-         - Na te, most szépen eliszkolsz, Hax és Morick, meg az a kettõ ott segít neked, nekik kevés a cuccuk. – int társainak, akik biccentenek neki és már mellettem is termet a szakács, hogy átvegye a terhet bár eleinte ódzkodtam, hogy pont õ vegye át hisz mégis csak szakács,de  végül jobbnak láttam szót fogadni a kapitányomnak.

-          -Veletek mi lesz, beszélgettünk tudni fogják, hogy ismerjük egymást- aggódtam értük hisz mégiscsak gondban vagyunk, még ha csak játékosan is kezelem, a helyzetet azért hülye nem vagyok.

-          -Rendben leszünk- kacsintott rám, de valamiért nem akartam hinni neki. Elkezdõdtek azok a folyamatok, amiket nem akartam érezni feléjük, vagyis ragaszkodni kezdtem hozzájuk. – Eredj! – egy pillanatra még visszanéztem rá majd sarkon fordultam és csak reménykedtem, hogy mint nõ helyt áll majd.

Óráknak tûntek azok a percek melyeket a városban való barangolással töltöttem.  Jobbnak láttam, ha céltalanul mászkálok ide vagy oda hisz bárki az utamban lehetett volna a történtek miatt.  Talán csak egy órát mászkáltam így egymagamban mikor újra visszatértem a Fekete Agyar fedélzetére. Elsõként értem vissza. A hajó csendesen ringatózott a kikötõben.  Felmászva rá unottan könyököltem a hajó korlátjára. Tekintettemmel a városi nép mindennapjait figyeltem. Már épp lecsukódott volna a szemem, amikor is hideg levegõ csapta meg a testemet. Elsõre ez nem szokatlan jelenség fõleg a tengeren, de valamiért ez a hideg levegõ a halál leheletére emlékeztetett.

-          -Azóta követsz, mióta képes vagyok emlékezni. – suttogtam magam elé hátra se pillantva rá. Nem felel semmit, mint ahogy az elmúlt évek alatt sem.  Mégis mikor mellém lép és hideg kezével meg érint, a hideg is kiráz. A mumus mely neve tabu minden kalóz életében a részemmé vált 10 éves koromban mikor is eladva neki a lelkemet új esélyt kaptam az életben maradáshoz. És ezzel talán életem legnagyobb hibáját követtem el.  Amint megtaláljuk, az újvilág bejáratát elfogok, tûni Medeline és csapata életébõl Ezt már eldöntöttem. Hisz nem lenne helyes, ha hagynám, hogy a halál lehelete õket is elérje. Gondolataimból a hangja hozott vissza.

-          -Hamarosan leperegnek az utolsó homokszemek. – közel hajolva fülemhez hátborzongató hangon szólt hozzám.

Ökölbe szorult a kezem és azon voltam, hogy kardot rántva átdöföm köpönyegbõl álló testét, de õ könnyû szerrel kitért minden gyors mozdulatom elõl. Majd egy gúnyos mosoly kíséretében köddé vált. Ott hagyott saját kételyeimben és félelmeimben.

-          -Hát itt vagy Fox! –  hallom meg társaim hangját közben a szívem szüntelenül dübörög odabent, akik szépen sorban újra élettel töltik fel a fedélzetet mely elõbb még a haláltól bûzlött akár csak egy pöcegödör.  Jelenlétünk elfeledtették velem erre a kis idõre, hogy tulajdonképpen milyen rothadt már a lelkem hozzájuk képest.

Medeline-re se kellett sokat várnunk. Kb egy óra múlva õ is megjelent az már más kérdés volt, hogy fáradt és gondterhelt tekintettel.

-          -Azonnal induljunk. - jelentette ki, amit a legénység tudomásul is vett. Mindenki elfoglalta a szokásos helyét csak én léptem oda mellé és kocogtattam meg a vállát.

-          -Hm? – morgott rám, de tekintetét nem emelte reám.

-          -Mi volt?- kérdezem tõle miközben letelepedtem a hajópadlóra melyen õ is épp törökülésben ült csak éppen nem túl  nõies pozícióban.

-           -Semmi különös. Megoldottam, amit te szépen megcsináltál magadnak- felemelve a fejét úgy néz rám mintha már gondolatban kétszer is elásott volna a kikötõben.

-           -Jólvanna, egy kis kaland nem a világ vége- vigyorogtam rá ezzel is oldva a felgyülemlett stresszt benne.

-           -Jól jegyezd meg, mert egyszer mondom el! Amit magadnak csinálsz, azt az egész legénység nyakába is varrod egyúttal! A hajónkon utazol, ideiglenes a társunk vagy, a csapat része, szóval nagyon vigyázz mit szabadítasz ránk, mert, ha bárkinek baja esik, a húszszorosát kapod tõlem vissza. – ugat mérgesen majd  felállt és faképnél hagyott. Köpni, nyelni nem tudtam bár részben igaza volt.

Besegítve a többieknek a munka igazán lefoglalta. Így észre se vettem mikor Medeline újra köztünk járt. Pontosabban a sellõ lánynál kit jobb ötlet híján egy hordóban szállásoltunk el. Tekintve ügyetlenségére a nyílt vízben vagy cápa eledel lenne vagy újra rabszolga kereskedõ hajó értékes” vendége”.

Teendõim végeztével csatlakoztam a beszélgetésükhöz persze egy sült hal társaságában. Kitudja, hogy mit esznek ezek a tündérmesékbe illõ sellõlányok?

Komoly témáról beszélgettek így hol ide, hol oda kaptam a fejemet.

-          És még azt mondtad nem vesszük hasznát, meg hogy én csak beképzeltem a mesét!- nevetett rám önelégülten hõn szeretett kapitányom

 Medelien nagyon beleélte magát a mesébe és ez örömmel töltött el tekintve, hogy elõbb milyen morci fejet vágott.

-          -Mondj még valamit! Hogy juthatok el az Újvilágba? –faggatta, de a kis sellõnk csak szomorúan bámult maga elé.

-          - Azt sajnos magam sem tudom. - sóhajtott- kíváncsi vagyok, anyám mondta mindig, hogy az fogja a vesztemet okozni, sõt ezt még az Orákulum is megjövendölte nekem… túl messzire úsztam otthonról, fel akartam fedezni a nyílt vizet, de kiúsztam a világ peremére és mikor az egyik kereskedõ hajó távozott onnan pont ott voltam, engem is magával hozott ide. Hiába kiabáltam nem hallottak, rengeteget vártam ott, hogy visszatértükkel együtt én is hazamehessek, de azok a kereskedõk elkaptak- horgasztotta le a fejét- fogalmam sincs, merre van az a hely, csak a nyílt víz volt körülöttem, semmi biztos pont…sajnálom- motyogta és eleredtek a könnyei.  Medeliene megsimogatta könnyes szemû sellõnk nedves haját.

-          -Megoldjuk, az Újvilágba tartunk, te pedig szintén hol itt a probléma?- mosolygott rá bíztatóan, amitõl nekem is mosolyra állt a szám egészen addig amíg…

-         - Miért van halál szagod? – kérdezte a sellõ kissé félénken tõlem. Értetlenül néztem rá hát még Medelien.

-         - Ezt mégis, hogy érted? Kifejtenéd, kérlek bõvebben! – próbáltam játszani a tudatlant, de ahogy észrevettem egyikõjük se akarta elhinni.

Erre nem felelt csak rémülten figyelt továbbra is könnyekben ázott szemeivel. Jobbnak láttam nem firtatni a témát. Ezek szerint a sellõk is megérzik kis „barátunk” jelenlétét. Remek. Igazán remek.

-         - Mirõl van szó? – nézet hol rám, hol rá Medeline, de én csak válaszként megráztam a fejemet.

-         - Kicsi vagy te még ehhez! – nevettem rá majd otthagyva õket a kormányhoz léptem.

-          -Szabad megtudnom, hogy mire készülsz? – követett a kalóznõ. Kis sellõnk pedig kíváncsian fürkészet minket a hordóból.

-          -Az iránytûnk irányba állt. Most már csak követni kell, és csak szembe jön velünk valami jó kis kaland. – vigyorogtam rá miközben egy nagyot tekertem a kormányon.

-          -Kb fél órája oktattalak ki, hogy milyen következmények lesznek, ha még egyszer ilyen kalandba sodrod a legénységemet. – tette csípõre a kezét majd hirtelen témát váltott.

-          -Mi volt ez az egész?

-          -Mármint micsoda? –néztem rá értetlenül közben a szemeimet le se vettem a horizont vonaláról.

-          -Mit titkolsz elõlem Fox?

-          -Semmit se titkolok.

-          -Ne hazudj! Tudni akarom, hogy megint miféle átkot hozol a fejünkre?

-          -Ha elmondanám, úgyse hinnél nekem.

-          -Mondjad!

-          -Nem mondom.

-         - Fox!

-          -Nem!

-          -Fox!!!

-          -Nem az a kölyök vagyok, akinek hiszel. – nem tudtam jobbat mondani így csak annyit mondtam, ami se nem hazugság se nem igazság. Csupán egyszerû tények.

-          -Bõvebben! – már karba tett kezekkel állt elõttem. Valószínûleg a tûrõképességeinek határát baszogatom.

-         - Te se mesélsz, a szemedrõl. Én ugyan miért tenném? – nyújtottam rá a nyelvemet akár egy kisgyerek.

-          -Ne, gyerekeskedj, ha te eltitkolsz, valamit annak súlyos következményei lesznek legalább is eddig csak a bajt hoztad rám.

-          -Akkor miért nem dobsz ki a csapatból?

-          -Ne forgasd ki a szavaimat, nem errõl van szó.

-          -Pedig nagyon errefelé evezünk. – feleltem neki morcosan majd nagyot, sóhajtottam .

-          -Nem, így akartalak beavatni, de akkor lássuk a medvét, hogy pontosan fogalmazzak én… -mondandómat egy égõ nyílvesszõ zavarta meg mely pár centire suhant el a fejem mellett és csapódott bele a tengerbe.   Nehezen kivehetõ volt, hogy honnan is jött ez a kedves kis ajándék mivel épp egy tejködben haladtunk át, amikor is elõttünk nem messze szárazföldre emlékeztetõ test rajzolódott ki a köd belsejében csak nem egy ködsziget mely az újvilág elsõ szigete? Legalább is a mondák szerint, ha az Újvilágot keresed, akkor egy ködbe rejtett szigetet kell elsõként felfedezned. Ugyanis ott nyílik a kapu mely az ismeretlenbe vezet. Sokáig nem ámulhatunk a jelenségen hisz újabb nyílveszõ indult meg felénk sebesen ezúttal aranyozott volt, de továbbra is éget, mint az elõzõ figyelmeztetõ lövés.

Nem sikerült kitérni elõle. A hajó túl lassú volt ahhoz, hogy szalonozva kikerüljem azt a fránya nyílvesszõt így szerencsétlenségünkre a fõvitorlát találta telibe.

-          -Francba! – szitkozódtam majd átadva Medeline-nek a kormányt az árboc felé vettem az utamat. Morick-al együtt ki az alagsorból jött fel szemeit törölgetve valószínûleg délutáni szunyáját tartotta tekintve, hogy mostanában õrköd esténkét az árbockosárban. Kezébe vágtam egy vízzel teli vödröt majd felmutatva hova is vigye és elsõként megindultam. Miközben fönt mentettük a legénységgel a menthetõt a távolban egy ismeretlen hajó alakja kezdet kirajzolódni. Se nem tengerész se nem kalózhajó. Túlságosan csicsás volt így elsõként a királyi hajóra tippeltem egészen addig amíg Medeline döbbent arckifejezést nem vettem észre. A tûz eloltása után lemásztam hozzá.

-         - Mi baj? – kérdeztem tõle, de a tekintetemet én se vettem le a másik hajóról, ahogy õ se.

-          -Esuel! – elõször nem esett le, hogy mirõl beszélsz, de aztán beugrott a ficsúr neve kirõl pár napja mesélt nekem a városi kalandunk elõtt.

-          -Mármint a pasid? – kérdeztem, de választ nem kaptam tõle, mert idõközben a csicsás hajó mellénk ért és lassan rabul ejtette a legénység szívét. Vagyis inkább a csillogás melyet magával hozott. Nem hiába a kalózok a szarkák tengeri példányait testesítik meg. Tehát csak én vagyok józan. Remek. Kifejezetten remek kilátások.  

-          -Távozzatok idegen kalózok! – a hang gazdáját még nem láthattuk, de a hangjában semmilyen vendégszeretett nem hallatszódott.  A fülemet pedig megcsapta a sellõnk örömteli szipogása. Túl könnyen megtaláltuk.  Vagy csak délibáb, de akkor kifejezetten részletes egy délibáb fõleg, hogy az idõ tavaszias nem pedig kánikulai. Ez nekem nagyon gyanús.

-           

-           

Miután kegyetlenül számûzött minden férfit a lakosztályából a mi drága kapitánynõk, mulatozásunkat a konyhában folytattuk tovább.  A szûk helyiségben kényelmesen legfeljebb csak három ember férne el, de mi voltunk vagy 10-en odabent. Mégse zavart senkit. Úgy nevetgéltünk és beszélgetünk, egymással mintha már évek óta társak lennék. A csapat kezdet a szívemhez nõni.

Észre se vettük csapatunk egyetlen morcos nõi tagját. Ki órákkal késõbb csatlakozott hozzánk. Épp egy fejvadászatomról meséltem nekik lelkesen és kivétel nélkül mind ámuldozva hallgatták a mesémet. Ami sajnos egyben az én véres múltam is. Sok vér tapad már a kezemhez. Több mint amennyit emberi ész fel tudna fogni.

Mesémet végül Medeline szakította félbe.  A legényeket munkára küldte kik egy kicsit kelletlenül indultak ki az apró helyiségbõl. Elhúzott mosollyal figyeltem, ahogy egyesével távoznak, míg végül csak ketten maradtunk. Életemben nem láttam még ilyen erõs nõt. Miért ilyen erõs? Vajon ki tanította/képezte?

-          Merre felé tartunk? – kérdeztem meg tõle pár per néma csend után. A csokis sütit még mindig nem tudtam eltenni. Rosszabb akár egy erõs drog.

-          A legközelebbi kalóz szigetre, el kell mennünk, feltölteni a készleteinket és van egy két felesleges felszerelésünk, amit el tudunk cserélni a feketepiacon, ha el akarod hagyni a Fekete Agyar fedélzetét, ott kiteszünk és kereshetsz magadnak más kalóz társaságot. – válaszolta.

-          Gyere! – szólt oda nekem miután gondolataimba feledkeztem azzal kapcsolatban, hogy elhagyjam a hajót vagy se? Levezetett a fedélzet alatti kis raktárhelyiségbe ahol egy láda fogadott megpakolt férfiruhákkal.

-          Válassz valamit, ami rajtad van, bûzlik és kissé szakadt, kényelmesebb lehet egy kevésbé elhasználódott göncben. – a mondata végére már magamra is hagyott. Vállat vontam és elkezdtem keresni valami kényelmes ruhadarabot. Nem hazudtoltam meg az ízlésemet. Egy bõ fehér inget választottam melynek az ujjait feltûrtem a karomon és egy rövid barna nadrágot. Nyakamra egy fekete kendõt kötöttem. Jól jön még majd az újvilágban. Kitudja, milyen mérges gázokon kell eljutnom, ahhoz, hogy mindent fel tudjak fedezni.

Dolgom végeztével a fedélzetre mentem vissza. Kényelmesen nekitámaszkodtam a hajó oldalának és csak figyeltem a fodrozódó hullámokat. A vihar utáni csend nagyon megnyugtat.  A távolban ugrándozó delfinekre lettem figyelmes. Vígan játszottak egymással a vízfelszínén. Gondtalanul akár a kisgyerekek.

Oldalra fordítottam a fejemet és a viharfelhõk vonalában, amik már messze jártak tõlünk ott állt a Mumus ki napok óta csak szótlanul a nyomomban jár. Magával hozva a katasztrófák szagát. Szótlanul figyeltem. Farkasszemet néztünk a másikkal. Az alakja most jobban kivehetõbb volt. A teste fekete köpenyre emlékeztetett, a szemei kevésbé izzóak vörösen, de leírta tekintetébõl, hogy célja van velem.  Megfordult a fejemben, hogy az Újvilág bejáratát akarja nekem megmutatni, amikor is Medeline beszéde felébresztett a lényre való koncentrálásomból.

-          Mutatok valamit. - mondta én pedig érdeklõdve fordultam feléje. Szemem sarkából láttam, hogy a kedves kis barátom már tovább állt. Még nem mesélek róla Medelin-nek. Úgyis olyan izgulós fajta. Visszatérve az elöbbi kijelentésére eszembe jutott a combmutogatós kis akciója. Ezért csak felhúzott szemöldökkel figyeltem minden mozdulatát miközben közelebb jött hozzám.

-          Ha a lábadról van szó, már nem érdekel.

-          Gyerek vagy te még hozzá, az csak egy egyszeri tréfa volt. – kuncogott halkan majd a nyakán csüngõ medálhoz nyúlt melyet kinyitva egy aranyérme landolt a kezében.

- Ez micsoda?

 - Egy aranyérme- felelte.

 - Azt látom –forgattam meg a szemeimet látványosan- miért is van a nyakadba?- kérdeztem kíváncsian. Ritka érme lehet, mert még soha sem láttam.

 - Az apám adta- mondta.

- Azt hittem valami különlegesebb története van. - Kicsit csalódtam, mert valami hihetetlen story ra számítottam. Elvégre úrilány vagy micsoda. A hercege is adhatta.

-          Nekem sokat jelent, sõt… az Újvilágból való- forgatta meg az ujjai között és elgondolkodva figyelte az apró érmét az ujjai között.

 -     Biztos, hogy nem- jelentette ki. – túl hétköznapi ahhoz, hogy különleges helyrõl származzon.

  -     Apámtól hallottam elõször az Újvilágról. Egészen kicsi voltam, idegen hajó tûnt fel a szigetünkön. Apám minden kereskedõt szívesen fogad, de õk… õk mások voltak. Emlékszem, hogy megengedte, hogy elkísérjem. A hajó hatalmasabb volt, mint amit valaha láttam életemben. Világos fából volt, a korlátja aranyozott, a vitorlái vörösek, és egy arany iránytû volt a közepén, olyan, mint ez- kocogtatta meg körmével az érme mintázatát.

         -   Jöhetett a 7-Királyság bármelyik szigetérõl is- sóhajtottam fel. Már majdnem elhittem.

         -  Tudom, hogy nem… érzem, nem tudom megmagyarázni- a szél belekapott fekete hajába, ami úgy lobogott akár a kalózhajónk zászlaja. Egészen elképesztõ látványt nyújtott.

          -  Az nem elég…- mondtam neki komolyan, de õ nem vett tudomást a hitetlenségemrõl.

          -  Két napig voltak a szigetünkön, apám meghívta a hajó kapitányát a házunkba, magával hozta a velem egyidõs kisfiát is. Különös vörös és arany ruhákat viseltek, olyan furcsák voltak, ahogyan beszéltek, erõs akcentusuk volt, de nem tudom semmihez se hasonlítani. Arra emlékszem, hogy beszéltem a kisfiúval, aki azt mondta, hogy rengeteget utaznak, mert náluk olyan holmik vannak, amik a 7-Királyság egyikében sem.

   -  Miután elmentek, apám ezt az érmét nekem adta.  Azt mondta, ha egyszer szabadulni akarok otthonról és a vállamat nyomó felelõsség alól, majd az elvezet oda, ahol nem érhet el senki. - közben elrakta az érmét oda ahonnan az elõbb elõhúzta. - Aztán évekig nem beszéltünk az Újvilágról, végül egy idõ után elkezdett különféle történeteket mesélni. Sose tudhattam meg tõle, hogy azokat a kereskedõ mesélte-e neki, vagy olvasta valahol, vagy esetleg máshonnan hallotta. De én az elsõ lehetõségre szavazok.

- Mi a véleményed? Ne kímélj, mondd ki, amit gondolsz, ahogy szoktad- szólt rám.

Egy pillanatig haboztam, de mivel megkaptam a zöld utat rákérdeztem.

-          Az a fiú volt az elsõ szerelmed? Elég korán kezdtétek. - mosolyogtam rá szemtelenül. Apró pírt véltem felfedezni az arcán, ami még nagyobb elégedettséggel töltött el.

-          Valami értelmesebb hozzászólást várok a dologhoz. – próbál laza maradni, mint mindig. Vállat vontam majd felültem a hajó oldalkorlátjára. Lábaimat a víz felett lóbáltam.

-          Õszintén egy picit hiszek is neked meg nem is, ha az újvilágból jöttek miért egy senki úr-t választottak cserekereskedelmük céljából? Miért nem a legfõbb királyt?

Erre nem felelt, de láttam rajta, hogy õ maga se érti az akkori események mondanivalóját.

-          Azt tudom, hogy mindkettõnk célja az újvilág. Te a kincsét akarod én pedig a tudását. Ott töltött idõm alatt egy térképet fogok róla rajzolni. Én leszek az elsõ kalóz, aki térképre veti az újvilág tengereit és szárazföldjeit.  Szóval fogjunk össze. Együtt többre megyünk.

Fordultam felé és gondtalanul vigyorogtam rá. Ezzel a kijelentésemmel pedig meg is válaszoltam neki az oly sokszor feltett kérdését. Miszerint maradok vagy megyek?

-          Hisz két vége lesz ennek a kalandnak. Vagy a biztos halál vagy a biztos jutalom, ami reánk vár. – kezemet felé nyújtottam, hogy alkunkat bebiztosítsam.

Percek teltek el mire végre megragadja a kezemet és kezet ráz velem.

-          Aztán nehogy átverj te ravasz róka! – küld nekem egy mosolyt, szemei csak úgy csillognak. Nem hittem volna, hogy találkozok valakivel, aki szentül meg van bizonyosodva a világ másik oldalának a létezésében, és hogy az a valaki egy ilyen merész nõ legyen.

Elmosolyodtam a válasza hallatán. Egy olyan kalandban lesz mostantól részünk, amit egyikünk se fog elfelejteni, ha egy nap szétválnának az útjaink.  Egy kaland mely nem csak jelenre, de jövõre is ki hatással lesz. Nevünket beírjuk a kalózok történelmébe és lehet, hogy egy új kalózkort hirdetünk majd meg.

Észre se vettük, hogy kis kedvenceink is csatlakoztak hozzánk. A farkas Medeline mellett foglalt helyet, míg a sirályom az én vállamon telepedett le, de nem csak figyelemmel kisérték a beszédünket sajátos nyelvükön bele is szóltak. A farkas vonyított a sirály pedig idegesítõen sirálykodott a fülem mellett.

-          Szerintem akkor a szövetségünk hivatalosan is megköttetet. – elhessegettem a  dögöt a vállamról és hangosan csöngõ fülemet meg masszíroztam.

Medeline csak mosolygott. Az ég tudja mire gondolhatott.

Az út a legközelebbi kikötõig 2 nap hajóútra volt. Megérkezésünk után (persze csak miután elrejtettük a hajót egy sziklás partszakaszon) készletünk feltöltésére törekedtünk. Jómagam és a gyerekek az élelmiszer feltöltését vállaltuk, míg a többiek a további fontos eszközök beszerzésével voltak megbízva.  A kis város ahol kikötöttünk csak úgy zajlott az élettõl. Hatalmas piaccal rendelkezett ahol friss haltól kezdve egzotikus gyümölcsig mindent megtalált a vevõ. Medelien ruhát keresett magának. Mégis csak nõbõl van és minket, fiúkat a ruha vásárlása egyáltalán nem köt le. Sõt kifejezetten untat.  Megbeszéltük, hogy a Rosa fogadóban találkozik a csapat 2 óra múlva megpakolt szatyrokkal. Épp az egyik hal árusnál próbáltam lealkudni egy 10 fontos keszeget 2- re. Hol él ez? Keszeget még én is tudok fogni, hogy van pofája ilyen drágán adni? Amikor is kiabálásokra figyeltünk fel a srácokkal. Kisebbeket magam mögé tereltem, hogy, ha baj van, meg tudjam õket védeni és Medeline ne öljön meg azért, mert bármi bajuk is esett, amíg velem lófráltak. Morickot viszont akcióra hívtam. 14 éves az õ korában én már a bizniszben voltam.

Átfurakodtunk a tömegen, mert amúgy semmit se láttunk volna. Ami fogadott minket egyikünk se akarta elhinni.

Az egy dolog, hogy egy rabszolga kereskedõ épp az áruival kegyetlenkedet, de az hogy  az egyik áruja egy sellõ volt, nos az igen szokatlan látvány volt. Tekintve, hogy csakis az újvilágban léteznek. Akkor mégis mit keres itt?

A porban húzta végig szerencsétlen fiatal lányt.  Vergõdött, de ezzel csak azt érte el, hogy a szöges nyakörv, ami a nyakán volt még jobban felsértette finom bõrét. Könnyei megállás nélkül potyogtak és fel-fel pillantva segítséget várt a bámészkodóktól.  Akik csak megvetõen néztek le rá. Elöntött a düh hisz egykor én is osztoztam a szerencsétlen lány sorsán tudom, min megy most keresztül.  A két kicsit Morick – hoz löktem a megpakolt gyümölcs és hús  szatyrokkal együtt.

A ház ahol a rabok " nyaraltak"  nagy volt és díszes. Leírt róla, hogy nemes tulajajdonban van. Átmásztam hatalams kõfalán észrevétlenül majd utam a belsõ csarnokhoz vezetett. A csarnok cellái már annál inkább voltak díszesek és hívogatók. Koszosak és véresek voltak. A sellõ lányt is épp az egyik „fertõtlenített” cellába lökték be. Némi kis vízzel amit egy lavorban helyeztek el mellette, hogy mégse száradjon ki, ha esetleg ma nem találnának neki vevõt.  Olvastam, hogy a sellõk napokat is túlélnek víz nélkül, de inkább ne kísérletezünk. Kiszedem a cellából õ pedig cserébe eljutatt minket az Újvilágba.  Megvártam az õrök ebédszünetét  csak akkor mentem közelebb hozzá. Persze úgy, hogy a többi rab kalóz ne vegyen észre. Még mindig pityergett és csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni.

-          Pszt! – szólítottam meg. A nagy sírás közepette meg se hallotta.

-          Szed már össze magad! – szóltam rá mérgesen, mert ezzel rohadtul nem ér el semmit. Miért gondolkodik minden nõ így?

A sírás alább hagyott és végül könnyáztatta szemeit reám emelte. Döbbenten nézet rám. Pedig benne több furcsa van, mint bennem.

-          Ki vagy te? – kérdezte szipogva?

-          A megmentõd. – vigyorogtam rá.

-          Na, várj egy kicsit illetve áll hátrébb egy picit. – kértem õ pedig készségesen szót fogadott nekem. Késõbb jöttem rá, hogy az állj hátrébb szó nem pont neki való. Talán inkább a kusz hátrébb?

Kardommal átvágtam a nem túl erõs rácsokat majd közelebb léptem hozzá. Apró félelem nyomait véltem felfedezni a szemeiben. Nem csoda hisz nem túl barátságos emberekkel találkozott itt léte alatt.

-          Miért segítesz nekem? – kérdezte bizalmatlanul és teljesen jogosan.

-          Mert szükségem van a tudásodra. Én és a társam az Újvilágba akarunk eljutni. És te onnan származol tehát az oda vezetõ utat is tudod. – fejeztem be az érveimet.

Nem szólt csak elgondolkodott egy percre. Majd végül beszédre nyitotta a száját.

-          Én értelek, de van egy nagy probléma ezzel. kapcsolatban – mondta nekem lehatott fejjel.

-          Nehéz bejutni? Nem probléma erõs kalózok vagyunk. - feleltem neki vidáman és közben a hátamra kaptam a halfarkas lányt és úgy futottam ki vele az épületbõl egészen a megbeszélt fogadóig.  A fogadó közelében pedig megsemmisülten megálltam. Amit mondott útközben a hátamon el se akartam hinni. Csak egy rossz vicc. Csak az lehet.
-Akkor összegezzük a hallottakat: Azt mondod eltévedtél és fogalmad sincs arról, hogy merre kell menned?

-          Pontosan. – bólogatott teljesen nyugodtan miközben még mindig a hátamoncsimpaszkodott.

Észre se vettem megsemmisülésem közepette, hogy a Medeline is pont abban a szent percben ért oda a fogadóhoz. Beszélgetésünket valószínüleg nem hallotta. Megpakolt ruhás szatyrokkal a kezében csak álltunk egymás mellett szótlanul. Szemeivel végül kétszeresére nõttek és a hátamon pihenõ alakra mutatott majd rákérdezett.

-          Ez egy sellõ? – tekintetébõl csak úgy sugárzott az értelem.

-          Nem, egy lepényhal. – válaszoltam neki mérgesen és nagyot sóhajtottam. Nem túl kedves nézéssel válaszolt.

-          Szóval semmi hasznunk nincs belõled? – hagytam figyelmen kívül Medeline sértettségét és csalódottan fordultam a sellõnk felé.

-          Egy szóval se mondtam, hogy tudok segíteni. Te felkaptál és már rohantál is velem a hátadon. Megszólalni se volt idõm. - nem panaszkodásként mondta, hanem csak úgy kijelentette.

           Már épp visszavágtam volna neki, amikor kiabálást halottunk a fõutca felõl.

-          Elrabolták a sellõmet! Tengerészet, katonák! Szerezzék vissza a drága árumat!

-          Csak bajt hozol a fejemre Fox. – szólt rám mérgesen Medeline és még egy tockost is adott hozzá.

-          Hé, én tök észrevétlenül szedtem ki a cellájából. Plusz, ha nem lenne, együgyû már rég tudnánk, hol próbálkozzunk átjutni az újvilágba. Szóval csakis pozitív a jenségem.

-          Észrevétlenül mi? Inkább átok. – vágja vissza morcosan, ha ennek a kis kalandnak nem örül már most, akkor az Újvilági kalandoknak se fog.  Ezt már elõre látom. És még kalóznak hívja magát. pedig a kalóz létnek ez a lényege a folytonos veszély.

-   Meglepõdnél, ha azt mondanám, hogy, én pedig az Újvilág kincsét akarom?- mosolyog rám sunyin. Bevallom, tetszik, hogy nem hagyja magát. Erõs nõnek tûnik, de vajon az Újvilágban is ezt az arcát mutatná? - Hát, akkor jobban teszed, ha feladod. - nevetem ki. Igazán szórakoztató vele így harcolni. Ha kicsit többet mutatna, a combjaiból talán még tetszene is. - Nem sok jövõt jósolok, neked ezzel a legénységgel. - ezek szerint érzékeny pontra tapintottam nála, mert mérgesen felpattan és kardját a nyakamhoz szegezi.

 - Az egy dolog, kölyök- felhúzom a szemöldökömet, amiben mindig is kifejezetten jó voltam. Ezek szerint megint harcot akar produkálni nálam ez a nõstény. - , hogy engem sértegetsz, de, ha még egy rossz szót szólsz a családomra, akkor esküszöm, hogy a kardommal fogom, a cápáknak felaprítani a testedet. – vérfagyasztó tekintettel közli velem a tényeket. Ha azt hiszi, hogy ezzel megijeszt akkor nagyon nagy tévedésben van. Óvodás kislányok fenyegetõznek így nem kalózok. Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy szép lassan megnyugszik majd eltéve kardját visszaül és tekintetét az balak felé fordítja. Kicsit még mindig ideges, ami apró mosolyt csal az arcomra.  Hirtelen egy emlékkép villan be szeretett kapitányomról. Ha nem lenne, nõ talán ugyanúgy tisztelném, mint az egykori apámat. Pár perc némaságunkat õ töri meg.

 - Nem szükséges fizetned, csak tanuld, meg hol a helyed- nem néz rám, csak a fodrozódó tenger hangját hallgatja. - Kiveheted a részed a feladatokból és velünk hajózhatsz, elviszlek az Újvilágba, ha annyira el akarsz oda jutni, ha viszont nem találod megfelelõnek a társaságunkat, legyen, legyél csak nagyigényû. Kiraklak, a következõ kalóztanyán aztán kereshetsz, másokat- tekintetét végre rám emeli, és a válaszomat várja, de szótlanul fürkészem a szemeit.

 - Késõbb visszajövök, gondolom, feleslegesen mondom, hogy maradj itt… de most tényleg a te érdekedben mondom, nem vagy a kedvencük a korábbi jelent miatt. – sóhajt fel majd feláll és maga mögött becsukva az ajtót hallom, ahogy felmegy a nyikorgó falépcsõn.

Nem vagyok a kedvencük? Nem csoda! Melyik kalóz banda puszikálná azt a kalózt, aki a társukra támadt. Inkább az a fura, hogy neki mégis az lettem.

Sirályom idõközben visszarepült hozzám. Kényelmesen elhelyezkedett a vállamon majd álomra hajtotta a fejét.

-          Persze érezd csak otthon magad. – húztam el a szám majd kinéztem az ablakon. Viharfelhõk gyülekeztek. Ebbõl még baj lesz. Vagyis ideje kibújni ebbõl a pihe puha ágyból. Így is túl nagy luxust kapok.

Vagyis keltem volna, de elégé belém nyílalt a fájdalom így inkább hagytam magamnak páróra felkészülési idõt, míg rendbe jövök. A vihar idõközben beért minket és szép fokozatosan kezdte el a hajót cibálni. Nagy nehezen felmásztam a fedélzetre. Közben a lépcsõn összefutottam a fekete farkassal, aki látszólag elég rosszul viselte a hajóhimbálózást. Félre álltam, hogy õ letudjon, érni. Mivel nem igazán szerettem volna, ha lehányja a lábamat. Mert, hogy a szandálomat már megint sikeresen elhagytam valahol a hajón vagy a tengerben.  Fent egy kisebb káosz fogadott. Most vagy nem láttak még vihart és valami nebáncs virág földrészrõl jöttek vagy egyszerûen a kapitányka nem tudja megszervezni ilyenkor hatékonyan a teendõket. Mert, hogy ez a rohangálás nem old meg semmit az fix. A legénység egyik fele az ágyúkkal babrált még a másik az élelmiszert rögzítette. Közben a gyerekek a fedélzeten kapaszkodtak abba, amibe csak tudtak.  Odasiettem a két rémült kölyökhöz és grabancuknál fogva a konyhába dobtam be õket majd az ajtót rájuk csuktam. Onnan legalább nem tudnak a tengerbe veszni. Majd tekintettemmel végigmértem a hajót, hogy hol kéne még el segítség. A kalóznõ közben továbbra is a feladatok kiosztásával volt elfoglalva illetve egy két helyen õ maga is rögzítette a köteleket. Észre se vett. Ami nem különösebben szomorított el. Végre nem rikácsol, csak azért mert kibújtam az ágyból, ha megtapasztaltam volna az anya szó jelentését példaként biztos õt hoznám fel.

-          Aiden nincs lent! – hallok egy rémült kiabálást a hajó fentebbi részérõl. Felsiettem és tekintettem azonnal megakadt a rémülten kapaszkodó gyereken. Aki vagy 30 lépésnyire volt tõlem és a hajóorrba kapaszkodott nagyon erõsen, de mikor meglátta a kapitánynõt szorítása enyhült a fa korlátjáról és széles mosollyal nézett a közeledõ kapitányra.

-          Mit keresel fent, megmondtam, hogy maradj lent!- szidja meg, de ezzel pont az ellenkezõjét éri el nála mivel megindul felé. Igen ám, de mivel olyan kis esetlen megcsúszik és egy nagyobb hullám következtében eltûnik a háborgó tengerben.

-          Aideeeen!!!! – kiabál felé, de már késõ a gyerek eltûnik a fekete tenger vizében. Látom, hogy épp ugrani készül utána, de megelõzöm. Hangos csattanással érkezem a vízbe. Mélyen elmerülök benne. Szemeimet kinyitom a víz alatt és a kölyköt kezdem el keresni. Hamar meglelem, aki lassan, de biztosan a tenger fenék felé kezd el süllyedni. Látszólag elvesztette az eszméletét. Gyorsan kezdek el feléje úszni majd miután elértem megragadom és a feszín felé kezdek el vele úszni. Már majdnem elérjük a víz felszínét, amikor is egy vörös szempárt látok magam elõtt. Megtorpanok. Ez õ a mumus. Sokáig mégsem hagy gondolkodni, mert amilyen váratlanul feltûnt olyan váratlanul is tûnt el újra a végtelen sötétségben. Most nem indulhatok utána. Aiden meghalna. Elsõ az õ biztonsága. Felszínre érve kicsit messzebb sodródtunk a hajótól. Ezért Aident a hátamra fektetve kezdek, felé úszni miközben az egyik karommal biztosan tartom õt. Nem könnyû így úszni az biztos, de van már némi gyakorlatom a félkarú kutyaúszásban.

A hajó oldalán már lóg egy kötél, amit meg is ragadok majd meg húzom, hogy tudassam velük, hogy itt vagyunk.

Vették az adást, mert lassan kiemelnek minket a vízbõl. A kalóznõ rögtön Aiden- nel kezd el foglalkozni. Miközben én a popsimon ülve fáradtan a hajó oldalának dõlök. Tekintetemet az ég felé emelem miközben a fejemben újra és újra felvillannak azok a vérvörös vészjósló szemek.

-          Vigyétek le Von-hoz!- szól társaihoz, akik csak bólintanak majd felkapva Adrient eltûnnek a hajó alagsorában. Mi még pár percig áztunk az esõben szótlanul bámulva a másikat. Majd elém sétálva a kezét nyújtja, én készségesen elfogadom a segítségét. Felránt, de a csuklómat továbbra se engedi el. Maga mögött vezet akár egy kiskutyát. Ha nem sajogna, mindenem most tiltakoznék, de inkább csak szótlanul követem.

Kabinjába beérve fejével az ágy felé bök, én pedig szó nélkül azt teszem, amire kér. Hason elfekszem, rajta és feléje fordulok a fejemmel.  Õ maga az ágy elõtt foglal helyet. Fejemet az ágy végében lévõ fakeresztre fektetem és tekintetemmel õt figyelem miközben apró mosoly jelenik meg a szám sarkán.

- Miért mentetted meg?- kérdezi még kissé idegesen. A történtek még mindig hatással vannak rá.

-  Hm, mondjuk azt, hogy így fizettem ki az eddigi meglévõ számlámat. – felelem neki vidáman.

Nem felel semmit.

-          Meg, megkedveltem a kölyköt. Mindig is szerettem volna egy öcsikét, de az eddigi életmódom nem engedhette meg, hogy tartsak egyet.

-          Amennyi vérdíj van, a fejeden nem csodálom. – végre õ is elmosolyodik.

-          Már sokszor belegondoltam, hogy mi lenne, ha levadásznám saját magamat. – nevetem fel hangosan. Amiben õ is követett, de inkább csak halk nõi kuncogás formájában.

-          Tényleg az már mondtad, hogy az Újvilág kincsére fáj a fogad, de azt nem mondtad, hogy szándékozol eljutni oda? Vagy esetleg már tudod, hol keresd az odavezetõ utat?

-          Ha már az újvilágnál tartunk, te miért akarsz oda bejutni? – kérdezi sunyi mosolyával.

-          Én kérdeztem elõbb.

-          Én vagyok az idõsebb.

-          Az lehet, de ahhoz képest nem öltözködsz elég szexin. – felelem neki szemtelenül.

-          Melyik testrészemet látnád szívesen? – kérdezi teljesen komolyan. Ó, ezek szerint benne van a játékban vigyorodtam el.

-          A combjaidból többet is szívesen meglesnék. – ha játszani akar, rajtam ne múljon.

-          Szóval comb fétised van. – mosolyog, rám miközben elkezdi kigombolni a csinos kis nadrágját. Már tolta volna le az említett ruhadarabot miközben én rémülten figyeltem minden újabb tevékenységét. Nem gondoltam volna, hogy ez a játék ideáig el fog fajulni. Azt hittem ennél azért sokkal úribb.

Rémületembõl a hangos nevetése hozott vissza.

-          Annyira gyerek vagy még. Pedig azt hittem volt már nõvel kalandod amilyen kis szemtelen vagy. – szemeibõl meg csak úgy potyognak az örömkönnyek.

Elõször nem tudtam, hogy mibe fojtsam bele. Tekintetemmel hiába kerestem egy megfelelõ eszközt a helyiségben sajnos nem találtam semmilyen említésre méltó mély edényt, amibe belefért volna az az egoista feje.

Ez a felettébb kellemetlen szituációt egy nálam pár évvel fiatalabb fiú törte meg.  Kopogás nélkül nyitott be, de azzal a lendülettel, ahogy bejött meg is torpant. Nem igazán tudta hova tenni ezt az életképet.

-          Sajnálom én csak… - dadogott össze vissza miközben a fején lévõ kendõt kezdte el babrálni. És rémületében hol rám nézett hol a nõre.

-          Morick! – enyhe pírt véltem felfedezni a kalózkapitány nõ arcán, de valahogy én se nézhettem ki fehérebben.

-          Csak azt akartam mondani, hogy Aiden magához tért. – már majdnem sírhatnékja volt a srácnak. Iszonyat meg volt rémülve.

-          Ezek szerint ilyen szituációban még nem látott téged! – mondtam a nõnek teljesen komolyan, míg õ válaszként hozzám vágta az egyik könyvét.

-          Áuuu! Sérült vagyok!  Nem tûnt fel prosti?

-          Hamarosan alulról fogod szagolni az ibolyát, ha így folytatod. – próbál meg fenyegetni, de ez nálam nem jön be.

-          Nem én kezdem el sztriptízelni, ha a 16 évesekre buksz, azt közöld egy kicsit hamarabb az illetõvel. – közben a buksimat kezdtem el simogatni, amin egy jókora dudor kezdett már most kialakulni melyet egy Újvilágról szóló vastag könyv okozott.

Épp visszaszólt volna mikor félve több buksi is bedugta a fejét. Kezdett ez az egész szituáció komikussá válni.

-          Na, mindenki tünés a szobámból. – kiabált rá a jelenlévõ fiúkra majd megragadt engem is és kihajított a többi fiúval a fedélzetre.

Eleinte szótlanul ültünk mind a hajópadlón majd hangosan felnevettem.

-          Hát nincs könnyû dolgotok vele. – fogtam meg a hasam, ami hangosan korgott.

-          Éhes vagy Vizi hulla? – szólt egy kampós kezû középkorú férfi.

Már azon voltam, hogy visszaszólok neki, amikor is két kis kéz átkarolta a nyakamat. Adrien volt. Egy két karcolástól eltekintve már makkegészségesnek számít.  Hatalmas vigyor terült el az arcán. Ami megnyugtatott tekintve a körülményekre, de legjobban mégis annak örültem, hogy nem volt magánál, amikor az a szempár minket figyelt. Egyhamar nem heverte volna ki amilyen kis kölyök még.

-          Fox!  Tudom, hol rejti el a csokis sütiket. – kuncogott miközben teljes testével rajtam csimpaszkodott akár egy kismajom. Kicsit nehéz volt már az öreg csontjaimnak.

-          Oké fõnök, mutasd az utat. –nyögtem neki majd lehámoztam magamról és jókedvûen felpattanva hagytam, hogy magával húzzon. Könnyen engedtem neki, mert mindenem az édesség azzal meg lehet vesztegetni.

Így a legénység tagjaival a konyhát céloztuk meg finom falatok reményében. Az ég kitisztúlt a pusztító vihar után és idõközben még azt is  láthatuk, ahogy a nap lemenõbe indul.

Kérdésemre tömören, de lényegre törõen válaszol.

-          A Fekete Agyar fedélzetén. – feleli miközben a végsõ rögzítést tesz a kötésemen. Dolga végeztével ellép tõlem és egy kihúzott széken foglal helyet. Ajtó, nyitásra figyelek fel, de az se érdekel, ha valamilyen orángután embere jön be. Tekintetem megakadt egy levélbontó késen. Elég gyermeki fegyver, de egyenlõre megteszi.

-          Nem, tanácsolom. – szól rám hirtelen én meg a hangjától váratlanul megugrok. Nem számítottam rá, hogy észreveszi, mire készülök. Érdekes egy nõszemély.

-          Trion percek alatt széttép, bármilyen hirtelen mozdulatot teszel, sõt gondold meg, mit mondasz nekem.

-          Azt hiszed, hogy egy ágymelegítõ matrózod, majd… - okítanám ki, de egy percre meglepõdök. Láttam már farkast, nem ijeszt meg, de azért valljuk be elég szokatlan látvány így a nyílt vízen.

-          A testvérem nem olyan könyörületes, mint én. - mondja miközben meleg lágy tekintettel néz a farkasára. Elbizonytalanodok, hogy egyáltalán kalóz hajóra dobott ki- e sors?

Kopogásra figyeltünk fel mindketten.

-          Gyere! - mondja a frissen megismert boszorka az érkezõnek.

Egy fiatal barna hajú fiú lép be. Még nálam is fiatalabb. Mi ez itten egy óvoda? Húzom fel a szemöldökömet, de inkább nem szólok semmit, mert nem szokásom gyereket tettel vagy szóval bántani. Aki nem az én súlycsoportom azt nem bántom.

-          Hax bácsi azt mondta, hogy hozzam le ezt a vízi hullának. – mondja idegesen miközben kezében egy tál levest és egy szelet kenyeret tart egy tálcán. Ez a Hax bácsi nagyon szimpatikus figura.  Egy újabb tag, akit a listámra kell pakolnom. Remélem erõs és majd bírni fogja velem szemben a harcot.

-          Vidd csak oda neki, nem fog bántani, és kérlek, ne ismételj el mindent, amit attól a félkezûtõl hallasz. – mondja, a boszorka miközben kedvesen mosolyog a srácra.

Tekintetét rám emeli, melybõl rögtön kiolvasom, ha ártok a kölyöknek halál fia vagyok.

-          Nem akar, senkise megmérgezni- veti oda nekem keresztbe font karokkal. Mert már vagy fél perce azt a nyamvadt levest bámulom, amit elém raktak. - akkor mi értelme lett volna kihalászni a cápák elõl? –teszi fel a költõi kérdést. Nem túl barátságos mosolyt küldök neki válaszul.

 - Ki tudja? – pillantok rá- Talán új ágyas kellett… - mosolyodok rá szemtelenül.

 - Kisfiúkkal nem kezdek. – mosolyog, vissza majd feláll, de a farkasát itt hagyja, hogy szemmel tartson.

 - Nem tarthatsz itt!- tiltakozok. Nekem tervem van. Végbe viszem azt, amit egykori kapitányomnak ígértem. Eljutok az újvilágba.

- Felõlem feljöhetsz-, von vállat-, de a saját érdekedben, jobb, ha maradsz és megtanulod, hol a helyed mielõtt ezt akarod. - elindul kifelé, de az ajtóból még visszaszól. - Nem találtunk más túlélõt, sajnálom. - mondja váratlanul ezeket a kíméletlen szavakat és kulcsra zárva az ajtót magamra hagy. Vagyis a dögével. Nehéz felemészteni a szavait. A családomat csak így egy szempillantás alatt elveszettem. Ismét elõtör annak a lénynek az alakja a fejemben. Kezembe temetem az arcom és közben azon jár, az agyam hogyan tudnám meg találni és meg bosszulni a halálukat.

Talán egy órát ülhetem így magamba roskadva, amikor is kopogást halottam az ablak felõl. Morcin néztem arra, aki épp gyászomban, mert megzavarni.  Kezdeti rosszkedvem azonnal elmúlt mikor megláttam, hogy útitársam áll ott türelmetlenül.  Egy fehér sirály kivel 10 éves korom óta utazunk együtt a végtelen óceánon.  

Tekintetével mintha csak azt mondta volna, szedd össze magad és induljunk. Bólintok neki majd kikelve az ágyból az ablakhoz sétálok. Kinyitom és kimászok, rajta majd a hajó oldalán mászok, tovább miközben õ mellettem repül.

Mikor ismét talajt ért a lábam nézõközönséget véltem felfedezni az egyik ázsiai tisztben. Döbbenten nézet rám, hogy komolyan képes voltam ideáig a nyirkos, csúszós falon elmászni.

-          Ninja vagyok. - vigyorogtam rá gondtalanul majd kikaptam az övébõl a kardját és megsebesítettem vele. Nem halálosan csak annyira, hogy ne legyen már többet útban. Arra viszont nem számítottam, hogy a boszorka is feltûnik. Mérgesen néz rám majd felém tartott kivont karddal. Csatába kezdtünk. Emberei igen elismerõen figyelték milyen jól állom a sarat, de sajna erõm nem a régi a seb ismét át vérzett és sajgott így a nõci valami sámán, makogással mérte be az utolsó támadást.

-           Nem véletlen van rajtam szemkötõ kölyök- mondta sejtelmesen.

-           Oh esri’ ama he –hirtelen fázni kezdtem, de nagyon, de ami ennél is jobban aggasztott az a  megidézett szellem mögött álló ismerõs kis „ barátom”, mely pont úgy nézet ki, mint az a fekete valami, ami elvette a családomat.

- Khara’ tu. – mondja és minden elsötétül. Összeesek akár egy rongybaba, de utoljára még látom annak a fekete arcnak a széles vigyorát, melytõl még jobban kiráz a hideg.

Mikor magamhoz térek, már a jól ismert megszokott pihe puha ágyban pisloghatok az ágyam szélén üldögélõ vendégemre. Megint sajog mindenem, de legalább már képes vagyok ülõ helyzetbe tornászni magamat. Ágyam szélén a barna hajú kölyök ül, kinek a karján a sirályom pihen és vígan falatozik, az apró halakból melyekkel a fiú kínálja. Elmosolyodok a látványon. Hiányzik a gondtalan kalóz életem.

Nevetve fordul, felém majd rémület ül ki az arcára.

-          Én sajnálom. Éhesnek tûnt ezért csentem neki egy kis halat és… - folytatná miközben kitartóan a parkettát vizslatja.

Nagyon sóhajtok majd fáradtan megvakarom a tarkómat.

-          Hagyd csak. Mindig is egy éhen kórász volt. – mosolygok, felé majd a kezemet nyújtom neki.

-          White Fox. – közlöm vele a nevemet, hogy ne tûnjek a szemében olyan félelmetesnek.

Meglepõdik, de széles mosollyal ráz velem kezet.

-          Aiden! – mondja már fülig érõ mosollyal.  Majd csacsog és csacsog nekem, hogy milyen cuki házi sirályom van.

-          Cukinak cuki, de roppant önzõ kis dög. – felem majd kikelnék az ágyból, de rémülten rám szól.

-          Nem szabad még nem gyógyultál meg. És amúgy is nagyon súlyos sérülésed van.

-          Voltam már ennél ramatyabb állapotban is. – felem, de ismét meg állít.

-          Ezen a körözési plakáton te vagy? – kérdezi, miközben felmutat egy jobb napokat is megélt papírt melyen valóban az én arcom díszeleg 60 milliós vérdíjjal.

Válaszomat meg se várja, csak ismét ámuldozva faggat az eddigi kalandjaimról és hogy hogy tettem szert ilyen nagy fejpénzre ilyen fiatalon.  Nem akartam megijeszteni ezért inkább csak egy gyermeki mesével álltam elõ neki.

-          Elraboltam a király lányát.

-          Sárkány voltál? – kérdezi merõ döbbenettel.

-          Úgy biza. A barlangomban tartottam fogva. – felelem neki szórakozottan. Ijesztõ, hogy a gyerekek milyen hiszékenyek tudnak lenni. Szinte hallom, ahogy a sirály is felröhög mellettünk.

Ajtónyitásra kaptuk oda fejünket és az én kedves kis boszorkányom jött be.

-          Szinte már hiányoltam a jelenléted banya. – nézek rá gúnyos mosollyal.

-          Aiden kérlek, hagyj minket magunkra. – mosolyog a fiúra, aki bólint, majd búcsúzásként még int nekem, amit viszonzok, majd eltûnik, miközben maga mögött becsukja az ajtót.

-          Aranyos a fiad. – mondom, miközben a sirályom átrepül a vállára. Eddig rajtam dekkolt.

-          Valóban aranyos, de nem a fiam. –mutató ujjával megsimogatta a madár fejét.

-          Érdekes egy háziállat.

-          Te se panaszkodhatsz. – felelem vállrándítással.  

-          Van egy olyan érzésem, hogy nem ezért jöttél, hogy baráti csevejt ejtsünk.

-          Valóban. – feleli és leül az ágyam szélére. Illetve ez az õ ágya.

-          Elõször is mik a további terveid? – kérdezi.

-          Hát legelõször kinyírni téged. – felem sunyi mosoly kíséretében. Most, hogy megtapasztaltam az erejét méltó ellenfélként tekintek rá.

-          Úgy rémlik mintha megmentettelek volna a haláltól.

-          Úgy rémlik mintha nem kértem volna. - felelem.

-          Ez igaz, de nem tudok elmenni egy sérült gyerek mellett. – végre elmosolyodik, de most nekem olvad le a mosoly a számról.

-          Egy: Ha még egyszer legyerekezel,  esküszöm átkísérlek a túlvilágra.

-          Kettõ: Ez egy kalózhajó vagy óvoda? Mert akkor szakmát tévesztettél aranyom.

-          Nagyon felvágták ám a nyelved kölyök. – hangjában egyáltalán nincs, semmilyen ellenszenv mintha még tetszene is neki.

-          Megtehetem, mert elégé közismert személyé tornásztam fel magam az elmúlt 6 évben. - elégedetten hátra dõlök.

-          Szívesen társalognék még kedvesem, de nekem feladatom van. A célom az újvilág és ugye bár oda még kalóz se tette be a lábát nem hogy egy nõ. Tehát nem neked való kaland. Fizetni nem tudok az ellátásért. Legfeljebb a testemmel, de az elõbb kijelentetted, hogy nem vagyok elég jó neked. Így felteszem, a nagy kérdést minek kellek én neked?

Binkusu no sake wo, todoke ni yuku yo                       

Kyou ka asu ka to yoi no yume

wo furu kage ni, mou aenai yo

Nani wo kuyokuyo, asu mo tsukuyo

 Hûvös esténken egy pokróc társaságában, az árbockosárban hanyatt fekve kémlelem az éjsötét csillagoktól ragyogó égboltot.  Egy régi kalóz dalt dúdolok. A dal nem épp egy vidám részletét ragadtam ki, de valamilyen oknál fogva most kedvem támadt ezt az egy részét dúdolgatni.  Már órák óta csak ringatózunk a vízen békésen, csendesen.  A legénység többi tagja már rég az igazak álmát aludja. Néha egy egy hangosabb horkolás is megcsapja a fülemet.  Kezd unalmassá válni az éjjeli õrködésem, bár szinte manapság már minden estém ilyen.  Mióta megint növekedet, a vérdíjam egy kóbor kalóz banda se mer minket megtámadni. Már a kikötések se a régiek. Ahogy meglátnak, futnak szanaszét akár a kisegerek. A tengerészet meg mikor lemegy a nap nyuszi lesz így portyára indulni se mernek már.  Így ez az este is dögunalom akár a többi. Nagyot sóhajtok majd unalmamban a csillagokat kezdem el számolni, amitõl már most jojózik a szemem. Már épp nyugovóra térnék, hogy egy órácskát én is aludjak, mivel, hogy az égadta világon semmi se akar, történi amikor is egy földöntúli kacagás csapja meg a fülemet. Elõször azt hittem Frank nevet már megint lányosan. Mostanában álmában nevetgél, s mikor másnap megkérdezzük, hogy miért vérig sértõdötten tagadja. Õ csakis férfiasan nevet.

Egy szirén! Röpül át a gondolat az agyamon. Máris a szirének lakta partrésznél járnánk? Pedig a navigátorunk szerint még félnapi járásra van. Netán egy eltévedt, leszakadt példány?   Nem sokáig tudok ezen filózni, mert roppant bájos pofikáját dugja ki a víz felszínére. Aranysárga szemeivel csendben figyel. Közben kimásztam az árbockosárból és leereszkedtem hozzá. A hajó orrához sétálok miközben õ követ.

-      Csak nem elcsábítanál szépségem? – kérdezem, miközben kiülök a hajóorra.

-       Ugyan kérlek, kisgyerekekkel nem kezdenék ki. – közli, gúnyosan miközben villás nyelvét rám nyújtja. A mesékkel ellentétben nem teljesen elbûvölõ lények.

-       Most vágjam el a torkod vagy csevegnél még egy kicsit? – kérdezem fenyegetve.

Nem felel, csak hangosan felnevet, miközben lebukik, a víz alá majd pár perc elteltével ismét felbukik, és gúnyos mosolyával figyel.

-       Ma mind meghaltok. – közli, olyan nyugodtan mintha csak az idei  év lehûlésérõl csevegnénk.

-      Nocsak, Ariel mesélj még! – veszem fel én is ezt a bájos beszéd formát. Nem szokásom nõkkel vitába szállni. Nem tartom õket egyenlõ félnek. Szerintem alacsonyabb rangjuk van a férfiakéhoz képest. A nõ szülésre termet és itt ki is merül a tudása.

-      Hamarosan úgyis megtapasztalod milyen az, amikor a halál személyesen megcsókol. – lebukik a víz alá és halványan még látom, ahogy alakja eltûnik a sötét mély tenger vizében.

Pár percig némán ülök, és csak gondolkodok azon, hogy most képes volt ezért elõdugni a pofáját az a némber, de aztán arra a következtetésre jutok, hogy csak játszott velem, mint ahogy a fajtájára jellemzõ.

Már épp azon vagyok, hogy felkelek eddigi kényelmes helyemrõl, amikor is a hajó nagy csapódás következtében megáll. Rémülten nézek szerte szét a hajó körül, hogy mégis mi okozhatta, de semmit se találok. Se egy nyamvadt sziklát vagy hajóroncsot. Csak a sötét víz van elõttünk mely haragosan kezdett el fodrozódni. Kiabálnék a többieknek, hogy ébresztõ, de már felesleges egytõl egyik mind ott állnak mögöttem csipás szemekkel és fáradt tekintetekkel.

-       Már megint minek mentünk neki?- kérdezi Hok miközben a tökét vakarja.

-       Hé, tökmag letértél az útvonalunkról?- kérdezi Jim.

-       Még egyszer hívj így mert isten rá a tanúm, hogy egy kanál vízben megfojtalak. - sziszegem neki.

-       Nem egy kiskanál vízben? – kérdezi teljesen ártatlan képpel csak, hogy tovább bosszantson.

-       Túl nagy a pofád, hogy elférjen egy kis kanálban. - válaszolom neki.

Vitánkat a kapitány szakította félbe. Közénk állt, de tekintetét nem vette le a háborgó víz felszínrõl. Olyan volt mintha örvény alakult volna ki csak éppen viharmentes részen. 

-       Valami jön. – suttogta és tekintetét levéve a sötét vízrõl a vitorlára szegezte.

-       Húzzátok be a fõvitorlát. Menekülni már úgyse tudunk.

Mind összenéztünk. Van, akinek félelem csillant meg a szemében van, akinek csak a gyilkolási vágy, de abban mind egyetértetünk, hogy innen csak élve vagy halva jutunk tovább. Kapitányunk parancsát követve a fõvitorla behúzásba kezdtünk. Páran az ágyukat töltötték újra hátha használni tudjuk. Bár amilyen köd telepedet le a hajóra már annak örültünk, ha egymást megtaláljuk ebben a nagy ködfátyolban.

-       Fox! – szólított oda maga mellé a kapitány én pedig fürge róka módjára mellé siettem. Kezembe nyomta az egyik távcsövet és magunk elé mutatott. Szó nélkül emeltem a jobb szemem elé a szerkezetet és pár perc élesség beállítása után döbbenten figyeltem azt a sötét valamit, ami felénk tartott.

-       Mit látsz? – kérdezi, de tekintetével nem néz rám. Ellentétben vele én inkább rá emelem.

-      Hát, ha el akarnám poénkodni a helyzetünket kapitány, akkor azt mondanám magát a mumust.

Végre rám emeli a tekintetét és elvigyorodik. Tudom jól, hogy tudja, hogy mi az? És tudja, hogy én is tudom, de annak a valaminek a neve tabu

a kalózok körébe, mert ha kimondod, többé nem láthatod a napot.

Amikor magamhoz tértem már egy deszkán hánykolódtam a jéghideg vízben. Elõször azt se tudtam, hogy mi történt csak halovány képek villantak be. Az a sötét valami, a hajó rázkódása, a hajó gerinc hangos reccsenése, ahogy mind beesünk a vízbe, társaim sorra tûnnek el a sötét vízben, sikerül felkapaszkodnom egy félig törött fa deszkára és utána lassan elvesztem a kapcsolatot a külvilággal.

-      Ember a vízben! – hallok egy távoli kiabálást.

-      Egy kölyök, de szerintem már meghalt. – egy másikat.

-       Húzzátok ki és majd utána eldöntjük, hogy halott vagy sem. – egy nõi hang. Nehézkesen nyitom, ki a szemeimet mikor kiemelnek a vízbõl. Egész testemben remegek. Az oldalam úgy fáj mintha legalább kétszer tiszta izomból belém rúgtak volna, a fejem sajog, testem remeg, de mégis érzem, hogy ég a láztól, látásom homályos így csak pacafoltokat látok, akik körülöttem sürgölõdnek.  Megpróbálom ellökni õket.

Nem kell a segítségük. Nekem már nincs miért élnem. A társaim már a túloldalon várnak rám engedjenek hát, hogy csatlakozzak hozzájuk. Erõtlenül lökök el minden kezet, ami csak épp segíteni próbálna. Majd se kép se hang.  Végre csatlakozhatok hozzájuk. Gondoltam és mosolyogva adtam át magam az ismeretlen homálynak.

Fáradtan nyitom ki a szemeimet. Látásom pár perc után hozzászokik a nap erõs sugaraihoz. Felülök, de azon nyomban éles fájdalom hatol az oldalamba ezért hangosan felszisszenek.  Egy félig nedves rongy hullik az ölembe, ami eddig valószínûleg a homlokomon pihent hûsítõ anyagként szolgálva. Meghaltam? Fut át az agyamon és értetlenül nézek szét az egyszerû szobában. Semmi se utal arra, hogy a túlvilágon lennék. Épp olyan, mint egy kalóz kapitány szobája.

Gondolataimból egy nõi hang hozz vissza.

-      Felébredtél tökmag? – kérdezi, miközben becsukja maga mögött az ajtót és az asztalhoz sétálva tölt egy pohár vizet, amit végül átad nekem.

- Még mindig sajog a fejem, de hidd el még így is képes vagyok elválasztani azt a szép kis fejedet a nyakadtól. – közlöm vele hûvösen és felém nyújtott poharat kicsapom a kezébõl. Hangosan nekicsapódik falnak. A nõ nyugodtan figyel tovább.

- Befejezted a hisztit? – kérdezi, miközben felveszi a poharat és visszarakja az asztalra.

- Te mocskos némber. - sziszegem és azon vagyok, hogy a maradék erõmet is összeszedve felkeljek és arcon üssem fegyver hiányában. Számíthatott a kis akciómra, mert elkapva a karomat szigorúan végigmér.

- Most már elég legyen és viselkedj. Az én hajómon egy kölyök ne rendezzen jelenetet. Visszalökött az ágyra.

-         Hiába veszel fel kalóz ruhát és kötöd be az egyik szemedet. Attól még csak nõ maradsz.  És a nõ csak szülésre lett megalkotva. – gúnyos mosollyal várom, hogy elsírja magát, de helyette teljesen máshogy reagál.

Arcon csap, de olyan erõsen amilyen erõsen még senkitõl se kaptam. Mondhatni anyai pofonnak is az erõsségét. Pár könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában, de erõt veszek magamon és visszatartom. Ez csak egy nõ.

Újból neki támadnék, de fájdalom az oldalamban ismét rám tõr. Lepillantok rá és látom, ahogy a kötésen átüt a friss vér.

-         Na, tessék! Most újra kell kötözni téged. - teszi csípõre a kezét majd közelebb lép és az ingemtõl próbál megszabadítani.

-         Mit mûvelsz? – próbálok ellenkezni, de túl erõs most és én túl gyenge vagyok jelenleg ahhoz, hogy ellent tudjak állni neki. Így meg semmisülten hagyom, hogy újra átkötözze a sérült felületet. Közben felteszem a kérdést, amit már a legelején fel kellett volna.

-         Hol vagyok? - véletlenül se nézek rá. Csak azon agyalok, hogyan tudnék végre meglépni tõle.

Látom rajta, hogy teljesen kész van attól amit mondtam, de nem fogom hülyeségekkel tömni a fejét, ahogy abban az állatkertben, ahol a gondozója volt a címeres marha. Itt nincs mese, rövid úton úgy is kimúlna, ha nem tanulja meg a kontrollt, márpedig nem örülnék neki, hogy ez a szexi Nyuszika csak úgy elpatkolna.

- Ryuu? – szólítom meg, hogy valamennyire felrázzam a sokkból.

- Oké…- bólint, én pedig megcirógatom az arcát és röviden meg is csókolom, amiért ilyen gyorsan felfogta.

A következõ órákban kipakolok néhány gépet amit a kisfarkas hasznosíthat saját magán. Van ami egyenlõre túl nagy falat lenne neki, azokat még hagyom bedobozolva az egyik üres szobában, majd mikor ezzel is megvagyok kezdõdhet is a tréning.

Magára hagyom egy kis technikai felvilágosítás után és egy IPaddel, amirõl felmehet a netre és kereshet magának valami zenét. Jól fog jönni a futásnál, megadja az alapritmust és rendesen felnyomja az adrenalin szintjét, ami nem árt néha, fõleg az õ esetében.

Az irodámba megyek intézni pár telefont meg áthívom a takarítót is, addig míg a veszélyforrás a másik lakásban sprintel. Ha nagyon csendben vagyok a falakon át is ki tudom venni a futópad zúgását és Ryuu lábainak dobogását, ahogy a szalagra érkezik. Minden oké.

Készülhetünk a következõ lépésre, ami még mindig a túlélési gyakorlat fázisába esik.

Tárcsázom a számot, egy másik vérállatét, aki a város szélén dekkol már majdnem ötven éve és van egy nagyon jövedelmezõ vállalkozása. Vagy a hatodik csengésre veszi fel.

- Dom? Itt Caino. – szólok bele mikor végre méltóztatik belevakkantani egy halót.

- Mizu? Kifogytál a piából?

- Nyitva leszel szombaton? – térek a lényegre rögtön, mert bár jóban vagyunk, most nincs kedvem haverkodni túlságosan.

- Az tuti. Buli lesz. Carson és a bandája hazatolták a képüket Mexikóból és most nálam dekkolnak. – vigyorog, hallom a hangján miközben felidézem magamban Carson Fisk arcát, úgy ahogy utoljára láttam pár éve, mikor Domnál lógtam.

- Jó. Majd benézek, de ne szólj senkinek, nem kérek társaságot és friss húst viszek.

- Friss hús? – röhög – Szabad préda?

- Meg akarsz halni?

A kérdésemre csak egy újabb röhögés a válasz, de nem szívom mellre.

- Szóval ne hangszórózzam, hogy benézel és nem is meló lesz és nem is vadászol. Elõre szólok, nemrég cseréltem le a bárpultot nem akarok balhét, komolyan. – szónokol aggódva.

Hátradõlök a fotelben és a plafonra pillantva felidézem a legutolsó alkalmat amikor ott voltam. Nem végzõdött olyan rosszul, csak aznap este kurva pipa voltam és az a nyomorék turista belém kötött, mert azt hitte olyan tökös. Többet tuti nem köt bele senkibe, hacsak nem akar még egy tequilás üveget a seggébe.

- Kiperkáltam az árát, nem tudom mit rinyálsz annyit, de mindegy is. Nem bunyózni megyek, csak hintsd el a körökben, hogy friss hús érkezik ennyi az egész. Arról pedig nem kell tudniuk, hogy velem van, oké? Kapsz egy doboz kubait ingyen ha jól intézed.

- Megdumáltál. – vágja rá kapásból egy láncdohányos szenvedélyével.

- Akkor ott találkozunk. – leteszem és felállok a fotelbõl miközben az ablakhoz sétálva kinézek az útra és beleszívok a szivarba.

A fûszeres füst betölti az érzékeimet, de hirtelen valami más kezd el felfelé kúszni a gerincemen, ami piszkálja a párducomat is. Nem tudom mi a franc ez, de rohadt furcsa érzés, az adrenalin szintem felszökik, mint vadászatkor, és mikor mélyen beszívom a levegõt, a szivarfüst mellett megérzek egy erõs lüktetõen intenzív pézsmaillatot is.

Ryuu. Ez farkas illat, bassza meg!

Elnyomom a szivart és gyorsan átvágok a két lakást összekötõ folyosón, majd fel a lépcsõn az edzõteremmé alakított kéróba, de az ajtóban lestoppolok. Az illat mellbe vág, majdnem belém szivárog, mint valami kurva erõs ópiumos füstölõ. Meg kell ráznom a fejem, hogy észhez térjek és kitisztuljon a kép, akkor pedig már észreveszem, hogy a kisfarkas elég izgatott valamiért. Kint vannak a karmai, a nyitott ajkai között látszanak a megnyúlt agyarai, de a szemei csukva vannak.

Elkapom a derekát és egy mozdulattal lekapom a futópadról, hogy a falhoz nyomva dominánsan fölé magasodhassak és lenyugtassam mielõtt kitör belõle az állat.

Kirántom a fülébõl a fülhallgatót, de nem nyitja ki rögtön a szemeit, olyan mint aki transzba esett az illata pedig egyre erõsebb és vonzóbb, mint macskának a macskamenta.

Pedig õ egy kibaszott farkas!

- Mi ez a zene? – morgom a nyakához hajol, mert nem tudok ellenállni a baszott jó illatnak ami belõle árad. Mélyet szippantok belõle, mire felsóhajt nekem meg egy pillanat alatt kõkemény lesz tõle a farkam. Végre hajlandó kinyitni a szemecskéit, amik borostyánfényben izzanak.

Nagyon közel van az átváltozáshoz, de a peremen maradt. Az illat viszont még mindig csak úgy áramlik ki belõle, mint egy tüzelõ szuka párzási idõszakban aki arra hajt hogy keményen eldöngessék itt és most.

Ryuu a nyakam köré tekeri a karjait, én pedig agresszíven az ajkaira tapadva mélyítem el a vad csókot. Feltérképezem a száját, a nyelvemmel az övét kergetem miközben hozzá nyomom a farkam, ami már most kõkemény és benne akar lenni a Nyuszikában és minden porcikámmal magamba iszom azt a vadító illatot.

Nekem se lenne ellenemre hogy megdugjam, mert irtó dögös ebben a tréningatyában.

A következõ pillanatban veszem észre, hogy a berregõ hang az én torkomból tör elõ. Teljesen ösztönösen jött a dorombolásszerû morgás, mintha egy istenverte házimacska lennék és valamiért már a párducom se akarja leküzdeni az idegesítõ kényszert.

Csak Ryuura tudok koncentrálni, arra hogy finoman szuszogva viszonozza a csókot és teljesen hozzám tapadva bújik, dörgölõzik, simul. És még akkor sem enged el, mikor megpróbálok elhúzódni. Kis kanos farkaska… na de nem baj… megoldjuk majd…

Mikor végre a szemembe néz látom benne a színtiszta kínzó vágyat, azt a fajtát amitõl a falra mászna és szétkaparná az egész házat ha nem kapja meg amit akar. Ha azt mondanám erre, hogy nem izgató, az egy hatalmas kamu lenne, mert szexin mutatna a falra kenve.

Még utoljára a nyakához bújva mélyet szippantok a csábító illatból, közben végleg elfojtva az a nyavalyás macskás hangot az akaratommal, de piszkosul nehéz volt. Aztán elhúzódom tõle, hasznosítva a jó erõs önuralmamat eltolom magamtól.

- Még futás közben is õrjítõen szexi vagy. – dörmögöm a fülébe mielõtt letenném és odébb lépnék tõle.

Már csak arra lennék kíváncsi mi a franc volt az az elõbb, mert most már nyoma sincs a pézsmaillatnak?

Megmutatom neki az összes kütyüt amit használhat, mindet kezdõ szintre állítva egyenlõre, hogy az õ súlycsoportja legyen mind. Elterül a padon, hogy a fekve nyomást próbálgassa. Ínycsiklandó falatka, de az erõnléte siralmasabb, mint egy emberé.

- Most próbáld meg felemelni. – mondom miután lecseréltem a súlyokat, de nem teszi. Helyette dacosan tartja a szemkontaktust, amin elvigyorodom. – Ne aggódj a csinos kis pofid miatt, segítek megtartani ha nem bírod. – nevetek rá, mert csak tíz-tíz kiló van rajta, annyit még egy vén szivar is kinyomna, ha jó napja van.

Bólint és elszántan rámarkol a nikkelezett acélra. Alá tartom a kezem, de alig emeli fel és a súly máris visszakerül a tartóra. Na, ne már…

- Ennyi volt?

- Nem annyira nehéz, de ennyi ideig bírtam megtartani. – motyogja a padról.

Jesszusom… - Pedig az lenne a cél, hogy közbe még emelgesd is.

Bambán bámul rám, mint aki életében nem látott még ilyet, ezért sóhajtva felkapom a súlyzót egy kézbõl, demonstrálva mit is kéne véghezvinnie, ha nem is rögtön egyel, de mind a két mancsával.

Még az emberi erõm is elég lenne, de ha végre fegyverszünetet hirdetnének a farkasával akkor talán egy kis gyakorlás után már felkaphatja a Porsche-mat. Vagy legalábbis megbillentheti majd.

- Ez így nem ééér. – nyüszíti feljebb tornázva magát.

Megpróbál szúrósan nézni, de pechje van, mert csak feltüzel vele. A vigyorom letörölhetetlen miközben elkapom a keskeny derekát és felrántom magamhoz.

- Nem áll jól neked ez a hisztis picsa stílus. – mormogom a harapnivaló ajkaira, de mikor megcsókolnám, elrántja a fejét.

Ejnye Nyuszika, csak nem játszani akarsz? Akkor játszunk…

Kapálózik, mintha ki akarna szabadulni a szorításomból és fogalma sincs mennyire felhúz ezzel. Aljasul bevetem a dominanciám is ellene, mire egybõl kezes báránykaként simul hozzám és most már engedi hogy marcangoljam az ajkait, ráharapjak a puha, pirosra csókolt alsó részre, miközben keményen a seggébe markolom. A számba sóhajt gyönyörében, de ennyi nem elég a kicsikének, még az atlétámat is kilyukassza az elõbújó karmaival.

Kuncogva húzódom el tõle megnyalintva az ajkait. - Mi a gond kisfarkas? Viszket a segged egy dugásért?

Alaposan megmasszírozom a seggét, hogy meg se tudjon szólalni a tekergõzése közben. Imádom, hogy ilyen gömbölyû, puha és pont a markomba illik. El sem engedem csak már mikor a karmaival az aljáig hasítja a felsõm és felszisszenek, mikor a bõrömbe is belevág, majd állatias morgással kieresztve a karmaim és végigvágom a nadrágját. A vékony anyag leszánkázik a bokáira és ott és marad, rajta meg csak a vékony sportalsó feszül egy kis sátorral. Wrrr…

- Te szexi kisfarkas… egyre merészebb vagy tudod?

- Cainooo… - nyüszíti, mikor semmibõl semmi benyúlok az alsójába és belényomom az ujjaim, egyszerre rögtön kettõt, hogy érezze is.

- Ez az Nyuszika… tetszik igaz, te kanos kis kurva? – dörmögöm a fülébe vigyorogva, majd megharapdálok a cimpáját és egy szép kis ösvényt csinálok lefelé a nyakán, ameddig szabadon hagyja a póló mindenhol megjelölöm, õ pedig végig nyöszörögve nyögdécsel, mert az ujjaim még mindig benne dolgoznak, belülrõl izgatva a legérzékenyebb pontját, amitõl kurva szép lesz az arca. Ilyen mikor elmegy, pont olyan és alig hogy ezt végiggondolom, már össze is rándul az élvezettõl.

Morogva csókolom meg és elnyelem az utolsó kiszökõ sóhajt is mielõtt lenyomnám õt a súlyzópadra, a kezét a mellkasomról türelmetlenül a nadrágom derekára csúsztatom, hogy lásson hozzá a kibontásához. Egy pillanatig teszi is, aztán rám mereszti a hatalmas Bambi szemeit és elvörösödik.

Mi a fasz van? – Mi van Nyuszi? Csak nem rezeltél be hirtelen?

Megrázza a fejét, de még mindig szín vörös.

- M-most nem akarsz velem… most nem fogunk…? – böki ki zavart arcocskával az alsó ajkát rágcsálva.

Perverz vigyor szökik az arcomra. Tekintettel arra, hogy ma még edzenie kell, beértem volna egy szopással is estig, de ha a Nyuszika a farkamra pályázik…

- Mire gondolsz? – húzom az agyát, csak mert piszkosul élvezem, hogy van amitõl még mindig zavarba jön.

Még vörösebb pofi. – N-nem akarsz velem szeretkezni?

Na, ezt is tuti, hogy valami szappanoperában hallotta, tele van velük a brazil tévé, mert hogy tõlem nem az százas.

Elkapom az állát, hogy rám nézzen és ne bújtassa el azokat a pirosra harapdált dús ajkakat, amit úgy szeretek csókolni.

- Kérd szépen kisfarkas, mert így nem értem.

- Dehogynem! – húzza össze a szemeit még mindig vörösen és zavarban, de összeszedi magát és felállva átkarolja a nyakam, mintha nem akarná, hogy lelépjek. Eszemben sincs. – D-dugj meg…

Édes… fel kéne falnom egyszer, még a csontjait is eltûntetni, hogy egy vérállat se nézze ki magának, mert õ tuti, hogy nem lesz senki másé. Még a kibaszott társát is kinyírom, ha ide meri a tolni a képét, hogy elvigye. Csúnya halála lesz.

- Kérésed parancs, Nyuszi. – húzódik perverz mosolyra a szám, egy sima mozdulattal hasítom le róla a zavaró alsót is, a felsõ maradhat, majd kóstolgatom máskor, most csak a nyers, ösztön az ami magának követeli a kicsikét, vagyis épp olyan vad és zablátlan szexre számíthat, amilyenhez kedve van.

Megpördítem és hassal lefelé lenyomom a padra, ahogy a lábaival két oldalt megtámasztja magát a farpofái szétválnak és pont az a rohadtul igazgató látvány tárul elém amitõl a farkam lüktetve követeli hogy Ryuuban legyen. A napfényben megcsillanó rózsaszín ánusz forrón, nedvesen várakozik, egy pillanat múlva pedig már benne is vagyok egy hosszú gyors csúszással tövig belé hatolok.

A hirtelen mozdulattól megfeszülve jajdul fel, mire finoman a hátára nyomom a tenyerem, hogy egyhelyben tartsam, de nem kell sokat nyugtom lennem mikor megint kipattannak a karmai, csikorognak a vas állványon és akkor már igazán keményen, kíméletlenül döngetem. A vérem csak úgy zúg az ereimben, a párducom pedig kéjes dorombolással hallgatja Ryuu kéjes kis sikolyait amik betöltik az egész kibaszott lakást miközben újra és újra mélyen belé nyomulok.

- Mégh… mégh…

Felmordulok és erõsen a seggére csapok. – Oké kisfarkas… de aztán ne panaszkodj.

Felrántom, hogy háttal az ölembe kerülve beleüljön a farkamba, a kezei a súlyzó csövén miközben már magtól lovagol rajtam én pedig vele ellentétesen keményen felfelé lökve marok a vállába az agyarimmal mikor percekkel késõbb utolér az orgazmus. A kisfarkas már legalább kétszer elment közben a foltokból ítélve a bõrhuzaton, de a harmadik elég sokig tart neki és teljesen lenullázza a kicsikét.

Nevetve karolom át, nehogy leessen és megint összetörje magát, de ebbõl ma már fix, hogy nem lesz edzés. Ennyit a tréning napról.

- Azt hiszem be kell vezetnünk egy szabályt kisfarkas. – mondom a nyirkos bõrét csókolgatva miközben a tekintetem megtalálja a szétszabdalt bõrbõl kilógó szivacsdarabkákat. – Nincs szex a súlyzópadon.

***

A tréning tartott egész héten, kisebb nagyobb megszakításokkal, mert csak leesett mi váltja ki azt a furcsa farkas-feromon állapotot belõle.

A rock zene.

Ryuu szerint megnyugtatja – bár eleve fura, hogy valakit a hard rock válogatás zsongít el, ami éppen hogy felpumpálja a tesztoszteront a pasikban, de a kisfarkasra egészem egyedien hat. Az még mindig rejtély, hogy miért árasztja állandóan azt a vadítóan jó illatot, ami a kitörni készülõ farkassal együtt jön a felszínre, de mindegy. Egyszerre csak egy dologgal haladjunk. Majd beszerzek neki egy ketrecet, amolyan álletkertit amiben tigriseket szállítanak és abban felügyelet nélkül is gyakorolhat, nem kell paráznia, hogy mi lesz a vacsi, ha megszökik.

A mai este viszont szabad – félig meddig.

- Hová megyünk? – lép elõ kíváncsian a szobájából, miután felvett valaki dögöset ahogy kértem.

Fekete… király. Szinte világít a hófehér bõre és a haja feketében, mintha csak hívogatna, hogy harapjam meg. Az ujjatlan felsõ miatt pedig sok finom bõr látszik ki.

Közelebb lépek és elégedetten hümmögve végigsimítok az egyik hosszú, sápadt hegen a karján, majd rövid, forró csókkal jutalmazom a ma délutáni menetért.

- Egy bárba megyünk, de nem akármilyen hely lesz, majd meglátod.

- Bárba? – csodálkozik.

- Héj, az életben szórakozni is kell néha. Te meg csak a Raktár meg a házam között ingázol. Ideje megismernek az igazi Riót is éjszaka. – beletúrok a hajába, majd átkarolom a derekát miközben tempósan lefelé vezetem a garázsba.

A bár elõtt leparkolva nem szállunk ki rögtön. Ryuu már akkor feszült lett, mikor bekanyarodtunk a telekre és tudom is miért, de arra várok, hogy õ rájöjjön.

- Caino, ezek… - beleszagol a levegõbe - … vérállatok?

Halvány mosollyal bólintok. – Ez egy olyan bár ahová embereket nem engednek be. Egy csomó vérállat van bent, akik tudják hogy jössz.

- Mi-miért? – hirtelen sápad el teljesen, még jobban mint amúgy – Oda akarsz adni valakinek? Én nem akarok s…

Egy csókkal hallgattatom el, felizzítva a tekintetem, hogy lenyugtassam. Ez mindig beválik és most nem is az a cél, hogy felcsesszem és átváltozzon. Most nem.

- Hozzá kell szoknod a fajtánkhoz idegen környezetben. Nem reagálhatsz úgy, mint a Strici esetében, vágod? – bólint – Azt is gyakorolhatod, hogy melyik vérállat milyen fajta. Kapsz egy kis segítséget így megsúgom, négy faj van bent és egy ritka példány. Bírod?

Ha nagyon kivan a helytõl muszáj lesz hazamennünk, de elsõ próbálkozásra nem mehet minden. De azért jó lenne ha menne. Bentrõl elég nagy hangzavar szûrõdik ki, az érzékeny hallásommal hallom a pörgõs latin zenét, a poharak koccanását…

- Jól vagyok. De hagyj egyedül jó? – motyogja a kezemre szorítva amit csak egy felvont szemöldökkel kommentálok, õ meg el is húzz a kezét és az ölébe nyomja.

- Már kinõttél abból a korból, hogy óvó néni kelljen. – morgom, majd nyitom az ajtót és kiszállunk. Bezárom a kocsit és megkerülöm, hogy Ryuu mellé érjek és befelé menet még hozzáteszem. – Három dolog van, amit jegyezz meg: odabent tilos átváltozni, ha kényszert érzel rá akkor szólsz. Ne bámulj a dominánsok szemébe, mert kihívásnak is értelmezhetik és végül… te vagy a friss husi. Ne lepõdj meg ha a hímek – legalábbis azok akik a pasikra buknak – megszaglásznak egy kicsit. Ameddig nem nyúlnak hozzád, addig hagyni fogom, mert ez normális vérállatok körében. Okés?