- ettõl többet vártam egy ilyen kaliberû bûnözõtõl- vetem oda neki a fegyvert- ha harcolsz, az a minimum, hogy kiismered az ellenfeled, na mármost az eddigiekbõl igazán rájöhettél volna, hogy nem egy közönséges ember vagyok...ami azt illeti nem is vagyok ember- elhült tekintettel néz végig rajtam.

 A ruháimat átitatta már a kifolyt vörös vérem, és jó pár, emberek számára végzetes sebbel is büszkélkedem, de még mindig élek.

 - ha meg akarsz ölni, ennél erõsebb fegyverekre lesz szükséged, minimum egy mérgezõ átokkal átitatott pengére...

 - Mi vagy te?- kérdezi szörnyülködõ tekintettel- szíven szúrtalak, de te mégsem...

 - hogy mi vagyok? Jó kérdés...nem tudom, érdemes-e elmondanom... bár végül is nem érdekel ha tudják...- megindulok fel, azonban az elsõ lépés után fájdalom hasít belém és szédülni kezdek. Francba...úgy tûnik nem marad elég erõm a regenerációhoz.

 Mellkasomhoz szorítom a kezem és kiegyenesedek. Nem láthatja rajtam a gyengeséget...hogy olyan fájdalmaim vannak amikbe más rég belehalt volna...

 - Nos, ha valóban tudni akarod, megmutathatom...- felveszem az elejtett virágot, majd a kezembe fogva elé tartom. Mivel még nem nyertem vissza az erõm enélkül nem tudok átváltozni.

 Mozogni kezd, majd indák nõnek ki belõle amik a karomra tekeredve behálózzák az egész felsõtestem. Hátamon végig csavarodva szárnyakként állnak össze, amikkel repülni egyenlõre még nem tudok, de hatalmasakat lehet ütni velük és pajzsnak is kiválóak. A szemfogaim is megnõnek kicsit, éppen annyira hogy az amúgy sem hétköznapi külsõmet még feltûnõbbé tegyék. Hosszú, hegyes végû farok bújik elõ a hosszú kabát alól, majd tekeregve csapódik a földnek, mély, keskeny vájatot hagyva maga után.

 - fogadjunk nem láttál még démont- nevetek fel a lány arckifejezését látva. Így jobban bele gondolva õ sem tûnik épp embernek... más már réges-rég kidöglött volna, de õ még mindig él...lehet hogy õ is démon...vagy legalábbis valami lény...mindegy.

Érzem, hogy újra szédülni kezdek. A támadása...nekem meg volt annyi sütnivalóm, hogy az átváltozással még rá is tettem egy lapáttal...gratulálok Max, megint jól összehoztad...csak addig húzzam ki míg elteszem láb alól...

.oOo.

Két nappal ezelõtt…

Ez a város már nem olyan, mint régen. Most már felismernek az utcákon, és bármerre megyek, nagy ívben kikerül minden ember. Suttognak, reszketnek, elfutnak. Kár, hogy a futás felhívás keringõre. Némelyik azt hiszi, kiállhat ellenem, de még egyik sem tudott még csak megsebesíteni sem, nem hogy eltenni láb alól. Nevetségesek és ostobák. Azt mondják, én vagyok maga az Ördög. Ki tudja? Különbözök tõlük, nem tudom miért. Ugyanúgy nézek ki, mint õk, viszont más vágyak fûtenek és néha egészen olyan, mintha különös erõk lakoznának bennem. Erõsebb vagyok bármelyiküknél. Szabadságra teremtettem.
Ezekkel a gondolatokkal foglalkozva térek be a kedvenc fogadóm ajtaján, név szerint a 37 Kalózba. Kérek egy pohár whiskyt és leülök a szokásos helyemre, a sarokban álldogáló asztalhoz. Kortyolgatom az italt, a gondolataim széles tárházával foglalkozva, majd újabb kört rendelve múlatom tovább az idõt idebent. Érzem, a testem minden kis sejtje érzi, hogy itt valami történni fog rövid idõn belül, és a megérzésem nem hagy cserben. Pár perc csupán, és nyílik az ajtó. Egy srác lép be, döbbenten szemléli a kocsmában ülõket. Mintha csalódott lenne, bár nem tudom mit várt, hiszen ez egy kocsma. Becsapja az ajtót, ami amúgy sincs túl jó állapotban, és igazából csodálom is, hogy nem szakad ki a helyérõl egy ekkora rá mért trauma után. A srác a pulthoz lép és leül, egybõl szóba elegyedve a csapossal. Halkan, csöndben figyelem, ahogy lassan vitába fullad a szóváltásuk.
- Mit adhatok?
- Mi itt a legerõsebb?
- Hát… Van vodka, whisky, koktélok, sör, többféle….lássuk csak...
Az egyik kocsmatöltelék viszont úgy tûnik, nem bír magával, és mindenképpen bele akar kötni az ismeretlen, furcsa fiúba.
- Hány éves vagy kölyök, 12? Nem hinném, hogy neked itt van a helyed!
Valóban, a srác arca sokkal fiatalabbnak mutatja a korához képest. A kisugárzása, a szavai és mozdulatai azonban már nem arról árulkodnak, hogy ilyen nagyon fiatal lenne. Nem kell sokat várni arra, hogy a bomba robbanjon. Nem hiszek a szememnek, amikor azt észlelem, hogy a pulttól egy pillanat alatt a fickó elõtt terem ez a különös idegen. Tudtam, hogy ma itt lesz valami, éreztem, és azt is, hogy ezzel a sráccal lesz kapcsolatos, ám azt nem hagyhatom, hogy ez a buli kicsússzon a kezeim közül. Hirtelen érzem, hogy az adrenalin ledönt a lábamról, én pedig készségesen átadom magam neki.   Ezért érdemes élni. Nem hagyom, hogy ezzel a semmirekellõvel verekedjen össze helyettem! Azt a fickót egyébként is én akartam kibelezni, de annak még nem jött el az ideje.
- Jóember… Látom, maga még nem ismer, úgyhogy bemutatkozom. Max Benedict, itt látom, még nem ismernek az emberek, ami nagy hiba. Ha jót akarsz magadnak, vagy szimplán szeretnéd túlélni az estét, ajánlom, jól vésd az eszedbe ezt a nevet, és ha meghallod, legközelebb menekülj!
Igen, erre vártam! Végre egy ellenfél! Képtelen vagyok tovább csendben ülni – ez a sült galamb az enyém.
- Ereszd el azt a férfit… Szánalmas, nálad gyengébbekkel kikezdeni… Ha bunyózni akarsz, itt vagyok én!
Elereszti a férfit és most már rám figyel.
- Mi van aranyom, talán azt hiszed, te képes lennél akár az elsõ tíz percet túlélni?
Nevet, és bennem csak még nagyobb lángok gyúlnak. Meg akarok küzdeni vele. Tudnom kell, mennyit bírok, mennyire különbözöm az emberektõl és nem utolsó sorban szeretném jól a földbe döngölni ezt a nagyképû kölyköt.
Nevessen csak. Még nem tudja, kivel áll szemben. Az igaz, hogy én sem, de ha elveszíteném ezt a csatát, legalább a kérdéseimre választ kapok. Én készen állok, hogy megkíséreljem átugrani ezt az akadályt.

.oOo.

Sosem szerettem a hosszú harcokat. Egy nyisszantás, egy döfés, egy kis méreg, vagy egy határozott mozdulat, és kész. A veszély viszont mindig is vonzott. Ez az életem. A veszély. Harc az életért, a szabadságért. Ez a küzdelem azonban nem akar véget érni, pedig már két napja folyik megállás nélkül. Még sosem küzdöttem ennyi ideig senkivel, ám ezt nem szabad a tudtára adnom ennek a nagyképû hólyagnak. Nem tudhat semmirõl, még akkor sem, ha ezért az életemmel fizetek, és ez lesz az utolsó csatám.
A tagjaim zsibbadtak, fájnak a megerõltetéstõl, de nem adom fel, pedig már a levegõt is csak kapkodom. Megdöbbent ennek a férfinak az ereje, még sohasem találkoztam hasonlóval, bár az is igaz, hogy fõleg emberekkel akasztom össze a bajszom – õk jelentik számomra a szórakozás lehetõségét. Férfi, igen, egészen bizonyosan az. Nem csak egy kölyök, vagy egy srác. Már megbizonyosodtam errõl. Egy kölyök nem harcol így.
 Csupán egy kés van nálam, a kardomat már elvesztettem a küzdelemben, valahol a földön hever, túl messze ahhoz, hogy utána tudjak nyúlni.
- Védd magad, nem mondom még egyszer! Egy olyan kis fruska, mint te, ellenem soha az életben nem gyõzhet, akármennyi embert is irtott már ki!
Úgy látom, nagyobb szabású támadásra készül. Nem vesztegethetem a másodperceket, így amíg õ felkészül a támadására, a tekintetemmel a környezetemet vizslatom, keresve a kardom. Megpillantom, és lassú, méltóságteljes léptekkel indulok el felé. Mire felveszem és hátrafordulok, már az ellenfelemmel találom szemben magam, aki talán minden megmaradt erejét összeszedve támad rám.
- Védd magad!
Visszhangzik a fejemben a felkiáltása. Felemelem a kardom, de már csak azért, hogy az õ kardjának támadását hárítsam vele. Erõtlenséget érzek magamban, ahogy hátraesek a férfi nagy erejének lendületétõl. Puffanok a földön, amitõl minden porcikám sajog, és elsötétül a kép a szemeim elõtt. Talán elájultam? Nem. Képes vagyok újra kinyitni a szemeimet. A kardom még a kezemben, noha a földön fekszek, mint akit legyõztek, és a késemet sikerült elejtenem, de én továbbra sem vagyok hajlandó feladni. Úgy látszik, õ sem, mert mire felülnék, õ már fölöttem van, hogy lábával visszanyomjon a földre és kardját a nyakamhoz szegezze. Fölöttem áll, s én nézek fel rá, mintha valami istenség volna. A nyavalyás. Ha azt hiszi, gyõzött, akkor nagyon téved! Megemelem a kardom felé, de õ most is gyorsabb – kardjával kiüti a kezembõl az enyémet.
- Oh! – nézek az elvesztett kard után.
Fegyvertelen vagyok. Nem érem el a harisnyatartómba rejtett utolsó darab késemet sem. Egy rossz mozdulat, és lefejeznek, így hát észnél kell lennem. Talán még megúszhatom valahogy ezt az ütközetet. Talán nem olyan kegyetlen ez a fickó, mint amilyennek mutatja magát, de ha mégis, akkor ideje szembenézni a halállal. A halállal, amitõl sohasem féltem igazán.
- Na, gyerünk! Ölj meg!
Nevetek. Magam sem tudom miért.
- Áldani fogja a neved az egész város! Vérdíjat is kaphatsz, gyerünk!
Mintha megdöbbenést tapasztalnék az arcán. Ez lehet a kilépõm a szorult helyzetbõl? Lassan húzom fel a lábam és nyúlok a késem felé, miközben beszélek, remélve, hogy a mondandómra figyel, nem a mozdulataimra. Ha elérem a kést, megfordíthatom a felállást…

- A dicsõséges égi megmentõ, Max Benedict! Az emberek oltalmazója!
Dühöt akarok benne ébreszteni a cukkolásommal. Mindent a szent célért. Más csak pár centi hiányzik, hogy elérjem azt az átkozott kést…

- védd magad- emelem magam elé a véres pengéjû katanát- nem mondom még egyszer! Egy olyan kis fruska, mint te, ellenem soha az életben nem gyõzhet, akármennyi embert is irtott már ki!-igazán azt sem tudom már miért is töröm magam miatta, de már akkor sem állt le mikor elõször találkoztunk...

.oOo.

2 nappal ezelõtt...

Unott fejjel sétálok London fõ utcáin. Az itteniek még nem ismernek, így csak annyit látnak, hogy egy furcsa ruhás, kissé különc fiú igyekszik belekötni minden járókelõbe, és végül is igazuk van. Egy furcsa, különc, csak egyet nem tudnak rólam, nem egy közönséges fiú vagyok.

Hiába, ostoba nép, nyilván nem látott még emberi testben rejtõzött incubus démont, azt is a felsõbb kasztok egyikébõl.

Jobb híján az egyik fogadóba térek be, gondolván kisebb helyen, kevesebb emberrel nagyobb sikerem lesz egy jó kis bunyóra, vagy esetleg sikerül kijátszanom õket és elcsennem ami nekem kell. Belépve nagyot koppan az állama földön. A fogadó szinte kihalt, a tulajon és pár iszákos csavargón kívül alig akad értelmes lélek, bunyóra alkalmas padig egyáltalán nincs.

- chö...szép...-dünnyögöm az orrom alatt, majd bevágom magam után az ajtót. A tulaj felmorran, de nem tesz semmit. Pár fószer felfigyel, majd amikor meglátják, hogy csak egy nagy mellényû kölyök érkezett újra sörös korsójuk fenekét szemlélik. Kiköpöm a csalódottságtól megkeseredett nyálcsomót, majd a bárpultnál foglalok helyet.

- mit adhatok?- térdi a cseppet sem szimpatikus csapos. Nyilván neki sem tetszett az elõbbi kis jelenetem, de az legyen az õ baja.

- mi itt a legerõsebb?- kérdem, nem mintha bármi is felérne itt a nálunk csak Tüzes Sárkányvér néven ismert itallal.

- hát..van vodka, whisky, koktélok, sör, több -féle...lássuk csak...

- hány éves vagy kölyök,12? Nem hinném, hogy neked itt van a helyed!- horkant fel az egyik részeg a sarokból. Széles mosolyra húzódik a szám, itt balhé lesz, érzem. Szép lassan, ráérõsen leszállok a magas bárszékrõl, majd démoni erõ kihasználva a következõ pillanatban már az asztalánál állok, a helyiség túloldalán. A fickó csak hátra hõköl, nem érti hogy voltam képes erre.

- jóember...- igazgatom a szétcsúszott gallérját- látom, maga még nem ismer, úgyhogy bemutatkozom- gallérját össze szorítva emelem fel, majd tartom ki magam elé olyan könnyen, mintha egy darab papírt fognék- Max Benedict, itt látom még nem ismernek az emberek, ami nagy hiba. Ha jót akarsz magadnak, vagy szimplán szeretnéd túlélni az estét ajánlom jól vésd az eszedbe ezt a nevet és ha meghallod legközelebb menekülj!

-ereszd el azt a férfit...szánalmas, nálad gyengébbekkel kikezdeni... ha bunyózni akarsz, itt vagyok én!- éppen elhajítani készülök a halálra rémült férfit, mikor egy nõi hang szakít félbe. Eleresztem a férfit, aki össze esve terül utána végig a padlón, majd a hang forrását kezdem keresni. Meg is találom. Egy apró, csinos lány üldögél egymagában a sarokban, ám mint kiderült az édes külsõ agresszív belsõt takar.

- mi van aranyom, talán azt hiszed te képes lennél akár az elsõ tíz percet túl élni?- nevetem el magam...mint utólag kiderült rosszul tettem...

.oOo.

Most itt állunk, és nem hogy az elsõ tíz percet túl élte a fruska, két napja mást sem csinálunk, csak harcolunk, de ennek vége. Most, úgy tûnik kénytelen vagyok kiereszteni az erõm, szóval, -védd magad!- felemelem a kardom és támadok

Egy régi seb, ami most felszakad. Egy ismeretlen érzés, ami hozzá húz. Egy kulcs, amely titkokat õriz. És egy másik, ami hatalmas erõt rejt magában. Annyi kérdésem lenne, de senki sem adna rá válaszokat. Sokszor ver hevesen a szívem, de megmagyarázhatatlan ez az egész. Gyakran történnek titokzatos dolgok, de ha a szüleimre nézek, csak semmit mondó szemekbe ütközöm. A nyakamban lévõ kulcs az oka mindennek. Mikor kicsi voltam, akkor kaptam. Nagyon tetszett, különleges volt, szebb, mint bármelyik más nyaklánc medálja. Apám szavai, még most is a fejemben zengenek. Vigyázzak rá, az életem árán is. Ha majd elég idõs leszek, akkor fogok találkozni azzal, akinél a kulcsom párja van. Azóta eltelt már jó pár év, de még mindig csak várok. Kereshetném, de nem mennék sokra vele. Vajon, milyen ember lehet? A kulcsról sok dolgot nem tudok, csupán csak annyit, hogy varázserõvel ruházza fel gazdáját. Nekem még sincs ilyen képességem. Úgy látszik, hogy ez nem is igaz.

• Kisasszony, kérem készüljön a reggelire! - az egyik szolgálónk lép be szobámba. Meg sem várva válaszomat, távozik.

Gazdag családból származom, de engem nem érdekel, hogy mi vesz körül. Egyik kezem arcomra teszem. Vajon, miért ilyen forró? Már megint az a heves szívdobogás. Pedig nincs semmi, ami okot adna erre. Tükrömbe nézek, ahol saját, kipirult arcom köszön vissza. Nem bírom már ezt az egészet. Lassan állok fel és hagyom el hûvös szobám. Nem voltam még szerelmes, nem is akarok az lenni. Amit érzek, csak a kulcshoz köthetõ. A lépcsõn megtorpanok. Apám igyekszik az étkezõbe, egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Rideg, mint mindig. A viselkedése nem ilyen, mégis úgy érzem, hogy csak a nyakláncom érdekli õt. Könnyen lehet, hogy tévedek, de mikor rám néz, nem látok szeretetet. Anyámra már más szemekkel néz. Olyankor kellemes, szinte simogató melegség árad belõlük. Én csak egy zavaró tényezõ lehetek neki, de ennek ellenére szeretem õt és anyámat is. Hiszen õk a családom.

Ahogy leülök az asztalhoz, elénk teszik a finomabbnál finomabb ételeket. Szemkápráztató, sokszor nehezen döntök, hogy mihez is lenne gusztusom. Néha elegem van, hogy gazdag vagyok, de ilyenkor teljesen más érzések kerítenek hatalmába. Falánk lehetek, egyedül az étel tud felvidítani. Most mégis nem érzem magam eléggé éhesnek ahhoz, hogy rossz szokásomhoz híven, faljak. Furcsa érzéseim vannak, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyérõl. Nevetségesen hangzik, de így van. Ez a heves szívdobogás nem akar elmúlni. Annyira rossz és fáj is. Könnybe lábadnak szemeim. Miért kell nekem ilyet éreznem?

• Rosetta! - apám éles hangjára felnézek. - Gyere a tárgyaló szobámba! - nem feleselek, csupán egy apró biccentés után felállok és követem õt. Kinyitja az ajtót, elõreenged, majd maga után be is zárja. Helyet foglal és komor tekintetével néz egyenesen könnyes szemeimbe. - Valamit tudnod kell, ha már ilyen állapotban vagy!

• Mirõl lenne szó? - kérdezem, kezeimmel a ruhámba markolok.

• A heves szívdobogásod okát. - honnan? Döbbent arccal nézek rá. Ez nem lehet. Megrázom fejem. Nem tudhatja, hogy mi bánt. - Jól figyelj rám! A kulcs, ami a nyakadban lóg, nem egy hétköznapi vacak! Varázserõvel bír, de ehhez kell a párja.

• Honnan tudod, hogy mi zajlik le bennem? - csúnyán szakítom félbe, de egyszerûen nem fér a fejembe, hogy ezt tudja. Nem lát belém... akkor meg hogyan?

• Rosetta! - megdermedek. Eddig még sosem vette feljebb a hangját. - Ha türelmes leszel, mindent elmondok. Szóval, ahhoz, hogy mûködjön a varázsereje a kulcsodnak, kell a párja is. A heves szívdobogásaid... - elfordítja arcát az ablak felé, ami a csodaszép kertünkre nyílik. Kis koromban sokat játszottam ott. - ...a közelben lévõ kulcs tulajdonosa okozza. Ez jó hír! Ahogy közelebb van hozzád, a dobogásaid is erõsebbek lesznek. De nem kell aggódnod, ebbõl nem lesz semmi bajod.

• Nem igazán értem. - még mindig ruhámat markolom, de már nem olyan szorosan, mint az imént. - Miért pont szívdobogás? Mi van ezekkel a kulcsokkal? - azt tudtam, hogy varázserõ rejlik bennük, és hogy a gazdájukra ruházódnak át. De nem igazságos, hogy így kell éreznem!

• Majd, ha meg lesz a párja, akkor kettõtöknek elmondok mindent! - most jobb, ha vissza megyünk! - sóhajt egyet mondata végén. Én nem vagyok éhes. Ezt tudtára is adom. Nem ellenkezik, magamra hagy.

Szomorúan nézek ki kertünkre. Nem érzem magam okosabbnak. Nem értek semmit. Remélem, hogy elõbb, vagy utóbb választ kapok kérdéseimre, különben bele õrülök ebbe a heves dobogásba.

Eddig az ablakból néztem, de már kint ülõk a virágok között. A rózsák a kedvenceim, de a kamilla virágért is oda vagyok. Õk a legkisebbek, olyan törékenyeknek látszanak, akár csak én magam. Jó lenne tudni, hogy ki az, akivel osztozom ebben a furcsa és különleges érzésben. Kissé lenyugodtam, de még mindig kellemetlen ez az egész. Egy rózsát emelek orrom közelébe és beleszagolok. Olyan lágy illata van. Lehunyom szemeimet és elfekszem a fûben. A virágokat nem nyomom össze, így emiatt egy percre sem aggódom. Lágy szellõ fújdogál, ami szinte simogatja arcomat. Nyugodtságot érzek szívemben. Valahogy úgy érzem, hogy nincs is szükségem semmire.

• Hmm... szép nyakláncod van! - hirtelen pattanak ki szemeim. Azonnal felülök és az idegenre nézek. - Mond csak, nem adod nekem?

• Nem tudom, hogy ki vagy te, de nincs jogod mások tulajdonát csak úgy elkérni! - semmi szégyenérzet nem látszik rajta. Egy hamis vigyor. Ahogy elfordítja arcát, komolyságot fedezek fel rajta. Apám hangja üti meg füleimet, õ pedig azonnal eltûnik. Kérdõn nézek a közeledõ családomra. - Ki volt ez? - kérdezem aggódva.

• Egy eléggé gonosz ember, aki a kulcsod erejére pályázik. Legközelebb légy óvatosabb! - rám parancsol, amire csak egy egyszerû fejrázás jön válasznak.

Bele sem merek gondolni abba, hogy mi lesz, ha megtámadnak, azért, ami a nyakamban lóg? Most szerencsém volt, de mindenhol nem lehetnek ott a szüleim, ahol én is vagyok. Vajon, mit okoz még nekem a kulcs?

Meg kellett várnom az estét. A város szélén állva, ahova nem ért el minden ricsaj, tisztán éreztem a figyelmeztetést, ami belülrõl jött, hogy egy lépéssel sem tanácsos ennél tovább menni. Még nem bírnám el, s a napnyugtáig hátralevõ idõ elég lesz hozzá, hogy alkalmazkodjam, felvonjam védõbástyáimat és alkossak egy álarcot, amiben mutatkozni fogok, mert nem tarthattam meg ezt a mostanit. Nem akartam ténferegni, inkább csak csendesen meghúzni magam és beleovadni a szennyes csendéletbe, amit a nyomor rajzolt ide. Az egyik macsaköves sikátorban letelepedtem egy kuka fedelére, s a lábam elõtti tócsát használva tükörként, apránként változtattam el arcom, külsõm, próbálgatva a darabkákat, mint a színészek a maskarát. Elõbb a szemet- mandulametszésû ametisztet egyszerû szürkévé, a legáltalánosabbá és közönséges vágásúvá. Aztán a vonásokat mázoltam el, határozatlan, seízû képet teretmve, az ajka vonala is bionytalanná halványult. A bõrt hagytam- sápadt volt, de nem feltûnõ, ahogy koromon sem igazítottam. Alacsonyabbnak tûntem, karcsú helyett véznának, piszkosszõke hajjal, ami tépett tincsekben keretezte arcomat. Ruhámat egyelõre nem cserélhettem le- nem akartam lopni, s itt nem is lett volna mit, ha csak nem koldust szeretnék alakítani, de nekem valami teljesen átlagos kell. Mire végeztem, Sybaris eltûnt, helyette Dan ücsörgött magának, nézelõdve- a mozdulataimat csiszoltam, hogy mást személyiséget mutassanak, más temperamentumot és gondolkodást. mindenre ügyelnem kell- kemény leckét kaptam ebbõl, bár nem ezt akarták fejembe verni, ó dehogy. De a játékok, mik önálló lélekkel és akarattal bírnak, nem rángathatók a végtelenségig madzagon. Vicces próbálkozásaimat senki sem látta, alig jártak erre, minden szegényes volt és piszkos, ha épp nem romos vagy elhagyatott, így nyugodtan, ráérõsen folytattam az általam kitalált személy megformálását, amíg úgy nem gondoltam, élethû és egyedi annyira, hogy ne tûnjön fel köztünk hasonlóság. Már álltam, ahogy a lépéseket tanultam be, s ahogy elindultam, végig a kis utcán, néztem a balkonokat, a kitört ablakok hosszú sorát és ennek a monstrumnak a szánalmas, rothadó szélsõ gyûrûjét. Nem voltam igényes, nekem megfelelt volna itt is, de épp ez az üresség tehetett róla, hogy mennem kellett. Ha itt telepszem le, vagy feltûnõvé válok, vagy sok energiám megy el álcázásra, felesleges illúziókra, és bár nem éreztem magam gyengének, oly sok év kihagyás után nem akartam fejjel menni a falnak. Egyébként is, minél inkább meg akartam nehezíteni azok dolgát, akik nyomomba eredhettek, annál is inkább, mert néha feladták, ha rám se akadtak. És hol máshol rejtõzhettem volna el jobban?

A város- azt hiszem, Shirata lehet a neve- hatalmas, fõként halandó mércével, míg az idõben már számos állott helyén és még sok épül majd romjaira. Nyüzsgõ, színes, lüktet benne az emberi romlottság ritmusa, vagy épp a gyarlóság mozgatja gépezetét, számára mindegy. Utcáin- mint életerõs szörnyeteg ereiben a vér, tódul a tömeg, sokszor maga se tudja, miért és hova, csak megy és megy... Iszonyodtam tõle, de elvegyültem- szaguk, tarka forgataguk elrejtett, s egészen kicsire gyûrtem össze rezgésem és aurám- ennyi másik lény közt lehetetlen megtalálni még a legerõsebb mágiával is, ha nem vérrel keresnek. Halandóvá váltam hát, hogy élhessek ismét, s ahogy szerepembe éltem magam, lassan lefoszlott rólam a tömény émelygés és viszolygás. Lemállott a görcsössé tevõ idegenkedés és a félelem, ahogy minden más is, amit érzésnek bélyegezhettem volna. De mindezek csak árnyékai voltak az igaziaknak- inkább elmém tudta, hogy ezt érezném, s így vetültek lényemre. Órákba telt, mire a kirakatokat nézve kitaláltam, mihez fogjak és hogyan éljek- a semmibõl bukkantam fel s nem tehettem csak úgy. Viszont az õsz kapóra jött, az, hogy a hasonszõrûek most kezdik meg az iskolát, egyetemet... kirakott gyászjelentésekbõl állítottam össze magamnak egy új ént, új életet... Nem kellett erõlködnöm, hogy elfogadjam vagy megszokjam a dolgokat- már mindegy, jellemembõl fakadóan nehezemre esne-e vagy sem, túl sokáig éltem olyan kényszer alatt, ami eltörölte bennem személyiségem számos jegyét, ha nem az összeset. Senki voltam, egy számomra semmit sem jelentõ világban, egyedül. Már csak az maradt meg belõlem, ami idáig életben tartott, a többi lemorzsolódott, máshogy nem lehetett, túl hosszú volt a folyamat és túl alapos. Kongtam az ürességtõl és magam sem tudtam, miért kell még élnem- igen, emlékeztem az eskü szavaira, hiszen mélyem belém égtek az utolsó hangig...de nem értettem õket és csak megfakultam, tompán fájva visszhangoztak a lelkemben ott, ahol az emlékek melegségének kellett volna lennie. De nem csak gondolataim tûntek el nyomtalan. Túl sokszor próbáltam szökni, lázadni, reményt keresni, és egyre kegyetlenebb valóságok sújtottak a földre. Aztán elmúlt. Csend lett. Várakozó, idõt nem ismerõ és nem érzõ, összeszorított fogú, megtörhetetlen csend született bennem. Egy halott tárgy türelme és néma szívóssága költözött belém- megöltem lelkem, üvegkoporsót kínálva fel neki, hogy meggyalázva, de békén nyughasson. Nem gondoltam rá, hogy feltámasszam, miután elhagytam a kriptát, ahova zártak- egyszerûen megrekedtem abban az állapotban, nem akartam szembenézni a múlttal, a történtekkel, magammal és fõleg nem érzéseimmel. De nem vágytam egy új életre sem igazán. Csak lennem kellett, valamilyen módon nem szûnni meg még létezni... és nem zavar ez az állapot, mert nem érzem terhét vagy szépségét. Minden szürke, fénytelen és az is marad.

Diák lettem. Daniel Nanagino, néhány éve egyedül élõ, szellemszerû, egyszerû lény. Ha bemutatkoztam, öt perc múltán már senki sem emlékezett rám. Meglepõen könnyen ment minden, amit el kellett intéznem, hogy az egyetem tanulóinak sorát gazdagíthassam- sorra elõkerültek elkallódott jelentkezésem, igazolványom, az elõzõ iskolák bizonyítványai és más papírok. Mély hajlongással köszöntem meg, halk, alig hangon beszéltem és teljesen hétköznapi voltam. Legalább egy hatalmas könyvtárhoz hozzáfértem, ahol kedvemre idõzhettem, bár néha hozzácsapódtam kisebb csoportokhoz, hogy a falkaszerûen vonuló csapatok részének tûnjek, keveset közlekedtem egyedül- nem voltam megtámadható, de még észrevehetõ sem. Eltûntem, mint szürke szamár a ködben...