Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Jin/Gen:

Igen eljött a pillanat, amitõl minden alkalommal rettegek. Az elõadás, a tervek felvezetése, a reklám kezdetleges kialakítása, ráadásul mind tudjuk, hogy nem a legjobb. Ez a termék egy szörnyû fogás, nem is értem a vállalatunk hogyan és miért vállalta el a fellendítését. Ráadásul a mi csoportunk kapta a tisztes feladatot. Tuti bukás… Olyan balszerencsés vagyok. És most itt ülünk, én pislogok mint hal a szatyorban és arra várok mikor csapják le a fejemet. Nem kellemes… sohasem volt az. Pláne, hogy minden alkalommal meg kell szólalnom, de csak reménykedni tudok, hogy következõ alkalommal nem én leszek a kiszemelt.

Úgy örülnék, ha most végre így lenne. Kami-sama, könyörögve kérlek, kímélj meg.

- Kezdjük is a megbeszélést! – Dörren a fõnök hangja, még ennyitõl is összerezzenek. Olyan határozott, gyönyörû, de pont olyan mint az ördög. Egy kivételes szépségû gonosz patás, mintha csak a csáberejét használva kábít, aztán rád ront. Persze rám inkább csak a félelem hat. Tudom, hogy az elmúlt idõben nem teljesített a csapatunk elég jól, ráadásul kifogjuk ezt a teljesen hasztalan terméket, és építsünk köré image-t, minõséget, hitessük el, hogy ez márpedig az ára ellenére kell a vevõknek, a közép rétegnek.

Akito vállalta az áldozat szerepét, aki felvázolja, igaz õ volt az aki a legtöbbet ötletelt, míg mi alig szólaltunk meg. Pedig otthon Gennek voltak ötletei, még el is csodálkoztam, de amint visszaváltozom szürke egérré, soha nem merem ezeket elmondani. Valahogyan le kéne írnom õket, akkor talán sikerülne… Nem tudom…

Akito magyaráz, én csak roskadok magamba, és a fõnök kisugárzása teljesen megfagyasztja a véremet. Vége a beszédnek, minden izmom megmerevedik, de szerencsére nem felém néz, kerülöm is a tekintetét. Régen a suliban a tanároknál is bevált, akik még nem jegyezték meg a nevünket… Ha nem néztem a szemébe, nem szólított fel. Itt sajnos nincs ilyen szerencsém.

- Jin, mi a véleményed? – valahogy éreztem. Pedig már felkészülhettem volna rá, hisz… majdnem minden alkalommal ez megy. Miért hittem, hogy most másképp lesz? Õszintén kell válaszolnom, de Akitot sem akarom megbántani, mert olyan sokat dolgozott vele… Ha ez még nem elég fáradt is vagyok, mert Gen éjszaka… hogy is mondjam… Inkább nem is gondolok rá, csak még jobban összezavar.

- Én... Nekem... A termék... az ötlet... talán nem elég... – nem megy, nem tudom kimondani csak úgy.

- Jin, te mindig túl jólelkû vagy, de mondd csak ki nyugodtan, hogy ez az egész egy nagy rakás fos. Na, gyerünk, mondd csak ki te is, nem kell szégyellni a tényeket! – ha ilyet mondanék, mindenki megutálna. Pont én húzzam le, aki szinte meg sem nyikkant? Mintha tudná és ezzel akar megalázni, hogy rájöjjek illene végre ötletelni és megszólalni.

Komolyan néz felém, látszik, hogy csak arra vár mikor bukok ki. Lehet azt szeretné elérni, hogy én mondjak fel a terrorja alól? Nem akar kirúgni így inkább addig gyötör, míg én magam nem lépek? Nem tudom, viszont nem akarom cserbenhagyni a többieket.

- Gyerünk, nem olyan nehéz ám. Ez fos, Akito, te ennél sokkal, de sokkal többre vagy képes – próbálja a számba adni a szavakat, de erre én sosem lennék képes. Persze a meeting után megpróbálhatom elmagyarázni Akitonak, hogy csak azért mondtam mert ezt kérte tõlem. Azt hiszem megértené, kedves pasas, de akkor sem akarom megbántani. Nem, nem…

- Akito... – nyelnem kell egyet, és kiszáradt számat is megnyalom. - szerintem is csiszolni kellene rajta... – remélem ennyivel beéri, mert többre nem vagyok képes.

- Javíthatatlan vagy, Jin! – nevet ki harsányan, újra megrezzenek, mint a riadt nyúl a sarokba szorítva, menekülési utat keresve. - Akito, ez harmatgyenge, fogalmam sincs, mi járt a fejedben, mikor úgy érezted, ezt prezentálhatod elõttem, de én nem vagyok hajlandó ezt a megbízóink elé tárni, haszontalan és messzirõl visít róla, hogy maximum azért maradna emlékezetes a reklámkampány, mert évek óta nem volt ehhez foghatóan semmilyen, jellegtelen, sõt egyenesen szánalmas egy reklám. Megértem, hogy nehéz a dolgod, ez a termék úgy fos, ahogy van, de a mi dolgunk a szarból is kacsalábon forgó palotát építeni és eladást produkálni. Világos?

- Hai – mormolja alázatosan.

- Jól van, srácok, segítsetek ötletelni Akitonak, holnap ilyenkor összeülünk, és megnézzük, mit tudunk kisütni ebbõl az egészbõl – mindenki lomolni kezd, a papírját rendezgeti, a székek csikordulnak, mikor felálltukban eltolják, én is kezdeném nagy sóhajjal a megkönnyebbülést, amikor utoljára, mint egy kegyelemdöfés, úgy hasít hangja a levegõben - Jin, veled még beszédem van, átfáradnál az irodába? – ez komoly… nagyon komoly. Eddig még sosem hívott külön az irodájába, pláne egy meeting után.

Megunt? Kirúg? Vagy másra készül? Lehet megfenyeget, vagy éppen kiabálni fog. Reszketve ülök a széken, ugyan így állok fel, életet erõszakolva kezeimbe és lábaimba, hogy ne remegjenek. Könyörögve néznék körbe a többieken, de vagy sajnálkozó tekinteteket kapok, vagy épp nem is figyelnek rám. Egyedül Akito az aki úgy tekint vissza „ha tudnék, segítenék”.
Nem… nem bírom ezt a stresszt, ahogy halál nyugodtan, lágyan mosolyogva mozog, rendezget majd végre az irodába indul. Én csak kis kölyökkutyaként követem.

Elõre lép asztalához, megtámaszkodik az elején, félig ráülve, és bezárom magam mögött irodájának ajtaját, és csak legyökerezve várom, legközelebb az egérúthoz, hogy mikor kezdi a leoltását.

Hosszú pillanatokig nem szólal meg, hagyja tovább húzódni a feszültséget, mintha csak arra várna, végre mikor bukok ki. Talán csak Gen kitartása az ami még él bennem, és nem hagy kiborulni, mint a bili.

- Jin - szólít fel, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.

- Ha… hai? - ekkor látom, hogy ujjával intve magához terel. Szó nélkül igyekszem engedelmeskedni, közelebb lépek, de még épp úgy, hogy ne érjen el. Bántani fog? Remélem nem azért hív közelebb.

- Ne aggódj, nem áll szándékomban megenni, gyere, egész közel, ide elém – sóhajt fel már türelmetlenül, mert még mindig nem érzi elég közelinek jelenlétem tovább mutogat én pedig nem tehetek mást. Szinte közvetlenül elõtte, lesújtottan, meghunyászkodva elõre csapom tincseimet, hogy ne nézzen a szemembe. Vagy hogy én ne nézhessek az övébe? Annyira kavarog a fejem, hogy azt sem tudom mire kéne gondolnom, mit kéne tennem, vagy hogy hogyan kell normálisan lélegezni.

Meglazítja és kihúzza nyakkendõmet én pedig ijedten kapom fel rá tekintetem. Mintha csak erre várt volna, íriszei olyan metszõk vájnak szemeimbe, hogy képtelen vagyok elszakítani magam a pillantásból. Akaratlanul is olyan mintha farkasszemet néznék vele. Vicces ez egy ordas és egy õzzel szemben.

Nem zavartatva magát lehúzza rólam, majd visszafûzi és megigazítja én pedig totál elvesztem a fonalat, hogy most valójában mit is csinál. De lassan kezd világossá válni… mint a vakablak. Szórakozik velem, látszik a szemén, hogy élvezi.

- Nincs jogom hozzá, hogy következtetéseket vonjak le a magánéleteddel kapcsolatban, Jin, de azt hiszem, mostanában kevesebbet alszol az átlagosnál, és sokkal szétszórtabbnak tûnsz. A karikák a szemeid alatt komoly problémát okozhatnak a munkahelyi teljesítményedben, s lassan, legalább is a jelek szerint, már az öltözködésedben, és megjelenésedben is, ugyanis a nyakkendõd meg volt csavarodva, úgy kötötted meg – ha tudná… pedig még ezeket én is néha legszívesebben elfelejteném. Amiket Gen éjszaka mûvel, valahogy… valahogy nem bírom. Õ szórakozik és én vagyok tõle nyúzott. Olyan igazságtalan, ráadásul… a munkámba is bezavar.

- Sajnálom – motyogom halkan. Nem tudom mi mást mondhatnék még. Az biztos, hogy nem az igazat mert el sem hinné, ráadásul senkinek nem mondhatom el. Ujjai államat fogják meg erõsen, hogy újra szemkontaktusra kényszerítsen.

- Valamiért egy ideje az az érzésem, nem érzed jól magad a jelenlegi pozíciódban – én? Miért mond ilyet? És… és mibõl látta? Én… én szeretnék ebben dolgozni, de olyan nehéz, mintha mellettem mindenki tehetségesebb lenne.

- Nem.. Ez egyáltalán nincs így... én... jól megvagyok... szeretem... – mert ha nem is minden alkalommal, de ha otthon leírom, és beadom az ötleteket, azok általában sikerrel zárultak. Jó érzés, amikor miattam kerül jó eladásra egy termék.

- Meglehet. De a munkád semmiképp sem hatékony. Kevés – ennyire látszik? Egy ideje hagytam Gennek, hogy szórakozzon este, nem is gondoltam a munkára, és itt is van az eredménye. Most… most tuti, hogy ki fog rúgni. Lehet hogy mindjárt repülök is ki az irodaablakán. vagy talán még arra sem vagyok jó, hogy egy drága ablakot rám pazaroljon, inkább csak kilök az ajtaján. Kész, vége, ennyi. – Viszont… - úgy hinti el ezt a szót, mint egy sunyi mentõövet és a fejemben zúgó káoszt egy pillanatra lecsillapítja, ugyanakkor valami más zavart okoz. Elõhozza a kíváncsiságomat. Miért hagy ilyen hosszú hatásszünetet? - Találtam neked egy munkakört, amely szerintem tökéletesen illene hoznád, és ott ki tudnád teljesíteni a tehetséged. Mert látok benned fantáziát, Jin. Épp ezért holnaptól a személyi titkárommá nevezlek ki.

Szemeim kikerekednek, majdnem elérik a csészealj méretet, és nem kapok levegõt, elszorul a torkom. Ez… ez most komoly? Millió kis kérdés és gondolat kavarog a fejemben, de az egyetlen, amit ki tudok nyögni, egy aprócska kérdés.

- Miért?

Halkan kuncogni kezd, totál zavarba hoz, még annál is jobban, ahogyan eddig tette, arcom kivörösödik. Mindig csak kinevet. Nevetség tárgya vagyok.

- Tudom, mi jár a fejedben… - tényleg? Akkor nekem is elmondhatná, mert viszont én totál nem igazodom ki még a saját fejemben sem. – Azért, mert nem akarlak kirúgni… - de… de miért? Újra nem akarom feltenni a kérdést, viszont tudni is szeretném végre, hogy mi a fene folyik itt.

- De mi lesz Kimiko-sannal? – célzok a jelenlegi személyi titkárjára… vagyis titkárnõjére. Azt hittem, hogy Õ tökéletesen végzi a munkáját. Remélem nem akarja kirúgni.

- Õt áthelyezzük, már úgyis tervben volt – remélem ez nem egy szinonima arra, hogy kirúgja, mert… nem is tudom, mit gondolok. Úgy sem tehetnék érte semmit. Ki vagyok én? Egy kis senki. Egy kisegér, aki megbújik a sarokban, de most itt állok a kandúr elõtt, mintha csak a kivégzésemet látnám. Mégis kezd megváltozni a légkör. Most, hogy elfújta a bizonytalanság szele a kirúgás veszélyét. Hacsak… nem csak szórakozik velem… megint.

- De… de én nem tudom, hogy kéne ezt… én… én sosem csináltam ilyesmit, és… - hirtelen megragadja a nyakkendõmet, magához ránt de mivel kicsit megszorítja a nyakamon, így beleakasztom az ujjamat és feszegetni kezdem. Pulzusom az egekbe szökik, ahogyan közel hajol, kék szemeibe belefulladok, levegõt sem merek venni, nehogy leheletem arcára kerüljön.

- Nem nehéz beletanulni, menni fog neked… Jin. Kimiko is semmi végzettséggel kezdett neki, most mégis feljebb lép – legalább már biztos, hogy nem kirúgást jelentett az áthelyezés, ez jó. Viszont nem szeretném tudni miért került feljebb, vagy hogy mit jelent a feljebb. Lehet valaki feljebb egy fõnök titkárnõjeként, aki alkalmazott? Olyan bonyolult nekem ez az egész. Én csak szeretném csendben a munkámat végezni, és ennyi. De egy személyi titkár… egyáltalán mit csinál egy ilyen?

- Én… én… - játszadozni kezd nyakkendõm végével, ujjai között simítgatja, mintha nem is figyelne rám, csak ez az anyag lenne a közelében és nem én – átgondolhatnám még ezt? – hirtelen villannak rám a kék szemek jegesen, meg is rezzenek, majd úgy megfeszülnek izmaim, mintha hófúvás dermesztett volna szoborrá. Összevonja szemöldökét, érdeklõdve, kíváncsian, bizalmatlanul méreget.

- Inkább mennél másik céghez, minthogy a személyi titkárom légy? – kérdi teljesen komoran, majd játékosan, hamiskásan megenyhül és halkan nevet, kigúnyolva kuncog. – Ilyen se volt még… Jin, te mindig meglepsz – visszasimítja az öltönyömbe a nyakkendõt, mellkasomra simítgatja, és beleremegek, mintha ütögetne, pedig csak simít. Kicsit többet, mint kéne vagy illene, de arcán gondolkodó ráncokat látok meg pár pillanatra és úgy sem tudok megszólalni így tehetetlenül hagyom. Hatalmas erõmbe kerül, hogy torkomon szavakat erõltessek ki. De… a munkámba kerülhet. Muszáj.

- Szeretem a munkám… nem tarthatnám meg? Szeretnék… bizonyítani – nagyon nyelek, szinte bele is fulladok és csak nehezen tudom magamból kipréselni a szavakat. Esküszöm, ezentúl egy ideig nem veszem fel Genkaku esti stílusát, inkább keményen dolgozok, vagy csak vészesetén veszem fel a szemüvegem, de szeretnék a cégnél maradni. Továbbgondolkodik mélyen, csak reszketegen figyelem mozdulatát, sóhajait.

- Na jó. Egy napot adok. Ha nem állsz elõ egy jó ötlettel a mai meetingen bemutatott elszúrt terv helyett, akkor belátom, hogy jól dolgozol. – felvidul arcom persze a közelsége még mindig zavarba hoz, de remény csillan fel szemeimben. – Azonban ha nem tetszik az ötlet, akkor nincs más választásod, a személyi titkárom leszel, nincs apelláta. – ez is több mint a semmi. Sokkal, milliószor jobb, mintha kirúgott volna egybõl. Csoda, hogy még pluszban erre is adott esélyt. Muszáj… muszáj keményen dolgoznom azért, hogy megtarthassam a munkámat.

- Rendben, köszönöm – hirtelen lépek hátra, ahogy hajlongani kezdek, mert nem szeretném lefejelni a mellkasát. A végén még kihívásnak venné, vagy nem tudom. Olyan harcias tud lenni a tekintete és az egész megjelenése. – Igazán hálás vagyok, mindent bele fogok adni – lassan az ajtó felé haladok, kisegér keresni tolatva a menekülõ utat. – Nem fog csalódni bennem, ígérem. – már épp fonnám ujjaimat a kilincsre, hogy engedélyt kérjek a távozásra, de felegyenesedve ledermedek ismét, mikor a nevemen szólít.

- Jin…

- Hai? – már megint remeg a hangom… mikor tanulom már meg kezelni? Vele szemben szerintem soha. karba tett kezekkel, különleges ragadozó szemekkel néz felém, de megint egy jókora hatásszünetet hagy, mintegy utolsó kínzó pillanat kiélvezéseként.

- Elmehetsz…

- Köszönöm – hajolok meg utoljára, és ki is rebbenek, mint egy veréb.

Mosdó… mosdó… hányingerem van!

~*~

Ennél zûrösebb nem is lehetett volna a napom. Lealázó meeting, felborított tervek, ráadásul Akito is teljesen meghökkent amikor elmeséltem, mit akart tõlem a fõnök. Valamiért nem mondott saját véleményt, még azt sem hogy jól, vagy rosszul tettem-e, amit. Én szeretnék ebben a szakmában, ebben a munkakörben maradni, az volt a célom, hogy ebben érjek el sikert, de úgy néz ki, ez nem nekem való. Nos… holnapra ki kell dolgoznom egy totál, vadi új tervet, ami jó, tetszik mindenkinek és ütõs lehet.

A csoportos kis-nagy irodából én lépek ki utolsóként, mert összegyûjtöm a kutatási anyagokat ahhoz, hogy otthon valami értelmeset próbáljak meg összehozni. Egy vastag mappányi cucc az eredménye. Megigazítom ruházatom, szemüvegem a belsõ zsebemben landol, táskámat a hónom alá csapom, és elindulok az épületbõl kifelé.

Elköszönök a portástól, mint mindig, az utcán viszont már majdnem sötétség fogad, az utcalámpák, a város fénye, minden homályos, s kezem automatikusan mozdul, már ki is pattan a szemüveg füle, se vejemben megszólal a vészcsengõ, mielõtt az orromra tenném, és reszketõ kezekkel simítom vissza a zsebembe.

Nem… sajnálom, de ma este sokkal fontosabb dolgom van. Akkor is, ha belehalok.

Hívok egy taxit, otthon már csal a kulcsaimmal bíbelõdök a külsõ kapunál, mikor a fenti egyik ablakból a házinéni szól ki.

- A kapu nem jó, csak tolja be, holnap jönnek megcsinálni – hunyorgok de alig látom, rutinosan felkapom a szemüvegem, de csak akkor kapcsolok, mikor már az orromra kerül, élesen látom a csavart hajú nõt, és elsüppedek mélyre, felszínre tör egy vigyorgás, és teljesen elvesztem.

Hajamba túrok fújtatva, mosolyom csillapíthatatlan, persze csak a méreg mar belülrõl. Kibaszott Haru Kaze… baszogatása nem ismer határokat. Szar a projekt? Majd Gen összekaparja a seggeteket. Ez lehetne a mottónk lassan.

- Köszönöm, Nagano-san – kiáltok fel integetve, viszonozza én meg csak belököm a kaput, és felbattyogok a lakásomig. Egy forró fürdõ és újjászületek, reggel meg majd valamit összehaknizok, kisujjamból kirázom az egészet.

Egy lájtos vacsora mellett a kutatási anyagokat átfutom.

Kibaszott egyszerû. Nem is értem, hogy Akito mit tudott ezen elszarni. Adtunk már el ilyen pocsék cuccot, tanulhatott volna belõle. Ja hogy az is én csináltam? Bocs…

Be kell adagolni, hogy ez a szar a legújabb fejlesztés, legmodernebb, legmenõbb cucc és ennyi. Már csak ki kéne találni, hogy ki legyen a célcsoport, és meg is van a image építésének az alapja.

Elvigyorodva dõlök hátra a kanapén. Még csak alig van tíz, elmehetnék egy bárba, hogy a munkám érdekében kikérdezzek pár fiatalt… Hát nem remek személyes érdeklõdés? Az egyik legjobb formája, jobb mint a netes kérdõívezés.

Hehe…

Felkapok valami laza göncöt, lezserül begombolt ing, sötét farmer, indulhatok is.

A megszokott bárokat kerülöm, valami újabbra, frissebb helyre vágyom, ahol talán még nem ismernek.

Tökéletes lesz… Hot Juice. Tetszik.

Nem valami luxus, vagy elit bár, nincsenek biztonságiak az ajtóban, hogy a limitet tartsák, viszont ettõl olyan izgalmas, nagyobb bent a választék.

Tízes skálán én vagyok tíz. Mi más lehetnék? Viszont ahogy látom, a többség nem nagy kihívás. Szemérmes ficsúrt nem akarok, részeget meg pláne, annak nincs értelme, tapasztalatból mondom. Kihívás kell… az igazi, amitõl feléled a vadászösztön, a hajkurászás. Leülök a pulthoz, csak méregetem a tengerként hullámzó tánctömeget, valahol közelebb egy szõke kis maca rám-rám pillant néha, majd nekem rázza magát, de csak elvigyorodom. Bocsi, más csapatban játszom.

Valaki megpöcköli a vállamat, megfordulok a szépen, és égkék szemekkel találkozik tekintetem. Nyami.

Elmutogatja, hogy kérjek inni, ha már itt vagyok, de csak vigyorgok és nézek arcába, méregetem keskeny ajkait, borzas, fekete haját, és… nocsak, a nyakörvet is ami kivirít fehér bõrébõl. Szép… tuti valami kis dög lehet.

Direkt úgy beszélek, mintha csak egy csendes kávézóban lennénk, fintorog majd elém tol egy cetlit, és mutogatja, írjam le mi a büdös francot akarok végre, közben más felé fordul, hogy kiszolgálja. Gyorsan lefirkantom kívánságom, kicsit olyan mintha a télapónak írnék levelet, kuncogok is rajta egyet, majd mikor visszafordul a kezébe nyomom.

„ Egy whiskyt jéggel, és téged.”

Kipattannak szemei a sorok láttán, felém néz, kellemesen kifeszítve magam könyökölök a pulton, végigmér, elvigyorodik, a papírt összegyûri, majd kis mosolykával arcán fejét rázva elém teszi a piát.

Kétértelmû, szavak nélküli válasz. Bejövök neki… miért ne jönnék? A kérdés mennyire hagyja magát, vagy sem. lassan kortyolgatom italomat, végig õt figyelem, csak pár pislogás erejéig lankad a figyelmem és elkapom futó tekintetét, miközben fordul egyet egy pillanatra mindig megállapodnak rajtam a zafír íriszek.

Vigyorral jutalmazom a pohár felett, de pár pillanatnál sosem kapok többet. Mézesmadzag elhúzva, jöjjön az elterelés. Oldalra fordulok a széken hogy láthassam õt is, és a táncolókat is. Az egyik szép barna fiúcska azonnal kiszemel. Sõt lehet már egy ideje figyelt, nem lepne meg, de most kiélvezi tekintetem, s amint szemüvegemet feltolva rákacsintok, azonnal kikerülgeti a táncoló emberkéket, és felém riszálja magát szaggatott kis pólójában. Hosszú haja vállán elõre bukik, kibontva eléri talán még a mellkasát is, és kissé kócos. Szemei kábák, de túl nagyok a pupillái. Sajnos kiestél a versenybõl szivi, de elhintett bosszantásnak tökéletes leszel. Közelebb intem magamhoz, kisebb terpeszben ülök a széken így lábam közé lép, totál szemérmetlenül, sokat sejtetõ mosollyal nyalja meg kiszáradt szép ajkait. La-fel pillant, szememnél megáll, tekintete mindent elárul, gondolatai nyíltak elõttem, megvigyorogtat a gondolat.

Elõrébb hajolok, finoman megsimítom haját, füle mögé terelem, majd ujjaim nyakának ívén siklanak végig, még a zenén át is hallom, hogy sóhajt egyet. Tekintetemmel a pultos srác felé tekintek folyamatosan, miközben a kis szépség fülébe beszélek.

Látom, hogy elakad, a pult mögötti kék szempár mereven figyel majd mikor meglökik már nem is törõdik velem.

- Húzz a francba kincsem – duruzsolom, minta csak csábítani akarnám, s amikor elhajolok elõször csak pislog. Vagy nem hiszi el, vagy nem fogta fel, de végül csalódottan, sértõdötten caplat arrébb. Kereshet mást vigasz dugásra. Imádom, ha miattam borulnak ki az emberek. Visszafordulok a whiskymhez, lassan kortyolgatom, majd újra a sötét srácot figyelem. Már csak szeme sarkából néz rám, nem tudom, mennyire lepheti meg, hogy megint egyedül vagyok, nem pedig elillantam a hímmacával.

Figyelmem újra övé míg legalább egyszer felém nem néz, sõt megvárok két pillantást is, de egyszer sem kérek vagy intek új italért. Most jöjjön az elhanyagolás. Nem veszem észre, jobban lekötnek a whiskyben a jégkockák, vagy épp a pultnál nyomorgó többi ember, szemüvegem szûk perifériája mögül lesve viszont még mindig azt figyelem, mit csinál.

Int az egyik társának a pult mögött aki átveszi az õ szakaszát is, majd hátra caplat, azonnal felugrom a székrõl és sietek utána. Meg is találom a pult és a személyzeti ajtó közötti kis rést. Kulccsal nyílik, fasza…

Míg kivárom a kilépését nem is tudom hányan próbálkoznak be, de csak szadista módon elhajtom mindet. Egy kis ficsúr sem fogja fel, hogy az önként felajánlott segghez most nincs kedvem. Az túl könnyû… Majd ha fáradt leszek, kihasználok egy ilyet, addig próbálkozzatok még kicsikéim, élvezem a figyelmet.

Nyílik az ajtó, épp hogy bezáródik és lép egyet vetõdöm is rá, neki passzírozom a falnak, és csak nagy szemekkel pislog rám.

- Szállj le rólam – néz morcosan mikor rájön, hogy ki vagyok.

- Mert különben sikítasz? – vigyorodom el, mire szemében pimasz fény csillan.

- Ne hidd, hogy olyan gyenge vagyok – válasza mellé társul egy sunyi mosoly is, elernyed szorításomban, de hirtelen fordulva próbálna menekülni, viszont felkészülten vártam szökését, csuklóját elkapom, visszarántom, nem túl erõsen csak épp hogy az ajtóba tudjam szorítani úgy, hogy háttal van nekem. Ó igen tökéletes helyzet.

- Alábecsültél – hajolok füléhez, seggéhez dörgölöm ágyékomat, ami lassacskán életre kel. – Rosszul tetted – teszem még hozzá, és vigyorogva megharapom oldalt a nyakörvét. Oldalra fordítja fejét, hogy legalább fél szemével láthasson, mormol valamit, de biztos nem hangosra szánja, vagy nem akarja, hogy én is halljam. – Addig nem eresztelek, míg nem kapok egy választ. – fülébe nyalok, érzem hogy megborzong. Kihasználom a majdnem sarokban lévõ holtpontot, ahova a fény alig jut el, nem véletlenül tették ide a személyzeti ajtót, így a sok részeg hülye kevésbé találja meg a még õrizetlen ki-bejáratot, és nem próbálják meg betörni azt híve, hogy a mosdóba juthatnak. Egy kezemmel leszorítom, másik kezemmel hasán barangolok a ruhán keresztül, keménnyé vált ágyékom pedig szintén ruhán keresztül dörzsölõdik formás fenekén.

- Mire akarsz választ? - böki ki végül, miután egy ideje nem szólaltam meg, csak élvezkõdtem az érintésével. Tetszik a hangja, bár ez a ricsaj bezavar. Tisztábban szeretném hallani.

- Itt dugjalak meg helyben, vagy inkább eljössz velem a munkád után? Nekem mindkettõ megfelel…