Az államon dobolva lépdelek a folyosón, és az elkövetkezõ szereposztáson gondolkodom. Shakespeare egyik mûvét fogjuk elõadni a diákjaimmal, a Szentivánéji álmot. Nem akartam a már elcsépelt Hamlettel vagy Rómeó és Júliával kezdeni, de azért egy elég híres darab során szeretném megnézni a tanulók képességeit, így hát erre esett a választásom. Mindig is jó memóriám volt, nem csoda hát, hogy minden tanítványom nevét fejbõl tudom, kezd is nagyjából összeállni, hogy kit melyik szerepre választok, habár az az elõadásmódjukon is múlik majd. Mindenesetre jelöltjeim már vannak az egyes posztokra.

A nap gyorsan eltelik, az utolsó órámon, amikor bejelentem a bemutatót, szinte mindenki lelkesen fogadja azt, és a hangsúly a szintén van. A csoport fekete báránya, Scarlett továbbra is unottan néz maga elé, sokszor töprengtem már azon, hogy miért van itt, ha ilyen látható módon nem érdekli az egész, habár nem tisztem megítélni õt, csak kíváncsivá tett. Egyszer sem láttam még õt másokkal beszélni, általában levegõnek nézik és messzirõl elkerülik. Biztosan áll valami a viselkedése hátterében… Õ az egyetlen lány, aki nem figyel csillogó szemekkel, bármilyen hihetetlen, ez végre felüdülés a számomra. Hihetetlenül nehéz levakarni õket magamról, mindannyian csak a hírnévre pályáznak, ami nagyon fárasztó tud lenni egy idõ után.

Az órák utáni elsõ próba eseménytelenül telik, természetesen azt leszámítva, hogy a mi kis fekete bárányunk nem jelent meg az amúgy kötelezõ szereposztáson. Nos, valamiért ez nem lepett meg túlzottan. A fõszerepre meghallgatjuk néhány tanuló elõadását Grace-szel, a vezetõ tanárommal, utána konzultálunk a véleményünkrõl. Kár, hogy Scarlett nem volt itt, szerintem tökéletes lett volna a tündérkirálynõ szerepére, mindenesetre errõl már lecsúszott. A kiválasztott diákoknak odaadjuk a szövegkönyvet, a többieket pedig a következõ próbán fogjuk meghallgatni.

Miután végre végeztünk, kimegyek egy cigire, mert a mai nap elég stresszes volt, és mit ad isten, hát nem a lógós lányka jön velem szemben?

- Te lány! – szólítom meg lezseren, mire rögtön felém pillant. – Te pont jó lettél volna egy fõszerepre, csakhogy nem voltál a próbán – rovom fel neki, de csak kérdõn néz rám.

- Nem, nem voltam – ismeri be végül mogorván a nyilvánvalót.

- És megtudhatom, mért nem? Vagy talán nem hallottad, amikor azt mondtam az órán, hogy ez kötelezõ? – kérdezem szigorúan, hiszen ha nem hajlandó részt venni a bemutatón, akkor el fogja bukni a tárgyat, tekintve, hogy ez a teljesítésének az egyik feltétele.

- Nem szeretnék ott lenni – mondja nemtörõdöm stílusban, mintha az egésznek semmit tétje sem lenne.

- Ez nem a szeretetrõl szól, hanem a kötelezõ programokról, amiken részt kell venni.

- Nem érdekel – vágja hozzám, amin eléggé meglepõdöm. Nem szívbajos, ha képes így beszélni egy tanárral.

- Ha én azt mondom, hogy ez kötelezõ, akkor az kötelezõ még neked is! – leszek enyhén mérges, de próbálom visszafogni magam.

- Nem fogja nekem megmondani egy tanársegéd, hogy mire kötelezõ elmennem. – Kemény szavaitól bedühödöm, hihetetlen, hogy bármit megenged magának ez a lány. Nem tudja talán, hogy hol a helye?

- Na idefigyelj, kisasszony. Amíg én vagyok a tanárod és én azt mondom, hogy kötelezõ részt venned egy programon, akkor azon részt is veszel – nézek keményen a szemébe.

- Nem – jön rögtön az ellenkezés, ám mielõtt bármi mást mondhatnék, Grace jelenik meg mellettünk.

- Scarlett! – szól rá õ is enyhe dühvel a hangjában.

- Igen, tanárnõ?! – pillant felé udvariasan.

- Tudod, itt engedelmeskedned kell a tanáraidnak, és ha Jade tanár úr azt mondja, részt kell venned ezen, akkor részt is veszel – szidja le õt, miközben kiáll mellettem.

- Rendben – motyogja mogorván, majd köszönés nélkül otthagy minket.

- Will, hagyd ezt a lányt, nem tenne jót, ha részt venne a bemutatón. Én már régóta tanítom õt, kezelhetetlen. Nagyon furcsa teremtése a világnak. Neki is, a darabnak is és  a társainak is jobb, ha nincs õ ott – magyarázza, miközben én Scarlett távolodó alakját figyelem. Igazán bájos kisugárzása van, ha a modora is ilyen lenne, még nagyon sokra vihetné. Szöget üt valami a fejemben.

- Grace – pillantok rá elgondolkodva –, mindig ilyen volt Miss Hale?

Pár pillanatig elmerül az emlékeiben, majd komolyan néz a szemembe. – Azt hiszem, nem sokkal az apja halála után lett ilyen, elõtte egy nagyon kedves kishölgy volt.

Szóval meghalt az apja, biztosan nagyon megrázhatta õt. Keserûen elmosolyodom, ahogy eszembe jut az édesanyám. Jobban átérzem a helyzetét, mint õ azt gondolná, pont ezért tudom, hogy a viselkedésének is van egy határa. Attól, hogy borzalmas dolgok történtek vele, nem engedheti meg magának az effajta dolgokat, mert azzal csak saját magát teszi tönkre.

- Will, tudom, hogy te mindenkinek segíteni szeretnél, de jobb, ha õt békén hagyod… – figyelmeztet elnézõen, de én csak megrázom a fejemet.

- Valakinek ki kell mellette állnia – mosolygok rá a tanárnõre, akit rendkívül tisztelek. Õ ugyanezt tette velem, kisegített, amikor anyám meghalt. Legjobb barátnõk voltak, és habár õt is megrázták a történtek, a kedvemért erõsnek mutatta magát. Neki köszönhetem, hogy befejeztem az egyetemet, majd megkaptam a tanársegédi állást.

Bólint egyet, majd elköszönünk egymástól. Õ is tudja, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor attól senki se tud eltántorítani.

***

Másnap határozottan megyek be az egyetemre, nem fogom hagyni, hogy az a lány megint eltûnjön. Ha kell, én magam rángatom fel a színpadra, természetesen csak szépen, erõszak nélkül. A nap olyan gyorsan eltelik, hogy szinte felocsúdni sincs idõm, ismét ott állok az idei bemutatóra kiválasztott csoportom elõtt. Szánt szándékkal adok nekik csoportmunkát, szeretném látni, hogyan boldogulnak, és mint ahogyan arra számítottam, Scarlettnek nem erõssége az együttmûködés. Ezen muszáj lesz javítani, hiszen a színészetnek egyik alapja a másokkal való kommunikálás és megbeszélés.

Az óra véget értével látom, hogy a kis bárányka próbálna elmenekülni, de ezt nem hagyhatom, így gyorsan megszólítom.

- Hé! Kisasszony! Most a próbára kell jönnöd – emlékeztetem, de csak unottan néz rám.

- Nem szeretnék, tanár úr – válaszol a szokásosnál kicsit udvariasabban. Ennyire nem akar jönni? Mindenesetre ez alól nem bújhat ki.

- Mint mondtam, ez nem a szeretetrõl szól – ismétlen ellenkezést nem tûrõ hangon. Majd egy gyõzelemittas mosollyal az arcomon kitárom elõtte az ajtót, és szépen elirányítgatom õt a próbaterembe, hogy esélye se legyen megszökni.

Ahogy belépünk a terembe, mindenki elcsendesedik, lopva a lényra pillantok, akin látszik, mennyire kellemetlenül érzi magát. Nem értem a többiek viselkedését, mint ahogyan Grace meglepett pillantását sem. Talán nem hitte, hogy sikerül elhoznom Scarlettet ide? Nos, én nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen, épp ezért nem is fogom feladni, míg ki nem gubózik a lány abból a héjból, amit maga köré épített.

- Na, ha mindenki itt van, kezdhetünk – kiáltom lelkesen, miközben a lány is fellép a színpadra. Nem tetszik, ahogy a többiek szemmel láthatóan elhúzódnak tõle, de nem szólok rájuk. A többi tanárhoz megyek, akikkel a szereposztást kezdjük megvitatni, és azt, hogy kiket hallgassunk meg külön. Közben lopva Scarlettre nézek, és pont elkapom, ahogy az egyik új diák belemarkol a lány fenekébe. Szemeim dühödten szikráznak fel, ám mielõtt megszólalhatnék, a kis lázadó maga elintézi a dolgot. Kicsavarja a srác karját és nekinyomja a szemközti falnak. Magamban ezen jót mulatok, de a tanárok nem tetszõ ciccegése észhez térít, õk valószínûleg nem látták, mi történt valójában.

Végül hirtelen elengedi a srácot, aki úgy tesz, mintha nem értené, mi történt, micsoda kis számító ez a kölyök. A rengeteg gyûlölködõ tekintet, ahogy látom, Scarlettnek is túl sok, felénk pillant, és nem tetszenek a könnyek, amiket a szemében vélek felfedezni. Mint akit üldöznek, úgy rohan ki a terembõl, dühösen pillantok a most már vigyorgó újoncra.

 - Mr. Stanley, esetleg szeretne magyarázatot adni a történtekre? – kérdezem elfojtott méreggel a hangomban a fiú felé fordulva.

- Tanár úr, fogalmam sincs, miért tett ilyet az a kis különc – mondja ártatlanságot színlelve.

- Ó, valóban? – lépek fel hozzá a színpadra, mire nyel egyet. – Mert én nagyon is jól láttam, hogy maga mit mûvelt – morgom idegesen. – Amennyiben még egyszer a szemembe hazudik, kiteszem innen, és elveszíti a fõszerepet, megértette? – mondom hangosabban, így már mindenki minket bámul.

- Igen, tanár úr – motyogja megalázottan, de a dühös tekintete egyáltalán nem tetszik.

- Nos, bocsánatot fog kérni a hölgytõl – mondom, de amikor tiltakozni akarna, felemelem a kezem, hogy csendre intsem. – Ez nem kérés volt. Most pedig, ha megbocsájtanak – indulok el az ajtó felé, majd még visszaszólok Grace-ékhez. – Pár perc múlva visszatérek, addig folytassátok nélkülem, kérlek – mondom a megdöbbent tanári karnak, majd kilépek a terembõl.

Rögtön Scarlett keresésére indulok, és a hátsó kertben az egyik padon meg is találom. Maga elé bámulva ül a padon, talán ilyen magányosnak még sosem tûnt, mióta megismertem. Csendesen odamegyek hozzá, majd leülök mellé a padra. Ijedten ugrik meg, valószínûleg annyira a gondolataiba volt merülve, hogy észre sem vette a közeledésemet. Amikor rájön, hogy csak én vagyok az, tüntetõleg a másik irányba fordítja a fejét.

Nem szólalok meg, nem mondom el neki, hogy láttam, miért tette azt, amit, szeretném, ha õ maga mondaná el a történteket, ha egyszer majd megbízna bennem, de ahogy látom, ez még nem mostanában lesz.

- Nem megyek vissza – motyogja halkan.

- Ez nem kívánság kérdése – mondom, mire ajkai dühösen remegnek meg.

- Megérdemelte – morogja, mintha arra számítana, hogy ezzel eltántoríthat azon célomtól, hogy visszakísérjem a próbaterembe. Milyen makacs egy személyiség…

- Tudom – ismerem be, mire döbbenten kapja rám a szemeit. – Láttam, mit tett. Ha nem cselekedsz, most én lennék bajban, mert megütöttem egy diákot – vigyorgok rá, hiszen tényleg nem álltam messze attól, hogy behúzzak annak a bunkó kölyöknek egyet. Valószínûleg senki sem tette még helyre õt, ismerem a fajtáját, régen én is ilyen voltam, kell neki egy kis útmutatás, hogy ne térjen le a helyes ösvényrõl. Kijelentésemre csak még meglepettebb lesz, szinte látom rajta, hogy azon gondolkodik, most vicceltem-e vagy komolyan gondoltam a szavaimat.

- Nincs szükségem mások védelmére – szólal meg végül.

- Valóban? – pillantok rá komolyan, mire enyhe pír lepi el az arcát. Ez tetszik, a zavar az elsõ érzelem, amit látok rajta a dühöt leszámítva.

- Valóban – próbál határozott lenni.

- Nos, akkor viszont ideje mennünk – állok fel a padról, és mindentudóan nézek rá.

- Mondtam már, hogy nem érdekel az a hülye próba – tér vissza a morgós énjéhez.

- Én pedig már számtalanszor elmagyaráztam, hogy ez egy kötelezõ program. Meg szeretne bukni, Miss Hale? – kérdezem ezúttal komolyabb hangon.

- Tessék? – kérdez vissza értetlenkedve.

- Az irodalomtörténeti óra teljesítésének a feltétele a bemutatón való részvétel, amennyiben ön nem hajlandó erre, kénytelen leszek megbuktatni önt.

Dühösen kel fel a padról és indul meg az épület felé. – Most akkor jön vagy nem? – néz vissza rám szikrázó szemekkel. Gyõzelemittasan fojtok el egy mosolyt, miután visszafordult, nos, ezt a menetet én nyertem.

Ismét síri csend fogad minket, ahogy belépünk a terembe, Scarlett fellép a többiekhez, én pedig odamegyek a tanárokhoz, és elmagyarázom nekik a szituációt. Természetesen így már õk is egyetértenek a viselkedésemmel. Fél szemmel látom, hogy a srác kínnal ugyan, de elmotyog egy bocsánatkérést, a lány pedig bólint egyet, majd inkább a másik irányba fordul. A színpadon zajló sutyorgás felettébb idegesítõ, de nem teszem szóvá.

A kisebb szerepeket szétosztjuk, végül már csak néhány ember marad a teremben, õk a középmezõny, Scarlett kezébe nyomom Hippolyta szövegét, ímmel-ámmal, de elveszi, viszont miután ránéz a játszandó karakter nevére, bele sem pillant.

Mindenki a részletét kezdi olvasgatni, de zavar, hogy a lázadónkat egyáltalán nem érdekli a dolgok menete, így hát odalépek hozzá.

- Nem kellene a szövegedet olvasni? – kérdezem felhúzott szemöldökkel, de csak unottan pillant rám.

                „Majd csak leszáll e négy nap éjbe már,

 S elálmodozza négy éj az idõt;

 És akkor a hold, mint az égre újan

Felvont ezüst ív, fogja nézni dús

Menyegzõnk éjjelét. „

Szavalja el az amazonkirálynõ szerepének elsõ részletét, mire elismerõen pillantok rá.

- Ismered a mûvet? – érdeklõdöm mosollyal az arcomon, de megint csak egy csípõs választ kapok.

- Ki nem ismeri Shakespeare Szentivánéji álmát? – morogja gúnyosan, mire halkan kacagni kezdek.

- Ezt igennek veszem – mondom, és érzem, szinte mindenki minket bámul. – Tényleg tökéletes lettél volna a fõszerepre – vigyorgok rá.

- Tévedsz – motyogja, de nem tudja eltitkolni az enyhe zavart az arcáról. Nem akar hinni nekem, pedig én az igazat mondom, kár, hogy ennyire nem érdekli a színészet. Meg kell beszélni Grace-szel, hogy õ legyen Ashley, a fõszereplõnk beugrója, ha történne vele valami az elõadás elõtt.

- Nem szokásom tévedni – kacsintok rá, majd visszatérek a tanárokhoz.

Egy óra elteltével kész a végleges szereposztás, így hát mindenkit az útjukra bocsátunk, de elõtte még figyelmeztetem õket, hogy jövõ héten várok mindenkit az elsõ tényleges próbán, és nem felejtek el eközben szigorúan Scarlettre nézni.

Utolsó órám ma az irodalomtörténet volt, amit valami fiatal tanársegéd tart, a lányok oda vannak érte mert egy híres színésznõnek a fia és nagyon jóképûnek tartják. Nekem csak egy közönséges ember, és a magán életben szerintem tuti bunkó és nagyképû származása miatt, „híres szülõk gyereke”. Ma bejlentette, hogy mindenkinek, nemcsak az  újjoncoknak részt kell vennie majd egy bemutatón valamilyen formában. Az elsõ próba és feladat kiosztás ma lesz. Na azt várhatják, hogy én elmenjek erre. Nem veszek én részt semmiben. Gimnáziumban sem vettem részt soha semmi ilyesmiben és most sem fogok.

Délután folyamát az egyetem parkjában töltöm olvasgatással meg írással. Aztán olyan 4-5 óra felé mellkasomhoz ölelve a könyveimet elindulok vissza az egyetemre. Ahogy haladok a parkon át hirtelen valaki megszólít.

- Te lány! – arra nézek. Az irodalomtanárunk áll az egyik fánál egy cigivel a kezében, engem bámulva. – Te pont jó lettél volna egy fõszerepre. – Kérdõ tekintettel meredek rá? Még hogy én? – Csakhogy nem voltál a próbán.- mondja aztán csendben marad mintha válaszomat várná.

- Nem. Nem voltam. –vallom be kissé mogorván.

- És megtudhatom mért nem? Vagy talán nem hallottad amikor azt mondtam az órán, hogy ez kötelezõ. – válaszolja szigorúan. Na ne már. Nem fogja nekem egy nálam pár évvel idõsebb tanársegéd megmondani, hogy mikor hova menjek el és hova nem.

- Nem szeretnék ott lenni. – nem magyarázkodom csak tisztán megmondom.

- Ez nem a szerettemrõl szól, hanem a kötelezõ programokról amiken részt kell venni. – magyarázza.

- Nem érdekel. – kissé meglepõdik ezen a kijelentésemen. De nem mintha magán az értelmén lepõdne meg, hanem inkább azon, hogy ilyet mondtam neki.

- Ha én azt mondom, hogy ez kötelezõ akkor az kötelezõ még neked is!

- Nem fogja nekem megmondani egy tanársegéd, hogy mire kötelezõ elmennem. – Na jó talán ez a mondatom kicsit durva de hátha így hamarabb megérti, hogy mit szeretnék, és nem ajánlatos velem vitatkozni.

- Na idefigyelj kisasszony. – kezd bedühödni. – Amíg én vagyok a tanárod és én azt mondom, hogy kötelezõ részt venned egy programon akkor azon részt is veszel.

- Nem.

- Scarlett! – kiált rám valaki. Oldalra pillantok, az egyik még gimnáziumi és mostani tanárnõm áll oldalt. Elég régóta állhatott már itt.

- Igen tanárnõ?! – mondom udvariasan.

- Tudod itt engedelmeskedned kell a tanáraidnak. És ha Jade tanár úr azt mondja rész kell venned ezen akkor részt is veszel! – valamilyen módon ennek a tanárnõnek a szavai mindig jobban megrántanak és különben is nem akarok már itt dekkolni.

- Rendben. – motyogom morcosan de csak azért, hogy valamivel lerázhassam ezt a William Jade tanársegédet. Tovább indulok õket ott hagyva. Fél füllel még hallom amit a tanárnõ mond a tanár úrnak.

- Will, hagyd ezt a lányt, nem tenne jót ha részt venne a bemutatón. Én már régóta tanítom õt. Kezelhetetlen. Nagyon furcsa teremtése a világnak. Neki is, a darabnak is, és  a társainak is jobb ha nincs õ ott. – tovább haladtával már nem hallom mit beszélgetnek de nem is érdekel.

***

Másnap ugyanolyan unalmas napnak nézek elébe mint a tegnap. Az órarendemre pillantok nagyot sóhajtva. Színház elmélet, színpadi improvizáció, színháztörténelem, hangképzés, és persze az irodalomtörténet. Ez talán tegnap óta az egyik olyan óra amit a legjobban utálok. Könyveimmel felpakolva megyek be az egyetem épületébe. Szerencsére a bentlakás egyazon udvaron van mint a fõ épület. Bár legtöbbször nem szerencse.

Beérve a szokásos dolog fogad. Mindenki elvan foglalva valakivel, vagy valamivel. Két szõkeség az egyik mozira felhívó plakáton fikszirozzák a színészt. Ahogy elhaladok mellettük egy kissé felém fordítják fejüket, majd lenézõen végig néznek rajtam, aztán amint én is rájuk nézek gyorsan nagy dumálásba kezdenek. Az osztályba érve még rosszabb a helyzet. Épp egy lány áll az utamba észrevétlenül, mielõtt rászólnék valamit gyorsan a társai figyelmeztetik, hogy álljon félre. Helyet foglalok a leghátsó sorban és unalmasan végig ülöm az összes katasztrofális órát ami rám vár. Néhol egy egy tanár rám néz én meg unottan, és ridegen nézek vissza rájuk. Egy lány próbálna beköpni az egyik tanárnál, hogy nem figyelek oda de gyorsan megfenyegetem, hogy, hogyha megteszi kinyírom az óra végén. Amilyen bugyuta kis népség ez itt, nekik ennyi elég is, hogy megfélemlítsem õket egy kissé. Nem akarok én senkit sem megijeszteni csak jobb szeretem ha békén hagynak. A tanárok többsége jól tudja, hogy csak kényszerbõl vagyok itt, ismerték apámat. Bár ki ne ismerné õt, a város egyik legnagyobb befektetõje. Szerencsémre az emberek  90 százaléka nem tudja, hogy a lánya vagyok. Asszem ennek én örülök a legjobban.

Végre a legutolsó óra következik amit a legjobban is utálok. Will tanár úr épp idõben érkezik be az órára. Rögtön kettõs csoportokba oszt minket és úgy akar feladatokat megoldatni velünk. Én Prisscillaval kerülök egy csoportba, aminek szemmel láthatóan õ nem nagyon örül ahogy én sem.

- Hello. – vágok a lány felé egy mogorva köszönést. Kissé megrezzen aztán inkább leül mellém, pontosabban jó néhány méterre tõlem. A csoportmunkában is inkább külön, külön dolgozunk mint együtt. Will sokszor figyel minket. Hála a Jó Istenek csakhamar vége lesz az órának, erre vártam már mióta megkezdõdött.

Éppen felpakoltam a cuccaimat és indulnék kifelé az osztályból amikor Will rám szól.

- Hé! Kisasszony! – rá nézek. – Most a próbára kell jönnöd. – mondja. Mi? Hogy én próbára?Na azt már nem.

- Nem szeretnék tanár úr. – válaszolom kissé udvariasabban mint szoktam.

- Mint mondtam ez nem a szeretetrõl szól. – mondja az osztályból kimenet egy gyõzedelmes mosollyal az arcán. Aztán kitárja az ajtót elõttem, én meg kilépek. Õ a kezével mutatja az utat és jön utánam, hogy még véletlenül se tudjak lelépni a próbáról.

A terembe beérve, amint meglátnak a többiek rögtön néma csend telepszik az egész helyiségbe. Még Grace a tanárnõ aki az udvaron megszidott, õ is meglepetten néz Willre. Nagyon kellemetlenül érzem magam. Utálom ezt a helyzetet, és gyûlölöm a többieket is na meg Willt a tanársegédet is.

- Na ha mindenki itt van kezdhetünk. – mondja az említett éles hangon. Látom mindenki a színpadon van így felmegyek én is. Ám mikor a tömeg mellé megyek õk elhúzódnak mintha leprás lennék. Will és Grace meg még néhány tanár lent beszélgetnek. A színpad felé néznek ránk, mintha gondolkodnának ki mire jó. Egyszer csak érzem, hogy valaki a fenekemhez ér. Hevesen megfordulok, látván egy fiú, akit még nem láttam a suliban. Kikapcsol az agyam, és gondolkodás nélkül kicsavarom a kezét neki nyomom a falnak. Csak azon kapom magam, hogy mindenki engem bámul. Észhez térek, elengedem a srácot. Mint aki nem tudja mi történt magam elé bámulok, és tényleg nem is tudom. Ez egy heves lángolás volt nem gondolkoztam rajta. Csak cselekedtem.  Úristen Scarlett mit csináltál. Majd felnézek és szembetalálom magam egy csomó megvetõ, gyûlölõ tekintettel. Könnybe lábad a szemem enyhén, eszembe jutnak dolgok. Ránézek Willre és Grace tanárnõre aztán a többiekre. Érzem nem kapok levegõt, szúr a mellkasom. Azon kapom magam, hogy kirohanok a terembõl. 

Látom rajta, hogy meglepte a kérdésem. Oké, igaz, hogy a legtöbben az idõsebb professzorokat keresik meg ezzel, de én õt akarom konzulensnek. Bele is betegednék, hogy ha valamelyik vén rókával kellene több órát diskurálnom, aki majdnem bealszik a saját magyarázatán is.

- Hát. Attól függ milyen témára gondolt? – kérdez vissza.

- Ókori görög irodalommal kapcsolatos.

- Értem. – bólint - És van már valami elképzelése?

Ezek szerint megfontolja. Az, hogy nem utasított vissza kapásból már jót jelent. - Van némi ötletem le is írtam. – elõkeresem a papírt a táskámból, majd átnyújtom neki, hogy megnézhesse.

Ez még csak egy kezdetleges vázlatolás, de képet kaphat arról mire is gondoltam konkrétan, persze még lehet bele tenni és kivenni is.

- Jó. Akkor legyen az, hogy átolvasom, és majd értesítem mikor végeztem vele. – pillant fel rám miközben kettéhajtja és elteszi a papírt.

- Akkor elvállalja? – kérdezem izgatottan.

- El.

Felpattanok a helyemrõl és elvigyorodom. Ez az! - Köszönöm, akkor majd még beszélünk. – vetem hátra kifelé menet, de a végigvigyorgom a folyosót és csak akkor hervadok le kissé mikor a parkolóba érek és meglátom a közeledõ Sonja-t.

Kérlek, csak ne ezt a hiperaktív csajt!

***

Már bánom, hogy eljöttem erre a bulira. Nem is tudom… fõiskolásoktól valamivel többet vártam volna, de ez elég silányra sikerült. A zenelistát inkább nem véleményezem, de valahol ott untam meg az egészet mikor páran kezdtek lerészegedni és elõhúzták a füves cigit. Na, attól aztán majd rendesen el lesznek szállva, de én lelépek. Semmi kedvem egy rakás agyilag zoknival bulizni. Ha Londonban lennének a haverjaim eszembe sem jutott volna, de mivel õk maradtak otthon már hiányzott a szabad levegõ.

Ezekkel soha többet.

Éppen a kabátomat húzom magamra az elõszobában, mikor az ablakon keresztül felfigyelek a szemben lévõ ház kivágódó ajtajára, amin egy nõ ront kifelé. A falhoz simulva a tenyereibe temeti az arcát, éppen elgondolkodnék azon, hogy zokog-e vagy mi a fene, mikor hirtelen felpillant.

Nos, igen. Valahol itt fagy le totál az agyam, mert nem más, mint Annie James néz rám vissza hatalmas sötét szemeivel. Nem tudom mi döbbent meg jobban: az hogy itt lakik szemben, vagy az amilyen állapotban van.

Még sosem láttam ilyen ziláltnak. Az suliban mindig fegyelmezett, nyugodt és összeszedett. Mindig szexi, elegáns cuccokban van, amiktõl eldobom az agyam és kényszerûen fantáziálok, most meg… a haja szanaszéjjel a ruhái összevissza gyûrõdve az arcán pedig valami különös kétségbeesett félelem, ami megcsavarja a gyomrom.

Nem sokáig bámulunk egymásra, mert alig fél perc múlva újra kirobban az ajtó és egy pasi robog ki rajta egyenesen Anniehez. Tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy megragadja a karját, tisztán látszik, hogy a pasasnak rendesen át van kattanva, csupa vörös a feje és még vicsorog is.

Mi a fasz folyik itt? Ez… ez az állat a férje?

Egyszerûen csak berángatja a házba, mint egy darab rongyot, a zenén keresztül is hallom az ajtó döndülését utánuk…

- Nathe?... Nathe!

Oldalra kapom a fejem, a hang irányába. Kicsit még mindig furcsán érzem magam, olyan mintha káprázott volna a szemem. Ha részeg lennék, azt hinném hallucináltam, de nem vagyok.

- Tessék?

- Már mész is? – biggyeszti az ajkait Sharon, az egyik természettudomány tagozatos.

- Aha. – újra kinézek az ablakon, majd vissza a lányra – Ez a buli nem nekem való.

- Csak mert Sonja nem tud szervezni. – kuncog, de valahogy most semmi nem vicces – Még Kev-nek sem tetszik. Le akart lépni, de betoppant a barátnõje aztán végül maradt.

- Oké, akkor majd találkozunk. – intek felé és minél elõbb elhúzom a csíkot mielõtt más is rám talál, bár a garázs felé menet sem hagy nyugodni amit láttam…

***

Hétfõ. Nem a legjobb nap, nem is a legrosszabb. Az elõadóteremben ülve várom, hogy megkezdõdjön az óra

Oda kellett volna mennem? Tényleg bántotta az a köcsög, vagy félreértettem? Nem az én dolgom és ha beleavatkozom az nem lenne a legszerencsésebb, fõleg ha még mellé is lövök, de félreérthetetlennek tûnt a helyzet. Oda kellett volna mennem…

Magamban vívódom, egészen addig míg végül mindenki beér és lassan megkezdõdik az elõadás. Nem hallom a szokásos cipõkopogást mikor Mrs. James – Annie – közeledik, de ahogy belép azonnal tetõtõl talpig végigmérem.

Szûk nadrág, tengerészkék ing egy apró, fekete sál a nyakában, a haja kiengedve… semmi sem változott. Pont olyan dögös, mint mindig.

Tulajdonképpen nem is tudom mit vártam. Monoklik meg begipszelt karokat?

Jesszus, eléggé elszaladt a fantáziám, a rossz irányba, de akkor is egy baromnak éreztem magam, amiért tegnap nem mentem oda. Még jó hogy nem csináltam hülyét magamból. Lehet, hogy csak vitatkoztak, az a pasas meg csak õsember módjára becibálta és lenyomták a békülõs szexet a konyhaasztalon.

Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, azt hiszem õ is látott tegnap a buliban. Rámosolygok és biccentek mielõtt a kivetítõ felé fordulna és a kezében tartott pakkot letenné az asztalra.

Az óra úgy telik ahogy szokott, semmi újdonság, kivéve, hogy a csoport fele hiányzik – valószínûleg másnapos kábulatban fetrengnek a vécé elõtt, vagy épp a fûtõl kábultan. Amikor aztán letelik az ötven perc és mindenki elkezd kifelé szálingózni, szándékosan lemaradok egy kicsit a többiektõl. Utoljára megyek, majd mikor elhaladnék a tanárnõ asztala mellett egy pillanatra megtorpanok. Nem az én dolgom… de mégsem hagy nyugodni, míg meg nem kérdezem.

- Mr. Butler…

- Elnézést. - felé fordulok – Minden rendben Mrs. James? Tegnap…

Félrebiccenti a fejét, amitõl a haja oldalra csúszik. Túl szexi ez a nõ… még a gondolat is hervasztó hogy házas.

- Ó, igen. Emlékszem, hogy láttam. Milyen volt a buli? – kérdezi halvány mosollyal.

Összeráncolom a szemöldököm, kicsit értetlenül. Most tereli a témát? – A buli pocsék volt. Nem akarom beleütni az orrom a dolgaiba. – mondom ki egyenesen, valahogy sosem szerettem ködösíteni – Azt hiszem félreértettem amit láttam és emiatt kérdeztem, hogy jól van-e. Szóval minden oké?

Kicsit szélesebbre csúszik a mosolya miközben felveszi az asztalról a könyveit.

- Hát persze. – kifelé menet a válla fölött pillant hátra, telt ajkain halvány mosoly játszik amit egy pillanatig megbabonázva figyelek, majd a szemeibe nézek – Egy igazi angol gentleman bújik meg magában, ugye?

Felhorkantok. Még a feltételezés is sértõ, de mégis azt veszem észre, hogy elvigyorodom Kétségtelen, hogy a nõvérem férje egy olyan pasas, az-az ajtónyitogatós, székkihúzós fajta és lehet hogy ragadt rám tõle valami. Talán.

- Ne reménykedjen túlságosan Mrs. James. – válaszolom vidáman – Lehet, hogy csak le akarom nyûgözni.

- Lenyûgözni… - csóváltja a fejét, majd hátát fordít és lassan kisétál.

Természetesen nem tudok elsiklani a tény fölött, hogy a hajvégei pont súrolják a feneke domborulatát, elfedve, mégis kiemelve azt. Ez a nõ kikészít…

Otthon nekiállok annak, hogy készítsek valamit, ami ehetõ, közben pedig felhívom a szüleim is hogy mi újság, mert már nyaggattak, hogy telefonáljak gyakrabban, de mikor még arra sincs idõ a suli mellett hogy szusszanjon az ember, anyám pedig szereti eldarálni a világ összes új hírét, mintha Londonban nem lenne tv.

Míg megforgatom az amúgy elõsütött gofrit a palacsintasütõben kihangosítom a mobilt, hogy egyszerre több dolgot is tudjak csinálni, de többnyire amúgy is anyám beszél. Hallgatom, néha hozzáfûzök ezt-azt röviden, és készen is lesz a vacsorám mire kifogy a szóból.

- Szóval hazajössz valamelyik hétvégén?

- Nem tudom. Ha a fõnök ad szabadit, akkor igen. – sóhajtom, de elõre tudom a válaszát. Adni fog, de akkor be kell húznom a kiesett óráimat hétköznap, ahogy a szombati buli miatt is behúztam ma.

- Apád születésnapjára hazajönnek a nõvéredék is. Noranak van egy meglepetése. – kuncog izgatottan, amin én is elmosolyodom.

- Oké, megpróbálok elszabadulni, apunak pedig veszek valami érdekeset. Szia, anya!

- Legyél jó Nathaniel!

A szememet forgatom miközben kinyomom a telefont, de magamban mosolygok. Néha hajlamosak még mindig úgy kezelni, mint egy rosszcsont kiskölyköt, de tudják, hogy már kinõttem azt a korszakom. Többnyire.

És ha belegondolok, hogy Annie csak öt évvel idõsebb nálam és már férjnél van… még az elképzeléstõl is kiráz a hideg. Pedig nem is tûnik huszonhatnak, sõt, még nálam is fiatalabbnak tûnik – merengek el magamban, hisz tudom, hogy nem kéne rajta járnia az eszemnek, mert a házas egyenlõvé teszi azzal, hogy nem szabad préda. És mégsem tudom megállni, hogy ne képzeljem magam elé… ez kibaszás!

***

A fülemben bömböl Marilyn Manson – Coma white száma, az egyik kedvencem, és ma valahogy gyalogláshoz volt kedvem. Így éppen csak beérek a tetõ alá mielõtt semmibõl semmi, elkezd esni az esõ. Ezt utálom ebben a tetves városban. Az esõt! Most ázhatok el hazafelé is és amilyen tempóban ömlik olyan leszek tíz perc alatt, mint aki most mászott ki a zuhanyzóból egy hûsítõ fürdõzés után.

Az órákat nagyjából végigszenvedem – kivétel az irodalom, amin jegyzetelek is és nem ok nélkül. Már azon gondolkodom, hogy hívjak-e egy taxit, vagy ázzak meg hazafelé, mikor egy ismeretlen lány toppan elém.

- Öhm… Mrs. James üzeni, hogy órák után vár az irodájában. – mondja, majd rám mosolyog és elszalad.

Homlokráncolva nézek utána, láthatóan õ ismer, de nekem fogalmam sincs, hogy ki lehet. Mindenesetre el is indulok Annie irodája felé, majd az ajtón kopogok és csak az után nyitok be, mikor meghallom a varázsszót.

- Hello! Foglalj helyet! – int a szék felé, belemélyedve a monitorba.

- Üdv, Mrs. James! – lehuppanok, majd karba font kézzel kényelmesen hátradõlve várom, hogy rám is szenteljen a figyelmébõl…

Mielõtt még mindenki beérne az elõadásra és idegesítõvé válna a susmorgás, átlapozom a tegnap este összeszedett jegyzeteim. Nem mintha olyan nagy szükség lenne rá, mert kisujjból kirázom ami benne van, de nem lenne valami praktikus úgy lepasszolni, hogy hiányzik belõle egy-két oldal. Már majd leragadtak a szemeim mire befejeztem, gyanítom nem ez a legszebb befûzés amit életükben láttak. Viszont megvan és ez a lényeg. Így már nem húzhatnak meg.

Már megkönnyebbülten fellélegzem mikor egy eszméletlen, kolosszális hibát veszek észre a legalapvetõbb dolgot, amit általános óta nem követtem el. Kimaradtak a kibaszott egy oldalon felsorakoztatott források!

Csak tudnám, hogy hová tettem mikor biztos vagyok benne, hogy kinyomtattam meg összeállítottam.

Ezerrel pörgetem az agyam, hogy rájöjjek hová is tettem félálomban azt a szaros papírt. Innom kellett volna egy jó erõs feketét, akkor is ha aztán fél éjszakán át leshettem volna a plafont, de meglenne a beadandóm, komplett.

Sorba veszem a helyeket, de a táska kilõve, aztán ott a fiók, de az dugig van, a könyvbe meg nem zárhattam bele, mert azt már hamarább eltettem. Kuka… ki van zárva. Akkor pedig már csak egy nyomorult helyen lehet ami gyakran lát papírt, az pedig a kicseszett fénymásoló. A dedikált Manson lemezem tenném rá, hogy benne hagytam miután átmásoltam!

Az órámra pillantok, még van kb. tizenkét percem míg elkezdõdik az elõadás, annyi elég lesz. Nagyon húzósan, de hála a közeli kecónak még beérhetek mielõtt elkezdõdne.

A Harley-val kevesebb mint öt perc, kikerülve a forgalmat, majd fel a hatodikra a lépcsõn - az átkozott lift már egy hónapja elromlott – és megszerezhetem a papírt a nyomtatóból. Megkönnyebbülten felsóhajtok, aztán spuri vissza mielõtt elkezdõdik az elõadás. Nem mintha nagy baj lenne ha kihagynék egyet, de eszemben sincs, ráadásul nem akarom magamra haragítani a kedvenc tanáromat ha már itt tartunk.

Éppen csak van idõm beállni a mocival mikor lejár az idõ, és amilyen átkozottul pontosak errefelé az emberek egy következõ londoni tûzvész esetleg késleltethetné õket, de más opciót nem nagyon tudnék elképzelni.

Hála legyen minden metál zene királyának, a terem ajtaja nyitva!

A térdemre támaszkodva fújom ki magam, még be kell fûznöm az utolsó lapot, de az már meglesz.

Hamarább hallom meg az apró ritmusos koppanásokat mielõtt bárkit is látnék. Még mindig a térdemen támaszkodva felemelem a fejem, a látóterembe beúszik két cipõ. Két veszélyesen szexi, tûsarkú cipõ.

- Jól van Mr. Butler? - kérdezi, megtorpanva az elõadótere elõtt.

- Kitûnõen Mrs. James, csak kifulladtam.

Végre jut levegõ a tüdõmbe és felegyenesedem, alaposan végignézve az elõttem álló nõn. Mint mindig, most is veszettül szexi az elegáns testhez simuló nadrágjával és a bordó ujjatlan blúzával. A mellei alatt van valami kötõ, amitõl azok még teltebbnek és formásabbnak tûnnek, a dereka keskenynek, a csípõjére simuló fodrok pedig nem fedik el azt, amit minden élõ és mozgó farokkal rendelkezõ egyed kiszúrna.

És õ a töri tanárnõm. Mrs. kibaszottul házas, de túl dögös Annie James.

- Akkor befelé. – mosolyog rám vidáman.

Ó hogyne, máris. Bár az ajtóban még mindig ott a dilemmám, hogy neki kéne elõször mennie, mert õ a nõ, de elõre mutat szóval végül szemforgatva elfordulok és bemegyek elõtte. Legalább ha tudnám, hogy azért akar elõre suppolni, hogy a seggemet bámulja, egy szavam se lenne, mert mindentõl függetlenül a jó anyám megfeszítene ha nem „viselkednék a hölgyekkel”, de én sem azért akarom elõre engedni, mert hirtelen glóriát növesztette a fejemre.

De mindegy, esélytelen. Viszont még mindig jót tesz hogy nem egy vén muksót kell stírölnöm ötven percen át.

- Jó napot mindenkinek! A beadandókat hagyják az asztalok jobb oldalán mikor elhagyják a termet, köszönöm!

Elõkotrom a jegyzetfüzetem, meg valami írószerszámot és kényelmesen hátradõlve hallgatom. Néha firkálok valamit, de inkább csak vázlatpontokat, meg oldalszámot hogy honnan jegyzeteljek. Nem tudom a többiek hogy vannak ezzel, de nekem elszáll a koncentrációm a hangjától.

- Pszt! Hol voltál? – bök oldalba Sonja, egy lelkes csoporttárs.

- Haza kellett ugranom valamiért.

- Kevin-nek szülinapja lesz a hétvégén. Nincs kedved jönni a buliba? Anyámék lelépnek, az egész ház szabad lesz. – mosolyog, egy olyan lány tekintetével aki már alig várja, hogy az õsök eltûnjenek.

- Oké, de csak akkor ha nem lesz David Guetta a zenelistán.

Kuncog, pedig én komolyan rühellem azt a fazont és a szar ritmusérzékét. Van olyanja egyáltalán?

Visszafordítom a figyelmem a tanárnõre. Magabiztosan mutogat a kivetítõn egy bizonyos hajóútvonalat, talán Columbus-ét, de nem biztos, mert nem figyeltem. Hiába, de a hangja úgy hat rám, mintha megittam volna néhány kört. Elzsongít, ellazít, de éberen tart. Lágy, de kicsit rekedtes és valósággal látom ahogy megrezzen a nyelve az „r” hang ejtésénél.

A végén logopédus leszek, nem történész.

Az óra végére azért képbe kerülök a mai anyagról és lejegyzetelek néhány dolgot ami alapján dolgozhatok majd.

- A következõ elõadásra kérek mindenkit, hogy ha eddig nem tette, az most már véglegesítse a diplomamunkája témáját. Most még rengeteg szabad konzulens van, de minél tovább húzzák, annál nagyobb az esély, hogy lecsúsznak róla.

Na igen. El kéne döntenem végre.

- A beadandókat kérem hagyják itt!

Basszus, nem fûztem hozzá a lapot! A többiek már kifelé mennek mikor hozzálátok, de nem véletlenül csinálja ezt egy gép. Ennyi francos kampót átfûzni a lyukakon, úgy, hogy sem a papír se a már befûzöttek ne gyûrõdjenek össze eléggé necces.

- Segítsek?

Felpillantok és elmosolyodom. – Megoldom, de azért kösz.

- Elég lett volna ha hozzácsatolja. – jegyzi meg, miközben összeszedi a mellettem lévõt is, én meg beakasztom az utolsó nyavalyás mûanyagot is és összezárom. Kész is.

- Ez magának lesz Mrs. James, legyen flancos és tökéletes. – átnyújtom neki, közben le se véve a szemem az arcáról és azokról a hosszú, sûrû szempillákról. Biztos, hogy valódi. – Az értékelésnél majd vegye figyelembe mennyit szenvedtem azzal a lappal.

- Úgy gondolja szüksége van rá? – megemeli az egyik szépen szedett szemöldökét, ugyanazon az oldalon feljebb rándul az ajkának íve.

- Igen… mindenképpen. – olyan dögös… vajon tudja hogy mennyi szexi mikor így néz? Már megint sikerült elkalandoznom, na mindegy. – Vagyis, nagyon remélem, hogy semmi hülyeség nem lesz benne. Már félig kómában voltam. – rámosolygok, hogy értse, csak viccnek szántam a dolgot.

Bár az órákon nagyon profi és feszes. Néha olyan mit egy kiborg, de nem egy pokróc a csaj. Többek között ezért is bírom annyira.

Átnyújtom neki a mappát és felkapom a vállamra a táskámat. Mára ennyi, ez volt az utolsó elõadásom.

- Viszlát holnap Mrs. James! – köszönök el egy félig tisztelgésre, félig intésre hasonlító mozdulattal. A kézfogás túl hivatalos és nem nekem való.

- Holnap nem lesz elõadás, elfelejtette? – szól utánam, de csak visszafordulok és megeresztek még egy mosollyal egybekötött pillantást, hogy nézhessem, hogyan ring az az észvesztõen érzéki csípõje mikor lefelé lépked a lépcsõn.

Nem volt különösebben nehéz eldönteni, hogy mibõl akarom megírni életem elsõ diplomamunkáját. Természetesen abból amit a legjobban szeretek, szóval egy ókori görög irodalommal foglalkozó témakör príma lesz. Még vázlatpontokba is szedtem azt, hogy mivel akarom teletömni azt a harminc oldalt, de elõbb ideje kikérni egy szakértõ véleményét.

Abban igaza volt Annie James-nek, hogy ma nincs elõadás, de abban nem, hogy ma nem találkozunk. Már egy hete terveztem, hogy elõállok ezzel viszont csak most véglegesítettem a témát, addig meg nem akarta elõhozakodni a kéréssel.

- Mrs. James, van pár perce? – állítom meg a terembõl kifelé jövet.

Hátrapillant rám, kicsit meglepettnek tûnik. Igaz már végeztem és nem kéne itt lennem, de megvártam míg vége az órájának.

- Persze, menjünk az irodámba.

Alig sikerül elfojtanom a vigyorgás mikor kicsit lemaradva mögötte követem a kicsi irodájába. A szoknya konzervatívnak tûnne… ha egy vállfán lógna a szekrény oldalán. A szürke ceruzaszoknya viszont ott és úgy feszül ahol és ahogy kell. A nyitott orrú piros cipõ, azokkal a provokatív sarkakkal megtízszerezik látnivalót.

Fogadni mernék, hogy valami alig bugyinak nevezhetõ cucc van alatta. Vagy tanga, mert mikor ráfeszül, akkor sem látszik semmi…

Az irodájában az asztal két oldalán ülünk le, nem láthatom a keresztbe tett lábait, de a testtartásából nyilvánvaló.

- Mirõl szeretne beszélni? Ha a beadandó miatt…

- Nem, még tudom, hogy nincs meg az eredmény. A diplomamunkáról lenne szó. – vagy inkább arról hogy imádom nézni miközben beszél – Elvállalná, hogy maga legyen a konzulensem?