Ismét a kedvenc helyemen ülök, a tavacskánál, a parton. Ideje gyakorolnom, hiszen nemsokára a faluba megyek, hogy újra zenéljek. Az emberek szeretik a zenét, érzékenyek a szépségre, és furcsa mód, talán ezért is szeretem õket. Vagy inkább, talán ezért nem tudom gyûlölni õket annak a sok szörnyûségnek az ellenére sem, amit a családommal tettek. Hiszen mi sárkányok békés lények vagyunk, de az emberek mégis félnek tõlünk, üldöznek minket, megölnek minket, igába hajtanak minket.
Lágyan pengetem a kotot, édes dallamokat csalva ki belõle. A szél susog a fák és a tavirózsák levelin, a fûszálakon. Néhány vízilény hallgatja a zenét. Aztán hirtelen megérzek valamit. Egy furcsa aurát, amit már régen nem éreztem. De az nem lehet, itt a közelben nincs olyan, mint én. Nem lehet egy sárkány. Ám amikor felnézek, egy lányt pillantok meg. Árad belõle, hogy sárkány. Látom, megdöbbentettem azzal, hogy észrevettem, így a döbbenet elmúltáig van idõm megcsodálni õt. Dús, hosszú, vörös haja van, smaragdzöld szemei, és rendkívül csinos arca. Ez az elsõ, ami felkelti a figyelmem. Bõre világos, mellei kerekek, és az egész alakja nagyon formás. Pont nekem való falat. Látom, hogy kinyitja a száját, de hang jön ki belõle. Ennyire megbabonáztam volna? Elmosolyodom magamban, tehát még mindig nagyon csinos vagyok a száznyolcvan évem ellenére is. Hiába, mi sárkányok jól tartjuk magunkat. Ruhája elég fura, és sok ékszert visel. Nem lehet idevalósi.

- Szép napot! – szólalok meg végül, mikor hiába várom, hogy õ beszéljen.

- Önnek is! – válaszol. Hangja kissé karcos, érezni az erejét. Közelebb lép, én azonban nem félek. Ha harcolni akarna, meglepett volna. - Gyakorol?

- Igen. Ma megyek a faluba zenélni – mosolygok rá, mire õ is elmosolyodik. Egészen csinos a kicsike. Jó lenne vacsora utánra. - Vándorol, ugye? – kérdem. 

- Ja... Igen, tudja, nagyon messzirõl jövök... Nem tudja, hogy bánnak az itteni lények a sárkányokkal? – kérdi, mire elkerekednek a szemeim. Honnan jött ez, hogy nem tudja? 

- A sárkány szerencsétlenséget hoz az emberek szerint – hebegem halkan. Nem kéne ilyen nyíltan beszélnie. Ha emberek vannak errefelé, akkor most mindennek vége.

- Ó, szóval embereknek hívják õket, és rettenetesen babonásak! Köszönöm! – erre a kijelentésre meglepõdöm. Nem fél, hogy megölik? - Elnézést kérek, hogy megzavartam – mosolyog rám. - Amikor játszani fog, feltétlenül meghallgatom. Ön nagyon tehetséges! – a hangja tisztelettõl cseng, mire akaratlanul mosolygok rá.  - Szép napot! – köszön el, majd elindul.

- Várjon! – kiáltok utána, mire megáll. Meg kell neki mondanom, muszáj. Ha õ is sárkány, jobb, ha tudja. - Ha maga sárkány, ne említse ezt az embereknek. Ha megtudják, maga meghal.

- Köszönöm szépen! – pillant rám. Mintha meglepõdött volna. Majd elindul a falu irányába.

Nem tudom, ki lehetett ez, és hogy miért jött ide. De sárkány, semmi kétség, mégpedig egy tûzsárkány, ahogy az erejébõl megítéltem. Én vizisárkány vagyok, tehát ha összeverekednénk, egyikünk sem gyõzne. A tûz nem erõsebb a víznél, és fordítva.

Folytatom a gyakorlást, de közben egyre a titokzatos sárkány jár az eszemben.

~*~

Eljön az este, én pedig elindulok a faluba. Kotom a kezemben, lassú léptekkel közeledem. A gyerekek látnak meg elõször, és kiabálva futnak hozzám.

- Aya-sama, végre itt van! – kiabálja egy kislány. – Ugye zenél nekünk?

- Azért jöttem, kicsim – mosolyogom rá. – De csak akkor, ha jó gyerekek lesztek.

- Jók leszünk, megígérjük – bólogat egy kisfiú. A többiek is ígérik, hogy jók lesznek.

Szeretem a gyerekeket. Õk még ártatlanok, romlatlanok, tiszták, nem úgy, mint a felnõttek. De velük ki tudok egyezni, viszont hamarosan el kell mennem innen. Túl sokáig maradtam már itt, az embereknek fel fog tûnni, ha nem öregszem.
A gyerekek ugrabugrálnak körülöttem, míg elérünk a falu fõterére. A falusiak már összegyûltek, hogy meghallgassanak. Ilyenkor mindig adnak ételt, vagy pénzt, bár bevallom, utóbbinak nem sok hasznát veszem. Az étel viszont mindig jól jön. A tömegben megpillantom azt a lányt is, akivel a tónál találkoztam. Nem tudom miért, de amikor a tekintetünk találkozik, a szívem nagyot dobban. Nem értem, mi van velem, hiszen nem is ismerem. Vajon miért zaklat fel ez a találkozás? Olyan, mintha a tekintetünk mágnesként vonzaná a másikét. Nem értem, mit jelent ez. De nem érek rá ezzel foglalkozni. Az emberek körbevesznek érdeklõdnek irántam, majd megkérik, hogy zenéljek nekik. Én ennek boldogan teszek eleget.

Szokott helyemre, a kút tövébe ülök egy emelvényre, és magam elé teszem a hangszerem. Az emberek körben leülnek a földre, és látom, hogy az a lány pont velem szemben foglal helyet. Érdeklõdve néz, mire érzem, hogy melegem lesz, de igyekszem palástolni. Nem értem, mi van velem, hogy miért zaklat fel egyetlen pillantás, amely ráadásul olyantól ered, akinek a nevét sem tudom. Közben leszáll az este, az ég koromfeketévé válik, csak a lampionok fénye világítja be a teret. Olyan gyönyörû. Apró bogárkák köröznek a lampionok körül, én pedig nagy levegõt veszek, és játszani kezdek.
Ujjaim érintik a húrokat, a muzsika felcsendül.

Néhány klasszikus darabot játszok, majd pár modernebbet, és egyet, amit én magam szereztem. Imádom, ahogy a zene árad a tagjaimból, a hangszerbõl, és szinte eggyé válok a kotoval, amely már évek óta a lényem része. Olyan, mint a barátom, talán több is annál. Egy társ, aki elkísér az úton. Becsukom a szemem, és csak a dallamra figyelek, amely elhagyja a húrokat. Teljesen átadom magamat a zenének. Olyan, mintha belõlem áramlana, mintha én lennék a zene, mely megtölti az emberek szívét-lelkét. Végül aztán az utolsó szám is elhal, én pedig hatalmas tapsot kapok. Kinyitom a szemem, és mosolyogva hajolok meg a közönségnek.

Mikor felállok, a helyi fogadó tulajdonosa egybõl mellettem terem. Tachibana-san jó ember, mindig nála eszem, ha játszom az embereknek.

- Aya-sama, ismét csodálatos volt, mint mindig – hajol meg elõttem. – Megtisztelne, hogy elfogadja a meghívásomat?

- Szívesen, de csak egy feltétellel – mondom, majd szememmel megkeresem a fura, vörös hajú sárkányt. – Ha õ is velem jöhet – mutatok rá.

- A barátja? – kérdi Tachibana-san. – Furcsa szerzet, vörös hajú, mint valami démon.

- Hát, én sem vagyok fekete hajú – nevetek fel halkan, majd intek a lánynak, aki elindul felém. Én pedig a fogadó felé. – Mégis egész jól megvannak velem, nem igaz?

Tachibana-san bólogat, majd beszélgetni kezdünk. Mikor odaérünk a fogadóhoz, õ elõremegy, én pedig bevárom a másik sárkányt. Õ kissé tartózkodva fogadja a meghívást, de azt hiszem, inkább kíváncsi, mint fél.

- A nevem Aya – mondom. – És a tiéd?

- Sophianae – válaszol tömören.

- Nem éppen japán név – jegyzem meg. – Honnan jöttél?

Ezt nem hiszem el… Ekkora barmot, azt hiszi, pont megijedek egy e… Gondolat menetembõl egy erõs kéz hoz vissza a valóságba, ahogy megragad, majd erõsen egy fának csap. Nyekkenek egyet, ahogy hátam találkozik a keményfa törzsével, majd tekintetem, mélyen az elõttem álló emberébe fúrom.
   - Most már… most már hagyd abba! Kezd kissé elegem lenni ebbõl… - Szólalok meg fennhangon, ahogy most már egyre jobban kezd bennem felmenni a pumpa, de a düh azonnal elillan és helyét a félelem veszi át, amikor meglátom a fazon hatalmas szemfogait, majd megérzem a leheletét, ami csak úgy bûzlött a vér szagától.
Istenem, mondd, hogy ez csak egy álom. Ez nem lehet a valóság… A lény testével szorosan az enyémhez préselõdik és rám nehezedik.
Most… meg fog erõszakolni…
   - Ne, kérlek… Ne bánts… - Nyöszörgöm rimánkodva, hátha meghatom és elenged.
   - Sosem érnék úgy hozzád, te undorító pokolfajzat! – Sziszegi nekem, egész közel a fülemnél, majd fájdalmasan az álkapcsomra szorít és félre dönti a fejem.
E-ez… ez egy… Vámpír. Riadok meg, amikor végre tudatosul bennem, hogy mi is ez valójában.
A lény közelebb hajol a nyakamhoz, majd hosszú, hegyes szemfogát, és nyelve hegyét, lassan végig húzza a nyaki eremnél. Egész testemben remegek, amikor a fák közül egy másik alak bukkan fel. Eleinte még nem látszik tisztán, de az égbolton végig cikázó villámok megvilágítják egész lényét, aztán a következõk lecsapnak, majd az elmaradhatatlan dörgés is fokozza a remek belépõjét. Erre ez a dög is megáll a mozdulatban és az idegenre terelõdik a figyelme.
   - Eljöttél – Szólal meg, majd mielõtt, én is megszólalhatnék, ajkaimra tapasztja kezét, ezzel is elhallgattatva.
Óh, hogy dögölnél meg… Szemeim szikrákat szórnak a dögre, de ezt az már sajnos nem látja.
   - Hívtál nem igaz? – Szólal meg végül a másik is, mély hangján, aztán egy újabb villám cikázik át az égbolton, ismét megvilágítva a teret.
   - Mindenkihez elmész, aki hív? – Kérdezi kicsit gúnyos hangnemben, amire én értetlenül pislákolni kezdek, hol az egyikre, hol a másikra, nem értve az egészbõl semmit sem.
   - Nem igazán… csak akik okot adnak rá. – Válaszolja, majd rám néz az ismeretlen, miközben én továbbra is értelmetlenül pislákolok rá.
    – Úgy látom a rendõrrel nem érted be… De mindenesetre… a mai vacsorád sajnálatos körülmények között a lemondottak listáján szerepel. –  Indul meg nagy iramban a dög felé, aki azonnal elugrik a másik elõl, ám ekkor a fiú támadása, majdnem engem kap el.
Hogy az a… Nézek rá nagy szemekkel.
   - Menjen innen el… - Szól rám, kicsit sem finom hangnemben, mire megrázom a fejem.
   - A... amíg nem kapok magyarázatot, egy tapodtat, sem megyek! – Vágom rá azonnal, mire a másik arca eléggé elkomorul, ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy én szembe szegülök vele.
   - Jobban tenné, ha nem érdekelné a magyarázat és inkább rém hallgatna és elmenne i.. Vigyázzon!!! – mondatát, nem tudja befejezni, hanem erõsen ellök onnan és õ is hátrább ugrik, ahogy a dög kettõnk közé ugrik. Keményen találkozik a fenekem a talajjal, amire halkan feljajdulok. Tekintetem azonban, az elõttem harcolókra terelõdik, majd amikor az idegen elõvesz a hosszú fekete kabátja alól egy karót, elkerekednek a szemeim.
Egy komplett karót tart magánál?
   - Látom a tegnap óta felkészültél.
   – Bár hasztalan… hisz elõbb el kéne kapnod, hogy azt használni is tudd. – Azzal azonnal támadásba lendül, de olyan gyorsasággal, hogy szemmel nem lehet látni, aztán hirtelen a másik mögött bukkan fel és erõsen hátba rúgja.  Elõre esik, ekkor kapcsolok, hogy pont rossz helyen csücsülök. Tekintetem találkozik a másikkal, azzal összekapva magam, felkelek.
   - Maga süket?? Azt mondtam, hogy menjen innen el! –  Szól rám ismét, na de én nem vagyok az a nagyon is engedelmes típus.
   - Már megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó elme… - Mondatom nem fejezem be, mert a jófiú megsebesül és ennek hangot is ad. A holdfénye megvilágítja a másikat és tisztán kivehetõvé válik a csillogó friss vér, amire szemeim ismét elkerekednek.
Aztán kemény küzdelem következik, és végig úgy néz ki, hogy az aki nem rég megtámadott, az áll nyerésre.
A fenébe is… ha a jófiú veszít nekem annyi…. de lehet, hogy neki is. Segítenem kéne neki, de hogy? Egyet csap rajtam a másik és én ott is maradok… Kezdek el gondolkodni, miközben az egyik fa mögé húzódom, és onnan figyelek, aztán hirtelen meglepõ fordulat következik. A jófiú átfordul a hátára és a karót, amit nem rég húzott elõ a kabátja alól, maga elé tartja, majd megtámasztja a tompa végét a mellkasán, és a dög, ahogy rávetné magát, egyenesen bele ugrik, és nyársra szúrja magát. 
De a dög nem halt meg, csak látszólag lebénult, mert elég dühösen néz a másikra. Aztán a jófiú ülõhelyzetbe tornázza magát és egyenesen rám néz, közben elég csúnyán köhögni kezd, majd szája szélén vékony vércsík folyik le.
   - Mégis, hogy lehetnek az emberek ennyire ostobák… – Kezd el morgolódni, amire nem igazán szeretnék válaszolni. Helyette én szeretnék válaszokat kapni.
   - Mi.. Mi a fene volt ez az elõbb? – Szólalok meg végül, de közelebb biztos nem megyek.
   - Mi az a kishölgy talán még nem találkozott vámpírral? – Kérdezi, egy apró mosoly kíséretében, ami valljuk be… nagyon jól állt neki. Ám ekkor újra csúnyán köhögni kezd, és a szél is egyre jobban feltámad, majd lassan az esõ is szemerkélni kezd.
   - Vámpír..? Ugyan ne nevettess már.. azok nem léteznek..- Vágom rá, ugyanis, valahogy nem akarom elhinni a történteket.
   - Ha nem léteznek, akkor az ott mi? Maga szerint egy ember túlélte volna ezt? – Kérdezi, miközben a dögre mutat, majd megbökdösi, és gyilkos tekintettel néz, hol a fiúra, hol rám. Erre, arcomra egy fintor ül ki, ahogy az arcát kezdem fixírozni, de az elõzõ kérdésekre nem válaszolok.
Ocsmány egy dög….
   - Na, látja.. – Szólal meg ismét, ahogy a hallgatásom beleegyezésnek veszi.
   – Most pedig menjen haza, ki tudja, mik vannak még itt, és az idõ sem épp társalgásra int. – Tanácsolja, miközben nehezen, bár talpra áll. Hát… érdekes egy este annyi szent.
   - Nos… akár hogy is… Szeretném meghálálni a segítségét. Pénzt elfogad?- Kérdezem tõle, továbbra sem mozdulva a fa mögül, ám választ nem kapok. Tekintetem találkozik a fiúéval, aki elég furcsán néz rám, jobban mondva, inkább egy pontot figyel, de nagyon is. Még hozzá a nyakamat. Szemei vörösen felizzanak, azzal egy lépést hátrálok, mire õ is tesz felém egyet.
Az hiányzik, hogy ez a fickó is egy olyan dög legyen, mint az. Kezdek kicsit pánikba esni, mire az illetõ megindul felém, én pedig hátrálni kezdek, majd nem figyelve a lábam elé egy nagyobb kõdarabban hátra esek.
   - A fenébe! – Mordulok, fel, majd ahogy feltekintek, a másik elõttem áll meg, és vörös szemeivel tekint le rám.
   - N-na jó, ha rám akarsz ijeszteni, az nem fog menni! Ha szépen mondod, akkor is megértem, hogy többet ne jöjjek erre! – Erõltetem meg hangom, mire a másik guggol hozzám, majd a nyakamon végig simít, jobban mondva a nyaki ütõeremen. Tekintetemmel követem a mozdulatot, majd hirtelen megragadja a karom és közelebb von magához. Megfog az álkapcsomnál, majd félredönti a fejem, mint ahogy azt nem rég is megtapasztalhattam, de ez sokkal gyengédebb volt.
   - M-mi a francot mûvelsz?! – Förmedek rá, ahogy elrántom karom, de az mintha nem is hallana. A nyakamhoz hajol, és száját is kinyitja.
   - Abból nem eszel! – Mordulok fel, majd eltolom magamtól és egy jókora taslit keverek le neki, és kezem nyoma rendesen meglátszik fehér bõrén, amire arcára végre, valami érzelem is kiül, méghozzá döbbenet, de szemei továbbra sem változnak át.
 Bizonyára, elment az esze, na de majd én…
   - Ébresztõ, te félkegyelmû, az elõbb még normális voltál, mi van veled?! – Kezdem el rázni, ahogy a vállánál fogom.
   - Ahh… - Nyúl a fejéhez, majd keze lesiklik az arcára, ahol megütöttem.
   - Gyerünk, térj már magadhoz! – Rázom meg ismét, és szemeit is lehunyja egy pillanatra.
   - Jól van, itt vagyok, csak ne rázzon már! – Förmed rám, ahogy kinyitja szemeit, és azok újra kéken csillognak.
   - Huh… na, végre. Még egy ilyen, és másnap a halakkal úszol. – Mondom fenyegetõzve, mire, az leveszi vállairól a kezeimet, majd feláll.
   - Most meg hova mész? – Érdeklõdöm, miközben én is talpra állok, majd lenéz rám és kicsit sem szépen, majd lassan elindul az erdõ sûrûjébe.
   - Semmi köze hozzá. Törõdjön a saját dol… - Mondatát nem tudja befejezni, mert menet közben elkezd elõre dõlni, majd végül a földön elterül. Azonnal odarohanok, és finoman rázni kezdem.
   - Uram! Uram! – Szólítgatom, de nem jön válasz, eszméletlenül fekszik a földön és több sebbõl is vérzik.
   - A picsába is… - Kezdek szitkozódni, majd valahogy nehezen felkaparom a földrõl, majd hosszú karját átdobom a nyakamon, és vállammal a hóna alatt kezdem támasztani, miközben lassan elindulok vele.
   - De nehéz vagy… Mibõl vagy te, ólomból?- Morgok magam elé.

~♥oOOo♥~

Végre hazaérek az új jövevénnyel, majd bevonszolom jóformán a nappaliba és a kanapéra fektetem. Kelly azonnal ott terem mellette, és elkezdi szagolgatni, meg játszadozni az egyik fekete tincsével.
   - Nem, nem! Kelly… tünés. – Zavarom el onnan a macskám, majd a fürdõbe sietek, törölközõért és az elsõsegély dobozomért. Amint mindent elõkerítek, visszamegyek a fiúhoz, majd egy széket húzva a kanapéhoz leülök.
   - Hát… remélem, nem harapja le a fejem… - motyogom, ahogy elkezdem leszedni róla a kabátot, majd végül jön a fekete felsõje, és végül szemem elé tárul az izmos, hófehér felsõtest. Rendesen megnézem magamnak, és egy aprócska pír is szökik az arcomra. Megrázom a fejem, aztán elkezdem elállítani a vérzést, majd a sebeket kezdem tisztítani. 

Egy jó tíz perc múlva el is készülök, és egy utolsó simítást végzek a kötésen, azzal a véres vattacsomókat és egyéb dolgokat összegyûjtöm, és kiviszem a kukába.
Amint ezzel is megvoltam, besétálok a szobámba és az ágynemû tartóból, kiveszek egy póttakarót, azzal átsétálok a nappaliba, majd betakarom vele a még eszméletlen fiút.
   - Gyere. – Szólok oda Kellynek, aki odasétál hozzám, majd felveszem és leülök vele a székre, várva hátha felébred az egyén, miközben simogatni kezdem, és õ halk dorombolásba kezd.
   - Na, jó én addig összedobok valamit, enni. Te addig vigyázz a vendégünkre rendben? – Beszélek kedvesen a cicushoz, és inkább felkelek a székemrõl, Kellyt a földre teszem, azzal kimegyek a konyhába ügyködni, mivel nem bírok egyhelyben maradni.
Eközben Kelly felugrik Luchian mellkasára, és elfekszik ott, egészen közel az arcához, és halkan dorombol neki.