólalásra, így néma, reszketeg, kétségbeesett nyöszörgéssel tûröm az elf szolga kínzó kényeztetését. Nem akarom. Csak legyen már vége. Már semmi nem számít, csak érjen véget ez a szenvedés. Csak hagyjanak végre békén. Egy kicsit… csak egy kis nyugalmat. Nem akarok sokat, csak egy kicsit egyedül lenni a kilátástalan félelmemmel. Nem akarom érezni magamon ezeket a tekinteteket. Nem akarom, hogy bárki hozzám érjen akár egy ujjal is. Nem akarok több fizikai kontaktust. Kiráz a hideg tõle. Távol akarok lenni ezektõl a kegyetlen, érzelmek nélküli érintésektõl. Ezektõl a hazug élvezetet elõcsalogató simításoktól. Elég…
Hiába küzdök a kéj ellen, egyre jobban magával ragad az élvezet, s ellenállhatatlanul húz le egyre mélyebbre és mélyebbre az édes öntudatlanság sötét birodalmába. Gondolataim összekuszálódnak, kegyes, kellemes üresség váltja fel zokogó, kétségbeesett lelkem nyomasztó aggodalmaskodását, s ajkaimon egyre hangosabb, elfojthatatlan nyöszörgések szaladnak ki, csupán a forró könnycseppek nem csitulnak, szívem még mindig reszket, vérzik mellkasomban. Gyûlölöm, hogy élvezem… gyûlölöm, hogy jó érzés, amit csinál.
- Menjetek a dolgotokra! – A király dörrenõ, kemény hangja csak egy pillanatra ránt vissza a valóságba, csupán messzirõl, homályosan érzékelem, ahogy kiürül a terem, nem kell sok idõ, hogy teljesen magába szippantson ismét az élvezet és a megalázottság okozta keserédes sötétség. A testem csillapíthatatlanul, vadul remeg, s hiába próbálom tartani magam, csípõm ösztönösen mozdul ajkai alatt, kezeimmel testem mellett támaszkodom, mintha kapaszkodót keresnék a sima, kemény márványpadlón. Még soha… még soha nem éreztem ilyet… annyira szörnyû… annyira szörnyû, hogy ilyen jó. Miért? Undorító és visszataszító, mégis annyira…
- Innoa. - Felnyögök, ahogy testem megfeszül, körmeim végigszántják a padlót, láthatatlan karcolásokat hagyva maguk után, s ajkaimon halk sóhaj szalad ki, ahogy hirtelen szûnik meg az eddigi érzés, testemen jéghideg borzongás fut végig az õrjítõ érzéstõl, mely szétárad bennem. Mi… mi ez? Miért… annyira rossz. Fáj. Ah…
Minden izmom megfeszül, reszketve figyelem, ahogy lemászik rólam az elf, s remegõ mozdulatokkal próbálom összeszedni magamat, vajmi sikerrel. Mintha minden végtagomból elillant volna a maradék, csekély energia is, amit eddig magamban éreztem, s most igazi, élettelen rongybabaként pihegek, reszketek a földön. Nem tudok mozdulni. Semmit nem tudok tenni. Használhatatlan és gyenge vagyok, mint mindig. Kiszolgáltatott és erõtlen. Szánalmas. Soha… soha nem szabadott volna ilyen lénynek születnie. Istenek… miért… miért döntöttetek így?
Végre sikerül felülnöm, reszketeg mozdulataim gyengék és akadozóak, lassan, kínokkal küszködve húzom fel lábaimat, nedves, lüktetõ merevedésem fájón feszül hasamnak, s én ismét megborzongok a szégyentõl. Nem tudom elhinni… nem tudom elhinni, hogy élveztem. Élveztem, ahogy hozzám ért. Pedig csak egy parancs miatt tette. Félelembõl és rettegésbõl. És én élveztem.
A hányinger, az émelygés ismét magával ragad, s kába, remegõ tekintetemet félénken fordítom feléjük, de mélységesen megbánom a meggondolatlan mozdulatot. Pillantásomat könnyedén ejtik örök fogságba az élénksárga szemek, s a gerincemen jeges fuvallatként száguld végig a vad, heves rettegés. Tekintetében kegyetlenség, káröröm, élvezet csillog, s én úgy érzem, mintha egyenesen szívembe döfne az éles, mardosó pillantás, testem ismét megremeg. Újra és újra… minden másodpercben képes elérni, hogy egyre jobban és jobban tartsak tõle. Visszataszító.
Ujjai az ágyasa hajába markolnak, a mozdulat durvának tûnik, szinte érzem az elf fájdalmát, az õ szégyene is az én arcomra csal reményvesztett pírt, s az én testem is beleremeg, mikor a király halk, néma nyögéssel élvez el. Minden izmom megfeszül, ahogy lenyelem az újabb öklendezésemet, szemeink még mindig összekapcsolódnak, s õ nem ereszti tekintetemet. Kezeim a padlón támaszkodnak, ujjaim elfehérednek, olyan erõvel szorítom õket a hideg földre. Félek. Ugye… ugye… ugye nem várja, hogy én is ilyet csináljak? Ne… kérem, csak azt ne… akármit, csak ilyen megaláztatást ne. Soha nem lennék képes. Soha nem lennék képes parancsra ilyet csinálni. Ez nem olyan dolog… bármit megteszek, csak ezt ne…
Émelyegve figyelem, ahogy hátradõl a párnán, végre megszakad a kínosan, kegyetlenül hosszú, mély, rideg szemkontaktus, s én némán lélegzek fel. Az elf lassú mozdulatokkal nyalja végig a testét, s én elfordítom megvetõ, remegõ tekintetemet. Elég… nem… nézni sem bírom, hogy ilyet csinál. Nézni sem bírom, hogy ilyet követel tõle az a szörnyeteg. Igen… õ tényleg egy szörnyeteg. Õ nem elf… nem… az nem lehet. Ilyet nem csinál az, akinek vannak érzések a szívében. Akinek a legcsekélyebb gyengédség is lappang a szíve mélyén, az nem csinál ilyet. És én õt erõsítem. Egy ilyen undorító szörnyetegnek adok elképesztõ erõt. Nem… nem lehet. Valamit tennem kell. Akármit. Akárhogy. De ez így nem jó. Ez így egyszerûen nem jó.
Szemeim ismét könnybe lábadnak a kétségbeesés újabb elsöprõ hullámától, beleremegek fájdalmas gondolataimba, a kilátástalan helyzetem borzalmas tudatába. Nincs menekvés mellõle. Azok a szemek örökké követni fognak már. Örökké. Rosszul vagyok. Hányni fogok. Úgy érzem, tényleg hányni fogok.
- Most elmehetsz, pihenni akarok. – Szavai frissítõ, kellemes, rövidke megnyugvást lehelnek összeomlani készülõ szívembe, s már a gondolat, hogy legalább egy kicsit távolabb lehetek tõle, hihetetlen erõt ad tomboló lelkemnek. Lassú mozdulatokkal, nehézkesen állok fel, s remegõ kézzel emelem fel a ruhámat a földrõl, hogy eltakarjam lüktetõ testemet. Ahogy a kétségbeesés egy leheletnyit enyhül szívemben, felbátorodó léptekkel indulok el én is az ajtó felé, követve a kecsesen libbenõ elfet, s érzem, hogy az eddig néma könnycseppekbe fojtott zokogás kitörni készül a tudattól, hogy végre egyedül lehetek talán. Egy kicsit… csak egy kicsit hadd legyen egyedül. Sírni akarok… zokogni, és kiüríteni szívemet. Kitörölni mindent, ami ily erõs fájdalmakat okoz. Kitörölni a kínzó emlékeimet, a remény utolsó, apró fuvallatait, melyek felesleges hittel kecsegtetnek. Csak egy kicsit… utána jobban leszek. Tudom. Utána képes leszek elviselni, amit tenni akar velem. Utána képes leszek érzelemmentes megnyugvással tûrni az örökös megaláztatást. Az új életemet.
- Neked nem engedtem meg, hogy távozz! – Felüvöltõ elmém még fel sem fogja igazán a dörrenõ, szigorú szavakat, lépteim ösztönösen torpannak meg, s a kétségbeesés oly könnyen költözik vissza kissé megnyugodott szívembe, hogy az apró, láthatatlan szilánkokra roppan a súly alatt. Lehunyom szemeimet, testemen csupán visszafogott remegés suhan végig, többre nincs erõm. A könnycseppek borzongatva cirógatják végig arcomat, szinte hallom, ahogy a földre hullva koppannak a márványon, mintha darabokra hullott szívem, lelkem szilánkjainak kopogása visszhangzana a sötétségbe menekvõ elmémben. Vége. Vége.
- Azt-azt hittem... – Hangom halk, erõtlen fuvallatként suttogom a szavakat, pedig magam sem tudom, hogy milyen mondatot szeretnék kierõltetni remegõ ajkaimon. Magam sem tudom, mit hittem. Mégis mire gondoltam? Arra, hogy idõt ad, hogy megszokjam? Hogy hagyja, hogy lenyugodjon a zokogó, vérzõ szívem? Arra, hogy megengedi, hogy kipihenjem a fájdalmaimat, mielõtt újabbakkal és újabbakkal sújt? Nem tudom. Nem tudom. Miért teszi ezt velem? Hát nem okozott már így is elég kínt? Kiirtotta a családomat… mindenkit megölt, aki fontos nekem. Hát miért nem elég?
- Nem, te mostantól mindig mellettem leszel. – A mondat egyszerû, közömbös kijelentésként hagyja el ajkait, mégis… mégis az összes eddigi szava és kegyetlensége közül ez döfi a legmélyebbre a védtelen, kiszolgáltatott, darabokra tört szívemben az éles pengét… mindig? Mindig mellette?
A szavak vészjóslóan, émelyítõ fenyegetéssel kavarognak elmémben, s én csupán a gondolattól megborzongok. Azt hittem… azt hittem, csak akkor kell látnom, mikor az erõmre van szüksége. Mi az, hogy… mindig? Ne… kérem, ne… akármit csak ezt ne. Mindig?
Élveteg, végtelen gonoszságot tükrözõ mosollyal veregeti meg maga mellett a földet, s ereimben megdermed a lüktetõ vér. Testem megremeg, minden porcikám felzokog a fájdalmas pániktól, mely futótûzként borzongatja végig egész testemet. Ne… ne… ne… én ezt nem akarom. Nem bírom. Nem bírom a kegyetlenségét, a közelségét. Nem akarom hallani a hangját… azt a könyörtelen, lágyan, dallamosan, mélyen búgó, sötét hangot. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Ne… olyan végtelenül gyengének érzem magamat. Olyan végtelenül érzékenynek. Nem bírnám, ha most durván, önzõn megérintene. Nem akarok oda menni. Nem akarok. Nem. Félek tõle. Rettegek a kegyetlenségétõl. Rettegek attól, amit csinálni fog.
Lelkem utolsó ép darabjai sikítva tiltakoznak, de testemet a vad rettegés engedelmességre bírja, s akaratlanul is újabb és újabb lépteket teszek felé.
Megtorpanok, mikor mellé érek, s térdeim erõtlenül, reszketve csuklanak össze, testem könnyedén borul a földre, s én összekuporodva hajtok fejet elõtte. Megalázkodva, remegve simítom a földre homlokomat, szemeimbõl záporoznak a megállíthatatlan könnycseppek, mellkasom vadul reszket a ziháló lélegzetvételeimtõl. Vége. Teljesen. Teljesen megtört ez a gyenge szív… teljesen összeomlott ez a bizonytalan lélek.
- Ügyes fiú. – Elégedett búgása hallatán összerezzenek, remegésem ismét felerõsödik, de nem moccanok. Szavai már nem fájdalmat okoznak, csupán az elkeseredett reményvesztettség érzését növelik szívemben, s a testemben szétáradó iszony teljesen elkábítja elmémet. Örökre… örökre mellette? Ne… ne… ne…
Egyre jobban összehúzom magamat a kemény márványpadlón, mintha csak olyan apróvá akarnék válni, hogy eltûnjek mellõle, s nyomasztó némaság nehezedik ránk. Váratlanul, játékosan simítja végig hátamat, az érintésében nincs semmi gyengédség, nincs semmi finomság, csupán kisajátító, önelégült mohóság… úgy érint, mint egy új háziállatot… mint egy friss kis kedvencet, akivel azt tehet, amit akar. Mint egy tárgyat vagy egy serleget, ami a gyõzelmét bizonyítja. Igen… ez vagyok én. Egy háziállat, amivel elkergetheti az unalmát, egy kis kedvenc, akit bármikor kedvére kínozhat és gyötörhet, egy serleg, amit büszkén mutogathat és egy fegyver, ami iszonyatos, félelmetes erõkkel ruházza fel. Ez vagyok én neki. Ennyi.
Megremegek a testemet átjáró undortól, legszívesebben felpattannék, legszívesebben elrohannék olyan messzire, hogy soha ne találjanak rám az élénksárga szemek. Olyan messzire, hogy soha többé ne kelljen éreznem ezt a pillantást. Olyan messzire, hogy soha többé ne halljam a hangja durva dörrenését. Akárhova, csak el innen.
Hosszú, néma percek telnek el, néha hallom, ahogy borjába kortyol, s testem minden izma megfeszül, hogy maradásra bírjam menekülni vágyó végtagjaimat, attól félek, hogy elég egy gyenge, figyelmetlen másodperc, és az ösztönös menekülési vágy akaratom ellenére fog parancsolni testemnek. Olyan gyengének érzem magam. Annyira fáradtnak és kimerültnek. Annyira élettelennek és meggyötörtnek. Akár egy vékony, törékeny fûszál a hideg, kemény jégesõben, mely könnyedén zúzza porrá. Bárcsak oly kegyes lenne velem, hogy végre teljesen porrá zúzna. Bárcsak lenne olyan szerencsém, mint a halott, megtört fûszálnak.
Lassan elhal a halk zokogásom, remegésem is csitulni kezd, a helyüket sokkal mélyebb, sokkal fájdalmasabb belsõ gyász váltja fel, s én mozdulatlanul engedem, hogy a hátamon nyugtassa kezét, legyõzöm a testemben kavargó gyûlöletet és megvetést, amit iránta érzek. Már mindegy. Már semmi nem számít. Meg kell szoknom ezt a durva érintést. Meg kell szoknom, különben végleg, teljesen összeroppanok, s elszakad az utolsó, apró cérnaszál is, ami az igazi önmagamhoz láncol. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom elfelejteni, hogy milyen voltam. Azt hittem… azt hittem el akarom felejteni a régi életemet, hogy ne fájjon… hogy ne okozzon ilyen erõs, ilyen lüktetõ hiányérzetet gyenge szívemben. De tévedtem. Nem akarom elfelejteni… emlékezni akarok az idõkre, mikor tudtam a madaraknak dalolni, s õk boldog csicsergéssel válaszoltak szavaimra. Emlékezni akarok az érzésre, mikor napsütés simogatta az arcomat. Nem akarom elfelejteni, még akkor sem, ha mostantól örökre bezárva tart. Nem akarom elfelejteni a szabadság érzését. Az erdõk illatát, a fák susogó suttogásának halk, nehezen kibogozható, bölcs szavait. Nem akarom, hogy mindezt elveszítsem… ez az egyetlen, amit csak akkor vehet el tõlem, ha megadom magamat neki. Soha… soha… soha…
Összerezzenek, mikor visszafogott kopogás hangja töri meg a terem feszült nyugalmát, remegésem kissé visszatér, ahogy a király hangja dörrenve enged bebocsátást.
Nem mozdulok, de testem még jobban remegni kezd, mikor közeledõ lépteket hallok. Egy pillanatra megtorpan, suhogó ruha hangja mászik fülembe, s a hangok szinte elém festik a képet, ahogy az érkezõ elf mélyen meghajol a király elõtt. Még soha nem éreztem ily kifinomultnak és érzékenynek a hallásomat.
- Fenség, a kémeink jelentették, hogy számos zöld elf az erdõben elbujdosott és túlélte a támadásunkat. – Szemeim tágra nyílnak, egész testem megfeszül, a vad, hirtelen feléledõ remény szívemben tombolva zökkent ki a gondolataim sötét folyamából, de fejemet nem emelem fel. Érzem, ahogy a király keze is megdermed a mozdulataiban, kicsit megfeszül, ujjai kissé hátamba mélyednek, s õ talán észre sem veszi az ingerült, durva mozdulatot, én a fogaimat összeszorítva tûröm a fájdalmat, lelkemben olyan öröm kavarog, amirõl nem hittem volna, hogy érezni fogom még valaha… túlélték… ha talán nem is sokan, de páran élnek közülük. Hát mégsem sikerült neki mindenkit eltörölni, aki közel állt a szívemhez. Istenek… kérlek titeket… kérlek, segítsetek nekik.
Rövid szünet következik, az elf katona szótlanul, végtelen türelemmel, illedelemmel és félelemmel várja a király reakcióját, s õ halk, vérfagyasztóan nyugodt hangon szólal meg, de szavai mélyén tökéletesen hallani a szívében kavargó haragot.
- Kutassátok fel õket. – Testem összerándul, ösztönösen emelem fel a fejemet, könnybe lábadt szemeimmel csupán homályosan nézek rá könyörgõ, kérlelõ, megalázkodó tekintettel.
- Ne! – Ajkaimon hangosan, szinte sikításszerûen szalad ki az egyetlen, rövidke szó, mely milliónyi vad, kavargó érzést foglal magába. Öntudatlanul is beleöntöm szívem minden kétségbeesett reményét, minden könyörgését, minden gyûlöletét és megvetését… mindent, amit ebben a pillanatban érzek, testem megfeszül, s a tudat, hogy páran élhetnek közülük, elképzelhetetlen erõt ad. Nem akarom… nem akarom, hogy õk is miattam haljanak meg. Nem akarom, hogy nekik is bajuk essen. Akármit… akármit megtennék, hogy megóvjam az életüket. Bármit. Szíves örömest neki ajándékozom a lelkemet, a szívemet… akármit. Csak ne bántsa õket.
Ujjai durván, erõszakosan markolnak hajamba, s olyan erõvel nyomja vissza fejemet a földre, hogy megremegek a fájdalomtól, homlokom keményen, fájdalmasan simul ismét a hideg márványkõre, s ajkaim közül egy pillanatra elõtör a zokogás, testem beleremeg az érzések kavaros áradatába. Ne… ne… ne… miért akarja, hogy meghaljanak? Miért? Már nem mindegy neki? Hogy… hogy lehet ennyire kegyetlen? Hogy lehet ennyire… ennyire… ennyire gonosz?
Testem megfeszül a fájdalomtól, de szívem kitartóan dübörög a gyenge reménysugártól, mely apró napsugarakat varázsol lelkem sötét bugyraiba.
- Kérem… kérem ne… már itt vagyok… már megszerzett… hagyja õket… - Ujjai megfeszülnek tincseim között, ahogy a szavakat nyöszörgöm, s tudom, hogy engedély nélkül beszélek, de úgy érzem nem hagyhatom… úgy érzem, nem hagyhatom elmúlni ezt a lehetõséget. Nem akarom, hogy bajuk essen… az emlékükbe kapaszkodva én is boldogabb lehetnék. Annyival könnyebb lenne elviselni ezt az életet, ha tudnám, hogy élnek. Annyival… annyival könnyebb lenne. Meg akarom menteni õket. – Bármit… bármit megteszek… - Szinte alig hallhatóan, elhaló nyüszítéssel teszem hozzá az utolsó szavakat, testemen a saját gondolataimtól fut végig jeges borzongás, de nem törõdök vele. Akármennyire gyûlölöm az érintését… akármennyire gyûlölöm a hangját, a gonosz tekintetét… akármennyire is úgy érzem, hogy összeroppanok, ha hozzám ér… akkor is… akkor is… értük bármit megtennék.
Ujjai vadul, váratlanul tépik meg hajamat, fejemet felrántja a földrõl, s én felnyögök a fájdalomtól, s arra sincs idõm, hogy tekintetemet óvatosan lesütve kerüljem ki a borostyánsárga szempár pillantását, mire feleszmélek, már fogva ejtette szemeimet. Tekintetében olyan vad, olyan könyörtelen és kíméletlen csillogást látok, hogy minden porcikám felordít az émelyítõ rettegéstõl, s úgy érzem, mintha már bánnám az elõzõ szavaimat. Képtelen lennék rá… képtelen lennék rá…
- Bármit? – Olyan gúnyos, olyan durva hangon ejti ki a rövid kérdést, mintha fejembe látva olvasna gondolataimban, mintha tökéletesen érezné meginogó, bizonytalan félelmemet, s én hányingert kapok a leplezhetetlen gyengeségemtõl. Szánalmas… szánalmas… szánalmas, hogy még mindig… még mindig ilyen szörnyen ragaszkodom az életemhez… a nyugalmamhoz… önmagamhoz… miért? Miért nem tudom egyszerûen elviselni, amit velem tenne? Miért érzem úgy, hogy belerokkannék? Nem tudom… nem tudom…
A szörnyû, hátborzongató pillanatot az elf harcos visszafogott, tartózkodó hangja töri meg, s kicsit oldalra sandítva pillantok rá én is, ahogy a király felé fordítja tekintetét.
- Fenség… nem engedhetjük, hogy eljusson a támadásunk híre az Éneklõ Óhegyre. Ha az uralkodójuk fülébe jut a hír, a haragja végtelen lesz… és ha összehívja a kisebb népek seregeit, komoly veszélyt jelenthetnek. – Szemeim tágra nyílnak, a remény és a kétségbeesés egyszerre erõsödik fel szívemben. Ha háború lesz… rengetegen… rengetegen fognak meghalni. Mind… mind miattam. Mindenki. Nem akarom… annyi élet lángja hunyna ki… annyi család szakadna félbe… annyi könny hullna… nem akarom…
Egész testem megremeg, megborzong, ahogy a sötét elf király ereje hirtelen tör ki testébõl, minden porcikámat kirázza a hideg az undorító, elsöprõen erõs hatalom érzésétõl, melyben még ott rezeg az õserõ apró lángja, s az elf harcos hirtelen felnyögve kap a mellkasához, és eltorzult arccal rogy térdre.
Tekintetemet visszakapom a királyra, még kisebbre húzom össze magam, s testem ledermed, ahogy megpillantom a mágiától fénylõ, élénksárga lángokban úszó szempárban tükrözõdõ végtelen dühöt.
- Ne oktass ki, nyomorult szolga! – Haragosan dörren a hangja, testem megfeszül, s én émelyegve, szédelegve ejtem vissza a fejemet a földre, a testébõl áradó sötét mágia teljesen felemészti gondolataimat, a fejem szinte zúg a hihetetlen erõtõl, s a fájdalmat könnyedén, hirtelen váltja fel kellemes, megváltó sötétség, ahogy eszméletemet vesztve rogyok végleg a hûvös padlóra.

Pezseg véremben az õsi sötét mágia. Soha ilyen erõsnek nem éreztem magam úgy érzem mintha egymagam képes lennék egy intéssel elfoglalni az egész világot. Mesésen jó.

Révületemben rámászom Elidyr karcsú testére, letépem róla a lenge kis ruhát. Végigfuttatom rajta borostyán-sárga, vágytól és mágiától izzó tekintetem. Vékony, törékeny, pont az esetem, ráadásul most, hogy leszívtam a benne sistergõ sötét erõk egy részét, sokkal szebb is lett. Sebei teljesen begyógyultak, bõre akár az érintetlen, friss hó.

Ahogy felsikolt és szemeivel segítségért esdekel a körülöttünk lévõk között, felröhögök. Mámorító érzés a hatalom!

- Itt senki nem fog neked segíteni – nevetek mély hangomon, s könnyezõ, szépséges arcát figyelem, majd karján a tetováláson megakadnak szemeim. - Milyen érdekes…

Eltûnt a sárkányról a vörös árnyalat, csak a zöld szín dominál. Hm. Elfordulok tõle, és elégedett mosollyal állok fel, meztelen fenségességemmel a teremben álló kiváltságos elfjeim felé fordulok. Hangom mélyen zengõ, királyi erõtõl és õserõtõl rezgõ.

- Az õserõ… a mi kezünkben van!

Boldog ováció, a siker érzése söpör át mindenkin.

Az utolsó pillanatban fordulok meg, és csak természetfeletti mágiámnak köszönhetem, hogy idõben megragadom a kezét, amellyel a kristálytõrt a szívébe szúrná.

A kurva életbe! Majdnem kinyiffantotta magát! Kibaszottul feldühített! Vicsorogva a haragtól fogom meg, és a falhoz vágom, hogy csak úgy nyekken. Szórakozik velem ez a kis szaros?!

- Azt hiszed engedem, hogy végezz magaddal? – ordítom torz hangon, és már elõtte is állok, nyakánál fogva emelem fel. Legszívesebben magam végeznék vele, de túl értékes. – Túl értékes vagy te ahhoz, kicsi Elidyr.

Könnyei csillogó kristályfolyóként ragyognak arcán, szépsége sokkal kifejezõbb most, hogy a tiszta jó mágia van túlsúlyban benne.

- Eressz el… könyörgöm…

Csak nevetve hajítom a márványpadlóra. Felé lépek, de elkúszik elõlem. Annyira szánalmas, mégis végtelenül izgató látvány. Amilyen pokoli erõk tombolnak a testében, õ mégis oly esendõ és szánalmasan gyenge... akár az a kristálytõr, amit maga ellen akart fordítani. Istenek fegyverzete, bárkivel végezhetsz vele, akár egy istennel is, de egy rossz mozdulat és darabokra törik.

Egyik kedvenc kis ágyasom hajába túrom ujjaimat, magamhoz húzom és erõm segítségével másik tenyerembe hívom a tõröm.

Ismerem a lélek minden sötét zugát. Pontosan tudom, milyen eszközöket kell bevetnem ahhoz, hogy sötét uralmam alá hajthassak bárkit. Elidyr számára semmit sem jelent a saját élete, hát más életével kell sakkban tartanom.

A sápadt, karcsú nyakhoz szorítom pengémet.

- Ha végzel magaddal, ez az elf meghal.

- Ne-nem végzek ma-magammal… - kapom a várt választ, zokogásba fúlva. Elégedett mosollyal engedem a remegõ kis testet, és visszasétálok a párnáimhoz. Lezserül leheverek, belekortyolok boromba, majd rávillantom sárga szemeimet.

- Gyere ide – búgom lágyan. Meglöttyintem a bíborszínû italt a pohárban, miközben a felém kúszó elf tacskót figyelem. Milyen kurvára szép. Jól áll neki a fehér mágia. - Nézzük mennyire vagy engedelmes.

Szabad kezemmel haját megragadva rántom fejét az ölemhez, ahol már méretes dákóm ácsingózik.

– Szopj le. - Némán sírva hajol le, én pedig izgatott mosollyal figyelem ahogy rózsaszín nyelvével végignyal a teljes hosszán. Felmordulok halkan.

- Vedd a szádba rendesen. Használd a nyelvedet. Nem jó...

Hajába markolva emelem fel a fejét, bosszúsan nézek le rá. Könnyezik, nem néz rám, csak bõgni tud. Cöh.

- Még szopni sem tudsz rendesen. Innoa! – csattan a hangom, és az iménti kis elf libben hozzám, letérdel elõttünk és homlokát a földhöz szorítva várja parancsaimat. – Mutasd meg neki, hogyan kell. Rajta – teszem hozzá széles vigyorral. Ellököm Elidyrt, aki meztelenül elterül a földön. Mosolyogva kortyolok boromba, figyelem ahogy a csodaszép elf ágyasom csábító mosollyal mászik rá, megnyalja ajkait, mellkasát, majd végigcsókolja lapos hasát és ernyedt kis péniszét a szájába veszi.

- Jól figyelj, Elidyr – dörmögöm lágyan. – Minden egyes mozdulatot tanulj meg.

Arcát eltakarva sírdogál, majd egyre halkabban nyöszörög, s végül az élvezet hangjai párosulnak a cuppogások mellé. Milyen érzéki hangja van. Egész testében remeg, arcára szorítja kezeit, csípõje ritmikusan fel-alá mozog, kis farka keményen csúszkál Innoa szájában. Kiürül poharam, egy másik ágyasom tölt ismét. A földön vonagló testekrõl felpillantok, és az udvartartásomon végigfuttatom tekintetem.

- Menjetek a dolgotokra!

Intek kezemmel a szolgáknak és ágyasoknak is, csak hárman maradunk. Nem szeretem a nyilvános gruppent, és az ágybeli teljesítményem sem tartozik senkire. Elidyr egyre közelebb jut az orgazmushoz, látni rajta. Kipirult, már arcát sem rejtegeti, csak vergõdik a rajta dolgozó ajkak alatt.

- Innoa – búgom halkan. Azonnal feltérdel, nedves ajkait megnyalva néz rám, majd ahogy intek neki, csábító mosollyal kúszik hozzám négykézláb. Végignyalja lábamat alulról felfelé, majd mélyen bekapja hímtagomat. Hajába túrnak ujjaim, de nem õt figyelem, hanem a földön heverõ, ziháló fiút. Kínjában remegve tápászkodik ülõ helyzetbe, kis erekciója lüktet a kielégítetlenségtõl. Igazán szépséges, izgató látvány.

Mélyen a szemeibe nézve nyomom Innoa fejét lejjebb, és halk nyögéssel élvezem tele a száját.

Kényelmesen hátrahanyatlom a párnán, és elégedett sóhajjal engedem hogy tisztára nyalogasson, majd további parancsokat várva a lábamhoz kuporodik, ahogy egy jó szolgához illik.

- Most elmehetsz, pihenni akarok.

Feláll, meghajol és az ajtóhoz suhan. Elidyr felveszi a szakadt ruháját és utána indul.

- Neked nem engedtem meg, hogy távozz – dörren a hangom. Ujjaim szórakozottan játszadoznak fakófehér hajfonataimmal.

- Azt-azt hittem...

- Nem, te mostantól mindig mellettem leszel. - Megveregetem magam mellett a földet, és õ ért a szóból. Lábaimhoz kuporodik, utánozva Innoa mozdulatait. – Ügyes fiú.

A napok múlását észre sem veszem. Nem számítanak az éjszakák és a nappalok sem. Számomra nem.

Éjjel, amikor minden lélek nyugovóra tér, a királyi udvar nagy parkjában, a tó mellett üldögélek. Mostanában szoktam ide, hiszen eddig minden éjjelemet a király hálószobájában töltöttem. Fájdalmas görcsbe szorul mellkasom, majd végigsimítom hajfonatom. Nem fésültem meg már egy ideje, mert olyan szívfájdítóan csillog... hiszen elárult szívem még mindig szereti õt, és ezért nem bírom látni sem.

Az éjjeli szellõ orromba simogatja a finom rózsaillatot, amely Ilien sajátja. Elõször úgy vélem, bizonyára szerelmes szívem játszadozik velem, és érzékcsalódásokkal kínoz, de aztán kiváló érzékeim azonnal felismerik lépteinek neszét. Mozdulatlanul tûröm, hogy mellém üljön. Igen, valóban itt az ideje, hogy beszélgessünk és megmentsük kapcsolatunkat. Már vártam õt.

- Sze... Altar...

Megmerevedik egész testem, mert pontosan tudom hogyan akart megszólítani engem. Megtiltottam neki, hogy így nevezzen, és ez most jobban fáj nekem, mint gondoltam. Olyan jó érzés az õ ajkairól hallani, ahogy kimondja... szerelmem.

Elém kerül, elõttem térdel már, olyan szép mint mindig. Az elf tõrt nyújtja felém, értetlenül hallgatom, majd csodálkozva figyelem ahogy köpenyét lesimítva felszabadítja csupasz mellkasát. Hamvas, hófehér bõrét simogatja a hold ezüstös fénye.

- Igazad volt. Nincs mentség arra, amit tettem. Kérlek Altar. Nem kérem, hogy bocsáss meg, de ha egy kicsit… ha legalább még egy kicsit szeretsz engem, megszabadítasz a fájdalmaktól, s én örömmel halok meg a te kezed által. Neked adtam a testemet. Neked adtam a lelkemet, a szívemet, mindenem a tiéd, immár úgy rendelkezel velük, ahogy csak szeretnél.

Édes kicsi Ilienem...

Ellágyulva simogatom végig tekintetemmel szép arcát, lelkemben tanyázó bénultságot félresöpri a forró szerelem. Behunyt szemekkel várja mit teszek, én pedig elveszem tõle azt az ostoba kis fegyvert és félrehajítom. Nesztelenül érkezik a puha fûre. Visszaigazítom fehér selyemköpenyét a vállaira, tekintetem csuklójára téved. A karkötõ ragyog, csillog, fényesebben mint a hajam. Mosolyogva emelem fel a kezét, hintek az ékszerre egy csókot, majd a puha tenyerébe is.

- Hát ilyennek ismersz, szerelmem? – kérdem suttogva. Sosem bántanám õt, hiszen feltettem egész életemet rá, hogy megóvjam mindentõl, még önmagamtól is, ha kell.– Hát ennyire elrettentettelek magamtól?

Szipogva rázza meg a fejét, édesen heves, mint mindig.

- Nem. Én csak... nem bírom tovább. Annyira hiányzol. Megértem, ha nem tudsz megbocsájtani nekem, hisz én sem tudok magamnak. De nem tudok nélküled élni.

Kezembe kapaszkodik, összeroskadva kezd sírni. Jaj ne... nem bírom ha sír... megõrülök, ha sírni kezd, mert a szívem is sajog a gondolattól, hogy.. már megint miattam sír. Egy szörnyeteg vagyok, hogy ezt tettem vele. A fenébe is!

Hevesen magamhoz szorítom, behunyt szemekkel szívom be hajának rózsaillatát, testének finom aromáját.

- Ilien – sóhajtom halkan, és már nincs visszaút. Ujjaimmal finoman felemelem könnyes arcát, megcsókolom puha rózsasziromhoz hasonlatos ajkait.

- Altar… kérlek… kérlek, soha többé ne küldj más ágyába. Kérlek, legyél te az egyetlen, aki megérti, miért nem házasodom meg. Ne kérd, hogy még egyszer éreznem kelljen azt az undort, mikor más valaki érinti testemet.

- Még egyszer? – kérdezem halkan. Bólint.

- Amikor azzal a férfival voltam, egyáltalán nem élveztem. Már el akartam küldeni, Altar... ha csak egy perccel késõbb érkezel, már nem találtad volna ott õt.

Megfeszülök egy pillanatra, de elernyedek ismét.

- Talán az rosszabb lett volna...

- Miért?

- Mert éreztem volna rajtad a szagát, és eszemet vesztettem volna a tudattól, hogy együtt háltál valakivel. Így magam láttam, hogy meddig jutottatok el és nem borította el agyamat a féltékenység... annyira.

Keserûek a szavaim, õ pedig megremeg karjaimban, és nyakamba fúrja az arcát.

- Csak egy csók volt. Egy nyamvadt csók. Mit éreztél volna, ha egy hercegnõvel teszem, Altar? És mit gondolsz, én mit éreztem, hogy más ágyába küldesz?

Komor csöndbe burkolózom, ujjaim finoman cirógatják hosszú, selymes haját. Igaza van.

- Igazad van, az egész az én hibám. De meg kell értened engem is, Ilien. Nem vehetem el egy ország királyát a népétõl, ennyire önzõ nem lehetek. Ha te elfordulsz az uralkodástól, a kötelességeidtõl, az örökre megmételyezi a kapcsolatunkat, mert a lelkiismeretem nem tudná elviselni a gondolatot, hogy milliók életét teszem tönkre ezzel.

- Nem teszel tönkre semmit! Legyél önzõ, én is az vagyok! – kiáltja, vállaimat erõsen megszorítva, és mélyen a szemembe néz. – Én csak téged akarlak, akarj te is engem ilyen erõsen, szer... szerelmem...

Megcsókolom õt, mohón és vadul. Nyelvem szájába furakszik, karjaim erõsebben szorítják. Õrjöngök szinte a vad vágytól, és csak nehezen csillapodom, pláne hogy õ remegve simul a karjaimba és nyögdécselve fogadja szenvedélyemet.

- Örökösre van szükséged, melnya... Kire fogod hagyni az országodat? Ha nem biztosítod az uralmat, halálod után a környezõ országok megszállják, szétverik és felosztják. Ezt nem akarhatod.

Pihegve néz rám fel, szemei homályosak, talán nem is érti szavaimat. Hirtelen harag gyúl azúrkék szemeiben, egyik kezével rámarkol hajfonatomra és finoman megrántja.

- Felejtsd már el a királyságomat! Majd én kitalálok valamit, te ne foglalkozz ezzel! – morogja rekedtes hangján. Hihetetlenül érzéki ilyenkor. Elmosolyodom.

- Rendben, végül is te vagy a király. Még akkor is, ha az én szemeimben ugyanaz a szépséges fiú vagy, aki állandóan nyafog.

- Micsoda? – háborodik fel azonnal, de nincs ideje reagálni, mert felkapom és felállok vele. Kalimpál a lábaival, majd duzzogva megadja magát. – Mégis hova viszel? Hé, a palota nem erre van...

Hosszú, nyugodt léptekkel haladok tovább, majd füttyentek egyet, és elõkerül a lovam.

- Nahát, de rég láttalak, Honha – mosolyog rá Ilien, és a ló horkantva simítja hosszú orrát karcsú keze alá. – Altar... hová viszel?

Gyengéden felültetem a lóra, mögé ülök.

Boldogan kipirult arccal simul hozzám, arcát mellkasomba fúrva hagyja hogy elvigyem, teljes bizalommal.

***

- Nahát... ez.. gyönyörû... Altar, mi ez a hely?

Megpihentetem szürke tekintetem a tájon.

- Ismerned kell, hiszen királyságodhoz tartozik. A süveghegy tetején vagyunk.

- Óh...

Ámulattal figyeli a felettünk elterülõ csillagos égboltot, az alattunk elterülõ tájat. A hold ezüstös fényében minden valószerûtlen, mesebeli. Hófehér virágokkal teli mezõ fürdik a halvány sugarakban, szinte úgy ragyognak, mint Ilien csuklóján a hajfonatom. Illatuk édes és bódító.

Leszállok, és gyengéden leveszem õt, ahogy régen. Mosolyogva néz rám, majd ahogy elengedem, az aprócska mezõ közepére sétál és felpillant. Felnyújtja sápadt karjait az ég felé. Haja lágyan hullámzik teste körül, éteri szépsége ámulatba ejt.

- Olyan, mintha megérinthetném a csillagokat... – suttogja. Rám mosolyog a válla felett. – Köszönöm, hogy elhoztál ide, szerelmem.

Leülök mellé, a magas virágok mellkasomig érnek. Felé nyújtom a kezem, kipirulva reppen karjaimba. Egy könnyed mozdulattal fordulok vele, s már alattam fekszik, puha virágágyán szétterül gyönyörû haja. Csókom gyengéd és lágy, sóhaja halvány szellõként cirógatja bõrömet. Felemelem fejemet, komolyan nézek le rá.

- Szeretlek, Ilien.

Könnybe lábadnak szemei, nyakam köré fonja karjait.

- Én is szeretlek téged – válaszolja. Elmosolyodom, de lassan lehervad arcomról,  aggodalom tölti el lelkemet.

- Szeretkezni veled, olyan volt eddig számomra, mint egy elérhetetlen álom. Most megvalósul, de félek, melnya. Nem akarlak elveszíteni, megsebezni, fájdalmat okozni.

Erõsen ölel magához, arcát enyémhez simítja, reszketõ hangjába beleborzongok.

- Szeretkezz velem, nem számít semmi más. Kérlek szerelmem... ne tagadd meg tõlem, amire oly régóta vágyom. Esküszöm... esküszöm, hogy elviselem, bármilyen is a sötét oldalad, és utána ugyanúgy foglak szeretni.

- Ne esküdözz, Ilien – súgom vissza. – Magam sem tudom mi fog történni, és ha szabadon engedem a bennem szunnyadó sötétséget, komoly bajod is eshet.

- Nem fog. Kérlek Altar... kérlek... – nyöszörgi halkan, érzéki hangjától vadul megremegek és finoman ránehezedve nyögök fel. A vékonyka selyemruhán keresztül érzem bõrének forróságát, izgalmát, testének illatát.

Ujjaim a puha földbe fúródnak, az õsi mágia átjárja testemet, lecsillapítja háborgó erõmet. Különleges hely ez, azért választottam. Elszakadok Ilien édes ajkaitól, majd egyik kezem felemelem, és egyetlen mozdulattal tépem le róla a ruhát. Meztelenül, karcsún és szépségesen remeg alattam. Szemeiben ragyognak a csillagok. Láttam már a testét számtalanszor, de akkor csak sóvárogva figyeltem, akár az elérhetetlen égboltot. Most azonban... már birtoklóan futtatom végig rajta tekintetem.

- Ma éjjel... szeretkezni fogunk – dörmögöm halkan, elf nyelven. – Újra és újra szeretni foglak, amíg csak testem és lelkem bírja, melnya.

- Igen... igen...! – leheli borzongva, remegve. Hajfonatom elõre hullik, és õ kibontja a végét, miközben nyakát csókolgatom és harapdálom. Érzem ahogy szétbomlik, magától folyik szét testemen, körbeölelve bennünket. Kezeim, szám, hajam, bõröm, leheletem, õsi elf szavaim... mind õt simogatják, cirógatják. Érzem finom ujjait magamon, ruhámtól szabadít meg, lihegésemhez pihegése társul, halkan nyöszörög ahogy ismét ránehezedek, meztelen testem övéhez ér. Ahol találkozunk, bõrünk bizsereg a forróságtól, kis elektromos szikrák marnak belénk. Megcsókolom õt újra, puha ajkába marok és felmordulva mozdítom csípõmet, hogy érezze mennyire vágyom rá. Combjait derekamra vezetem, készségesen fonja körém õket, csókunk hosszú és mámoros.

Halk morgásomra nyögve válaszol... õrjítõ. Visszatérek nyakára, falom édes bõrét, nyelvemmel ízlelem minden porcikáját, karját, ujjait, mellkasát, apró mellbimbóit. Finoman megharapdálom, és ahogy kéjesen ívbe hajlik alattam a teste, hímtagom második szívként, forrón lüktetve sajdul.

Feltérdelek, lenézek rá, és mélyen a szemeibe nézve feszítem szét lábait, durván combjainak húsába marva. Gyönyörködve nézem hasához simuló merevedését, a csillogó, szõke is pihéket körülötte, kis gömböcske herezacskóját. Térdeit behajlítja, remegve kapaszkodik a növényzetbe, virágokba. Beleharapok combjába, megjelölöm ami az enyém. Felsikolt, kéjes hörgésbe fullad hangja, ahogy lágyan megnyalom sebét.

Egész testem reszket, biztos kézzel fogom õt, nem menekülhet már elõlem.

Vágytól kavargó szemeim felvillannak rá, lejjebb haladok, nyelvem végigfuttatom péniszén, remegése, édes íze, selymes bõre lágy és bódító, õrjítõ. Testemben szétárad vad vágyam, forrón áramlik ki testembõl mágiám, a levegõ felforrósodik körülöttünk, szinte fájdalmas ahogy az éjszakai szél hûsít.

Tisztán, halkan válaszol az éjjel az erõmre, mély morajló hangon búg körülöttünk a levegõ.

- Érezd... – suttogom lágyan.

- Mi ez... a hang...?

- Hunyd le két szemed, hallgasd, érezd.

Szót fogad, miközben megnyugtatóan csókolgatom hasának selymes bõrét.

- Olyan, mint... mintha mindig is ismertem volna.

- Ez a föld és az éjjel ereje. Ez a két õserõ, melybõl születtek a sötét elfek – súgom lágyan. Belemarkolok kerek fenekébe, és felmordulok. – Felkészültél, Ilien?

- Igen... igen...

- Nem fogok leállni, nincs semmi, ami megállítana, jól jegyezd meg. – Hangom egyre mélyebb, mágiám mélyen zeng, a levegõ fodrozódik körülöttünk, hajam lobog az erõmtõl. Számba veszem hímvesszõjét, és abban a pillanatban megfeszül és sikoltva elélvez. Hosszan, gyönyörtelien rángatózik alattam, magja édes mint a méz. Amikor gyönyörének utolsó rezgései elülnek, kiejtem õt a számból, és nyelvemmel heréin körözve finoman lejjebb haladok. Még mindig a levegõben tartott lábait szélesebbre feszítem, lágyan érintem meg nyelvem hegyével bejáratát. Összerándul, annyira felfokozódtak az érzékei a mágiámtól. Homályosan felbukkan egy gondolat a tudatomban, hogy mennyire helytelen amit teszek, de félre söpri a vad éhség.

Nem... nincs már kétkedés, nincs több önámítás.

Õ és én egymásnak teremtve élünk, nincs semmi, ami megakadályozhatná, hogy végre egyesüljön a testünk és a lelkünk.

Villám cikázik keresztül a tiszta égbolton, mennydörgésétõl megremeg alattam Ilien, a mély morajlás amely a földbõl tör fel, pedig engem késztet vad reszketésre. Úgy érzem elég a testem, lángol a bõröm, nem bírom már... nem bírom...

Ilien újra elélvez, és én mosolyogva emelkedem fölé,  mohón csókolom ziháló, remegõ ajkait. Nedves bejáratán körözök lágyan ujjaimmal, és amikor belétolom az elsõt, felsikoltva kapaszkodik vállamba. Nagy ujjam van, felér egy férfi hímtagjával, ezért óvatos és lassú vagyok. Még bírom... Zihálva csókolom, hogy eltereljem figyelmét, érzékeit, de tudom jól, hogy semmi értelme. Néhány perc múlva már nyögdécselve vonaglik alattam, ujjam könnyedén siklik ki és be, csípõje ösztönösen vonaglik, akár aktus közben. Lassan csúszik a második ujjam. Újabb sikoly, én pedig hörögve temetem arcomat a nyakába, bõrének édes puhaságával teli a szám, fogaim puha húsát marcangolják. Nem bírom... nem bírom már sokáig...

Az égen egyre több villám cikázik, mennydörgésük szinte összefolyik, a föld remeg alattunk, ahogy az egész testem is. Hiába tágítom, tudom jól hogy fájni fog neki, éppen ezért nyalom végig mellkasát, hasát, és veszem számba újra merev péniszét. Mielõtt meggyötröm, még egy nagy gyönyört akarok neki ajándékozni. Felsikoltva jut el percekkel késõbb ismét a csúcsra, és nem várom meg amíg elül a gyönyöre, fölé térdelek, kezeimmel megmarkolom fenekének két félgömbjét, szétfeszítem lábaimmal combjait, és nedves bejáratához igazítom hímtagomat.

- Az enyém vagy – hörgöm, és megtörténik.

Sikolyára az ég dörgése, a föld morajlása válaszol.

Mélyen benne lenni, egyesülni vele...

Ó istenek!

Behunyt szemekkel merülök el a gyönyör sötét, selymes mélységeiben, mély nyögéseimet nem is hallom, csak érzem Ilien testét, forróságát...

Ütemes, ösztönös mozdulatokkal merülök újra és újra szûk, selymes forróságában, combjai remegnek derekam körül, körmei mellkasomba vájnak, sikolyai... ó istenek!

Erõm kavarog bennem, körülöttem... körülöttünk. Bõröm sugárzik, hajam lobog mágiám szelében, és ahogy felnyílnak szemeim és lepillantok rá, holdként ragyognak szürke szemeim.

- Az enyém vagy! – mennydörög mély hangom, akár az ég és a föld moraja.