|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| vicii | 2016. 10. 18. 22:06:03 | #34681 |
 Karakter: Benito
Megjegyzés: (SlanderMan kezdés)
- Kicsim, itt az ideje lefeküdni!
Anyu belép a szobába, én pedig vidáman söpröm a dobozba a játék katonáimat és felpattanok az ágyra. Megigazgatom a szuperhősös pizsamámat majd bebújok a takaró alá, anya pedig mosolyogva ül le az ágyam szélére. Feljebb húzza a takarót, megigazgatja, majd finoman a hajamba túr.
- Anyu, megnézed, hogy nincs-e a Babadook a szekrényben?- kérdem suttogva, nagy szemeket meresztve a beépített szekrény felé, anya pedig csak meglepetten felhúzza a szemöldökét.
- Babadook? Az meg mi?- kérdi meglepetten, lágyan megcirógatva az arcom.
- A Babadook a szekrényben lakik, onnan figyel, aztán éjszaka hármat kopog az ajtón… és ha kinyitod a szekrényt, akkor elvisz magával!- súgom az orromig elbújva a takaró alatt, megborzongva a gondolattól, anyám pedig csak rosszallóan rázza a fejét.
- Kitől hallottad? A nővéred mesélte ezt neked?- kérdi aggódva, én pedig csak megrázom a fejem. – Nem ő volt? Akkor ki?- puhatolózik tovább, én pedig lesütöm a szemeimet.
- Sam volt az, ugye?- teszi fel a kérdést, én pedig nem válaszolok, meghúzom magam. – Tudhattam volna. Rossz hatással van rád az a gyerek!- sóhajtja megrovóan, én pedig nagy szemekkel pillogok fel rá.
- Akkor megnézed, nincs-e a szekrényben?- kérdem, a mosolya pedig vissza szelídül. Feláll, a szekrényhez lép, én pedig izgatottan nézem, ahogy kinyitja, majd eltűrve a ruhákat körülnéz benne.
- Nincs itt semmi, leszámítva néhány unatkozó molylepkét.- kacag fel, én pedig megkönnyebbülten felderülök.
- És a…- kezdek bele, de be sem kell fejeznem, mindent tudó mosollyal térdel le az ágy mellé és les be alá.
- A Görbe Embernek sincs nyoma.- mondja magabiztosan, én pedig megnyugodva helyezkedem el a párnák között. – Félnek, hogyha idemerészkednek, velem kell szembenézniük. Márpedig egy morcos anyukától még a mumusok is félnek!- mondja széles vigyorral, én pedig felkacagok, ahogy közelebb hajolva, két keze közé fogja az arcom és összepuszilgat. – Most pedig aludj kincsem, holnap iskola.- búcsúzik, én pedig széles, elégedett mosollyal fúrom az arcom a párnák közé.
Feláll, a kislámpát az éjjeliszekrényen égve hagyja, mint mindig, mint ahogy a hálószobaajtó és résnyire nyitva marad. A ház elcsendesedik, éteri nyugalom árad szét…
Kopp. Kopp. Kopp.
Felpattannak a szemeim, rémülten pillantok a szekrény felé, ahonnan a hangot hallottam.
Kopp. Kopp. Kopp.
Remegve ülök fel, a takarót az orromig felhúzva. A sötétben próbálok minél erősebben fókuszálni, a félelem lassan kúszik be a tagjaimba…
- Anya!- kiáltok hangosan az ajtó felé fordulva, szememet le sem véve a gardróbról, de nem jön válasz. – Anya…!- próbálkozom újra, hangom elfúl, a szó vége már csak suttogásként hagyja el a számat.
Kopp. Kopp. Kopp.
A szekrény ajtaja a csendben szinte fülsüketítően felnyikordul, lassan résnyire nyílik… a félelem szorítja a torkomat, kiáltanék, de képtelen vagyok. Elfutnék, el, valahova messze, távol innen, de a tagjaim bénák, nem tudok megmozdulni.
Valami csillogót látok a résen át… egy szem, ami pont rám mered… szinte a lelkemig lát és kínzó rettenetet csihol. De valami furcsa… a szem világosodni kezd, mintha fényt árasztana magából… narancsos, erős fényt, ami lassan bevilágítja a kis szobát. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hogy azok lángok.
A szekrényajtó kicsapódik és hatalmas, vörös lángnyelvek csapnak elő belőle. Felsikoltok.
A helyszín hirtelen megváltozik, már a nappaliban vagyok. Apát sehol sem látom, csak Mariet és anyát. Az ablaknál állnak, nekem háttal, úgy bámulnak ki az éjszakába. A lakásban a füst már fojtogató, mindenhonnan hallani a lángok ropogását és a szerencsétlenek jajveszékeléseit.
- Anya… Marie…- nyújtom feléjük a kezem vékony, elcsukló hangon szólva.
- Nincs semmi baj, kicsim…
- Minden rendben, Beni…
Felém fordulnak, a könnyeim pedig megindulnak, végigszánkáznak az arcomon, hogy aztán a földre csöppenve sisteregve párologjanak el.
Mindketten lángolnak. A ruhájuk már majdnem elégett, mint ahogy a hajuk. Égő hús szaga terjeng a levegőben, nekem pedig a torkomra fagyott minden szó. Csak némán zokogva nézem, ahogy közelebb lépnek, egykor gyönyörű arcukon a mosoly groteszk vigyorrá torzult. A tűz lassan marja le a csontjaikról a húst. Mellém lépnek, én pedig hátrálnék, de nem mozdulnak a tagjaim. Lebénított a félelem. Belül sikoltva hadakoznék, de moccanni sem tudok, mikor letérdelnek mellém és átölelnek. Orromat betölti az égő hús szaga, a bőröm pedig megperzselődik, ahogy körém fonják a karjaikat.
- Minden rendben… most már minden rendben…
Égek… iszonyatos kín kúszik a tagjaimba, nem hallok mást, csak a saját kínkeserves sikoltásomat…
A saját sikolyomra ébredek. Hideg verítékben úszva csapkolódok az ágyon, a takaróm körém csavarodott, az arcom ázik a könnyektől. Beletelik néhány másodpercbe, mire felfogom, hogy már nem álmodok. Zihálva ülök fel, majd az arcomat a tenyerembe temetem. Néhány hosszú percig csak hallgatom dübörgő szívverésem a sötétben, majd miután sikerült kicsit megnyugodnom, lassan az éjjeliszekrényen nyugvó lámpa felé nyúlok. Az óra negyed ötöt mutat. Ma egész sokat aludtam.
Fáradtan kelek fel, már tudom, hogy felesleges a visszaalvással próbálkoznom. Ezen a szinten a rémálmok csak rosszabbodnának, nekem pedig semmi kedvem egy újabb pánikrohamhoz. A gondolat megragadt az elmémben, a pulzusom újra elkezd felfelé kúszni. Rettegek egy újabb rohamtól, tudatomban még élénken él a legutóbbi. A legközelebbinél biztos meghalok. Szívrohamot kapok vagy megfulladok.
Hogy eltereljem a gondolataimat, felkapcsolom az összes villanyt a lakásban és felrakok egy adag kávét, közben bekapcsolom a számítógépet. Átnézem a híreket, az emailjeimet, majd töltök magamnak kávét és letelepedek a gép elé. Ránézek a blogokra, amiket követek, a közösségi oldalakra, facebook, twitter, instagram, majd a youtubnál kötök ki. Élvezem, hogy megállni látszik az idő, a város még nem ébredt fel, semmi zaj nem hallatszik. De ahogy elsuhan az első kocsi az ablak előtt, úgy kezd egyre jobban összeszorulni a gyomrom.
Reggeli gyanánt leveszek egy konzervet a polcról, felmelegítem a tűzhelyen a tartalmát és nekilátok a dolognak, amit nagylelkűen babfőzeléknek hív a gyártó. A fura ízeket már egészen megszoktam, meg se kottyan, egyhangúan majszolok.
Az idő telik, egyre gyorsabban, én pedig egyre idegesebb leszek. Az utolsó pillanatig várok, mire elkezdek készülődni. A pizsamámat csak az ágyra dobom, már arra sem veszem a fáradtságot, hogy beágyazzak. Mégis minek? Vendég úgyse jön, engem nem zavar, este pedig újra összetúrom.
Farmert húzok, pólót és egy kapucnis felsőt, majd céltalanul kezdek tenni-venni. A konyhában matatok, igazgatom a felhalmozott konzerveket a polcon, és lassan hatalmas gombóc gyűlik a torkomba. Végül felkapom a táskámat és megállok a bejárati ajtó előtt. Kezem a kilincsen, de nem tudom lenyomni. Bénultan bámulom a fehérre mázolt falapot, a szívem a torkomban dobog, rémisztő gondolatok cikáznak a fejemben. Mi van, ha odakint kapok pánikrohamot? Mondjuk a buszon? Mindenki előtt? A többi ember meg észre sem fog venni. Senki sem segít majd rajtam, míg a földön vergődöm, átlépnek felettem, én pedig tehetetlenül kimúlok. Olvastam a múltkor, hogy Kínában egy férfi az utcán kapott szívrohamot és meghalt, mert senki sem figyelt rá és nem hívtak mentőt. Ez itt is megtörténhet. Minden esély megvan rá. Vagy követ valaki, és egy néptelenebb utcában egyszerűen leszúr… valaki, aki olvassa a blogomat. Talán coolguy27, aki mindig széttrollkodta a bejegyzéseimet, amíg le nem tiltottam. Simán lehet, hogy egy pszichopata, akinek egy emberi élet csak annyit számít, mint egy hangyáé. Mi van, ha követ, és út közben hátulról lelő, és…
Egyszerűen csak ki kellene sétálnom a busz elé.
Lenyomom a kilincset, nagy levegőt veszek és kilépek. A nap ma a felhők fölött, egész borús idő van, hideg szél lengedez. Csuklyámat a fejembe húzom, kezeimet zsebre teszem és a járdára szegezett szemekkel elindulok a már jól megszokott úton.
Út közben alig találkozom emberekkel. Ez a városrész elég kihalt ilyenkor. Ahogy befordulok a sarkon, lopva a hátam mögé pillantok. Ismerős az a fickó. Mintha láttam volna tegnap.
Egyszerűen meg kellene ölnöm magam. Amúgy sem hiányoznék senkinek. Mi értelme egyáltalán vegetálnom ebben az életben? Senkim sincs, alig néhányan tudnak csak a létezésemről és nem kavarna túl nagy port a halálom. Talán senki nem jönne el a temetésemre. Az állam fizetné, hamvasztás lenne, kapnék egy kicsi, olcsó sírkövet, egy pap elmondana néhány szót és ennyi. Talán apám eljönne. De nem biztos.
Úgy érzem, figyelnek. Nagyot nyelem, megszaporázom a lépteimet. Érzem a tekintetét a hátamon.
Aztán a síromat benőné a gaz és húsz év múlva más valakit temetnének fölém. Mert ez már csak így működik. És senki nem emlékezne rám, senki nem járna ki a síromhoz, én pedig… nem léteznék többé. Vajon milyen lehet a túlvilág? Ha létezik reinkarnáció, akkor bogárként születek újjá. Mondjuk hangyaként. Legalább több szociális kapcsolatom lenne, mint most. Esetleg… nem is tudom, talán lehetnék katicabogár.
Az utolsó métereket szinte futva teszem meg a buszmegállóig, majd ott lihegve megállok a padok mellett. Körülnézek, rajtam kívül csak két ember van jelen. Egy idősebb hölgy és egy tini. A srác teljes hangerőn zenét hallgat a fülhallgatóján, még így is ki tudom venni, melyik szám szól, olyan hangos. A néni a botjára támaszkodva nézelődik.
Próbálom legyűrni magamban a félelmet.
De ha mondjuk a reinkarnáció hülyeség, és a Mennyország vár? Vagy a Pokol. Nem tudnám megmondani, hova kerülnék, mindegyikre van sansz. Végül is senkinek sem ártottam, szóval akár mehetek a Mennybe is. Milyen lenne számomra az éden? Egy szűk, sötét szoba, benne egy számítógép, internet kapcsolat és egy doboz kifogyhatatlan pizza. Esetleg újra gyerek lennék, még a tragédia előtt.
De ha a Pokol… a Pokol nem lenne más, mint a munkahelyemre vezető utam végtelen meghosszabbítása. Az maga lenne a megtestesült rémálom.
Újabb ember érkezik a buszmegállóba, felnőtt férfi. Mindenki alaposan szemügyre vesz, majd a táblának támaszkodik, én pedig lefagyok. Mintha engem tovább nézett volna… mintha már láttam volna korábban. Követett? Mit akarhat? Mit csináljak? Ha elfutok, talán követ. Itt legalább vannak emberek, szemtanúk előtt biztosan nem ölne meg. Nem, azt nem kockáztatná… kivéve, ha már körözik. Akkor nincs vesztenivalója.
Hideg verejték önt el, reszketni kezdek, egyre nehezebben veszek levegőt. Lehunyt szemekkel próbálom lenyugtatni magam, az agyam vészesen pörög. Egy halk hang azt súgja, ezek csak tévképzetek, csak túlreagálom a dolgot, de a félelem annyira felerősödik, hogy nem tudok reálisan gondolkodni.
És ekkor szinte végszóra begurul a busz. A tini előretolakszik, a néni bosszúsan az orra alatt morogva mögé áll. A férfi várakozóan rám pillant, mutatja, hogy menjek, hiszen én érkeztem előbb, de csak megrázom a fejem. Vállat von és előttem száll fel a buszra, én pedig torkomban dobogó szívvel követem. Felmutatom a sofőrnek a bérletem, majd végigpillantok az utastéren. A férfi előre ült le, ezért én gondolkodás nélkül hátra sétálok, majdnem leghátra. Innen szemmel tudom tartani.
Kiválasztok két üres ülést, leülök belülre, a táskámat a mellettem lévő székre ülök. Ez általában távol tartja az emberek többségét, de sokan megszólítanak és engedélyt kérnek leülni. Néha úgy teszek, mintha nem hallanám. Van, aki ilyenkor békén hagy, mások megpróbálják megérinteni a vállam.
A gondolatra páni félelem tör rám.
Remegő kezeimet összekulcsolom és a két térdem közé szorítom. A busz lassan elindul, én pedig meredten bámulok ki az ablakon, próbálva kizárni a körülöttem lévőket.
Nem értem, miért kell ilyen hangosan beszélni?! Néhány ember hogy nem veszi észre magát…? Üvöltenek egymással, pedig csak egy karnyújtásnyira van a másik.
Elsuhan a táj, én pedig oldalra kapom a fejem, mintha a perifériás látómezőmben felbukkant volna egy sötét alak… tényleg ott volt? Vagy csak a képzeletem játszik velem?
- Még mindig nincs hír Ebbyről?
- Semmi. Egyszerűen csak felszívódott. A rendőrség sem tud semmit.
- Nem is fognak találni semmit. Beszéltem vele, mielőtt eltűnt…
Néhány iskolás beszélget kicsit odébb, két lány és egy fiú. Akaratlanul is meghallom a beszélgetésüket, annyira hangosak, hogy nem tudom kizárni a tudatomból.
- És mit mondott? Tényleg…? Tényleg látta Azt?
- Igen… esküdözött rá!
- Slender Man!
Érdeklődve kezdem hegyezni a fülem. A szó ismerős, mintha már találkoztam volna vele, de nem tudom hova tenni.
- Elvitte magával, mert meglátta!
- Martin, ne beszélj ilyeneket!
- De ha egyszer tényleg ez történt! Ebby maga mondta!
- Csss! Ha beszélsz róla, megtalál téged is… és elvisz…
- Ugyan már, én nem félek!
- Pedig jobban tennéd, Martin.
A busz döccenve megáll, emberek szállnak fel, majd tovább indul. Egyre több az ember, egyre nagyobb a hangzavar, és bár érdekelt az előbbi beszélgetés, már nem tudok rá koncentrálni. A zajok lassan férkőznek be a tudatomba, egyre több ember hatol be a személyes terembe. Undorodom, félek, hogy hozzám érnek, hogy bántanak, hogy kirabolnak, hogy megütnek, hogy megölnek…
Egy fiatal lány megáll mellettem, megkérdezi, szabad-e a hely. A torkom összeszorul, mozdulatlanná dermedek, nem válaszolok. Ő megkérdi még egyszer, mikor akkor sincs reakció, meglengeti az arcom előtt a kezét, amitől rémülten hátra hőkölök. Rápillantok, ő bájos mosollyal bocsánatot kér.
- Leülhetek?- kérdi hangosabban, artikulálva, talán azt hiszi, hallássérült vagyok. Biccentek, meghagyom ebben a tudatban, talán akkor nem kezdeményez beszélgetést. Kelletlenül elveszem a táskámat, ő leül, én még jobban az ablakhoz préselődök. Így döcögünk tovább, én egyre idegesebb vagyok, dobolok a lábammal, az ajkam harapdálom, számolom, hány megálló van még. Szerencsére nemsokára az iskolához érünk, a tanulók mind leszállnak, a busz fele kiürül. Kicsit fellélegzek.
A megállóm előtt pár perccel már felkelek, az ajtóhoz lépek, és ahogy nyílik az ajtó, szinte leugrom a buszról. Gyors léptekkel, a táskámat a testemhez szorítva, céltudatosan ügetek az utcán, az agyamban két szó kattog.
Slender Man.
Beérek a munkahelyemre, biccentek a portásnak, majd a lifthez lépek és megnyomom a hívó gombot. Szerencsére nem jön senki, egyedül állhatok be a szűk kis kabinba. Ahogy becsukódik az ajtaja, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Megnyomom az alagsor gombját, lift elindul, kisvártatva kinyílik, én végigvágtatok a folyosón, majd kinyitom a leghátsó ajtót és gyorsan be is zárom magam mögött. Megkönnyebbülten felsóhajtva indítom be a számító gépet és ülök le elé, a táskámat a székemre akasztva. Szinte fellélegzem.
A következő négy óra békésen, nyugodtan telik, Nem sokat foglalkozom a munkámmal, inkább Slender Manre keresek rá, a találtak pedig nagyon felcsigáznak. Igaz, kíváncsiságomnak nem tudok eléggé eleget tenni, mert dolgoznom is kell.
A haza út szintén kínkeservesen telik, de ahogy becsukom magam mögött a lakás ajtaját, megkönnyebbülök. Bekapcsolom a gépemet és belevetem magam az internet sötét bugyraiba, felkutatok majdnem mindent, amit a témában találok, idegen nyelvű honlapokat is meglátogatok. Videókat, fotókat nézegetek, és libabőr futkos közben a hátamon.
*
„Azt hiszem látom őt. Nem tudom hogyan, vagy miképp, de látni vélem. Teljesen biztos vagyok benne. A naplótöredékek, amiket olvastam, figyelmeztettek erre. Slender Man a gondolatokon át közelíti meg az áldozatait. Ha gondolsz rá, látni kezded. Mikor látod, megrémülsz, és még többet gondolsz rá. Ő pedig belekapaszkodik a félelmedbe, felhasználja ellened, és egyre közelebb és közelebb kerül. Aztán elragad.
Egyenlőre csak a szemem sarkából látom. De már most azt kívánom, bár sosem hallottam volna a nevét.” – bejegyzés a Blogról.
|
| Barack | 2013. 05. 24. 12:39:57 | #25906 |
 Karakter: Ewerett Stella
Megjegyzés: ~Elfecskémnek~
Szobámba érve a szolgálók, azonnal nekem esnek, mert a bál már elkezdődött és én még sehol sem tartok a készülődésben. Hajamat kifésülik, majd begöndörítik, és feltűzik kontyba, egy krém színű és ezüstösen csillogó ruhát adnak rám, ami az egyik kedvenc színösszeállításom. Gyönyörűen is áll, akár egy hercegnőn. Szépen levonulok a hatalmas tömegbe, még meg is táncoltatnak, ami jól esik, legalább nem unatkozom, ahogyan szoktam. Ám arra leszek figyelmes, hogy két szolgáló, hoz valakit, amint megpillantom kit, a kezemet szám elé emelem,, hiszen ezt nem teheti apám. Nők és férfiak is megnézik az ajándékomat, ami eléggé rossz érzéssel tölt el. Láncainak a csörgése egyre intenzívebb, az őrök a földön kötnek ki, ezek szerint magához tért, aminek örülök, legalább nincs baja. Az egyik szolgálót úgy fellökik a tálcán lévő poharakkal együtt, mint egy krumplis zsákot. A keze vérezni kezd a szilánkok okozta sebek miatt, a márványlapot szépen pirosra festve ezzel. Eléggé nagy a dulakodás, szerencsére az elf férfi nem hagyja magát, sőt egy kardot is sikerül elvennie, az egyik katonától, ami dicséretes manőver. A vendégek, akik meg lettek ide hívva, eszeveszettül rohangálnak, míg őt megpróbálják leszedálni, kevés sikerre, pláne, hogy egy gyönyörű kard van a kezében. Hirtelen rám pillant és felém kezd el szaladni, most meg fog ölni, de miért, hiszen nem tettem semmit. Amikor felemeli kardját, hogy suhintson, nyilak záporát zúdítják a hátába, amitől megijedek, hiszen emiatt nem kellene őt megölni. Hangos sikításba kezdek, és üvöltöm, hogy ne bántsák őt.
Azonnal megfogják és visszaviszik a cellájába, utasítom a szobalányomat, hogy vigyen le a börtönbe forró vizet és rongyot, addig én felszaladva az emeletre átöltözöm egy kényelmesebb ruhába, amit összevérezhetek ő általa, mert el fogom látni a sebeit. Amennyire csak tudok rohanok le a pincébe, amikor megpillantom elszontyolodom, meg lelkiismeret furdalásom is van, amiért így meglőtték. Bemegyek a ketrecébe, leveszem a láncokat, a felsőrészét is lehámozom róla, azonnal lemosom róla a vért. Sebeit bekenem és be is kötözöm szépen, az inget nagy nehezen visszaadom rá, csak félig tudom begombolni. Minden testrészét megvizsgálom, az arcán is találok egy éktelenkedő vágást, azt is szépen ellátom. Sajnos a láncokat vissza kell tennem a kezére, mert a rácsot, nyitva hagyom, ugyanis most ételt fogok hozni neki. A tálat felveszem a kezembe, becsukom a rácsot, majd felmegyek az emeletre, hogy odaadjam a szobalánynak. Egyenesen a konyhába rohanok, találok az estéből visszamaradt maradékokból, azokat egy tányérra teszem, majd egy tálcára, végül egy kancsó vizet is teszek mellé. Így ballagok vissza le, amikor leérek, észreveszem, hogy ébren van, a szívemről is egy hatalmas nagy kő esik le. A rácshoz odaérve, óvatosan kinyitom, mert nem szeretném a kancsó vizet kilötykölni. Bezárom, magam mögött, lassan odalépkedek hozzá, reménykedve, hogy nem fog bántani. Leguggolva teszem elé a vizet és az ételt, majd mellé térdelek és felemelem a fejemet és őt figyelem.
- Meg akartál ölni, igaz? – Nagyon foglalkoztat ez a dolog. – Miért?
- Mert miattad hoztak ide. – Hideg fémnek dől, az arcáról nem tudok semmit kiolvasni, mégis nekem fáj, ez a mozdulat, hiszen nemrég hátba lőtték.
- Ez elég ok? – kérdezem.
- Több mint elég. – Hogy mondhat ilyet.
- Ez nem igazságos! – csattanok fel – Én nem akartam, hogy ide kerülj! – félrebillentett fejjel néz rám - Nem is tudtam róla! Nem akartam, hogy ez történjen veled! – érzem, hogy arcomat a könnyek marni kezdik. – Én nem akartam… - szipogok kicsit, az orromat a ruhám ujjába törlöm.
Legnagyobb meglepetésemre, egy zsebkendőt nyújt felém, értetlenül nézek rá, hiszen eddig mindig agresszív volt velem szemben. Végül csak elveszem, halkan meg is köszönöm, ami alig hallható.
– Figyelj – szólalok meg – Mikor ettél utoljára? – Gyorsan másik témát váltok, nem szeretném felidegesíteni. – Enned kellene, így le fogsz gyengülni. – mondom aggódva.
- Majd eszek, ha akarok. – De makacs.
- Csak néhány falatot… - felveszek egy gyümölcsöt és közelebb megyek hozzá, arra sajnos nem számítok, hogy elkap engem a nyakláncomnál fogva és azt meg is csavarja a nyakamnál, alig kapok levegőt.
– Mi-mit csinálsz? – kérdezem elfúló hangon.
- Ne bosszants… - morogja, végül csak elenged, ennek köszönhetően visszapottyanok a földre, és a nyakamat kezdem el masszírozni, ő meg a gyümit forgatja a kezében.
- Hogy hívnak? – Hirtelen abba hagyja a tevékenykedését. – Az én nevem Stella. – mondom kedvesen, türelmesen várom, hogy válaszoljon. – Biztosan van neved…
- Nem maradok itt sokáig, szóval nem kell tudnod. – Szeretném tudni.
- Áruld el, kérlek. – igyekszem mindent bevetni, hogy megtudjam.
- Ezzel nem érsz el semmit. – Fordítja el a fejét, dacosan.
- Rendben, akkor addig itt maradok, míg el nem árulod. – Makacskodom én is.
- Elfelejtesz valamit, kicsi lány… - Ahogy felém fordul, és fenyegetően rám pillant, meg közelít megijeszt, így hátrébb is húzódom.
- Ugye, azt azért megeszed? – Bökök az almára tekintetemmel, végül csak beleharap.
Pár órát még vele maradok, mivel sürgősen ki kell mennem a mellékhelységbe, meg a sebeit is újra kell kötni, így sietve megyek fel, de megígérem neki, hogy visszajövök hozzá.
Gyorsan felmegyek az emeltre, elhaladok apám dolgozó szobája előtt, akaratlanul is meghallom, hogy az ajándékomról beszélnek, miszerint meg fogják ölni, nos, ezt nem hagyhatom. Azonnal megkeresem édesanyámat, akinek elmesélem, hogy apám mit tervez, válaszul annyit kapok, hogy őt ez a téma nem érdekli, mert nem ő kapta ajándékba, hanem én, így rajtam van a felelősség. Erőt veszek magamon, és bekopogok apám irodájába, aki mérgesen szól ki.
- Mit akarsz Stella? – kérdezi mérgesen.
- Bocsánat a zavarásért, akaratlanul is meghallottam, hogy megszeretnéd öletni az elf férfit, akit nekem ajándékoztál. – kezdek bele. – Nem szeretném, hogy megölesd, ugyanis én az én tulajdonom. – próbálok határozott lenni.
- Jól van, most eredj. – Int és visszaül a helyére.
Mosolyogva megyek ki a szobájából, most be is csukom az ajtót, mert nem szeretném hallani, miről beszélget, vagy éppen kinek a kivégzését terezik, vagy akasztását. Sajnos elérkezik az ebéd idő, bemegyek a hatalmas ebédlőnkbe, ahol egy nagyon hosszú kézzel faragott faasztal található, leülök a kedvenc helyemre, ami az asztal közepén van, legalább tudok terpeszkedni és nem látja senki, hogy hogyan eszem. Undorító zöld színű levest tesznek elém, amit meg sem vagyok hajlandó kóstolni, meg ráadásul büdös is. Nem tudom, hogy tudják, ezt az emberek megenni. Anyám is csatlakozik hozzám a főfogásra, anyám sosem törődött velem, olyan magának való asszony, az sincsen kizárva, hogy szeretője van. A következő fogás malac, aminek a szájában egy alma is van. Szegény pára, most itt gőzölög az asztalon, arra várva, hogy el legyen fogyasztva. Kiveszem az almát a szájából, amit biztosan megeszek, meg egy kis köretet salátával. a szolgálónak meghagyom, hogy ezt mind vigye anyámnak, mert nem eszem meg a malacot. Sokan utálnak ezért, mert szerintük finnyás vagyok, pedig nem, csak szeretem az állatokat. Ezzel a kevés étellel is nagyon jól laktam, egy pohár narancslé után, bemegyek a konyhába, hogy az egyik szobalányomtól kérjek gézt és kötözőt. Addig felmegyek a szobámba, eresztek jó meleg vizet, amikor kopogásra leszek figyelmes és bejön Natalia a szobalányom, a kezembe adja a kötszert, és mosolyogva megyek le az ajándékomhoz. Beletelik egy kis időbe mire leérek, mégis egy kevés vizet kilötyköltem. Leteszem a rács elé a vizet, kinyitom az oldalamra felcsatolt kulccsal, beviszek, mindent, majd vissza bezárom.
- Minek jöttél vissza? – kérdezi morcosan.
- A sebeidet szeretném átkötözni. – mondom kedvesen, és közelebb érve hozzá, fölém magasodik.
- Hozzám ne merj érni. – Fenyeget meg.
- Pedig kénytelen leszel hagyni. – mondom és a vízben kicsit meglötykölöm a rongyot.
- Felejtsd el. – mondja morcosan, engem jelen pillanatban nem érdekel a fenyegetőzése.
Felállok, odamegyek hozzá és a bilincset kinyitom, csak néz rám, lenézően, egy hirtelen mozdulattal, ki szeretné kapni a kezemből a kulcsot, ám pont jókor fordultam el.
- Kellene a kulcs mi? – kérdezem morcosan. – Hát felejtsd el.
- Add ide, vagy megöllek. – Megforgatom a szememet.
- Nem. – Hirtelen mozdul, felém ront, én abban a pillanatban kidobom a rácson kívülre a kulcsot.
- Mit művelsz te, istenverte lány?! . – kérdezi ordítva, amire összerezzenek, mert nem szeretem, ha kiabálnak velem.
Egy dologra nem számítok, hogy megint a nyakamnál fogva lök a falnak, majd kicsit felemel, így nincs talaj a lábam alatt.
- Kérlek ne. – nyüszögöm.
- Egy okot mondj,hogy miért ne öljelek meg. – vicsorogni kezd.
- Nincs, aki ételt hozzon, meg vizet és ellássa a sebeidet. – nagy nehezen elmondom, ekkor elenged a nyakamnál és lerogyok.
Vissza leül a helyére és a rácsot figyeli, inkább a kulcsokat bűvöli, hátha ide kúszik magától. Felállok és közelebb érve hozzá, elkezdem kigombolni az ingjét, azonnal megragadja a kezemet és megszorítja.
- Légy szíves. – mondom halkan.
Mélyet sóhajt, elengedi, és hagyja, hogy kigombolja az ingjét, a szemeit összeszorítja, gondolom, rosszul esik neki, hogy egy ember ér hozzá.
- Fordulj meg légyszi. – kérem meg és odahúzom a tálat a kötszerekkel együtt.
- Még valamit? – kérdezi unottan és megfordul.
Szépen leszedem a kötéseket, majd vízzel átmosom a sebeit, amik hála a gondoskodásnak, már kezdenek begyógyulni. Óvatosan beragasztom, hogy ne fájjon neki, amint visszaveszi az ingjét, az arcáról is leszedem, sajnos így közel kell, hogy hajoljak hozzá. Leszedem a pici ragtapaszt, lemosom ezt is, majd teszek fel rá egy picit. Közelebb hajolok és adok egy puszit az arcára, ekkor nyomban el is lök magától, egyenesen bele a vizes tálba. A kő is nagyon hideg, pláne így a bőrömnek nem tesz jót, könnyen fel is fogok fázni és meg fogok betegedni.
- Miért löktél el? – kérdezem picit vacogva.
- Mert engem ne puszilgasson senki, pláne te nem. – nyomja meg az utolsó szavakat, amik nagyon rosszul esnek.
|
| Barack | 2013. 05. 08. 18:15:42 | #25740 |
Karakter: Ewerett Stella
Megjegyzés: ~Elfecskémnek~
Nálam még tart az este, legalábbis a szobámban a sötétség az úr, mégsem hagynak nyugodtan pihenni, csörömpölésre leszek figyelmes, meg hangos kiabálásra. Így nem lehet nyugodtan aludni, kelletlenül mászom ki hatalmas ágyamból és sétálok az ablakomhoz, hogy elhúzzam a sötétítő függönyt. Hunyorognom kell, mert a hirtelen világosságot nem szereti, ablakomat is kinyitom, hogy friss levegővel megtöltsem a tüdőmet. Megfordulok, és szobám hatalmasságával találom szembe magamat, ahol a fehér és a bordó színek dominálnak, melyek selymesen csillognak. Antik szekrényemhez lépve, elém tárul a tartalma, ahol rengeteg selyemruha sorakozik, kiválasztok egy enyhe sárgás beütésű, pántos, masnis ruhát, ami a kedvencem. Amint megvagyok a ruha kiválasztásával, leülök a fésülködő asztalomhoz, kezembe veszem kefémet és szépen nekiállok a gubancoktól megfosztani rakoncátlan tincseimet. Pár csattal felfogatom hullámos hajzuhatagomat, mert elvárják, hogy szépen nézzek ki. Sajnos a készülődésemet kopogás zavarja meg, odapillantok, akkor belép apám, aki nagyon mogorva természetű ember, hiába van hatalmas vagyona, szíve az semmi. Előszeretettel kínoz meg ártatlan embereket és varázslényeket, akik az ő keze által haltak ki.
- Boldog 17. születésnapot az én gyönyörű lányomnak. – Mögém sétál.
- Köszönöm szépen. – Elmosolyodom.
- Van egy meglepetésem. – Érdeklődve figyelem apám arcát.
- Micsoda?- kérdezem picit izgatottan.
- Gyere. – Megfordul és elindul kifele, sietnem kell, ha nem szeretnék lemaradni.
Folyosóra kiérve sok cselédünk jókívánságaikkal ostromolnak, ami nagyon jól esik, nekem a szó többet ér, mint a sok ajándék. Édesanyámtól biztosan valami drága ékszert, vagy egy különleges ruhával fog, ami az én méreteimre van szabva, ugyanis hetente méretet vesznek rólam, ami nagyon sokszor ciki, mert néha kapok megjegyzéseket, hogy híztam és fogynom kellene, ilyenkor nem eszem direkt semmit. Ha netán tényleg le is adok pár kilót, után azzal szekálnak, hogy túl sovány vagyok. Magam sem tudom kinek kellene megfelelnem, mert mindent megszólnak rajtam. Apámat követve egészen a pincéig sétálunk, amit furcsállok, hiszen, nem szokott csak úgy ide lehozni. Eszembe jut, hogy valamit, vagy valakit elejtett megint. Remélem nem egy állatot, mert azt biztosan visszaengedem, ne raboskodjon itt miattam. Amikor leérünk az alagsorba megállunk egy páncél ajtó előtt, apám előremegy, majd figyelem a sötétséget.
- Gyere csak be, lányom. – szépen lassan belépek, és egy hatalmas ketrecet vélek felfedezni, amiben egy alak ül.
- Apa. Ugye nem? – kérdezem aggódva, amikor megpillantok egy férfit.
- Ő a te születésnapi ajándékod. – A szemeim is kerekre nyílnak.
- Nekem nem kell egy élő ember, ereszd szabadon. – mondom neki.
- Nem, most már örökre a te tulajdonod. – Tulajdonom?
- Ő senki tulajdona, azonnal… - Sajnos nem tudom befejezni, mert kapok egy pofont.
- Ne merészelj feleselni, ha szeretnéd itt és most kivégeztethetem előtted. – Ettől megijedek.
- Sajnálom. – mondom apámnak, aki bevágja maga mögött a hatalmas fém ajtót.
- Megérdemelted. – Szól hozzám az idegen.
- Ez nem igaz, hiszen azt szerettem volna, ha elenged. – mondom fájdalmasan.
- Nagyon álomvilágban élsz. – mondja unottan.
- Ez nem igaz és ha lehet ne ítélj elsőre. – rosszul esnek a szavai, észreveszem, hogy megsérült. – Megsérültél, megengeded, hogy ellássalak? – kérdezem reménykedve.
- Inkább hagyjál békén, azzal sokat segítenél. – Nem értem, miért ilyen bunkó velem.
- Miért vagy velem ilyen bunkó, amikor nem is én hoztalak ide? – kérdezem és közelebb megyek.
- Mert emberből vagy, azért… - Szemeiből sugárzik a méreg.
- Az most olyan sokat számít? – kérdezem.
- Igen, képzeld el, hogy sokat számít. – Dörren rám, és magához ránt, amikor véletlenül közelebb kerülök hozzá, szorosan tart a rácsnál, egyenesen a nyakamnál fogva húz magához.
- Ez nagyon fáj. – mondom halkan, kicsit könnyezve.
- Fájjon neked is ugyanúgy, ahogyan nekem. – mondja undorodva.
- Engedj el. – mondom akadozva.
- Szánalmas vagy. – Amint elenged, a nyakamhoz kapok.
- Nem vagyok az. – mondom szomorúan.
Visszaül a rács mellé, ekkor veszem észre, hogy milyen szép ruhája van, amit a vér bemocskol, biztosan vannak fájdalmai, nem tudom, mit műveltek vele apámék. Nem hozhatnak csak úgy ide egy elfet, mondván, hogy ő az én születésnapi ajándékom.
- Melyik erdőben vadásztak rád? – kérdezem érdeklődve.
A kérdésemre a válasza egy vállrándítás, amivel nem lettem okosabb.
- Családod? – teszek fel egy újabbat.
- Van. – Rövid és tömör. Hm…
- Párod? – Ekkor vesz egy mély levegőt.
- Hidd el, ezt nem akarod hallani. – Meglepődöm azon, amit mondd.
- Miért? – kérdezem meg félve.
- Tényleg nem értesz a szép szóból? – kérdezi idegesen.
- De értek. – teszek egy lépést hátra.
- Akkor ne játszd itt nekem az értetlent. – Fogja meg a fejét és hátrasimítja gyönyörű búza szőke haját.
Valamiért néma csönd telepszik ránk, eszembe jut, hogy biztosan éhes, gyorsan kiszaladok, felrohanok a lépcsőkön, egyenesen a konyháig, ahová szinte berontok, azzal sem törődöm, hogy a tortámat most készítik el. Inkább összeszedek egy kis gyümölcsöt és frissen kisütött husit. Egy tányérra teszem, hozzá egy kancsó vizet. Sietős léptekkel visszamegyek, ugyanolyan ülőhelyzetbe találom, ahogyan hagytam. Sajnos közel kell, hogy menjek a rácsokhoz, de valahogy be szeretném juttatni az ételt.
- Segítesz? – kérdezem, mert csúszik a kancsó, kicsit aggódom, amikor rám sem néz, csak a fekete falat figyeli.
Mielőtt kiesne a kezemből, ott terem előttem és megfogja. Az ételt a kezembe teszem, hogy a tányért be tudjam neki adni, amint ezzel megvagyok, mindent ráteszek, ezzel is benyúlva a rácson. A kancsót felemeli és iszik belőle egy keveset, majd leteszi a rácson kívülre.
- Nem tudom mit szeretsz, így hoztam minden félét. – mondom kedvesen, erre csak unottan mered a semmibe.
Megfordulok és nehéz szívvel hagyom magára őt ilyen helyen, de készülődnöm kell az estére.
Becsukom az nehéz ajtót, és felérve a folyosóra a szobámba indulok, mélyen a gondolataimba merülve.
|
| Kita | 2010. 12. 30. 22:04:11 | #10159 |
 Karakter: Six
Megjegyzés: Mirianak
- Ez a kis majom… nem hozott magával semmit, látom előre. Sóhajtva kortyolok bele a felém nyújtott üvegbe, és kicsit idegesen nézek rá.
- Nincs semmi ruhád. Semmid – mondom halkan.
- Hát…nincs.
- Van nálad pénz?
- Csak nagyon kevés…
Na, már most sok… A kezébe nyomok egy adag pénzt és amíg elmegy, mit én tudom, hova, próbálok némi információt szerezni…
***
Fáradtan dőlök le az ágyra. Ha beigazolódik, amire gondolok, akkor nekünk annyi. De nem adom meg magam harc nélkül, felejtsék el, mindent tudok róluk és egy ilyen tehetséges, de idomítható lánnyal a hátam mögött…
Tökéletes csali lesz.
- Jó éjt! – motyogja. – Miért nem öltél meg?
- Mert nem tehetsz róla – nyújtózom. Gyerekeket és állatokat nem bántok, így ő kétszeresen is védett.
- Hát köszi szépen! – emelkedik fel és érzem, hogy a feje alól elveszi a párnát, mintha lesújtani készülne.
Érzem az ágy süllyedéséből, hogy felém hajol, tincsei megcsiklandozzák az arcom. Megrebben a szemöldököm, felpattannak lecsukott szemeim.
- Ha hozzám érsz, meghalsz – közlöm vele természetes hangon. – Nem szeretem, ha csókolgatnak. Ha ölelgetnek, esetenként, ha hozzám érnek!
- Hát kérlek… - kezdett volna bele, de egy nyomással visszatoltam az ágyra és a szavába vágok.
- Neked nem tanították meg, hogy a profizmusért áldozni kell? – kérdezem. Tiltakozni próbál, de erre még jobban belelovallom magam, hiszen a cégem, ha elárult…
Lefogom a kezeit és úgy morgom megszeppent arcába.
- Csapongsz, nem figyelsz, még az életed se veszed komolyan!
- Ne mondj ilyet! – próbál tiltakozni, de megszorítom a csuklóját, minden kicsi, finoman derengő izmom megrebben. Pupillám a hirtelen jött indulattól összeszűkül, ajkaim felhúzom, szabályosan vicsorgok. – Meg ne szólalj! Egy rohadt szóval nincs jogod azt mondani, hogy nincs igazam! – tajtékozok mérgemben. Egyetlen pillanat alatt felhajol és szájon csókol.
Mintha megállt volna az idő egy pillanatra, aztán visszataszítottam a párnák közé.
Kuncogott,pirulva mosolygott és vihorászik, mint egy csitri!
- Mit művelsz? – förmedek rá.
- Befogtam a szádat! – magyarázza mosolyogva, mintha egy dedóshoz beszélne. Agyilag zokni ez már biztos. Felülök, a sarkaimon támaszkodok.
- Te hülye vagy – nézek a szemeibe döbbenten megnyalintva az ajkaim, elképedve, hitetlenkedve. Pedig nem szoktam, de most… túl sok egyszerre a szociális inger, nagy az emocionális nyomás!
Megfogom a fejem és hátradőlök a saját párnámra.
- Sokan mondták már! – csilingel a hangocskája, mire komoran nézek rá az ujjaim között. Gyilkosan.
MÉG EGY SZÓ…
- Ilyen nincs. Feküdj le. MOST. És Kuss – rivallok rá mogorván, és oldalra fordulok, nyakig húzva a takarót. Mocorog egy kicsit, leojtódik a kislámpa az ő oldalán. Végre csend és sötét.
- Jó éjt – motyogja, de szusszanok egyet mérgesen.
- Persze. Csakis. Viszont.
|
| Miria | 2010. 11. 07. 14:52:43 | #9167 |
Karakter: Gillian
Megjegyzés: (Kitámnak)
-Az biztos -biccentek, majd mintha vattát éreznék a számban... Szörnyű egy érzés... -van valahol inni? -kérdezem.
- A hűtőben, ha még nem lőtték szét -mondja monoton hangon, s a gépről le sem véve szemét a hűtő felé int. Odamegyek, s kinyitom. Narancslé. Tökéletes. Kiveszem, pohárral nem bajlódok, egyenesen a számba öntöm az italt -semmi -hallom a hangját, mire odafordulok, kinyújtózik... Hm... Nagy szarban vagyunk, csak azt nem tudom, miért nem törte ki a csigolyáimat akkor...
-Kár -mondom, mi mást mondhatnék? Vállamat megvonom, majd visszateszem a hűtőbe a levet.
-Az. Innen viszont mennem kell -tárja szét a karjait, mint valami pap a templomban, sajnálkozó tekintettel. Feláll, átmanőverezik a halottakon, majd összeszedi a cuccait... Hm... Az enyéim a lakásomon vannak. De nem fogok értük menni, ha ott még 3-4 ilyen állat vár rám... Vagy talán mégis? Jó kis mókának tűnik... Gondolataimból a lány nyers hangja zavar fel.
-Jössz, vagy itt égsz pecsenyére? -néz rám felvont szemöldökkel, én pedig felállok... Kimegyünk, épp egy bombát élesít... Hm... Jaj! Az a drága, finom bor!! Vissza kell mennem érte! S már szedem is a lábaimat, ő pedig csak tágra nyílt szemekkel, majd beletörődő közönyösséggel elindul az autója felé.
Épp kiérek, s utánarohanok. A robbanás gyönyörű fényeit csodálom, mikor elindulunk... A törmelékek néhol az utat is elérték. Hallom mély, bánatos sóhaját. Megyünk egy ideig, majd leparkol a sok autó közé... Kellett egy ideig furikázni, míg helyet találtunk, de végül ez is megvolt. Kiveszi a cuccait, majd bevágja a csomagtartót, én pedig csak megyek utána. Semmi cuccom... Semmi.
Beérünk a hotelbe... Megmutatja csodás színészi képességeit, bájosan mosolyog a portásra... Hm... Bárcsak őszinte lenne a mosoly. Felmegyünk a szobába... Franciaágy! Jó pont... Ő leteszi a cuccait, majd mindenféle biztonsági intézkedéseket tesz... Én csak lerúgom a cipőm, majd rugózok, s elterülök az ágyon... Nagyon kényelmes.
Fele pénzem a bankkártyámon van, másik fele a házamban. Hát ez kurvajó.
Leül a gép elé, s morogni kezd.
-Rosszat sejtek -itt elidőzik, s megtörli a homlokát -Nagyon rosszat. -felállok az ágyról, s a bort, amit az imént raktam le az egyik éjjeliszekrényre, felemelem, s odanyújtom neki.
-Igyál egyet -ő rámnéz, belenézek a szemébe.
-Köszönöm -elveszi az üveget, majd húz belőle egyet. Az üveget magánál tartja, szemöldöke, s egyik alsó szemhéja néha rándul egyet-egyet, majd újra felém fordul -Nincs semmi ruhád. Semmid. -erőlködnöm kell, hogy ne kapjak agybajt...
-Hát... Nincs.
-Van nálad pénz?
-Csak nagyon kevés... A többi otthon, és a bankkártyámon van. -sóhajtok, ő pedig a táskájához megy, és pénzt vesz elő.
-Vegyél magadnak fehérneműt, és ruhát. Elég kevés pénz...
-Spórolnunk kell -nézek rá -megyek turiba. -elveszem tőle a pénzt, majd az ajtó biztonsági zárát szépen kiiktatom, hogy ki tudjak menni. Még visszalépek -Nagyon köszönöm!
Nemsokára tényleg találok egy boltot, olcsó ruhákkal... Inkább most nadrágot veszek... Najó, és egy szoknyát. Jó, rugalmas anyagból készült pólót is magamhoz veszek. Veszek 5 db alsó fehérneműt, és egy melltartót.... Elég lesz 2 összesen. És sok pár zoknit.
Visszafele menet bemegyek egy étteremben, és a maradék pénzből, elvitelre kérek kettőnknek valamit.
Mikor visszaérek, csak kopogok.
-Hé... Pénelopé... Én vagyok. -próbálok halk lenni miközben egyik kezemet nekitámasztom az ajtónak, orrom is szinte érinti a jóminőségű fa ajtót. Lassan kinyitja, majd visszaül a géphez. Lerakom neki az ételt, és a műanyag evőeszközöket. -gondolom régen ettél -nézek rá..
-Régen, igen. -néz rám, mintha most először egy pici hálát fedeznék föl az arcában... Saját kis porciómat magamhoz veszem, felnyitom a tetőt.
-Jóétvágyat! -szólok neki, miközben lehuppanok az ágyra. Most ő is otthagyja a gépet, s úgy dönt, részt vesz az étkezés ceremóniájában. Leül, viszonozza a gesztust.
-Neked is. -szól két falat között. Eszünk, s miután végeztünk, bedobja a kukába a műanyagot, s összeszed egy törülközőt, pizsit... Na azt nem vettem. -megyek fürdeni... Nehogy meghalj addig... -mosoly játszik az arcán.
-Hát majd próbálkozom -vigyorgok, majd nézem, ahogy bezárja maga mögött az ajtót.
Hosszasan engedi a vizet, gondolom kikapcsolódik, majd visszatér... Egy bugyi, és egy póló van rajta.
Bőröndjéből még egy törülközőt vesz elő, felém nyújtja.
-Dinka vagy. Fogadjunk, hogy nem vettél törülközőt.
-Hát én inkább nem fogadok, mert vesztenék... -bárgyú vigyorral nézek rá, majd fogom a váltófehérneműmet... Majd azt felveszem. Tusolok, jó alaposan megmosakszom... Elég sokminden történt a mai nap. Kiérek, ő az ágyban fekszik, felnéz a laptopja mögül, végigmér... Jaj nemár... Nem tökéletes az alakom. Lassan melléfekszem... Ahogy elnézem még mindig információt próbál gyűjteni... Nem maradhatunk itt sokáig, megtalálnak minket. Lecsukja a laptopot, leteszi a mellette lévő éjjeliszekrényre, majd még utoljára rámnéz, mielőtt háttal nekem fordul.
-Jóéjt. -szól halkan.
-Miért nem öltél meg? -mereven fekszem az ágyban, választ várva.
-Mert nem tehetsz róla... -hosszú csend következik -és egyébként sem szoktam megölni a nálam gyengébbeket, kivéve, ha azok sok fejtörést okoznak... -ismét csend -de veled kivételt tettem.
-Hát köszi szépen! -próbálok úgy tenni, mintha felháborodtam volna, s kispárnámat felemelem, hogy hozzávágjam. Felé fordulok, majd meggondolom magam, mikor a hátára fordul, s a szemembe néz. A párnát csak tartom a kezemben a levegőben, fölötte tartom. Elmosolyodva teszem le a párnát, majd fölé hajolok.
Bájos mosolyra húzza ajkait, majd szóra nyitja őket:
-Ha hozzám érsz, meghalsz...
|
| Kita | 2010. 09. 30. 20:54:05 | #8293 |
Karakter: Six
Megjegyzés: Mirianak
- A profizmus nyugalma! – mondja halkan, és látom, hogy belekotort a szekrényeimbe, mert az egyik, vékony pengéjű filézőkést tartja az ujjai között. Megemelem a szemöldököm, és belekortyoltam a minőségi borba. Hmmm… Láttam, hogy ideges kezd lenni, én pedig nyugtalanul nézek a szőnyegre. Hol tudom úgy megvágni, hogy ne kenje össze a bézsszínű szőnyeget? Vagy csak törjem el a nyakát?
Igen, az lesz a legtisztább.
- Csak arra gondoltam, megköszönöm az intő szót… - ott kellett volna hagynom téged megdögleni… megköszönni? Hogy feltöröd a lakásom? Francokat. Belekortyoltam a borba, hogy a kellemes, fűszeres aroma megtisztítsa az elmémet. Megtöröm a gerincét, kicsi lány, amatőr, hebrencs kezdő… Elém lép, szemei lángolnak. Felsőbbrendű nyugalommal nézek a szemébe.
- Nem akarsz bántani – rebben meg a szemöldököm – akkor miért jöttél ide?
- Már mondtam – vágta csípőre a kezét, fejét oldalra biccentette, mint egy akaratos kisgyerek, mire megforgatom a szemeim, és újra a borba kortyolok. Nem fűt fel különösebbképpen a mondanivalója. Oldalra teszem az öblös poharat, és érdektelenül bámulok rá, miközben felém lép. Egy mozdulat elég, és halottan omlana a lábaimhoz.
Hm, talán megveszem azt a szép barna csizmát, amit kinéztem magamnak.
Dörrenve csapódik ki az ajtóm, a hatástalanított bomba nem tépte őket darabokra… mert ez a kis picsa hatástalanította!
- Tudhattam volna! – förmedek rá, miután belső reflexemre hallgatva mentem a bőröm, mielőtt szitává lőhetnének. Felnevet… hát persze, mintha az egész helyzet olyan nevetséges lenne! De csak röhögj, csak rajta! Előveszem a kanapé alól a huzatba rejtett tőröket, és egyetlen mozdulattal két hullát gyártok. ÖSSZEKENIK A SZŐNYEGEM! A francba. Kesergek felette, de már mit tudok csinálni…
Épp akkor csontozza ki a harmadik bérelt gorilla torkát.
- Ehh… majd én kitakarítok – mondja zavartan mosolyogva.
- Ez csodás – fakadok ki – Tudják, hol lakom, és azt sem tudom, kikről van szó! El kell innen költöznöm! – látom, hogy zavarban van, keresi a szavakat. – Tehát, ha ezek nem a te társaid, akkor kik?
- Honnét tudjam? – néz rám. Gyártsunk még egy tetemet? Egyel több vagy kevesebb, nem mindegy? Úgyis elégnek.
- Értekeznem kell a központtal – préselem össze az ajkaimat, és leülök a géphez. Ujjaim csendesen zongoráznak a fekete billentyűkön, amikor nyögve roskad össze. – Mi történt? Beléd lőtt?
- Nem. Azt hiszem, megrándult a nyakam amikor… kitépett a fotel mögül – sóhajtok egyet és felállok. Ujjammal végigsimítom a nyakát... nocsak. Kiugrott az egyik csigolyája, majdnem elvágta az idegszálat…
- Nem is kicsit. Csoda, hogy életben vagy – mormolom, és egy óvatos rántással visszacsúsztatom a csontokat. Halk kiáltására végigfut az arcomon egy mosoly, aztán felállok, és visszatelepedek a géphez. Halkan nevetgél, felvont szemöldökkel nézek rá, hátha bedrogozta magát vagy nem is tudom… merően nézi a hullákat, és jókat szórakozik. Hát, egészségére. – Majd eltakarítjuk őket.
- Az biztos – bólint. Visszafordulok a gép felé, de a kódomat nem akarja elfogadni a rendszer. Rosszat sejtek. – Szomjas vagyok. Van valahol inni?
- A hűtőben, ha még nem lőtték szét – mondom kelletlenül, oda se nézve oldalra mutatva. Tudom, hogy kiszolgálja magát, nem strapálom magam túl. Nem vagyok vendégszerető, ha nem muszáj. – Semmi – dőlök hátra, kinyújtózva. Arra még nem vetemedek, hogy feltörjem a cég rendszerét, de nem érdekel; ha a sejtéseim helyesek és ők akarnak megöletni, tönkreteszem őket.
- Kár – vonja meg a vállát. Fél szemmel, mogorván nézek rá, de aztán sóhajtok.
- Az. Innen viszont mennem kell – sajnálkozva tárom szét a kezem, majd felállok. Átlépem a hullákat és kiveszek egy táskát a szekrényből. Pár helyről előveszem a legfontosabb dolgaimat; kések, pisztolyok mérgek. A shotgunt fél kézzel megtörve nézem, hogy a tár rendben van-e, aztán visszapattintom. Egy vállamra dobom, majd ránézek. – Jössz, vagy itt égsz pecsenyére? – vonom fel a szemöldököm, mire azonnal feláll. Épp beélesítem a bombát, és nyomom meg rajta a vörös gombot, amikor még visszafut a maradék borért. Ez nem normális, nem is tudom, miért strapálom magam.
Az autóba szállunk és épp indítok, amikor a ház felvillan, a légnyomás és a hő szétnyomja a hatalmas ablaktáblákat, én pedig kesergően sóhajtok egyet, majd túlteszem magam rajta. Mindegy, előfordul.
Az autót leparkolom egy nyilvános parkolóba, és átsétálva két utcán, némán gondolkodva egy hotelba megyünk. A portáskisasszonyra édesen rámosolygok, előadva a szerencsétlen turistát. A hatalmas táska persze ráigazolt a hirtelen kitalált mesémre, kp-ban fizetek és megkapjuk az egyik szobát. A lány állandóan követ; nem küldöm el, elvégre együtt vagyok a ganéban, mégse bánnám, ha lekopna. Lezuttyan a franciaágyra és rugózik rajta egy keveset. Lerúgja a cipőit, elterül rajta, míg én egy kisebb biztonsági zárat telepítek az ajtóra. A táskát az ágy mellé teszem, mint mindig, ha hotelban szállok meg; kötelet a balkonra, aztán leülök a számítógép mellé. Lekérem az adatokat… de semmi.
- Rosszat sejtek – morgom. Rettenetesen vágyom egy italra… megdörzsölöm a homlokom. – Nagyon rosszat.
|
| Miria | 2010. 09. 15. 09:11:01 | #7814 |
Karakter: Gillian
Tekintete kifejezéstelen, talán még a csarnok másik végében útra kelő pillangó szárnyainak suhogását is észrevenné... Ez elég nagy túlzás volt, de ilyen a kisugárzása. Hirtelen tágulnak a pupillái, eszébe jutott valami. Tapogatni kezd, sajnálatos módon nem azért, mert annyira kívánatos számára a testem. Megtalálja a mobilom, amit a kezébe kap, és összetör. Csodás, mennyi humoros sms volt rajta... Igazi gyűjtemény, nemzeti kincs, különböző bűnözőktől, akiket már megöltem... Erre megsemmisíti. Hú, de mérges vagyok! Nem tudok, nem is akarok rászólni, félek, nem jönne ki hang a torkomon... Fáj a hasam, bár ezt megszokhattam volna. Felugrik rólam, tesz néhány lépést, cipője orrával felrúgja magához a kést.
-Civilek kiiktatása nincs a megbízásomban -kis egoista... Hahah!
Magához veszi fegyverét, felugrik a magaslatra, melyen én álltam azelőtt, s lelép....
- A helyedben eltűnnék -fordul vissza, és itt látom "utoljára". Felülök, s megrökönyödve tapasztalom, hogy még mindig iszonyatosan fáj a hasam. A telefonom martalékai között megkeresem a SIM-kártyát... Ép maradt. Eszembe jut a lány intelme, kerekek csikorgását hallom, hirtelen ugrok fel, sprintelni kezdek a kijárat felé...
Ahogy sejtettem...
Bomba.
Most látogassunk el a kicsi lány lakására!
Belépek egy mobilboltba, hogy a drágaságom által okozott hiányosságaimat pótoljam...
-Jónapot! -üdvözöl az eladó
-Üdv, egy nokiát kérnék.
-...Pontosan milyenre gondolt?
-Olcsóra! -az eladó értetlenül néz rám, majd mutatja azokat a telefonokat, melyeket nekem szán. Brahiból ecc-pecc-kimehecc-el kiszámolom, melyiket akarom, majd megveszem. A többi eladó is kijön megnézni, aláírom a papírokat... Szerencsére nem kell sokat, kártyafüggetlen. Mikor kilépek, csak egy szót kap el a fülem, mely melléknévvel már annyiszor illettek...
-Őrült... -ó kisfiam, ha tudnád, hogy ez nulla az igazi őrültségekhez képest...
Szép ház, látszik, hogy foglalkoznak vele. Ahogy elnézem, szeret kertészkedni... Nem is kocka!
Az ajtót igen könnyen kinyitom, a saját kis (utcáról összeszedett) fém eszközeimmel. Mikor kinyitom, átvizsgálom az ajtót. Egy bomba... Ez a nő piromániás. Ennek csak a legostobább betörők dőlnek be. Könnyűszerrel hatástalanítom, majd körülnézek egy kicsit a lakásán. Takaros! Bemegyek a konyhába, kinyitok néhány fiókot... Megtalálom a konyhakéseket, kiválasztok egy élesebbet.
-Tökéletes -suttogom, majd lehuppanok a kanapéra.
Nem kell sokat várnom. Érdekes, mikor bejön, nem veszi észre, hogy nem volt kulcsra zárva az ajtó. Viszont a kiiktatott bombából tudja, hogy itt vagyok.
-Tudtommal nem várok vendégeket. Rámnéz, majd hidegvérrel bemegy a konyhába, megmossa kezeit, bort tölt magának, igen kecses mozdulatokkal. Majd mikor végzett, lassan megfordul, rámnéz újra.
-Nem kedvelem a behatolókat sem.
-A profizmus nyugalma. -szólok halkan, kezeimet a kanapé háttámláján támasztom, mosolyogva nézek rá. Észreveszi a kést a kezemben, nem szól semmit, de minden a homlokára van írva. Jaj, de gyűlölöm, ha lenéznek. Kár, hogy neki meg tudom bocsátani... Egyértelműen jobb nálam... Illetve nem... Tapasztaltabb, és be tudja fogni, nem úgy mint én. A feladatra tud koncentrálni, nem úgy, mint én. Mire minden érvet felsorolok, miért győzhetett le, iszonyatosan felidegesítem magam. Látja rajtam, hogy hirtelen elkapott a düh. Tudom, hogy tudja. Látja abból, ahogy a kést szorítom, ő pedig próbálja leplezni nyugtalanságát. Azt leplezi, ura a helyzetnek. Nehéz megjátszani, de képes rá, és én eleinte hittem is neki.
A kis huncut...
Nem versz át többet!
Nem beszélgetünk, de mindketten tudjuk, mire gondol a másik. Most épp azon gondolkozik, gondolom, hogyan ölhetne meg úgy, hogy ne legyen vérfürdő, vagy legalábbis minél kisebb... Vagy talán meg sem akar ölni?
Érdekes, hogy ezt magamban vitatom, hisz máskor locsogok az ellenfeleimmel. És be nem áll a szám...
-Csak arra gondoltam, megköszönöm az intő szót... -továbbra se szól, csak kortyol egyet a borából. Ingerülten vágom kettőnk közé a kést, majd felegyenesedek, kettőt lépek felé, közben egymás szemébe nézünk.
Újabbat kortyol a borából...
-Nem akarsz bántani -néz rám, gyomrom görcsbeáll -akkor miért jöttél ide?
-Már mondtam -kezdem -csak meg akartam köszönni az intő szavakat! -mindketten tudjuk, hogy a kést megfélemlítés... Rosszul fogalmazok, inkább félrevezetés céljából vettem magamhoz. Megfélemlítés semmiképp sem lett volna, mégis miért kellene egy ilyen nőnek félnie a saját konyhakésétől?
Befejezi a borát, a poharat a pultra teszi, ő is közelít. Még a saját szándékaimat sem tisztáztam, mikor felé indultam, most miért tudnám, mit akar ő? Illeteve...
Hirtelen csapódik a bejárati ajtó, 3 férfi ront be a házba, iszonyatos módon lőni kezdenek, ő a kanapé, én az egyik fotel mögé bújok el. Hirtelen azt se tudom, mi van, miért jöttek ezek. Rámnéz, tekintete most akár a pokolból is jégkorcsolyapályát fagyaszthatna:
-Tudhattam volna... -ekkor villan fel a lámpa... Ő azt hiszi, hogy ezek az én társaim... Ha tudná, mi csak nőket alkalmazunk... És én a konyhakést a nappali végébe dobtam...
-Hahhahah- hallatszik korántsem halk nevetésem, a lány rámnéz, úgy, mint egy idiótára, bár nem tévedett sokat. A fotel mögött van egy kis polc. Rengeteg kis kacat van rajta... Ó, egy dísztőr!! Vigyorogva veszem magamhoz, közben ránézek, látom, nála 2 apró kés van. Kinézek a fotel mögül, és akkor látom meg, hogy már majdhogynem ideértek hozzánk, mellénk, hogy agyonlőjenek.
Az iszonyatosan ostoba férfi lehajol hozzám, a hajamnál fogva átránt a fotelen, közben visítok (érzékeny vagyok a hajamra!!) Közel hajol hozzám, s venné elő a fegyverét. Közben látom, hogy Pénelopé hirtelen ugrik ki a kanapé mögül, 1-1 kést a két másik idióta homlokába hajítva... Miközben összeesnek, mint a krumlpiszsákok, az engem tartó férfi nyakán lévő ütőérbe mártom a késemet. Spriccel egy kicsit, nyögni próbálna, majd összeesik. Kínosan mosolyogva fordulok a lányhoz:
-Ehh... Majd én kitakarítok.
-Ez csodás -förmed -tudják, hol lakom, és azt se tudom, kikről van szó. El kell innen költöznöm!
-Ömm... -szólnék, rámnéz, és belémfolytja a szót.
-Tehát, ha ezek nem a te társaid voltak, akkor kik?
-Honnét tudjam?! -Nézek rá, majd eszembe jut, talán ő is téves feladatot kapott, és énis...
-Értekeznem kell a központtal... -zengi gépiesen, majd a laptopjához fordul, mostmár tudja, semmiféle veszélyt nem jelentek számára. Hirtelen éles fájdalmat érzek a nyakamban, letérdelek. A válla fölött rámnéz, látja, hogy fáj valamim.
-Mi történt? Belédlőtt?
-Nem... Ó, azthiszem megrándult a nyakam, mikor kitépett a fotel mögül. -feláll a laptoptól, letérdel hozzám, elkezdi tapogatni a nyakam, egy pontot tapintva meglepődik.
-Nem is kicsit... Csoda, hogy életben vagy -majd egy erős rántással, hangos reccsenés kiséretében a helyére illesztette a nyakam.
-Aaaah! -kiáltok fel fájdalmamban, ő pedig elmosolyodik... Elmosolyodik!!! Ó, de gyönyörű!
-Meg kell tudnom, mi ez az egész -néz rám, majd visszaül a laptophoz. Örülök, hogy ilyen nyugodtan gépezik 3 hullával egy légtérben... Mégis kocka. Erre a gondolatra felkuncogok, ismét hátranéz, látja, hogy a hullákat nézem.
-Majd eltakarítjuk őket...
Szerkesztve Miria által @ 2010. 09. 15. 09:21:00
|
| Kita | 2010. 07. 14. 15:06:33 | #6071 |
Karakter: Six
Megjegyzés: Miria-nak
Könnyedén kavargatom meg a húst a lapos kis fazékban, és megnéztem a rizst is. Az már kész. Jóleső mosollyal kóstolom meg a fehérboros-dijoni mustáros szószban párolt csirkemellet. Még egy kicsit rotyog és kész is.
Halkan felpittyen a laptopom, és a kékség közepén ott pörög lassan a fekete lángnyelvre hasonlító logó. Kinyílt egy kis ablak, és a felvillanó kurzor nyomán megjelentek a betűk, és tompa, sejtelmes hang is mondta a szöveget.
Új megbízás adódott.
- Hallgatom – dúdoltam, és elzárom a gázt. Még leégne a vacsorám.
A Hatodik sugárúti üzlethelyiségben találkozó lesz. Az egyik résztvevő jelentős gyermekpornóhálózatot működtet, melynek egyik sértettjének családtagjai kívánják a likvidálást.
- Ki a célpont?
Nem maradhat túlélő.
Egyszóval teljes vérfürdő.
- Értem – na, mi lesz a mai vacsiból?
Tettem ki egy kis rizst, a közepére pedig a szaftos húst, majd elővettem egy pár evőeszközt, és nekiláttam. Mmm, nem lett rossz.
Felöltöztem. Csak könnyedén, egy lesből indított munka nem jár nagy fröccsenésekkel. Fekete farmert húztam, rá egy fekete pulcsit, melynek magasítottabb nyaka volt, hosszú ujjai, amely rásimul a kézfejemre és a derekamig ér. Nem baj, ha kint a köldököm, jó alakkal büszkélkedhetek. A megkapott adatok szerint a helyszínen van egy távcsöves, tíz milliméteres puska, ami a tokba való visszahelyezés után azonnal felrobban. Rendesen bezártam az ajtót, bebiztosítottam a riasztót és a bombát az ajtó belső oldalán. Könnyed sétával indultam el a helyszínig. Az egyik részen egy kicsit lelassítok és hátrasandítok.
Követnek. A nő flegma mosollyal követett, de mindegy. Majd elintézem, bár ő nincs a megbízásban. Plusz munkát nem vállalok, ha nem fizetnek meg. Betérek a raktárba, és felhúzom magam az egyik fém tartóoszlopra. Csendesen, a rozsdás gerenda meg sem csikordul alattam. Kicsomagolom a puskát, összeszerelem, aztán lassan leereszkedem. A vállamhoz tartom, aztán halkan morranva letépem róla a távcsövet. Felesleges vacak…
Bejönnek az emberek. Nyolcan vannak, négy-négy az eladás-vevő kategóriából… az alvilág legalja munkáját végzik a gyerekkereskedelemmel, a gyermekpornóval…
- Megérdemlitek a halált – mormogtam, és nyugodtan meghúzom a ravaszt. Ezért vagyok a legjobb. Nem remeg az ujjam a ravaszon. Három lövés, három férfi holtan rogy a porba, majd azonnal visszasimulok az oszlophoz. Ordítások, szitkok és lövések dördültek, majd elégedetten léptem ki a fal mögül. Egy férfi állt már csak, vérpöttyös arccal, remegő szemekkel, tűhegynyi pupillákkal. Eldobom a puskát és előhúzok egy egyszerű pisztolyt. Hangtompító volt a csőre szerelve. Megrándul a szemöldököm és ráirányítom a csövét, de ekkor lövés dördül, és a cső szétrobban a kezemben. A tus is leesik a tetejéről, én pedig hirtelen haraggal fordultam felé. A pisztolyt elhajítom; semmire sem megyek már vele, hozzá vágni meg nem fogom, milyen kisgyerekes már. Felnéztem. Tudom, hogy ott van, láttam hogy követett, hallottam a hangokat… Leugrott, akkora hangerővel, hogy a hatalmas terem csak úgy visszhangzott tőle… a kis amatőr… jegesen mérem végig és halkan közelebb lépek. Gyermeteg az arca, a mosolya, az egész megjelenése túl hebrencs ehhez a munkához.
- Tyűha, nagyon ügyes vagy! – mosolyog. Az arcom meg sem rezdül – És gyönyörű is… kár, hogy most meg kell, hogy öljelek, hidd el, nem szívesen teszem!
Némi undor tölt el. Veszélyes perverzió, ha az ember élvezi, ahogy elveszi mások életét, még ha csak a hangja is ennyire simulékony.
- Ki vagy te? – vetem oda neki, és óvatosan kitapintom a kabátom alatt a rövid pengéjű japán kardot. A hátamhoz simuló jéghideg pengétől finoman megborzongok, perverz öröm és kéj tölt el az érzésre. A szigeten is jobban szerettem a kétkezes harcot, sokkal szebb a halála, ha megpróbál küzdeni, de hogy messziről lelőni, mint egy kutyát… Megláthatta a mozdulatot, mert elugrott az egyik oszlop mögé, én pedig könnyedén kibújok a kabátból. Csak a rövid póló marad rajtam és a kard a kezemben.
- Okos vagy, pótfegyvert is hordasz magadnál! – próbált meg csevegni.
- Te meg őrült és ostoba – sziszegem neki. Óvatosan lépek közelebb, hajlított térdekkel, hogy azonnal elugorhassak, ha felém vágna vagy lőne. – Lelőhettél volna azonnal! – jobban jártál volna, gondolom.
- De úgy nem izgalmas! – szól, és gyors mozdulattal kilép és lő. Csak oldalra kell fordulnom, és a golyó nagy ívben kerül ki, csupán az egyik hajtincsem végéből nyisszant le egy picit. Gyenge… - Míg meg nem öljük egymást, milyen intellektuális beszélgetéssel üssük el az időt? – kuncogja, én pedig érzem, hogy felfut a vércukrom. Nem válaszoltam, lassan összegzem a helyzetet, fittyet hányva a mondókájára.
Megvagy. Egy lépéssel termek előtte, és felé vágok, hogy pont a két bordája között kell, hogy mély sebet ejtsen, de vagy piszok mázlija van, vagy csak az adrenalin okozza, hogy el tudott hajolni előle. Odébb szökken, én pedig lassú léptekkel közeledek, a penge élesebb felét kifelé tartom, megfordítva fogom, hogy tépni lehessen vele, amikor felemeli a pisztolyt, céloz, és látom ahogy moccan az ujja a ravaszon… Egy másodpercre megakad bennem a levegő, de megfeszülnek az izmaim, hogy elugorhassak, ha kell…
De csak kattan.
Ez meg elneveti magát. Ki ez az őrült? Mert a másik görényt is el kell még kapnom…
Mire magamhoz térek, már két lépésnyire megközelít, mire megpörgetem az ujjaim között a kést és felé vágok. Féltérdre ereszkedek, könnyed lenne elvágni az inakat a lábában, amikor felelőtlenül lenyúl és elkapja a csuklómat. Ostoba és nagy a hibalehetőség a mozdulatban, de kicsavarja a pengét a kezemből, és amikor elhajítaná a fegyvert, a hasába térdelek. Érzem a gyomorszáját, összegörnyed és levegő után kapkod. Még egy rúgás, és szétterül, mint a boncolásra váró béka, és pedig a kezére lépek. Átdobom a lábam a derekán, és lefogom a csuklóit. Nagy, barna szemei vannak; még így sem veszi komolyan, hogy egy ütés elég lenne, és a szíve szétdurranna az ujjaim között…
- Gyerünk, ölj meg. Gyengébb voltam – zihálja, de nem szólalok meg. Az arcom jeges, kifejezéstelen, majd elveszem a kezeim. Gyorsan végigtapogatom a testét, hogy nincs-e nála fegyver vagy kés, találok egy mobilt, amit könnyedén szétmorzsolok az ujjaim között, a darabkákat elhajítom. Leszállok róla, és le sem hajolva, a lábammal felrúgtam magamhoz a pengét. Elkaptam a levegőben, majd a hátamon lógó tokba csúsztatom.
- Civilek kiiktatása nincs a megbízásomban – nézek vissza, majd felkapom a nagy puskát is. Könnyedén felugrok a magaslatra, a helyére teszem a puskát és lecsukom. Beütöm a kódot és leugrok.
- A helyedben eltűnnék – vetem oda neki, mikor a gyomrát szorongatva felül, én pedig kilépek az ajtón. Kint a megbeszéltek szerint egy motor várt, mert be kell cserkésznem az elveszett görényt. Halkan kattogott a bomba, én pedig felvettem a fekete sisakot, ráültem a mocira és édes mosollyal berúgtam. Hangos fékcsikorgás közepette, fekete gumicsíkot hagytam a betonon, és elindultam. Alig fél percnyit haladtam, amikor felhangzott a robbanás. Ha kijutott, akkor kijutott, ha nem, bennégett. Nekem nincs vele dolgom.
Alig fél óra múlva hazaérek, hogy lemossam a kezeimről a vért. Az az ostoba, azt hitte, le tud lőni engem? Egy mozdulat elég volt, bár a hasvágás elég gusztustalan meló… Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, láttam, hogy az ajtóra szerelt bomba ki lett iktatva.
- Tudtommal nem várok vendégeket – mondtam, és a kanapén ülő lányra néztem, aki a lábát lógatta. Lemostam a kezeimet és elővettem egy palack hideg bort. Csak magamnak töltöttem, azokat nem szoktam megkínálni, akik le akarnak lőni. Az öblös poharat az ujjaim között tartva megfordultam, csípőmmel a pultnak dőlve. – Nem kedvelem a behatolókat sem.
|
| Miria | 2010. 07. 14. 11:57:40 | #6065 |
Karakter: Gillian
Fáradtan vánszorgok ki a teaházból, még hunyorogva nézek körül az erős napfény hatására. Kistáskám mintha ötszáz kilót nyomna, pedig edzésben vagyok... Beteg leszek? Ami erőt ad, az a gondolat, hogy haza megyek, és végre veszek egy friss zuhanyt, és befekszem az ágyba... De előtte talán még elmegyek sushit enni, és...
Gondolataim menetét a telefonom csörrenése zavarja meg. Bosszankodva felveszem.
-Igen, tessék.
-Gillian... Lenne egy munkánk a számodra... -ragyogó... Mai terveim szilánkokra hullottak szét.
-Ki lenne az? Búgom kelletlenül.
-Pénelopé Slope néven ismerik, számítástechnikus. Keresd meg, és végezz vele.
-Tekintse elvégzettnek a feladatot!
Telefonomat a táskámba helyezem, bágyadtan nézek az utca délibábja felé.
-Rohadt meleg van... -szólok hangosan, majd elindulok.
Hazaérve ledobom a táskám, majd a nappaliba andalgok, az asztalon egy aktát látok. Felnyitom, egy fénykép van benne a nőről. Nem is sejtettem volna. Számítástechnikus nő, aki ráadásul gyönyörű. Ellentmondások. Kár érte... Egy leírás is van benne. Nagyjából hol szokott mászkálni... És a lakásának a címe. Nem a lakásán fogom megölni. Nem érdekel, hogy a "profik" hogy csinálják, én megtalálom a megfelelő alkalmat. Még ma este, 10 előtt meg kell ölnöm? Ezt nem hiszem el, ma se fekhetek le időben. Most viszont tényleg letusolok, és eszek néhány falatot, aztán indulok csak...
Átlag ruhában állok a háza közelében, mikor kilép a kapun. Nocsak. Este partizni megyünk? A kockák nem szoktak partizni menni! Elég messze van, nem látom. Elgondolkodom, miért akarnak kinyíratni velem egy látszólag ártatlan, számítástechnikus lányt... Talán hacker... Nem tudom, de azért érdekel.
Feltűnés nélkül tudom követni a tömeg forgatagában, csak aztán nehogy elveszítsem! Az egyik sikátornál élesen jobbra fordul, és bemegy... Tökéletes! Utánamegyek, talán nem vesz észre. Egy hatalmas raktárépületbe megy... Ki ez a nő? Oda már ő is óvatosan megy és meghúzza magát az egyik hatalmas fém tartóoszlop alatt... Van az épületnek egy belső erkélyszerű emelete, az építményt megkerülve felmegyek, hogy ne vegyen észre. Mikor felérek, tökéletes szögben látom őt... Illetve a dekoltázsát a magasból. Azthiszem elérkezett az ideje, hogy elvégezzem a feladatot...
Hirtelen emberi beszédre leszek figyelmes, inkább én is meghúzom magam. Az egyik bejáraton négy öltönyös kopasz férfi lép be, nemsokára a szemben lévő bejáraton is három öltönyös férfi, és egy nő lép be az épületbe... Illegális kereskedelem?... Az lehet. A lényeg, hogy a lány is tudja ezt, ezért jött ide... Talán ő is...
A két csapatból előrelép 1-1 férfi. Tárgyalnak, gondolom, de nem sokáig, táskát cserélnek, kezetfognak, majd kifelé indulnak, amikor az én kis célpontom tüzel... Óóó... Tudhattam volna, persze ezek a köcsögök nem láttak el elegendő információval, ha csakúgy megtámadom a lakásán,lehetséges, hogy én haltam volna meg.
3 lövés dördül, három embert eltalálva, tökéletes, azonnali halált okozva. Semmi kétség, a célpontom profi... A szervezetem ki akart nyíratni? Még mindig várok, akár pattogatott kukoricát is hozhattam volna, olyan izgalmas és exkluzív a mai este cselekménye.
Gondolom a lány direkt lőtt csak az egyik csapatból, hogy azt higgyék, csapdába csalták őket, as másik csapat átverte őket, ezért most egymásra kezdtek lövöldözni. Most, hogy belegondolok, a lány meggyilkolásával talán ezt kellett volna megelőznöm... Hát, mostmár úgyis mindegy, nemde?
A lövöldözés végén egyetlen férfi maradt, aki mindkét bőrönddel elindul a kijárat felé, ekkor előugrik az én gyönyörűséges célpontom, céloz. Igen meglepődik, mikor kilövöm a kezéből a pisztolyt. A megmaradt férfi a lövésre rohanni kezd, majd elmenekül. Látszik rajta, hogy nagyon felhúzta magát, hogy nem tudta a feladatot rendesen elvégezni, majd pontosan rám néz. Hm... Láthatta a lövés irányát... Tényleg profi. Leugrom az emeletről, a pisztoly elé, nehogy odafusson érte. Ekkor másfél méter távolságból csodálhatom meg a külsejét, megállapíthatom, hogy élőben még szebb, mint a képen.
-Tyűha! Nagyon ügyes vagy! -mosolygok rá -és gyönyörű is... Kár, hogy most meg kell, hogy öljelek, hidd el nem szívesen teszem!
-Ki vagy te?! -szól ingerülten, majd kiskabátja alá nyúl a kezével, ekkor elugrom egy gerenda mögé.
-Okos vagy, pótfegyvert is hordasz magadnál!
-Te meg őrült, és ostoba! Lelőhettél volna azonnal!
-De úgy nem izgalmas! -szólok, és a gerenda mögül kilövök, ő elugrik, nem találtam el. Még gyors is ráadásul. Hm... Kéne egy terv, de most lusta vagyok kitalálni. Nem pazarolhatom el a lőfegyvert, ez biztos.
-Míg meg nem öljük egymást, milyen intellektuális beszélgetéssel üssük el az időt? -szólok, de nincs válasz, erre kuncogni kezdek, folytatom, néha meg-megállva, fülelve -te melyik szervezettől vagy? Biztos nagyon magasrendű munkákat kapsz... Én csak ilyen kisebb emberkéket... -ekkor előugrik a másik oldalról, ekkor döbbenek rá, hogy nem pisztoly, hanem kés van nála, hátrébblépek, és oldalra fordulok, hogy kitérjek a támadás elől, de ügyelnem kell hogy ne térjek a háta mögé, még akkorse, ha nincs nála fegyver, könnyedén benyomhatja egyik csigolyámat, és én akkol meghalok... Néhány szaltóval távolodom, majd a szívéhez irányítom a pisztolyt, és lövök... Lőnék, de nincs töltényem. Először ő is azthitte, hogy meghal... A fegyvert nézem, majd harsányan nevetve eldobom, s egyszerűen nekirontok, mire mégjobban megilletődik, de gyorsan kapcsol, a kést a hasam felé irányítja, gondolom kívülről fújja az anatómiát, és nem lesz nehéz egy létfontosságú szervet eltalálnia. A kezét elkapom, és kicsavarom belőle a fegyvert, elhajítom. Míg szép ívben, jó messzire eldobom a fegyvert, hasba rúg, összegörnyedek előtte...
Most végem...
Elterülök a földön, ő viszont ahelyett, hogy a kés után futna, felém mászik, kezeimet pedig lefogja.
-Gyerünk, ölj meg, gyengébb voltam -Ő viszont csak lefog, tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
Szerkesztve Miria által @ 2010. 07. 14. 11:58:31
|
|
