Mi, romlott lelkek ide járunk, gyakran találkozunk ebben a városban. Dorowe a bûn, hazárdírozás, nõk, vér és bor fõvárosa. A kalóz paradicsom.

Combjaimon egy-egy bögyös szõkével hahotázok, kupám jó kedéllyel csapom a széles tölgyasztalra nem törõdve azzal mennyi nedû löttyen ki belõle. Megtáncoltatva a leányokat combjaimon lovagoltatom meg kissé õket melleikre markolva, mire azok idétlenül felkacagva ugrándoznak. A ricsajban mindössze egy-egy vihogást lehet kihallani. Ilyen ez a toborzás. A jelentkezõk egyre csak jönnek. A felvételi eljárás igen egyszerû.

1)   Elmondják a nevüket és mi a legfontosabb számukra az életben.
2)  Válaszolnak a kapitány által feltett találós kérdésre.
3)  Két vállra fektetik a fõ rablót.

Aki ezt a három próbát derekasan kiállja azzal legközelebb a fedélzeten találkozunk.

Teli pofával röhögve ölelem a két hölgyet mialatt elégedetten figyelem ahogy Vörhenyes Connor egy újabb bátor jelentkezõt páhol el, az este folyamán már isten tudja hányat.

-       Sose találunk egy derék matrózot sem ebben a fertõben… ezek mind puhányak, tunyák…és ez évrõl évre csak egyre rosszabb lesz! - szólal meg mellettem Lewa, a személyi testõr. vörös szakállát megannyi fonat díszíti, melyek csontgyöngyökkel ékesít.

-       Egyet kell értenem…eddig jó, ha tizenkettõ jutott át a rostán. A harmadik ponton akad meg mindenki.- biccent Eroon, a kincstárnok.- Kapitány, így soha sem lesz elegendõ a legénységünk a…

-       Tudom.- vágok közbe így megakadályozva, hogy kifecsegje a nagy tervet. Az ölembe táncoló két hölgy kebleibe csúsztatok két-két aranytallért, majd fenekükre legyintve engedem õket útjukra, megköszönve a társaságot. – Meguntam ezt a kálváriát. Ideje berekeszteni a mai toborzást.

Már épp egyenesednék fel, mikor a tömeg gyûrûjébõl kivergõdi magát egy igen csenevész, láng hajú fiú. Talán ha ér a vállamig, Vörhenyes Connornak pedig maximum hordó hasa felsõ részét súrolhatja.

-       Mára vége, fiú!- dörren Connor öblös hangja, ám a gyermek még õt is túlharsogja kétségbeesett ám határozott hangjával.

-       Adjanak egy esélyt, megszolgáltam! Kérem! – a szõrös mellkasú óriás már vissza is taszítaná a csõcselék közé, ám a kölyök ahogy rá néz., s rákiált vicsorogva.-  Ne merd rám tenni  mocskos, sonka kezed mert kivájom a szemed!

Sûrû, feszült csönd ereszkedik ránk. A közegben mindenki ismeri Vörhenyes Connort, annak történetét is. Tisztelik, így soha senki sem merné megengedni magának ezt a hangot vele szemben. Feszülten várják a reakciómat.

Széles mosolyra húzva ajkaim markolok az elefántcsont karfagombokra, visszaereszkedve billentem elõre fejem jót hahotázva. A tömeg is belekezd.

-       Tetszel nekem kölyök…van benned spiritusz. Legyen hát, mi a neved…

Rövid várakozás után kihúzza magát, ruháját leporolja, majd elnyíló ajkakkal méreget engem. Talán retardált…?

Felteszem a kérdést ismét, kissé türelmetlenebbül.

-       Sav – kezdene bele, megköszörüli torkát, s mélyebb hangon, kihúzva magát vágja rá némi hezitálás után-…Seven, uram!

-       Nagyszerû Seven…Nagyszerû….- bólintok,elismerõen csapom össze tenyereim, közelebb hajolva irányába az asztal felett.- Seven…- ízlelem a nevet.- Tetszik. Nekünk is hét istenünk van. Szerencsés név.  És mondd csak, Seven….mi a legfontosabb a világon?

-       A becsület.

A tömeg felbolydul. Mindenhonnan suttogás, háborgás szûrõdik, mintha valami istenkáromlás hangzott volna el.

Arcom kifejezéstelen marad, a többiek hol engem, hol a vékony, fejletlen fiút nézik.

-       Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne… Mi az?

-       A felhõ! – vágja rá szinte azonnal.

Elismerõen biccentek, színpadiasan intek a gyermek irányába.

-       Nos, már csak egyetlen próbát kell kiállnod. Terítsd le Vörhenyes Connort és holnap már velünk lakmározhatsz a fedélzeten.

-       Mi…?

A férfi szinte azonnal felé is suhant, Seven villám gyorsasággal ugrik el. Elõször menekülõre fogná, ám a tömeg visszalökdösi. Ezt követõen csak hátrál, míg a felbõszült férfi kitárva felé karjait iramodik neki. Úgy gondolom felbõszítette a szemére tett ajánlat, most pedig egy leckét szeretne megtanítani a tejfeles szájúnak. Bõ tíz perc kergetõzést követõen már kezdem unni. A karfára könyökölve gyújtok szórakozottan pipámra. Aztán az egész csak egy pillanat alatt történik. Seven macskákat is megszégyenítõ ügyességgel használja ki testi különbségeiket. Kihúzva az egyik örömlány lógó fûzõjének zsinórját csusszan át az óriás lábai között, villám gyorsasággal bogozva össze annak lábait, majd körbe futva körülötte ugrik hátra kellõ távolságra. Diadalmasan ránt egyet az arannyal futtatott sodronyon, mire ellenfele terpeszben lévõ lába összeugrik egyhamar, az elveszíti egyensúlyát, s jókora puffanással landol is a földre.

Az óriás próbálna felállni, ám ekkor a leleményes kölyök már a szõnyegbe csavarja be nekifeszülve. Végül diadalmának eleget téve zsákmányára teszi csizmáját, kihívóan pillant rám, zihálva löki hátra arcából haját. Az ítéletet várja.
Felegyenesedve csapom össze kezeim, lassú tapsolásba kezdek. Engem követ a legénység többi tagja is, egyhamar ordítás, bõsz ünneplés kerekedik. Seven karját meg-meglökdösik, a kezébe rögtön egy mézsörrel teli kupa kerül.

-       Üdvözöllek a fedélzeten, hajóinas…- mosolyodom el halványan, fejemmel biccentek.- Holnap napfelkeltekor kihajózunk. Ha késel itt hagyunk. Jó ünneplést…és szedjétek ki Connant a szõttesbõl, mielõtt belefullad.

Hagyom a legénységet vigadni míg magam visszatérek bizalmasaimmal a Skarlát Árnyra még áttárgyalni az útvonalat. Holnap hosszú napunk lesz és veszélyes irányba kell kormányoznunk hajónkat. 

- Van nálunk víz és élelem. Azt hiszem rád fér. - valahogy rá kellet venni, hogy minket is lásson ne a potenciális gyilkosokat.

- Honnan tudjam, hogy nem vertek át? - hát ez jó kérdés. Sosem lehet tudni mi rejtõzik a Venna gondolataiban.

- Azt sosem tudhatod. - s lõn a válasz, magamba bízom. Sosem tudnék embert ölni csak, hogy egy könyv is hozzám kerüljön, nem úgy mint a gyilkosom. Csak már az a kérdés, hogy velünk tart vagy sem.

- Na akkor jössz velünk, vagy sem? - kérdezem türelmetlenül.

- Veletek tartok, de továbbra sem bízok bennetek. Ha választanom kell saját életemet fogom menteni.

- Nos, ez kölcsönös.

Miután meg beszéltük a dolgokat elindulunk, egymás után megyünk. Niclaus vezeti a sor Venne és én vagyunk a legvége. Vennával jól elbeszélgetünk nem úgy mint a tûz madárral. Neki is furcsa a csávó és valami megmagyarázhatatlan erõ ami körbeveszi, attól engem ki ráz a hideg. Olyan mint aki már több életen is túl van, de sosem nyugodhat. Niclaus hirtelen áll meg, majd nem neki megyek. Valahonnan egy morgás szerû hangot hallunk remélem, hogy csak has korgás lenne, de sosem lehet tudni ebben a világban.

- Mond, hogy csak a hasam korog…. - válaszolni sincs idõnk, Niclaus nyakába ugrik valami fekete árny.

- Ha ölelgetni akarsz rosszul csinálod! - figyelmezteti, majd elkezdi a nyakáról lefejteni a kezét. Mikor sikerül akkor az árnyunk meg is lepõdik, de nem csak õ hanem én is. Õ fog megölni. Egy kicsit hátrébb húzódom tõlünk, Venna kezét megfogom és mikor rá nézek már tudja mért húzom magammal. Megint egy látomás, nem fognak egymásnak, a megölöm nem közelharcokhoz van szokva. Inkább megidéz egy-egy szörnyeteget és innen megint változik a kép. Egy fekete róka tûnik fel a képen és nekem esik, szerencsére még az ilyen kis apró dolgokat is megmutatja nekem a könyv, aztán megint változik a kép. Egyedül vagyok, se Venna se Niclaus. Viszont kaptam egy kis élõsködöt a hátamra, egy pók formájában ami a fekete hajú srácé. Mire befejezõdik a látomás már nekem is esik a róka. Azonnal arrébb ugrok, megleptelek igaz? Sajnos nem minden lépését engedte látnom, de nem sokáig vagyok képes ugrálni el elõle. A következõ pillanatban, pedig már nem is acsarkodik felettem, fejét felszegi és iszonyatosan hangon kezd el üvölteni. A franc se gondolta, hogy ilyet is tud. Be fogom a füleimet mert már nem bírom, végül elájulok.

Mire felébredek azon a tájon vagyok ahol a látomás is mutatta. Tud valamit ez a rohadt dög, kegyetlenül fáj a fejem és még émelygek is, fasza. Nem foglalkozom most a fejemmel, elõször is meg kell keresnem Vennát és Niclaust. Amit lássunk be nem lesz egy könnyû menet, azt sem tudom merre indulja, most bezzeg a könyv sem segít.

Már vagy két napja, hogy megyek. Nagyon fáradt vagyok, a készleteim is megcsappantak, de nem adhatom fel, számítanak rám. Egy rom mellet haladok el amikor meghallok egy kis motoszkálást, fegyver nélkül mit sem érek ellene. Óvatosan közelítem meg a romokat, mikor elég közel kerülök akkor látom meg Vennát. Nagyon megörülök neki de örömöm nem sokáig tart, az egész teste csupa seb. Szörnyû látvány, az eddigi csillogó szeme már fakó és az élet is kezdi elhagyni. Gyorsan oda sietek hozzá, gyengéden a karjaimba veszem, mér kell így lennie? Alig ismerem mégis szomorú vagyok, õ az elsõ ember akit megismertem mióta itt vagyok.

- Kira… maradj…. velem, nem ...akarok.. egyedül…meghalni. - nem bírom tovább, elsírom magam. Szorosan magamhoz ölelem alig élõ testét, utolsó erejével elmondja hol a könyve és nekem adja a kardját is, hogy tudjam megvédeni a fehér fejem. Élettelen testét még órákon keresztül õrzöm majd végül eltemetem. Meg fog fizetni az a rohadék érte, megkeresem a könyvét és elindulok Niclaus után. Eszembe jut a kis pók is rajtam, megkeresem majd az ujjaim közé veszem, remélem majd a gazdája megkapja a híremet.

- Mond meg a kis gazdádnak, hogy nem adom a bõröm olyan olcsón. Ha meg akar találni keressen meg. - ezzel össze is nyomon a kicsikét aki egy fekete füst kíséretéében eltûnik. Már nem találsz rám olyan könnyen.

Fogalmam sincs hol keressem, pedig szükségem van rá. Egyedül õ tud harcolni a többiekkel. Hiába van nálam már két könyv és egy kard tehetetlen vagyok. Sosem használtam kardot vagyis remélem. Éppen haladok egy kis ösvényen amikor egy kéz hirtelen be ránt valahova. Szégyen szemre elsikítom magam, pöppet ijedõs vagyok ha nem látom mi fog velem történni.

- Nyugi fehérke, én vagyok az. - hatalmas kõ zugul le a szívemrõl amikor meglátom Niclaust.

- Bazd meg, a frász hoztad rám! A francért kellet így be rántani? Nem lett volna könnyebb ha szólsz?

- Ne pattogj már, nem tudtam hogy te vagy, azt hittem az a kis mitugrász.

Mikor megnyugszom elmondom, hogy Venna halott, de azt nem, hogy nálam van a könyve. Megmutatom neki a kardot de semmi több. Rá veszem egy kis vadászatra is de elõtte még róla is leszedem a pókot. Meg nehezítem annak a nyavalyásnak a dolgát és egy kis csapdába is csalom. Elmagyarázok mindent Niclausnak és már megyünk is vadászni, nem kell sokat mennünk vissza felé mert szembe megyünk a feketével. Hirtelen be rántom magammal egy kisebb rom mögé és várom mikor halad el mellettünk a fekete démon. Amint elhaladt hátulról meg közelítem és halkan ki vonom a kardot a tokjából. Halkan közelítem meg, mikor egész közel érek hozzá a torkához teszem a kardot, majd a füléhez hajolok.

- Legszívesebben megölnélek és az én végzetem is eltörlõdne!

- Ne vegyél arra mérget, nem tudsz te olyan könnyem megölni engem. És nekem semmi közöm a végzetedhez sem. - csak azt hiszed.

- Nagyon sok közöd van, mert te leszel aki megöl. - mondom neki és eltûnök mögüle, magammal rántom Niccet is. Egy kisebb hasadéba ugrunk és dísz páholy nézhetjük õket, valamit beszélnek de nem értem. 

- Idegesítõ vagy – állapítom meg steril, érzéketlen hangon.

- Mondták már páran – nevet fel. – De nyugalom, nem adom olcsón a bõröm.

Én továbbra is csak állok, neki szegezett fegyverrel, ám Rine nem ilyen higgadt. Felmordul, majd lassan a lány felé halad, hátrálásra kényszerítve õt. Helyes, intézze csak el õ, díszpáholyból nézhetem végig, ahogy darabokra cincálja a kedvencem!

Ahogy magamban röhörészek nem veszem észre a mögötte nyíló lyukat, csak mikor már bele ugrik és eltûnik benne. Rine dühödten ugrik utána, ám hiába, kis híján ott marad a foga mikor a lyuk eltûnik.

- A rohadt...-mordulok fel, majd dühömben a porba rúgok.

- Ezt elbénáztad...ha hamarosan nem szerzel egy könyvet, bajok lesznek- fordul felém vicsorogva a róka

- Igen, tudom, hallgass!- kiáltok rá dühödten. Pontosan tudom, mi lesz akkor, ha nem szerzek egy könyvet...nem kell emlékeztetnie ár.

Mivel, ahogy látom itt már nem tehetek semmit tovább állok. Könyvet kell szereznem, bármi áron...vagyis, elõször is valami kaját....

.oOo.

Egy biztos helyre érve újra elõ veszem a könyvem.

Ha egyedül próbálom felderíteni a terepet itt fogok éhen dögleni, viszont ha Hollót hívom, mindenki felfigyel rám...amilyen böszme nagy ...na mindegy..

- Megidézlek, Holló!

Míg õ odafönt kavarog, én idelent, a romok és kihalt fák rejtekében keresek valami használhatót. Még szerencse, hogy nem vagyok válogatós, így igazából a döghúst leszámítva bármit megeszek, amit meg lehet emészteni és ami energiaforrás lehet...

Sajnos nem találok semmit, így rá kell hagyatkoznom.

Egy viszonylag védett helyen, a földön törökülésben koncentrálok, hogy lássam amit õ, közben Rine járkál fel alá körülöttem, hisz ilyenkor nem vagyok tudatomnál s védelemre szorulok. Ez a képesség egyben áldás és átok is, hisz ilyenkor sebezhetõ vagyok.

Hirtelen meglátom, ahogy egy lány követi a madaram, alig egy emelettel alatta. Dühödten rezzenek össze, majd egy hangtalan utasítással hívom vissza Hollót.

Mikor már kellõ közelségbe ért köddé válik, úgy tér vissza a könyvbe, a lány pedig csak néz, mintha szellemet látott volna. Oké, tudom, hogy nem minden napi látvány, de na...

- Megidézlek, Bestia!- adom ki az utasítást, ezúttal kisebb hangerõvel, hogy ne vegyen észre. A könyv lapjai a megfelelõ oldalon állnak meg, majd testet ölt a Bestia névre hallgató, oroszlánfejû fenevad. Levetve magát a szirtrõl egyenesen a lányra ugrik, lelökve õ a mélybe. Sajnos nem olyan botlábú, mint az elõzõ volt. Túléli az esést, majd feláll, s kardot ránt. nyilván engem keres, és hamarosan meg is talál.

- Csak nem gondoltad, hogy nem tudta, hogy követed. – kérdem gúnyos hangon. Kedvencem csak morog, és mögöttem járkálva figyeli a történteket. Egyetlen, apró mozdulattal intek a Bestiának, mely támad, ezzel vissza zökkentve tündérkét a bámészkodásból.

A lény támad, de a lány könnyû szerrel tér ki elõle, majd vissza vágva megsebzi a Bestiát. Hiába, hisz egy egyszerû, emberek gyilkolására szánt kard hasztalan egy árnylény ellen. Ezt õ is észre veszi, hisz elkáromkodja magát, majd futni kezd a szörnyeteg elõl. Újabb kardot hív, ám ez már veszélyesebb ránk nézve.

Meglepõdve nézem, ahogy a védekezésbõl hirtelen támadásba lendül, majd azzal a vörös pengével hasít Bestia hátába. Felszisszenek, mivel egy kicsit én is érzem a fájdalmukat, de nem vészes, ebbe egyikünk sem halna bele. A lény eltûnik, majd vissza tér a könyvbe, hogy erõt gyûjtsön és regenerálódjon.

Felém fordulva egyenesedik ki, majd méregetni kezd. Bár tudnám mi jár a fejébe, de itt nem idézhetem meg, nem fedhetek fel elõtte még több lényt...

- Ugye tisztában vagy vele, hogy számtalanszor megidézhetem? – biccentem oldalra a fejem.

- Természetesen, ahogyan azzal is, hogy nem fogod. Megölném annyiszor, ahányszor megidézed. – veti oda, miközben valami teljesen mát csinál. Irritáló...

- Ennyire meg akarsz halni, kölyök?- mordulok rá.

- Eszemben sincs. Épp csak gondolom neked is feltûnt, hogy az erõink... kissé ütik egymást. A helyett, hogy a végtelenségig harcolnánk, üzletet ajánlok.

- Üzletet?! – hah... még hogy üzlet... – Te szórakozol velem. – örült kacajjal nevetem el magam, bár általában kifejezetten rühellem, ha hülyének néznek, ez jó poén volt.

- A legkevésbé sem.

- Még is miféle üzletet ajánlhatnál?

- Nos, azt nem tudom, hogy te mire vágysz, de azt igen, hogy én mire. – ezzel nem árul el semmit, de látom, az ö elméje épp olyan fekete, mint az enyém. Újra elõ hívom a madarat, majd leszállok elé, tisztes távolságba.

- Hallgatlak...

- Nos, te úgy nézel ki, mint aki sok mindent tud... Nekem pedig szükségem van egy könyvre... Fogalmam sincs, hogy milyen néven fut, de... látni lehet vele a többi játékost.. hogy hol vannak...

- Még is honnan veszed, hogy van ilyen könyv? – ha létezne, már valószínûleg megölt volna minket, hacsak nem egy nyápic kezében van. Számolom a talált hullákat, úgy kb 8 vagy 7 játékos lehet még életben...

- Ugyan már... ha van egy csöpp kis eszed, ki lehet következtetni... az összes könyv valamilyen hasznos képességet tartalmaz, amely segíthet a túlélésben... miért pont egy ilyet hagynának ki? Kizárt lenne.

- Nos, ha még létezne is egy ilyen könyv... nekem mi közöm ehhez?

- Segíts megszerezni.

- És nekem abból mi hasznom származna?! – nevetek fel újra.

- Megölök mindenkit... a végén pedig kettõnk között eldõl az egész. Nem ismerlek, de... nekem ez fair üzletnek tûnik.... Én nem túlélni akarok... én játszani akarok, aztán pedig gyõzni... gyõzni, aztán pedig egy vérbõl és halottakból épített trónon uralkodni... – tetszik a merészsége, a bátorsága és hogy nem fél tõlem. Újra nevetni kezdek, fél szememet persze mindvégig rajta tartom.

- Meggyõztél. Tetszik, ahogyan játszani akarsz. Segítek, de cserébe nekem adod az egyik könyved. – tudom, hogy vannak könyvei, hisz figyeltem õt már egy ideje.

- Rendben. – bólint, majd táskájából elõ kap egyet és felém dobja. Elégedett fejjel vizsgálom, na nesze te korcs, itt a könyv amit annyira akartál!

- Egyébként... mi a neved? – vigyorodok rá.

- Annie.

- Die. – vetem oda, majd újra a madarat hívom. A hátamba kapaszkodik, majd felránt az égbe. Egy védekezésre való könyvvel nem megyek sora, így ha az említett könyvet ne is, a többit megszerzem, feltéve ha nem pusztult el az összes támadó könyv a gazdája halálával.

Míg elég közel repülök hozzá elõ veszem a könyvem és újabbat idézek meg.

- Megidézlek, Pók királynõ!- a királynõ és egy katonája ölt testet, a királynõ rajtam marad, a katona pedig a lány után a mélybe veti magát. Jó kis nyomkövetõ, másra nem is nagyon jó igazából, a lányban pedig nem bízom, így jobb szemmel tartani...

.oOo.

Rine mellettem marad, mint amolyan földi radar, és nemsokára szagot is fog. Pár méterre fölötte repülök, így meghallom a jelzését. Egy kisebb társasághoz vezet, ahogy a korábbi lány is jelen van. Olyan közel lopózom amennyire csak tudok, miután leszálltam, majd mikor elérkezik a megfelelõ pillanat, rá vetem magam a leghátsóra.

- Ha ölelgetni akarsz rosszul csinálod!

Mint utólag kiderült, rossz ötlet volt. Erõsebb mint hittem és könnyû szerrel ledob...hát igen, hiába a lények, a puszta kezi támadástól már elszoktam.

- Na mit szeretnél? – felteszi a lehetõ legostobább kérdést, amit ilyenkor fel lehet tenni

- Hát.. lássuk csak..- billentem oldalra a fejem kaján, szélesedõ vigyorral- elõször a könyveket, aztán az életeteket! Rine!- kiáltom el magam, mire az eddig a sötétben megbújó Róka elõ ugrik, a fehér hajú fiúra vetve magát. Õ egy könnyû mozdulattal ugrik arrébb, mintha tudta volna mi fog történni. A fülembe suttogó póktól tudom, azaz Annie nevû lány is a közelben van, hátul meghúzza magát rám hagyva a nehezét. Remek...

Míg a rókám a fehér hajúval van elfoglalva, én a nagyobb darabra koncentrálok. Jó a fizikuma, puszta kézzel nem fogok vele boldogulni, viszont Bestia még nem jött rendbe teljesen... franc...Holló pedig nem alkalmas közelharcra... most mit csináljak...

- Na mi lesz, azt mondtad elveszed az életünket...nem úgy tûnsz, mint aki a kis korcsa nélkül akár egy lépést is képes lenne megtenni!- veti oda fél várról, nyilván hergelni akar. Azt akarja, hogy elveszítsem a fejem és esztelenül, meggondolatlanul támadjak rá, könnyû célponttá téve magam. Hah...azt lesheti. Hirtelen eszembe jut... ha szét választanán õket, talán sikerülne legyõznünk, szépen egyesével.

-Tündérke, fogd be a füled!- kiáltom el magam, remélve, hogy a mögöttem megbújó lány érti a jelzést. Rine abba hagyja az acsarkodást, majd fejét felszegve iszonyú magas hangon kezd el üvölteni. A környezõ falak és tornyok berezonálnak, majd hangos robajjal össze dõlnek. A füléhez kap mind, majd eszméletlenül zuhannak össze. Megölhetném õket, de abban semmi szórakozás nincs, így inkább pókjaim segítségével egymástól jó messzire viszem õket. Pár perc múlva úgyis magukhoz térnek, sértetlenül, max egy kis fejfájással.

-Ez meg mire volt jó?- Kérdi Annie, miközben elõbújik rejtekébõl.- Simán elvehetted volna tõlük a könyveket

- Igen, de abban semmi szórakozás nincs- kezdek halkan nevetni- Én élvezni akarom a gyilkolászást!

A Róka is csak a fejét csóválja, majd visszavonulót fújva eltûnik a könyv lapjai közt.

Lassan a pókok is vissza térnek, hármat kivéve. Bár ilyen távolságban alig fogom a jeleket, de kénytelenek lesznek mozgásban maradni, fõleg, ha meg akarják találni a másikat!

- Szedd a holmidat!- adom ki az utasítást- Vadászni megyünk...

- Micsoda idióta. – morranom a lábaimnál heverõ holttest felé. Kardomat lerázva igyekszem róla eltávolítani a friss vért, amelynek csepegése szinte ordításként hat a nagy csöndben. Miután sikerül nagyjából megtisztítani a fegyverem, egy könnyed mozdulattal a hüvelyébe csúsztatom, majd a holttest mellé térdelek. Egy cinikus sóhaj kíséretében lefejtem elfehéredett, élettelen ujjait a könyvrõl, amely egykor az életét jelentette. A ruhám halk suhogásának kíséretében egyenesedek fel, és pásztázom végig a környezetem. Nem látok senkit, de azért jobb az óvatosság, ez a félkegyelmû igen nagy zajt csapott. Bár nem is értem, hogy gondolta, hogy rátámad valakire, akinek szemmel láthatóan fegyvere van... Valószínûleg a könyvemre pályázott. Egy újabb sóhaj kíséretében lapozok bele a könyvébe, melynek elsõ oldalán cikornyás betûkkel díszeleg a funkciója. A túlélés könyve. Ételt és italt lehet vele idézni, szükség esetén ködszert, vagy gyógynövényeket, ezen kívül pedig egy térképszerûségen mutatja a biztonságos helyeket. Vagyis teljesen haszontalan. Egy lemondó fejrázás kíséretében csúsztatom be a könyvet a másik kettõ mellé, a vállamon keresztbe vetett apró bõrtáskába, majd ismét útnak indulok. Fogalmam sincs, mióta vagyok itt, vagy egyáltalán, hogy ki célból, természetesen attól eltekintve, hogy a többi játékos életét kell elvennem... azért, hogy a végén csak egy maradhasson. Az új könyvem segítségével letelepedhetnék valahol, de taktikai szempontból jobb, ha mozgásban maradok. Szükségem van az egyik könyvre, amelynek a tulajdonosa minden valószínûség szerint még él. Csöndes mélázásomból szárnyak suhogására emlékeztetõ hang szakít ki, melynek következtében egy eldugott fal mögé libbenek, onnan pedig óvatosan kilesve figyelem a fekete madarat, mely zsákmányra éhesen köröz nem messze innen. Pár perc elteltével a madár indulni látszik, én pedig kapok az alkalmon. Elsõ megszerzett könyvem segítségével hangtalan lépteket szerzek magamnak, így kellemes futó tempóban tudom követni a madarat a nélkül, hogy észrevenne. Igencsak rá kell kapcsolnom, de lépést tudok tartani a lénnyel, mely minden valószínûség szerint a gazdájához igyekszik vissza. Egy alsóbb szinten vagyok, mint õ, de így is látom, ahogyan a rémisztõ madár egyszer csak eltûnik, mint a kámfor. Hirtelen torpanok meg, érzékszerveim pedig kiélezõdnek, de már késõ. Egy morranás kíséretében csapódik nekem valami éles és nehéz, aminek következtében zuhanni kezdek, de az utolsó pillanatban képes vagyok korrigálni, és egy bukfencet vetve érkezek térdre. Gyorsan fordulok meg, és egy hatalmas, fekete oroszlányszerû lénnyel találom szembe magam. Tekintetemmel kutatni kezdek a környezetben, miközben kardomat elõrántom, hüvelyét pedig messze hajítom. Hamar meg is akad a szemem egy zavaros tekintetû, fekete hajú fiún, amint tõlem egy szinttel följebb nézi izgatott vigyorral a történéseket, mellette ólálkodó villódzó szem rókaszerû kedvence pedig lesben állva tekergõzik körülötte.

- Csak nem gondoltad, hogy nem tudta, hogy követed. – jön gúnyos hangja, melytõl a hideg is kiráz.

 A megfigyelést fel kell függesztenem, ugyanis a nagymacskaszerû lény ismét támadásba lendül. Éles karmaival felém kap, ám gyorsabb vagyok, és sikerül elhajolnom, miközben kardommal meg is sebzem. Legalábbis megsebezném, ha nem úgy siklana át a bõrén a kardom, mintha csak vajba mártottam volna. Futás közben szitkozódok egy sort, miközben könyvemet elõvéve idézek meg egy démonölõ pengét. Elõzõ kardom kámforrá lesz, helyébe pedig egy vérvörösen izzó hosszú, vékony kard lép. A fiúra szegezve tekintetem láthatóan meglepõdik, amint a lénye felé visszafordulva rontok neki, és vágom bele kardom, minek következtében a lény kámforrá lesz. Szilárd, állhatatos tekintettel sandítok a fiúra, miközben felegyenesedek, és a kardomat eltûntetem. Ez a fiú... erõs... Megölni nem biztos, hogy képes lenne, de erõs, és olyasvalakinek nézem, aki vágyik a hatalomra.. hogy õ legyen az utolsó. El kell érnem, hogy ne ellenségként tekintsen rám.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy számtalanszor megidézhetem? – néz rám a fiú oldalra biccentett fejjel.

- Természetesen, ahogyan azzal is, hogy nem fogod. Megölném annyiszor, ahányszor megidézed. – mondandóm közbe a ruhámat porolom le, ami láthatóan felidegesíti a fiút.

- Ennyire meg akarsz halni, kölyök?

- Eszemben sincs. Épp csak gondolom neked is feltûnt, hogy az erõink... kissé ütik egymást. A helyett, hogy a végtelenségig harcolnánk, üzletet ajánlok.

- Üzletet?! – csattan fel hitetlenkedve – Te szórakozol velem. – hahotázza borzongató kacajjal, mire én ha lehet még komorabban nézek rá.

- A legkevésbé sem.

- Még is miféle üzletet ajánlhatnál?

- Nos, azt nem tudom, hogy te mire vágysz, de azt igen, hogy én mire. – titokzatos mondandómra elgondolkozik, majd a madarát újra megidézve röppen le hozzám, természetesen a biztos távolságot megtartva. Csak nem sikerült felkeltenem az érdeklõdését?!

- Hallgatlak...

- Nos, te úgy nézel ki, mint aki sok mindent tud... Nekem pedig szükségem van egy könyvre... Fogalmam sincs, hogy milyen néven fut, de... látni lehet vele a többi játékost.. hogy hol vannak...

- Még is honnan veszed, hogy van ilyen könyv? – húzza össze a szemöldökét.

- Ugyan már... ha van egy csöpp kis eszed, ki lehet következtetni... az összes könyv valamilyen hasznos képességet tartalmaz, amely segíthet a túlélésben... miért pont egy ilyet hagynának ki? Kizárt lenne.

- Nos, ha még létezne is egy ilyen könyv... nekem mi közöm ehhez?

- Segíts megszerezni.

- És nekem abból mi hasznom származna?! – nevet fel hisztérikusan.

- Megölök mindenkit... a végén pedig kettõnk között eldõl az egész. Nem ismerlek, de... nekem ez fair üzletnek tûnik.... Én nem túlélni akarok... én játszani akarok, aztán pedig gyõzni... gyõzni, aztán pedig egy vérbõl és halottakból épített trónon uralkodni... – a fiú szeme szinte csillogni kezd, ahogy mondandóm végére érek. Nevetni kezd, mire én fezsültségemet nem mutatva várom a válaszát.

- Meggyõztél. Tetszik, ahogyan játszani akarsz. Segítek, de cserébe nekem adod az egyik könyved. – bök a táskám felé fejével.

- Rendben. – bólintok, majd elõveszem a piros, bõrkötéses könyvet, és egy lépést sem téve a kezébe dobom. Elégedetten forgatja a kezei között a tárgyat, majd elvigyorodva bólint.

- Egyébként... mi a neved? – vigyorodik rám.

- Annie.

- Die. – feleli, majd pár másodpercnek bele kell telnie, hogy rájöjjek, ez az õ neve volt. Hollóját újra megidézve indul el az állapodásunk szerint a könyv keresésére. Én hangtalanul lépteimmel lassan lépést tartok vele, és bár nem figyel, még is tuja, hogy követem. Ez amolyan meg nem beszélt taktika közöttünk... amíg nem tudják, hogy én is jelen vagyok, addig elõnyben vagyunk. Egy kis idõ elteltével a fekete rókája valamiféle szagot érez, ugyanis célirányosan egy irányba vezeti gazdáját. Én tisztes távolságból követem õket, egészen addig, amíg a távolban egy kisebb társaságot meg nem pillantunk. Kissé megtorpanok, és a sötétbõl figyelem, ahogyan a démonlények tulajdonosa megtámad egy másik, sötét hajú fiút. Õ dühösen mered a támadójára, majd egy kis idõ elteltével szegezi neki a kérdését.

- Na mit szeretnél? – én feszülten figyelem a jelenetet.. hiszen... ha annak a bizonyos könyvnek a tulajdonosa itt is van.. azt még nem lehet tudni, hogy melyikük az.. okosan kell cselekednie...

Mint mindig most is egy alsóbb alagútban vagyok és várok, és hogy mire? Egy lányra aki elvileg hamarosan megérkezik ide, vagyis inkább be esik ide. Nem is kell sokat várjak és megérkezik, pontosan oda ahol a könyv mutatta. Halkan közelítem meg, haja egy kicsit piszkos ami a sok pornak köszönhet, orra egyenes. Furcsa egy lány az már biztos.

Amíg alszik addig kerítek egy kis vizet meg pár rongyot amivel majd a sebét és a bokáját is tudjuk kezelni. Amikor vissza érek még mindig alszik, nem is baj, nagyon fáradt lehet. A rongyokat be le rakom egy kis fa tálba majd rá öntöm a vizet, halk neszre leszek figyelmes de nem fordulok meg. Egyszer csak egy erõs szorítást érzek meg a nyakamnál.

- Egyetlen rossz mozdulat és eltöröm a nyakad. - suttogja fülembe, ha így is lenne akkor sem félnék.
- Nem te fogsz megölni. - közlöm vele.
- Arra azért ne vegyél mérget. - szorít a nyakamra még erõsebben. - Figyu, ha te nem bántasz, én sem bántalak rendben? - bólintok mire elengedi a nyakam. - Neved?
- Akira
- Venna. Üdv. Nem tudom te, hogy vagy vele, de én nem akarok ebben a kicseszett labirintusban meghalni. Szóval mi lenne ha szövetkeznénk? - nem is rossz ötlet, legalább nem egyedül küzdök meg ebben az elcseszett világ borzalmaival.
- Rendben, de most lássuk el a sérüléseidet és a bokádat. - furcsán néz rám, igaz õ nem tudja amit én.
- Enyém a jövõ könyve, mindig tudom, hogy merre menjek vagy, hogy hova bújjak. Ennek köszönhetem, hogy téged is megismertelek.
- Akkor innen tudtad, hogy nem én öllek meg. - aprót mosolyog. - Ki lesz az?
- Egy fiú akinek olyan fekete szemei vannak mint az éjszaka, nem tudom minek köszönhetem majd a megölésemet tõle de nem a könyvért fog megölni.
- Várj, azt hiszem találkoztam vele, hát nekem nem úgy tûnt, mint aki nem akar megölni.
- Lehet, nekem ezt mutatta a könyv. - vonom meg a vállaimat, majd hozzá látok Venna sebeinek és bokájának ellátását.

Mikor végzünk elõkaparok a táskámból valami ehetõ kaját, nem sok mindent lehet itt megtalálni. Vennával éppen eszünk mikor újból érzem, hogy valami megint változik a könyvben. Ilyenkor a szemeim ugyan olyanok mint a hajam, fehérré változnak csak akkor változik vissza az eredeti színére mikor a látomás is a könyvbe kerül.
- Akira, a szemeid fehérek.
- Tudom, hamarosan elmúlik. Amint a könyvbe kerül addig lesz ilyen. - már a könyvben is van, megismerkedünk egy tûz madárral.
- Azt hiszem akivel találkozni fogunk az egy tûz madár, így láttam és a könyvben így fog szerepelni.

A kis ebédünk is elfogyott hozzá látunk az utunknak, sok veszély fenyeget minket de a legnagyobb most a tûz madár. Nem is kell sokat mennünk mikor egy igen meleg szellõ csap meg minket, Venna eltud ugrani elõle de én nem. Szerencsére csak a karom és egy kicsit a hajam ég meg. Venna már támadna is rá de még idejében tudok neki szólni.
- Venna, nem fog bántani minket vagyis remélem.
- Az én nevem Akira, a bájos hölgyé pedig Venna. És téged, hogy hívnak?
- Nicolaus! - hát nem valami kedves fazon.

Az egyik kiugró párkányról figyelem a komor, szürke világot ahol csak pusztulás, köd, és sikoly van. Néhol az orromig sem látok, ahol pedig viszonylag tiszta a levegõ ott végtelen falakba, folyosóba és mozgó hidakba botlik a szemem.

Dühödten rúgok bele az elõttem lévõ köbe mely aztán nagy morajt és visszhangot keltve zuhan a mélybe majd kitudja hány méter múlva ér földet.

Trükkös ám ez a hely. Az ajtók hol megjelennek, hol eltûnnek, és ha netán felfedi egy elõtted magát, az nem jelenti azt, hogy át is lépheted a küszöbét. Lépten-nyomon csapóajtók és különbözõ csapdák, némelyiket egy-egy friss hulla is díszíti, nyilván egy pórul járt játékos, ám hiába kutatom ás a zsebeit, táskáját vagy amije épp megmaradt, ha nem egy másik ember keze által hal meg a könyve egyszerûen elég. Így járt az elõzõ kölyök is, már majdnem megvolt, de elvesztette a földet a lába alól, zuhant pár emeletet aztán kitörte a nyakát. Hát igen, nem mindenki képes a repülésre.

Elõ kapom a ruháim alá rejtett könyvet és lapozgatni kezdem. Elõször üresnek, haszontalannak mutatja magát, ám mikor a megfelelõ jeleket kezdem felrajzolni az ujjammal vörös, vérzõ tintával lassan betûk, majd szavak rajzolódnak ki míg végül a rúnák, ábrák és idézõ körök is megmutatják magukat.

- Megidézlek: Róka!- gomolygó fekete füst árad a lapok közül, majd izzani kezd a kör, melyre a kezemet illesztettem. A füst fekete árnnyá válik, majd lassan testet ölt belõle a lény is.

- Már épp ideje volt, gazdám- nyújtóztatja ki lábait, majd szemei is kipattannak és fehéren felizzanak

- Rine...- õ az egyetlen árnyam mely beszélni is képes, igaz, egyelõre még nincs túl sok belõlük- mit szólnál egy kis vadászathoz?- kérdem széles mosollyal mire az õ pofája is vigyorra húzódik.

A párkány szélére lépek, majd nagyot szippantok a hideg, kénes levegõbõl.

- Vérszagot érzek.. valaki megsérült- dünnyögi a róka- és már azt is tudom, merre!- leveti magát a mélybe. Egy percig még a távolt lesem, majd könnyû léptekkel én is a mélybe vetem magam. Behunyom a szemem és hagyom, hogy a gravitáció tegye a dolgát, majd mielõtt becsapódnék, pár emelettel lejjebb újabb lényemet hívom e világra.

- Megidézlek: Holló!- szárnyait széttárva ölt testet, lábai pedig egybe olvadnak a hátammal. Mintha szárnyaim lennének.

El is tûnik, amit földet érek. Most nincs rá szükségem.

Hirtelen neszt hallok, felé kapom a fejem. Bár õt magát nem látom, árnyéka tisztán kilátszik a romok közül. Most megvagy! Remélhetõleg meg is tudom szerezni a könyvét...

Halk léptekkel osonok közelebb, de úgy tûnik vagy meglátott vagy érzi a jelenlétem, mire le tudnék csapni el is tûnik.

Árnyékát követbe futkorászok fel-alá mint egy õrült, de akárhányszor hiszem azt hogy elkaptam, mindig meglép.

- Megvagy!- kiáltok fel diadalittasan mikor végre sikerül sarokba szorítanom. Hmm... õt még nem láttam... ki lehet ez a kölyök és vajon mi a képessége?

- Mi a neved, kölyök?- tartom felé az árnyból formálódott tõrt, mögöttem pedig Rine vicsorog elállva az utat. Remélem valami hasznosat sikerült zsákmányolnom, nincs kedvem fölöslegesen felfedni a hollétem.

- Jó reggelt édesem. - mosolyog rám. - Valakik már nagyon hiányoltak. -adja karjaimba a piciket, akik máris bújnak a nyakamhoz, hogy egy kicsit megharapdáljanak. - Szeretnek harapdálni engem is, persze csak finoman. Apámat viszont nem kímélik. Imádják bosszantani.

- Reidan. - boldogságtól könnyek gyûlnek szemembe.

- Miden rendben lesz kicsim. A picik jól vannak, és már te is. -csókol meg lágyan.

- Hogyan? - még ezt valahogy nem közölte velem.

- Együtt mentettünk meg. A kicsik sem akartak elveszteni, ahogy én sem. - cirógat meg. Kívánhatnék ennél többet? Nem! Itt van az a három személy akiért az életemet is feladnám, ha ez kéne.

18 évvel késõbb

- Manaloch figyelj már ide!! Ha nem velem harcolnál már halot lennél. - rója meg Hael, a tízen nyolc év hamar eltelt. Manaloch és Hael már felnöttek. Manaloch ugyan olyan jó képû mint az apja, Hael is nagyon gyönyörû, igazi amazon.

- Hael nem látod, hogy a bátyád szerelmes, ugye Manaloch? - kicsi fiam most nagyon is vörös, telibe találtam és tudom is hogy ki.

- Szerelmem ki a fiuk szerelme? Anyuknak a lévén neked tudnod kell! -kérdezi szerelmem, minden tudóan mosolygok rá.

- De ige tudom, de ne legyél mérges jó? - kérem tõle. - Hát Belzebuth a szív szerelme. Nem tudom mikor kezdõdött, de kölcsönös az érzés. Nem vetted észre?

- Hát úgy igazán nem, mert mással voltam elfoglalva. - sejtelmese mosolyog rám. - Már megint nem bírsz magaddal? - hát nem nagyon amikor egy ilyen istenség ölébe ülök.

Ha valaki megkérdezi megbántam-e az a sok kellemetlenséget, ami a mi szerelmünk útjába áll, azt felelném, hogy nem. Sõt inkább örülök neki, ha nem lõ meg az idióta sosem valljuk be egymásnak az érzéseinket és akkor sosem lenne ilyen szép családom. Amiért megérte a sok szenvedés.