Hirtelen kapnám fel a fejem, mikor belle orrolok valakinek a kemény mellkasába. Ó te jó ég, Ó te jó ég, és még micsoda illat.

- Shina, jól vagy? –  kérdezi barátosnõm, de õ hogy fogta volna be ... még élveztem volna egy percig ezt a pillanatot. De mondani azért még is csak kellett valamit... sajnos.

- Jól vagyok. - Nézek a vörösfürtösre, mire felpillantok a kiköpött hasonmás pillákig. - B -bocsánat… - Dadogom, mire jön villámcsaásként a felismerés, hogy honnan is ismerõs ez a szempár – Olyan a szemed, mint az én halacskámé.  - Nézek rá.. de mikor kimondom azonnal meg is bánom, és ráharapok a számra. Ugyan már ilyen csak a mesébe van...

- Tudtommal ember vagyok és nem hal! – bár jobb lenne halnak lenni, azok gyönyörûek és nyugodtak. –Ezt nem hiszem el...  miért kell ilyen bunkónak lenni !!! – Ha még egyszer belém jössz, tartozol, egyel! Ha nem adod meg, akkor szétverlek, hiába vagy lány. – Hát ez kész! ez most csak vicc lehet. Lefagyva jövök rá a mondatánek értelmére... és mindenki furcsn nézve rám próbáljk megtuni, hogy most mi is a bajom. 
- Vagy beletrafált, vagy álmodok, vagy egy mesében létezünk. -Hülyén néznek rám de végül elkezdenek röhögni, és vállonveregetve indulunk vásárolni.

 - Alig várom, hogy már haza érjek ... Nagyon szeretem a halamat... Gi annyira megértõ, és végre nem vagyok otthon egyedül.- Mondom szinte kicsit magamnak, nem nekik vádlásként, de csak azért is még nagyobb lesz a fesztikörkép azoktól a színes szavaktól amikkel illetnek. Tudom, hogy nem kéne komolyan vennem, de még is rsszul esik... 

Esküszöm kezet fogok magammal, hogy mennyire idióta is tudok lenn
Már gyûlnek a szememben a könnyeim, de hála a kis csepp által okozott kis képnek hirtrlrn mocorgásra lehettem figyelmes.

- Jézusom, jól van? Hívjam a mentõt?- Üti meg a fejem és azonnal rohanok a sráchoz, míg a többiek még engem osztogatva lelécelnek. Most mondtahtnám magamnak, hogy mit vártam , de hát tõlük mi mást várhattam volna? De még is rossz volt vele szembesülni.
Könnyeim még álltak a szememben mire Lehajoltam a tuskóhoz és azok önös utakon kezdtek járni.

- Hiába vagy bunkó…. haa - esetleg tudok segíteni ? Hát persze hogy tudok! Gondolom magamba fennhangon - .. Mit tudok segíteni? – Kérdem miközben a fájdalmat, s ridegség szikráiban tündöklõ vörös szempárba nézek, ami fájdalomba csap át.
Nem tudom hová küldhette azt a másik lányt de még se híre se hanva. De
De még csak választ sem kapok. Lassan csúsztatom hátára a kezem. Hát ez !..  A pulzusa az egekbenn, de semmi válasz mit is tegyek, csak egy varázslat.
Volt fiú - nincs fiú. Ha ezt bárki mással tehettem volna meg még örülnék is, de most nem. Csak most nem hatott meg úgy. Ijedten néztem körbe mire megláttam ey kis ugráló valamit a  fûben.
 Ilyedten ugrottam hátra hirtelen. 
- Egy béka, egy béka! - Tudni illik nem szeretem túlzottan a békákat, maimum messzirõl, de hogy egy méternél közelebb legyen az nekem tabu!
 Bár megvizslatom mikor rájövök, hogy a békák nem szoktak egyhelyben ugrálni, és fõleg nem szoktak feketék lenni...
- Te jóságos ég! - Mondom vontatottan, majd kirántom a tatyimból a palackom, és egy sniccert és szépen körbevágom a szélét gyorsan. Majd óvatosan megfogom a kis csúszós halacskát, és beleengedem a hûvös vízbe. A levegõ talán, de  csak talán kitart hazáig, én meg csak futok mint egy idióta, aki azt mondogatja egy halnak , hogy " csak még egy picit tarts ki, csakmég egy picit.
Az ajtóm úgy rúgom be mint egy õrült ,és többször is belerúgok dolokba, mire elérek az akváriumig. Ott már lihegve engedem bele kedvencem a vizébr, és lihegve nyugtatgatom magam hogy úgy viselkedik mint álltalában. Hála az égnek!
Mikor kicsit lenyugszom odaüök elé és kérdõn fgyelem, mint aki a dominánsabb.
- Szívélyesen várom nagy érdeklõdéssel a válaszod !-
Figylem mérgesen, és várom, hogy megint felvegye az emberi alakját.


 

Ötös lottó fõnyereménye, hm, mennyi is szokott lenni, áh, megvan, kétszáz-millió forint, és a gazdája ez a csaj. Na, jó honnan tudja a nevem? Most már tényleg kiakaszt ez a csaj. Az arcára nézek, s ha tehetném, tapsolnék, ezt a fájdalmat öröm látni mindig egy ember arcán, ezért élek. Ha egész este itt maradna és ezt az arcot kell, nézzem, vállalnám, öröm nekem ezt látni. Végül csak eltûnik arcáról a keserûség és a házam falát megsimítja, mit remél? Talán változzak át, öleljem, amíg tudom, és soha ne hagyjam el? NEM! Ez nem fog bekövetkezni. Az emberek csak játékszerek.

- Remélem, otthonosnak találod. A vörös üvegek nagyon illenek a szemedhez. – Jééééé tényleg, ezt figyelmen kívül hagytam, ez egy kúl vörös akvárium. Illik a szememhez. Gondolatmenetem vasútjáról egy telefon zökkent ki, a vonat kisiklott. - Csak az ébresztõ...  – de hisz ébren van, na, mind egy, õ tudja. Vagy egy kibaszott álomba vagyunk és én vagyok egy kibaszott ûrlény, akinek majd a dokikhoz kell mennie, hogy fölboncolják? Zsír! Repülni is tudok? - Mennem kell, hamarosan visszajövök . – akkor mehetsz el, ha van kaja a hûtõben, és pénz a szekrényben, ha ez a kettõ megvan, akkor csak a fájdalommal teli képeddel kell találkozzak, és már gazdag is vagyok.

Vörös négyszögû és unalmas, ez az akvárium kikészít, nem szeretek akváriumba lenni, bár ez ellen nem tehetek semmit, hisz hal vagyok. A csajra pillantok, aki int, és már megy is. Várok, míg meg nem hallom az ajtócsapódást, s végre felvehetem emberi mivoltom. Leballagok a lépcsõn és a hûtõt célzom meg. Kell kajak éhes a hasam. A hûtõt kinyitom, s látom, hogy tele van, mindenféle kaja van itt. Nem is tudom, hogy mit egyek, és ilyen soha nem volt. kutatok és csak kutatok. Úr Isten! Ez egy spagetti, egy spagetti! Kiveszem a hûtõbõl és az asztalhoz ülve megeszem, remélem, a csaj nem most nyit rám.

Gyomrom rendben van, már tele vagyok. A tányérokat az asztalon hagyom, nem fogok ennek elmosogatni. Felmegyek a szobába és hallá alakulva ugrom vissza az akváriumba. Kérem szépen én egy mutáns hal vagyok, aki tud repülni, ez a szép ugrás még nekem is bejött.

Épp idõben. Az ajtó csapódik, s hangos köszönés full a nagy semmibe.

Nyílik a szobaajtó. erõs gondolkodásba estem, megijesszem, ne ijesszem? Nem még nem ijesztem.

A csajjal találom szembe magam, aki mintha a döbbenet és a meglepõdés keveredne az arcán. Rájött a liba, hogy a hûtõt kiettem. Ha igen akkor egy pont a Griffeldélnek. Az akvárium elé áll és pampogni kezd.

- Pedig nem rég vásároltam be... lehet, hogy megint valamelyik idióta jött be " csak egy kis kölcsönért " – Kikérem magamnak, nem idióta, csak szereti magát. most karba tett kézzel sértõdösdit játszanák, de nincs karom. A csaj panaszkodása meg hidegen hagy. - Kínai, vagy pizza? – ez már jobban tetszik. Pizza ez egyértelmû, holnap, vagy ma este jó lesz nekem. - Megegyeztünk, akkor rendelem is.

És eltûnt, mint szürke szamár a ködben, eh, biztos õ is szamár, csak õ nem tud róla, vajon elmondjam neki? Nem majd rájön õ magától is. Mire visszajön a pizza a kezében, végre. Leül, s enni kezd, de még egyet sem eszik meg és már jól is lakott. Nem gáz, majd jó lesz nekem. Ismét szamarasdit játszik, s eltûnik. Oké, õ is egy rohadt földönkívüli. Vagy csak az akvárium olyan nagy, hogy mire körbe úszom, õ eltûnik. S mire ismét körbe úszok itt is van az ufó.

- Horror, horror, pornó, horror... hmm, kedvezõ kis választék. – Pornó? Horror? Hmm… pornó, kérem szolga, a pornót választom, legyen oly nedves… khm… kedves és kapcsolja át.

Végül egy horrort választ. Seggén még ott a tojáshéj, de horrort akar nézni. Amint a fele lement a filmnek ez itt elõttem összepisálja magát, úgy remeg, és kuporodik össze, mint egy pisis mikor verekedésbe kerül. villany fel, kismaci a kézbe és így folytatja a filmet, a baromja nem hogy elkapcsolná, minek is, akkor nem hugyozná össze magát.

Durr.

Kintrõl ez a hang nekem rohadtul tetszik, de úgy látom, hogy a pisisnek nem nagyon. Tévé kikapcs, és nyomás a takaró alá. A kisasszony nagyon megijedt. Ha most tehetném, felnevetnék, tetszik ez a hülye, el lehet rajta szórakozni, talán nem megyek el egy hét után, inkább kiszórakozom magam.

Durr.

A villámlás és a mennydörgés csak a vihart jelzi, nem kell befosni tõle, ahogy ez a csaj csinálja. Végül kibújik a takaró alól és a mosdó felé veszi az irányt. Hm… mondtam, hogy befosott. A Maci Laci a kezében és úgy siet ki a mosdóba. Díszkivilágítást is csinált csak azért is. Még én is hallom a lefolyóba folyni a vizet, de a csaj már itt van elõttem. tudom ki õ, már rájöttem. Egy olyan mesterséges intelligencia, aki bármit meg tud tenni. Az áram elmegy, s az én vérvörösen világító szemem látszik a sötétben, amitõl a csaj nagyon beparázik. Nagyon tetszik itt! Itt maradok, jó mûsor ez a csaj. Végül lõ világosság, az áram visszatért.

- Halacskám! – jön is hozzám, én nem ijedtem meg engem hagyjál békén. A halpofámmal nézek rá. Átkarolja a házam. Hé, közeli kapcsolatot a házammal csak én létesíthetek. - Ne ijessz így rám, a végén még belepusztulok. – õ kérem, én nem vagyok ijesztõ annyira, neked nem kellene horrort nézned beszarikám. Homloka az üvegen állapodik meg, remek, bejönni hozzám esetleg nem akarsz? - ne ijessz.. ne ijesssszh megh ... kérlekh – ezt már mondtad, valami új? Feljövök a víz felszínére, ez az sír, sír, ez az! Visszamegyek, és bánatot magamra öltök, s úgy nézek rá. Bár belül én is sírok, végre sír, ez az, amit én akartam látni. Mikor rájön, hogy õt nézem, elmosolyodik. Nem jó! Így nem tetszik.

- Igazad van,  - letörli könnyeit. Egy árba büdös szót sem szóltam, hogy tud ez mégis kommunikálni velem? Tudtam, hogy egy intelligens életforma. - nem szabad sírnom, hisz megígértem nem? – Õm… nem!  Egy hamis molyos jelenik meg az arcán, ezzel nekem vagy magának akar hazudni? Ágyra dõl és elalszik. Vissza a pizzához, kell nekem a pizza, a pizza jó, a pizza finom, a pizza tökéletes. Emberi alakot öltve csendben nesztelenül osonok le a lépcsõn, s a hûtõbõl kiveszem a pizzát, s megeszem.

A szobába érve látom, hogy rémálmai vannak, így kicsit közelebb megyek, és az arcát vizsgálom. sápadt és meggyötört. Mi van ezzel a lánnyal? Már kezdek aggódni, hogy.. Nem, nem aggódok, kerüljön oda ahová való, nem érdekel.

- Ha megölni jöttél, akkor ne sajnálj – megölni? Ne röhögtess, lecsuknának, a halbíróság elítél és ez hallgathatatlan. Inkább gyorsan csínálok az akváriumba egy bázisugrást, s halként ott úszkálok, mielõtt felkel. 

*~*

Reggel mikor felkelek, a csaj is felkel. Az õrült nõszemély az egész házat felderíti, mintha most költözött volna be. kora reggel futkározni ez sem százas. Végül visszajön, s rám néz.

- csak képzelõdtem... – ez nem normális, ez abnormális, ez-ez nem tudom, de az biztos. - Lassan dél, mi legyen ebédre? – tényleg hülye, engem kérdez, most változzak át és adjak neki választ? A laptopot mellém rakja, csomó kaja, Kaja, már éhes vagyok, hé, kaját akarok, hahó, éhes vagyok! Kihívom a halbíróságot, és elmondom nekik, hogy ez a csaj engem éheztet, és ezt nem hallgatom el. Ezek a halas szójátékok nagyon tetszenek. - Komolyan már úgy kérdezlek, mint aki mindenhez ért. – mivel ez így is van. egy recepten ragad a tekintetem, hm, jól néz ki. - Hmn végül kiderül, hogy jó ízlésed van.. hmn, ha ennyire értesz  hozzá akkor gyere és segíts – elvisz az ebédlõre, a felderítet konyhára jól látok. Majd, mint aki tényleg most már normális, neki áll a kajának.

Tálal, s leül enni. komolyan, vannak kérdések a fejemben. Vegyük például azt, hogy a szülei hol vannak? Vagy azt, hogy nekem mért nem ad?

- Nos, egészségünkre. – ha már így mondod, adj nekem is. Bele kostól, s szeme felcsillan. - ez mennyei. – remek adj nekem is végre. - Bhmn.. bárcsak veled is megoszthatnám, de halikák ilyet sajnos nem ehetnek. – mért nem halikrák? Rám kacsint. Na, jó most szállok, ki innen megfujtom és megeszem a húst. Ismét nem eszi meg az õszeset, még csak a felét sem. - Ha jön a kis kaja manó biztosan örülni fog. Hmn neked még nem is mondtam. Egyik nap eltûnt minden ennivalóm a hûtõbõl, erre elkezdtem gondolkodni, hogy vajon ki lehetett az, de a barátaim azt mondták, hogy nem õk voltak, bár szerintem még is csak õk voltak... Bár legalább a maradékot nem kell soha kidobni – nevet a saját hüjeségén, ha most lenne, kezem homlokon csapnám magam. Majd leragad a szeme rajtam. Oké, kezdek félni ettõl az izétõl. - gyönyörû vagy.. és olyan békés... jó lehet neked .

Bumm. Ezt nem vártam tõle, ilyet csak Petertõl kaptam, mikor megvettek. Nem hittem volna, hogy lesz még valaki, aki gyönyörûnek tart. Most meghatódtam. Vagy még sem, engem egy ember ne dicsérjen, annyira utálom õket, hogy az nem igaz. Csak játékok, akiket nagyon mókás sírás közben látni. Gondolatmenetembõl õ zökkent ki. feláll, s a házamat is felemeli, majd visszavisz a szobába és enni ad. Ne végre. enni kezdek, ismét nem lakok jól, na, nem baj, majd ha elmegy, megeszem a húst.

- Figyelj Gi… elmegyek, a barátaimmal találkozok, majd jövök rendben? – kérdezi, s puszit dob nekem, s elmegy. Ajtó záródik. Emberré változok és azonnal a sütõhöz megyek. Benyakalom a húst és egy palackba vizet töltök, majd indulás is a szabadba. a városba alig ismernek engem, néha látnak, de senkivel sem beszélgetek. A szokott helyemre megyek a parkba. Ott a szokott padomhoz megyek, ami most is üres. Leülök, s elnézem a családokat. Igen nekem már rég nincs családom. Jó volt, mikor még anyámmal és apámmal játszottunk emberi alakban, de mikor rájöttek, hogy mik vagyunk, engem eldugtak egy állatboltba, õket pedig megölték, egy kísérlet folyamán. És ha valaki megkérdezi, hogy mért utálom az embereket, hát ezért is. A másik ok, persze Peter szülei miatt. A kis krapek nagyon jó barátom volt.

- anyaaa, anyaaa nééézd fogtam egy pillangót. – egy gyerekhang zökkent ki a káprázatok világából. Mikor rájuk nézek a gyûlölet és szomorúság kavarog bennem. Még utódom sincs, hiába, ha egy embert kefélek meg akkor nem lesz az a gyerek alakváltó, mert az emberi gén erõsebb az enyémnél. Társam meg nincs, aki olyan lenne, mint én, pedig akkor újra tudnánk népesíteni az alakváltók faját. Elköltöznénk egy szigetre, és ott élnénk.

- Nagyon ügyes vagy kicsim, de engedd el, õ is él, neki is szabadnak kell lennie, mint neked. – mondja az anya és a gyerek elengedi, mosolyogva néz utána. Felállok, nem maradok itt tovább. de amint felállok a „gazdám” ütközik belém ismételten. Ezt tuti, hogy direkt csinálja, biztos vagyok benne.

- Shina, jól vagy? – néz a lányra a barátja. a lány bólint, felnéz rám és a szemembe néz. Elmosolyodik. Na, ez mit mosolyog, kiütöm a fogát és akkor mosolyogjon.

- Jól vagyok. b-bocsánat… - mondja és összeszûkíti a szemét. – Olyan a szemed, mint az én halacskámé. – mondja és én elkapom a tekintetem. Csak rá ne jöjjön.

- Tudtommal ember vagyok és nem hal! – bár jobb lenne halnak lenni, azok gyönyörûek és nyugodtak. – mondom, és a csajra nézek. – Ha még egyszer belém jössz, tartozol, egyel! Ha nem adod meg, akkor szétverlek, hiába vagy lány. – mondom és elindulok egy irányba. A flakon tartalmának felét kiiszom, s egy kutat kezdek keresni. Újra kell, töltsem, ha elfogy rábasztam.

 Két óráig bajlódom azzal, hogy egy kutat találj, a víz elfogyott a palackból, már szomjas vagyok, nem bírom a napot, és most vagy van harminc fok. Nem lesz ez így jó, „haza” meg még nem akarok menni. A kút utáni kutakodásom eredménye az, hogy ismét összefutunk a csajjal. Most figyel, és nem jön nekem. Nem foglalkozok vele, de elcsípem az egyik mondatát.

- Nagyon szeretem a halamat, Gi annyira megértõ, és végre nem vagyok otthon egyedül. – mondja, s elmennek mellettem, ahogy én is mellettük. ezek körbe járják a várost, vagy mi? Erõs fájdalom a mellkasomba, ezt ismerem, mikor egyszer a tûzõ napon voltam és akaratom ellenére hallá változtam, mert nem ittam eleget, na, ezt kerülni akarom. A fûre térdelek. egy lány azonnal hozzám szald, nem ismerem, de segítõkészségét most nem utasítom vissza.

- Jézusom, jól van? Hívjam a mentõt? – megrázom a vejem, csak egy szó jön ki a számon.

- Víz! – mondom. Érzem, hogy a „gazdám” rám néz. Õ azonnal fut hozzám, mikor a másik csaj elmegy vízért. Shina megfogja a vállam.

- Hiába vagy bunkó…. haa.. Mit tudok segíteni? – néz a szemembe. Nem mondok semmit, érzem, hogy átalakulok, de ha itt mindenki elõtt, akkor nagy bajba kerülök.

Egy hete hoztak el az állatkereskedésbõl. Minden gazdámnál egy hetet vagyok, tovább nem maradok. Ahogy itt sem. Mikor a ház üres, emberi alakot öltök, és a konyhába megyek. Keresek egy palackot és azt megtöltöm vízzel, majd elmegyek a házból. Szerencsére, ha alakot váltok, a ruha mindig rajtam van. Az épületbõl kijõve a forró napsugarak a bõrömet bántják. Minden héten egy új állatkereskedésbe megyek, de elõtte mindig egy-két órát kint vagyok. Szeretek itt kint lenni. A palack vizemet mindig egy óra alatt iszom meg, egy palack 2 literes. Ha a víz elfogy, vagy újra töltöm, vagy megyek az állatkereskedésbe. Az utcán sétálok, palack kezemben és nézelõdöm. Bár ezt a tevékenységet hamar félbe szakítja egy szõke hajú kislány. Felnéz rám és boci szemekkel vizslat.

- S- sajnálom. – dadogja, mellette a barátai megfogják a vállát és rámosolyognak.

- Ajánlom is… figyelj a lábad elé szöszi. Attól hogy a hajad szõke, nem muszáj belül is annak legyél, vagy legalább fesd be a hajad feketére, ha már belül szõke vagy. – morgom és tovább állok. Azonban ez egyik srác utánam szól.

- Bunkó! – morogja, és a lánnyal foglalkozik. Visszamegyek, és a sráchoz hajolok. Mérgesen a szemébe nézek és artikulálva beszélek hozzá.

- Ha a barátnõdet akarod védeni, jól teszed, hogy tõlem véded! De figyelj arra is, hogy ha akarlak akár agyon is verhetlek. – ezzel felállok és elindulok. Zsebre vágom a kezem és megyek a park felé. A parkban egy padra ülök. A palackból a vizet félig kiiszom, s mikor egy kutyát látok végig õt nézem. Láttam már kutyát, de kérem én hal vagyok, a macskák és kutyák nem közeli barátaim. Mikor elmegy a kutya és a gazdája végre, nyugodtan ülhetek. Egy-két percen belül a szöszi és a társai mennek el elõttem.

- Shina az állatboltban majd milyen állatot szeretnél? – kérdezi a vörös hajú lány. A kölyök elõre néz, jó a kedve, pedig az elõbb hordtam le.

- Halat szeretnék.

- De az unalmas, csak körbe-körbe úszik, és nem csinál semmit. – ez most engem szégyenített meg. Megsértett, vége.

- Hé, te hülye gyerek! – szólok oda. s amint rám néz, a flakonnal megdobom. szerencséjére nem arcon találok, csak gyomrom, de így is összegörnyed. A lány aggodalmában elsírja magát. Ezt szeretem. Elmosolyodom és felállok. Irány vissza az állatkereskedés. – A halakat ne hord le, ha megint megteszed, megbánod. – a palackért lehajolok és felveszem, majd elindulok. – Remélem, találkozunk még. – hátra pillantok, a szõkeség nagyon mérgesen néz rám, úgy ahogy a többiek. Ha halat akar, a lány megkapja.

Az állatkereskedésbe megyek, itt csak a bejáratnál vannak kamerák. Hátra megyek a nyulakhoz, mikor nem lát senki, zajt csapok, majd átalakulok. Az eladó. jön s megnézi mi volt ez, de csak engem lát meg hal alakban. Zavartan nézelõdik, hogy, hogy kerültem ide. Majd felvesz és visszavisz a vízbe, épp idõben, már azt hittem meghalok. A vízben boldogan úszkálok, s nem figyelek a nõre.  Az ajtó nyílik, egy srác akar halat, így a fû mögött elbújok, hogy ne vegyen észre. a szõkeséghez akarok menni, kíváncsi vagyok, hogy milyen a házuk. Hogy lássam sírni. A srác nem lát engem, így egy másik fekete halat visz el. Bár jó lenne ismét a családommal lenni, de mivel én vagyok az utolsó példány, így nehezen fog menni, hogy egy pohár víz mellett eltársalogjak velük. Az akváriumban én vagyok egyedül vörös szemû fekete hal. Különlegesnek érzem magam. Az ajtó felé nézek, de a szõkeség nem jön. Az akvárium fala elõtt úszkálok, unatkozom.

- Jó napot. – hallok meg végre egy ismerõs hangot, ha engem visz, el megkeserítem az életét. Na meg a barátjáét, hogy lehordta a halakat.

- sziasztok! Miben segíthetek? – kérdezi az eladó kedvesen, amitõl hánynom kell. A kedvesség nagyon rossz dolog, és egyszerûen undorodom ettõl a szótól.

- Halat szeretnék venni. – mondja a csaj, s még jobban tapadok az üveghez. A srác közelebb jön, s megkocogtatja az üveget. azonnal elúszok onnan. Megölöm, esküszöm, hogy megölöm! Mikor végre abba hagyja, újra kiúszok a falhoz és most a szõkeséggel nézek farkas szemet. Valami van a szemében, és nem bogár, nem csipa, semmi ilyen, valami furcsa, és ahogy rám mosolyog.  Hátrálni kezdek, nem most már rájöttem, hogy ez a lány nem kell nekem, habár, játszadozni jó lenne vele.  – Õt kérem. – mutat rám. Kiemelnek a vízbõl, s egy zacskóban találom magam. Ezt a részt utálom, de amint „haza” értünk elenged az akváriumba és szabad vagyok. Ha a szülei nincsenek otthon, és õ is iskolába megy, szépen a házban körül tudok nézni, megtervezem a szökésemet és majd elszökök. Megfogja a zacskót a lány. Kifizet engem és megyünk is. Na, kidobta rám a pénzét, szegénykém…

- Elég furán néz ki ez a hal. – pampog a fiú. Még egyszer beszól és istenemre esküszöm, hogy megölöm ezt a buzit.

- Szerintem meg aranyos. – mosolyog rám a szöszi. Na, aranyos vagyok, köszönöm, de ha tudnád, hogy ki vagyok, nem mondanád ezt.  Beszélgetnek különbözõ dolgokról, majd elõször a lány, hagyja el a csapatott és megy haza, majd a srác megy haza. A szõkeség is hazafelé tart velem. Mikor a házba érünk, senki nem fogadja. Ez furcsa, ilyen kicsi ficsúroknak mindig vannak szülei. Vagy csak dolgoznak?

A szobájába érünk, s végre kienged a zacskóból. Az új akváriumom tiszta és a víz is kellemes. A víz fejszínére megyek, jelzem, hogy éhes vagyok, bár a haltáp nem annyira laktató, de kibírom addig, míg a lány el nem megy itthonról, és ki nem foszthatom a hûtõt. A lány elmegy, gondolom a konyhába, vagy a fürdõbe. Csak körzök a vízben, majd a szobát felmérem. A lány visszajön, egy száll törölközõbe. Remek, ugye ezt nem kell, végig nézzem? Megtörölközik és felöltözik. Elég kicsi a melle. Elfordulok, a többire nem vagyok kíváncsi, bár erre sem voltam. Mikor végzett az öltözködéssel, az akvárium elé ül, s mosolyogva néz engem. Aszta, de érdekes vagyok. Esetleg csókot nem kérsz az aranyhaladtól? Megfordulok, így a seggem mutat neki, s nem foglalkozok vele. Tartson el, és ez nekem elég, egy hét múlva úgysem fog látni engem. Kifigyeltem az emberek egy hét után kezdenek el kötõdni a halakhoz, így én csak egy hétig szoktam lenni az eltartóimnál. Unatkozom.

- Legyen, a neved mondjuk…. Alber. – kész ez hülye! Nekem van nevem és nem kell más. Nem hallgatok erre a névre, nem érdekel ez a csaj, akár meg is halhat.

-       - Ha üzenni akarnál esetleg valamit, az kicsit tehetnéd egyértelmûbben is… - morgok az orrom alatt, majd becsukva az ablakom, lesétálok a konyhába.

Egy cetli fogad a hûtõn, anyu már elment melózni kaját tudom hol találom. Lehetõleg emberi idõben érjek haza. Megszokott mozdulatokkal reggelizek meg, majd visszatérve a szobámba öltözködöm fel. Magamra kapom a kedvenc piros nadrágomat, fehér trikó, azon kanári sárga ing, nyakamba tollas nyakláncom, valamint a fényképezõgépem. A hajamat kiengedve hagyom, de a biztonság kedvéért a csuklómon a hajgumi, ha mégis szükségem lenne majd rá. Kilépve az utcára ismét belekap a hajamba a szél, bekapcsolom a gépet és muszáj kattintanom egy képet a bárányfelhõs égboltról.

Délelõttöm nagy része fényképezéssel megy el, mivel az új megrendelésen kell dolgoznom. Egy hotel rendelt be egy valag képet, hogy a honlapukra feltegyék, valamint egy kis videót is kell majd róluk csinálnom. Szeretem a munkám, most jelenleg arra gyúrok, hogy el tudjak költözni otthonról,és ne lógjak anyu nyakán. Nem akarok messze költözni tõle, de talán könnyebb lenne mindkettõnknek. Mikor tizenegy környékén kész vagyok a képekkel, hazamenve felrakom õket a laptopomra, hogy aztán majd kiszanáljam õket. Mikor veszem a lábamról az alig egy hete vett cipõmet, látom hogy valami nagyon nem jó itt. Foszlik az oldala a cipõmnek! Dühösen belerakom a dobozába, majd a csatos fehércipõmet magamra kapva, elindulok vissza a boltba.

Nem vagyok az a fajta ember, aki halogatja a dolgokat. Felérve a bolthoz, odamegyek az egyik kasszás sráchoz és letéve elé a dobozt, majd tárcámból kivéve a blokkját megkérem, hogy vagy javítsák meg, vagy válasszak egy új cipõt helyette. Az meg nem veszi vissza, mert biztos nem magától kezdett el foszlani, biztos én csináltam vele valamit. Ühümmm… na persze…. Kisvártatva egy harmadik tag is csatlakozik, aki kikapva a cipõt a kezembõl alaposan megszemléli.

-       - Maga csak egy eladó, nem igaz? Ezt tovább kéne küldeni az illetékeseknek, akik felmérik a károsodás okát. Bár… - kaparja meg a cipõmet. – Úgy tûnik ez tényleg magától foszlott szét – azzal a lendülettel belenyomja a cipõt a srác kezébe.

-       - Még is kicsoda maga?  - háborodik fel.

-       - Elison Kwang – nyújtja kedvesen a kezét. – Ügyész. – Háhááá ezt beszoptad fiam! Legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység. A srác morogja elõkap egy lila laptömböt és körmölni kezd.

-       - Kérem, itt írja alá. – ad a kezembe egy tollat.

Örömittas arccal írom alá a kis fecnit, majd vigyorogva visszanyújtom a tollat. A srác csak szúró szemekkel néz rám. Elvileg egy hét múlva kell visszajönnöm, akkora vagy megjavíthatják, ha meg nem tudják, akkor ilyen értékben választhatok egy másik cipõt. Vállamra kapva a táskám fordulok oldalra, hogy megköszönjem megmentõmnek, de õ idõközben, nemes egyszerûséggel átment egy másik kasszához, majd elhagyta az üzletet. Oh, basszus! Futólépésben indulok el, hátha még valahol megpillanthatom. Mire kiérek a pláza elé, meglátom, hogy elindult, így utána eredek.

-       - Hahó! – fogom meg a táskáját a tömeg közepén, mire csak meglepetten megfordul. – Ohh, bocsi! – engedem el a tatyeszt. – Köszönöm szépen a segítséget! Apollonia vagyok! – nyújtom a kezem, mosolyogva.

-       - Elison – rázza meg, de amint megérinti a kezem, furcsa érzés kerít hatalmába.

Megszédülök, muszáj lecsuknom pár pillanatra a szemem. Homályosan alakok rajzolódnak ki, egy bagoly a másik pedig… Mi az? Nem látom tisztán… Hasogatni kezd a fejem, felszisszenek. Hirtelen nyitom ki a szemeimet, görcsösen szorítom a srác kezét, miközben õ próbál megtámasztani. Még mindig forog velem a világ…

-       - Hé, jól vagy?  - pillant rám. – Nem kellene bemenned a kórházba?

-       - Cs-csak megszédültem – mosolygok rá. – Semmi bajom. Jajj, elnézést! – kapom el a kezem, ami még mindig szorította a kezét. – Azt szerettem volna kérdezni, hogy hálából meghívhatlak e valamire – pillantok fel rá. Meg kell köszönnöm neki, és érdekel, miért támadt látomásom tõle.

-       - Nincs semmi szükség arra, hogy megköszönd, és sietek is – közli velem az egyszerû tényeket, de ne legyen Apollonia a nevem, ha hagyom magam ilyen könnyen lerázni!

-       - Én ragaszkodom hozzá! – makacskodom. – Ugyan már csak nem halsz bele abba, hogy meghívlak valamire! Ne értsd félre, engem úgy neveltek, hogy a segítséget meg kell hálálni – magyarázom. – Ha most nem is jó, megadom a telefonszámom és felhívsz vagy pötyögsz, ha van egy fél órád. Oké? – meresztek rá nagy cicaszemeket.

-       - Ahh…- nyög fel. – Rendben. Diktáld a számot – kaparja elõ a telefonját.

Lediktálom, majd integetve megyek tovább a dolgomra. Hmm… egy bagoly, szóval valami köze lehet Pallasz Athénéhez, az õ egyik jelképe a bagoly… Azt mondta, hogy ügyész, így lehetséges, hogy az istennõ áldása van rajta, ezért láttam az a baglyot. Kár, hogy a másik jelképet csak nagyon homályosan láttam és nem tudtam kivenni mi lehet az.

Otthon elkezdem szanálni a mai képeket, majd ami maradt azokat elküldöm a megrendelõnek, válogasson közülük kedvemre, a videót jövõn héten kapja csak meg. Telefonom a laptop mellé rakva, hogy biztosan észrevegyem ha SMS-em jönni vagy valaki hívna. Bár nem ad valami sok életjelet az a kütyü! Órámra pillantva kikerekednek a szemeim, és felpattanok. Futólépéssel indulok meg az óvoda felé, és berontok az ajtón.

-       - Ohh, Polly, azt hittük ma már nem is jössz! – pillant rám a kissé már éltes óvónõ, mire csak elmosolyodok.

-       - Mindjárt bemegyek a gyerekekhez, csak átöltözöm – mosolyogok, majd megcélzom az öltözõt.

Egy kissé már festék foltos fehér kötény/köpeny szerûség, papucsom meg egy sima kék farmer. Hajamat feltûzöm és beosonok a kicsik közé, akik már a délután alváshoz készülõdnek. Beülök a középen felállított székre, és elveszek egy mesekönyvet a kis asztalkáról. Mindig én szoktam nekik olvasni, s ezt a jó szokásomat szeretném még egy darabig megõrizni.  Szeretem, ahogy csodálkozó szemekkel néznek a mese közben, szépen lassan leragadnak a szemeik. Olyan kis aranyosak!

Amíg a gyerekek alszanak, elõkészítjük a kinti barkácsoláshoz a dolgokat. Mivel szép az idõ, alvás után kijövünk és gesztenyébõl fogunk dolgokat csinálni a gyerekekkel. Kiviszünk ragasztót, színes papírt egy adag gesztenyét, ollókat. Labdát is viszünk, mivel biztos lesznek páran akik nem akarnak majd leülni velünk ragasztgatni, hanem inkább játszanának az udvaron. Mikor felkelnek a kicsik, kitereljük õket. Fõleg a lányokkal megyünk ki a kivitt asztalhoz, a fiúk, labdáznak az udvaron. Hopp! Volt egy labdánk. Olyan ívesen repült át a kerítésen, hogy azt tanítani lehetne. Felállok az asztaltól, megporolom a farmert majd elindulok a kapu felé. A fiúk addig felállnak a kerítéshez, hátha jön valaki aki visszadobná.

Az egyik kislány, megragadja a kezem és jön velem ki a labdáért. Mosolyogva visszadobom, mikor köhintést hallok a hátam mögül. Meglepetten fordulok meg, és megpillantom a sráct a boltból, aki ugyanolyan meglepetten néz rám, mint õ rá.

-       - Öööö szia! – köszönök zavartan. A kislány a lábamnál félve pillant fel rá, majd húzni kezdi a nadrágom, hogy menjünk vissza.

-       - Hello – mondja még mindig meglepetten.

-       - Nekem vissza kell mennem a gyerekekhez. Majd akkor várom a hívást! – felkapom a kislányt a lábam mellõl majd gyors léptekkel visszamegyünk. 

Még tíz perc. Jó, abba tényleg nem halunk bele, de ez az elõttem problémázó nõszemély már kicsit nagyon idegesít, ahogyan az több tízezres kis retiküljébe és talán fél milliós cipõcskéjében azt magyarázza, hogy mi a rossz a kávéban, amit adtam neki. Én persze türelmesen végig hallgatom, hiába lenne néha kedvem jól beleszólni a mondandójába, mert azért elég érdekes a dolog. Szinte érzem, hogy azzal üti el a milliomos szabadidejét, hogy más embereket lehúzzon.

- Kérem a bejelentésével az erre kijelölt bizottság felé forduljon. Õk majd felülvizsgálják az ügyet. – Ez a húgom kávézója, csak nem húzhatom le egy egyszerû és alaptalan vitával, nem igaz? Csak szépen, udvariasan elintézzük és nem is lesz probléma. Kijön egy minõség ellenõr és nem fog találni semmit, mert nincs is mit, ez így szokott lenni. Ha ennyire zavarja a kávém, akkor menjen és vigyázva arra, hogy a mûkörme ne törjön le, fõzzön magának, azért annyira nem bonyolult.

- Höh. Hogy merészel így beszélni velem?! – Úgy förmed rám, mintha valami olyasmit mondtam volna, amit nem kellene, pedig igen is, ez az eljárás. Még pár percig hallgatom a dühkitöréseit, mikor is aztán a mutató eléri a megváltást jelentõ tizenkettes számot. Ekkor egy papírt veszek elõ és lekörmölöm a hivatal címét, ahová esetlegesen tud fordulni a kis pitiáner dolgaival, azzal a kezébe nyomom és szó nélkül leszedem magamról a kötényt és bevágom a bárpult mögött lévõ asztal tetejére. Azzal már itt sem vagyok. Nem szeretem ezt a helyet. Kicsi, sötét és hihetetlenül egyhangú. Nincs meg a tárgyalóterem szaga, a bûnügyek édes hangulata, a civakodás, hogy a vádlott bûnös-e avagy sem. Egy szóval, nem nekem való. Mostanában viszont azon gondolkozom, hogy lehet, állást váltok és titkárként egy ügyvédi irodába megyek. Végül is, azzal is valamilyen szinten közel lehetek ahhoz, amit igazán szeretek.

- Elison! – Az ebédszünet egy órájában a húgom szokott leváltani a kávézóban és mindig szinte másodpercre pontosan akkor jön ki, mikor én az én pihenõm elkezdõdik. – Csak úgy itt hagysz? – egy csöppet szomorúnak látszik az arca, de mint bátyja, aki nagyon is jól ismeri õt tudom, hogy ez megint csak a mûbalhé, úgyhogy csak vigyorgok rajta egyet. – Mennék cipõt venni. – amint ezt kimondom már is megértõvé válik az arcberendezése és hagy is elmenni. Tudja, hogy ez nálam – más férfiakkal ellentétben – nem egy öt perces procedúra, hosszú és gondos választgatások menete. Ezzel biccentek neki köszönésképpen egyet és a fekete válltáskámmal felszerelkezve ki is lépek az üzletbõl, majd megindulok Korea fõvárosának forgatagában a közelben lévõ pláza átkutatására vállalkozva.

Út közben egy fiatal nõ lépdel el mellettem, kezében egy kis sapkás fiúcskát tartva, aki nagyban meresztgeti rám a szép mandulavágású, a szokottabbnál nagyobb szempárját, mintha valami természetfeletti lény lennék a számára. Én csak egy kis mosolyt erõltetek magamra és intek a gyereknek egyet, ezzel próbálva jelezni, hogy nincs semmi baj. Általában félnek tõlem a gyerekek, de sajnos fogalmam sincs, miért is. Nem ártottam nekik semmit, mások szerint meg közel sem ijesztõ a megjelenésem, pont ellenkezõleg. Akkor a gyerekekkel lehet a baj. Ahogyan rám még jobban elszomorodik ez a kis picúr, inkább hagyom is a dolgot és megigazítva magamon a ruhát befordulok a következõ utcába, ami már a plázába visz egyenesen. Ott is van elõttem a hatalmas üvegekkel tarkított, fehéren csillogó épület a tetején nagyban hirdetve a nevét. Ma nem fogsz rajtam ki! Akkor is találok egy cipõt, ha az egész boltot fel kell forgatnom. Ezzel, magabiztosan várom meg, hogy a forgóajtóba beléphessek és célirányosan a mozgólépcsõ felé veszem az irányt, mert már csukott szemmel is eltalálok az említett célomhoz. Szinte észre sem veszem a körülöttem elhaladó emberek sokaságát, a nyüzsgést és a halk beszédet minden irányból, mert már ott is vagyok a lábbelikkel tarkított helyiségben és bele is vetem magamat a nézelõdésbe. Jobb oldalon a nõi, míg baloldalon kicsit szegényebb választékban a férficipõk, bakancsok és egyéb nyalánkságok terpeszkednek, így arra a részlegre lépdelek, hogy szemügyre vehessem a darabokat. Elõször ki is szúrja a szememet egy krémszínû, fekete fûzõs sportcipõ, amit nyomban a kezembe veszek és megforgatom, hogy minden oldalról megszemlélhessem. Hm, nem is rossz. De mikor ismét lehajolok, hogy a dobozokon megnézhessem, milyen méretekben van, egybõl jön a szokásos. Harmincnyolc és fölötte. Legközelebb tényleg azt fogom játszani, hogy kitömöm a cipõmet a sarkánál, hátha akkor még egy nagyobbat is fel tudok húzni. Na de, nem adjuk fel a reményt! Vagy húsz percig járkálok le-fel a sorok között, mikor is aztán találok egy olyan darabot, ami van a méretemben és tetszik is. Ritka párosítás. Egyszerû fekete-sötétkék csíkos sportcipõ, ráadásul még kényelmes is. Rendben, akkor ez jó lesz. A lábamról levakarva visszahelyezem a lábbeliket a világoskék kartondobozukba és helyükre a mostani, egyszerû mezei fekete darab kerül vissza, hogy eltakarja a lila csillagos zoknimat. Ezzel a táskámat is magamra kapva elindulok a kassza felé, hogy elvihessem a nehezen meglelt új ruhadarabomat, aki gyarapíthatja az így is szegényes gyûjteményemet. De várjunk, mi folyik itt? Egy igen csak érdekes hajszínû leányzó panaszkodik az eladó fiúnak, hogy vegye vissza a cipõjét és cseréltesse ki, mert hogy garanciális. Persze, hogy a másik fél vonakodik ettõl és kihasználja, hogy az emberek többsége nem ért ehhez a procedúrához. Elõször csak el akarok menni mellette, a másik kasszához, ami még a boltban üzemel, de idõ közben meggondolom magamat és az ismeretlen, égszínkék hajkölteményû nõ mellé állva segítek én is kicsit be és kikapom a fogdosó kezekbõl a cipellõt és szemügyre veszem.

- Maga csak egy eladó, nem igaz? Ezt tovább kéne küldeni az illetékeseknek, akik felmérik a károsodás okát. Bár… - kicsit megkaparom a lefeslett anyagot. – Úgy tûnik ez tényleg magától foszlott szét. – a boltos kezébe nyomom a tárgyat, hogy maga is észrevehesse jeleket rajta. Nem szeretem, ha átvernek valakit, pláne nem ilyen csúnyán. Nem egy olcsó hely ez, de inkább lehúzzák az embert, jobb szeretek igazságosan játszani, persze tudom, hogy ez másoknál nincs így.

- Még is kicsoda maga? – Senki se szereti, ha lebukik, nem igaz? Nem vagyok rossz akaró személyiség, de ha valami jár, az jár.

- Ellison Kwang. – kedvesen, mintha nem múlna ezen semmi, felé nyújtom a kezemet. – Ügyész. – teszem hozzá végül, hogy kicsist megadjam a hangulatát a dolgoknak. Na, már is talán meggondolja magát a fiú, mert el is kezd az egyik fiúkban keresgélni, és egy jegyzettömbként összefûzött világos lila laptömeget húz elõ, amiben a károkat jegyzik le és tovább küldik cserére.

- Kérem, itt írja alá. – De azért társít hozzá egy apró köhintést is, próbálva elterelni a figyelmet az elõbbi kamuzásáról. Az ismeretlen nõ kezébe ad egy tollat és már el is teszi a lábbeliket.

A két helikopter leszállt. Az egyikben tíz rohamegység volt, akik szürke páncélban gépfegyverrel, karddal és pajzzsal nyomultak. A másikban csak három személy volt: a vörös hajú Gerardo, aki egy fekete ujjatlan pólóban és bõ gatyában volt, hátán pedig egy kétélû buster sword-ot hordott, Draco, akinek hátából nevéhez illõen bõr szárnyak és egy tüskés farok állt ki, és ruházatul póló-farmert hordott, és én, aki ugyanúgy szürke páncéllal, gépfegyverrel, karddal és pajzzsal operáltam.

Régen én is rohamegység voltam, csak a vezetõség segítségével átavanzsálódtam speciális katonává. Sõt, talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az élvonal egyikévé nõttem ki magam.

Egy hegységben egy erdõ mellett szálltunk le, ahol egy hete nyolc sátrazó tinédzser kivéreztetett holtestére bukkantak. Bevettük magunkat a fák közé, és rövid idõ alatt megtaláltuk a táborhelyet. Lekaptam a sisakomat, és Gerrel együtt a sátrak gyûrûjébe mentünk. Nyomok vagy bizonyítékok után kezdünk kutakodni.

- Hát, ebbõl nem sokat fogunk megtudni – mondta a kardforgató. – A kivéreztetett holtestekbõl ítélve vámpír lehetett.

- A mai tizenévesek mindenféle horrort összenéznek, de képtelenek megjegyezni belõle, hogy az Isten háta mögötti sátrazás egy sûrû erdõben a lehetõ legveszélyesebb – motyogtam. – Mi lenne, ha hívnánk az újoncot.

- Jó ötlet – bólintott. – Draco! Gyere csak ide!

A pikkelyes srác, aki eddig elszörnyedve nézett a mészárlás helyszínére, most felkapta a fejét, és odasietett hozzánk.

- Igen?

- Neked jó a szaglásod, nem? Vámpírokat tudsz követni?

- Még… nem vagyok annyira gyakorlott, hogy ilyen könnyen tudjak szagot fogni. Pláne ilyen tömény vérszagban.

Összenéztünk Ger-rel.

- Ezzel se jutottunk elõbbre – mondtam.

- Máshogy is meg tudjuk találni a vámpírt. Meg kell keresnünk az élõhelyét.

- Jaj, de könnyû! – Gúnyolódtam, mire gyilkos pillantást vetett rám.

- Nem olyan bonyolult, csak meg kell találnunk azokat a pontokat, ahol a nap nem szûrõdik át a lomkoronán. – Leterített egy térképet a földre, ami inkább a domborzatot, mint a növényzetet mutatta. – Ha jól emlékszem arra, amit a helikopteren láttam, ezeken a pontokon elég dús hozzá a vegetáció.

Miközben beszélt, X-ekkel dekorálta a térképet.

- Csináljuk azt, hogy én elindulok keletnek a rohamegységekkel, ti ketten meg nyugatnak.

- Miért én megyek az újonccal? – Fakadtam ki.

- Hogy verj bele egy kis tapasztalatot.

Nekem lett volna ellene kifogásom, de a spanyol haverom nem hagyott rá lehetõséget, egy „emberek, utánam” felikáltással be is vette magát az erdõbe. Miután Ger elindult a katonákkal a fák között, elkezdtem leoldani magamról a szürke páncél darabjait, míg végül én is póló-farmerre vetkõztem.

- Miért veszed le a páncélt? – Kérdezte Draco.

- Sok-sok elleni harcban nagyon hasznos a plusz védelem, de ha csak ketten leszünk, akkor csak lassít a mozgásban, pedig vámpír ellen gyorsnak kell lennem. Ez még kelleni fog – mondtam, miközben leszedtem a sisaknak a szemvédõ részét, és szemüvegként a homlokomra tettem.  – Apropó „gyorsnak kell lenem”, igyekezzünk, mert nemsokára alkonyodik, és azt a kevés elõnyt is elveszítjük, amit a napfény jelent.

Megkerestük a legközelebbi pontot, ami a térképen meg volt jelölve. Semmit nem találtunk ott. Nem tudom, mire számítottam. Kunyhóra, vagy egy vérfoltos sátorra. Draco ezzel szemben a levegõbe szimatolt, és pikkelyes fülei hirtelen megmerevedtek.

- Na, ez már biztos, hogy vámpírszag.

- Na, látod, megy ez neked – mosolyodtam el.

A sárkánysrác orrát követve eljutottunk egy meredek sziklafalig, ahol a szagnak vége szakadt. Vagy sziklamászott a kliensünk, vagy… á, dehogy, akkor Draco még érezné a szagot, és egyébként is utána tudna menni. Hirtelen ötlettõl vezérelve félrehajtottam egy bozót sûrû ágait, am mögött megpillantottam a kövezetet, és rajta egy repedést, ami elég nagy volt ahhoz, hogy egy átlagos ember beférjen rajta. Odamentem, és benéztem rajta. Belül egy nagy üreg volt, benne vaksötét. A szememre illesztettem a sisakom magammal hozott szem-részét, mint valami napszemüveget, majd megnyomtam rajta egy gombot, bekapcsolva az éjjellátót. Az üregbõl megannyi járat vezetett szerte a hegyen, amin az erdõ volt.

- Bingó! – Mondtam, halványan elvigyorodva. – Draco, erre megyünk!

A srác bemászott utánam a repedésbe. Mikor körülszaglászott, ismét nyomot fogott. Elindultunk az egyik járatban. Kerek öt percet mentünk, mikor Draco megállt. Egy nagyobb üregben voltunk, ahol az éjjellátó szemüvegem szerint szekrények voltak. Az egyikben ruhák, a másikban étel.  Innen nem vezetett másik járat.

- Itt véget ér a szag. Innen hova lehetett?

Elõvettem a gépfegyveremet. Ha a pikkelyes srác szerint nem vezet tovább szag, az csak egy dolgot jelenthet. Hát válaszoltam a kérdésére.

- Innen? Sehova.

Megfordultam, és az elsõ dolog, amit megláttam, egy fogsor volt, nagyon éles szemfogakkal. Lehajoltam, amivel elkerültem, hogy leharapja az orromat. Felemeltem fegyverem, de egyik kezével azonnal megragadta, és elhajította a barlang egyik zugába. Sebaj, volt még három fegyverem. A Dusk rohamegységeinek harci képzése szerint, ha lõfegyver, kard és pajzs közül választani kell, mindig a pajzsot válaszzuk. Le is kaptam a hátamról a háromszögletû fémlapot, és gyorsan a bal kezemre illesztettem. Az ellenfelem eddig a barlang menyezetén lógott, most leugrott, és felegyenesedett. Támadófegyvereim közül elõkapni nem volt idõm, ugyanis megint nekem rontott.

Ismét harapni akart, de a pajzsommal állba vágtam, majd bevittem neki egy gyomrost. Utána ökölcsapásokkal próbált sérülést okozni nekem azokat sikerült védelmi eszközömmel blokkolnom, viszont egy alkalommal olyat kaptam a tetejére, hogy az behorpadt. Draco ekkor találta ki, hogy merre lehetünk. Éjjellátó szemüvegemmel láttam, hogy nagy levegõt vesz. Ismertem a képességeit eléggé, hogy tudjam, mire készül. Mögé kerültem, és jobb kezemmel megmarkoltam a homlokát, bal karommal pedig az állát felnyomtam, így becsuktam a száját. A tüzes lehelet jobb híján, az orrlyukain jött ki jó nagy lángnyelvek formájában (szerintem lepörkölték a bal alkaromról a szõrt). Azok egy pillanatra megvilágították a barlangot. Most láttam meg elõször a vámpír arcát. Nõ volt. De nem akármilyen nõ. A szám tátva maradt a látványtól, pedig fel voltam készülve, hogy a vámpírok vonzóak.

- Ezt nem kellett volna – mondtam Draco-nak. – Nem akarjuk bántani, csak beszélni vele.

- De hát bántottál – válaszolta a lány.

- Önvédelembõl.

- Miért hoztál puskát az otthonomba?

- Önvédelembõl. Amúgy az gépfegyver, de ez most mindegy.

- Miért lenne szükség önvédelemre, nem bántottam senkit.

- A vámpírok nem vért isznak? – Kérdezte Draco. – Tehát muszály volt bántanod valakit rendszeresen.

- Öneltartásból – válaszolta a lány kissé zavartan. – Akkor úgy mondom, hogy nem öltem meg senkit.

- És a táborozók? – Kérdeztem. – Õket valaki kivéreztette.

- Milyen táboorozók? – Kérdezte összezavarodottan. – Én nem öltem meg senkit.

- Megbeszélhetnénk ezt odakint, ahol látunk is téged? – Kérdezte újonc társam, ugyanis õ látott valamennyire a sötétben, de nem ennyire sötétben.

Valóban kimentünk a felszínre. Adóvevõm szinte azonnal megreccsent.

- Ty, ott vagy? – Kérdezte Ger.

- Itt. Megtaláltuk a vámpírt is.

- Azt nem hiszem, mert mi találtuk meg. Eléggé agresszív.

Én a lányra pillantottam, és zavarodottan néztem rá.

- Találkozzunk öt perc múlva a tinédzserek táborhelyén! – Mondta Ger.

- Van másik vámpír az erdõben? – Kérdeztem a leányzót letéve az adóvevõt.

- Nincs, vagy legalábbis nem tudok róla. Legalábbis ajánlom neki, hogy ne legyen.

Pár perc múlva a sátraknál volt. Csak Ger ült ott. Hatalmas kardja még mindig csöpögött a vértõl. Mellkasán elszakadt pólója, hasán pedig egy vérzõ seb volt.

- A rohamegységek? – Kérdeztem. – És mekkorát kaptál?

- A rohamegységek nincsenek már meg, a sebem meg nem olyan csúnya, mint amilyennek látszik. Ránk rontott. Leölte mind a tíz katonát, mielõtt egyáltalán észrevettük volna. Ha a kardba zárt barátom nem figyelmeztet, hogy valami van mögöttem, már fû nõne a seggemen – mondta, miközben megkocogtatta a fegyvere pengéjét. – Ki a vendégetek?

- Tényleg, mi is a neved? – Fordultam hozzá.

- Adriana – válaszolta. – Én voltam itt az elsõ helyi vámpír, és ezt jobb, hogyha az a pózer újonc is megjegyzi.

- Elkergetjük innen – bólintott Draco magabiztos mosollyal. – Megígérem.

Csóri újonckám beleszeretett a vámpír-csajba! Mondjuk meg tudom érteni. Nekem is megtetszett.

- Akkor viszont õ sincs biztonságban – biccentett a fejével Ger Adriana felé.

- Meg tudom védeni magam – vágott vissza a vámpír.

- Van fegyvere? – Kérdeztem.

- Mostmár igen.

- Hogyhogy „mostmár igen”?

- Hogyhogy „hogyhogy „mostmár igen””? Leölt tíz roham egységet. Éppen csak tíz kard, pajzs, pisztoly és gépfegyver közül válogathat, hogy a tojásgránátokról már ne is beszéljünk. Talán jobb lenne, ha a nõ is velünk jönne. Bérlünk egy-két szobát a közeli város egyik hotelében, és ott megalszunk, aztán holnap visszajövünk.

- Én aztán el nem mozdulok innen – Csattant föl Adriana.

- Akkor itt maradok én vele – válaszoltam.

- Mi? Nem! Nekem nem kell testõr.

- Egy agresszív fegyveres vámpír ellen? Dehogynem. Sõt, tudod, mit? - Odamentem a nem messze lévõ helikopterhez, és elõvettem egy tartalék kardot és pisztolyt. – Ezekre is szükséged lesz – azzal odadobtam neki õket.

A lány köztem, és a kezében tartott fegyverek között járatta a tekintetét.

- Én is itt maradok – vágta rá Draco.

- Azt már nem, kölyök, te velem jössz – válaszolta Ger.

- Mi? De… nem… és egyébként is, ne hívj kölyöknek, max öt évvel vagy idõsebb nálam.

Hiába hisztizett, végül mégis felszállt a helikopterre, és elrepültek vele. Sóhajtottam egyet, ugyanis belesajdult a szívem, hogy az egyik helikopter most üresen tátongva repült el. Pár éve még én is lehettem volna, akinek a fegyvere most az ellenséges vámpír gyûjteményét gazddagítja.

- Nem foglak eltartani – mordult rám a vámpír, miközben a barlang felé tartottnuk.

- Pedig illene.

- Mi?

Megfogtam ökölbe szorított kezét, és a pajzsomon lévõ horpadásba tettem. Pont beleilleszkedett.

- Legalább egy pajzs árával jössz nekem, ugyanis ezeknek a javítására a pénzt a mi fizunkból vonják le.

 //

A lovagló óra tovább zajlott és az idõ nagyon elrepült. Egy õr jön oda hozzánk, hogy ideje készülni az eljegyzési bálra és a bál utáni utunkra.

- Utunkra? –Kérdem teljesen ledöbbenve.

- Zen úrfi taníttatása nem maradhat abba azzal, hogy a kisasszony elhagyja a palotát, így Elisar király beleegyezésével, a kisherceg önnel tart. –Mondja a testõr, amire teljesen ledöbbenek, Zen pedig felvidulva ugrik re.

- De jó! Alea néném! Veled mehetek! –Mondja teljesen felvidulva bennem pedig teljesen megáll az ütõ. Zen elrohan a szobájába, hogy összeszedelõzködjön.

Nem akartam, hogy velem jöjjön, hogy Elisar lelkén, meg az enyémen száradjon, ha valami baja lesz. Apámhoz és bátyámhoz menve próbálok beszélni a fejükkel, de egyszerûen õk most hajthatatlanok, és azt mondják, nálam biztonságban van és engem szeret a legjobban. Egy gyereknek az õ korában pedig szeretetre van szüksége, és mint trónörökös nem árt, ha megismeri a sötét elfek szokásait saját bõrén. Zaklatottan megyek fel a szobámba és készülök elõ az eljegyzési bálra. Anyám jön be a szobába, de õ is csak apámnak és bátyámnak ad igazat én pedig nem tudom elhinni, hogy már õ se érti meg azt, amit én akarok mondani. Egyre jobban érzem, hogy apám tervez valamit a bátyámmal.

Eljön Az este és én már a szobámba megittam egy kis alkoholos italt, mert nem bírom feldolgozni azt, ami történt. Lassan megyek le a lépcsõn méltóság teljesen. Egy vörös tradicionális ruha van rajtam. Zen rohan a nyomomba és tényleg olyan, mint ha a fiam lenne, de mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Ahogy leérek, ismét magamhoz veszek egy pohár bort és megiszom, mielõtt apám folytathatna dolgot. Közel húz magához apám és kezemet Elisar kezébe rakva jelenti be az eljegyzésünket.

Érzem magamon Elisar pillantását, de én direkt nem viszonzom, az egybe gyûlteket nézem, és ez után következik a szokásos nyitó tánc melyet a jegyesek járnak el. Erõsen meg kell benne kapaszkodnom, mert nem biztos, hogy meg tudnék tánc közben egyedül állni lábaimon. Tánc közben fülemhez hajol võlegényem.

- Liliom, nem csíptél be egy kicsit? – Búgja fülébe mire azonnal elvörösödök, de nem válaszolok kérdésére. - Gyere kiviszlek egy kicsit levegõzni. – mondja és el is kezd kiterelni a balkon felé. Ahogy kiérünk maga felé fordítva hirtelen csókol meg. Érzem csókja szenvedélyességét és ahogy mohón tapad ajkaimra. Eleinte próbálok ellenállni és érzem, ha nem sikerül magamtól eltolni, nem fogok tudni neki ellenálni. Hát nem sikerül. Nincs bennem elég erõ, hogy eltoljam magamtól és magával ragad csókja. Lassan viszonzom édes szenvedélyes csókját és elpirulva fel is szusszanok, de mikor érzem, hogy az õ figyelme is lanakad elszakadva tõle húzódom hátra és adok jutalmul egy pofont erõtlen kezemmel, amit még így is meg érez. Ellépve elõle sietek el onnan. Nem akarom ezt folytatni. A népemért csinálom, de mindenre én se vagyok képes. Fõleg, hogy olyan teher került vállaimra még pluszba amit nem akartam.

A virágos kerthez sietek és ott egy padra leroskadva kezdek el sírni és nem tudom mit tehetnék. Nem sokkal ezután lépteket hallok meg közeledni. Gyorsan letörölve könnyeim próbálom magam jobb színbe hozni. Elisar jött utánam. Mellém ülve finoman fogja meg kezem és húzza térdére.

- Mi a baj liliomom? –Kérdi érdeklõdve, és mint ha hangjában némi aggodalmat is felfedeznék, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

- Semmi köze hozzá. –Mondom kicsit még szipogva.

- Már miért ne lenne közöm, hisz a võlegényed vagyok. –Mondja türelmesen és megcirógatva arcom fordítja maga felé, hogy szemeibe nézhessek, de én csak lesütöm. Nem tudok szemébe nézni most.

- Mondtam… a hûségem, és a kezem megkapja a béke kedvéért, de a testem és a szívem soha. –Mondom ismét határozottan behunyva szemem összevonva szemöldököm, ám Elisar rendkívül kitartó és nem engedi el állam. Közel hajolva hozzám ismét megcsókol amire szívem kicsit nagyobbat dobban és testem reagál. Lassan bizonytalanul viszonzom és ismét elhúzódva nézek szemébe. –Miért teszi ezt? –Kérdem ránézve. Szemeim alatt még megcsillannak a könnycseppek, õ pedig finoman törli le õket hüvelyujjával.

- Ha elmondod, mi bánt én is elmondom. –Mondja ki nyíltan és oldalra fordítva a fejem makacskodom, de nem nézve rá kezdek bele bánatomba.

- Nem akartam érdekházasságot, és Zent az unokaöcsém se akartam magammal vinni, erre apám és a bátyám velem küldik arra hivatkozva, hogy a tanítása nem maradhat abba, és mint leendõ királynak jó, ha saját maga tapasztalja meg a sötét elfek szokásait. Személyesen éli át azokat, mind emellett most szeretetre van szüksége, és ezt én tudom neki meg adni…- Mondom és magam elé nézve szorítom össze ajkaim, majd lassan folytatom. – Nem tudom mi vár rám önnél, és nem akartam a bizonytalan jövõbe vinni. Sajnálom, de neveltetésemnél fogva nem tudok önben megbízni. Mi van, ha ez az egész az ön részérõl csak egy csel, hogy a leendõ trónörököst szeretné megölni. –Mondom ki aggodalmamat. Valószínû az alkohol teszi ezt, de nem bírom már magamban tartani.

- Nyugalom hercegnõ, minden választ megkaptam szemeibõl. –Mondom neki teljesen nyugodta, az enyém leszel, mindennél jobban akarlak kicsi liliom.

- Nem egyeztem bele abba, hogy önnel háljak, sõt! Eszem ágában sincs… pusztán a házasságra vagyok hajlandó semmi többre! Nem érdekelnek a pletykák, sem az, amit ön mond ezzel kapcsolatban. Ha gyereket akar, mást kell keresnie. Engem nem érdekel, kivel hál… a házassággal a hûségemet és a kezemet megkapja, de a testem és a szívem nem! – Ó, liliom könyörögni fogsz még nekem, hidd el.

- De jogos trónörökösre szükség van!- kiáltom utána nevetve, mint egy igazi tûzliliom nálunk õshonos virág tüskék akár egy rózsa, de ha maga a virág nem szeretné, hogy hozzá érjenek lángol, mint Õ.

- Felség! A király engedélyezte a frigyet, ma este tartják az eljegyzési bált. - ereszkedik fél térdre egyik hû emberem.

- Köszönöm, készítsétek ki a ruhám, amire visszaérek Zantar, köszönöm. – felülök, lovamra majd elindulok ki az istállóból nocsak, itt van még az én liliomom is.

- Igaza volt hercegnõ, az édesapja beleegyezett és nekem adta a kezét. – mondom neki a hírt, majd megkóstolom azt a gyönyörû nyakát, csodálatos illata szinte megõrjít ágyékom is jelzi, hogy tetszik neki a liliom illata, kellesz nekem.

Kivágtatok a faluba körülnézni az emberek csodálkozva néznek rám, némelyik tünde lány szemében látom a vágyat is fellobbanni felém, de nem csak liliom érdekel, nem tudom elfelejteni az illatát, most is érzem azt a csodál liliom illatot, talán ez a sors fintora?

Amint megérkezem az istállóhoz Zantor siet oda hozzám. Leszállva a lovamról jelzi, hogy fontos dolgot akar velem közölni.

-       Uram! Miután elment szét nézni a környéken, A kis fiú aki most is ott van Alea hercegnõnél, az az unokaöccse. A kis srác anyja meghalt és Alea nevelte eddig. A hercegnõvel szeretne menni, de a hercegnõ nem akarja. - Mondja azt amit meg tudott és halkan oda suttogva. - Ezt õk beszélgették, és odabent elkezdõdött az eljegyzési bál elõkészületei, még ma este meg akarják tartani az eljegyzést és a béketárgyalásokat. Hirtelen valami miatt nagyon fontos lett nekik a béke. Nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban uram. Kérem, legyen nagyon óvatos!

-       Köszönöm Zantor intézkedj, hogy a fiú velünk jöhessen. – ezzel otthagyom és felmegyek a szobámba átöltözni.

Este kezdõdik, a ceremónia én már lent állok és próbálok nem vigyorogni a felkínálkozó dámák ajánlatain, nem értem miért akarnak mindenféleképpen az ágyamban kikötni. Majd csend lett felnézek a lépcsõn és ott van az én liliomom, tûzpiros hagyományos vonalú elf öltözékben. Istenekre én ezt nem fogom kibírni épp ésszel, a király bejelenti eljegyzésünket, de én csak erre a tüneményre vagyok képes figyelni aki szinte dönti magába az alkoholt, vajon mi történhetett.  Nocsak, tánccal nyissuk meg az estélyt, rendben minél többet érintkezhetek liliommal annál jobb. Szinte nekem préselõdik annyira kapaszkodik .

-       Liliom, nem csíptél be egy kicsit? – Búgom fülébe mire azonnal elvörösödik, egyre kíváncsibb vagyok mi történt. - Gyere kiviszlek egy kicsit levegõzni. – mondom majd azonnal terelgetni kezdem a balkon irányába, kint azonnal megcsap az illata és nem bírok magammal megcsókolom mélyen és szenvedélyesen, elõször kissé tiltakozik majd átadja magát nekem, nem sokáig élvezhetem szájának méz ízét hisz hamarosan érezhetem kis mancsának erõteljes behatását az arcomra, majd huss elrohan.