Mindezek ellenére a mai napig nem voltam képes felfogni, hogy mégis hogyan lehetnek ennyire okosak és ostobák egyszerre. Meghódították az eget, az ûrt, felutaztak a Holdra, egyre távolabbra küldik az ûrteleszkópokat, felmásztak világuk tetejére és leutaztak az aljára, szemmel nem látható, apróságokat fedeznek fel és értenek meg a mikroszkópjaik felett, és mégis… Pont azt nem veszik észre, ami az orruk elõtt van. Minden bizonnyal meglepõdnének, ha elárulnám, hogy mennyien élünk közöttük. Néha, néhány unalmasabb pillanatomban elmerengek, vajon hogyan reagálnának. A többség biztosan nem hinné el, a maradék pedig megijedne, hiszen ez az emberi természet része. Félni az ismeretlentõl… elpusztítani azt. Ez az õ körforgásuk, a pusztítás.

Mindenesetre bírom õket. Tetszik a kitartásuk és a lelkesedésük, a bohém életük, hogy képesek értékelni az életet, hogy jobban meg tudják élni a pillanatot, mint mi, akik akár több száz vagy ezer évig is elélhetnek. Olyan izgalmas köztük – velük! – élni, hogy azt szinte el sem tudom mondani. Mindig képesek kitalálni valami újat, valamit, amivel meglephetnek, amivel ámulatba ejthetnek annak ellenére, hogy milyen múlandó, törékeny és gyenge lények.

Kár, hogy ezt csak én látom így, illetve már nem csak én, de a kezdetekben, amikor születésem után nem is olyan sokkal, csatlakoztam az emberekhez, kiátkoztak. Kiközösített a saját törzsem, árulónak bélyegeztek, mert sosem érezték azt a szintû kíváncsiságot és az izgalmat, amit az ismeretlen rejt. Végül, ha nem is adtak nekem igazat, megbékéltek velem, mert mára már fajtánk legtöbb tagja, mint a többi varázslény, beolvadt az halandók közé. Persze, nem azért, amiért én. Muszáj volt, ahogyan sok minden más is, és sokszor elgondolkodom azon, hogy akik még ragaszkodnak az õsi élethez, akiknek még van egy falat ember által nem lakott területük, vajon meddig bírhatják?

De ma nem szabad ilyeneken rágódnom, elvégre a ma van az úgynevezett „modern elfek” és a halandók egyik közös, kedvenc ünnepe. A Tolkien-fesztivál!
Na jó… ez igazából csak egy egyszerû fantasy-rajongó fesztivál, az egyik legnagyobb az országban. Mindenesetre az emberek többsége elfnek öltözik, az elfek pedig bátran szórakozhatnak és tehetnek úgy, mint az elfek. Más szóval nem kell hazudniuk, hogy kik is õk valójában.

Ez az év pedig különleges lesz, bizony ám! Végre magamra ölthetem családunk egyik ereklyéjét, azt a régi posztót, ami generációról generációra továbböröklõdik.

Végre elég idõs lettem ahhoz, hogy hordhassam. Csupán egy egyszerû, törzsünk jellegzetes fonákjaival ellátott páncél és nadrág, melyet ritka anyagokból készítettek és kovácsoltak a törpök, de pont ebben az egyszerûségben rejlik nagyszerûsége. Kissé félve veszem kezeim közé, néhány elf biztosan azt fogja majd hinni, hogy kigúnyolom õseinket, nem tisztelem a múltat és a hagyományokat, azért mert egy ilyen fesztivál miatt öltöm magam. Pedig ha tudnák! Talán a többi elf felismer, talán törzsem modernizálódott tagjai is felismernek és megbocsátanak, talán végre áttörést érnék el és létrehozhatnék egy vegyesen varázslényekbõl és emberekbõl álló közösséget, hogy újra egyensúlyra találjunk. Ki lenne olyan ostoba, hogy kihagyjon egy ilyen eddig nem látott lehetõséget?!

*-*-*-*

- Sajnálom, de nem – utasítom el mosolyogva a kérést, mire a két lány, aki leszólított bánatos, elhagyott kiskutya szemekkel mered rám.

- De csak egy fényképrõl lenne szó, nagyon menõ a jelmezed! Légyszi – merednek rám reménykedve, hátha meglágyul a szõrös szívem, de hát… Akkor sem engedhetem meg nekik. Egyetlen egy képet sem. Mégis milyen tiszteletlen lennék akkor?!

- Sajnálom lányok, de akkor sem – tárom szét a kezeim, mintegy jelezve tehetetlenségem, õk pedig végre feladják, én pedig végre fellélegezhetek. Lehet mégis csak rossz ötlet volt ez a ruha, eddig csak öten állítottak meg, pedig ennél sokkal látványosabb és szebb is akad , olyan amiket halandó kezek, halandó anyagból készítettek erre a jeles napra.

Miután a lányok tisztes távolságba kerültek és eltûntek a tömegben (nehogy véletlenül megforduljon a lesifotó ötlete a fejükben) elkezdek foglalkozni a tarkómat égetõ tekintetekkel is. Kissé sunyin körbekémlelek, nehogy feltûnõ legyek, majd elégedetten elmosolyodom. A társaim észrevettek. Hogy honnét tudom, hogy õk azok? Nincs is ennél egyszerûbb! Az emberfolyam lelkesen hömpölyög el mellettem, néhányan érdeklõdve, nevetve, csodálva pislantgatnak rám, míg az elfek komoran vagy meglepõdve, de egyetlen pislogás nélkül figyelnek a távolból egy stand mellõl vagy társukat ölelve.

Csodálatos!

Kihez menjek oda elõször? Hm… mit kéne nekik mondani? Legyen valaki olyan, aki nem a családjával vagy a párjával jött… hm… az, az a barna, rövid hajú, õ jó lesz. A többiekhez képest gyorsan napirendre tért a ruhám felett és folytatta tovább az útját. Biztosan nem gondolja, hogy szentségtörést követtem el. Remélem nem vesztem szem elõl.

Alig tíz perc után kezdek lemondani a tervemrõl. Fáradtan masszírozom meg a vállam és fújom ki magam. A franc gondolta volna, hogy tömegben közlekedni, ráadásul hepehupás, sáros úton (mert a hangulat miatt a szervezõk a városhoz közel esõ erdei tisztásra tették a fesztivál helyszínét) ilyen nehéz tartani a tempót. Már teljesen elszoktam a túráktól és még azt az elfet is elvesztettem, pedig látta, hogy próbálom beérni. Hah, mindegy. Biztosan valami családi eseményre sietett… amennyi csokit összevásárolt vagy az asszony várandós vagy valamelyik gyereknek lehet a születésnapja, vagy csokifüggõ. Csokifüggõ elf. Még a gondolatától is hahotázni szeretnék, annyira abszurdan hangzik.

Mindenesetre sikerrel zárom a napot. Estére sikerül összebarátkoznom pár helybéli emberrel és elffel is, és egymást is megkedvelték, nemcsak engem. Ráadásul az emberek folyton azon sopánkodtak, hogy bárcsak léteznének varázslények, mi meg csak összemosolyogtunk. Lehet mégsem lesz olyan unalmas a könyvtáros lét. Már le is beszéltünk egy találkozót a következõ hétre.

-Hé, mégis hová mész? Mindjárt kezdõdnek a táncok és a máglyarakás! - Kiabál felém Amber, ahogyan távolodok a kis társaságtól.  

- Csak sétálok egy kicsit, régen jártam az erdõben. A nyitótáncra itt leszek – ígérem miközben integetek, majd rátérek egy ösvényre, ami beljebb vezet az erdõbe, távol a zsivajtól és az emberektõl.

Olyan régen jártam a természetben, már nem is emlékszem mikor volt az utolsó alkalom, szinte lesbõl tör rám a honvágy és elfeledteti velem az emberek által fontosnak hitt órákat és perceket. Reggeltõl estig a könyvtárban dolgozom, néha beülünk valahova a kollégákkal, hétvégéken meghívnak a szomszédok kerti partira, aztán visszahívom õket, néha utazgatok, de olyankor sem távolodok el a városoktól. Szomorúan veszem tudomásul, hogy mindezidáig beértem a parkokkal. Pedig itt mennyivel jobb a levegõ, mennyivel frissítõbb a környezet, mennyivel vonzóbb minden. Lehet, hogy a hétvégéken ki kéne mozdulnom? Ha jól emlékszem van erre pár kerékpárút… de lehet inkább egy hét szabit kéne kivennem, hogy a kis sátrammal felfedezhessem az egész vidéket.

-Ne tovább – fúródik az orrom elõtt a fa törzsébe egy nyílvesszõ. A pulzusom pillanatok alatt szökik az egekbe.

- Ki van ott? – meresztem a szemem a sötétbe, de hiába látok jól éjszaka, nem veszek észre semmi szokatlant.

- Tûnj el az erdõbõl – érkezik mély hangon a válasz a feketeségbõl valahonnan a sûrû növényzet rejtekébõl.

- Ugyanúgy jogom van itt sétalgatni, mint bárki másnak – gyûröm le az ijedtséget, de nem sokáig. Újabb nyíl fúródik a fába, közelebb, mint a másik. Lehet mégis el kéne mennem? Azt már nem!

- Gyáván, lesbõl támadni én is tudok – dacolok, bár félek, hogy a következõ nyíl a mellkasomba vagy a fejembe fúródik.

- Milyen jogon mersz gyávának hívni? – villan egy sárga szempár a sötétben és jön egyre közelebb. A magas, izmos alak is egyre jobban kirajzolódik és észreveszem az arany vonalakat a kemény arcon.

- Egy õsi elf – bámulok rá szájtátva. Ha lennék már annyi idõs, most simán elhagyná a számat, hogy ezer éve nem láttam egyet sem, de azzal hazudnék. Viszont az ámulat mellett egyszerre önt el a harag is – Mégis miért támadtál rám? Nem látod, hogy én is elf vagyok?!

- Nem vagyok vak.

- Akkor meg? Nem lenne egyszerûbb békésen elintézni? – de válasz nélkül hagy, inkább végigmér, hogy aztán egy lesújtó pillantással elhúzza a szája szélét.   

- Látom a barátom nem hazudott. Csakugyan van egy ostoba kölyök az emberek között, aki õsi gúnyába öltözött. Ráadásul a Nubes[2] törzsbõl. Sajnálom õket, hogy ekkora szégyent kell elviselniük.

- Nem kell miattam szégyenkezniük! – vágok vissza szikrázó szemekkel, de még csak nem is pislog. Legszívesebben behúznék neki egyet, mégis honnét veszi magának a bátorságot? Méghogy én jelentek szégyent, amikor õ támadt a saját fajtájára! Ez eddig csak az emberekre volt jellemzõ!

- Lorion!

- Ingiiii! Merre vagy? Ugye nem ettek meg a medvék? Hahóóóó! - hallom meg Amber és Chris hangját a távolból és egy ág reccsenését a közelbõl. Az ismeretlen elf azonnal kifeszíti az íját.

- Nyugi, nyugi, mindjárt elmegyek, csak Inglorionért jöttem – lépdel felénk Ramus, akit szintén ma ismertem meg, és akit nem zavart a szégyent hozó öltözékem, hanem még örült is neki. Még valamikor a Középkorban született, õ is azonnal felismerte melyik törzs szülöttje vagyok, Elix már nem, õ már túl fiatal.

- De én még nem végeztem vele – próbálom felnyársalni a tekintetemmel, és jól tudom mit mondtam, ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy még álmaimban sem gyõzhetném le.

- Vidd a kölyköt és többé ne gyertek vissza – veti oda nekünk, mint kutyának a koncot. Már szólásra nyitnám a szám, de Ramus szigorú tekintettel átkarol és húzni kezd Amber és Chris irányába.

- Õ egy harcos, népének védõje és õrzõje. Ne bõszítsd föl!  – ereszt el, mikor már úgy gondolja nem fogok hülyeséget csinálni – Amúgy lekésted a táncokat.

- Nem érdekel, akkor is vissza fogok jönni – morgom magam elé.

Anyámék gyûlölik a vámpírokat, hiszen vadászok, megölik õket. Én sosem gondoltam volna, hogy egyel összehoz a sors. Félhetnék is akár, de teljesen más érzések lesznek úrrá rajtam, mikor meglátom. Pedig csak néhány perce vagyok mellette. Hirtelen hajol közelebb hozzám. Lehelete csiklandozza a nyakamat, az kicsit jól is esik. Enyhén pirulok csak el, amit szerencsére nem vesz észre. Hátrébb lép az iménti tette után. Enyhe mosoly jelenik meg arcán.

• Nem is kell félned, nem akarlak bántani. Iskolába mész?

• Igen. Mért? - kérdezem kíváncsian.

• El kísérhetnélek, de csak ha nem gond. - kérése meglep. Nem nagyon szeretném, ha más is látná õt. Talán önzõ vagyok, de ameddig tehetem, a közelében szeretnék lenni. Rábólintok, így lassan el is indulunk. - Egyébként a nevem Feck.

• Az enyém Noriko.

Csöndben sétálunk egymás mellett. Talán jobb lenne beszélgetni, de számomra az is elég, hogy mellette lehetek. Talán önmagam lehetek a társaságában, és nem kell megjátszanom magam. Bár csak ma találkoztam vele, mégis teljesen lenyûgözõ. Nem hittem volna, hogy egy vámpírral lesz tele minden gondolatom. Néhány osztálytársam elsétál mellettünk. Ahogy Feck-re néznek, látszik rajtuk, hogy nem tetszik nekik a látvány. Ez kissé megnyugtat. A kapunál megáll.

• Jó tanulást Noriko. - egy mosollyal arcán integet.

• Köszönöm! - viszonzom a köszönését. Furcsa, hogy milyen jó kedvem lett hirtelen. Hátat fordítva megyek be az épületbe. Egy páran sugdolóznak a hátam mögött. Jól hallom minden szavukat, de nem érdekel túlzottan. A terembe belépve helyemre ülök és várom az óra elejét.

Lassan telnek el az órák, mindvégig csak õ jár a fejemben. Az ebédszünetet a teremben töltöm. Rajtam kívül csak néhány osztálytársam van itt. Az egyikük, Sakura a padom elõtt áll meg. Minden bizonnyal akar valamit, hiszen nem beszélgetünk. Még csak egy szót sem. Nem mintha nagyon kedvem lenne velük társalogni.

• Reggel kivel jöttél be? Olyan furcsa alak volt. - szemeibe nézve, mintha gúnyt vennék észre.

• Egy nagyon fontos személy számomra. - pontosabban még nem az, de talán azzá válik.

• Értem. Csak meglepett, hogy egy ilyen... majdnem csövessel járkálsz. - enyhén kuncogó hangja felidegesít. Hirtelen állok fel és csapok az asztalra. Hogy mer ilyet mondani?

• Jobban teszed, ha befogod! - elsétálok mellette, enyhén beleütközve. A tetõre megyek. Senki sem jön utánam. Minek, hiszen csak azokat bántják, akiket egy kicsit is szeretek. Ez olyan szemétség.

~*~

Hamar hazaértem, de kissé lehangoltan. Nem történt semmi az iskolában. Unalmas volt, ahogy mindig is. Egy gyors étkezés után a szobámba megyek. Mielõtt ágyamra feküdnék, szekrényembõl kiveszem egyik kedvenc könyvemet és háttal dõlök puha fekvõhelyemre. Ahogy a sorokat olvasom kezdek elálmosodni. Nem is kell sok idõ és mélyen alszom.

Egy lágy simogatásra nyitom ki szemeimet. Lassan rajzolódik ki anya mosolygós arca. Ahogy felülök, feláll ágyamról és magamra hagy. Rögtön utána megyek a konyhába. A vacsora készen van, így leülök az asztalhoz és neki is látok. Nem eszek sokat. Az álmosság még kísért, így bocsánatot kérve állok fel az asztaltól és cipõt húzva lábamra lépek ki a házból. A kis hídhoz megyek, de mielõtt odaérnék megtorpanok, ugyanis õ áll ott. A szívem rögtön dobogni kezd. Lassú léptekkel indulok el felé, mellette állok meg.

• Nem hittem volna, hogy ma még találkozunk. - mondom olyan egyszerûen, mintha csak az állapítanám meg, hogy rossz az idõ. Enyhén beleszagolok a levegõbe. A friss esõutáni illatnál számomra nincs is jobb.

• Örülök, hogy itt vagy! - ezek a szavak jól esnek.

• Unalmas napom volt, alig vártam, hogy véget érjen. - vajon mit szólna, ha elmondanám, a szüleim az õ fajtáját végzi ki? Bizonyára elkerülne messzire. Pedig nekem semmi közöm a szüleim tevékenységeiért. Nem lennék képes bántani senkit, persze csak egy aprócska kivétellel.

• Mi a baj? - kérdezi. Kezét gyengéden vállamra téve. Fejemet kissé lehajtom, majd egy hirtelen ötletem támad és olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak lehet. Nem szokásom csak úgy ölelgetni másokat. Fõleg, ha a másik egy vámpír. De ez most egy kicsit sem érdekel.

• Ne haragudj! - kérek bocsánatot az ölelésért. Igaz ebben nincs semmi rossz, de bizonyára váratlanul érte. Ahogy hozzábújok a szívem nem bír leállni. Már szinte alig hallom a gondolataimat. Még csak ma ismertem meg, de elképesztõ, hogy ennyire vonzódom hozzá. Van benne valami, ami teljesen lenyûgözõ. Nem akarom, hogy elengedjen, de nem maradhatok így. Lassan elengedem és teszek pár lépést hátrafelé.

Nem igazán beszélünk, talán én nem is tudnék. Teljesen elvörösödtem az elõbbi miatt. Csak a patakot nézem, ami némán folydogál a medrében. Kissé elmosolyodom és Feck-re nézek.

• Azt hiszem, mára elköszönnék. Jó éjt! - hátat fordítok neki. Aprócska lépéseket teszek elõre.

• Jó éjt! - csak erre vártam. Lépteimen gyorsítok. A házunkhoz érve belépek, leöltözöm és a szobámba sietek. Ágyamba fekszem, párnámat átkarolva egy hatalmas mosollyal.

~*~

Korán kelek ezen a reggelen. Az elsõ dolgom, hogy kinézek ablakomon. A nap fénye enyhén világítja meg a tájat. Jobban szeretem az esõt, de most ez is tetszik. Kiszállok ágyamból és a fürdõbe sietek az iskolai ruháimmal kezemben. Egy gyors tusolás után felöltözöm és kedvenc parfümömet fújom magamra. Rózsa illatú. A konyhába megyek, ahol a székemen pihen az iskolai táskám. Minden bizonnyal anya hozta ide. Leülök és neki is látok az evésnek.

• Ma olyan más vagy! - mondja egy korty kávé után apa. - Szinte sugárzol. Ugye egy fiú van a dologban?

• Szívem, ilyet ne is kérdezz! - szól közbe anya. - Ez csak rá tartozik! - anya egy kacsintást küld felém, amire csak mosolygok. Elköszönve tõlük indulok a hídhoz. Mikor odaérek a patakot nézem. Párszor körbenézek, de sehol sem látom. Ez kissé elszomorít, így elindulok az iskola felé. Sokan el sétálnak mellettem, amit már megszoktam, hiszen egy irányba megyünk, de a sugdolózásuk meglep, így megfordulok. Akit elsõre megpillantok az Feck.

• Jó reggelt! - köszön szokásos hangján, amire egy mosollyal válaszolok. Elé lépek és viszonzom köszönését.

• Jó reggelt!

Ahogy szemeim kinyíltak, észrevettem, hogy a nap nem süt. Olyan így a szobám, mintha kissé sötét lenne odakint. Felülök ágyamban és kitekintek ablakomon. Esik. Sokakkal ellentétben, én szeretem az esõt, így egy kis mosoly húzódik meg számon. Nyújtózom egyet és lábaimat a földre teszem. Kissé gyorsabb tempóban állok fel és megyek a mosdóba, hogy felfrissítsem magam. Nem húzom az idõt, hamar végzek és öltözök fel. Nem reggelizem, hiszen ma korán kell beérnem. Elköszönök szüleimtõl és el is indulok. Az esernyõt kinyitom és lassú léptekkel sétálok. Körbenézek, de valahogy olyan üresnek hat a város. Bár nem a nyüzsgõ részén lakunk. Erre a részre a nyugalom szó a tökéletes. Ritkán történik valami, ami fellendíti ezt a helyet. Sokan szeretnek itt lakni. Bár, vannak olyan dolgok, amikrõl sokan nem tudnak. Ilyenek a vámpírok is. Igaz, hogy még én sem vagyok tapasztalt ezen a téren, de néhány apróságot jól tudok. A szüleimtõl persze, hiszen õk vámpírvadászok. Nem tagadom, hogy szívesen találkoznék egyel, de lehet, hogy többet nem látnék senkit.

Egy hídon állok meg, ami alatt egy patak folyik végig. Szinte az egész városon végig megy. Így esõben csak még szebb látványt nyújt. Az esõcseppek némán koppannak a víz felszínén, de most olyan, mintha hallanám ezeket a hangokat. Néha teljesen furcsa vagyok, de ezt páran a fejemhez vágták. Megszoktam már. Egy sóhajtás után magam mögött hagyom a hidat, bár a lépéseim nem gyorsultak. Vajon... miért érzem magam fáradtnak? Nem keltem korán, de most úgy érzem, szívesen aludnék. Ahogy lépkedek feltûnik, hogy nem csak az én cipõm koppan a földön. Valaki követne? Kicsit gyorsítok, a hátam mögött tartózkodó is ugyanígy tesz. Gyorsan fordulok meg és egy fekete szempárral találom szembe magam. Az a tekintet... annyira vonzó, de mégis ijesztõ. Egy lépést teszek hátra, így jobban láthatom, hogy ki követett eddig. A szeméhez illõ hajszín, eléggé fakó bõrszín. Olyan, mintha beteg lenne, de nem ez az elsõ dolog, ami bennem van. Talán õ nem is ember, lehet hogy...

• Te... ugye vámpír vagy? - mindezt egy cseppnyi félelem nélkül kérdezem.

• Talán félnél, ha igent mondanék? - a hangja mély és tiszta. És, hogy félek-e? Nem érzem ezt, pedig talán kellene. Valamiért épp az ellenkezõje. Ahogy a szemeibe nézek, mintha elvesznék bennük. Hát, ilyen egy vámpír? Félelmetesnek gondoltam mindig is, de ebben a percben ez egyáltalán nem mondható el.

• Nem! - õszintén gondolom válaszomat. A szívem valamiért õrülten dübörög. Talán azért, mert nem bírom levenni a szemeimet róla. Miért ilyen vonzó, pedig egyáltalán nem kéne annak lennie. Most biztosan csak egy áldozatnak gondol. Legjobb lenne, ha elmennék, amíg még lehetséges.

Egy lépést tennék hátra, de valamiért nem tudok megmozdulni. Bután hangzik talán, de nem akarom itt hagyni. Nem mintha az én társaságom lenne a megfelelõ számára. Valami mégis visszafog. Kicsit közelebb lépek hozzá. Nem teszek semmit, hiszen nem tudhatom a szándékait, de valamiért érzem, hogy õ nem rossz. Remélem, hogy jól gondolom.

Mindenkinek köszönjük, aki olvasott minket. Ez a történet mindkettõnknek nagyon kedves volt, és hihetetlenül nehéz megválni Ereltõl és Esgalloth-tól. Az utolsó bejegyzés egy olyan levél, amit Nayoritól kaptunk. Úgy érezzük mindketten, hogy ez a kis írás tökéletes zárása lesz a történetünknek, és reméljük, Nayori sem haragszik, hogy nem kértük az engedélyét, hogy feltehessük.

Nayori... mindent köszönünk neked. A sok bíztatást és kedves szót. :) Íme, olvassátok Nayori alkotását. :)

_______________

Egy kellemes õszi napon sétálsz egy erdõben. Egy kitaposott ösvényen haladsz, a máskor poros út most színpompás levelekkel borított. Barna, vörös, arany levelek ropognak a talpad alatt, csak néhol emelkedik ki egy-egy fa erõs gyökere. Az erdõ nem túl sûrû, de a magas fák még nem hullatták le koronájukat, s a késõ délutáni napfény dacosan tör át a lombok között. Felnézel... a nap csintalan sugarai egy pillanatra elvakítanak, de ez csak fokozza azt a furcsa békességet, amit érzel. Mosolyogva lépkedsz tovább, amikor egy erdei énekesmadár dala zendül. Úgy érzed, egyenesen a szívednek énekel, és hangja az ereidben áramlik tovább, hogy minden sejtedbe bevésse magát. Lágy szellõ fújdogál, olykor gyengéden arrébb sodorva a táplálék után kutató apróbb rovarokat és pillangókat.
Egy ideig csak az úton haladsz, de hirtelen valami azt súgja, most más felé kell menned.
Átfut az agyadon, hogy talán ostobaság, de az a valami egyre csak magához hív, ezért az ösvényt magad mögött hagyva jobbra indulsz, s beveted magad a fák közé. Gyors léptekkel haladsz elõre, bár a növényzet egyre sûrûbb. A szél kissé feltámad, komor felhõkkel takarja el a napsugarakat. Pár másodpercre megállsz, hezitálsz, hogy tovább menj-e, hisz azt sem tudod, merre mész, de az az erõ egyre csak csalogat... Így hát kissé nyugtalanul, de határozott léptekkel indulsz tovább. Percek óta csak elõre tartasz, bár ez egyre nehezebb, a fák és bokrok ágai  egyre gyakrabban tépnek bele itt is-ott is ruhádba, válladat megkarcolja egy csipkebogyóbokor ága.
Ekkor azonban kissé távolabb megpillantasz egy fehér sziklát, aminek oldalát már sûrûn benõtte a borostyán. Szaporán közelebb mész, és meglepõdve látod, hogy a szikla oldala egy furcsa, rejtettebb mélyedésnél feketén bújik meg a borostyán mögött. Ahogy közelebb lépsz, látszik, hogy nem a szikla fekete, hanem egy barlang bejárata rejtõzik a növényfüggöny mögött. Innen már nincs vissza út. A borostyánindákat óvatosan félrehúzva lépsz be a barlangba. Falai nyirkosak, de maga a barlang nem nagy. Teteje nem sokkal fejed fölött borul ívesen az üregre, ami pár lépés után elkanyarodik, hogy sötét alagúttá szûkülve folytatódjon tovább. A kezdeti szûrt fény már nem is érzékelhetõ, pár lépésig a sötétben tapogatózol, de egy újabb kanyar után megpillantod az alagút végét. Körülbelül 30 lépésnyire van tõled, gyér fény szûrõdik be a túloldali bejárat felõl. Miközben furcsa morajlásra leszel figyelmes, a csúszós talajon óvatosan lépkedve indulsz el, hogy el ne csússz, majd a barlang kijáratához érve kilépsz a sötétbõl.
Pár pillanatig elvakít a hirtelen jött erõs fény, s miközben felegyenesedsz, kezeddel takarod el a szemed. Aztán lassan kitisztul a kép, és ami látsz, elképeszt.

Egy nagyobbacska tó van elõtted. Ahogy tágra nyitod szemeid, hogy jobban megfigyeld, kissé feltámad a szél, s fellibbenõ hajtincseid halvány függönyén át is megbabonázva nézed, ahogy a szél arrébb sodorja a felhõket, s a komor tó egyszerre kitisztul: sötét mélyét átjárják a nap sugarai, kristálytiszta vize enyhén fodrozódik, s hullámai megannyi szépséges gyémántként szórják szét ezerfelé a rajtuk megtörõ fénysugarakat. Ekkor veszed csak észre, hogy a tõled jobbra egy csodaszép vízesés morajlik, s vagy tíz méter magasból zúdul alá a tavat tápláló víz, hogy aztán zubogva egyesüljön a tó rá váró cseppjeivel, s együtt ontsák magukból a lágy ködként felcsapó halvány fehér vízpárát.
Ezt a hullámzó-morajló csodát félkörívben veszi körül a fehér szikla - a tó másik oldalán zsenge fûvel borított kis domb óvja a kíváncsi szemektõl a tisztást, mögötte pedig hõsies õrzõkként magasodnak terebélyes lombú, magas fák sûrû csapatai.
A természet a maga pajzsával védi saját varázsát. Mintha minden azért létezne, hogy a tavat és a vízesést, e két féktelen szerelmest elrejtse a kíváncsi tekintetek elõl, hogy szabadon és féktelenül egyesülhessenek a végtelen gyönyörben.
Az itt-ott felröppenõ madarak, színpompás lepkék, a könnyû szellõ, a ragyogó nap, a fû és a fák kellemes zöldje, a partot borító simára kopott kavicsok, a sima víztükröt önfeledt fickándozásukkal néha megtörõ halak mind-mind ennek a lélegzetelállító látványnak a részei, s mindegyikük ugyanolyan fontos:
Együtt alkotják ezt a hihetetlen képet, amire talán nincs is jó szó... de talán megközelíthetõ: ez maga az érintetlen tökéletesség.
Szinte extázisba esve állsz percekig. Olyan gyönyör és béke tölti meg a tested és a lelked, hogy legszívesebben örökre itt maradnál. A nyugalom és a boldogság, amit érzel, örömkönnyeket csal a szemedbe, amelyek lassan folynak végig arcodon.
De ekkor elmédbe hasít a felismerés: te is egy vagy a kíváncsiskodók közül, akiktõl a természet védeni akarja ezt a szépséget!
Mint aki a tilosban járva egy szenvedélyesen csókolózó párocskát látott, halkan, nesztelenül indulsz el arra, amerrõl jöttél, hogy a szerelmeseket meg ne riaszd. Nem akarod megtörni ezt az örökké tartó, gyönyörû pillanatot.
Csöndesen osonsz végig a barlangon, majd lélekszakadva rohansz hazafelé.
Hála az égnek, nem vettek észre, nem zavartál meg semmit!
De amit láttál, az már örökre a tiéd. Az idõk végezetéig az emlékeidbe és szívedbe írta minden pillanatát. Tiéd a legnagyobb ajándék, amit a természet adhatott.

Már az erdõ szélénél jársz, amikor hangokat hallasz. Körbenézel, nem tudod honnan jön, csak egyre élesebben hallatszó susogást érzékelsz. Aztán hirtelen a susogás szavakká formálódik, és maga az erdõ szól hozzád sejtelmes, lágy hangján:

Hajdan e fák között élt két szerelmes,
Kiket az ég is egymásnak adott,
Emléküket õrzi a sziklán túli tisztás:
A tó neve Erel, a vízesés Esgalloth.

Szellemük akarta, hogy a helyre rálelj,
S érzéseik megtisztítsák gondterhelt lelkedet,
Szívük vágyát örökre megõrzöm, de kérlek,
Soha ne hívj ide más embereket.

Megértõ mosolyra húzódnak ajkaid, s bár nem tudod, kinek, de bólintasz. Igaza van. Nem engedheted, hogy az emberek belerondítsanak a tökéletességbe. Szívedre teszed a kezed, és magadban megesküszöl: soha nem szólsz a tisztásról senkinek.

________________________

Köszönjük.:)