Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Levi-sama2012. 05. 26. 21:53:51#21175
Karakter: Dr. Damar Frost



  

 

A kocsiban felsóhajthatok végre. Ahh istenem, mindenem zsibbad a fáradtságtól, ritka fosul vagyok.

- Most nem haza megyek. Ki tudnál tenni valahol a belvárosban? – csicsergi mellettem életem szexi kis értelme. Hála neki nem nyom el az álom a kormény mögött. Tiszta haszon.

- Hova mész?

- Randim lesz.

Rápillantok. Na ne. Cukifiú vagy, de kitekerem a nyakad, ha ez igaz.

- Ugyan kivel?

- Az az én dolgom.

- Cicafül… - mordulok.

- Jón van na, a könyvtárba megyek.

Elvigyorodom.

- Könyvekkel randizol? Ez nem valami menő.

- Csak vicceltem.

- De akkor legalább egy jó pornóregényt válassz.

- Fogd már be! El tudsz vinni? – imádom amikor ilyen.

- Persze.

 

Bekanyarodok a könyvtári épület elé, és leállítom a motort.

- Akkor csütörtök? – kérdezi édesen pislogva.

- Azt beszéltük. Feljössz ugye?

- Nem beszéltük te egoista, csak felvetetted, és még nem mondtam semmit.

Háttámlájára támasztom karomat, ujjaimmal puha haját morzsolgatom, szívdöglesztő mosollyal kacsintok rá.

- Na cicafül. Úgyis tudom, hogy akarod.

Elpirulva süti le szemeit, ember a talpán aki ellen tud állni neki.

- Jó… vigyek majd valamit?

- Magadat. Nehogy nekem bőrönddel állíts be.

Volt már hasonló eset, jobb megelőzni a félreértéseket.

- Hülye – vágja rá lágyan, imádom ezt a hangsúlyt, ezt a mosolyt és ahogy engem néz. - Akkor majd felmegyek.

Kinyitná az ajtót, de még nem végeztünk. Nem bizony...

- Mitchel – szólítom meg vágytól fűtött mély hangomon. Felém fordul, megfogom az állát és megcsókolom. Csupán a fáradtságomnak köszönheti, hogy nem dugtam meg a kocsiban a kis műsora után, amit az orvosiban alakított... Mielőtt belemelegednénk, eltol magától.

- A végén még meglátnak!

Huss.

 

Lemondó sóhajjal biggyesztem orromra a napszemüveget és ráadom a gyújtást.

 

 

 

***

 

 

Végre.

Azt hittem már sosem érkezik meg. Amikor kinyitom neki az ajtót, gonosz kis mosoly kúszik a számra. Haja frissen mosva száll helyes pofija körül, barna szemei most is csillognak, sápadt szépmetszésű arcán lágy mosoly villan, de azonnal szigorú homlokráncolásba kezd. Eszméletlenül édes így, még a sárga Adidas pólójában is, ami abszolút nem illik hozzá.

- Gyere be, nyuszifül. – Nem teszi, így kérdőn nézek rá. Mit talált ki már megint? Ha elmarad a mai napi Mitchel-adagom, nagyon morcos leszek.

- Egy feltétellel.

- És mi lenne az?

- Hogy rendesen viselkedsz.

Hozzám lép, és minden könyörgés vagy erőltetés nélkül magától ad egy üdvözlő puszit. Mielőtt éhesen rávetném magam, elfordul és lehajol a cipőjét levenni, ezzel pont kijátszva engem. Nem tudom szándékosan teszi vagy sem, de képes az őrületbe kergetni, az tuti. Bezárom az ajtót.

- Én mindig rendes vagyok – válaszolom a farmerbe bújtatott formás kis hátsójának. Na jó, eleget vártam. – Mitchel!

Hangomra azonnal megperdül, egyenesen a karjaim közé. Nem letámadni, nem letámadni, nem letámadni... Vahh, milyen puha és meleg a szája... hrrr... Csak finoman, őt igazán el kell csábítani, nem az a fajta akikhez hozzászoktam. A kanapéig jutunk, ott magamhoz képest viszonylag gyengéden ledöntöm rá, és félrehajítom a válláról lógó táskáját.

- Várj már – zihálja kipirulva – még csak alig léptem be a lakásba.

- Nem érdekel. Tudod mióta vártam már erre? Legalább a négy fal között ne mondj nemet.

Újra a szájába dugom a nyelvem, ránehezedem és belemorgok a csókba, amikor nyakam körül és derekam körül megérzem őt. Kézzel-lábbal ölel, egyre hevesebben szuszog alattam. Helyes, helyes, olvadj el kiscsibém... Megfőzlek és felfallak...

Csókom lelassul, mozdulataim lágyabbakká válnak. Pólója alá csúsztatom egyik kezem, lassan futtatom végig meg-megremegő hasán, fel a mellkasáig. Apró kis mellbimbója köré rajzolok kicsiny köröket, és ő reszket alattam. Megőrjítem a gyengédségemmel, teljesen a rabjává fog válni. Imádni fogja.

Felemelem a fejem, apró nyálcsík köt össze minket néhány pillanatig. Kipirulva, zihálva hever alattam, és én lágy mosollyal nézem.

- Kényelmetlen itt a kanapén – súgom. – Menjünk a hálóba, jó?

Nagyot nyel, szemeiben bizonytalanságot látok, de biccent nekem és ez a lényeg. Lemászom róla, felhúzom őt és faképnél hagyom, menet közben elhagyom a ruháimat. Ledobom a pólót, elkezdem kigombolni a farmert, és megfordulok. Lezserül a hálószoba ajtófélfájának támaszkodom, és szexis mosollyal figyelem. Hajam kibontva omlik vállaimra. Ha nem tudnám hogy istenien nézek ki, akkor simán levenném az arckifejezéséről is, hiszen tátott szájjal bámul engem. A farmerem alatt nem viselek alsónadrágot, így puha szőrzetem feltárul a szétnyíló sliccemnek köszönhetően. Félig lehunyt szemekkel, oldalra fordítom fejemet, egyik kezem felemelem és kitárom a hálóajtót.

- Megtehettem volna, hogy beviszlek én magam, de... Azt akarom, hogy te hozd meg ezt a döntést, és szabad akaratodból a saját lábaidon sétálj be ide. Gyerünk Mitchel... Nem fog fájni. Nagyon – teszem hozzá, és akaratlanul is mohón megnyalom a számat. Elindul felém. Ez az. Gyere bébi, gyere...

Előttem megáll, áthúzza feje fölött a citromsárga pólót és a földre dobja. Barna szemei engem figyelnek, arcomtól lefelé halad, megállapodik a nadrágomnál. Akkorát nyel, hogy tisztán hallom.

- Nem csináljuk végig... csak amennyit múltkor is, oké? – dadogja. Megrázom a fejem, hajam mellkasomat és hátamat simogatja.

- Ennél többet akarok, kicsim. Nem szúrod ki a szemem a morzsákkal.

Lehajtja a fejét, látom hogy a száját harapdálja. Annyira ennivaló, de nem fog meghatni.

- Hát jó, kössünk alkut. – Gonosz kis mosollyal simogatom meg piros arcát, magamra terelem a tekintetét. – Dugni nem fogunk, de minden egyéb szabad. Nem állítasz le, nem tolod el a kezem, csak élvezed. Mert élvezni fogod Mitchel, nagyon is. Sikítani, nyögni és remegni, izzadni fogsz a gyönyörtől, de egyet nem teszel. Nem fogsz ellenkezni. Világos?

Elnyílnak szemei, mert így még nem beszéltem vele. Óh kicsim, csupán csak megcsillantottam neked a szemfogam, a valóságot még nem láttad, de fogod, abban biztos  lehetsz. De most még nem. Még tréning alatt állsz.

Tétován megvakarja a feje búbját, hihetetlenül piros már az arca, rám sem mer nézni, csak meztelen lábujjaival gyűrögeti a szőnyeget.

- Megpróbálom...

- Kevés – válaszolom érzelemmentes hangon. Szinte robban a hangom a félénk csendjében, megrándul tőle, mintha megütöttem volna. Mielőtt sikítva elszalad, visszaveszek magamból és lágyan hozzáteszem: - Azért jöttél ide, mert fontos vagyok neked, kívánsz engem ahogy én is téged. A kapcsolatunk törvényszerűen fejlődik, nem toporoghatunk örökké egy helyen. Gyerünk Mitchel... Hidd el, nem fogod megbánni. Dönts. Nem kell kimondanod sem, csak fogadd el a feltételeimet, és sétálj be ezen az ajtón.

Sokáig gondolkozik, már azt gondolom hogy ennyi volt, a következő pillanatban fel fogja venni a pólóját és faképnél hagy, de nem teszi. Lassan elindul felém, én pedig rezzenéstelen arccal nézem őt, miközben elsétál mellettem és belép az ajtón. Ez az.

 

Megvagy.

 

Követem, és becsukom magam mögött az ajtót. Nagy szemekkel fordul felém, de megnyugtató kedves mosollyal nézek le rá.

- Jó fiú – suttogom. – Gyere...

Megfogom az egyik kezét, és finoman húzom az ágy felé, ő pedig lassan de biztosan követ, majd engedelmesen lefekszik, és hagyja hogy lehúzzam róla a nadrágját és a fehér kis alsónadrágot. Félig mereven áll már farka, tétován takarni próbálja előlem egyik kezével. Hagyom neki. Inkább az éjjeliszekrényen világító bordó lámpa halvány fénye mellett figyelem őt. Sápadt bőrét, formás hosszú lábait, mellkasán aprócska mellbimbóit, és végül csinos arcát. Lecibálom magamról a farmert, szinte kirobban belőle a farkam. Fölé mászom, lassú macskaszerűen puha és óvatos mozdulatokkal.

- És most... megismered a mennyországot... – súgom fülébe, fogaim a fülcimpájába marnak.

- Milyen... ahh... öntelt duma...

Igen, ez már az én Mitchelem. Felgyorsul a pulzusom az izgalomtól és ránehezedek formás testére, széttárt lábai közé fekszem. Felszisszenek, ő pedig belenyög az érzésbe, olyan fantasztikus ahogy forró bőrünk összeér. Csókom követel de ad is, ahogy a testét bebarangoló kezeim szintén. Milyen fantasztikus érzés teljesen magamon érezni őt! Hirtelen fordítok egyet magunkon, és ő már rajtam van, kemény farka hasamhoz préselődik. Nincs is ennél izgatóbb érzés, ezt egy hetero pasi sosem értené meg, mennyire fantasztikus. Halkan morogva markolom kemény kis seggét, és élvezem ahogy fejem mellett megtámaszkodva folytatja velem a csókot, semmi kényszer, semmi erőltetés, a puszta nyers vágy munkál őbenne is.  

Felemelkedik, lovagló ülésben nehezedik a combjaimra, szája szélén csillog a nyál. Hrr... Micsoda látvány! Mitchel rajtam ül, keményen simul pénisze a hasához, és engem néz azokkal az őrjítő szemekkel. Kezei tétován a mellkasomra támaszkodnak, kéjesen felmordulok.

- Érints meg, Mitchel – suttogom, hogy ne rémítsem meg. – Csak bátran.

Bíztató mosollyal megfogom a kezét, tenyerébe belepuszilok és visszasimítom a mellkasomra. Bátran végigsimít mellkasomon, ujjai a bordáimon siklanak végig, majd bordázott hasfalamon. Behunyom a szemem és megfeszül a testem, olyan jó érzés. Végre megérintett önként és élvezettel... Combjain pihentetem a kezeimet, hagyom hogy ismerkedjen velem, majd felpattannak a szemeim, amikor megfogja a farkamat. Mi a...? Elengedi, de visszateszem a kezeit rá.

- Rajta, csináld rendesen ha már elkezdted!

Nem ellenkezik, nem felesel, csak megnyalja a száját, és zihálva kétmarokra fogja a farkamat. Nyögve ejtem hátra fejemet a párnára, és élvezem ahogy rettenetesen gyakorlatlan mozdulatokkal próbálkozik. Momentán ez is frenetikus érzés, szóval nem panaszkodom. Sokáig csinálja. Amikor megunom, felemelem a karomat, és nyakánál fogva lehúzom magamhoz egy szomjas csókra, majd nagy tenyeremmel körbefogom és összeszorítom mindkettőnk péniszét. Remegve nyöszörög alattam, el akarja tolni a kezemet, de felemelem a fejem.

- Nyugi Mitchel – dörmögöm vágytól rekedten, vödör-mély hangon. – Ne feledd miben egyeztünk meg.

- Tu-tudom... hh... csak...

Folytatom a farok-masszázst, és ő megint a kezem felé kap. Finoman megharapom a száját, és elvigyorodom.

- Kikössem a kezeidet?

- Hü-hülye...

Már nem lát és nem hall, szemeivel a semmibe fixál, tátott szájjal zihálva élvezi a testét rázó közeledő gyönyört. Megszívom egyik kicsi mellbimbóját, megpöckölöm a nyelvemmel és kissé megsanyargatom, amíg ellenkezően nyöszörögni nem kezd, ekkor áttérek a másikra is, és azt is megkínzom cseppet. Nem nagyon, épp csak hogy halljam az ő édes hangját. Már csak az ő farka van a kezemben, és néhány másodperccel később már a számban csúszkál. Kéjes kis sikkantásokkal vergődik, hajamba kapaszkodva izzad és nyög, próbál eltolni, ugyanakkor rányomni méginkább, hogy jobban és erősebben folytassam a szopást. Kis édes...

- Damar! Dah... Damar! – sikítja. – Nem bírom tovább... nem bírom! Neh!

Erősebben megszívom, és a következő pillanatban megfeszül az egész teste, mint egy megfeszített íj, és telepumpálja a számat sós ízű spermájával. Amikor elcsendesednek az utolsó rángógörcsei is, felemelem a fejem, és megnyalom a számat. Isteni látvány. Teljesen elkábult, sápadt testén csillog az izzadtság, haja nedvesen tapad piros arcába, szája sarkán nyál csorog ki. Fölé térdelek, két húzás a farkamon, és fehér krémes spermámmal beterítem a hasát, majd fújtatva fölé támaszkodom és megpuszilom a száját. Még mindig totál kész van.

- Húha, te aztán jól kiütötted magad – vigyorgok elégedetten. – Pedig még nincs vége, előttünk az egész délután és az éjszaka...

 

Hangos berregés szakít félbe.

- Mi a fasz? – mordulok fel. A szoba másik felében lévő elegáns füstüveg asztalon veszettül csörög a mobilom. Lemászom Mitchelről, odasietek és a kijelzőn a kórház számát látom. – Igen? – krákogom bele. A telefon túlvégén egyik kollégám van, az osztályos adjunktus. Sürgősen be kell mennem. Picsába. – Jól van, egy órán belül beérek. Viszlát.

Kinyomom a készüléket és az ágyon ülő álomszép cicababám felé fordulok.

- Sajnálom Mitchel, a mai mókának vége. Be kell mennem a kórházba, és tuti hogy estig nem is szabadulok onnan. 


timcsiikee2012. 05. 18. 21:32:29#21024
Karakter: Mitchel Prodan
Megjegyzés: ~ L-samanak


 

Mitchel:

Kinevet és ez nagyon rosszul esik. Kissé összeszorul a mellkasom.

- Bocs nyuszifül, de a családi parádék nem vonzanak. Pláne ha még hazudnom és megjátszanom is kell magam. Jobb ötletem van. – magához ránt, fura lendülettel az ölében kötök ki neki hátal, és kezei kínzón érintenek. - Inkább töltsd nálam azt a napot, és játszunk helyette papás-mamást.

- Ne marháskodj már, én komolyan mondtam! – förmedek rá.

- Ó én is komoly vagyok, hidd el – élét veszíti mondanivalója ahogy mellkasomnál kényeztetni kezd, majd mire észbe kapok már ki is oldotta a nadrágomat. Ez így nem lesz jó.

 - Ne... Damar... – próbálom ellökni kezét, de nem egyszerű, főleg hogy testem azért visít, hogy ne hagyja abba. Szánalmas vagyok.

- Sss. Csak segítek. Vagy szeretnéd te magad csinálni? Nekem az is tetszene.

Sikerül eltessékelnem onnan mancsát, de gyorsabb mint én, és a saját kezemet szorítja oda. Nyelek egyet. Tényleg komolyan gondolja,

- Damar…

- Csináld. – hangja parancsoló. Ha nem én csinálom, akkor ő fogja. Érzem… rámarkolok és teszem amit kér. Nem vagyok normális. Letesz az ágyra, leveszi a nadrágom, én meg elakadok. Ugye… ugye nem? – Folytasd.

Rám hajol, míg kezem tevékenykedik mellkasom kényezteti, és alsó ajkamra kell harapnom, hogy visszatartsam nyöszörgésemet és nyögésimet.

Feláll, majd egy tüzetes szemle után a fotelba terpeszkedik.

- Mozizni fogod? – nem mintha számon kérhetném… múltkor én is ezt kértem tőle. Csak… az kicsit más volt.

- Megígértem, hogy a kórházban nincs dugás. Pedig most elhúznám a nótádat, tücsök.

- Nem vagyok... hhh... tücsök... – lehunyom szemem, hátradöntöm a fejem, kezem felgyorsul.

- Mitchel, nézz a szemembe. Azt akarom, hogy engem láss, amikor kivered. – milyen erőszakos. De megteszem amit kér. Ahogy a szemébe nézek a mellkasomban fellobban valami. - Nagyobb terpeszben csináld. Emeld fel a herezacskód. – kis szünetekkel utasítgat, és ha nem néznék ré elsőre észre sem venném, hogy hozzám beszél. Félelmetes ez az éhes tekintet. Az adrenalin csak úgy pezseg bennem, mert attól félek, hogy bármelyik pillanatban rám vetheti magát, akár egy ragadozó.
Az előbb olyan jól esett amikor a mellbimbóm izgatta, de nem kérhetem meg, hogy csinálja megint. Az részemről már tuti kínzás lenne, így megoldom magam, viszont ez után már nem kell sok, és fojtott nyögéssel élvezek el.

Pár percnyi végtelennek tűnő ideig kifújom magam, majd kerítek az asztalról zsepit, hogy letisztogassam magam. De még így is ragacsos vagyok és izzadt.

- Kimegyek a fürdőbe – tiszta szégyen… ilyet csinálni a munkahelyen. Felfrissítem magam, lemosom testemről a gyalázatot és a ragacsot majd törülközőt magamra tekerve lépek ki és azonnal visszakapom magamra a ruháimat. Közben megszólal a csipogója és el is siet. Mivel nincs más dolgom, a tanuláshoz pedig fáradt vagyok, így inkább visszaalszom.

~*~

Mikor felkelek, totál hulla állapotban fekszik a fotelban. Vagyis ül, de úgy el van csúszva, hogy lassan fekvésnek lehetne mondani.

Felülök, nyújtózok egyet, közben halkan mozgolódok, mert nem akarom felkelteni. Nyilván hosszú éjszakája volt.
Ami rajtam volt pléd azzal terítem be, majd nesztelenül kávéért osonok. Habár én kipihent vagyok egy kicsit iszom én is csak az íze kedvéért neki viszont a szokásos jó öreg feketét készítem ki az asztalra. Erre lassacskán fel is ébred, legalábbis remélem hogy a kávéillatra és nem a mozgolódásomra.

- A reggelit is kérem az ágyba – krákogom.
- Meg még mit nem. Neked is jó reggelt. – milyen telhetetlen. De nem is ő lenne.
- Ah de kibaszott fáradt vagyok. – ez nagyon is hallatszik a hangjából és az arcáról ne is beszéljünk. Neki a táska alapból nem áll jól, pláne kettő a szeme alatt. De van egy olyan érzésem hogy rá a kávé varázserőként hat.
- Műtöttél éjjel? – a kis… akciója után nem tudtam olyan könnyen visszaaludni viszont nem jött még akkor vissza.
- Mm, kettőt is. Ötkor jöttem fel.
És most lesz negyed hét. Jézusom.
- Fú. Akkor nem csoda hogy ilyen vacakul festesz. Hozzak reggelit, amíg letusolsz?
- Inkább egy újabb vödör kávét hozz.
- Reggelizned kell, kávén nem lehet élni. – a végén még miattam fog gyomorfekélyt kapni - Mindjárt visszajövök.

A büfében veszek szendvicset. Szalámisat akartam neki, de csak paprikás volt náluk és nem készült újabb adag. Azt sem tudta a büfésnéni megmondani, hogy mikor lesz így annyiban hagytam, így most a paprikás szenyákkal trappolok felfelé.

- Csak paprikás szendvicsek voltak, és hoztam neked tejeskávét is! – szólok mikor belépek az orvosi szobába, mert gondolom biztos a zuhanyzóban játssza a zombit.
- Köszönöm szívem. - szól vissza.
- Kapd be!
- Én is szeretlek!
Mondata után kijön a fürdőből egy szekrény felé vonulva, meztelen léptek tapicskolására leszek figyelmes, és amikor felé nézek elkapom a fejem.
- Basszus, Damar! Legalább egy törülközőt magadra vehettél volna!
- Ugyan cicafül, abban mi lenne az élvezet? Nem mindennap láthatsz ilyen testet. – egoista disznó. Kár hogy van mire… vagy mégsem kár?
Végre rendesen felöltözik, habár elég lezserül, de legalább nadrág már van rajta rendesen. Amíg az öltözködéssel bíbelődik én nekilátok enni, majd ami paprikát kipakol, azt én behabzsolom jóízűen. Nyami.
- Vizit és megyünk haza?
- Mint a huzat, cicafül.

~*~

Mikor végzünk, már a szokásos megy. Beülünk a kocsijába, és elindulunk.

- Most nem haza megyek. Ki tudnál tenni valahol a belvárosban? – kérem kedvesen, az utat figyelve.

- Hova mész? – kérdi dörmögve, hangjából még mindig süt a fáradtság. Gondolom hazamegy és azonnal ledől aludni. Ajánlom is neki.

- Randim lesz – vágom rá kapásból, azonnal kíváncsian oldalra fordulok felé, de csak félmosolyt, és felvont szemöldököt látok.

- Ugyan kivel?

- Az az én dolgom.

- Cicafül…

- Jón van na, a könyvtárba megyek.

- Könyvekkel randizol? Ez nem valami menő.

- Csak vicceltem.

- De akkor legalább egy jó pornóregényt válassz.

- Fogd már be! El tudsz vinni? – karba teszem kezeimet.

- Persze – kuncog halkan, gúnyosan. Nem jött be… pedig csak egy ártatlan kis viccnek szántam. Miért reagál így? Belül azt reméltem talán egy kicsit meglepődik.

Mondanom sem kell, tudja jól, hogy melyik közeli könyvtár az, ahol a legjobb orvosi könyveket lehet kölcsönözni. Megáll az épület parkolójában, én pedig csendben kioldom a biztonsági övemet.

- Akkor csütörtök? – kérdem felé fordulva. 

- Azt beszéltük feljössz ugye? – vigyorog telibe.

- Nem beszéltük te egoista, csak felvetetted, és még nem mondtam semmit. – csak vigyorog rajtam szélesen és dögösen. Mindig dögös, bármit csinál, még így fáradtan is. Biztos a vérében van.

- Na cicafül. Úgyis tudom, hogy akarod – nem lep meg, hogy valóban így van. Viszont tartok attól, hogy most el fogja vetni a sulykot. Felkészültem én erre? Majd max tökön rúgom, ha úgy érzem…

- Jó… vigyek majd valamit?

- Magadat – vigyorog, majd egy kicsit mosollyá lágyul, de agresszív tekintetté – nehogy nekem bőrönddel állíts be. – teszi még hozzá.

- Hülye – ezt már csak halkan mondom, nem olyan erőteljesen, ahogy vissza szoktam vágni. Túl megnyerő… pontosan tudja. A szemét – Akkor majd felmegyek – már a kilincsen van a kezem, ki is pattintom az ajtót, hogy szálljak ki.

- Mitchel – ahogy a nevemen szólít, feláll a hátamon sőt még a tarkómon is a szőr. Visszafordulok kíváncsian, mire ujjait állam alá simítja, áthajol és egy hosszú csókot követel. Egy pillanatra elbambulok, talán kettőre, is, majd hirtelen eltolom magamtól kipirulva.

- A végén még meglátnak – tiltakozom és gyorsan kimenekülök a kocsiból, intek neki, majd táskám a vállamra csapom, és vissza sem nézek, belépek a nagy épületbe.

~*~

Becsengetek a – számomra – luxuslakásába, és kisebb trappolás után kinyitja az ajtót, hogy fogadjon. Amint meglát, kiül arcára a dögös mosoly. Sokkal de sokkal élénkebb, mint múltkor fáradtan. Kikészít a macsóságával. Én soha nem leszek ilyen.

- Gyere be, nyuszifül. – elhátrál, hogy belépjek, de nem moccanok, mire lefagy a vigyora, és csak értetlen arckifejezés marad.

- Egy feltétellel – lépek rá a küszöbre.

- És mi lenne az? – újra sármos vigyor.

- Hogy,rendesen viselkedsz – elé lépek, nyomok egy puszit a szájára, majd belépek a lakásba, és ledobom a cipőmet. Hallom, ahogy kattan a zár.

- Én mindig rendes vagyok – lépked utánam, én a kanapénál megállok. – Mitchel. – hangja mély, érzéki, és mikor megfordulok épp csak annyi időm marad, hogy egy kisebb levegőt vegyek, azonnal ajkaimra tapad, felkaromat simítja majd megtart, mert azonnal olvadni kezdek, mint a napon hagyott fagyi. Automatikusan megkapaszkodom pólójában, de már rég elvesztem. Hogy tud ilyen jól csókolni? Olyan puha az ajka, és olyan forró… megsül az arcom.

Lassan ledönt az ágyra, kicsi táskámat eldobja a fenébe, ami eddig a karomon lógott, és felém mászik, hozzám simul és egy pillanatra sem hagyja ajkaimat pihenni. Szuszogva kapkodok levegőért, próbálom ezt a gyors tempót tartani, de nem egyszerű, viszont teljesen magával ragad. Nem vetkőztet, csak simít ahol ér, és felfal. Viszont amikor megérzem az ő vágyát na meg az enyémet is, próbálom eltolni magamtól. Tuti fülig vörös vagyok,  mert ég az egész fejem.

- Várj már – pihegem – még csak alig léptem be a lakásba.

- Nem érdekel – kapok egy puszit az orromra. – Tudod mióta vártam már erre? Legalább a négy fal között ne mondj nemet – újra lekap, én meg nem tudok neki ellenállni. Hogyan is tudnék, ha ilyen csábító? Egyik lábam felemelem és összetekerem az övével, így vádlim az övét éri, és az izgalomtól néha fel-le csúszik a lábam, mellkasomból majd’ kiugrik a szívem. Átölelem, és úgy szorítom magamhoz, hogy simításon kívül mást ne tehessen.

Rájöttem… ha ennyire élvezem, miért ne használhatnám ki? 


Levi-sama2012. 05. 03. 07:59:01#20781
Karakter: Dr. Damar Frost
Megjegyzés: ~Timcsnek


 Damar

 

 

Szótlanságára felfigyelek. Nem szokott ennyire kuka lenni, és csak üres szemekkel bámulja a büfében az ételválasztékot.

- Nagyon elbambultál. Vagy már nem vagy éhes?

Magéhoz tér, majd a kajával ledobjuk magunkat az egyik sarokasztalhoz. Betolom arcomba a szendót, közben végig engem bámul, lassabban eszik a szokottnál.

- Túl sokat agyalsz pocok. Ennyi idő alatt már rég meg is emészted a kaját, most meg mindjárt beelőzlek. Mi jár a kis buksidban?

- Nem vagyok pocok! – Na így máris sokkal jobb. - Csak a beadandómon. Meg hogy mindent elhoztam-e.

- Ha valami nincs meg, nyugodtan kérdezz majd engem.

- No. Már kislexikonként is funkcionálsz?

- Ne kérdezz nyilvánvalót pocok. Inkább tömd a pocokpofidba a kaját, mielőtt kihűlne.

- Nem vagyok pocok!

Mérges kispocokként tömi pufira a pofiját.

- Ahhoz képest, hogy nem vagy pocok, pont úgy eszel mint egy pocok... Pocok.

- Gráá... – kanállal imitálja a „kiműtöm a szíved egy kanállal” műsort. - Ha én pocok vagyok, akkor te... te... te... izé... Krampusz!

- Erre még gyúrnod kell pocok – vigyorgok rá. Puff, koppan a homloka az asztalon. Kicsináltam. A továbbiakban duzzogóra veszi a figurát. Bármit is tesz, egyszerűen mindenhogy aranyos.

Befejezzük az evést, elköszönünk egymástól és ki-ki megy a dolgára. Egy búcsúcsókot igazán kaphattam volna.

 

*

 

Az orvosi szobában a kanapéágyon találom. Lábai szana-, karjai szerteszét.

- Na szép – dörmögöm fáradt mosollyal. Megcirógatom az arcát, és ő mosolyogva nyúl a kezem után. Leülök mellé, és ő felébred.

- Elaludtam? – kérdezi kócosan, gyűrött pofival és imádnivalón.

- Nagyon úgy néz ki cicafül. – Hátrafésülöm a feje tetején felálló tincseket, és megsimogatom a párnanyomatokat. Édesen elmosolyodik, úgy ahogy ritkán szokott. Azt hiszem nincs ember, aki ellen tudna állni a csábításnak. Rámászom azonnal, hanyatt dől és már csak szuszogni tud, amikor szájára szorítom a számat. Néhány másodperc múlva észbe kap és eltol engem.

- Hé! Megegyeztünk. A kórházban semmi!

- Csak egy csókot kérek… Mitchel. Egész nap nem érinthettelek meg, legalább ennyit engedj – dörmögöm az állát puszilgatva. Ellágyul, már nem feszíti kezeit a mellkasomnak.

- Na jó…

Ez a beszéd. Hamm bekaplak! Kezeim bekalandoznak a takaró alá, lapos hasát cirógatom, és ahogy lejjebb indulok, ő készségesen széttárja lábait nekem. Ó igen.

- Hazug… - Zihálja kipirulva. – Azt mondtad csak egy csók.

- Te izgattál fel cicafül.

Felemelkedek róla, és kényelmesen elhelyezkedem mellette. Sunyi mosollyal figyelem ahogy kikászálódik a takaró alól, és nadrágján a kis sátorral összegörnyed.

- Gonosz vagy… - morogja.

- De még milyen. Na hogy haladsz? Megvan minden?

- Fogjuk rá. De majd biztosan át kellett olvasnom, mert az utolsó másfél oldalt már kómásan írtam.

- A végén még túlhajszolod magad. Hova sietsz? Mennyi időd is van még?

- Csak szeretnék minél hamarabb végezni. De akkor majd lassabb tempóban írom. Mikor is lesz legközelebb egész napunk szabad? – szegezi hirtelen nekem a kérdést.

- Talán csütörtökön… miért? – Ennyire sürgős, bébi?

- Hmm… arra gondoltam… Mi lenne ha eljönnél hozzánk egy ebédre… vagy vacsorára, mindegy.

Mi van?

- Mármint… a családodhoz?

- Ühüm. Persze… csak a mentoromként mutatnálak be… ha nem baj.

Felnevetek.

- Bocs nyuszifül, de a családi parádék nem vonzanak. Pláne ha még hazudnom és megjátszanom is kell magam. Jobb ötletem van. – Megfogom a kezét és magam felé húzom, ő pedig némi szerencsétlenkedés után nekem háttal az ölembe csüccsen. Előre hajtom a fejem, és arcához simítom arcom, kezem becsúszik az inge alá. – Inkább töltsd nálam azt a napot, és játszunk helyette papás-mamást.

- Ne marháskodj már, én komolyan mondtam!

- Ó én is komoly vagyok, hidd el – dörmögöm, és finoman megmorzsolgatom a mellbimbóit. Hátraejti a fejét és behunyt szemekkel élvezi. Imádnivaló látvány. Ujjaimmal szétpattintom a fehér kórházi nadrág gombját, lehúzom a cipzárt és kiszabadítom börtönéből jancsiját. Nem szereti ha megfogom neki, most is a kezemhez kap.

- Ne... Damar...

- Sss. Csak segítek. Vagy szeretnéd te magad csinálni? – Belenyalok a fülébe. - Nekem az is tetszene.

Engedem hogy eltolja az ujjaimat, de cserébe megfogom a kezét és ráteszem a merevedésére.

- Damar...

- Csináld. - Lassan kezdi el magát masszírozni. Átteszem a kanapéra, lehúzom róla a nadrágot és az alsót. Megtorpan, de halkan utasítom. – Folytasd.

Szétgombolom az ingét, feltárom szép sápadt testét. Apró kis mellbimbóit megcirógatom,  ő pedig megremeg és felgyorsítja a kézimunkát. Keményre és hegyesre szívom egymás után a két kis aranyost, kezeimmel szétfeszítem a lábait. Felállok és végignézek a mesterművemen. Bassza meg, ez a látvány bőven elég lenne, hogy belesüljek a gatyámba.

Mosolyogva lépek hátra, a kanapéval szembeni fotelbe dobom magam.

- Mozizni fogod? – zihálja. Bólintok, de már nem tudok mosolyogni. Olyan nyers vágy ég bennem, hogy szívesen letámadnám, de akkor a frászt hoznám rá.

- Megígértem, hogy a kórházban nincs dugás – válaszolom rekedten. – Pedig most elhúznám a nótádat, tücsök.

- Nem vagyok... hhh... tücsök...

Behunyja a szemeit, de felmordulok.

- Mitchel, nézz a szemembe. Azt akarom, hogy engem láss, amikor kivered.

Szót fogad, sötéten csillogó szép szemei engem figyelnek. Kiszárad a szám a látványtól, ahogy szétterül előttem, csupaszon és izgatóan, farka keményen mered felfelé, karcsú sápadt ujjai vadítóan siklanak rajta fel és le.

- Nagyobb terpeszben csináld. - Szót fogad, ujjaim pedig belemélyednek a karfába, az ő pihegésén és a faszverés jellegzetes cuppogásán kívül csak az én hangos fújtatásom hallatszik az orvosi szoba csendjében. – Emeld fel a herezacskód.

Szót fogad, egyik kezével megfogja a kis labdacsot, és feltárja éhes szemeim előtt a kis rózsaszín mennyországot. Megnyalom a számat, és muszáj nyelnem egyet. Ráz az ideg, mert csak nézhetem, és nem szedhetem őt szét, nem érhetek hozzá. A farkán ügyködő kezét felemeli, megnyalja mutatóujját. Felszisszenek a látványtól, és amikor nedvesen csillogó ujjával megérinti a mellbimbóját, lassan, nagyon lassan fújom ki a levegőt. Igazi tehetség. Szétbasz az ideg, annyira izgat. Pontosan tudja mit kell tennie, pedig még nem is vettem igazán kezelésbe. Újra masszírozza magát, egyre vadabbul és ügyesebben csinálja, majd egy halk nyikkanással telespricceli mellkasát és hasát, ujjaira is csorog egy kicsi, de nem is ez a legizgatóbb. Nem. Ahogy szétkenődnek az arcvonásai, szemei félig nyitva, ajkai nedvesen kitárulnak és izzadva, remegve rángatózik az élvezettől. Nagyon szép.

Ernyedten dől hátra, behunyt szemekkel kapkodja a levegőt hosszú percekig. Amikor végre rendeződik a légzése, körbesasol és a közöttünk álló alacsony dohányzóasztalról elvesz néhány pézsét, hogy letörölgesse magát.

- Kimegyek a fürdőbe – makogja paradicsom-vörös képpel, és már el is húz. Hosszú percek múlva egy törülközővel a derekán jön vissza, zavartan felkapja a nadrágját és visszasiet.

Hátraejtem a fejemet a fotel háttámláján. Jó lenne most kiverni. Kibaszottul jólesne.

 

Megszólal a csipogóm. Kurvajó.

 

 

***

 

Hajnalban térek vissza hozzá. Ismét édesdeden alszik a kanapén, én pedig fájó lábakkal rogyok le vele szemben. Basszus, de kimerítő volt ez a műtét...

Hátraejtem a fejem a háttámlán, és azonnal elalszom.

 

Kávéillatra ébredek, és elégedett morgással fészkelődök. Felnyitom szemeimet és körbenézek. Amíg aludtam, Mitchel betakart egy pléddel, és az előttem álló kisasztalon egy bögre friss kávé illatozik.

- A reggelit is kérem az ágyba – krákogom.

- Meg még mit nem. Neked is jó reggelt – jön a csípős válasz. Előre hajolok, a takaró lecsúszik rólam, és elmarom a bögrét, behunyt szemekkel szívom magamba az illatát.

- Ah de kibaszott fáradt vagyok – dörmögöm.

- Műtöttél éjjel?

Tele a szám forró kávéval, ezért csak bólintok.

- Mm, kettőt is. Ötkor jöttem fel.

Mitchel az órára néz, amin alig múlt hat.

- Fú. Akkor nem csoda hogy ilyen vacakul festesz. Hozzak reggelit, amíg letusolsz?

- Inkább egy újabb vödör kávét hozz.

- Reggelizned kell, kávén nem lehet élni. Mindjárt visszajövök.

Katt – mondja az ajtó, és Mitchel már sehol. Sóhajtva vánszorgok a fürdőbe. A tükörből szívdöglesztő Damar néz vissza rám, csak a szemei alatt vannak sötét árkok. Pompás. Fogmosással frissítek, majd fürdés. A zuhanyvíz jó hideg. Befejezem a fésülködést és a hajfonást is, és meg is érkezik a reggelim.

- Csak paprikás szendvicsek voltak, és hoztam neked tejeskávét is! – kiáltja be.

- Köszönöm szívem – gúnyolódom.

- Kapd be!

- Én is szeretlek!

Kisétálok, szívdöglesztő valómban, egy szál faszban.

- Basszus, Damar! Legalább egy törülközőt magadra vehettél volna! – jön a pikírt megjegyzés. A szekrényhez lépek, kiveszek tiszta ruhákat és zavartalanul felöltözöm.

- Ugyan cicafül, abban mi lenne az élvezet? Nem mindennap láthatsz ilyen testet.

Imádom ezt évődést.

Az inget még nem gombolom be, csak ledobom magam a fotelbe. Ő már tömi a csinos kis fejét. Friss, kipihent, a haja nedvesen göndörödik a nyakánál. Ezek szerint ő is letusolt amíg aludtam. Kibontom a szendvicset, kipiszkálom belőle a paprikákat, ő pedig elcseni a tányéromról és jóízűen eltünteti.

- Vizit és megyünk haza?

- Mint a huzat, cicafül. 


timcsiikee2012. 01. 16. 21:15:29#18574
Karakter: Mitchel Prodan
Megjegyzés: ~ L-samanak


 


Mitchel:

Ez a konferencia túl sokáig tart… Éhes vagyok… már akkor éhes voltam, amikor bejöttünk ide és már ki tudja hány órája tart ez az egész. A legtöbb dologhoz nem is értek, zavarban vagyok és kicsit hülyének érzem magam, de büszkén kihúzva magam ülök újra a széken amikor olyanokat hallok, amit értek. Ettől függetlenül a hasam folyamatosan pofázik, hogy etessem már meg.
Bocsi pocikám, nincs nálam semmi… a széket meg nem ehetem meg. Meg a mellettem ülő köpenyét sem. Pedig milyen jó is lenne, ha cukorkából lenne. Lenyalogatnám róla.
Na jó ez egy kicsit perverzen hangzott. Khm.

Halk csörgés üti meg a fülem, és mint a kiélezett érzékű éhes vadmacska Damar felé kapom fejem, s látom hogy egy csokit nyújt felém.
Whíí… imádlak. Megmentőm. Ha nem lenne itt ennyi ember most puszit nyomnék az arcára, amiért észrevette feszengésem és enyhíti egy kis csokival, de… túlontúl sok az ember. Még akkor sem merném megtenni, ha csak egy alvó beteg lenne mellettünk.

Le is csapok a finomságra, olyan gyorsan tolom be, hogy el is felejtem az ízét, mire lenyelem. Hahh… ez jó volt. A pocikám is örül.

Eközben megjelenik egy doki a saját esetével. Elméletileg nem tud dönteni, hogy kezelés vagy műtét legyen, legalábbis ezt próbálja beadni annak ellenére, hogy már látszik döntött. Milyen sunyi alak. Minta ilyen hatalmas megerősítés bármit is tehetne majd a bűntudata ellen, ha rosszul dönt.

Damar direkt nem jelentkezik, bár jobban örültem volna neki, minthogy figyelmét felém irányítja, és letörli az arcomat.

Hé! Nem vagyok gyerek!

- Dr. Frost? – pont a porondon álló bolond kérdez felé. Pedig… nem is jelentkezett.

Kikapom a kezéből a zsepit, és gyorsan letörlöm magam. Főleg, mivel mindenki ide néz jobb ha nem azt látják amint engem pesztrál.

- A beteg mit akar? – nem is vártam mást tőle. Beleremeg még a velőm is hangjába. Olyan… kellemes izgatottságot érzek tőle - Ha műtétet szeretne, mert élni akar még egy keveset, akkor kötelességed felvágni. – Igen, szerintem is így van. A betegnek van joga eldönteni, hogy mit hajlandó megtenni saját magával. Persze én igazán nem értek ehhez, én csak ápolónak tanulok, de… ha Damar is ezen a véleményen van, akkor csak nem gondoltam olyan rosszul.

- Kolléga, nem figyeltél amikor felvázoltam az inoperábilitásának aspektusait? Nyilvánvalóan csak a konzervatív kezelés jöhet szóba… - Ellenkezik… akkor minek kérdezte meg? Csak veszekedni akar? Vagy miért? Ismerhetné Ő is Damart annyira, hogy tudja mit gondol… vagy… pont ezért kérdezte? Mintha főleg Őt akarná meggyőzni a saját véleményéről… nos… lehet hogy csak én tudom de ez tuti nem fog menni.

- Valóban kemoterápiát is lehet alkalmazni nála, de az halottnak a csók. Az időseknél a daganatok amúgyis nagyon lassan progrediálnak, így ez is elfogadható kezelés, de csak a szenvedést nyújtod meg. Kérdezd meg a beteged, mit akar. Szenvedni és élni még néhány hónapot, vagy bevállalja a műtéti kockázatot és élni még néhány évet. Megkérdezted egyáltalán?

- Igen. Műtétet akar. – akkor miért? Miért csinálja ezt?

- És megoperálod?

- Nem. – ezt nem hiszem el.

- Akkor lapozzunk.

~*~

Ouffogva lépdelek Damar mellett kifelé végre a konferenciateremből. Fuh… ezen a pasason felhúztam magam. Mi az hogy figyelembe sem veszi a beteg akaratát? Ez… ez egyszerűen…

- Na mondjad – morog felém vadmacskás hanggal, mintha tökéletesen látni lehetne rajtam, hogy bajom van. Bár ki tudja… lehet, hogy rá van írva az arcomra.

- Hogy lehet ekkora szemét! Ha a beteg szeretné a műtétet, akkor műtse meg! Mekkora egy... egy... egy... egy...

- Farok? – segít ki.

- Igen! Mekkora egy farok!

- A műtőasztalon meghalhat, vagy a lábadozási szakaszban, és csúnyán lerontja a statisztikáját, ezért nem teszi meg. Ráadásul a kórház számára is pénzkidobás. – magyaráz türelmesen. Jó… értem én… mármint most, hogy elmondta, de…

- Te is így tennél?

- Szerinted? – fejem rázva jelzem előre véleményemet.

- Nem, te sosem tennél ekkora szemétséget. Szemétláda módon tudsz viselkedni, de a betegekkel mindig is törődtél, sosem láttam hogy bármelyik beteged rosszul járt volna veled.

- Ez kedves tőled, nyuszifül. Mindjárt könnyekig meghatódom. – jegyzi meg cseppnyi gúnnyal. Hehh… az kéne még.

- Hülye – végre szendviccsel tömött pocival dőlhetek hátra, viszont ahogy tekintetem lesiklik tányérjára, meglátom a szélre tolt zöld cuccosokat. – Nem szereted a paprikát?

- Az nem kifejezés. Utálom. – olyasmi hangsúllyal mondja, mint egy gyerek. Meg is mosolyogtat.

- Anyukád nem mondta neked, hogy egészséges és meg kell enni minden zöldséget?

- Mielőtt elhagyott, csak annyit mondott, hogy nemsokára visszajön. A gyermekotthonban pedig leszarták mit hagytam a tányéron – arcomról azonnal lefagy a mosoly. Én… Nem effajta válaszra vártam… Sőt… én ezt… ezt elképzelni sem tudom. Komolyan mondta? Biztos hogy nem hazudott volna. Ilyennel viccelni sem szabad… Ugye? De akkor…

- Tessék? Te... mit is mondtál...? – lehet csak rosszul hallottam? Vagy tényleg csak egy nagyon rossz vicc?

Közelebb hajol, suttogó közelségbe, hogy csak én halljam amit mond, miközben elmerülök kékséges tekintetében.

- Hét éves voltam, amikor anyám lelépett. Mivel más családtagom nem volt, apámról pedig semmit sem tudtak, így gyermekotthonba kerültem. Kétszer fogadtak örökbe, de rövid időn belül visszapasszoltak az otthonba, mert nem bírtak velem. Vad voltam, és neveletlen. Nem kellettem senkinek.

Na jó ez már tényleg nem vicc… Most… most teljesen le vagyok sokkolva. Mit mondhatnék? Semmit… erre nem lehet mit mondani. Még levegőt is elfelejtek venni. Bele sem merek gondolni igazán.

- Sajnálom... én nem tudtam... – istenem… vajon tudtomon hányszor bánthattam meg? És eddig bírta csak most pedig…

Beleborzol a hajamba, és ezzel a bennem felgyülemlett eddig észrevétlen feszültség azonnal feloldódik, és lassan megkönnyebbülök.

- Ennivaló vagy ilyenkor. – arcán erőletett mosolyt látok. Inkább nem firtatom. Így sem tudom mennyire tiportam bele. De valahol… egy piciny hang ujjong, persze nem igazi örömmel. Elmondott nekem valamit magáról, amit szinte senki nem tud. A nővérek sem mondtak nekem semmi ilyesmit, tehát… Ők nem tudják. Ez olyan amit csak én tudhatok. Kissé elmosolyodom.

- Ha gondolod, ezentúl mindig megeszem helyetted a paprikát – ajánlom fel nagy lelkesen, hogy azért valami jót is mondjak.

- Menjünk vissza pocok, ma még nem is viziteltünk.

- Okés! Ja, és ne hívj pocoknak!

~*~

Egész délután nem láttam, mert hol a nővérkékkel csevegtem, hol benéztem egy-egy beteghez. A tanulnivalómhoz még hozzá sem nyúltam. Vagyis… a disszertációanyaghoz. Hahh… ez is majd estére marad.

Este felé kezdek kicsit aggódni… Persze nem miatta, inkább az ambulancián dolgozókat féltem tőle.

Hehe… mintha lenne egy vadorzó kutyám, akit vissza kell fogni.

Elkészítem ízlésének megfelelően a kávét, majd leslattyogok, látom épp nagyban magyaráz, és leteszem mellé a csészét. Megvárom míg végeznek, nem szólok közbe, arrébb is lépek.

A nővérke elmegy, ő pedig belekortyol a kávéba. Szeretem látni az arcán a pillanatot, ahogy elégedetten ízleli, amit neki kutyultam.

- Hiányoztam? – egyedi üdvözlés, mondhatom. Fényezi az egóját.

- Gondoltam megnézem, meg kell-e menteni tőled néhány ápolót. De ahogy elnézem, rendesen viselkedsz. – mosolyodom el magamban. Semmi ideges Damar, sehol egy rohangáló roncs nővérke… szép nap.

- Ma jó a gárda. Ha gondolod hazamehetsz, ma ügyeletes is vagyok.
- Nem, maradok veled ahogy szoktuk. Különben is, gyűjtöttem egy csomó anyagot a dolgozathoz, amit rendszereznem kell és vázlatot is írok. Úgysem felvételes ma a trauma, így nyugis éjszakánk lesz.
- Rendben, pocok.
- Nem vagyok pocok!
- Rendben, pocok. Kösz a kávét, pocok.
- Gráá! – az agyamra megy!
- Na menjünk, szerezzünk vacsorát.

A vacsi szó hallatán egy pillanat alatt sikerül valamennyire lenyugodnom, és így követem. Köpenye libeg előttem, ahogy keresztülhasít a folyosón, az emberek között.
Olyan hihetetlen számomra, hogy család nélkül nőtt fel. Most valamiért még jobban felnézek rá. Hogy miért? Mert egy családból, még akkor is, ha olyan egyszerű, mint az enyém, sokkal könnyebb feltörni, mint egy olyan közegből, ahol ő élt. Tényleg el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. Belül most fojtogat egy érzés, egy kényszert irányítva agyamba, hogy öleljem meg, de nagyobb a közeggel szembeni félelmem, így nem teszem meg.
Vajon azért ilyen a betegekkel? Mármint sokkal jobban törődik a betegekkel mint mások, jobban odafigyel, szerintem még jobban is kezeli őket, mint a többi orvos. Olyan, mintha a családja helyett a benne lévő törődést és figyelmet a betegek felé irányítja.
- Nagyon elbambultál. Vagy már nem vagy éhes? - felkapom a fejem, és kapkodni kezdek, majd gyorsan kérek valamit. Észre sem vettem, hogy már ideértünk. 
Csak csendben eszek, és néha őt figyelem. Tuti, hogy amúgy egy kedves és törődő fickó is lehetne, de a macsó éne nem hagyja ezt így a figyelmességét a bunkózás mögé rejti. De mivel én így ismertem meg elég furcsa lenne elképzelni máshogy. Irreális. Damar nekem így Damar.
- Túl sokat agyalsz pocok. Ennyi idő alatt már rég meg is emészted a kaját, most meg mindjárt beelőzlek. Mi jár a kis buksidban?
- Nem vagyok pocok! - förmedek rá. - és... - valamit ki kell találnom. - csak a beadandómon. Meg, hogy mindent elhoztam e.
- Ha valami nincs meg, nyugodtan kérdezz majd engem.
- No. Már kislexikonként is funkcionálsz? - vonom fel egyik szemöldökömet.
- Ne kérdezz nyilvánvalót pocok. Inkább tömd a pocokpofidba a kaját, mielőtt kihűlne. - csak bazsalyog.
- Nem vagyok pocok! - az agyamra megy ezzel. Persze látszik rajta, hogy mennyire élvezi, de nem tudom visszafogni magam. Inkább tömöm magamba a kaját.
- Ahhoz képest, hogy nem vagy pocok, pont úgy eszel mint egy pocok... Pocok.
- Gráá... - fenyegetően orra előtt lengetni kezdem a kanalat. - ha én pocok vagyok, akkor te... te... te... izé... Krampusz! - vigyorogva emeli szájához a poharat.
- Erre még gyúrnod kell pocok.
Megsemmisülve folyok az asztalra. Kész. Végem. Nem bírom. Durcin lenyomom magamba a maradék kaját, mert látom, hogy ő már végzett, nem akarom feltartani. 
Visszavisszük a tálcákat, majd a büfé részből kilépve ő az ambulanciára megy én pedig az orvosi szobába. Előkapom a könyveimet, majd mehet a kijegyzetelés.
Nem is tudom mennyi lehet az idő, de nem merek az órára nézni. Attól szerintem csak még jobban elálmosodnék. Viszont már így is kezd leragadni a szemem, és csak úgy tudok koncentrálni, ha minden mondat írása előtt lehunyom kissé hosszan a szemem. Na jó, azt hiszem kicsit ledőlök, és akkor majd egyszerre több összetett mondatra is képes leszek. Csak pár perc, és máris folytatom. Csak pár... rövid... perc...
~*~
Melegség ölel körbe, arcomat először furcsa inger éri, ami fokozatosan átalakul kellemes cirógatássá. Elmosolyodom az érzésre, és még jobban a takaróba burkolózom. Hirtelen megszűnik a kényeztetés, és automatikusan kapok a kéz után, egy csuklót ragadok meg, és erőtlenül, nyöszörögve vonom vissza magamhoz.

Ne… ne hagyd abba… olyan jó volt.

Megrezzen ideiglenes ágyacskám, ahogy leül mellém az alak, viszont ez a fejemet is megrázza, és pislogva kelek fel.
Nyammogok egy kicsit, és körbenézek, Damar ül a lábaim mellett.

- Elaludtam? – hangom még rekedt a félálom miatt. Tuti, hogy a fejem is tiszta gyűrött, mert zsibbad.

- Nagyon úgy néz ki cicafül. – Úgy borzol a hajamba, mintha az égnek álló tincseket akarná lesimítani, s a mozdulat egy arcsimítással végződik, amit fáradt mosollyal fogadok.

Hirtelen mégis lassan felém hajol, alig fogom fel, máris ajka enyémre simul, de villám cikázik rajtam végig, ettől felébredek, és eltolom.

- Hé! Megegyeztünk. A kórházban semmi! – persze csak azért tudom eltolni mert hagyja, de pár centinél tovább nem enged.

- Csak egy csókot kérek… Mitchel – olyan érzékiséggel súgja a nevem, hogy beleremegek. Bahh… a kis számító… vagy inkább nagy? – Egész nap nem érinthettelek meg, legalább ennyit engedj.

Duruzsolásától még én is elérzékenyülök persze nem a csöpögős módon, inkább… az a kellemesen kába féle… Amikor kezded elveszteni az uralmat a tudatod felett.

- Na jó… - csúszik ki ajkaimon, és abban a pillanatban újra lecsap rám, lassú szenvedéllyel fal fel és ügyetlenül viszonzom csókját. Visszadönt a kanapéra, megsimít a takarón keresztül, majd próbál alá férkőzni, de csak simogatásokkal. Felcsúszik egyik térdem, akaratlanul is megemelem a csípőmet, szuszogok a forró csókba, átkarolom nyakát és már csak azt veszem észre, hogy merevedésem van, és épp ott készül célirányosan simogatni, nem beszélve arról, hogy érződik nála is egy jó nagy dudor. – hazug… - pihegem kifulladva – Azt mondtad csak egy csók.

- Te izgattál fel cicafül. – jön a pajzán válasz, majd újabb csók de végre egy rövidebb, végül lemászik rólam, és felül. Nagy nehezen feltápászkodom én is vörös pofival, főleg amikor hasamnak nyomódik a vágyam. Ájj…

- Gonosz vagy… - morgom orrom alatt, de olyan nagy a csend, hogy meghallja.

- De még milyen – levakarhatatlan vigyor jelenik meg az arcán. – Na hogy haladsz? Megvan minden?

- Fogjuk rá – lassan sikerül felébrednek végre, és már nem is vagyok annyira fáradt. Persze… aludtam, egyet, de legalább újult erővel megint nekieshetek. – De majd biztosan át kellett olvasnom, mert az utolsó másfél oldalt már kómásan írtam.

- A végén még túlhajszolod magad. Hova sietsz? Mennyi időd is van még?

- Csak szeretnék minél hamarabb végezni. De akkor majd lassabb tempóban írom – igaza van… van még időm, de valamiért szeretném minél hamarabb letudni, aztán jöhetne egy kis lazulás.

Jut eszembe… félálomban, vagy lehet hogy már álmomban megfogalmazódott bennem valami. Persze… nem a feladattal kapcsolatban… Miért is segítene az agyam? Nem… Damarra gondoltam még ekkor is. Főleg azok után, amit ma mondott nekem.

- Mikor is lesz legközelebb egész napunk szabad?

- Talán csütörtökön… miért? – kaján vigyora persze most sem marad el. Bele sem merek gondolni, hogy vajon mik járhatnak a fejében ilyenkor.

- Hmm… arra gondoltam… - nem is tudom merjem-e mondani, bár… már nincs visszaút. – Mi lenne ha eljönnél hozzánk egy ebédre… vagy vacsorára, mindegy.

- Mármint… a családodhoz? – kérdez vissza furcsállón.

- Ühüm – bólogatok kis mosollyal, de hirtelen el is komolyodok – Persze… csak a mentoromként mutatnálak be… ha nem baj. – mély pír szökik arcomba. Ha a szüleim tudnák… te jó ég mi lenne. El sem tudom képzelni. Egyelőre nem is akarom. Viszont… arra gondolnom kellett volna előre, hogy vajon hogyan fog az ötletemhez viszonyulni.


Levi-sama2012. 01. 15. 22:39:48#18554
Karakter: Dr. Damar Frost



 Damar

 

Puha bőrének enyhe sós íze keveredik a friss szappan kesernyével, plusz a finom Mitchel illat is melléáramlik a számban. A legjobb ajzószer, kifejezetten az én ízlésemnek megfelelően kombinálva.

Végignyalom a gerincének finom kis dombjait, majd kerek és kemény seggecskéjébe markolok és széthúzom. A sötét kis árokban ott lapul apró kis nyílása, alatta pedig őrjítően gömbölyödik kerek kis herezacskója. Megnyalintom a puha labdacsot, eljátszadozom a benne csúszkáló kis golyókkal, majd felnyalintok a nyílásáig. Alaposan benyálazom, puha bőrét mócsingolom élvezettel, ő pedig mit tesz eközben? Nyöszörög és zihál, a nevemet elhalóan sikkantgatva. Imádom ezt.

Egyik kezem a remegő combján csúsztatom feljebb, és amikor ujjaim beleütköznek keményen himbálózó merevedésébe, rákulcsolom azokat. Már közel jár, remeg minden porcikája, nyelvem alatt az aprócska kis izomgyűrű ritmikusan rángatózik. Érzem kezét az enyémen, próbálja ellökni, de nem hagyom magam.

- Ah! Ne... Ah, Damar... Neh... én... én mindjárt... mindjárt... – zihálja a párnába. Gonosz vigyorral emelem fel a fejem, erősen megszorítom farkának tövét.

- Még bírd ki egy kicsit.

Néhány újabb nyelvcsapás, és hirtelen lazítok a szorításon, néhány erőteljesebb húzás, és hangos kéjes kiáltással üríti ki a tárat a fekete szaténlepedőmre és az ujjaimra. Imádnivaló látvány.

Feltérdelek, úgy figyelem ahogy oldalra dől, és hupipiros képpel, zihálva nézelődik. Halkan dorombolva nyalom le ujjaimról finom sós ízű spermáját, szép szemeiben gyönyörködöm, amelyet árnyékolnak a sűrű szempillák a félhomályban.

- Fuj, mit csinálsz? – nyikorogja.

- Semmi fuj. Fincsi vagy.

Tétován a hasára és combjaira freccsent cseppekre pillant, majd remegő ujjaival lekanyarít egy keveset, leszopogatja ujjáról. Összeszorított szemekkel, vadul megrázza fejecskéjét, haja izzadtan tapad homlokába.

- Bleee...

Halkan nevetek rajta, majd szétkenem magamon az izzadtságot, és élvezettel felsóhajtok. Az én kicsi kurvám... imádom betörésének minden percét. Már attól is el tudnék élvezni, hogy a számban érzem az ízét... Hrrr. Vagy ahogy elképzelem, hogy leszop engem.

- Ne a tiéd, az enyémet kóstolgasd... tuti tetszeni fog – vigyorgok rá csábítóan. A nyomaték kedvéért merevedésemre markolok, és végigsimítom. Idáig hallom, akkorát nyel, barna szemei elkerekednek.

- Én... én nem tudom... nem tudok... – dadogja cukin, és tisztán látom hogy kezd bepánikolni. Nono.

Fölé hajolok, szemeibe nézek és finoman megcsókolom.

- Nyugi csibe.

 Ellazul, és kezét a mellkasomra teszem, majd végigsimítom magam vele, egészen a keményen lüktető farkamig.

- Ne félj – suttogom szájába, fogaimmal karcolom alsóajkát – nem harap meg, csak a kezedet használd.

- Nem megy...

- Pedig minap egész ügyesen használtad.

- Tudom, de az más volt… Most… most te nem csinálod közben, és most nem is tudnád – hebegi édesen. Bosszúsan fújtatok a nyakába, megnyalintom a fülecskéjét.

- Mi lenne, ha... te csinálnád? – kérdezi, az állam pedig a padlón koppan, majd széles vigyor terül el arcomon. Beszarok rajta. Eldőlök mellette, könyökömre támaszkodva, élveteg mosollyal figyelem arcocskáját.

- Élő pornót szeretnél mi?

Füstölni kezdett a füle? Hát majdnem.

- Csak… utána szerintem már én is… bátrabb lennék.

- Jól van cicafül – dorombolom lágyan. – De készülj fel hogy egyszer ezért még megbüntetlek.

Fellököm magam az ágyról, és fölé térdelek, térdeimmel megtámaszkodom a csípője mellett kétoldalt. Igazi műsort kapsz, nyuszifül.

Lassú, szexi mozdulatokkal simítom végig mellkasomat, elidőzöm a mellbimbó piercingeknél, a finoman szikrázó kis fájdalomtól elégedetten megborzongok, majd szétkenem az izzadtságot a hasamon. Kemény, kidolgozott izmok domborodnak tenyerem alatt. Mindig is büszke voltam a testemre, és ahogy csodálattal bámul fel rám a kis nyuszifül, elégedettség tölt el. Keményen rámarkolok farkamra, és megdolgozom rendesen a kígyót, miközben végig Mitchel szemeit figyelem, az arcára kiülő csodálatot és vágyat, zihálva elnyíló nedves ajkait.

Kezei combjaimat simítják. Forró lúdbőr szalad végig testemen, megfeszül a herezacskóm... A nevét morogva élvezem tele a mellkasát a nyakát, de még az arcára is adok a szószból.

Feje mellett támaszkodom meg egyik kezemmel, és zihálva bámulom a művem. Gyönyörű így az én kis Mitchel-em. Kidugja rózsaszín kis nyelvét, megnyalja a szája sarkában csillogó kis cseppet, én pedig ettől posztorgazmikusan megrándulok. Basszus!

- Hát… jobb mint az enyém, de attól még szörnyű – közli aranyos fintorral. Nevetve hajolok le hozzá, megpuszilom száját és mellé vágódom, szorosan magamhoz ölelem őt. Nedvesen csúszik a bőre az enyémen, amitől elégedetten morgok.

- Hidd el úgy rákapsz majd az ízemre, hogy minden nap ezért fogsz könyörögni.

Kikacag, pedig komolyan mondtam, aztán birkózni kezd velem, nem engedem hogy kiszabaduljon a kötöttfogásból.

- Inkább hagyd, hogy lemossam magamról.

- Dehogy hagyom!

- Ne már! Az arcomon van!

- Szebb lesz tőle a bőröd.

- Hülye-hülye-hülye! Engedj eeel!

Csilingelő kacagása simogatja a szívemet, addig ficereg, amíg már hason fekszik, és én a hátán. Zihálva, kipirulva mosolyog fel rám a válla felett. Lassan belenyugszik, és megadóan karolja át a karjaimat. Megpuszilom a füle mögötti puha bőrt.

- Én inkább lenyomnék még egy menetet – súgom. Azonnal felcsattan.

- Szó sem lehet róla! Mára legyen elég ennyi, holnap dolgoznunk kell és...

- És? – dorombolom vigyorogva, fenekéhez nyomom újra tettre készen ágaskodó szerszámomat.

- És... és... csak!

Nevetve gördülök le róla, majd mosolyogva figyelem ahogy a fürdő felé szedi a lábait. Bevágódik mögötte a fürdő ajtaja, én pedig felkelek és sóhajtva lerántom a bemocskolt lepedőt az ágyról, a fiókból előveszek egy tisztát és mire Mitchel visszajön, már szépen feszül a sötétzöld szaténlepedő. Én is elsétálok a fürdőbe, Mitchel mellett elhaladva rácsapok a pucér hátsójára.

 

*

 

- Esetmegbeszélő konferencia? – olvassa a tájékoztató papírt hangosan Mitchel, miközben a folyosón haladunk talpig fehérben. Klumpám hangosan klaffog lépteimre.

- Ja. A bonyolult eseteket megbeszéljük, illetve ha volt olyan beteg, aki nem megfelelő diagnózis miatt rossz kezelésben részesült, akkor azt az orvost keresztre feszítik a többi előtt.

- Nyilvános alázós téma? – fintorog. – Éhgyomorra?

- Majd utána reggelizünk.

- Ha lesz még étvágyam.

- Ó én az ilyenek után szoktam igazán megéhezni – kacsintok rá. Gyanakodva pislog rám, majd a konferenciaterem bejárata előtt megtorpan.

- Gyanús vagy nekem...

Rácsapok a fenekére, ő pedig pirosan körbenéz, de a folyosón nincs senki, hisz késésben vagyunk.

Besétálunk, majd két üres székbe levágódunk. Biccentek a kollégáknak, és hallgatom én is az előadást. Épp egy érdekes esetet ismertet valaki, a műtéti eljárásban való újításának mozzanatait és annak eredményességét ecseteli. Nagyon érdekes. A következő előadó már más tészta, a kórházunk éves sebészeti osztály statisztikáját vetíti ki, csodás grafikonokkal alátámasztva milyen eredménytelen a munkánk, és mennyire nem vagyunk hatékonyak. Nyílik a bicska zsebemben.

Amikor a betegelégedettségi kérdőívekből kiemeli, mennyi panasz érkezett az ellátásig tartó hosszú várakozási időre, több orvos hangosan méltatlankodni kezd. Elkezdődik a cirkusz.

- ...mert kevés az orvos!

- ...mégis hogyan tudnánk minőségi és gyors ellátást nyújtani, ha alacsony a bér, és ezért rezidensek is alig vannak?

- ...szemetek!

És hasonló bekiabálások. A hangulat a tetőfokára hág, a statisztikát lobogtató bősz igazságharcos pedig megszégyenülve elkullog.

Mitchel gyomra megkordul, vad mocorgásba kezd. Nem bír magával, szétveti az unalom és az éhség.

A következő előadó egy bonyolult esettel hozakodik elő. Amikor felsorolja az anamnézist, majd a jelen tüneteket, és az általa felvázolt csoportdiagnózist, előhalászok zsebemből egy csokit és lazán Mitchel felé nyújtom. Kis vércseként lecsap, majd majszolni kezd és lenyugszik végre.

Az előadó ecseteli a beteg reakcióját a kezelésekre, majd a halálát és a boncolási eredményeket. Bonyolult eset, valóban a fene sem gondolta volna a leletei alapján, hogy egy nagyon ritka genetikai rendellenességről van szó. Valószínűleg én is félrekezeltem volna. A következő előadó pedig egy épen kérdéses esetről referál. A beteg a belgyógyászaton fekszik, amíg el nem dől hogy műtik-e vagy sem. A kolléga felsorolja a problémákat. Idős cukorbeteg férfi, magas vérnyomással, és csillió egyéb problémával. A vastagbél felső szakaszán egy tumor, amely olyan szerencsétlenül helyezkedett el, hogy már vérzések is kialakultak. Több szempontból is inoperábilis a beteg, nyilvánvaló hogy ő sem akarja megműteni, de nem akarja a döntés felelősségét magára venni.

- Ki ért egyet velem? – kérdezi komor hangon. Sokan felemelik a kezüket, én nem jelentkezem, csak előhalászom egy papír zsebkendőt, és a morcos Mitchel szájáról letörlöm a csokit.

- Dr. Frost? – hallom. Nem jelentkeztem, ami nyilvánvalóan nem egyetértést jelent. A referáló kolléga felé fordulok, a zsebkendőt Mitchel kiveszi a kezemből. Eltűnik arcomról a derű, amivel eddig a kis nyuszifület néztem.

- A beteg mit akar? – kérdezem egyszerűen. – Ha műtétet szeretne, mert élni akar még egy keveset, akkor kötelességed felvágni.

Döbbent arccal néz rám, még a szája is elnyílik.

- Kolléga, nem figyeltél amikor felvázoltam az inoperábilitásának aspektusait? Nyilvánvalóan csak a konzervatív kezelés jöhet szóba...

- Valóban kemoterápiát is lehet alkalmazni nála, de az halottnak a csók. Az időseknél a daganatok amúgyis nagyon lassan progrediálnak, így ez is elfogadható kezelés, de csak a szenvedést nyújtod meg. Kérdezd meg a beteged, mit akar. Szenvedni és élni még néhány hónapot, vagy bevállalja a műtéti kockázatot és élni még néhány évet. Megkérdezted egyáltalán?

- Igen – bólint kelletlenül. – Műtétet akar.

Mitchel bosszúsan fújtat egyet, hallom ahogy elmormolja orra alatt, hogy „mekkora egy szemét”.

- És megoperálod?

- Nem.

- Akkor lapozzunk.

A kolléga biccent és befejezi a konzervatív kezelés ismertetésével, majd lelép. Az utolsó előadó pedig egy fiatal rezidens, aki a kutatását ismerteti. Nagyon érdekes, figyelmesen végighallgatom. A gerinctraumák csoportosítása és korszerű kezelése. Amikor befejezi, az osztályvezető főorvos feláll és néhány mondattal lezárja a konferenciát.

 

A folyosón csendben haladunk a büfé irányába. Mitchel látványosan bosszankodik a büfében is. Néma csendben tömi arcába a szendvicseket. Halvány mosollyal figyelem. Amikor lenyeli az utolsó falatot is, végre kisimulnak a ráncocskák a homlokán.

- Na mondjad – dörmögöm.

- Hogy lehet ekkora szemét! – felcsattan azonnal, és csak árad belőle. – Ha a beteg szeretné a műtétet, akkor műtse meg! Mekkora egy... egy... egy... egy...

- Farok?

- Igen! Mekkora egy farok!

- A műtőasztalon meghalhat, vagy a lábadozási szakaszban, és csúnyán lerontja a statisztikáját, ezért nem teszi meg. Ráadásul a kórház számára is pénzkidobás.

- Te is így tennél?

Belekortyolok a kávémba, majd a csésze felett rászegezem tekintetem.

- Szerinted?

Megrázza a fejét.

- Nem, te sosem tennél ekkora szemétséget. Szemétláda módon tudsz viselkedni, de a betegekkel mindig is törődtél, sosem láttam hogy bármelyik beteged rosszul járt volna veled.

Elrejtem mosolyomat a csészével.

- Ez kedves tőled, nyuszifül. Mindjárt könnyekig meghatódom.

- Hülye – morogja, és a tányéromon árválkodó paprikákra néz, amiket kibányásztam a szendvicseimből. – Nem szereted a paprikát?

- Az nem kifejezés. Utálom.

Elvigyorodik.

- Anyukád nem mondta neked, hogy egészséges és meg kell enni minden zöldséget?

- Mielőtt elhagyott, csak annyit mondott, hogy nemsokára visszajön. A gyermekotthonban pedig leszarták mit hagytam a tányéron – válaszolom színtelen hangon.

Elkerekednek a szemei.

- Tessék? Te... mit is mondtál...?

Az asztalra könyökölök, kezemre támasztom a fejem, és kék szemeimmel szép arcvonásait nézegetem. Ujjaim a csészét cirógatják, pedig szívesebben érinteném meg őt, de a büfében lófráló betegek és ápolók miatt nem tehetem.

- Hét éves voltam, amikor anyám lelépett. Mivel más családtagom nem volt, apámról pedig semmit sem tudtak, így gyermekotthonba kerültem. Kétszer fogadtak örökbe, de rövid időn belül visszapasszoltak az otthonba, mert nem bírtak velem. Vad voltam, és neveletlen. Nem kellettem senkinek.

Mitchel csendben ül előttem, pislogni is elfelejt, majd hirtelen nagy levegőt vesz.

- Sajnálom... én nem tudtam...

Átnyúlok az asztal fölött, és megborzolom a haját egy fanyar mosollyal.

- Ennivaló vagy ilyenkor. - Máskor morog, amikor így cukkolom, most csak felenged és félénken elmosolyodik.

- Ha gondolod, ezentúl mindig megeszem helyetted a paprikát – motyogja aranyosan. Felsóhajtok.

Ha nem lennék egy fenenagy mocsok szemétláda, most beleszeretnék. Komolyan.

- Menjünk vissza pocok, ma még nem is viziteltünk.

- Okés! Ja, és ne hívj pocoknak!

 

Kellemes évődéssel telik a délelőtt, ma nem operálunk, hiszen az egész reggel elment a konferenciával és a vizittel. Az ebéd nekem kimard, az ambulancián gebedek, őt meg felzavarom az osztályra, hogy szórakoztassa a nővéreket. Késő délután, épp a traumatológia ambulancia pultjánál állok, egy kórlapba írom az előírt kezelést, miközben a mellettem álló ápolónak darálom a teendőket, amikor koppan előttem a pulton egy bögre kávé. Felhúzom egyik szemöldököm, úgy pillantok le Mitchelre, miközben folytatom a szövegelést. Amikor az ápoló magunkra hagy, elveszem a csészét.

- Hiányoztam? – Pont jó az ízesítés, ahogy szeretem. Elégedetten kortyolok bele, és kisimulnak arcvonásaim.

- Gondoltam megnézem, meg kell-e menteni tőled néhány ápolót – feleli vállat vonva, pimasz kis mosollyal. – De ahogy elnézem, rendesen viselkedsz.

- Ma jó a gárda. - Az órámra pillantok. Mindjárt hét. – Ha gondolod hazamehetsz, ma ügyeletes is vagyok.

- Nem, maradok veled ahogy szoktuk. Különben is, gyűjtöttem egy csomó anyagot a dolgozathoz, amit rendszereznem kell és vázlatot is írok. Úgysem felvételes ma a trauma, így nyugis éjszakánk lesz.

- Rendben, pocok.

- Nem vagyok pocok! – sziszegi.

- Rendben, pocok – vigyorgok rá, majd a kezébe nyomom az üres bögrét. – Kösz a kávét, pocok.

- Gráá!

- Na menjünk, szerezzünk vacsorát. 


timcsiikee2011. 12. 02. 11:45:40#17972
Karakter: Mitchel Prodan
Megjegyzés: ~ Happy B. L-sama


 

Mitchel:

Megnézünk egy filmet, én oldalt fekve néha még akkor is akaratlanul mesélek ha rám szól, de erőt veszek magamon és inkább ajkamat rágcsálom beszéd helyett.

Amint vége a mozinak, fenekemre csap.

- Nyomás fogat mosni és irány az ágy! – szót fogadva hussanok, a már sajátomnak mondható fogkefét használom, még utoljára megmosom arcomat is.

Ágy… miért ég a gondolatától az arcom?

Míg a konyhában lomol a hálószobába slisszolok, s a takarót magam köré csavarva ülök az ágyon. Ha lefeküdnék, szerintem azonnal elaludnék, de meg akarom Őt várni.

Nyílik az ajtó majd záródik is mögötte. Az apró asztali lámpa csak félhomállyal szolgál.

Lassú, vadorzó tekintettel közelít az ágy felé, ruháit egyenként úgy veti le magáról, mint a felesleges rétegeket.

Leül mellém, szemem megakad testén egyetlen ponton ami rémiszt, ugyanakkor egyszerűen nem tudok másfelé nézni.

- Az mi? Az amire gondolok?

- Imádni fogod – megdermedek ahogy engem nézve hátra dől, végigsimít mezítelen testén. Nyelek egy nagyot. - Na mi lesz kicsi hernyó? Ideje kikelnie a lepkének... – hagyom hogy lehúzza rólam a védelmező takarót, ami eddig elzárt tőle, de nem mozdulok. Bizseregnek a tagjaim, de nem moccannak meg. Mosolya hívogató, sőt mi több egyenesen érzéki. Hogy tud ilyen arcot vágni? Belehalok a tekintetébe, úgy felgyorsult a szívem. - Gyere ide, nem eszlek meg. – teszi még hozzá, mintha csak tudná, hogy mitől félek.

Persze hogy tudja, hisz már megállapítottam régebben, hogy a fejemben olvas… biztosan ezért volt képes ennyire magával ragadni, és lehúzni a mélybe.

- Megígéred?
- Megígérem. – egyetlen szavára megmozdulok, előre hajolva támaszkodok meg először a lepedőn majd testén, mert még tekintete is magára terel.

Tarkómra simított kézzel húz le egy csókra, egész testemet magához vonja, s közben kellemesen simogat, egyre rejtettebb helyeken is. Válaszként kezeim maguktól kezdenek el testén kalandozni, feltérképezem porcikáit.

Lesimítja rólam az egyetlen megmaradt ruhadarabot, s észbe kapni végképp nincs időm, ujja becsúszik, és ingerelni kezd. Majdnem erősen ráharapok ajkára, de csak nyöszörgés válik a hirtelen impulzusból.

Testem vonaglani kezd, irányíthatatlanná válok.

- Ezt szereted, igaz? – dörmögi, s épp hogy kimondja, abba is hagyja az édesen kínzó kényeztetést. Sóváran tolakszom utána, de nem enged. - A-a... Valamit valamiért kincsem.

- Aljas vagy.
- Csak férfi. Nem vagyok fából, és elhiheted, nem kevés energiámba kerül visszafognom magam, amikor ilyen megadóan nyögdécselsz az ágyamban. – én… én ebbe még bele sem gondoltam. De… de ő akarta… igen Ő kezdte… nem teheti ezt velem. Ahh nem bírom.
- Damar... – sóhajtom könyörögve, és visszasimítja kezét, de mivel nem mozdul, így nekem kell. Ahh ez így nem olyan jó – Damar! Ne gonoszkodj!

- Kérd tőlem és megadom, Mitchel. – fenébe… miért? Miért akar mindig ennyire zavarba hozni? Tudja… pontosan tudja, mégis ki akarja velem mondatni azokat a kínos szavakat, amiktől legszívesebben elásnám magam még csak a gondolatától is.

De… komolyan gondolja. Nem úgy néz ki az arca, mint aki épp játszadozni akar. Talán… lehet attól tartana olyat tesz ami neki természetes nekem pedig nem? Na jó, essünk túl rajta. Utána… utána biztosan könnyebb lesz.

- Ké... kérlek... – nem olyan könnyű, mert alig kapok levegőt az izgalomtól, de én… én igyekszem. - Damar... s-simogasd a... ott...

- A seggedet. – fülembe duruzsol - Mond ki kicsim. Hallani akarom az édes kis szádból...

- A s... se... seggemet... – most legszívesebben elégnék arcpíromban. Morgása csak még jobban fokozza bennem a vágyat.

- Az ujjamat vagy a nyelvemet kéred?

- Én... én... – úristen… még bele sem gondoltam, hogy… hogy Ő… A múltkori emlékekre hagyatkozva siklanak ki ajkaimból a szavak - Ah... a... nyelvedet...


Felsikkantok ahogy fordít a helyzeten és maga alá teper, vadul kap ajkaimhoz mintha fel akarna falni… megszegve ezzel ígéretét.

Egy újabb pillanat, már nem a hátam, hanem hasamat simogatja a szatén lepedő, hátamat pedig az ő teste. Fülembe nyal, duruzsol, teljesen elvesztem az eszem.

- A mennyországig nyallak, kicsim...

- Ahhm… Damar… - Érzékien végigkarcolja fogaival nyakamat, vállamat, kőkemény merevedése fenekemhez nyomódik forrón, szinte lüktetve. Te… jó… ég… Ha nem is most, de… de azt… azt mind… az egészet… belém?

Felsikoltanék ijedtemben a gondolatra, de ahogy végignyal gerincemen nyögéssé alakul, belemarkol fenekembe. Amint leér szinte azonnal lecsap, nyelve azonnal megtalál, s hátra vetve fejem egy erősebb nyöszörgés tör elő, ezért ráharapok alsó ajkamra. Hangosan szuszogok, próbálok térden maradni, szinte csak Ő tart meg egyik karjával. Olyan intenzíven hat rám, hogy majdnem elvesztettem minden erőmet.

Másik kezével combomat fogja, s mikor már érzi, hogy képes vagyok saját magam megtartani, cirógatni kezd.

Fejem előre hanyatlik, beleszorítom a párnába, fenekem magasan, hogy könnyen elérjen. Csak remegni és nyöszörögni vagyok képes. Annyira felizgultam, hogy a farkam már szinte szurkálja a hasamat, előre ágaskodva. Könyökeimre támaszkodom nagyjából, ujjaimmal számat dörzsölöm, néha bele is harapok egy-egy mélyebb „csóknál”.

Marka felsimít combomon, ujjbegyeivel érinti hasamnak feszülő erekciómat, s hirtelen olyan érzést kelt, mintha élesen karmolna bele, de annyira izgatóan hat, hogy fájdalom nincs. Rámarkol, megreszketek a gyönyörtől pláne mikor masszírozni is kezd, s mire feleszmélek már szinte minden porcikám remeg.

Ah… Hahh… ha ezt így folytatja… én… én hamar el fogok menni.

Lefelé tuszkolom egyik kezem, hogy elérjem, és eltaszítsam onnan, de ellök, s tovább folytatja én meg nem tudok mást csak nyögni.

- Ah… ne… Ah… Damar… Neh… én… én mindjárt… mindjárt… - forró feszültség gyülemlik fel, mindjárt felrobbanok de ekkor, abbamarad masszírozása, kényeztetése, erősebben markolja meg a tövét, nem hagy élvezni.

Félek… Ah… félek. Még nem éreztem ilyet. Azt hittem, hogy ez lehetetlen, de egyre csak nő és nő a forróság, elárasztja lábamat, hasamat, fenekemet de még nyakamat is, mintha egész testem lázban égne, s amikor nem számítok rá lazít a szorításon, heves mozdulatokkal újra kényeztet, a hangos gyönyörsikolyomat a párnába kiáltom, beleremeg még az a testrészem is, amiről azt hittem nem képes rá. Csak akkor hagyja abba fenekem kényeztetését, amikor összeesem az ágyon.

Oldalra fordulok.

Lüktet… lüktet a fenekem, pedig elméletileg nem is dugott bele… semmit. Tuti, hogy most rák vörös vagyok.

Vajon Ő is érezte?

Felnyitom pilláimat, s azt látom, hogy ujjait nyalogatja, közben engem néz.

- Fuj, mit csinálsz? – nyekergem halkan, összehúzott szemöldökkel.

- Semmi fuj. Fincsi vagy. – lustán felvonom egyik szemöldökömet, fejemmel előre hajolok oldalt fekve, hogy hasamra nézzek. Tele vagyok a saját nedvemmel. Erőtlenül végigsimítok magamon egyik kezemmel míg össze nem kenem hasamon legalább egyik ujjamat, majd óvatosan vissza. Alig maradt valami erőm, mintha totális KO lenne. Számhoz emelem az ujjam, de ahelyett hogy csak a végét nyalnám meg kóstolásképp, véletlenül majdnem az egész becsúszik a számba, de azonnal ki is kapom, összeszorítom a szemem, és megrázom buksimat.

- Bleee… - fintorgok, és kinyitom egyik szemem. Azonnal rá nézek. Vigyorog sőt kuncog, felettem magasodva térdel, olykor végigsimít magán. Ah… fene… el is felejtettem, hogy… hogy neki is… mondjuk úgy vannak szükségletei.

De… én erre józanul még nem vagyok képes. Múltkor is csak azért ment, mert közben teljesen elkábított. De most… most nincs semmi.

- Ne a tiéd, az enyémet kóstolgasd… tuti tetszeni fog – vigyora még jobban kiszélesedik, megvillantva fehér fogait. Karjaim testem mellett az ágyhoz feszülnek. Képtelen vagyok rá. Célzásképp egyre többször simítja meg hosszan, keményen álló farkát. Nyelek egy nagyot.

- Én… én nem tudom… nem tudok…

Előre hajol, először csak mélyen a szemembe néz, majd csak utána csókol meg. Egyik kezével máris csalogatja enyémet, de alig mozdulok.

- Ne félj, nem harap meg… csak a kezedet használj – belevigyorog a csókba, de kezem alig mozdul, inkább feszülten remeg.

- Nem megy – nyekergem halkan ajkaiba.

- Pedig minap egész ügyesen használtad…

- Tudom, de az más volt… Most… most te nem csinálod közben, és most nem is tudnád – kell egy kicsi idő míg összeszedem magam egy után.

Bosszúsan sóhajt egyet a fülembe, érzékien belenyal, de csak egy aprócska nyöszörgést csal ki.

- Mi lenne, ha… te csinálnád? – félénken préselem ki magamból a szavakat. Oldalra fordul, orra arcomat éri, de felé fordulok én is így közelről láthatom arcának vonásait… ahogy pajzánul vigyorog.

- Élő pornót szeretnél mi? – ha elmúlt a vörösségem, akkor most épp tízszeresével tért vissza.

- Csak… utána szerintem már én is… bátrabb lennék – igaz még magamnak is alig hiszem el amit mondtam, de hátha beválik.

- Jól van cicafül – lassan feltápászkodik. – De készülj fel hogy egyszer ezért még megbüntetlek – vigyora egyszerre ígéret és fenyegetés, mellkasomban hevesen kalapál a szívem, ahogy csípőm mellett kisebb terpeszben térdel felém, lassan mellkasán, hasán simít újra végig, végül rámarkol magára, és masszírozni kezdi. Először csak mereven figyelem, majd kezeim maguktól mozdulnak, és combjába markolok, néha megsimítom.

Szám résnyire nyílik és így kapkodom a levegőt, tekintetem egyre ködösebbé válik csak attól, hogy láthatom megfeszülő izmait a tompa félhomályban. Arca pillanatok alatt vált egyik kifejezésből a másikba, átfutó érzelmek, de legtöbb figyelmemet mégis hasának kockái és tevékenysége kelti fel.

Ha lehetséges még jobban kipirulok, kapkodom a levegőt, lábaim néha meg megremegnek, de csakis őt figyelem. Azt sem tudom, pislogok-e.

Igaz alig, de tenyerem alatt érzem, apránként megremeg, nem annyira mint én de érezni lehet.

- Mitchel… - morogja érzékien karcos hangon, s a következő pillanatban egy mélyről feltörő hörgéssel olyat élvez, hogy még az arcomra is jut, így be kell csuknom a szemem míg teljesen le nem nyugszik. Jólesően sóhajt egy nagyot, óvatosan nyitom fel a szemem. Arcomon az a jó néhány csepp annyira forró, mintha ki akarná égetni a bőrömet. Mint a láva… persze csak pár pillanatig. Illata… vagy inkább szaga van?

Még mindig felettem térdel, kíváncsian figyel.

Oh igen.

Állam felett érzek egy cseppet kidugom nyelvemet és lenyalom, de megint csak fintorognom kell.

- Hát… jobb mint az enyém, de attól még szörnyű – felnevet, előre hullna puszik kapok számra, majd mellém fekszik, és magához ölel.

- Hidd el úgy rákapsz majd az ízemre, hogy minden nap ezért fogsz könyörögni – egoista dög! Hát nem beképzelt? Nagyobb az arca, mint a tévéjének képernyője. Pedig az sem kicsi.

Mégis felnevetek, s öleléséből játékos birkózással próbálok szabadulni.

- Inkább hagyd, hogy lemossam magamról – nem akarom az ágyába törölni, mert… aztán abban feküdnénk.

- Dehogy hagyom! – támad vissza.

- Ne már! Az arcomon van!

- Szebb lesz tőle a bőröd.

- Hülye-hülye-hülye! Engedj eeel! – felnevetek mikor kis csikizéssel állít meg, de amikor már csak mosolyogva lihegni tudok, szorosan körbeölel, magához szorít, hátamnak simul mellkasa. Lenyugszom, és inkább átkarolom karjait. Megcsókolja a fülem alatti területet, beleborzongok, majd suttogni kezd.

- Én inkább lenyomnék még egy menetet. 


Levi-sama2011. 11. 17. 21:33:32#17764
Karakter: Dr. Damar Frost
Megjegyzés: *Timcsinek*


 

Szétoperálom a fejem. Amikor végre bemegyünk az orvosi pihenőbe, Mitchel elvágódik a kanapén, én meg mellette a fotelben. Ó basszus... ez de jól esik! Fájnak a vállaim, a nyakamon beton-kemények az izmok...

- Hány beöntést írtál elő Nadinnak? – kérdezi szívem csücske.

- Kinek?

- Tudod, az új lány akivel reggel találkoztunk.

- Ja a szőke bögyös. Nem tudom… vagy tízet.

Várom a felháborodott fejmosást, a jókisfiús monológot, de csak behunyt szemekkel elmosolyodik.

- Ő csinálta más orvosokét is, vagy mi? Szegény.

- Szerintem ez még nem is olyan nagy dolog. Jobban örültél volna, ha Ő vizitel velem?

- Isten ments. – Komolyan rám néz. Ajaj. - Ne ríkasd meg légyszi.

Sóhajtva ejtem vissza fejem a fotel háttámlájára.

- Ez nem rajtam múlik. Ha jól dolgozik, akkor nem torkolom le. Ennyi.

- Zabás vagyok.

- Lemenjünk a büfébe? Van még időnk.

- Ühüm.

 

Kibattyogunk a folyosóra.

Én is éhes vagyok... Hm, vacsorára is kéne valami majd.

- Este mit szeretnél enni? – kérdem tőle, miközben zsebrevágott kezekkel lépkedek, lebegve követ a fehér köpenyem.

- Nem tudom. Válassz valamit te.

- Kínai?

- Nekem oké.

 

Odalent a büfében olyan sokan vannak, mint etióp menekülttáborban a vöröskeresztes sátor előtt.

- Ami a tanulmányomat illeti. Még mindig nem mondtad, hogy mikor érsz rá segíteni.

- A beosztást tudod. Kinézel egy napot, és megbeszéljük.

- Oké.

Levágódunk az egyik üres asztalhoz betermelni a tápot. Nézem a kajáját. Hova fér el benne ennyi étel?

- Köszi a kaját – mondja csillogó szemekkel, és nekiesik a szendvicseknek. Amikor már a kávémat iszom, elgondolkodva figyelem élénk vidám arcát.

- Úgy látom egyre jobban bírod a strapát.

- Mire gondolsz?

- Amikor eleinte dolgoztál itt, ennyi ugráltatás után tisztára elzombultál... – Óh régi szépidők... hehe.

- Még jó. Nem voltam hozzászokva, de megedzettél.

A fánk is eltűnik, ő pedig nem hagyja veszni a porcukor utolsó molekuláit sem, ujjait izgatóan nyalogatja. Megrándulok, majdnem kilöttyen a kávém, a farkam pedig bizseregni kezd.

- Kapsz te még ezért… - morgom a csészémbe gonosz kis mosollyal.

- Mi?

Mielőtt megszólalhatnék, a csipogóm felordít zsebemben. Előbányászom, a kijelzőt elolvasom és lekonyul a farkam.

- Maradj itt, ezt majd elintézem.

Lelépek.

- Oké… Addig benézek a nővérekhez – szól utánam, de már a mobilommal foglalkozom. Felcsörgök a műtőbe, hogy készítsék elő a kettes műtőt.

 

*

 

Mire befejezem az autóbalesetes életmentő hasi műtétjét, beesteledik. Fáradtan hajítom le magamról a műtősruhát, átvedlek fehérbe, majd fájó vállaimat mozgatva nagy léptekkel robogok végig a folyosón, az osztályom felé.

Bemordulok a nővérszobába.

- Vizit.

A kórteremben ér utol Mitchel és a kis szőke bögyös. Levizitelünk, ő felír mindent hogy majd odaadja az osztályos nővéreknek.

Amikor végzünk a kötözésekkel is, váltok pár szót az éjjeli ügyeletes orvossal, majd visszafordulok Mitchel felé. Még elkapom a beszélgetésük fonalát.

- Hű… már nagyon profi vagy benne – lelkesedik csillogó szemeivel a kiscsaj.

- Ugyan… csak már gyakorlott vagyok – szerénykedik nyuszifül. Vállára ejtem a karomat birtoklóan.

- Van mit tanulnia tőle kislány. Bár nem hiszem, hogy valaha ilyen jó lesz, mint Ő – közlöm a valóságot egyszerűen.

- Damar!

A kis elszólástól elégedetten nézek le rá, szám sarkában halvány mosoly. Igen, elpirult. Cuki.

- Ha itt végeztél, akkor gyere fel. Mindjárt vége a műszaknak.

- Oké.

Huss.

Odafent az orvosiban a másik éjjeli ügyeletessel is összefutok, néhány mondatban elmesélem neki a mai műtéteseimet, meg a hasi sérültet. Amikor befejezem, vetkőzni kezdek, ő pedig a nyakába kanyarítja a sztetoszkópját. Középkorú családapa, és mellesleg egy kis húszéves ápolónőt kefélget szabadidejében a második emeleti végtagsebészetről.

- A diákod megvan még?

- Ja. Miért?

- Semmi...

- Igen, kefélem. És jó a kicsike.

Zavartan igazítja meg a szemüvegét, nem mer a szemembe nézni.

- Izé, én nem úgy gond...

 

Eltűnik a gonosz kis mosoly a képemről, és nagyon csúnyán nézek rá. Nagyon, nagyon csúnyán. Kurva anyjukat hogy állandóan pletykálkodnak ezek a seggfejek, mintha nem lenne jobb dolguk. Túlságosan ráérnek. Ha én lennék itt az osztályvezető főorvos, pisálni se lenne idejük.

 

- Tudom hogy rólunk beszél az egész kórház. Sosem érdekeltek ezek a dolgok, de ha valamelyikőtök belemászik a diákom lelkivilágába mert görénykedni van kedve, annak én mászok bele az arcába. Nyugodtan elpletykálhatod.

- Khm... én akkor megyek is...

- Jó munkát! – intek utána derűsen.

 

*

 

Előkerül Mitchel is.

- Bocsi a késésért!

Az utolsó betűt már a számba nyögi, amikor felmasszírozom a becsukott ajtó belső felszínére, és ledugom a torkán nyelvem. Feje mellett támaszkodom meg, élvezettel falom puha kis száját. Egész nap ezt akartam csinálni...

Amikor levegőhöz engedem jutni, végre nekiszegezem a kérdést. Vizit után túl kedves volt azzal a kis picsával, érdekelne vajon miért is.

- Mondd csak cicafül. Mi a helyzet a kis bögyössel? – súgom duzzadtra csókolt szájára. Kitisztulnak homályos szemei.

- Mi lenne? Osztálytársam és kész.

- Csak nem megvolt neked a csaj? – mormolom a nyakára hintve egy kis puszit.

- Mi? Dehogy!

Füle alatti érzékeny bőrre rajzolok néhány kis kört a nyelvemmel, érzem ahogy felgyorsul pulzusa. Magamhoz ölelem és a kanapé felé vezetem.

- Akkor bele voltál esve? Vagy Ő beléd?

- Nem… nem volt semmi...

A kanapéra zuttyanunk.

- Akkor miért törődsz ennyit vele?

- Én nem is… csak beszélgettünk...

Szemeibe nézek, őszintén és tisztán csillog melegbarna tekintete. Jó emberismerő vagyok, nem hazudik. Helyes.

- Persze… azért készítetted fel rám, az ördögre mi? – vigyorgok. Tudom hogy mindent elmondott rólam, és a csaj ezentúl úgy fog kerülni engem, mint egy leprást. Nem baj. Kigombolom az ingét, ujjaim a bársonyos bőrén siklanak végig.

- Csak mondtam mire számítson, bár szerintem így is kiborulna, ha lekiabálnád a fejét.

- Az az Ő baja, ne törődj vele – búgom egyik aprócska rózsaszín mellbimbójának, mielőtt megnyalom és megszívom.

- Hé! Mit művelsz? – nyögi a végét a tenyerébe. Édesen remeg, vonaglik alattam, a farkam pedig kőkeményen feszül a farmerem börtönének.

- Mondtam, hogy kapsz te még ezért – dörmögöm. Nagy szemeket mereszt rám, cukisan és kibaszottul ártatlanul, akár bárányka a farkasra. – Gondoltad büntetlenül nyalogathatod előttem az ujjadat? Ejnye cicafül. Pedig azt hittem nem akarsz nyilvánosan elcsábítani.

Dühösen villannak szemei, de amikor újra lecsapok ezúttal a másik mellbimbójára, nyöszörögni kezd.

- Állj le… ne itt…

- Azt mondod, nálam folytatjuk? – csapok le azonnal.

- Azt mondom, hogy bárki benyithat, és ezt nem szeretném.

- Ha ezen múlik bezárom az ajtót.

- De meg is hallhatnak. A kórházban ne legyen semmi… légyszi…

 

Ezek a cicaszemek... Nem tudok nekik ellenállni. Sóhajtva emelkedem fel róla.

 

- Na jó… most. De csak mert ilyen szépen kérted.

 

Felöltözünk, lesétálunk a kocsihoz. Vah végre... Alig várom hogy hazaérjünk. Egy forró fürdő, finom vacsora és a szeretőm formás teste az ágyban. Igen... ez kell nekem.

Bekötöm a biztonsági övet.

- Damar… - mondja édesen a mellettem ülő tündérke. Amikor felé fordítom fejemet, kapok egy mosolygós kis puszit a számra. Ez tetszik. - Köszönöm…

Na jó, ha így folytatja tovább, teljesen belezúgok. De előtte megkúrom itt és most.

- Most meg a kocsiban akarod? – vigyorgok le rá, és rácsap a karomra.

- Hülye… ne magadból indulj ki – mosolyog rám, és beköti magát. – Inkább induljunk. Kicsit elfáradtam.

 

Csak nekem tűnik így, vagy valójában is így van...? Mitchel napról napra édesebb és kedvesebb.

 

És szexis.

 

*

 

Egy zuhany és nagy adag kínai kaja után a kanapén lustálkodunk. Valami akciófilmet bámulunk mint két zombi. Lábaim kinyújtóztatva támasztom a puffra, ölemben Mitchel feje pihen. Onnan tudom hogy ébren van, hogy végigpofázza a filmet.

- ...és ez a nyomozó majd elmegy a gyárba, és megtalálja majd a csajt. Aztán...

- Ha láttad a filmet, akkor miért ezt nézzük? – kérdezem immár harmadszor, miközben ujjaim puha hajával játszadoznak.

- Mert nagyon szeretem! Nézd! Látod a rendőrfőnököt? Na ő az, akit zsarol a maffia, és mindjárt le is adja az infót nekik, hogy...

- Cicafül – mordulok.

- Jójó, nem mesélem el előre, csak...

A film helyett inkább rajta legeltetem a szemem. Oldalt fekszik, meztelen lábait kényelmesen kinyújtóztatva, bőrén játszadoznak a tévé színes fényei. Pólója kissé felgyűrődött, így látszik a dereka és ahogy mocorog, a lapos hasfala és köldöke is. Lábujjacskái az izgalmas jeleneteknél folyamatosan mozognak.

 

Végre lelövik a főgonoszt, felrobban az irodaépület és a főhős a nőjével együtt elballag a napfelkeltébe.

 

Rácsapok kis kerek hátsójára.

- Nyomás fogat mosni és irány az ágy!

Elsuhan a fürdőbe, addig összepakolom a vacsora romjait. Mire követem a hálószobába, ő már az ágyban kucorog. Nem fekszik, csak begubózva ül, és nagy szemekkel bámul. Az ágy felé sétálok lassan, a kislámpa halvány, meleg fényében őt figyelem. Ledobom magamról a pólót, lerúgom az alsónadrágot is. Merevedésem keményen feszül hasam alatt. Leülök mellé, nagy és szép szemeit figyelem, ahogy farkamat stíröli.

- Az mi? – leheli halkan. – Az amire gondolok?

- Imádni fogod – morgom kéjes mosollyal. Hátradőlök a párnára, kényelmesen elterülök mellette, kezemmel végigsimítom mellkasomat és hasamat. – Na mi lesz kicsi hernyó? Ideje kikelnie a lepkének... – rángatom meg finoman a takarókupacot. Elengedi ujjacskáival, így lassan lehúzom róla. Aranyos kis fehér alsónadrágban üldögél és sötét arcpírral. Csábítóan rámosolygok, úgy ahogy csak őrá szoktam.

- Gyere ide, nem eszlek meg.

- Megígéred?

- Megígérem.

Zavartan tenyerel a fekete szaténlepedőre, lassan felém kúszik. Nyugodtan tűröm, hogy kezével végigsimítja egyik combomat, majd hasamat és mellkasomat. Megtámaszkodik fejem mellett és arca vészesen közel kerül hozzám. Megérintem arcát, tarkójára csúsztatom ujjaim és lassan lehúzom magamhoz. Isteni és mentolos a csókja. Amikor mellkasa az enyémhez simul, megrándul és megfeszül de nem húzódik el. Derekára fonom karomat, nyelvemmel csábítóan lassan és buján csókolom őt, pár perc múlva már rajtam hever egész testével. Kezeim bebarangolják hátát, fenekét és formás combjait, ő sem fukarkodik a tipi-tapival. Már bátrabban érint meg, és ez diadallal tölt el.

Hosszan csókolózunk, simogatom ahol kell, és markolom ahol jó. Amikor lecsúsztatom fenekéről a felesleges kis ruhadarabot, nem ellenkezik. Ujjaim utat találnak érzékeny kis hátsójához, és amikor izgatóan cirógatni kezdem ánuszát, halkan nyöszörögni kezd a számba. Csípője ritmikusan mozogni kezd, farka az enyémhez préselődik. Egyre jobban belelendül, nyögései elnyúlnak és kéjesen mélyek.

- Ezt szereted, igaz? – suttogom a fülébe, miközben remegve fekszik rajtam, és nyöszörög karjaimban. Elhúzom az ujjaimat néhány centire és csalódottan emeli fel fenekét hogy újra érezhesse. Torokhangon felnevetek.

- A-a... Valamit valamiért kincsem.

- Aljas vagy – zihálja édesen. Bőrén csillog az izzadtság, szemei sötétek és érzékien kipirult az arca. Szép. Túl szép.

- Csak férfi. Nem vagyok fából, és elhiheted, nem kevés energiámba kerül visszafognom magam, amikor ilyen megadóan nyögdécselsz az ágyamban.

- Damar... – pihegi, körmei mellkasom bőrén szántanak végig. Felnyög, amikor visszakapja ujjaimat, de nem mozdítom meg. Ő kezdi csípőjét izgatóan riszálni, de aztán csalódottan felhorkan. – Damar! Ne gonoszkodj!

Megpuszilom duzzogó száját.

- Kérd tőlem és megadom, Mitchel.

Ajkába harapva néz le rám, de nem mosolygok rá gúnyosan, nem viccelek. Nem. Perzselő, égető pillantással bűvölöm. Várok. Megremeg a szája, lesüti szemeit.

- Ké... kérlek... - Megborzongok a boldogság leheletétől, de nem mozdulok, nem szólok. Várom a folytatást. – Damar... s-simogasd a... ott...

- A seggedet – súgom a füléhez hajolva. Biccent. - Mond ki kicsim. Hallani akarom az édes kis szádból... – fújtatom egyre jobban felizgulva.

- A s... se... seggemet...

Felmordulok.

- Az ujjamat vagy a nyelvemet kéred? – morgom nyersen.

- Én... én... – mellkasomba fúrja szégyentől égő arcát. Megcirógatom fenekének nyílását, és megrándul, felnyög. – Ah... a... nyelvedet...

 

Egy vad mozdulattal teperem magam alá, forrón és mohón csókolom meg újra. Úristen! Imádom ezt a kis édes ribancot!

Hasára rántom, hátához simulok és füléhez hajolok. Finoman megszopogatom a fülcimpáját, belemorgom a szavakat, amelyektől nyögdécselni kezd.

 

- A mennyországig nyallak, kicsim...


timcsiikee2011. 11. 17. 01:01:27#17759
Karakter: Mitchel Prodan



 Nagyon remélem, hogy semmit nem rontottam el O.o

Mitchel:

Hamarabb végzek, így míg Ő befejezi a zuhanyozást, és megtörölgeti magát, addig besurranok a konyhába, persze már felöltözve, és egyet gondolva összedobok egy reggelit. Persze nem csak a fejem, a hasam is adta az ötletet, hogy ideje lenne burkolni valamit. Belesek a hűtőbe, de amit igazán érdemesnek találok, az a tojás és a bacon. Hű de jó, narancsleve is van.

Elkezdem ezt a gyors és egyszerű kis kaját összedobni. Meghallom, hogy közeledik, és leül egy székre, de nem fordulok felé, inkább ügyelek arra, hogy ne süssem meg a kezem.

- Jól áll a kezedben a fakanál – morcin nézek rá. Hé… azért ennyire ne csajozz le, mert harapok.

- Hol tartod a kenyeret? – kérdem úgy, mintha magamra se venném, sőt leperegne rólam. Felmutat az egyik szekrényre, és mire kiveszem a kenyeret, kész is a tojás. Elé pakolok egy adagot mindennel, magamnak is tálalok, és végre megtömhetem egyre hangosabban pofázó pocakomat.

- Mai program? – kérdi hirtelen és elsőre fel sem fogom, csak pár pillanattal később.

- Hm... Hazaviszel, aztán átnézek pár anyagot otthon. Tanulnom is kell... no meg összeállítom a vázlatot a tanulmányhoz. – válaszolom egyszerűen, nagy falatkákat szúrva a villámra, miközben lekanyarintok a kenyérből. Nyami.

- Kár. Azt hittem itt maradsz és tornázunk kicsit. – Eh… mennyire telhetetlen. Te kujon… egyszer kiszedem belőled azt a kanos duracellt.

- Fó fem lefet róla! – vágom rá azonnal, majd mikor rájövök, hogy még tele a szám, gyorsan lenyelem a falatot - Pihennem is kell, és neked is! Ha jól láttam, holnap egész délelőtt a műtőben leszünk, utána ambulancián estig. – lehet, hogy ő már hozzászokott ehhez, de én nem.

- Hát jó. – fura… tök gyorsan beletörődött. Befejezem a reggelit, hamarabb mint Damar, így a tányérom a mosogatóban landol, én pedig elkezdem összeszedni magam.

Bahh… micsoda rumli… nem is emlékszem, hogy ilyen kupit hagytunk itt a nappaliban… meg a kanapééééééééén. Ááááá!

Csattanok a kanapé anyagán-

- És most halálra csikizlek! – wáááá neeeee!

- Neeeehhh... nehh... hahaha... kegyeleeem... haha...! – ááh, nem bíroom. Elééég elééég.

- Kegyelem? Én azt a szót nem ismerem – ha így folytatja, bepisilek.

Hangja öblös, jóízű nevetéssel tör ki belőle, végre alábbhagy édes kínzásom, hátamra fordít, s pihegve, a nevetés miatt arcomra ragadt mosollyal nézek fel rá. Haja egy része előre bukik, kellemesen csiklandoz, és érintése puha. Csak rá kell nézni. Előre hajol, hagyom, hogy egy csókot adjon, majd szuszogásom miatt inkább az államra, nyakam bőrére égeti a csókfoltokat. Olyan kellemes és bizsergető. Talán csak az előbbi miatt ver így hevesen a szívem, de olyan mintha az egyik izgalomból a másikba rohanna, s ez már nem az a dobbanás. Ez már sokkal forróbb annál.

- Még nedves a hajad – duruzsolja halkan a bőrömbe, lehelete simogat. Észre sem vettem, hogy ujjai hajamba túrva érik a fejbőrömet.

- Majd megszárad... – válaszolom olyan halkan mint ő, s ez a félig suttogós pillanat olyan meghittnek tűnik, hogy elkábulok tőle. Egy kicsit… csak egy kicsit hagyom, hogy a szívem élvezze a pillanatot, mielőtt az agyam kapcsol, és vészriadót fújva közli, hogy ne számítsak semmi jóra. Pedig szeretném, ha… ha ez igaz lenne.

Finom csókot ad, mikor végre kifújom magam, lassú mégis olyan… érzéki. Tisztára csajosnak érzem magam, hogy ilyeneket gondolok. Elment az eszem?

- Biztos menni akarsz? – most már nem vagyok benne biztos, de azt tudom, hogy ha itt maradok, annak nem lesz jó vége. Addig kell elszöknöm, amíg tudok gondolkodni.

- Igen.

- Kár. Pihend ki magad alaposan, mert holnap a beled is kidolgoztatom – bahh… remek. - Ne hidd hogy kímélni foglak csupán mert oda vagyok érted. – megugrik a szívem a mondatra, de igyekszem jól leplezni. nyugi… nyugi, csak szívat.


- Cöh. Nélkülem a cipőfűződ sem tudtad bekötni eddig sem... úgyhogy nem lesz új. Inkább légy hálás, amiért... mff... – nem hagyja, hogy befejezzem, csókkal tömi be a számat. Aljas.

- Holnap este nálam alszol...

- Francokat.
 
- ...és másnap együtt mehetünk be melózni. 
 
- Ne is álmodj erről. Mff! – nem igaz már… miért nem hagy szóhoz jutni? És miért csinálja ilyen jól? El sem tudom tolni.
 
- Akkor ezt megbeszéltük. Indulhatunk?
 
- Mégis ki miatt vagyok beleszervülve a kanapéba? – mintha miattam nem indulhattunk volna el. Ki is mászott rám? Ez az állat itt ni, a nagy sörényével. Bár… azért annyira nem rossz. Sosem láttam még pasinak ilyen hosszú hajat, de neki valahogy… olyan jól áll. Az egyénisége része. Olyan… Damaros. Ha nekem hosszú hajam lenne, sokkal lányosabban festenék, de Ő nem. Irigylem.

~*~

Hahh… lassan úgy érzem egyre többet csalódok gyermeki álmaimban élő munkámban. Én nem ilyennek képzeltem. Igaz… ez azért van mert egy orvost követek, és nem a főnővért. Ha jól emlékszem sima nővérként egyszerűbb dolgom lenne. De így, hogy Damar mellett tanulhatok, akár főnővér is lehet majd belőlem fiatalon. De jó is lenne.

De csak mindent, szépen sorjában. Először is elrohanok a papírokért, amiket Damar kért.

Mikor visszaérek, már messziről feltűnik egy ismerős arc, de mikor közelebb érek, felvidul arcom Nadin láttán. És még Damar is itt van. Uh, remélem nem Ő vizitelt vele. Szegény csaj. Bár túl nyugisnak néz ki, szóval ha ideges is nem Ő volt, csak hallotta.

- Meghoztam a leleteket – és most felé fordulok – Jé szia!

- Mitchel! – válaszol azonnal mosolyogva.

- Hogyhogy ide kerültél? De jó! – nekem jó, mert ismerős arc.

- Ma kezdtem itt, átraktak a szülészetről. – Azt hiszem amint időm lesz felkészítem az itteni horrorra. Szegény. Nem tudja hova jött.
- Mitchel! Kérem a laborleleteket. – hupsz… azt hittem az előbb odaadtam. Na de most a kezébe nyomom. Nadin kicsit meglepetten néz rám, hogy a dörrenése után én ugyan úgy mosolygósan nézek vissza rá. Nos… én már megszoktam, nem akaszt ki. Láttam tőle már durvábbat is.

Elmeséli, hogy szeretne más területet is megismeri, mert szeretne több lehetőséget gyűjteni magának. Megértem. Lehet, hogy mielőtt végzek, nekem is kéne egy ideig a gyerekosztályon gyakorlatoznom? Biztos, hogy később előny lenne. Ezt addig kell megfontolnom, míg lehet.

- Együtt ebédelünk? – kérdi kedvesen, és válaszra nyitnám a szám, bár nem tudom még mit mondjak, de Damar meg is teszi helyettem.

- Nem, Mitchel sajnos nem ér rá. Amíg kiskegyed az imént előírt beöntéseket fogja végezni ebédidőben, addig ő velem fog hentelni az ambulancián. Jó munkát! Indulás, Casanova! – és csak tol kifelé.

Nade… nade… nade…

Tejóédesjézus. Remélem a nővérke nem mond neki semmit, mert akkor tuti, hogy itt halok meg a kórházban. Milyen ironikus lenne. De inkább olyan napot választok majd, amikor nem pont Damar az ügyeletes.

~*~

A temérdek műtét után – amiknek persze a felét végül nekem kellett asszisztálni – végre az ambulancián tengethetjük időnket, ami azt jelenti, hogy egyik zűrből a másikba, de szerencsére ez nyugisabb. Elnyúlok a kanapén.

Lassan visszaemlékezem, amikor eltolt a folyosóról szinte egyenest a műtőbe. Mit is mondott? Ja igen.

- Hány beöntést írtál elő Nadinnak?

- Kinek? – he? Ennyire nem jegyezte meg ki az?

- Tudod, az új lány akivel reggel találkoztunk.

- Ja a szőke bögyös – ehh… - nem tudom… vagy tízet. – kikerekednek a szemeim. De mi csak hatot műtöttünk. Azt hiszem.

- Ő csinálta más orvosokét is, vagy mi? Szegény – mosolyogva hunyom le a szemem, pár pillanatnyi pihenőre. Egyik karom a homlokomon nyugszik, másik a hasamon.

- Szerintem ez még nem is olyan nagy dolog. Jobban örültél volna, ha Ő vizitel velem?

- Isten ments – felé nézek, ezért kicsit megkell nyújtanom magam, hogy lássam az arcát. – Ne ríkasd meg légyszi.

- Ez nem rajtam múlik. Ha jól dolgozik, akkor nem torkolom le. Ennyi – hahh… nagy sóhajjal fordulok vissza, elkényelmesedve. Reménytelen eset.  

- Zabás vagyok – mormolom halkan.

- Lemenjünk a büfébe? Van még időnk.

- Ühüm – bólintok rá, fel is pattanok, bár megbánom a gyorsaságot, mert megsajdul a bokám, de csak morranok egyet elégedetlenül.

- Este mit szeretnél enni? – kérdi a folyosón, és először nem is tudom mire gondol. Ja igen… ma nála alszok.

- Nem tudom. Válassz valamit te – mivel csak most veszem észre, hogy a folyosón vagyunk, így kezdek visszavenni a hangomból.

- Kínai?

- Nekem oké – a büfé közelében egyre több az ember. Téma.. témát kell váltanom.

- Ami a tanulmányomat illeti. Még mindig nem mondtad, hogy mikor érsz rá segíteni. – beállunk a sorba, rendelek pár szendvicset, és egy finom, porcukros fánkot.

- A beosztást tudod. Kinézel egy napot, és megbeszéljük.

- Oké. – olykor eltéved a tekintetem a környezetemre, de megbánom, mert ekkor látom meg azt a sok, elkapott tekintetet. Nem értem miért néznek meg mindig. Olyan hihetetlen, hogy jóban vagyok egy orvossal? Vagy mert csak róla van szó? Kezd zavarni. Mintha Damar ufó lenne. Na de… ha őt nem zavarja, akkor engem sem kéne nem igaz? Akkor ezentúl végleg lepereg.

Leülünk egy szélre eső asztalhoz.

- Köszi a kaját – hálálkodom, mielőtt beleharapok az egyikbe egy nagyot. Ő csak egy meleg szendvicset vett magának, de kábé annyi idő alatt gyűri le, mint én a kettőt. Hehe. És most jön a fánkiii.

- Úgy látom egyre jobban bírod a strapát – kortyol a kapucsínójába.

- Mire gondolsz? – mert ugye… több mindenre is érthetném nem?

- Amikor eleinte dolgoztál itt, ennyi ugráltatás után tisztára elzombultál – sunyi, munkahelyi mosolyát virítja rám. Nem tetszik, mert sokkal szebb az, amit csak én látok. Az a meleg mosoly, amit mások előtt nem mutat. De nem várhatom, hogy mindig ezt mutassa felém.

- Még jó. Nem voltam hozzászokva, de megedzettél – befalom a fincsi fánkot is, majd az ujjaimról elkezdem lenyalogatni a porcukrot.

- Kapsz te még ezért… - morogja halkan, csészéjébe vigyorogva.

- Mi? – nem értem. Mit mondott? Mit kapok? Hirtelen megszólal a csipogója, és elkedvetlenedik, felhörpinti az ital maradékát.

- Maradj itt, ezt majd elintézem.

- Oké… - válaszolom, és figyelem ahogy elsuhan, felpattanva a székről. - Addig benézek a nővérekhez -  szólok még utána, de már nem néz vissza, csak int valamit. Visszaviszem a helyére a tálcákat, majd felsétálok a lépcsőn.

~*~

Van egy kis időm, hogy Nadinnal beszélejk. Elmeséli milyen volt az ő eddigi gyakorlata, és mesélek én is. Amikor meghallja a sok sztoryt, rögtön úgy gondolja, hogy Ő jobb helyzetben volt tőlem. Kedves doki, sok kisbaba. Nem is értem miért jött el onnan.

Sikerül figyelmeztetnem Damar kitörései miatt is, persze ízelítőt kapott már belőle, és ugyan nem hiszem, hogy sokat segítettem azzal, hogy elmondtam milyen, ez után rajta múlik, hogy hogyan dolgozik mellette, már ha fog. Remélem nem. Lehet hogy szegény csajnak ez lenne az utolsó napja itt. Kicsit féltem.

- Vizit – morran be Damar az ajtón, és pattanok is fel.

- Majd én… de ha gondolod, nyugodtan velem jöhetsz nézni. – rábólint, és követ. Kicsit úgy érzem ilyenkor, mintha egy jól nevelt kiskutya lenne.

Minden egész jól megy, már tudom előre, hogy mikor mi is kell a kezébe, felírok mindent, ami kell, és amikor vége a vizitnek, Nadin csak ámul.

- Hű… már nagyon profi vagy benne – meglep a lelkesedése, sőt… olyan mintha csodálat lenne a szemében. Kicsit megilletődök.

- Ugyan… csak már gyakorlott vagyok. – Hirtelen egy kar csapódik a vállamon.

- Van mit tanulnia tőle kislány. Bár nem hiszem, hogy valaha ilyen jó lesz, mint Ő.

- Damar! – förmedek rá, de amikor rájövök, hogy túl közvetlen voltam, kezdek zavarba jönni.

- Ha itt végeztél, akkor gyere fel. Mindjárt vége a műszaknak.

- Oké – válaszolom kicsit elfordulva, majd mikor elenged és elindul, fellélegzek.

- Tényleg ennyire jóban vagy vele? – kérdi Nadin kissé suttogva, felém hajolva. Hogy?

- Mi? Mi az, hogy tényleg?

- Hát… azt mesélték, hogy… - fél arcom a tenyerem mögé rejtem míg beszél. Pletyis nővérek. Miért? Amíg nem rólam szólt addig nem zavart ennyire, de most - … de én nem hittem el, sőt meséltem is nekik rólad. – ezt olyan lelkes mosollyal mondja, mint aki jó munkát végzett és büszkén várja a jutalmát.

- Köszönöm. Legalább van valaki, aki még nem hiszi el ezeket – kicsit idiótán érzem magam. – Igazából csak azért vagyunk ilyen jóban, mert… én vagyok aki a legjobban elviseli, és kiismertem, így velem nem igazán kiabál. Szóval velem nyugisabban dolgozik, ennyi – miért van bűntudatom amiért ezt mondom? Máskor szemrebbenés és minden nélkül mondtam volna, most pedig olyan, mintha… becsapnék valakit. Furcsa…

- Sejtettem, hogy valami ilyesmi. Láttam is, hogy milyen csendes volt, amikor te viziteltél vele – el kell… el kell mennem innen. Nem tudok a szemébe nézni. Na jó tudok, csak nem kellemes. A szemébe hazudtam.

- Azt hiszem megyek – intek fél mosollyal. – Még most jönnek az utolsó csicskáztatások – elköszönünk egymástól és felsietek az emeletre, az orvosiba.

- Bocsi a késésért – épp hogy belépek és bezárom az ajtót, megperdít, nekicsapódok a fának, és máris egy fullasztó csókban találom magam.

- Mondd csak cicafül. Mi a helyzet a kis bögyössel? – suttogja a számra, és kába szemem hamar kitisztul a kérdésre. Mi van?

- Mi lenne? Osztálytársam és kész.

- Csak nem megvolt neked a csaj? – duruzsolja a nyakamra.

- Mi? Dehogy!

- Akkor bele voltál esve? – fülem alatt lévő területet kezdi nyalogatni, és totál lezsibbad az agyam. – Vagy Ő beléd?

- Nem… nem volt semmi – hirtelen ledönt a kanapéra. Észre sem vettem, hogy idesétáltunk, totálisan elvarázsolt.

- Akkor miért törődsz ennyit vele?

- Én nem is… csak beszélgettünk. – nagyon közel van, és ahogy a szemébe nézek, teljesen elmerülök benne. Éget… éget a tekintete.

- Persze… azért készítetted fel rám, az ördögre mi? – vigyorog mint egy elégedett vadmacska. Csak nem hallott minket?

- Csak mondtam mire számítson, bár szerintem így is kiborulna, ha lekiabálnád a fejét.

- Az az Ő baja, ne törődj vele – duruzsolja mellkasomra, és csak most látom, hogy félig kigombolta az ingemet.

- Hé! Mit művelsz? – a mondat vége nyögésbe fullad, ahogy megtalálja egyik mellbimbómat, és azonnal, rákvörös fejjel mindkét kezemet a számra tapasztom. Basszusbasszus. Ugye nem hallott senki.

- Mondtam, hogy kapsz te mér ezért. – értetlenül nézek rá, de kimondatlan kérdésemre máris válaszol. – Gondoltad büntetlenül nyalogathatod előttem az ujjadat? Ejnye cicafül. Pedig azt hittem nem akarsz nyilvánosan elcsábítani – fülig érő vigyora alig vetekedhet tágra nyílt szemeimmel. Ez hülye… te szadista… te kanos dög! Csak kifogás kell mi? A következő az lesz, hogy szívószállal ittam shake-t és az lesz a baja?

Ahh… neh…

- Állj le… ne itt… - erőltetek ki érthető szavakat a torkomon, bár elég nehéz, ahogy épp felfalni készül.

- Azt mondod, nálam folytatjuk? – pillant fel gyűrött ingem mögül.

- Azt mondom, hogy bárki benyithat, és ezt nem szeretném. – terelem el a témát. Nem szeretném, ha a fent létem erről szólna. Nem mintha nem élvezném, csak… nekem ez gyors, és kicsit ijesztő. Még a tegnapit sem hevertem ki. Ha visszagondolok rá, máris totál vörös leszek, és hevesen ver a szívem.

- Ha ezen múlik bezárom az ajtót. – csak nem nyugszik.

- De meg is hallhatnak. A kórházban ne legyen semmi… légyszi… - nagy cicaszemekkel nézek rá, szerencsére sikerült valamennyire összeszednem magam még így is, hogy félig elkezdett vetkőztetni.

- Na jó… most. De csak mert ilyen szépen kérted. – győzelem. gyakorolnom kell a cicaszemeket, úgy látszik jó hatással van rá.

Átöltözünk gyorsan, majd indulunk is le végre a kocsijához. Beülünk, beköti magát, de én még várok vele.

- Damar… - szólok halkan, és felém néz. Felnyújtózom, hogy elérjem, és sikerül ajkaira egy puszit nyomnom.

- Köszönöm… - talán most először volt úgy igazán, hogy olyat tett amire megkértem. Persze sok minden mást is megtett már értem, például kedves és lassú, vigyáz is rám, és tényleg hihetetlen, teljesen más mint a munkában a többiekkel.

- Most meg a kocsiban akarod? – vigyorodik el, de csak finoman a vállába öklözök, majd bekötöm magam.

- Hülye… ne magadból indulj ki – mosolyogva kényelmesedek el. – Inkább induljunk. Kicsit elfáradtam. – ahogy előre belegondolok, hogy a karjai között aludhatok el, mint a múltkor, kellemes melegség járja át a testem. 


Levi-sama2011. 11. 15. 17:30:26#17744
Karakter: Dr. Damar Frost



  

 

- Azért ne nagyon szokj hozzá... – nyünnyögi lusta kiscica mosollyal. Kis édes. Süteményke. Megeszem.

- Hmm, pedig el tudnám viselni – dörmögöm elégedetten.

- Olyan mocskosnak érzem magam.

Elrejti az arcát, de az egyik fülét látom, és az bizony piros. Vigyorogva simítom végig hasát, szétkenem a nedveinket rajta.

- Mert az is vagy.

- Hé, ne kend már szét rajtam!

- De ápolja a bőrt, nem tudtad? – húzom, megcsókolom és beleharapok mellkasának puha bőrébe. Mmmrr... itt és most felfalnám. Hihetetlenül szexis ilyen mocskosan. Vvrrr...

- Honnan van benned ennyi energia? – pihegi elfulladva.

- Nem is tudod mennyire észbontó tudsz lenni… Mitchel…

- Hé… hé állj… had menjek el zuhanyozni.

Lemondóan engedem kihussanni a fürdőbe. Az ajtóban visszafordul és olyat mond buja kis mosollyal, ami felhívás keringőre.

- A végén még kiderül, hogy nem is én leszek függő, hanem te.

Széles vigyorral vetem magam vissza a párnára, és fejem alá gyűröm karjaimat. El sem hiszem... Mitchel itt van a lakásomban, és épp a spermámat mossa le magáról a fürdőben. Egészen ma reggelig azt hittem csillió ideig eltart majd mire idáig jutok vele. Jessz!

Még néhány hónap, és olyan édes kis ribancot faragok belőle magamnak... wah már most teljesen oda vagyok érte! Talán igaza van, kezdek függő lenni, de nem bánom. Amikor először megláttam az édes kis mosolyát és a tiszta tekintetét, azonnal belezúgtam. Fúh de meg akartam kefélni. Akkor ez lehetetlennek tűnt, de mostmár...

Gonosz vigyorral simítom végig mellkasom, és rámarkolok merevedésemre.

Mostmár egy valóra váltható álom.

 

Kikászálódom az ágyból, megmozgatom merev vállam és utána sétálok. A kis édes a zuhany alatt cirógatja a popsiját, az eddig számára teljesen ismeretlen gyönyörforrást, amelyet nekem köszönhetően fedezett fel.

- Hm… csak nem tetszett? – kérdem lazán, és belépek mellé. - Zavarhatok? 

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor kimész?

Nincs azaz isten.

- Nem.

- Sejtettem – sóhajtja aranyosan, miközben hátához simulok és átölelem.

- Csak nem magadnak akartad kipróbálni? – morgom a fülébe lágyan az iménti kis jelenetre visszatérve. Megugrik.

- Mi? Nem! – nyikkan felháborodva. Édes. Nyakába puszilok, lenyalom a vizet róla.

- Ugyan… nem kell ezt szégyellni.

- De… én nem – ha továbbra is ilyen édes marad, úgy megrakom hogy beleszervül a zuhanyzóba. Eskü. Megmarkolom kemény kis péniszét. – Hé… Nem volt még elég?

- Belőled sosem elég. Igazad van, talán tényleg Mitchel függő lettem – jegyzem meg kaján vigyorral. Azt nem említem neki, hogy néhány hét és kéjsóvár kis kurvát faragok belőle. Az én kurvámat. Már most imádom őt, hát még úgy... Vvrrr.

- De… ha te… vagy kanos… miért én…?

- Mert szeretem látni az arcod… hihetetlenül szép vagy.

Nem szól semmit, csak zavartan a flakonnal kezd babrálni. Beszappanozza a kezét, és amikor rámarkol a farkamra, meglepett nyögés szakad fel mellkasomból. Ez hihetetlen... Valakih... kicserélte a kis harcias kőheteró Mitchelt valami kis cuki melegfiúra! Éljen!

- Mitchel… - sóhajtom elégedetten, fülcimpáját megszívom. Motyog valamit de nem értem, csak a kezét érzem a farkamon járni fel és alá, amitől teljesen bezsongok. Megperdítem és a csempéhez préselem a hátát, szemből simulok hozzá. Rámarok a szájára, morogva a vad éhségtől.

- Folytasd! – lihegem két csók között, kezét visszavezetem farkamra. Felnyögve, behunyt szemekkel vetem hátra a fejem, arcomba folyik a zuhanyvíz, elakadó lélegzettel élvezem. Úh... őrület...

- Mi ez? – kérdezi halkan, ujjai a péniszem aljában lévő apró gömbpiercingeket tapogatják.

- Ne hagyd abba – morgom szájába erőszakosan, és csókkal falom fel, belemarkolok kerek kis seggébe.

- Neh...

- Sss... ne félj.

Csak lágyan cirógatom kis ánuszát, pont ahogy kell, és már nyög is, gyönyörűen és élvezettel. Felfedezte ezt az újfajta élvezetet, és hamarosan függővé válik.

Megfeszül, felnyög mélyen és hosszan, és már élvez is. Gyönyörű... Erősen megszorítja a farkam, és a fájdalomtól azonnal végigcikázik rajtam a gyönyör, hangosan felmordulva követem.

 

Hosszú percek múlva térek magamhoz, kezeimmel a csempének támaszkodva térek magamhoz. Mitchel csak azért maradt állva,  mert teljes súlyommal a falhoz préseltem, és lábaimmal tartom őt.

Megpuszilom víztől nedves arcát.

- Hihetetlen ez a reggel… folyton csak meglepsz és meglepsz- vigyorgok.

- Te is… Mi ez a sok szeg?

Felnevetek.

- Majd később… előbb fejezzük be a zuhanyzást.

- Jó…

 

*

 

Megtörülközöm, hajamat megszárítom, és mire kijövök a fürdőből, finom illat fogad a konyhában. Mitchel a kölcsönpólójában és egy frissen kölcsönzött fekete alsóban tesz-vesz a konyhámban. A tűzhely előtt áll, és ha jól látom és érzem, rántotta készül. Derekamon egy törülközővel leülök a konyha közepén lévő szigethez az egyik bárszékre, lustán elkönyökölve nézem őt.

- Jól áll a kezedben a fakanál – sóhajtom álságosan. Kapok egy bosszús oldalpillantást.

- Hol tartod a kenyeret?

Rábökök az egyik szekrényajtóra, ő pedig engedelmesen kihalássza belőle. Térül-fordul, tányérok és evőeszközök kerülnek elém, majd egy istenien illatozó rántotta baconnal és sajttal. Extra adagot tol be az arcába, mivel ő a belesek legbelesebbike, és én ezt is bírom benne.

- Mai program? – firtatom két falat között.

- Hm... Hazaviszel, aztán átnézek pár anyagot otthon. Tanulnom is kell... no meg összeállítom a vázlatot a tanulmányhoz.

- Kár. Azt hittem itt maradsz és tornázunk kicsit. – Kis mosollyal megpöccintek egy kenyérgalacsint felé, pont a tányérjában landol. Felnyársalja a villájával.

- Fó fem lefet róla! – közli tele szájjal, majd lenyeli. – Pihennem is kell, és neked is! Ha jól láttam, holnap egész délelőtt a műtőben leszünk, utána ambulancián estig.

- Hát jó.

Felhajtom narancslevemet, és amíg ő elhussan készülődni, elmosogatok. Csinosan és cukin találok rá a nappaliban. A tegnapi kupit rendezi. Felöltözöm én is, majd hátulról megtámadom. Ijedten nyikkan fel amikor magammal sodrom a kanapéra.

- És most halálra csikizlek!

- Neeeehhh... nehh... hahaha... kegyeleeem... haha...!

- Kegyelem? Én azt a szót nem ismerem – nevetek jóízűen, majd amikor teljesen kifullad és kipirulva kiterül alattam, mosolyogva fordítom a hátára, megcsókolom. Puha selymes hajába fúrom ujjaim, hagyom lélegezni és inkább állát és nyakát puszilgatom.

- Még nedves a hajad – mormolom.

- Majd megszárad...

Újabb lágy csók, érzem hogy kezei hajammal játszadoznak. Megint felizgatott, de már megszoktam, hisz néha még a puszta látványától simán áll mint cövek. Felemelem a fejem és a szép melegbarna szemeibe nézek.

- Biztos menni akarsz?

- Igen – biccent.

- Kár. Pihend ki magad alaposan, mert holnap a beled is kidolgoztatom – vigyorgok le rá. – Ne hidd hogy kímélni foglak csupán mert oda vagyok érted.

- Cöh. Nélkülem a cipőfűződ sem tudtad bekötni eddig sem... úgyhogy nem lesz új. Inkább légy hálás, amiért... mff...

Csókom forró és nyers, alaposan betapasztom vele édes kis száját.

- Holnap este nálam alszol...

- Francokat.

- ...és másnap együtt mehetünk be melózni.  

- Ne is álmodj erről. Mff! – nyögi ismét a számba morcosan. Belevigyorgok a csókba.

- Akkor ezt megbeszéltük. Indulhatunk?

- Mégis ki miatt vagyok beleszervülve a kanapéba? – kérdezi szép kis szemöldökeit felemelve. Lemászom róla, segítek felállni neki és lebattyogunk a kocsihoz.

 

*

 

Egy újabb kibaszott reggel. A műtéti beosztást látva mérgelődök néhány percet, mert ahogy elnézem megállás nélkül zsinórban nyomom majd.

A nővérszobába bevakkantom hogy vizit és továbbfutok. Mitchel nincs mellettem, felküldtem néhány leletért a laborba, így egy béna és értelmi fogyatékos ápolónővel kell végigmennem a mai műtéteseken. Pompás. Ahogy elnézem, hétvégéi ügyeleten felvételesek voltunk, és a legszarabb anyagot lökték az én kórtermeimbe a kedves kollégák. Feltétlenül viszonzom majd ezt a szívességet.

Befejezem a vizitet, előírom a műtéti előkészítéseket a lázlapokon, majd a nővérszobába megyek a kórlapokért. Átfutom az elsőét a nővérpult előtt állva.

- Öhm... Dr. Frost...

- Hm?

Oldalra pillantok, egy nővér áll ott, mellette egy fiatal és csinos tanulónővérke. Jaj ne már...

- Bemutatom az új tanulónkat, Nadin Murdim. Elsőéves.

- Frost – rázom meg a lány kezét, keményen a szemeibe nézek. Csinos kis szőke, szép gömbölyű cicikkel. Fél tőlem, bizonyára szándékosan nem hívták vizitelni, de tuti hogy hallotta ahogy kiabálok a nővérrel.

- Meghoztam a leleteket – hallom oldalról, és a belépő Mitchel csini pofijára pillantok, ami felderül amikor meglátja a kis Nadint. – Jé szia!

- Mitchel!

- Hogyhogy ide kerültél? De jó!

- Ma kezdtem itt, átraktak a szülészetről.

Tehát osztálytársak. Fasza.

- Mitchel! – dörren a hangom. – Kérem a laborleleteket.

Megkapom, és átfutom amíg ők csevegnek. A lázlapokra még felfirkálok úgy tíz tizenkét B-betűt, majd hónom alá csapom a zárókat és az ajtó felé indulok.

- Együtt ebédelünk? – hallom a kiscsaj hangját. Na nem.

- Nem, Mitchel sajnos nem ér rá. Amíg kiskegyed az imént előírt beöntéseket fogja végezni ebédidőben, addig ő velem fog hentelni az ambulancián. Jó munkát! – mosolygok le rá gonoszul, és Mitchelt magam előtt kitaszítom a folyosóra. – Indulás, Casanova! 


timcsiikee2011. 11. 13. 23:29:08#17724
Karakter: Mitchel Prodan



 

Mitchel:

Magához húz, egy csókkal próbál elterelni, de hajthatatlan vagyok.

- Nálam alszol ma éjjel.

- Mi? Nem! – oké, hogy azt mondtam bármit, de a seggemet nem adom ilyen könnyen!

- Nem fektetlek meg, ne aggódj – vigyorog úgy, mint aki tudja, hogy mire gondoltam. Persze, hogy tudja. Szerintem már kiismert annyira, sőt… még annál is jobban - Nézünk egy jó filmet, rendelünk egy pizzát mellé és sörözünk. Na?

- Én kólát kérek . nem igazán vagyok oda a sörért, csak kocsmában iszom, ha éppen mindenki azt iszik.

- Megdumáltuk. Csüccs vissza. – akkor… akkor ez most azt jelenti, hogy vezethetem? Visszacsúszok a helyemre, elindul valamerre, ahol még annyian sincsenek, mint ahol az előbb voltunk, végre megáll, és kikapcsolja az övét.

- Hussanj ide. – IGEEN! Igen igen igeeen! Áááh el sem hiszem, hogy tényleg megengedi!

Azonnal bevetődöm a helyére, bekötöm magam, és beül mellém. Tiszta fura így, hogy nem ő vezet, de annyira zsongok, hogy a kormányt simogatok és már észre sem veszem.

- És most jól figyelj cicafül.

- Igen! Igen!

- Ne simogasd a kocsit, még a végén megvadul.

- Hülye! – úgy beszél, mintha ez a kocsi olyan lenne mint Ő. Bár… mivel az Ő kocsijáról beszélgetünk, a végén még elhiszem.

- Lábaid a pedálon?

- Igen!
- Akkor beindítom. Lassan és óvatosan engedd fel a kuplungot, pöccre kilő ha nem vigyázol.
- Oké!

Hirtelen beindul, de viszonylag hamar ráérzek, nem vezetek gyorsan, kábé csak annyival, mint a belvárosban szokás… lenne. Lassan suhan a táj, de már ez is több mint amire vágytam, vigyorgok mint a tejbe tök, váltok és csak megyünk tovább.

- Fúúú! De állati! Váá! – annyira jó vezeti, annyira jó fogni, annyira simén megy és annyira jó benne minden, hogy ha tehetném tuti, hogy én is vennék egy ilyen kocsit. Imádom! Imádomimádom!!

Gondolom látja, hogy magamtól nem fogok megállni míg rám nem szól, ezért szó nélkül cselekedve leállítja a kocsit. Zsibong a fejem, majd’ kiugrom a bőrömből örömömben, hogy vezethettem egy ilyen kocsit.  Áhh, ez eddigi hetem fénypontja.

- Azt hiszem a kocsimnak van egy újabb rajongója.

- Igen, imádom! – annyira, hogy megérdemel egy egy csókot, most még erre is képes vagyok. Ha Ő nem engedi meg, szerintem soha nem lett volna ilyen lehetőségem. Kioldott övvel  rávetem magam, már amennyire a kocsi tere engedi, ajkaira hosszú puszit nyomok, de egy másodperccel később máris átveszi a stafétát, és szó szerint megint úgy leteper, mint múltkor a másik kocsijában.

Nem csak ajkam, nyakam, mellkasom bőrét és érzékeny pontjait kezdi falni és ízlelni, annyira elkábulok, hogy csak sóhajtozva hagyom, most még az ölemben gyűlő forróság sem rémiszt meg. Tenyere bebarangol mindenhol, véletlenül vastag hajfonatába markolok, de nem tűnik úgy, mintha zavarná. Markol, újra vadul csókol meg, majd szuszogva hajol el tőlem.

- Menjünk, keressünk egy jó helyet és nézzük meg a versenyt. – sóhajtva helyeslek, lassacskán rendbe szedem magam, és ismét helyet cserélünk.

Miért van az, hogy egy apró gesztus is ennyire be tudja indítani? Mindig ilyen lesz? Mindig attól kell tartanom, hogy ennyire letámad? Bár… ha ugyan így vissza tudja magát fogni, ahogyan most is, akkor szerintem… ezzel nem sok gond lesz. Max annyi, hogy… már én sem fogom bírni. Aljas… lehet, hogy pont erre számít?


Elcaplatunk egy jó helyre, ahol szinte mindent látni, vagyis a pálya nagyobb részét. Nagyon jó volt az egész, az idő is olyan gyorsan telt, hogy egyszer csak azt vettem észre, már sötétedik.

- Nem értem, miért nem a Zöld mazda  nyert, pedig szerintem tiszta volt ahogy a kanyart is vette nem? – persze költői kérdés, néha arcára figyelek, és csak egy lágy mosoly lakozik rajta. - Haza kéne ugranom a fogkefémért és váltás gatyáért – ugrik be hirtelen, hogy nem észültem úgy, hogy másnál alszom.

- Van otthon egy rakás bontatlan kefém, alsót meg tudok kölcsönadni. Emiatt felesleges ekkora kitérőt tennünk.

- Oké – nekem így is jó – Na és az a francia kocsi? Nem is értem mit keresett ott… - Jó érzés, hogy valaki meghallgat a nélkül, hogy közbevágna, vagy magára terelné a szót.

~*~

Felérünk a lakásához, telefonon közben megrendeli a kaját, előre tessékel, és végre leteszi a telót.

- Üdv nálam, nyuszi.

- Már jártam itt – morgom halkan. Talán elfelejtette? Vagy… hát nem is tudom igazán mire gondoljak. Mindegy. Lehet nála ilyen a vendégfogadás.

Levetem a cipőmet, magamat pedig a kanapéra dobom, és most rajtam a sor a telefonáláson.

- … igen anyu, csak az egyik haveromnál maradok – nem sokkal később egy törcsi, egy gatya és egy becsomagolt fogkefe landol nálam. Oh, ez gyors volt. De miért pont fekete? És miért pont selyem alsó? Hah… mindegy, vendég vagyok, kunyis vagyok, nincs helye reklamációnak.

Mindketten a átvedlünk kényelmesebb cuccba, közben megérkezett a pizza is, és a tévé előtt ülve valami szellemes filmet nézve épp egy sikoly miatt majdnem kiejtem a pizzát a kezemből.

- Te mosod ki a kanapét ha összerondítod – na… a végén mindenét én fogom mosni.

- Jólvan jólvan, de ez annyira fosatós film!

- Te választottad.

- Mert még nem láttam, és... – újabb sikoly, eltereli a figyelmemet és le is sokkol. A maradék pizzát kiviszi, épp újabb merényletének maradványát mutatja a film, amikor megállítom és mindenemet bebújtatom a hatalmas póló alá. Ohmami… miért akartam ilyet nézni?

Mikor visszaér, csak a kanapé süppedését érzem.

- Féltél egyedül? – kérdez rá az egyértelműre, de csak egy biccentéssel válaszolok – Gyere ide – mellé kucorgok, hagyom hogy szorosabban magához vonjon, de elcseni a távirányítót tőlem.

- Hagyjuk ezt a fos filmet, Nézzünk valami normálisat, jó?

- Jó – nem hittem volna, hogy ennyire… rémisztő és bizarr az egész. Kiegyezünk az utolsó Harry Potter részben.

~*~

A film utolsó jeleneteit főként már szempilláim kerítésén keresztül figyeltem, Damar oldalához bújva, és ráborulva. Még pár pillanat, és tuti bealszom.

- Ébredj, nyuszifül.

- Fogat kéne mosni – motyogom halkan, de megmozdulni semmi kedvem. Olyan jó ez a fincsi meleg. Hirtelen felugrok, amikor megcsikiz, és megdörzsölöm a szemem.

- Fogmos… - nyögöm megint halkan, mire csak bólint egy aprót.
- Akkor hajrá.

Gyorsan végzek, csak hogy friss legyek, kimegyek a fürdőből és elég csak, hogy a hálószoba felé mutat, és már be is caplatok, és levetem magam az ágy közepére. Milyen kényelmes… De kicsit hideg. Forgolódva becsavarom magam a takaróba, nemsokára hallom, hogy ő is belép a sötét szobába.

- Csak alszunk. – kötöm ki azonnal - Leharapom a kezed, ha... – lassan forgó nyelvem mondatát halk, jóízű kuncogása szakítja félbe, lefekszik ő is, én arrébb csúszom, és nyújtok neki a takaróból. Közelebb kucorodok hozzá bár nem kell sokat mozognom, hátamhoz simul, és már alszol is.

~*~

Forróságra, csiklandozó kis szikrák érintésére ébredek, de mire kicsit kinyitom a szemem, semmi nincs, csak a takaró körülöttem. meg elhanyagol érintést érzek. Megfordulok és gyengén mellkasának csapódik a karom, finoman megfogja, s forró ajkai ujjaimat érintik. Megint csiklandoz, de ez kellemesebb.

- Nyó reggelt – mondom kissé torzan, felé fordulok teljesen, és próbálom kivenni tisztán az alakját.

- Neked is kiscica. – hahh… már beletörődtem a beceneveibe. Igazából… lehet, hogy lassan már hiányozna is, ha nem szólítana így. Felé gördülök, megtámaszkodom mellkasán, és arcához hajolva kap tőlem egy kába szájra puszit, reggeli üdvözlés gyanánt. Ezt azért, mert tényleg visszafogta magát. Eddig…
Átkarol és magára rént, csak egy meglepett nyögésre futja tőlem, és már csak azt veszem észre, hogy rajta terpeszkedem, és mindkettőnk reggeli merevedése egymásnak feszül. Uh… én… el is felejtettem. Mellkasára támasztom kezeimet, kissé ülőhelyzetbe próbálom tornázni magam de csókkal egy ideig visszatart, s az lesz az eredménye, hogy fenekem rajta ficánkolva fel alá csúszik, egyik kábulatból a másikba esem, s a csók közben felforrósodik teljesen a testem.

Egyre jobban beleérem magam, főleg ahogy markolászik, de szorosan fogva megállít, pont a legrosszabbkor, amikor már nem kellene olyan túl sok.

- Damar... - miért? Persze ha jól érzem magam akkor is le kell állítani?

- Elkélne némi segítség? – nem hagyom… félek, ha ő venne kezelésbe, akkor… akkor…
Megmozdítom csípőmet, mire megfeszül alattam. Hű… micsoda hatással vagyok rá.

Hirtelen a hátamra csap, felém kerekedik, olyan mint egy igazi vadálla, aki mindjárt széttép. Ne! Én ezt így nem akarom.

- Azt ígérted... hogy…

- Nem is én csábítottalak el, kiscica. Te másztál rám, felhúztad magad, aztán meg picsogsz itt nekem. – jaj ne, jaj ne… ugye nem? Oké, nagyon beleéltem magam, de… de akkor sem én kezdtem na… - Nem teszek semmi olyat, inkább csókolj meg.
- Jó… - motyogom kissé duzzogó hangon, csak kicsit kell felemelnem a fejem és máris újra letámad, falja ajkaimat, olyan forróvá válik tőle a testem, hogy a szoba levegője lassan hidegnek tűnik a számomra. Hahh… nem … nem bírom tovább. Na jó, megkockáztatom, remélem nem lesz túl… durva velem. - Damar... ahh... én nem bánom, ha... eh... ehgy kicsit... segítesz...

- Ó igen? – duruzsolja nyakamba, majd bőrömbe harap, és aprót felnyögök - Vigyázz kiscica... Ha kóstolót kapsz belőlem, függővé válsz.

Sem időm, se lehetőségem nincs válaszolni rá, sőt nem is igazán akarok, mert a sóhajba fojtott nyögések minden erőmet felemésztik, hogy ne legyek túl hangos. Figyelem, ahol nyelvével lefelé kalandozik, egyszerre éget és izgat, ingerel, csiklandoz végül mégis kéjjel halmoz el.

- Ne! – sikkantom mikor lejjebb ér, s egyetlen szavamra áthidalja ágyékomat, és combomon folytatja útját. Ah… lehet, hogy mégis hagynom kellett volna? Ahogy harapdál és csókol olyan vad ficánkolás jön rám, hogy meg kell erőltetnem magam. Hirtelen felegyenesedik és megpördít, kicsit feltornázom magam, mert eléggé nyom az ágy. Ah… annyira… annyira jól csinálja, hogy szinte már semmi nem érdekel, gerincem mentén nyal végig és velőmig beleremegek a gyönyörbe. Lassan húzza le rólam az alsót, végül a zavaróvá vált anyagot én magam taszigatom le a lábaimról. Erős  ujjaival markol meg, még ez is annyira érzékinek tűnik számomra.

- Csupa-csupa meglepetés vagy ma reggel, Mitchel.

Hahh… mégis mit várt? Ő is nagy hatással van rám… pontosan tudja, hogy mennyire. Már épp szólásra nyitnám a szám, hogy ne csak artikulálatlan nyögéssel feleljek, de ekkor olyan helyen kezd el nyalogatni, olyan érzékeny ponton, hogy ösztönösen felsikkantva markolok erősen a párnákba. Tejóég… tejóég. Ő… engem… ott… most… épp… ahh… aaahh!

 Megmarkol de eltolom magamtól. Nem akarok száz százalékosan a hatása alá kerülni, mert attól még egyelőre félek. Inkább én folytatom tervét, s magamat masszírozva élvezem, amíg ő nyelvével kényeztet, nem is kell olyan sok, mintha ettől gyorsabban élveznék el mégis kitörőbben, megremegve, megfeszülve nyöszörgök valamit, majd összezuhanok az ágyon, nedveimtől mocskosan.

- Fordulj meg, Mitchel – dörmögi teljesen elmélyült hangszínnel. Nehezemre esik a mozdulat ezért félig Ő fordít a hátamra, csak kábán figyelem mozdulatait. Hahh… ő… ő most…
Látom ahogy éhesen méreget, majd lehunyja a szemét, mély sóhajjal, kis hörgéssel vegyítve végez, s bőrömön érzem a forró, rám fröccsent cseppeket. Fejem mellett besüpped a párna, résnyire nyitom szemem, hogy lássam arcát.

- Gyönyörű vagy így, kiscica – egy lassú csókot kapok majd lassan rám nehezedik, és mellém csúszik az ágyon - Mrrr... Ez igen... Micsoda ébresztő – halk kuncogásában cseng a kielégültsége. Most már ezt is kezdem felismerni.
- Azért ne nagyon szokj hozzá. – dünnyögöm halkan, apró kis mosollyal ajkaimon.

- Hmm, pedig el tudnám viselni. – orrával arcomat dörgöli, majd homlokomat, ahol ér.

- Olyan mocskosnak érzem magam. – mélyen szégyenpírral tarkítva előre biccentem a fejem, s vállgödrébe próbálom temetni az arcomat.

- Mert az is vagy. – köszi, ezzel tényleg sokat segítettél. Pár pillanatig inkább nem mondok semmit, csak puffogok magamban, de amikor érzem, hogy a hasamat simogatja síkosan, elhúzódom kicsit tőle.

- Hé, ne kend már szét rajtam! – reklamálok egyre jobban feléledve a kábulatból.

- De ápolja a bőrt, nem tudtad? – vigyorog mint az Alice-ban a kandúr, majd közel hajol arcomhoz, megcsókol aztán lejjebb kaladozva ismét falni kezdi a bőrömet. Hahh… Ennyi nem volt neki elég? Duracell volt a pizzájában vagy mi?

- Honnan van benned ennyi energia? – kissé sóhajba fulladnak szavaim, de igyekszem józan maradni. A végén még megint totál elcsábít, és délig ki sem mászunk az ágyból. Nem vagyok én ehhez hozzászolva.

- Nem is tudod mennyire észbontó tudsz lenni… Mitchel… - duruzsolja, suttogja fülembe, forró lehelete csiklandoz, és megint kezd elkábítani, kissé megremeg a szemem, de végül egy sóhajjal erőt veszek magamon.

- Hé… hé állj… - mellkasára támasztva tenyereimet eltolom magamat tőle. Komolyan olyan, mint egy szikla, amit megpróbálhatok eltolni, de csak én mozdulok meg és esek végül seggre. - had menjek el zuhanyozni – nagy nehezen kikászálódok az ágyból, oldalt fekve megtámasztja a fejét, és végig engem figyel. Egy pillanatra megállok, és végignézek magamon. Undi ragacsos vagyok, bár… szerencsére a gyomrom nem forog attól a gondolattól sem, hogy ez itt rajtam, a kettőnk nedve. A törülközőt már tudom hol tartja, így csak körbe megkerülök az ágyat, és kifelé slattyogok a szobából. Még utoljára visszanézek rá, és állom ragadozó tekintetét. - a végén még kiderül, hogy nem is én leszek függő, hanem te. – kisebb mosollyal hagyom magára.

Eltűnök a fürdőszobaajtó mögött.

Beállok a zuhany alá, megengedem a kellemesen meleg vizet, és végre lemoshatom magamról ezt a sok testnedvet. Nem csak a… végterméket, hanem a verejtéket is. Hamar megtalálom a tusfürdőt, de nem nyúlok felé, először csak meredek magam elé, és hagyom hogy arcomba tapadjanak a tincsek. Tényleg… még így is teljesen visszafogta magát, pedig már azon a szinten voltam, hogy nekem mindegy. Égni kezd az arcom a gondolatra. Én… én hagytam volna, ha próbálkozik, és csak meg sem nyikkantam. Teljesen elvette az eszemet? Ennyire? Lehet hagynom kéne, hisz… az sokkal könnyebb, mintha sokáig tiltakoznék ellene. Ráadásul… soha nem tett olyat, ami… annyir nagyon ellenem lett volna, olyat meg pláne nem, ami kellemetlen. Sosem… Most sem… Oldalamon végigsimítom a kezemet, majd lassan hátra siklik a fenekemre, s ujjamat becsúsztatom. Ő itt… engem. Szerintem én ilyenre soha nem lennék képes, bár remélem nem is kell. Viszont hihetetlenül jól csinálta. Megcsúszik az ujjam, és meglepetten aprót nyögök. Még forró, és olyan mintha a csókját érezném rajta. Totál zavarba hoz.

- Hm… csak nem tetszett? – magabiztos vigyorral lép be mögém, én pedig azonnal elkapom onnan a kezemet - zavarhatok?  - simul a hátam mögé, ln pedig csak élcázott kelletlenséggel sóhajtok egyet.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor kimész? – mivel az ő házáról van szó…

- Nem.

- Sejtettem. – most beletörődő sóhajt hallatok, majd a tusfürdőért nyúlok. Az érintése… ölelése… olyan jó érzés. Vállamra támasztja állát.

- Csak nem magadnak akartad kipróbálni? – dörmög halkan a fülembe, és ha nem félnék, hogy elcsúszok, most felé pördülnék, de csak a fejemet irányítom felé.

- Mi? Nem! – felháborodottan horkanok egyet, hasamra simul lassan nagy tenyere, belecsókol vizes nyakamba.

- Ugyan… nem kell ezt szégyellni – egyre jobban ég az arcom, lassan már úgy érzem magam mint a Reichstag, amire esik a csekély eső.

- De… én nem – megint rásimítja kezét farkamra, ami még félig merev az előző kis akciója után. – Hé… - nyögöm halkan – Nem volt még elég? – egyre erőtlenebbnek tűnik a hangom, de próbálok nem túl gyengének látszani.

- Belőled sosem elég – ez az egyetlen kis mondat újra forrósággal áraszt el, de nem az ölemben, hanem a mellkasomban. Tényleg… én kellenék neki ennyire? Lehetséges ez, hogy végre nem csak játszadozik velem? Mi másért tenne meg értem ennyi mindent? – Igazad van, talán tényleg Mitchel függő lettem – hallom a hangján, hogy vigyorog sőt most már kuncog is, lassan újra feléledek ahogy masszíroz, s ez után nem sokkal érzem, hogy síkos tagja neki is megint merev, és a fenekemen csúsztatgatja. Cseppnyi félelem és erős vágytól remegve megdermedek. Nem… nem fogja megtenni, ha én nem akarom ugye? Eddig sem tette.

- De… ha te… vagy kanos… miért én…? – próbálok értelmes mondatot faragni az elhintett szavaimból de nem könnyű, ha közben totál elkábít.

- Mert szeretem látni az arcod… hihetetlenül szép vagy – hihetek neki? Vagy csak azért mondja, hogy elcsábítson? De… tényleg nem értem. Ha ő a felspannolt, miért engem támad le? Nyúljon magához! Hahh… hihetetlen, hogy pár mozdulat, és ismét teljesen a hatása alá kerültem. Pedig… egy ilyen után nekem sosem megy egyhamar újra… ilyen rövid idő alatt. Szégyen… Hahh…

Na jó… nem akarom őt kínozni. Pedig ha ő a tüzes neki kéne teljesen kielégülnie nem? Szabad kezemmel lassan hátra matatok, elkenek magamról egy kis tusfürdő habot, és először megérintem a csípőcsontját, innen már csak egy csúszás, és rá is markolok keménységére.

Meglepetten nyög egyet, és a hatásra elmosolyodom. Látod? Nem csak te tudsz ilyeneket. Oké nem vagyok profi benne… sőt… de legalább próbálkozom, és a reakció tetszik. Lehet mégsem vagyok reménytelen?

- Mitchel… - súgja érzékien a nevem, fülembe sóhajt, kissé előre görnyed, mintha szeretné, hogy jobban elérjem. Hát persze.

- Ne csak nekem legyen jó – motyogom kipirultan, de csak párat siklik rajta a kezem, érzem, hogy forrón lüktet, ijesztő és mégis csábító, először megremeg, majd hirtelen megpördít, és hátam a csempének csapódik.

- Hideg – még épp ennyit tudok nyögni mielőtt vadul csókol meg, vizes ajkaimat éhezőként falja fel, s ijedtemben még viszonozni sem tudom rendesen.

- Folytasd – zihálja számba, majd egyik kezével megfog és magára terel, a másikkal továbbra is kényeztet. Ümpf… élvezettel fulladok bele csókjába, ujjaimmal erősebben megmarkolom, mert így sokkal könnyebben érem el, már ennyitől megfeszül, és résnyire nyitott szemmel figyelem.

Istenem… ahogy kinéz, az egyszerűen… nem találok rá szavakat.

Hosszú haja gondolom nagyjából a hátára tapad, de pár elől lógó rövidebb tincs hol az arcán, hol a vállán előre bukva, és végig csorog mellkasán a víz.

Tisztán látom azokat a piercingeket, amiket pár hónapja véletlenül csak futólag pillantottam meg, és most valamiért erősebb izgalom jár át. Olyan… dögös. Van ennél jobb szó rá? Ha van akkor most nem találom, nem jut el az agyamig. Egyik vállán a nagy tetoválás virít szép mintázattal. Mellkasa veszettül izmos, akár hasa, minden vízcsepp megküzd a kemény kockákkal. Eszméletlen. Én soha nem fogok ilyen jól kinézni akkor sem, ha gyúrnék.

Épp hogy látom még a kezem, és végre elkezdem masszírozni. Mi ez a bütyök?

nyakamba csókol így épp lehetőségem van előre biccenteni a fejem, hogy lássam mibe ütköztek az ujjaim. Amikor meglátom, hogy amit szorongatok, valójában hogyan is néz ki olyan tágra nyílnak a szemeim, hogy még a víz is belefolyik.

- Mi ez? – hangom elhal mégis szinte rikoltok a meglepettségtől, de annyira jól kényeztet, hogy csak egyszerű észrevételnek tűnik. Meglátja merrefelé nézek, újra felemelkedik vállamról, mellkasomról, és egy csókkal terel el.

- Ne hagyd abba – annyira magával ragad, s rabul ejt erős csábítása, hogy el is felejtem egy pillanatra min akadtam ki, csak a csókja létezik és kényeztetése. Oh… viszonoznom kéne. Kezem megmozdul, teste megfeszül, erősebben nyom a csempének, és már nem is tűnik olyan hidegnek. Egyik keze a hátam és a csempe közé fészkelődik, fenekemet kissé eltolom, hogy elérjen, de amikor rájövök mit csinál, összeszorul a popsim.

- Neh… - sóhajtom a fullasztó csókba, de csak annyit reagál „Ne félj”. Ah… nem bírom. Ujja ott kezd körözni ahol nem rég a nyelve tette, de szerencsére félelmem alapja nem következik be, ujja csak kívülről, körkörös kis mozdulatokkal kényeztet. Ah… vajon meddig repíthet még?

Mivel nem rég csináltunk hasonlót, ezért egyre nehezebb most másodszorra, de mégis… annyira jó, annyira forró, hogy már nem is tudom mióta lehetünk a zuhany alatt. Elhagytam az időérzékemet. Úgy érzem, hogy mindjárt… mindjárt szétrobbanok, de egyre csak feszül és feszül a kéjes forróság, már azt hiszem nem mehet tovább, de mégis egyre csak fokozódik, s attól félek, ha vége lesz el fogok ájulni. Már így is remegnek a lábaim, Ő tart meg, egyetlen kapaszkodóm a merevedése, amit vadul én is masszírozok. Hirtelen csap le rám az orgazmus, remegő kezemmel erősen megszorítom s ő is követ. Hangos nyögésem remegve verődik vissza a csempéről, hullámokban és a gyönyör végül olyan mintha kiszívtak volna belőlem minden erőt, s már csak egyetlen támaszom egy izmos test, ami a falnak szegez.

- Hihetetlen ez a reggel… folyton csak meglepsz és meglepsz. – dorombolja elégedett vadmacskaként a fülembe.

- Te is… - válaszolom halkan, vállára támasztva tenyeremet. – Mi ez a sok szeg? – kérdem kíváncsian, de elhajol tőlem ,hirtelen lábaimra támaszkodom, nehogy elessek. Hú… annyira nem is nehéz talpon maradni. Kapok egy finom kis csókot, majd kiegyenesedve felém magasodik.

- Majd később… előbb fejezzük be a zuhanyzást – apró vigyora totál kielégülten elégedett, nem is merek sokáig a szemébe nézni, inkább lesütöm pilláimat.

- Jó… - fordulok lassan oldalra, és újra nyúlok a tusfürdőért. 


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).