Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

narcisz2018. 08. 27. 10:28:57#35554
Karakter: Dr. John Hudson
Megjegyzés: Drága Viccimnek


 

 A tárgyalóteremben állunk, immár a bíró döntésén múlik minden és persze az esküdtekén. Szép is ez az amerikai igazságszolgáltatás a demokrácia nevében. Jelenleg nem egy személy bűnösségét vagy ártatlanságát igyekszünk bizonyítani, hanem hogy joga van a menedékhez itt Amerikában. Tény, ha kitoloncolják, halálos ítélet vár rá saját országában.
Nem lényeg az ok és okozat. Ki ő, mi ő és mit tett? Arra senki sem emlékszik. Vagy ha igen, már elnyomja az a mélységes együttérzés ami az amerikai nép naivitásából származik. Igen ez így van. Az amerikai néppel bármit meg lehet etetni, ha édessavanyú, néhol kesernyés bundába csomagolják. Egy kaladba illő szökés, a jobb élet ígérete, szerelemmel megfűszerezve meghozza a várt eredményt. Az esküdtek máris belecsöppentek abba az illúzióba, amit én teremtettem számukra. Az pedig, hogy ügyfelem terhes, csak tovább szépíti a történetet. Egy anyával aki jó életet szeretne születendő gyermekének.

A bíró lassan kinyitja a borítékot amiben az esküdtek egybehanzó döntése található. A teremben mindenki visszafolytott lélegzettel vár. Számukra a történet vége derül ki, hogy tragédia vagy a boldog beteljesülés. Számomra ebben a pár másodpercben csúcsosodik az elmúlt jó pár hét munkája.

-          Az esküdszék és a bíróság meghozta döntését. Jara Hout megkapja a menedékjogot. – mondja ki a döndést.

A teremben megkönnyebült. Visszafogott örömujjongás tör felszínre az emberekből. Ügyfelem atölel. A hála és a megkönnyebülés érződik rajta.

-          Köszönöm... köszönöm ez az ön érdeme... – hálálkodik.

-          Ez kettőnk győzelme... – mosolgok és megölelem. – Gratulálok megérdemli, hogy amerikainak nevezze magát. – mondom kedvesen.

A tárgyalás végén lefutom a tiszteletkőröket és elindulok haza. A kocsimmal megyek az autópályán ki a városból, mikor telefonhívást kapok. Ez egy védett vonal és csak az ismeri, aki olyan körökben mozog ahol ismerik a nevem. Persze nem az igazit. Két síkon létezem ebben a világban. Az egyik oldal ügyvédként ismer. Egy tiszteletbenálló személy ként. Hozzá tudnak arcot és nevet illeszteni. Hivatalosan ez vagyok én. A másik oldalon más néven illetnek és a névhez csak tettek, munkák párosulnak. Arc nem.

-          Igen? – szólok bele.

A telefon még a hangomat is torzítja, biztos ami biztos.

-          Az egyik ügyfelünk bajban van. Halálos fenyegetést kapott, azonnali intézkedést igényel. Elküldöm az adatokat és utalok a számlájára 10 Milliót. Az ügyfél azt szeretné, ha akkor is elkapná az illetőket, ha az életet nem lehet megóvni.

-          Értem, küldje át azonnal intézkedem... – mondok ennyit és le is rakom a telefont.

Irányt váltok és az egyik közeli lehajtón visszafordulva a város felé veszem az irányt. Vissza abelvárosba, egy lebontásra váró épülethez. Ezt az épületet már vagy 2 éve így áll. Nem véletlenül, mivel az én tulajdonom. Persze nem az egyém közvetlenül, hanem egy külföldi, Ramirez nevű fickó tulajdona. Ramirez egy nem létező fickó, csak papíron él lélegzik. Mindegy is. A megbízásaim ilyen helyeken szoktam átvenni. A hátsó bejárathoz parkolok és fölmegyek az emeletre az egyik szobába. A házat még a csövesek is elkerülik, olyan vacak állapoptban van. A folyósok mennyezetéről, vakolatdarabok lógnak. Hugyszag terjeng mindenhol és a rothadás penészes mellékszaga, némi dögszaggal keveredve. Belépek a szobűba ami szintén ramaty állapotban van. Az ágy alól előveszek egy laptopot és felnyiva megnyitom az emailjeimet. Egész pontosan egy van amit megnyitok. Az adatok azonnal jönnek. Fotók az ügyfelemről a szenátorról és azokról akik közel állnak hozzá, esetleg gyanusítottak lehetnek a fenyegetésben.

Nem túl érdekes olvasmány, de akkor meglátok egy fiút. Fiatal és igen mutatós. Ráadásul szeretőként van feltüntetve.

-          Nocsak, nocsak.... miből is lesz a cserebogár? Szenátorúr ön nagyon rossz fiú...Feleség, gyerek szerető, meg egy  jóakaró aki a nyomában liheg.. – kuncogom ahogy olvasom az adatokat.

Nem szoktak érdekelni az ügyfél hozzátartozói, de ez a srác megfogot. Brutál jól néz ki, pont az esetem. Persze profiként csak önmagamnak álapítom meg, hogy tudnék mit kezdeni vele. Átnézem az adatokat elolvasom a hozzájuk kapcsolódo profilelemzést majd az adathalmaz lassan önmagátol összeomlik. Vírus okozza ami teljesen hazavágja az egészet, hogy később se lehessen helyreállítani, ha esetleg rossz kezekbe kerülne a laptop.

Összecsukom a gépet és visszarakom a titkos rekeszbe. Miközben elindulok kifele az épületből az adatok kavarognak a fejemben és probálok párhuzamokat fűzni. Ki miért lehet potenciális áruló a szenátor közelében.

Ezen agyalok és a kijárati ajtóhoz lépve kinyitom. Ertőteljes meglepetésemre egy ismerős arc vágódik be az ajtón egyenesen a lábaim elé.

- Kérem... segítsen.. – suttogja, sírástól elcsukló hangon.

Hogy a faszba került ide? Ráadásul vérzik. Fut át az agyamon ahogy végignézek rajta, de nincs időm ezen agyalni. megfogom a grabancánál, berántom a házba és beteszem az ajtót. Van jópár elképzelésem mi is történhetett, de találgatni nem akarok. Jelenleg ez a szépséges köélyök tud nekem érdemleges infóval szolgálni ezért nem hagyhatom, hogy megöljék. A vállamra dobom és bemegyek vele az egyik lakába aminek az ablaka az utcafrontra néz. Óvatosan kinézek rajta, felmérni a kinti körülményeket. Azonnal kiszúrom egy alakot aki veszettül keres valaki, ráadásul fegyver van nála és elég viharvert. Az utca végén egy rendőrautó áll meg vinnyogva, mire a pasas olajra lép.

-          Remek.. gyanítom az ugyfelem halott... – állapítom meg magamnak, de persze ez még nem biztos.

Felnyalábolom a kölyköt és kiviszem a kocsimhoz a hátsó bejáratnál. Felnyitom a csomagtartót és berakom. Totál ki van ütve egy darabig még nem fog észhez térni. Megtörlom a kezem lecsukom a csomagtartó tetejét és beszállva a kocsiba elindulok. A környéket szinte minden irányból lezártok. Megállok az egyik rendőrautó mellett és letekerve az ablakom odaadom neki az irataim.

-          Jó napot biztosúr... Mi történt itt? – kérdezem a simulékony modorommal.

-          Ügyvédúr, meg sem ismertem. – mondja miután felismer. Sokat szerepelek az ujságokban.

-          Igen képen kicsit alacsonyabbnak tűnök.. – viccelődom, mire nevet egyet és visszaadja az irataim.

-          Elvileg nem mondhatnám el, de Holden szenátort meggyilkolták pár háztömbbel arrább. Úgy tudom a szeretője lehetett. Elfutott, most őt keressük. – magyarázza.

-          Ez borzasztó.. és átvizsgálják az autókat is?

-          Igen, de önnel kivételt teszek... – mosolyog.

-          Köszönöm, fárasztó napom volt. Csak haza szeretnék jutni.. – biccentek.

A rendőr int, hogy menjek tovább. Feltekerem az ablakot és tovább hajtva bekapcsolom a rádiót, hátha mondanak ott is valamit a gyilkossággal kapcsolatban. Valamiért ezt a srácot vettem számításba mint gyilkost az utolsó utáni gyanusított ként. Kinyírták az ügyfelem és ráakarják kenni. A rádióban mást sem lehet hallani, csak a gyilkosságot. Gyors ez egy picit ahhoz képest, hogy még ki sem hülhetett a szenátor teteme. Mégis mi az ördög folyik itt? Kár ezen rugóznom addig amíg nem beszélek a kölyökkel. Kikapcsolom a rádiót és kihajtok a városból a házam irányába. Igazán szép helyen lakom, jó messze az emberektől és a zajszennyezésüktől. A házam sem egyszerű darab. Igazi luxusvilla. Beállok a garázsba és kiveszem a kis csomagot a csomagtartóból. Még él, bár ramaty állapotban van. A golyó a vállában van, így nem vérzett el, de számomra maceráns lesz kiszedni. Beviszem a konyhába és felvektetem az asztalta.

Néha felnyőg ahogy a vállát vizsgálom.

-          Jol van szépségem, csak nyugi ne ébredj föl. Minjárt kapsz egy kis érzéstelenítőt... – beszélek hozzá, mintha hallaná.

Előveszek egy dobozt amiben kötszerek és fertőtlenítő van. A kezem megmosom a csapnál és steril kesztyűt veszek föl, majd a hűtőből előveszek egy fecskendőt amiben érzéstelenítő jó adag altató és antibiotikum keveréke van. Ezt be is adom neki, majd előveszem a dobozból a kötszereket ollót és csipeszt, hogy kioperáljam a golyót. Mire előkészülök a koktél már hat és elernyedve fekszik előttem.

-          Nah John most légy ügyes, ez nem béka életben kell maradnia... – mondom magamnak és nekilátok a mini műtétnek.

Vagy egy órát biztos elszarakodom vele míg kiveszem a golyót és összefércelem a srácot, hogy viszonylag kis heg maradjon utána. Végül bekötözöm és megtörölgetve a vértől áthelyezem a kanapéra. Betakarom és visszamegyek a konyhába feltakarítani. Rend és tisztaság a lelke mindennek. A kupit nem tűröm.

Halk zenét kapcsolok és ismét a konyhába megyek valami kaját csinálni. Főzés közben kedélyesen dalolászom néha. Azért szemmel tartom. Kiváncsi vagyok az első reagciójára mikor magához tér. Ez sokmindent elárulhat róla. Egy valamiben biztos vagyok. Ez a kölyök nem ölt meg senkit, sőt lövete sincs miért történi ez pont vele. Csak azt remélem, hogyha nincs is tudatosan birtokába a megfelelő információnak, azért a segítségemre lehet. A szeretője volt a szenátornak. Biztos hallott egy két dolgot miközben a farkát szopta.

Lassan ébredezni kezd, én pedig elkészülök az étellel. Félrerakom a serpenyöt, megtörlöm a kezem és odasétálok hozzá. A fájdalomcsillapító még hat így elég kába lehet, viszont fájdalmai nem lehetnek.

-          Szia... Enlékszel rám? – ülök le vele szembe a fotelba.

A fejét fogja és próbál fókuszálni. A nyugtató tompít ami jó, mert legalább nem pánikol.

-          A fejem nagyon zúg... Hol.. hol vagyok... – kérdezi.

Nem, jelenleg nem emlékszik. Állapítom meg magamnak.

-          Szörnyű álmom volt. Ki vagy te? Talán valami bárban szedtelek össze? – kérdezi.

 Ezek szerint gyakran csinál ilyesmit. Az mondjuk benne van az aktályában, hogy szeret inni és drogokat is használ. Nyíilván azt hiszi most is ez történt.

-          Erre az álomra gondolsz? – kérdezem és bekapcsolom a tv-t ahol minden öt percben azt szajkózzák, hogy Holden szenátor meghalt és egy felhívás, hogy keresik az álítólagos gyilkosát őt.

~A fiatalember neve, Yasaeng Yeou. Ha bárki látja azonnal hívják a 911-et. Ne próbálják meg feltartóztatni, fegyvere van és veszélyes! ~

Fényképet és felvételt is mutatnak róla, ahogy elhagyja a szobát ahol a szenátort meggyilkolták. Lassan tudatosul benne, hogy amit rémálomnak hitt az a valóság. A ledöbbenés jelei mutatkoznak arcan és azonnal a vállához kap. Nem érti mi történt, miért van itt vagy ki vagyok én.

-          Nem nem!! A kúrva életbe a kibaszott picsába... Én nem én nem tettem semmit!! Ez valami kicseszett baromság. Honnan veszik, hogy én öltem meg? Engem is majdnem megöltek.. és futottam... menekültem muszály volt... – magyarázkodik de inkább mérges és tehetetlen. – K maga?! Miért nem értesítette a rendőrséget?

Sok kérdése van, de jelenleg zavarodott és rémült. Tökéletes reagció, egy adott szituációra. Ettől még lehet hazugság.

-          Tudom, hogy nem te tetted és nem vagyok rendőr. Nem emlékszel rám? Segítséget kértél. Megsérültél, menekültél és belém futottál. Hazahoztalak és kivettem a golyót. Bekötöztelek és most itt vagyunk. Nem értesítettem a rendőrséget. Akartam, de láttam az igazi gyilkost, aki követett téged. Úgy véltem jobb ha idehozlak és mielőtt beszélsz a rendőrökkel tisztázod a fejedben a dolgokat. – magyarázom higgadtan. – Nyugodj meg és mond el mitörtént.



Szerkesztve narcisz által @ 2018. 08. 27. 10:29:58


vicii2018. 06. 10. 15:27:14#35512
Karakter: Yasaeng Yeou
Megjegyzés: (Drága Narciszomnak)


 Már majdnem éjfél, mikor a telefonom rezegni kezd. Először a dübörgő zenétől meg sem hallom, csak a villogó képernyő kelti fel a figyelmemet. Ahogy meglátom a kijelzőn a nevet, elhúzom a szám. Gyűlölöm, mikor ilyen váratlanul jelentkezik, nem képes megérteni, hogy magánéletem is lehet, ami felett nem uralkodhat. Bódultan nyúlok a távirányító után, lehalkítom a hifit, de nem kapcsolom ki teljesen. Húzok még egy nagyot az italomból, a rum kellemesen végigmarja a torkomat.
Fáradtan nyúlok el a drága, fekete bőrkanapén, veszek egy nagy levegőt, majd fogadom a hívást.
- Már azt hittem, fel sem veszed. – Köszönés nélkül szól bele, szinte már szemrehányóan, én pedig a plafont bámulom. Még a félhomályban is majdhogynem élesen látok, a szoba körvonalai táncolni kezdenek. Behunyom a szemem, hogy elmeneküljek a hallucinációk elől.
- Én pedig azt hittem, megbeszéltük, hogy előre szólsz, mikor idejössz. – mondom, hangom enyhe remegésén nehezen tudok úrrá lenni. Az euforikus boldogság lassan tovaúszik, és csak valami gyomorforgató viszolygás marad utána.
- Nem egy kurva szállodába készülök, ahova be kell jelentkezni. – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Direkt csinálja, hogy bosszantson. Tudja, mennyire feldühít ezzel. Vén köcsög, ezt élvezi.
Na jó, nagy levegőt veszek, majd mély, doromboló hangon folytatom.
- De a legjobb formámat szeretném neked nyújtani minden alkalommal. Időt kell adnod nekem, hogy felkészüljek. – mondom kicsit durcásan, a tőlem telhető legerotikusabb hangon, mire végre megenyhül.
- De ha egyszer most kívánlak… - súgja, érződik a hangjából a vágy, nekem pedig felfordul a gyomrom. – Húsz perc múlva ott vagyok. – zárja le végül a témát, majd bontja a vonalat, én pedig felmordulok. Nem szeretem, mikor így állít be. LSD hatása alatt gyűlölök vele lenni, mert az élmény még intenzívebbnek tűnik.
Lassan ülök fel, újra a poharamért nyúlok, lehúzom a maradék italt. Körbepillantok. Néhány üres üveg az asztalon, az nem zavarja. Tudja, hogy iszok. Egy rakás csikk elnyomva a hamutartóban, azt ki kell ürítenem, rühelli, ha dohányzom. És persze le is kellene tussolnom. Hajnalban értem haza egy buliból és csak beájultam az ágyba, majdnem este tértem magamhoz, és még nem zuhanyoztam. Nem lehetek így valami kívánatos…
Nyakon ragadom a rumosüveget és húzok belőle, majd felállok, de ekkor megfordul a világ, én pedig a fürdőbe támolyogva belehányok a mosdókagylóba, a vécéig nem jutok el. Bassza meg, lehet, nem kellett volna ennyit innom rá…
Leöblítem, majd betántorgok a zuhany alá és a lehető leggyorsabban megpróbálok letussolni, közben fogat is mosok. Ahogy kilépek, nagyrészt megtörlöm magam, majd a törölközőt csak a padlóra dobom és kilépek a nappaliba. A hamutálat kiürítem, és megpróbálok kicsit rendet rakni, majd előkészítek egy poharat és egy üveg behűtött bourbont. Nem vesztegetem az időt az öltözködéssel, csak egy lezser inget kapok magamra. Mintha csak most másztam volna ki az ágyból. Szinte percre pontosan megszólal a csengő, én pedig a világ legédesebb mosolyát magamra öltve nyitok ajtót.
Ahogy végigpillant rajtam, elégedetten elmosolyodik. Nem várja meg, hogy behívjam, egyszerűen elsétál mellettem és leveti magát a szokásos helyére, a fotelba. Ráérősen becsukom az ajtót, majd könnyed léptekkel sétálok hozzá. Kibontom az üveget, félig töltöm a poharát, majd felé nyújtom. Elveszi a kezemből, majd nagyot kortyol belőle. Jólesően felsóhajtva dől hátra, majd tekintete újra rám siklik.
- Holden, mintha kicsit megviselt lennél. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, miközben kecsesen keresztbe tett lábakkal leülök a fotel karfájára. Keze rögtön a combomra siklik, belemarkol.
Holden nem olyan rossz fogás, mint az előző. Magas, vékony, a korához képest jól tartja magát. A haja már majdnem teljesen ősz, de legalább nem kopaszodik. Mindig ápolt és elegáns, az öltönyein soha egy gyűrődés. Kívülről igazi úriembernek néz ki, sikeres politikus, jó karrier, feleség, két gyerek. Csak ez a fránya vonzódása ne lenne a fiatal férfiak iránt, és tökéletes lenne az összkép. De persze mindig van valahol valami defekt. A lelke mélyén mindenkinek van valami mocskos kis titka. Például hogy a médiában homofób, a való életben pedig buzi.
- Volt ma egy megbeszélésem, és a dolgok nem mentek valami simán. – sóhajtja, a poharát forgatva az asztalon lévő üvegre mered. Kezem a vállára téve masszírozni kezdem, mozdulataimra pedig rögtön ellazul. – Megfenyegettek. Engem! – dühödten az asztalra csapja a poharát, én pedig nyugtatóan hozzá simulok. A halántékát kezdem simogatni, közben pedig forrón a nyakába csókolok. Küszködöm a hányingerrel, a szoba még mindig hullámzik, a színek vibrálnak.
- Nyugalom. Tudják, milyen hatalmad van, téged úgy sem lehet kikerülni – súgom, nyelvemet végighúzva nyakának bőrén, majd játékosan beleharapok a fülcimpájába. Derekamat karoló keze a fenekemre kúszik, feljebb rántja az ingemet és ahogy rájön, nincs rajtam alsó, mély hangon felmorranva markol bele.
- Tudom. Mégis aggaszt a dolog… - mondja már kevésbé borúsan, majd hirtelen ránt az ölébe. Felsikkantok, mert tudom, hogy imádja, ha hangoskodom. Elhelyezkedem vele szemben, átkarolom a nyakát és szenvedélyesen, vadul megcsókolom. Kezei végigsiklanak a combomon, majd be az ingem alá, a hasamra, onnan fel a mellkasomra. Ahogy megérinti a mellbimbómat, megrázkódok, ez az egyik legérzékenyebb pontom. Nyögve vetem hátra a fejem, ahogyan finoman belecsippent, ő pedig az alkalmat kihasználva a torkomra tapad. Finoman, de fenyegetően mereszti a nyakamba a fogaimat, majd egy elegáns mozdulattal szétrántja rajtam az inget. A gombok kopogva gurulnak szanaszét a padlón.
Ledobom magamról a használhatatlanná tett ruhadarabot, így teljesen feltárulkozva előtte. Sötét, éhes szemekkel néz végig rajtam, szinte a tekintetével fal fel, ettől pedig teljesen felizgulok. Semmi nem indít be jobban, mint látni, mennyire kíván valaki. A fenekembe markolva ránt magához közelebb, még a nadrágon keresztül is érzem keménységét. Alám nyúl és könnyedén emel fel, én pedig a nyakába karolva tartom meg magam. Feláll a fotelból és hosszú léptekkel a hálóba vágtat, majd ledob a puha ágyneműre. Csábosan széttárt lábakkal nézem, ahogy meglazítja a nyakkendőjét és a székre dobja, amit hamarosan a zakója is követ. Fölém mászik és újra megcsókol, kezeim pedig gyakorlott mozdulatokkal gombolgatják az ingjét. Kirángatom a betűrt részt a nadrágjából majd lesimítom a vállairól. Már az övével babrálok, mikor elhajol, és a mellbimbómra tapad. Ahogy ajkai közé veszi és megszívja, elgyengülök. És tudja jól. Imádja irányítani a dolgokat.
Lejjebb kúszik, forrón csókolva végig közben a bőröm, és mikor elér meredező férfiasságomhoz, bennem reked a levegő. Az egészet a szájába veszi és vadul szopni kezd, én pedig a hajába markolva, kéjesen sikoltok fel. Csípőm megmozdul az ütemre, de szigorúan az ágyhoz szorítja két kezével, én pedig majd’ megőrülök a kéjtől, ami szétárad a testemben. Már majdnem a csúcsra érek, mikor hirtelen abbahagyja, én pedig pihegve, csalódott nyögéssel nézek rá. Széles, elégedett vigyorral nyalja meg a szája szélét, majd egyszerűen hasra fordít. A szívem kétszer olyan gyorsan kezd dobogni. Izgatottan várom a folytatást, a testem követeli már a kielégülést. Nemsokára meg is érzek egy ujjat, ahogy türelmetlenül, erős mozdulattal hatol belém. Felnyögve vetem hátra a fejem. Behunyt szemekkel élvezem, ahogy kényeztet. Nemsokára érkezik még egy ujj, majd gyakorlott mozdulattal a lényegre tér és a prosztatámat kezdi masszírozni. Hihetetlen technikája van. Néhány perc alatt sikoltva élvezek el, majd kimerülten temetem arcom a takaróba, de tudom, még csak most jön a java. Erőt gyűjtve hallgatom, ahogy az övével zörög, gyorsan levetőzik. Az ágy megnyikordul, mikor felmászik rá, kezeivel megmarkolja a csípőmet és térdelő helyzetbe ránt. A takarót markolva, lehunyt szemekkel nyögök, ahogy belém hatol és kíméletlenül mozogni kezd. A hajamba markolva fordítja oldalra a fejem, hogy láthassa az arckifejezésem. Órákig tartó, kemény dugás következik…
 
*
 
Lihegve, remegő testtel fekszem az ágyon, alig maradt erőm. Ő meztelenül, az ablaknál állva kortyolgatja az italt, amit magának töltött. Végtelenül elégedett arcot vág, én pedig próbálom összeszedni magam. Fürdőköpeny van rajta, a haja nedves, nemrég lezuhanyzott. Én is feltápászkodom az ágyról és bevonszolom magam a fürdőbe. A csempének támaszkodva nyitom meg a vizet és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a hűs permet végignyaldossa felhevült bőröm. Percekig csak áztatom magam, végül tusfürdővel és szivaccsal végigdörgölöm a testem. Hajat is mosok, majd a csapot elzárva kilépek a zuhany alól és törölközni kezdek, mikor csöngetnek.
- Mi a franc? – morogja Holden, majd kényelmes léptekkel az ajtóhoz indul. Nem emlékszem, hogy kértem volna takarítást vagy szobaszervizt. Öltözködni kezdek, magamra húzom az előzőleg idekészített tiszta ruhát.
- Szobaszerviz. – kiáltja kintről valaki.
- Nem rendeltünk szobaszervizt. – válaszol erélyesen Holden, ajtót nyitva. Hallom, ahogy valaki fémesen zörög, az ajtót finoman beteszik. A hajamat törölgetem éppen, majd az elhangzó szavakra megmerevedek.
- Ha kiált, most rögtön lepuffantom. – sziszegi egy idegen férfihang fojtott hangon, nekem pedig elkerekednek a szemeim. A szívem hirtelen hevesen dobogni kezd, úgy lopakodok a fürdőszoba ajtajához. Résnyire nyitva kikémlelek rajta.
Holden a fotelben ül, a fejéhez pedig egy idegen férfi fegyvert szegez. A vér is megszűnik bennem keringeni a rémülettől.
- Adja meg a hozzáférést a számlaszámhoz, és nem esik baja.
- Ki van zárva.
Farkasszemet néznek, a fegyver még közelebb nyomódik Holden ősz halántékához.
- Ez az egyszerűbb módszer. De ha nem hajlandó beszélni, máshonnan is megszerezhetem az információt. Ajánlom, hogy kezdjen beszélni, mert csak akkor teheti magát hasznossá. Máskülönben nincs magára szükség.
Mit tegyek? Te jó ég, mit kellene tennem? Elhátrálok az ajtótól és a hajamba markolva, kétségbeesetten gondolkodni kezdek. El kell innen tűnnöm. Az az elmebeteg le fogja puffantani! Utána pedig én leszek a következő…
És ekkor meghallom a lövést. A hangtompítónak köszönhetően nem olyan éles, de így is visszhangzik tőle a lakosztály. A rémülettől könnyes szemekkel merevedek meg.
Halk léptek kopogása, majd üvegcsörömpölés. Pár pillanatnyi néma csend, majd a léptek céltudatosan a hálószoba felé indulnak.
- Jobb lesz neked is, ha most rögtön előbújsz. Nem szeretek bújócskázni. – mondja hangosan, fenyegetően, én pedig az ajtóhoz lopakodok. Ha most kirontok onnan és megpróbálok menekülni, egyszerűen csak lelő. De talán ha megvárom hogy idejöjjön és meglepem, lesz esélyem túlélni ezt a szituációt. Te jó ég… mégis hogy fogom ezt megúszni ép bőrrel?
Kisandítok a résen. Az idegen férfit nem látom, de motoszkálást hallok a hálóból. És akkor megpillantom őt. A fotelben ül, ernyedten. A feje hátrabicsaklik, a fehér köntös pedig csupa vér. Mögötte a szőnyegen sötét színű, darabos tócsa. Elfog a hányinger, megfordul velem a világ. És akkor újra meghallom a lépteket. Finoman becsukom az ajtót és a hideg falapnak támaszkodva, visszafojtott lélegzettel figyelek. A szívem a torkomban dobog, az adrenalin szinte a fülemen habzik ki. Minden tagom reszket. A kilincset bámulom megszállottan, a kezem kutat valami után, amit fegyverként használhatok. Jobb híján a porcelán szappantartót kapom fel, ha hozzávágom talán széttörik rajta. Egyik kezem a kilincsen, a másik az ajtót támasztja. Nagy levegő.
És abban a pillanatban, amint megérzem, hogy a túloldalról nyomja le a kilincset, teljes erőmből kivágom az ajtót, neki a férfinak, aki a meglepetéstől hanyatt esik. Hallom, ahogy a fegyver csörögve a földre pottyan. Kirontok az ajtón és a bejárat felé kezdek rohanni, de a következő pillanatban hatalmasat esek. Megragadta az egyik bokámat és visszarántott.
- Te kis ringyó – sziszegi vérző orral, nekem pedig több sem kell, a szeme közé vágom a porcelánt. Csattanva törik szét rajta, ő pedig felüvölt, az egyik szilánk kiszúrja a szemét. Vér borítja be az arcát, de profizmusát tükrözendő nem enyhül a szorítása. Hanyatt fordulva támaszkodok a könyökömre, majd teljes erőmből az arcába rúgok. Erre már felnyög és elengedi a bokámat. Azonnal talpon vagyok, rohanok, ahogy csak tudok. Feláll ő is, utánam veti magát. A felsőmbe kapva ránt újra vissza, én pedig felkapom az eső kezem ügyébe kerülő dolgot, jelen esetben a polcról az állólámpát. Felé fordulva teljes erőmből a fejéhez vágom. Számít a támadásra, csak súrolja az ütés, de elenged. Most inkább a fegyvere után vetődik, én pedig kirohanok az ajtón.
Végigvágtatok a hosszú folyosón, az agyam pörög, és ekkor bevillan. Nagy levegő, és a könyökömmel betöröm a tűzjelző üvegét. A sziréna felharsan, az összes lakók egy része kinyitja az ajtót és a folyosóra özönlik. Megjelenik a sérült gyilkos is, és ahogy kiszúr, utánam rohan. A liftet felesleges lenne használni, berohanok a lépcsőházba és hármasával szedve a fokokat rohanok lefelé. Hallom, ahogy a lengőajtó kivágódik és trappolva utánam veti magát a férfit.
- Hiába futsz, akkor is elkaplak! – üvölti utánam dühösen. Kivágtatok az alsó szinten, a tüdőm már gyötrően fáj a rohanástól, a lábaim pedig eszeveszetten remegnek. Végigrohanok a hallon és az előcsarnokon, ki az utcára, remélve, hogy a recepción hívják majd a rendőrséget ha meglátják. Azt sem tudom, merre, csak rohanok. Az utcák néptelenek, a nap épphogy csak kel fel. Lövés dörren, éles süvítést hallok a fülem mellett. Rémülten fordulok hátra, épp rám céloz. Abbahagyta az üldözést és feltett szándéka, hogy lelőjön.
Cikázva kezdek futni, mikor éles fájdalmat érzek a bal vállamban, de nem állok meg. Sejtem, hogy eltalált, de most nincs idő ezzel foglalkozni, az adrenalin egyenlőre tompítja a fájdalmat. Csak rohanok tovább. Tűzoltó autók szirénázását hallom, többet is, a környék lassan felmorajlik a hangzavarra.
Nem nézek hátra, csak futok amíg csak a lábam bírja, és mikor már elhagy az erőm, leroskadok. Behúzódom egy lépcsőházhoz, egy hatalmas épület hátsó bejárata lehet. Hátam a hideg ajtónak vetem, próbálom csillapítani a légzésem. Egy perc elteltével, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem bukkan fel újra a fegyveres alak, lenézek a vállamra. Megfordul velem a világ, ahogy meglátom a vértől teljesen átázott felsőmet. Már az ujjaim hegyén csöpög le…
Felnyüszítek a fájdalomtól, ahogy megpróbálom a vértől odaragadt anyagot elhúzni, hogy megnézhessem a sebet, de hamvában holt próbálkozás. A fájdalomtól könnyek gyűlnek a szemembe.
És ekkor kinyílik az ajtó, aminek eddig támaszkodtam én pedig nyekkenve esek hátra. A fájdalomtól nyögve összehúzom magam. Könnyeim fátyolán keresztül pillantok fel. Egy magas, sötét öltönyt viselő férfi meglepetten áll felettem, én pedig csak a szikrázóan kék szemeket látom ebben a pillanatban.
- Kérem… segítsen… - súgom sírástól és fájdalomtól elcsukló hangon.


vicii2016. 03. 30. 13:56:11#34140
Karakter: Violet Sullen
Megjegyzés: (Avennek)


 Nemsokára kezdődik a következő órám, ha szerencsém van, az utolsó a mai napra. Az időt addig a büfében ütöm el, egy finom burrito, egy kávé és egy régi magazin mellett, amit valaki az asztalon felejtett.
- Kit látnak szemeim, csak nem Pöttöm Panna?- hallok meg egy idegesítő hangot, amit eszetlen vihogás követ. Szemöldökráncolva nézek fel, Logan, természetesen, az elmaradhatatlan kíséretével. Az egyetem legüresfejűbb diákjai egy helyre sűrűsödve.
- Logan… a legkevésbé az ocsmány pofád látványára vágyom ma.- mosolygok rá bűbájosan, mire rögtön grimaszba fut a képe. – Légy jó fiú, és nézd meg, nem-e vagyok valahol máshol.- vetem oda neki újra a magazinomba temetkezve, de persze az orbitális méretű büszkesége nem hagyhatja a sértést szó nélkül.
Fogd be a szád, Violet, különben közelebbről megismerkedhetsz a cipőm sarkával. Most pedig kotródj innen, ez a boksz a miénk.- áll meg az asztalom mellett keresztbe font kezekkel.
- Nincs ráírva a neved. Ó, ne haragudj, most biztos a lelkedbe tapostam… nem kellene felemlegetnem a hiányosságaidat, hiszen biztosan a komplexusaid miatt veszed körbe magad még butább emberekkel, hogy okosnak érezhesd magad.- mosolygok rá, miközben lassan a vállamra veszem a táskámat és kihasználom az időt, amíg megpróbálja feldolgozni a szavaimat. – De ne aggódj, egyszer majd biztosan te is megtanulsz írni, előember.- veregetem meg a vállát, majd sétálnék is tovább, remélve, hogy sokáig fog még gondolkodni a hallottakon, mielőtt még felfogná.
- Héj!- kiált felháborodottan, én pedig elhúzom a számat. Pechem van… - Szétrúgom a segged, ribanc…- sziszegi utánam lépve, majd elkapja a táskámat és hátra ránt. Elegáns mozdulattal öntöm a fejére a maradék kávémat, mire meglepetésében elenged, én pedig ezt kihasználva a burritom maradékát a többi fafej arcába vágom és felhúzom a nyúlcipőt.
Ordítva erednek utánam, és pedig hangosan röhögve rohanok végig a folyosókon.
- Ms Sullen, kérem!- kiált utánam felháborodva a teremből kilépő tanár.
- Elnézést, Calaway Professzor!- kiáltok vissza, majd hallom, ahogy az engem üldöző bunkók egyenesen belerohannak szerencsétlen történelem tanárba. Még hallom a tanár éktelen kiáltozását meg a szabadkozásokat, és már épp azt hinném, megúsztam a dolgot, mikor felbukkan Logan mögöttem a folyosón.
- Neked véged!- sziszegi a kávét törölgetve a homlokáról, én pedig rémülten rohanok végig az előcsarnokon, majd ki az épületből. Persze az előembert nem tudom lerázni, legnagyobb balszerencsémre a focicsapat kapitánya ezért hozzá van szokva a rohanáshoz. Odakint persze még esik is, hogy még véletlenül se legyen könnyebb dolgom…
Befordulok egy utcán, aztán egy másikon, egyre távolabbról hallom a szitkokat. Ijedten körbepillantok, majd bevetem magam egy ajtón, és a sapkámat még jobban a fejembe húzom. A falhoz simulva kukucskálok ki az üvegajtón, onnan figyelem, ahogy Logan elrohan az épület elől, ki tudja, hová.
Nagyot sóhajtok. Ezt megúsztam…
Érdeklődve nézek körbe. Hova is vetődtem, egyáltalán?
Egy könyvtár! Még szerencsém is van, hogy legalább nem egy óvodába tévedtem be.
A pult mögül unott arccal egy magas, vékony férfi néz rám, félhosszú, kócos haja a tenger mélykékjében játszik, némi szürke árnyalattal. Jellegtelen, sötét ruhát visel. Viszont barna tekintetében van valami nagyon különös…
Mindegy is. Nem érdekes, úgysem maradok sokáig.
- Heló. Stephen King könyveket keresek, meg tudnád mondani, merre vannak?- kérdem morcosan, a biztonság kedvéért várok pár percet, mielőtt lelépek. És addig is, miért ne élvezhetném ki a bujkálást?
- Elmúltál már 18?- kérdi érdektelen hangon, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Ez komoly? Hülyének nézel?- húzom fel magam, ha általános iskolásnak nézett, esküszöm, átharapom a torkát. Semmi sem tud jobban feldühíteni, mintha valaki gyereknek néz… - Adjam oda esetleg a személyim, lakcímkártyám, anyakönyvi kivonatom?- kérdem gúnyosan, szikrázó szemekkel, de mintha leperegne róla, nem veszi magára a dühömet. Ami csak még jobban idegesít.
- Utóbbi nem szükséges, de ha nem vagy tag, a többi igen. Illetve kiskorúak csak felnőtt kísérettel látogathatják a könyvtárat. Itt van az anyukád?- kérdi erőltetett mosollyal, miközben elveszi a papírokat, én pedig elfintorodom.
- Te biztos valami elveszett kis varázslélek vagy ezen a bolygón, mi?- kérdem hetykén végigpillantva rajta. Mintha egy párhuzamos dimenzióból lépett volna elő, és most csodálkozna rá a világra… - Vedd ki, ami kell, csak előtte mond meg, merre menjek, jó?- nézek rá jelentőségteljesen, ellentmondást nem tűrően, mire végre útbaigazít. Morogva vetem bele magam a könyvek tengerébe.
Ahogy válogatok a polcokon sorakozó kincsek között, hirtelen zene üti meg a fülem. Nahát…
Behunyt szemekkel döntöm homlokom egy közeli könyvespolcnak, s úgy hallgatom a zenét.
Chopin, azt hiszem… a könyvtáros játszhat, a hangot pedig egyértelműen egy csellóból csalogatja ki.
A dallam földöntúlian szép, lágy, szinte simogató. Belengi az egész kis helyiséget, varázslattal itatja át a levegőt. Ahogy hallgatom, mégis szomorúság költözik a szívembe. A hangszer halk hangon sír gazdája ujjai nyomán, szinte zokog, én pedig engedem, hogy elárasszon az érzés.
Szomorú lehet és magányos… nagyon magányos…
Megrázom a fejem és a keresett könyvekhez lépek, a dal pedig közben észrevétlenül elhal a távolban. Válogatok, leveszek egy-egy könyvet, beleolvasok, majd visszateszem a polcra. Végül felcsillan a szemem a Végítélet láttán, lekapom a polcról. Leülök az egyik közeli fotelbe és előhalászom a telefonomat.
- Szia pici, mi a helyzet?- szól bele a bátyám vidám hangon, én pedig elmosolyodom.
- Keith, szia, ne haragudj, nem tudnál véletlenül eljönni értem?- kérdem a könyvet lapozgatva. Nem akarom megkockáztatni, hogy összefussak Logannel, ráadásul odakint még mindig csöpög, én pedig messze lakom.
- Szerencséd van, mert pont most végeztem. Hol vagy?
- Az egyetem melletti könyvtárban.
- Rendben, néhány perc és ott vagyok.
- Kösz, szuper vagy!
Csak felkacag és bontja a vonalat, én pedig mosolyogva állok fel és viszem a könyvet a pulthoz. Leteszem az asztalra és körbe nézek, de sehol senki.
- Héj, Mr. Elvarázsolt, választottam!- rikkantom, de sehol egy teremtett lélek. Bosszúsan fonom keresztbe a kezeimet. Hova tűnt ez a fafej?
Az ajtóra esik a pillantásom, a táblát megfordították rajta… csak nem…?
A kijárathoz lépek és lenyomom a kilincset, de az nem enged. Most komolyan… bezárt?!
Dühösen kezdem rángatni a kilincset, de hasztalan, ezért dörömbölni kezdek az ajtón, de sehol senki.
- Héj! Itt vagyok ám még! Tényleg képes voltál bezárni?!- kiáltom vörös arccal, mindjárt felrobbanok a méregtől. Annyira jelentéktelen lennék, hogy még el is feledkezik rólam?! Esküszöm, átharapom a torkát… ha szerencsém van, Keith gyorsan ideér és talán még megtalálja azt az esztelen könyvtárost.
Belátom, hogy felesleges tovább erőlködnöm, ezért csípőmet az asztalnak támasztva várakozok az ajtóval szemben, keresztbe font karokkal és végtelenül dühös ábrázattal.
Pár perc múlva feltűnik két alak, az egyik a kulcsokkal kezd babrálni, végül nyílik az ajtó. Gyilkos szemekkel nézek a belépőre, aki elég megilletődött arcot vág, mögötte a bátyám pedig alig tudja visszatartani a nevetést.
- Neked fűrészpor van a fejedben, vagy mi a fene?!- öntöm rá a mérgem, ő pedig megszeppenten torpan meg, miközben elé trappolok és a mutatóujjamat szegezem neki. – Hogy lehet elfelejteni valakit? Ennyire gügye vagy?! Pedig sokan nem járhatnak ebbe a lepukkant könyvtárba! Pont olyan szerencsétlen vagy, mint amilyennek kinézel! Megfojtalak!- esnék neki, de a bátyám gyorsan közénk áll, mielőtt tényleg kárt tehetnék a srácban.
- Nyughass, méregzsák! A testi sértést még mindig büntetik!- nevet, én pedig kezeimet nyújtva próbálom elkapni a sápadt, hátráló könyvtárost.
- Én… én… annyira sajnálom… nem tudom, mi lelt… tényleg sajnálom…- motyogja tanácstalanul, nagy szemekkel pislogva rám, én pedig dühösen fújtatva kapom fel az asztalról a könyvemet és vágom hozzá, mielőtt Keith elkaphatná a kezem.
A könyvtáros nyögve simogatja meg a feje búbját, majd felveszi a könyvet a földről.
- Ezt akarom kikölcsönözni.- mondom fenyegető hangon, ő pedig bocsánatkérő pillantással veszi ki belőle a kölcsönző jegyet. Az asztalhoz lép, tartva azért a távolságot, aláír, dátumoz és pecsétel, majd felém nyújtja a jegyet.
- Aláírnád?- kérdi óvatosan, én pedig dühös mozdulattal kapom ki a kezéből, aláfirkantom, majd szinte kitépem a kezéből a könyvet.
- Még egy alkalom, és esküszöm, lenyomom a lábam a torkodon, de a seggeden fog kijönni…- figyelmeztetem utoljára, majd kivágtatok a könyvtárból. Még hallom Keith nevetését, meg ahogy váltanak néhány szót, de nem foglalkozom velük. Odakint várom meg, ahogy újra bezárják a könyvtárat, majd a fura fickót búcsút intve menekül el. Keith mellém lépve borzolja meg a hajam.
- Ne szívd mellre, Aven régen is ilyen volt.- próbál vigasztalni, miközben kinyitja a kocsit és beülünk.
- Te ismered ezt a fafejet?- kérdem savanyú képpel, a könyvet a táskámba csúsztatva.
- Régen osztálytársak voltunk. Már akkor is ilyen…
- Elvarázsolt volt?- fejezem be a mondatot cinikusan, mire felnevet.
- Igen, talán ez a legjobb kifejezés.
Sóhajtva forgatom meg a szemeimet… az út további része csendben telik, majd Keith leparkol a lakás előtt.
- Kösz, hogy elhoztál.- mondom végül, immár kevésbé dühösen, kiszállva a kocsiból, Keith pedig rám mosolyog.
- Nincs mit. Vigyázz magadra, pici.- búcsúzik, én pedig becsukom az ajtót. Még utoljára intek neki, ő pedig elhajt. Sóhajtva lépek be a lakásom ajtaján.
 
*
 
Belépek a könyvtár ajtaján és ugyanazzal az unott tekintettel találom szemben magam, mint alig egy hete. A könyvet leteszem elé az asztalra, ő pedig óvatosan átveszi.
- Gyorsan visszahoztad.- jegyzi meg halkan, elővéve az olvasójegyet, én pedig vállat vonok.
- Előbb is visszahoztam volna, csak nem értem rá.- mondom érdektelenül, mire csak felhúzza a szemöldökét.
- El sem olvastad?- kérdi meglepetten, mire lekicsinylően pillantok rá.
- Dehogynem.- vágom rá sértődötten, még a feltételezés is felháborít. Erre nem szól semmit, én pedig nem fogok magammal beszélgetni, ezért bevetem magam a polcok közé. Úgyis kell néhány könyv az egyetemhez. Összeszedek két tudományos témájú könyvet, majd újra a horror sötét világába vetem magam. Közben ismét zene üti meg a fülem. Először lassan felhangolja a csellóját, majd miután a hangok tökéletesen szólnak, ismét játszani kezd. Bach, azt hiszem… bár nem vagyok benne biztos. Aztán újra az a végtelen szomorúság, ami a dallamokból árad.
- Tudod, a depresszió úgy árad belőled, mint hülyékből a sötétség.- jegyzem meg, letéve a könyveket elé a pultra, ő pedig abbahagyja a játékot, sután pillant rám. – Mi van, leharaptad a nyelved?- vonom fel a szemöldököm, ő pedig tétován húzza magához a kiválasztott könyveket.
- Csak nem igazán tudom, mit mondhatnék.- válaszol végül, én pedig felkönyökölök a pultra.
- Akármit, ami csak az eszedbe jut. Mondjuk bocsánatot kérhetnél, amiért a múltkor bezártál ide.- rovom fel neki újra.
- De már bocsánatot kértem…- motyogja, mire csak megforgatom a szemeimet.
- A bocsánatkérésből sosem elég. Mondjuk kezdhetnél azzal, hogy végre megcsinálod a tagkártyámat, mivel az a múltkor elmaradt.- csapom le elé az irataimat, mire biccentve húzza maga elé.
- Szép a csellód.- jegyzem meg, csak úgy mellékesen, belépve a pult mögé, miközben ő az irataimmal babrál. Felém pillant, elgyengült tekintettel néz végig a gyönyörű hangszeren.
- Köszönöm.
Szépen karban van tartva, látszik, hogy sokat foglalkozik vele. És gyönyörűen tud játszani rajta.
- Egyébként a nevem Violet.- mondom, ha már nem veszi a fáradtságot megkérdezni.
- Aven vagyok.- mondja tömören, én pedig elhúzom a szám.
- Egy száraz kóróba is több életkedv szorult.- jegyzem meg, mire csak még jobban elkomorodik. – Most komolyan, hány éves vagy, kilencven? Csak a vénemberek viselkednek így.- vágom hozzá szemtelenül, de úgy tűnik, ezt a fickót még felbosszantani sem lehet.
- Nahát… te húsz éves vagy?- pillant fel egyszer csak csodálkozó arccal, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Ez olyan meglepő?- kérdem csodálkozva, mire csak biccent.
- Fiatalabbnak hittelek.- jegyzi meg csendesen.
- Nem vagy egyedül az emberek kilencven százaléka így van vele. Elég zavaró.- morranok fel, ő pedig apró kis mosollyal nyújtja át a tagsági kártyámat.
- Kész.
- Szuper. Kösz.- nyalábolom fel a könyveimet, majd a kijárat felé veszem az irányt, de mielőtt még távoznék, visszanézek a savanyú képű Avenre.
- Azért néha mosolyoghatnál is. Akkor talán nem ijesztenéd el az olvasni vágyókat.- vigyorgok rá, majd távozom.


Aya-chan2016. 03. 15. 19:58:46#34098
Karakter: Aven Alistir
Megjegyzés: ~Violetnek


Tudom, hogy már régen rendet kell volna tennem ezen a részlegen. A por mindenhová beitta magát, bekúszott, mint elfojtó idegen, miként szomjas földbe az eső. Lassan sétálok el a sorok közt, rigolyásan keresem, várom, mikor jön velem szembe megszokott hangos lépteivel, mormogásával. Gyorsítom a lépteim, ahogy neszt hallok, kaparászást, valami mozog körülöttem vagy alattam, de hiába érek, ki a polcok rengetegéből csak a saját arcom tükröződik vissza a vitrin üvegéből. Ő nincs itt, hogy is lehetne…
Elment.
Magamnak motyogok a félhomályban, hosszú perceket töltve el azzal, hogy búbánatos ábrázatomba végre egy kis életet leheljek. Ugyan azt az ördögi kört játszom le, nap, mint nap. Meglátom magam, majd felismerem, hogy a mellettem lévő tölgyfaszékben több az élet, mint bennem, sopánkodom, mérgelődöm, mentegetőzöm, hogy ugyan csak a megfelelő pillanat nem jött még el, lesz ez még jobb is, nem leszek folyvást ilyen leharcolt állapotban. Aztán rájövök, hogy már megint olyan illúzióba ringattam magam, ami megnyugtat a felszínen, de a szívemet nem csapja be. Ismét dühös leszek, és inkább beletörődöm abba, ami most van, abba, ami most vagyok. Abba, aki vagyok. Visszamegyek egyszerű, de már kissé viseltes székembe és előveszem a kottáim. Ez az egyetlen dolog, ami képes végérvényesen elterelni a gondolataim, átváltoztatni, kizökkenteni. Mert nem akarok ebben a világban élni, mi értelme? A fenébe is, már hiába várom, hogy felbukkanjon egy könyv mögött, hiába hiszem azt minden egérneszre, hogy ő közeledik, hogy megfedjen, amiért a c-hang nem volt elég tiszta, figyeljek jobban arra, ami körülöttem zajlik, ne mindig csak befelé, ahol egyedül vagyok. Megnyugtató, szelíd mosolya szinte azonnal szétrebben a gondolataimban, mihelyst előhívom. Eltelt több mint egy év, s talán már annyit gondoltam rá, hogy kezd elkopni, ezért nem emlékszem minden részletre. Néha úgy érzem, hiába kapaszkodom a közös emlékekbe, eljön az idő, mikor már egy sem jut eszembe.
Monoton gondolataim keserűsége a hangszerem felé sodor. Ilyenkor csak is ez ad biztonságot.

Kezembe veszem az öreg csellót, s elkezdem felhangolni. Bizony hamiskás lett a hétvégén a párás idő miatt. Lehunyom a szemem s beszélgetni kezdek a hangszerrel. Lassan, óvatosan húzom a vonót, kérlelve, hogy legyünk csendben, hiszen minden hangot megfelelően kell hallanom ahhoz, hogy tökéletesen lazítani vagy szorítani tudjak a húrokon. Mindent nagy odafigyeléssel csinálok, komótosan, ahogy Griffin mester tanította.
Csellóm hangja kezd tisztulni, szinte már fénylik. Mosolyogva dicsérem meg, azt hittem több időbe fog telni, ám alig volt pár perc. Számba veszem a vonóm végét és lapozgatni kezdem a kottákat. Bach, Schubert, Ligeti, a saját műveim…lássuk, csak mi legyen, mihez lenne kedvem?

Azt hiszem a mai napra Bach lesz a megfelelő választás. Valójában nem kedvelem őt annyira, túldíszített cifrás hangjai néha csak idegesítenek, technikailag azonban annyira kifinomultak és pontosak, hogy feltétlen gyakorolnom kell őket. Az allemande tele van finomsággal, bujasággal, s mihelyst elkezdem játszani a darabot, érzem, a lelkem egy másik dimenzióba kerül. Halkan indul, fokozatosan építkezik, eleinte semmi különlegesség nincs benne. Pont, mint egy könyv… nem szabad a borító alapján ítélni. Azonban ahogy tovább haladunk valami megváltozik, a hangnem átalakul, az egész darab átlényegül valami légies könnyedségbe. Olyan lesz, mint az éjszakai fény, puha és gyönyörű.
De nem tudom végigjátszani, kezeim megzavarja az ajtó feletti csilingelő harang. Valaki betévedt. Szokatlan, hogy ilyen hamar észreveszem, de az illetőnek szerencséje volt. Éppen két taktus szünet jött a kottában, így képes volt elterelni a figyelmem. Leteszem a csellót és a vonót, mikor az alak elém lép. Hosszú ballonkabátot visel, szájában pipa. Mélyzöld szemeivel felém pillant, majd levág az asztalra három könyvet, pár másodperccel később kalapjai is ott landol.

-Fiam, ezeket hoztam vissza, kisebb késéssel. Mennyivel tartozom? – kiveszem a könyvekből az olvasójegyet és megnézem a dátumokat, valamit a nevet. Pontosan tudom ki ő, és 3hónapos késést én még jóindulattal sem neveznék kis késésnek. Felpillantok, de az öreg már úgy telefüstölte az egész előteret, hogy alig látok. Inkább érzek… árad belőle valami undor, ami felém vagy jobban mondva egyenesen nekem irányul. Ez a férfi rendszeresen eljátssza ezt velem. És én sosem tudok más mondani, minthogy 3 font lesz. Nincs erőm vitatkozni többet, elég volt egyszer. Mindketten tudjuk, hogy túl puhány és nemtörődöm vagyok ahhoz, hogy bármilyen szópárbajt végigzongorázzak, s ha meg is tenném, nyilvánvaló módon én lennék az aki veszít.
Így elveszem tőle a 3 fontot, majd visszateszem a könyveket a helyére és megvárom, míg egy újabb adagot tesz le elém.
Megjegyzések hadait hadarja maga elé, míg válogat. Hogy kosz van, hogy nincs nagy választék, hogy… a többit már nem hallom. Képes vagyok minden zajt kizárni, mindent, ami nem érdekel, és nem kötődik hozzám. Becsukom a szemem, és csak akkor nyitom ki megint, mikor a vastag büntetőjogról szóló könyvek landolnak az asztalon.
- Ennyi lesz Mr. Spratt?
- Úgy érti, doktor. Dr. Spratt. Nem tud olvasni? – szétnyitom a kis kártyákat, majd beleírom a visszahozásra szóló dátumokat. 4 hétre lehet kölcsönözni maximum, aztán hosszabbítani, amíg szükséges. Na, nem mintha betartaná. – És nyilván ennyi, ha csak ezeket hoztam.
- Nyilván.. – ismétlem, mire elfintorodik. Lefirkantja a szignóját, majd szinte kitépve a könyveket a kezemből, kitrappol.
Valamiért az az érzésem, hogy ez az ember rettenetesen magányos lehet, ezért ilyen dühös. Másokon tölti ki a frusztrációját.
Többek között ezért jó hangszeren játszani. Mindent, ami benned van, kijátszhatod magadból. Olyan, akár egy varázslat.
Ismét lábam közé szorítom az öreg csellót, majd játszani kezdek, ezúttal Chopint. Bár ő virtuóza a zongoradaraboknak, főleg ami a szerenádokat illeti, írt néhány elképesztő csellóra komponált darabot is. Op. 65 cselló szonáta G-dúrban. Allegro Modarato. Egy megtestesült álom, főként, ha zongorakíséretet is játszik hozzá valaki. Apámmal gyakran játsszuk ez a darabot, ha éppen itthon van. Van ebben a műben valami egészen lenyűgöző… valami festői. Szinte magam előtt látom a szenvedélyt, a szépséget, amit ezek a hangok felém sodornak. Nem kell már a kottát néznem, ismerek mindent, oda és vissza. Könnyen indul, mint oly sok mű, de az első perctől kezdve érezni lehet a feszültséget, ami később csak fokozódik. Finoman ugrálok a húrok között, s felidézem, mikor először tanultam játszani ezt a művet. Gyerek voltam még… minden darabot, amit a Mester tanított egy külön csodának tartottam, egyedinek és utánozhatatlan.
Talán most is annak tartom őket? Ha le kéne írnom a kedvenc műveimet, talán mindről ugyan azt írnám. Hisz hogyan tesz az ember különbséget a gyönyörű és csodálatos közt, mikor ezek ketten édestestvérek? Képtelenség.

A nap további részében alig tántorog be néhány ember, így szinte folyvást csak zenélek. Ez tart életben.
Zárás előtt pár perccel újra hallom a csengőt. Egy alacsony lány lép be, sapkáját fejébe húzva, hajában szikrát szórnak az esőcseppek. Milyen pöttöm…

-Hello. Stephen King könyveket keresek, meg tudnád mondani, merre vannak? – furcsán zeng ez vékony a hang… a tekintete pedig rettentően morcos.
- Elmúltál már 18?
- Ez komoly? Hülyének nézel? Adjam oda esetleg a személyim, lakcímkártyám, anyakönyvi kivonatot?- hangja dühös, csak úgy parázslik. Egy ilyen madárcsontú leánykához az ember nem ilyen vehemenciát képzel el.
- Utóbbi nem szükséges, de ha nem vagy tag, a többi igen. Illetve kiskorúak csak felnőtt kísérettel látogathatják a könyvtárat. Itt van az anyukád? – nyújtom a kezem a papírokért, mosolygok, próbálom nem túlfeszíteni a húrt, bár nem értem miért ilyen mérges.
- Te biztos valami elveszett kis varázslélek vagy ezen a bolygón mi? – lecsapja elém az irattárát. – Vedd ki, ami kell, csak előtte mond meg, merre menjek? – biztosan nem nézek ki túl bizalom gerjesztően.
Nem ő az egyetlen, aki ezt gondolja.
Elirányítom a megfelelő helyre, ő pedig egy unott köszönömmel válaszol. Visszanyúlok a csellómért, majd újra Chopint játszom. Bágyadtan, kissé lelassulva. Ám hirtelen gondolataim egészen máshol kezdenek kavarogni… tegnap befejeztem a 3. tételt és most felvillant bennem egy igen komoly lehetséges folytatást. Itt van a fejemben, ha nem vigyázok, még a végén tovaszáll.
Halkan dúdolok magamban, míg elteszem a hangszert és bezárom a kasszát. 10 perccel múlt hét, tehát már zárva vagyunk. Átfordítom a táblát, majd összeszedem a dolgaim. Csak el ne felejtsem, míg hazaérek.
Kulcsra zárom az ajtót, csak dúdolom, dúdolom a dalt s újabb ötletek, lehetséges kimenetelek jelennek meg előttem. Igen, ha ezen a részen kitartom a három szünetet, majd hangnemváltás, átmegyek mollba. Vagy nem? Túl lágy lenne?
Az autómhoz lépek, mikor egy alak megszólít.
- Aven Alistir? Te vagy az? – felnézek, ismerős kedvesen mosolygó arc néz vissza rám. – Feletted jártam a gimiben, Keith Sullen. Hogy vagy?
- Áhh, Keith. – ismerősnek tűnik, de valójában fogalmam sincs, ki ez – Jól, köszönöm, jól.
- Nem láttad a húgom? Ha jól tudom, a könyvtárban dolgozol, nem volt bent? Azt mondta itt vegyem fel, mert bement néhány krimiért. Vagy miért.
- Nem, nem rémlik. De most ne haragudj, mennem kell. – egyáltalán nem emlékszem rá, és nem is igazán érdekel. Le kell kottáznom ezt a részletet. Mikor beszállok az autóba, Keith keze a szélvédőre csap. Hangosan nevet, telefonját a mellkasához szorítja.
- A húgom feltűnő jelenség. Legalábbis szerintem. Hogy lehet – olyan hangosan nevet, alig értem, mit mond – hogy bezártad a könyvtárba? – telefonjából ordibáló hangot hallok nekem pedig leesik a tantusz. Te jó ég… teljesen elfelejtettem, hogy vannak bent. Ó, egek.
- Jajjj ne, úgy sajnálom! – gyorsan kipattanok az autóból – Ne haragudj, teljesen megfeledkeztem róla. Itt volt ez a dal a fejemben és… sajnálom!
- Ne tőlem kérj bocsánatot. De Violet meg fog ölni… veled megyek a biztonság kedvéért, ha netán rád támadna. Majd én lefogom. – könnye kicsordul, én pedig legszívesebben elásnám magam. Bezártam egy lányt a könyvtárba és most a bátyja, akire egyáltalán nem emlékszem, velem jön, nehogy a tizenhárom éves húga „megverjen”. Remek. Igazán normálisnak tűnhetek. Ezért nem kedvelnek az emberek?


ef-chan2012. 12. 24. 02:56:35#24587
Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (komornyikomnak)


A madarak csiripelésére kelek, s arra, hogy a Nap lágy sugarai végigcirógatják az arcom. Nem vagyok morcos, épp ellenkezőleg, nagyot nyújtózva nyitom fel a szemem, hogy kipillantsak az ablakon, amelyen sosem húzom el a sötétítőt, mert akkor úgy érezném, Istent zártam ki a szobámból. Olyat meg szerintem csak az tesz, aki valami rosszra készül. Különben is kellemes a természet zajaira és jelenségeire ébredni, legyen az a Nap lágy és melengető sugara vagy épp a dörögve háborgó ég. 
Nagyot kell ásítanom, s még a könnyem is kicsordul picit, akkorára tátom a szám, aztán nyammogva felülök. Ma megint a szokásos báli herce-hurca. Már előre fájlalom a bordáim, mert a fűző egyszerűen kegyetlen. Nem is bánom, hogy Saiyának nem kell hordania, így is olyan törékeny. 
Tényleg! Megígértem neki, hogy reggel átszököm, mert szeretne valami fontosat mondani a bállal kapcsolatban. Hogy ez eszembe jutott, hamar ki is pattanok az ágyból, s vidáman dúdolva mosakodom meg, kapok magamra valami kényelmeset, s csinálok valami frizurának nevezhetőt a szénakazalból a fejemen. Annyira nem igyekszem azért, mert estére úgyis takkra elkészítenek. 
Aztán kitárom az ablakot, s már gyakorlott mozdulattal pattanok fel a párkányra, lépek ki onnan a fal külső díszítésének keskeny sávjára, s a csipkeornamentikát létraként használva ereszkedem le a húgom erkélyére - szerintem direkt erre készítették, és eredetileg a mindenkori uralkodónak, esetleg a királynénak a szeretője lakhatott itt fenn, vagy a fene se tudja, mindenesetre annyira kézenfekvően itt van ez a "lejáró", hogy az már gyanús. 
Hogy megérkeztem, füttyentek egyet, a reggeli pacsirta hangját utánozva. Ezzel egyrészt jelzem, hogy tadamm, itt vagyok, másrészt meg is tudok róla győződni, hogy nem fogok lebukni azzal, ha belépek, mert ha nem alkalmas, nem kapok választ, ha meg alkalmas, ahogy most is, kinyílik az erkélyajtó. 
- Jó reggelt, Saiya! - ölelem meg testvérem, s ő viszonozza a köszöntést és az ölelést is. 
- Jó reggelt, Seiji!
- Örülök, hogy még nem szalasztottalak el, pedig lassan itt a reggeli ideje - jegyzem meg jókedvűen, míg hagyom, hogy bevonjon a szobájába. Kockázatos lenne, ha együtt látnának minket a teraszon valami oltári nagy véletlen folytán. Mondhatná mindkettőnk, hogy arra az udvarrészre senkinek nem engedélyezett a kijárás, ettől függetlenül jobb nem kockáztatni. 
- Áh, még van rá fél órám, meg amúgy is majd a kertben szeretném elkölteni - feleli visszakucorodva az ágyba. Sayia, velem ellentétben, szeret lustálkodni, így most is visszabújik a meleg takaró alá, s fejét a lábamra fekteti, szavak nélkül kérlelve némán, simogassam a fejét, ahogy szoktam, birizgálva közben a haját. 
- Miről akartál beszélni? - kérdezem, mikor csendben marad. 
- Csak a bálról  -feleli. - Igaz, hogy ma megint ott lesz Winster báró? 
- Aah - felelek fintorogva, de megerősítve az állítását. Sajnos az emlegetett személy ott lesz. Kiráz tőle a hideg frász. Múltkor kis híján megcsókolt a teraszon, aminek kicsit több és súlyosabb következménye lett volna azon kívül, hogy egy férfivel történik meg az első csókom... Bár nekem már ez is épp elég katasztrófa lenne. Nem mondom, csinos, meg szellemes, meg ilyenek, de nem mozgat meg érthető mód.
Testvérem azonban felsóhajt. - Bár mehetnék én! - ajkaim összepréselve simítok végig az arcán vigasztalón. Tudom, hogy szerelmes a fickóba. Nem tartom a legjobb választásnak, de nem érzem a jogot arra, hogy megmondjam Saiyának, hogy mi a jó neki és mi nem. Épp eleget szenvedünk mind a ketten azoktól, akik erre jogot éreznek, nincs szükség rá, hogy mi is zsarnokoskodni kezdjünk egymás felett. 
- Seiji, ha megtennéd, hogy megkéred, hogy írjon nekem, nagyon hálás lennék. Nem kell rögtön, elég a bál végén, akkor nem kellene kellemetlen helyzetbe hoznod magad - néz rám nagy, kérlelő szemekkel. 
- Hát... nem tudom... mert akkor legközelebb... - hezitálok. Így is alig tudom magamról levakarni, hát ha még adom is alá a lovat.
- Kérlek! Kérve kérlek, Seiji! 
Felsóhajtok gondterhelten. Aztán eszembe jut valami jó: - Mi lenne, ha írnál neki egy levelet, hogy szeretnéd jobban megismerni, de nyilvánosság előtt ezt pozíciód miatt egyelőre nem vállalhatod fel, mert még nem erősödtél meg eléggé politikailag, hogy az udvar jóváhagyása nélkül férjet válassz magadnak? Akkor talán nem tolakodna, mégis írna neked. 
- Ez jól hangzik! - tudom, hogy csak azért lelkesedik, mert így elérheti a célját, és hozzájuthat a vágyott leveleihez. - De mégis mit írjak? - bizonytalanodik el. 
- Hát, nem tudom. Amit gondolsz. Vagy elég, ha tényleg csak ennyit fogalmazol meg, amit mondtam, hogy szeretnél vele levelezni, barátkozni. Megkéred szépen, hogy ne értse félre, és ne tápláljon hiú reményeket, de szimpatikusnak tartod, és szeretnél intimebb viszonyba kerülni vele, és barátsággá fejleszteni a hivatalos ismeretséget. 
- Na és hogy szólítsam meg szerinted? - kérdezi, mikor kopognak, és mind a ketten összerezzenünk. Három kopogás. A komornyik van itt. Saiya gyorsan leemeli rólam a fejét, én pedig felpattanok, és kérdőn felemelem a kezem, mégis hova bújjak, mire pánikszerűen mutat a fürdőre, s jobb híján gondolkodás nélkül veszem be oda magam.
A beszélgetésük nem hosszú, de végig dobog a szívem, különösen akkor válik elviselhetetlenül hevessé és hangossá zakatolása, mikor a komornyik felveti, hogy hangokat hallott, akkor meg már kifejezetten az ájulás szélén pánikolok, mikor a fürdővizet emlegeti. Ahh, Istenem, segíts! Nem lepleződhetek le ilyen bambán! 
Szinte egy hegynyi súlytól szabadulok meg, mikor végre kimegy, és felcsendül Saiya hangja: - Tiszta a levegő, kijöhetsz! 
Ja, kimehetek, ha még bírok, ekkora stressz után...

* * * 

Pontban délután kettőkor, mikor testvérem elköltötte a kellemes ebédet, és érkeznek a szolgálók, hogy puccba öltöztessék, helyet cserélünk, s megkezdődik a hosszas készülődés, ami a szándékosan külön berendezett öltözőszárnyban zajlik, és számomra egyenlő a horrorral. A hosszas órák végeredménye ugyanis mindig az, hogy már azelőtt totál nyúzottnak érzem magam, hogy elindultam volna, és akkor hol van még az este vége. Na de bájmosolyt fel, nem hozhatok szégyent Saiyára!
Persze a késés nem számít... az már az imidzse része... vagyis hát, miattam az imidzse része... Mindegy, legalább ezen a hagyományon lassan nem változtatok. De igazán nem tehetek róla, hogy orra buktam a szőnyegben, és eltörtem a cipőm sarkát, így kezdődhetett újra az öltözködés, mert a másik cipőhöz már nem jó ugyanez a ruha, és kezdhette a tervezést az öltöztetőm újra, persze turbó fokozatra kapcsolva, és közben a csillagokat is leátkozva a fejem fölül... 
Na de végre szabadulok, s mehetek Isten hírével. 
Épp megérkezem a lépcsőhöz, mikor megpillantom lenn a komornyikot, Haradát. Kissé elbizonytalanodom, mit is keres itt, mert ha ő felbukkan, az azt jelenti, hogy nekem már nagyon máshol kellene lenni... 
Gyanúm be is igazolódik: - Mindenki önt várja, Felség, már aggódtunk, hogy valami baja történt. 
Igyekszem nem rohanni a lépcsőn, elrejtve, hogy igazából szégyellem a dolgot, s mire nagyjából a közepéig érek, már ki is találtam a magabiztos válaszom: - Egy hercegnő tudja, hogyan kell stílusosan késni még a saját báljáról is, nemdebár? - mosolygok rá a lehető legmegnyugtatóbban lassan leérve a lépcsőről. Elvégre nem őt eszik majd meg vacsorára, szétszedve a bálozók, hanem engem, kár neki idegeskedni, nem? 
- A legstílusosabban - ért egyet, mélyen a szemembe nézve, így kihasználom a lehetőséget, hogy picit elmerüljek benne. Szeretem a szemeit, mert valami különös és megfoghatatlan kavarog bennük, amitől valahogy sokkal magabiztosabbnak és - buta dolog - de vonzóbbnak tartom magam a szerepemben. 
- Most sietnem kell - szívok magamba még egy pillantásnyit szeme örvényéből, majd ellépve indulok be a bálterembe, hogy megnyissam az ünnepséget. 
Ahogy belépek az ajtón, minden szem rám szegeződik, főleg, hogy az ajtónálló máris jó hangosan adja a bálozók tudtára, hogy megérkeztem. Megeresztek egy apró sóhajt, majd lassú, lehetőleg fenséges léptekkel vonulok a terem közepére, a központi helyre tolt zongora mellett állva meg, végigsimítva a festett és lakkozott fán. Aztán ahogy a terem elcsöndesedik, egy kisebbet nyelve köszörülöm meg a torkom, hogy összeszedjem minden bátorságom. A szöveg nem nehéz, amit el kell mondanom, előre megírta nekem a belügyminiszter beszédírója, nem is hosszú, épp csak nem szeretek ennyi ember előtt hangosan beszélni. 
- Tisztelt egybegyűltek, kedves vendégeim! A mai este a zenéé, a csodálatos harmóniáké, amelyek egységbe fonják az egész emberiséget, hiszen nincs olyan teremtés e földön, aki ne szeretné a dallamok valamilyen formáját, eltelve gyönyörűségétől. Engedjétek meg, hogy a vacsora előtt, a bál nyitányaként egy kis meglepetéssel kedveskedjek mindenkinek, remélhetőleg meghozva az étvágyát mindenkinek - mosolygok, amennyire csak tőlem telik, természetesen, majd belül nem kicsit izgulva, ám kívülről teljesen magabiztosnak látszódva, gyorsan elrebegve Istenemhez egy apró, óvó fohászt, helyet foglalok a zongoránál, hogy felnyitva, s nagy levegőt véve, fejből kezdjek neki Debussy Clair de Lune című darabjába. 
Ahogy a zongora hangja halkan felmorajlik, ellazulok, s kizárva az egész külvilágot, megszüntetve minden zavaró tényezőt, feledkezem bele a magam keltette zenébe, azzal foglalkozva kizárólagosan, hogy a lehető legtöbb mindent pakoljam bele ebbe a darabba a gondolataimból, szívemből, lelkemből. Szinte végigbizsergek, s még a libabőr is kiver, mire az utolsó hang is elhal, s visszatérek a valóságba, ahogy fülem betölti az egyöntetű taps. Nagyot sóhajtva állok fel, arcom még egészen átszellemült, talán ki is pirultam, legalább is úgy érzem, s meghajolok hálásan minden oldal felé, hogy ne érezze senki, hogy kivételezek valakivel. Fordultomban őt is felfedezem, ahogy az ajtón túlról néz, elkapva valami furcsa, egész testem valamiért védekező feszültségbe rántó pillantást, mielőtt elmosolyodva szelídülne vissza az arca a megszokott feltöltő biztatásba, de ez az elkapott pillantás elég, hogy kissé összezavarjon. Talán el is gondolkodtam volna a jelentésén, ha nem lép mellém az egyik szolgáló, hogy a helyemre kísérjen, és a hivatalos zenekar zenei aláfestése közepette megkezdődjön a vacsora. 

* * * 

Erőltetett mosollyal táncolok Saiya rajongott Winster bárójával, akit most már csak hívjak nyugodtan Sebastiannak. Meg a fenéket! A Mr. Winster továbbra is jó lesz, mert akkor nem érzi majd, hogy engednék a nyilvánvaló nyomulásának. Így is igen kellemetlen, hogy egész közel von magához tánc közben, nem tartva az illendő távolságot, s kínomban már fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy ne legyek udvariatlan, miközben igyekszem eltávolodni tőle. Végül jobb híján felsóhajtok a szám végén: - Ahh, olyan meleg van. Ha megengedi Mr. Winster, akkor megpihennék egy kicsit a teraszon, friss levegőt szívva.
Az ötlet olyan zseniálisnak tűnik, egészen addig míg, egyetértése jeleként - totál félreértve a gesztusom - fel nem ajánlja készségesen, hogy kikísér. 
- Nem, igazán nem szükséges... - tiltakoznék, de már vezet is, s nincs választásom, kelletlenül lépdelek a nyomában, mivel a kezem még mindig fogja. Riadtan nézek szét a termen, hogy valahogy felhívjam valaki figyelmét, hogy segítsen ki, de senkit nem találok, aki figyelne is rám, egészen addig, míg megint nem találkozik a tekintetem Haradáéval. Ez a pillantás azonban most valahogy tényleg életmentőnek tetszik, hiszen nála alkalmasabb személyt nem is találhatnék, aki közre tudna működni a tisztességem érdekében. Így nem is habozok, kétségbeesett arcot vágva pillantok az engem "vonszoló" férfire a lehető legegyértelműbben igyekezve kommunikálni felé tömör üzenetem: Ments meg tőle!
Arra már nincs időm, hogy meggyőződjek róla, hogy vette-e az adást, mert máris a teraszon találom magam, s "lovagom" máris maga felé fordít. 
- Igazán nagy megtiszteltetés Önnel kettesben maradni egy ilyen gyönyörű éjszakán - bókol azonnal, a kézfejemre hintve szerinte kedves, szerintem undorító csókot, amie ki is ráz a hideg, amelyet megint félreértve mosolyodik el. 
Menekülőre fogva a dolgot, rántom ki a kezem ujjainak fogságából, s fordulok a teraszt szegélyező korlát felé, rátámaszkodva, s színpadias idegességgel szívva be a hűs éjszakai levegőt. Megrökönyödésemre odáig vetemedik, hogy mögém állva, hozzám simulva támaszkodik meg ő is a korláton. A szívem hevesen kezd kalapálni a mellkasomban, na de nem azért, mert annyira romantikus lenne ez a pillanat, és mindig erre vártam meg társai, hanem mert kvázi heves pánik tört rám. Saiya biztos élvezné ezt a helyzetet, de én kezdem magam a legrosszabb rémálmaimban érezni, és komolyan kívánom, hogy izzadtan, büdösen ébredjek az ágyamban, és nevessek egyet zaklatottan.
A dolog azonban kezd megint átcsapni a fele sem tréfa kategóriába, s még inkább megrémülök, ahogy ujjai az állam alá siklanak, és gyengéden, de határozott erőszakkal fordítja maga felé az arcom, s hajol közelebb, hogy ajkaimra hajolva csókoljon meg. Szemem kikerekedik és a lélegzetem is elakad, miközben teljesen elfehéredek, mikor egy kéz jelenik meg a látóteremben, és egyenesen a báró pofátlan arcába tenyerel. Pislognom kell jó párat, hogy felfogjam, mi is folyik. 
- Uram, öntől ez a legkevésbé sem udvarias viselkedés. Ha megkérhetném, elengedné a királynőjét, és távozna, mielőtt netalán kitörne a botrány? - zeng határozottan kellemesen mély hangja. Ezer közül megismerném bármikor, s ahogy általában mindig, most is hálás mosollyal adózom felbukkanásának. 
- Köszönöm, Harada - súgom, ahogy kéretlen széptevőm távozik, majd megnyugodva, és felengedve sóhajtok egy hatalmasat. 
- Jól van, Úrnőm? - fordul felém komornyikom, mire bólintok, azonnal felderülve az előző ijedtség után.
- Most már tökéletesen. Veled mindig biztonságban érzem magam. Néha azt kívánom, bár lehetnél a párom egy-egy ilyen rendezvényen, legalább nem kellene elviselni a sok legyeskedő haszonlesőt... - vallom meg könnyed őszintén a véleményem. 
Enyhén meghajol: - Igazán megtisztel, Fenség. 
Nevetve megrázom a fejem. - Ugyan, senki nem lát, s főleg nem hall minket, felesleges ez a túlzott hivataloskodás. Remélem, néha szoktál lazítani, mert amikor látlak, mindig olyan szertartásos és merev vagy, mint aki valami szent karót nyelt. 
Nem gonoszkodásnak szánom, épp csak nem szeretem ezt a nagy udvariaskodást. Sokkal jobban szeretem, mikor az emberek őszintén felengednek a társaságomban, és ha épp nem értenek egyet velem, vagy rosszallják, amit cselekszem, a képembe merik mondani. Tudom, hogy én hivatalosan nem létezem, azzal is tisztában vagyok, hogy mindenki Saiyának gondol, mégis... ember vagyok, és igénylem a normális szociális kapcsolatokat.
- Ne aggódjon, Fenség, szoktam lazítani. Ám ez az egyenruha feladatokkal jár, amelyeknek meg kell felelnem, különben eltávolítanának alkalmatlanságért - feleli, mire kissé megrettenek. 
- Azt semmiképp sem szeretném - felelem őszinte aggodalommal. 
- Örömmel hallom - válaszol, s fura, számomra kifejezetten kellemetlen atmoszférájú csend telepedik közénk. Utálom az ilyen alattomos csendeket, de még mindig nem vagyok benne igazán jó, hogy valahogy megtörjem őket. Ennek ellenére serényen járatom az agysejtjeim, mit is mondhatnék, mert a bálterembe visszamenni nem kifejezetten akaródzik még mindig. Aztán eszembe jut az elkapott pillantása, és az értelmezés, amit én mögé tettem, s rákérdezek nyomban, szinte kapva a gondolat után, hogy mondjak végre valamit, leölve a nagy csendességet: - Mondd csak, Harada, jól érzed magad? Még az este elején elkaptam a pillantásod, és olyan furának tűntél. Ha valami rosszullét, ne adja az Ég, betegség gyötör, pihenj le nyugodtan, és ne erőltesd túl magad! 
Ahogy rám néz, az az érzésem támad, mégsem volt jó ötlet a beszélgetésnek pont ezt a húrját megpendíteni, mert tekintete olyan sötétté válik, hogy mellette az éjszakai égbolt kifejezetten világosnak tetszik. 
- Bocsánat! - ragadom meg a kezét, mondandóm nyomatékosításának szándékával. - Nem akartam olyasmit firtatni, ami nem rám tartozik. Ne haragudj rám! De ha esetleg tudok valamiben segíteni, ne habozz, és szólj nyugodtan, rendben? - igyekszem a legbiztatóbb arcom vágni. 
Ám alig hal el hangom, máris kilép a belügyekkel foglalkozó miniszter, hogy elraboljon, és sajnálkozva pillantok még rá, mielőtt eltűnnék a miniszterrel, aki bizonyára a következő helyettesítős feladatom részleteit kívánja velem megbeszélni, mert akkor szokott ilyen "de most és azonnal" magatartást tanúsítani.

* * * 

Idegesen toporgok. Az este java részében igyekeztem kerülni Winster bárót, azonban testvérem levelét át kell adnom neki, elvégre megígértem. Épp csak most tudtam meg a minisztertől, hogy holnapután szintén lehetőségem lesz vele összefutni, mert ő is a kíséret tagja lesz. 
Hogy minek kell kíséret? Mert egyik szövetséges országunk diplomatáit kell fogadni majd két nap múlva a kikötőben. Saiya biztonsága érdekében nekem kell lebonyolítanom a dolgot. Ami azt jelenti, hogy majdnem kettesben kell kibaktatnom a hintóban vele, ami számára tökéletes lehetőség lehet, amit félek, meg is próbálna kihasználni... Ki tudja, ki lesz még ott, és mennyire zavartatja majd magát előtte a báró. Nem akarom bátorítani. Viszont akkor is megígértem, hogy most odaadom a bál végén, és nem szeghetem meg a szavam. 
Kínomban gondterhelten dölöngélek egyik lábamról a másikra, miközben nézem, ahogy távozáshoz készül. Ha most nem indulok meg, akkor elszúrom a lehetőségem! 
Mély levegőt véve, kamikaze harcosokat megszégyenítő lendülettel indulok neki, ám valahogy hasonlóan is végzem, mert hirtelen beleütközöm valamibe, és szépen vissza is pattanok róla, hogy elvesztve az egyensúlyom, elvágódjak. A csattanás azonban különös mód elmarad, s ahogy feleszmélek, erős karok között találom magam egy mellkashoz préselődve. 
- Fogadja mély elnézésem, Fenség - szólal meg azonnal, ahogy felpillantok, s megilletődve konstatálhatom, hogy szegény komornyikom gázoltam el. Azonban mintha hangjában nyoma sem lenne a valódi bűnbánatnak, sokkal inkább valamiféle sötét kavarog szavai mögött. Épp úgy, mint korábban tekintetében is. 
- Igazán semmi baj, Harada. Inkább köszönöm, hogy megmentettél. Azt hiszem, kellemetlen lett volna, ha túl jól esem - célzok arra, hogy a ruhám már csak olyan fajta, hogy könnyen a nyakamban találhattam volna, márpedig OTT nem tudom elrejteni férfi mivoltom... Azt hiszem, szakrálisan kivégeztek volna... 
Azonban fel is eszmélek, s azonnal kikukucskálok mögüle, s nagy csalódottságomra Winster báró már a kocsija felé lépdel az udvaron, az meg elég félreérthetően jönne ki, ha oda is utána szaladnék, s azonnal megtelne az udvar felesleges és legfőképp téves pletykákkal. Csalódott sóhajomnak viszont nem tudok megálljt parancsolni, ahogy letörtségem is azonnal nyilvánvalóvá válik. De aztán eszembe jut, hogy ha én nem is, Harada utána mehet.
- Kérni akarok tőled egy szívességet, cserébe te is kérhetsz egyet, jó? Megígértem, hogy ezt a bizalmas levelet eljuttatom Mr. Winsternek, de elszalasztottam az utolsó alkalmat, ha megtennéd, hogy utána szaladsz, és átadod neki, tényleg nem maradnék hálátlan! - akaratlanul is ártatlanul nagy szemeket meresztek kérlelve tekintetemmel is szavaim mellett.
Összevonja a szemöldökét, s furcsán fürkész. Nekem viszont erre nincs időm. Türelmetlenül ciccentve lépek el mellette, lemondón fűzve a dologhoz: - Mindegy! Akkor is megtartom az adott szavam!
Ujjai azonban erősen fonódnak a karomra, s mérgesen szisszennék fel, hogy rendre utasítsam, elvégre nincs joga megállítani, mikor csak annyit súg, felém nyújtva másik, szabad kezét: - Vegye úgy, Úrnőm, hogy el van intézve. Várjon meg a lépcsőnél, mielőtt visszavonulna, akkor elmondom az árat.
Először csak meglepetten hallgatom, de végül megkönnyebbülten elmosolyodom. Mindig számíthatok á, még ha ezúttal, érthető mód, nem ingyen. - Köszönöm. 
Szavam azonban már nem várja meg, ahogy megkapta a szóban forgó levelet, a báró után iramodik, s szemtanúja lehetek annak, ahogy a levél még pont idejében elér a címzetthez. Saiya, én minden tőlem telhetőt megtettem. 

* * * 

Az éjszaka azonban tovább folyik, s rám még sok kötelezettség hárul, de végre pirkadatkor visszavonulót fújhatok hivatalosan is. Iszonyatosan fáradt vagyok, mégis tisztán emlékszem kérésére. Gondolom, azért itt szeretné elmondani, mi a kérése, mert olyasmi, amit csak később fogok tudni neki megtenni, és nem akart belezavarni a báli teendőkbe. Milyen rendes ember, türelmesen kivárja a sorát, pedig az sem biztos, hogy tudok neki segíteni. Bár fogalmam sincs, mit szeretne cserébe, amiért kisegített, de igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni, hogy én is kisegíthessem őt.
A lépcső aljánál széttekintek, s bár nem látom semerre, tovább ácsorgom, s nem kicsit ugrok, mikor a hátam mögül érkezve ér a vállamhoz. 
- Felkísérem - nyújtja a karját, hogy karoljak belé, aminek eleget is teszek ösztönösen, miután első ijedtségemből sikeresen összekapartam magam. 
- Fáradtnak látszik, Fenség - jegyzi meg csevegőn, pedig engem most mindennél jobban érdekel, hogy mit szeretne kérni tőlem. 
- Nem szoktam az ilyen hajnalig tartó szórakozásokhoz - felelem azét illedelmesen, cseppet sem tagadva, hogy hulla vagyok. Még ásítanom is sikerül mondandóm alátámasztása gyanánt. Közben megérkezünk a királynői lakrészhez, s előzékenyen nyit nekem ajtót, hogy tovább kísérjen, egész az öltöztető szobáig, hiszen ahogy felfelé is kellett segítség, így lefelé is kelleni fog. Itt azonban megtorpan, s nem nyit ajtót, felkeltve valakit. Mert hogy mindenki vagy lenn sürög-forog a bálon, eleget téve a maradék vendégseregnek, vagy pedig idefenn pihent le, vagy aludt el a várakozásban. 
Felé fordulok, mert úgy hiszem, most jött el a pillanat, hogy előrukkoljon kérésével, s figyelmemmel szeretném jelezni, hogy nem felejtkeztem ám el róla én sem. Szólni viszont nem szól, csak áll, karjába fűzve az enyém, miközben - bár erre nem ébredek rá - illetlenül közel állva nézek fel rá, várakozón. 
- Ej, ne szégyellősködj - próbálok viccesebb hangnemet megütni, hogy felszabadítsam a hangulatot, és könnyebben merje kibökni, amit szeretne. Úgy vélem ugyanis, hogy egyszerűen nem meri elmondani kérését, szégyellve azt talán. -, nyugodtan elmondhatod nekem, mi becses szolgálatod ára.
Nem szól, még csak szeme sem rebben, s kezdem nem érteni, mire is várunk, mikor szabad keze arcomra siklik. Szemöldököm magasabbra szalad, kérdőn, mert összezavarodom erre a gesztusra. Komoly pillantása egyre közelebb és közelebb kerül, hogy előre hajol, s a szívem zakatolni kezd, ahogy egész kipirulva állom tekintetét, felnézve rá. 
Arca centikre áll meg az enyémtől, s a kábult pillanatot megtörve szólal meg mély hangján, arra késztetve, hogy önkéntelenül is lehunyjam a szemem egy hosszabb pillanatra. Ám a mondanivaló azonnal észhez térít, mint egy pofon: - Fenség, amit szeretnék, az a csókja.
Aprót sikkantva kapom az ajkaim elé a kezem, attól tartva, engedélyem meg sem várva teszi meg azt a fél mozdulatot, amellyel áthidalhatja a köztünk levő távolságot. Mégis fáj, ahogy a szemében megjelenik a csalódottság. Bűntudattal telve hajtom le a fejem, s kényszeresen kezdek azonnal beszélni is, hogy magyarázatot adjak. 
- Annyira sajnálom, de ezt nem teljesíthetem. Pedig tényleg nagyon, de nagyon meg szeretném hálálni, hogy kisegítettél, ráadásul az este folyamán kétszer is. De a csókom... nem adhatom neked, mert meg kell őriznem annak, aki majd páromként járja velem az életem, sajnálom. De... - próbálok elgondolkodni, mit ajánlhatnék, ami egyenértékű lehet ezzel, amikor hirtelen leblokkolok, és még inkább elvörösödöm. Mert érzem, hogy ez így nincs rendjén. Mármint... szó szerint kiütéses leszek, amikor valamelyik nemes megpróbál flörtölni velem, Winster báró meg talán a jéghegy csúcsa, és szabályosan undorodom az érintésétől, s magamban felháborodom, mégha tudom is, hogy nem erről van szó, hogy férfiak képesek a szépet tenni egy másik férfinak. Harada esetében viszont... én komolyan elgondolkodtam, mivel kárpótolhatnám, amiért a csókom a hitem és az annak dogmái értelmében tett fogadalmam miatt nem adhatom neki. Ez a dolog megrémít, mert nem nehéz kilogikáznom még nekem sem, hogy talán, ha nincs a fogadalmam, mindenféle ellenérzés vagy gond nélkül adtam volna meg neki, amit kér. Én, egy férfi, egy másik férfinak!
Magamtól megrémülve lépnél el, de keze még az enyémet fogja, s visszatart könnyedén, s hátulról ölel magához, épp mint Winster báró, az undort mégsem érzem, pedig egyértelműen tudom, hogy milyen szándékot dédelget szívében. Hangja mégis megnyugtat, pedig nem lágy, nem nyugtató, épp ellenkezőleg, vérforraló, mégis, egész ellazulok, mert valahogy ennek ellenére bízom benne, még akkor is, ha hangja most csalódott, rejtett indulatoktól terhes, mégis mézesmázos. 
- Elnézését kérem, nem is tudom, hogy várhattam ekkora kegyet - súgja a fülembe. Szomorúan lehajtom a fejem, pedig háttal állok, így nem láthatná az arcom, amely fájdalmas bűntudattól lett egész keserű. Menekülnöm kellene, kicsúszni ebből a kellemetlenné kanyarodó szituációból, de nem vagyok képes, mert valahogy annyira nem szeretném, hogy ilyen csalódott legyen, nem tudom elviselni, hogy azt hiszi, átvertem és hálátlan vagyok! 
- A tarkóm, vagy  hátam... az nem lenne megfelelő? - kérdezem halkan, szégyellősen, mélybíbor színt öltve, s zakatoló fejjel, mert fogalmam sincs, mit művelek. Ez nem én vagyok. Nem nekem kellene lennem... Ajkaim viszont egyértelműsítő szavakra nyílnak. - Ha engedném, hogy oda adj puszit. Mondjuk a gerincem vonalára... az nem lenne elég? 
Nem merek ránézni, így nem tudom, hogy most tétovázik, vagy egyenesen hülyének néz, és azért nem szól semmit. Azonban pár pillanat múlva puha és nedves nyomódik a tarkómnak, lejjebb indulva, ahogy a ruha hátsó, fűzős része enged, s meg kell fognom, hogy ne csússzon le rólam, ahogy megszűnik a fojtó tartás, s a puha és nedves valami, amiről csak lassan realizálom, hogy ajka lejjebb vándorol, végigcsinklandozva valóban minden porcikáját a gerincem vonalának, ameddig csak a ruha engedi. Megfeszített izmokkal állok, kikerekedett szemekkel, bennakadó lélegzettel, immáron minden bizonnyal nem is vörös, inkább haragosbordó fejjel, kavargó gondolatokkal. A saját fojtott nyögésem riaszt fel, s feltépve az öltöztető/vetkőtető ajtaját, menekülök be rajta, magam után bevágva azt, s az ajtó tövébe kuporodva igyekszem napirendre térni az események felett. 
 
* * *
 
Két napja már, hogy a dolog történt, s eleinte azt gondoltam, ekkorra már melékezni sem fogok rá, mert azon fogok stresszelni, hogy a levél elolvasta után először kell majd találkoznom Winster báróval, de egyszerűen még ez a tény sem képes kitörölni a fejemből puha ajkainak érintését, s most először nem akarok kilépni az öltözőből, mint Saiya. Pedig a miniszter vár, a feladatom el kellene végeznem, mégis, egyszerűen nem mozdulnak a tagjaim. Képtelen vagyok a szemébe nézni, s fogalmam sincs, mit gondoljak magamról, miközben folyamatosan marcangol a gondolat, hogy mennyire meggyűlölne, ha tudná, hogy valójában én nem Saiya vagyok, akire ő minden bizonnyal titkon vágyik, hanem valaki más, s hogy terheljem bűnlajstromom, férfi. 
Még sosem kezeltem ilyen szituációt. Én egyszerűen, nem akarok kilépni innen! A makacsság egész ellep, mikor hangosan ki is mondom: - Nem megyek sehova. Ma nem megyek sehova sem! 


oosakinana2011. 09. 17. 21:48:12#16723
Karakter: Griffin Llyord
Megjegyzés: (Kicsikémnek)


- Miért jöttünk ide? Mit akarsz mutatni? – nézek rá kérdő tekintettel, de csak elvigyorodik. Már megint valami perverz dolgon jár az agya tuti. Minek is szólaltam meg?
- Ha nem érzed, akkor várj addig, amíg ideérnek és meglátod őket. – válaszolja, de eléggé kinevet, ami nekem nem tetszik.
Ám a kaján vigyora miatt, csak egyre jobban elkezdek gyanakodni. Remélem nem valami mocskos tervet eszelt ki, mert akkor tuti felnyársalom, vagy rajta próbálgatom ki az erőmet. Ám elkezdek szimatolni a levegőbe és lassan megértem, hogy miért is vagyunk itt és teljesen meglepődök.
- Ezek… - szólalok meg, amint erősebben érzem minden érzékszervemmel a meglepetésemet. - Jól érzem, hogy lovak?
Nem is várom meg válaszát egyből rohanok a kapuhoz, hogy beengedjem az illetőket, akik, a lovaimat hozzák, de a lovak, majd kirúgják az oldalát a kocsinak, amikor megérzik erőmet.
- Hátrább az agarakkal innen nyomorult vérfarkas! – éppen ugrana rám az egyik vámpír, amikor Nakata megragad és félre húz onnan.
- Nyugalom… - szólal meg eléggé vészjóslóan Nakata, de engem nem érdekel. Kiállok vele ha kell.
- Engedj már el! –kap tőlem egy nagyobb fájdalmasabb ütést, majd olyannyira felforrósítom a testemet, hogy képtelen legyen megfogni. Egy nagy sóhaj kíséretében el is enged. Ám amikor közelebb próbálok menni lovaimhoz, azok teljesen bevadulnak.
Nem tudok közelebb menni hozzájuk így csak csodálkozva nézem őket, hogy milyen gyönyörűek és csodálatosak.
- Ha én lovat akarok venni neked, akkor magamtól is veszek. – suttogja bőrömre, majd a lovaknál terem és végig simít a fejükön, hogy megnyugodjanak jelenlététől, ami engem csak tovább bosszant, mi az, hogy neki jobban megnyugszanak, mint nekem? És világ életemben velük foglalkoztam. - Bár… Sajnos még olyat nem tenyésztettek ki, amelyik ne rettegne a fajtádtól, úgyhogy csak óvatosan. Muszáj veled lennem, először még amikor gondozod őket, vagy lovagolsz.
- Hát ez remek… - mordulok fel bosszúsan, miközben mindkét lovat lenyugtatja. Van két lovam, de nem mehetek a közelükbe.
- Hogy többet leszünk együtt? – mar bele a fenekembe - Szerintem is.
- Ne taperolj te szexmániás vér… - kezdek bele elég hangosan, de amikor a hókásfejű ló dobbant egyet, csendesebben folytatom. - Sajnálom… - teszem hozzá halkan. - Szóval azt akartam mondani, hogy engedj már el.
- Érdekes módon az előbb nem ezt hallottam… - kuncogja. Most nagyon nyeregben érzi magát, de nem lesz ez mindig így, mert tenni fogok róla. Kivezetjük a lovakat az udvarra, ahol nyugodtan el tudnak lenni.
- Békés állatok. – cirógatja meg a fejüket. Mi az, hogy békések? Olyan vadak, hogy ennél vadabbak nem is lehetnének. Nem hiszem el, hogy ő ezt nem érzi. Hülye vérszívó.
Elég komoran sétálok hozzájuk, amikor a karámba vezetik őket.
- Biztos ön abban, teljesen szelídek?! – kérdezem meg, de Nakata a menekülő háta mögé áll, amikor megkérdezi tőlem, hogy balhét akarok-e.
- Nem szeretnénk, azért kérdi. – válaszol helyettem Nakata, ami nem tetszik, csak felbosszant. Nem is érdekelnek ezek a lovak. Nem tudják kivagyok és csak dühöngenek.
- Ezek a legszelídebb állataitok? – fejrázás után egyből a nyakába harapva szívja ki az összes vérét, amíg el nem porlad. - Nem kell őket visszavinned. – közli a sráccal tárgyilagosan az apja megölése után. - De fizetni se fogunk értük. – már sír a kölyök apja miatt, de bólintva száll be a kocsiba és hajt el a birtokról.
- Ezt nem kellett volna. – jegyzem meg neki.
- Tudom. – kezdi őszintén. - Azonban ha nem támadom meg, akkor lehet a te véred szívom így ki. – szavaira kicsit megijedek. Így is eleget szívott ma belőlem, ha még tovább folytatja meg fog ölni. Mondjuk, majd egyszer jól jöhet.
Vigyorogva kér meg arra, hogy a vámpírt felejtsük el és menjünk egyet lovagolni a lovakon.
- Te tudsz? – nézek rá szkeptikusan.
- Én esetleg csak lovagoltatni, úgyhogy vagy mellettetek megyek gyors lépésekkel, vagy felettetek repülnék.
- Na? Menjünk?
- Nem. – mondom egyszerűen, amire látom elkerekedni a szemeit.
- Beteg vagy, vagy esetleg túl sok vért szívtam ki belőled? – kérdezi meg, majd ott terem előttem és kezét a homlokomra teszi. – eddig majd meg öltél, hogy kapjál lovakat és lovagolhass. Most meg nem-et mondasz? – kérdezi és mintha kicsit dühös lenne.
- Egyszerű a magyarázatom. – mondom, majd megfordulok. – Ezek a lovak gyűlölnek engem, míg azaz egy, ami meg maradt nem. Megvárom, amíg megellik és majd utána fogok rajta lovagolni. Addig meg ellehet felejteni.
- Mondták már neked mekkora egy vadbarom vagy, és hogy nem lehet eligazodni rajtad? – kérdezi meg értetlen fejjel.
- Kit érdekel? – rántom meg a vállamat, majd bemegyek a házba és a konyhát támadva be kezdek el valami kaját készíteni magamnak, mert amit nem rég ettem kevésnek bizonyult. Még eszek még majdnem egy egész csirkét, végül a nappaliban fekszek el tv-t nézni, mire Nakata is bejön a szobába.
Nem szól semmit, csak bosszús sóhajjal megy a szobájába, hogy végre dolgozzon is egy kicsit, de a rókája velem van, ami körül furcsa aurát érzek. Hosszú ideig csak bámulom és próbálok rájönni mi is ez az aura, de még nem sikerül megfejtenem.
Annyira elmerülök, hogy el is alszok.
~*~
Nagyon jó álmom van. Nakata-val álmodok, ahogy éppen a farkamat nyalja én meg édes hangokat adok ki. annyira tetszik, hogy így foglalkozik velem. Nem tudom, hogy miért érdekel engem ennyire, meg miért pont vele álmodok. Lehet, hogy szerelmes lennék belé, vagy mi a szösz?
Leveszi a felsőmet is és most a bimbóimra akad rá, amikre néha fel-felsikítok, de csak éppen egy kicsit, hogy ne sikerüljön meg senki. Farkamon, mint ezek közben viszont munkálkodik, ezzel is nyögéseket kicsalva belőlem.
- Ébresztő, kutyuskám. – hallom a hangokat, amikre ébredezni kezdek.
Ekkor tudatosul bennem az a tény, hogy ez nem csak álom, hanem a valóság is. Kezeim ki vannak kötve és tényleg játszik a farkammal, ami az égnek áll és szex-et akar.
- Te mocskos. Hogy mertél kihasználni? – kérdezem tőle elég mérgesen, amire csak elkezd mosolyogni.
- Fogd be és élvezz, akkor még lehet el is engedlek. – ahogy ezeket mondja, egyből ajkaimra tapad. Nem enged válaszolni.
Egy kicsit még ellenkezek, de most sokkal jobban kívánom őt, ami kicsit megrémít, de nem baj. Engedek a vágyaknak. Vadul és mohón viszonzom csókját, ami annyira feltüzel, hogy ha lehetséges, még jobban megdagad farkam, mint eddig.
Nagyon játszadozik velem, ami viszont nem tetszik. Most már ha ennyire felhúzott tegyen is valamit.
- Ne csak játszadozz. Dugj meg! – mondom neki kicsit zihálva, mert már nagyon vágyok az orgazmus érzésére, amit vele együtt léphetek csak át és remélem, hogy neki is így fog tetszeni, mint nekem.
- Ahogy kéred. – vigyorodik el perverz mosollyal, majd egyből belém vágja magát. Felhördülünk mind a ketten, majd ahogy elkezd bennem mozogni, minden vágyam teljesülni látszódik.
Őt akarom egyedül csak őt. Testestül lelkestül. Azt akarom, hogy az enyém legyen és senki másé, csak az enyém. Vad és gyors tempót diktál, amivel az őrületbe hajszol. Szinte sikoltok az élvezettől, amit nekem nyújt.
Nem is kell ebben a tempóban sokáig mozognia, mert mind a ketten felhördülve élvezünk el és repülünk olyan magasságokba, amikben eddig soha nem járhattunk. Főleg én, mert nem volt ilyen kifinomult érzékszervem. Így sokkal jobb a szex és még több ilyet akarok. Lehet, hogy kicsit kedvesebb leszek vele, de a saját akarataimon nem fogok változtatni. Rájuk szükségem van, akkor ha ő éppen mást akar.


yoshizawa2011. 09. 16. 21:18:58#16707
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (hiszékenyemnek)


  

Gyorsabban végez a fürdéssel, mint hittem, így amikor lejön a nappaliba, frissen, illatosan, bár még mindig igen sok ruhában, ahhoz képest, amennyinek rajta kéne lenni, láthatja, ahogy egy pohár silány minőségű vért iszok.

- Mivel tegnap este nem ittál belőlem eleget? – teszi fel a kérdést úgy, mintha nem vele lettem volna egy ágyban az éjjel…

Vagy… Ennyire jó voltam? Hmm… Inkább magyaráznám ezzel emlékezetkiesését…

- Látom a szex elvette az eszedet. - jegyzem meg neki vigyorogva - Nem ittam belőled. - hatalmas vigyorom csak még szélesebb lesz értetlenkedő tekintetének látványától.

 

- És még is miért nem, hiszen ott voltam. Azt csináltál volna velem, amit csak akarsz. - persze… Ha folyton azt tenném, akkor már vámpírként fut össze a vérfarkassal, aki megtámadta, nem emberként.

- Mert tudtam, hogy így is ki leszel rám akarva és lám milyen igazam is lett.

Gúnyos szavaim hatására megindul felém, már várom azt, amikor elém ér, hogy behúz egyet, de erőszakoskodás helyett legnagyobb döbbenetemre csak a poharam veszi ki a kezemből, és nyakát tartja felém azzal, igyak belőle. 

 

- Lázas vagy? Vagy valami bajod van? Szélütést kaptál? – váltok egyből komolyra, erőmmel tapogatom testét, próbálok rájönni arra, mi lehet a baja.

- Nem. - jelenti ki mérgesen, egy kis morgás után - Csak ennyivel legalább tartozok. – most érte el az állam a földet. Hogy ő tartozik nekem???

 

Nem mozdulok meglepettségem miatt akkor sem, amikor tincseimbe túrva húzza fejem még közelebb finom illatú bőréhez. Csak akkor, amikor újra felkínálja magát nekem veszek erőt döbbenetemen:

– Most igyál, amíg felajánlom. - ha tényleg ezt akarja… Legyen…

 

Mohón tapadok rá nyakára, kezdem el inni vérét, ami most más, finomabb, mint eddig bármikor pedig idáig se volt kutya amiatt a tüzes zamata miatt.

Ha nem mondja, hogy elég lesz, ha nem akarom megölni, talán el is követem azt a végzetes hibát, hogy szárazra szívom testét, szám megtörölve kérem meg arra, ne haragudjon rám.

Annyira jó volt… Teljesen elvette az eszem, legközelebb jobban kell erre figyelnem…

Elvégre még mindig nem akarom elveszíteni…

 

Feláll, és hála annak, sok erejét elszívtam, vissza is huppan mellém a kanapéra.

– Segítsek? - kelek fel, és nyújtom neki a kezem, viszont kedves gesztusom már megint elutasítva kel fel azzal, hogy köszöni, nem kell.

Pff…

Nagyot sóhajtva ülök vissza, és gondolom át újra az előbb történtek. Az már biztos, segítségre lesz szükségem, ha nem akarom megölni.

Már csak azt kéne eldöntenem, hogy kit hívjak…

 

***

 

Sokáig elmélkedek, mire a konyhába érek, már el is pusztítja az elé tett ételek nagy részét, épp az utolsó fogást, a pudingot kanalazza lelkesen. 

- Látom ízlett a reggeli. – kuncogok étvágyán.  

- Ja kösz szépen. - lapátolja be édessége maradékát - Még is mi ez a hirtelen odafigyelés? - nem bírom ki, kérdésén muszáj elnevetnem magam, csak miután kacagtam egy jót tudok neki válaszolni:

- Mindig ilyen voltam, csak a makacsságod miatt nem láttad. – maga vagyok a megtestesült kedvesség néhány kör szex után.

Bár kenyérre kenni csak akkor tudna, ha végre szájjal is csinálná.

 

- Ja, hát ez van. - sóhajtja legnagyobb döbbenetemre ismét normál hangerősséggel - Amint visszanyerem az erőmet, akkor leszek megint igazán makacs. - nem vagyok abban biztos, hogy ezt akarom, viszont ennek ellenére beleegyezően sóhajtom neki, hogy rendben, mielőtt közölném vele, most jöjjön velem, mert mutatni akarok neki valamit.

Szavaim nyomatékosításaként el is indulok kifelé.

 

Nem kell sokáig várnom rá, hamar utolér, és jó gyerek módjára lépést is tart velem az udvarig.

- Miért jöttünk ide? Mit akarsz mutatni? - néz rám ekkor kérdő tekintettel, csak vigyorogni tudok arcvonásain. Erre most mit mondjak? A farkamat bent is megtudtam volna?

 

- Ha nem érzed, akkor várj addig, amíg ideérnek és meglátod őket. - válaszolok végül rejtelmesen, miután rendesen kinevettem.

Kaján vigyorom miatt ugyan gyanakodva mér végig először, majd kémleli végig az udvart, de aztán szavaimnak megfelelően felerősödött szaglásával próbál rájönni ittlétünk okára, ha már egyszer én nem mondok neki többet.

 

- Ezek… - szólal meg tétován, amikor haverjaim átlépik a kastélyt rejtő védőfalak, és felerősödött érzékeinek következtében kitalálhatja végre meglepetését. - Jól érzem, hogy lovak?

 

Meg se várva válaszom fut a kapuhoz, nyitja az érkező vámpírok autója előtt ki, hála megjelenésének az egyik ló majdnem ki is rúgja szállítójuk falát, úgy bevadul.

- Hátrább az agarakkal innen nyomorult vérfarkas! - ugrana is rá emiatt az egyik érkező vámpír, de még időben félrerántom a kicsikét az útjából.

 

- Nyugalom… - szólalok is meg vészjósló hangon, amire szerencsére ha Griffin nem is, ő leáll.

- Engedj már el! - kapok tőle egy nagyobb, fájdalmasabb ütést amellett, hogy teljesen felforrósítja testét, bosszús sóhajjal lépek vele közelebb az ideges állatokhoz, akik erre még nála is eszeveszettebben próbálnak kiszabadulni kötelékeik közül.

Szerencsére erre már észhez tér, csodálkozva lesi a tüzes paripákat.

 

- Ha én lovat akarok venni neked, akkor magamtól is veszek. - suttogom nyakának bőrére, mielőtt gyengéden végigsimítanék az egyik gesztenyebarna csődör hókás fején, hogy erőmmel megnyugtathassam egy kicsit. - Bár… Sajnos még olyat nem tenyésztettek ki, amelyik ne rettegne a fajtádtól, úgyhogy csak óvatosan. Muszáj veled lennem, először még amikor gondozod őket, vagy lovagolsz.

- Hát ez remek… - mordul bosszúsan rám, amikor a másik vadócot is sikerül lenyugtatnom egy érintéssel.

- Hogy többet leszünk együtt? - marok kuncogva fenekébe - Szerintem is.

 

- Ne taperolj te szexmániás vér… - kezdene el ordítani, de elég egyet dobbantania lábával a hókás fejű lónak ahhoz, itt abbahagyja. - Sajnálom… - teszi hozzá halkabban. - Szóval azt akartam mondani, hogy engedj már el.

- Érdekes módon az előbb nem ezt hallottam… - kuncogom, de azért elengedem, és hagyom, egy kicsit távolabb álljon, amíg kivezetjük a lovakat az udvarra.

 

- Békés állatok. - cirógatja meg őket a kereskedés tulajdonosa, azt hiszi hülye vagyok, és elkerüli a figyelmem, mágiája a pacik körül kering.

Szerintem még Griffinnek is feltűnhet, mert komoran sétál hozzá, amikor bezárja a jószágok a vemhes kanca mellé.

- Biztos ön abban, teljesen szelídek?! - kérdi is meg tőle, akkor lépek a hátráló árus mögé, amikor azt ordítja vissza, hogy kicsi blökim balhét akar-e.

- Nem szeretnénk, azért kérdi. - az a 100 év körüli kölyök, aki elkísérhette apját már halálsápadtan fogja az autójuk ajtajának kilincsét, itt biztos nincs minden rendben, hozzá fordulok:

- Ezek a legszelídebb állataitok? - fejrázás, kezem már merül is el a bolttulaj húsában, hogy magamhoz húzhassam, és addig szívhassam a vérét, amíg porrá nem válik.

 

- Nem kell őket visszavinned. - közlöm vele tárgyilagosan. - De fizetni se fogunk értük. - folynak a könnyei apja miatt, viszont ennek ellenére bólint, majd beszáll az autóba, amivel jöttek, és elhajt.

- Ezt nem kellett volna. - jegyzi meg Griffin.

- Tudom. - kezdem el őszintén - Azonban ha nem támadom meg, akkor lehet a te véred szívom így ki. - ahhoz képest, hogy meg akarta ölni magát, most mintha ijedséget láttam volna szemében fél pillanatig, ami szerintem nagyonis jó jel.

Vigyorogva kérem meg arra, ezt a kupac hamut felejtsük is el, és menjünk ki egyet még napfelkelte előtt lovagolni.

- Te tudsz? - néz rám szkeptikusan.

- Én esetleg csak lovagoltatni, úgyhogy vagy mellettetek megyek gyors lépésekkel, vagy felettetek repülnék.

- Na? Menjünk?


oosakinana2011. 08. 30. 22:15:56#16424
Karakter: Griffin Llyord
Megjegyzés: (Kicsikémnek)


- Szóval a szexuális étvágyadon kívül sikerült magad rendesen kielégítened? – ölel meg hátulról, majd kezét egyből gatyámba csúsztatja és ráfog merevedésemre, amin dolgozni is kezd.
- Eressz el tehh… - próbálok ellenkezni annak ellenére, hogy milyen marha jól esik, amit csinál. Nyakamra is kapok csókokat és erősen fogja farkamat is. Gyorsabb tempóra is vált, hogy még véletlenül se ellenkezzek.
- Sokáig voltál bezárva, de most éjjel bepótoljuk azokat az időket – duruzsolja a fülembe, majd a falnak dönt és megérzem fenekemnél vágyakozó szerszámát is, ami annyira hízelgő, hogy utánam vágyakozik.
Tettsére viszont felnyögök, mert iszonyatosan jól esik. Hirtelen megfordulok, majd magamhoz húzva csókolom meg vadul és szenvedélyesen, miközben csak szememből is csak a vágyat olvashatja ki annyira elborította az agyamat a vágy.
Érzem, hogy elkezdi viszonozni a csókomat, amire végre annyira vágytam már. Szeretem érezni édes ízét mindenét.
Elkezd húzni valamerre, de most nem gondolkozok, csak érezni akarom mindennél jobban. Ám egyszer csak egyik pillanatról a másikra az ágynál termünk. Most az egyszer élvezem, hogy ennyire gyors tud lenni Nakata. Amint megérkezünk, elkezdi leszaggatni rólam a ruhát, amit természetesen viszonzok, és megnőtt körmeimmel szedem le róla ruháját.
- Nem mondom, hasznos kis karmokra tettél szert… - kuncogja jókedvűen és érzem, hogy akarna még valamit mondani, de nem hagyok rá neki időt, mert morogva rántom magamhoz. Lábaimat derekára fonom, hogy farkamat övének dörzsölhessem gyorsabb menetre invitálva, hogy ne a szája járjon.
Már is komolyabban veszi a témát. Csókjaival halmoz el, miközben néha bimbómra is ráharap, mielőtt vágyát belém vezetné.
Egyszerre nyögünk fel, de ő meg áll, pedig nem értem minek., csípőmet kezdem el mozgatni, hogy végre tegyem már valamit, mert nem bírom ezt a csiga tempót. Utána egyből gyors ütemre kapcsol, amit örömmel könyvelek el, hogy tökéletesen csinálja.
Jó ok kört megyünk, hogy teljesen kiéljük magunkat, de nem baj ez már kicsit hiányzott is. Nem csodálom, hogy ennyire ki voltam éhezve. Egymás mellett fekszünk és pihenünk most már. Olyan szinten boldog vagyok, hogy még az arcomon is mosoly terül el, ami nagyon ritka nálam, de fáradt is vagyok. Hallom, hogy Nakata megpróbál feltenni nekem egy kérdést, de esélytelen ügynek látom, mert azon nyomban elnyom az álmosság.
***
- Estét. – sóhajtja morcosan, miután lecsaptam a karját a testemről. Nem fogom hagyni, hogy tovább érjen hozzám.
- Hogy mertél kihasználni te szemét?! – kérdezem tőle idegesen, mire kinyitja a szemeit és értetlenül pislog rám.
- Én kihasználni??? Már ne is haragudj, de ugyanúgy be voltál indulva, mint én. – jelenti ki vigyorogva. - A földön lévő ruhamaradványok erre a bizonyítékom. 
- De… De… Tudnod kellett volna, hogy a telihold milyen hatással van rám! – állok fel és toppantok egyet, de erre csak nyújtózik egyet válasza előtt.
- És mégis honnan? Minden vérfarkasra másképp hat. – elkezdek kicsit csodálkozni. Megkérdezem, hogy tényleg nem tudta, hogy hat rám, meg még is honnan veszi, hogy mindenkire máshogy hat?
- Kértem néhány könyvet a vérfarkasokról. - vigyorog. - Ha van kedved, odaadom őket, hogy művelődhess.
- Miért kellett neked könyv? – kérdezem cinikusan, mire kuncogva áll fel és átölelve néz mélyen a szemembe.
- Mert én se tudhatok mindent rólatok Blöki. – ezzel az egyszóval, hogy Blöki nagyon fel tud húzni. Már éppen csapnám is el, mire kitér az ütés elől. Az ajtóból még visszaszól, hogy menjek le enni, amint megfürödtem.
Bemegyek a fürdőbe és lecsutakolom magam, mert tényleg eléggé büdös vagyok és a tegnap este tette ezt velem. Amint megvagyok vele, felveszek pár ruhát. Még szerencse, hogy a testalkatom nem változott, mert így rám jönnek a régi ruháim, de csak nadrágot vettem fel. Lesétálok és meglátom, hogy a nappaliban iszogatja a vért.
- Mivel tegnap este nem ittál belőlem eleget? – vonom fel a szemöldökömet.
- Látom a szex elvette az eszedet. – mondja kicsit gúnyosan, de vigyorogva. – Nem ittam belőled. – erre kicsit ledöbbenek.
- És még is miért nem, hiszen ott voltam. Azt csináltál volna velem, amit csak akarsz. – mondom neki nem értve a dolgokat.
- Mert tudtam, hogy így is ki leszel rám akarva és lám milyen igazam is lett. – mondja ironikusan.
Odasétálok hozzá, majd kiveszem a kezéből a vért. Oldalra fordítom a fejemet, hogy a nyakam hozzá legyen közelebb.
- Igyál belőlem. – mondom komolyan, amire látom, hogy meg van döbbenve.
- Lázas vagy? Vagy valami bajod van? Szélütést kaptál? – kérdezi egyből, amire csak felmorranok.
- Nem. Csak ennyivel legalább tartozok. – megfogom a fejét és a nyakamhoz húzom. – Most igyál, amíg felajánlom.
Nem is kell neki több, egyből megérzem fogait az ütőeremben és már szívja is vérem. Érzem, hogy kiáramlik belőlem az energia, de most az egyszer nem érdekel. Ezt ilyen viszonzásilag is felfoghatja, hogy vigyáz rám. A hosszú idő, amit lent töltöttem az alagsorba rá kellett jönnöm, hogy ez sokkal jobb, és lehet még is életben fogok maradni, mert így most már legalább egyenlő erőviszonyokkal indulunk Nakata-val és ez tetszik.
- Jól van elég lesz, ha nem akarsz megölni. – mondom komolyan, mire végre észhez tér és elenged.
- Ne haragudj. – szólal meg, mikor megtörli a száját. Csak biccentek, majd felállok, de visszaesek hirtelen. Nem is gondoltam, hogy ennyire le tud fárasztani, hogy etessem a kis vérszívómat. – Segítsek? – feláll, majd a kezét nyújtja, de annyira nem vagyok gyenge.
- Nem kell kösz. – felállok, majd kicsit instabilan, de a konyhába megyek, ahol már ki van készítve nekem a reggeli és meglepetésemre és jó nagy adag csokoládé puding is van készítve hozzá. Nyami. Szóval ennyire figyel rám és tudja, mire van szükségem?
Az asztalhoz megyek. Leülök, majd elkezdek mindent megenni, amit csak készíttetett, majd végül leülök és elkezdem szinte zabálni, mert annyira éhes vagyok már megint. Mióta átalakultam egyre nagyobb az étvágyam és nem tudok vele mit kezdeni, hát csillapítom.
Megeszek mindent és már a pudinggal próbálom teljessé tenni a kaját, mire kijön Nakata is.
- Látom ízlett a reggeli. – állapítja meg vigyorogva.
- Ja kösz szépen. – eszem meg az utolsó falatot a pudingból, majd felé fordulok. – Még is mi ez a hirtelen odafigyelés? – kérdésemre, csak elneveti magát.
- Mindig ilyen voltam, csak a makacsságod miatt nem láttad. – hmm. Mond valamit, de majd lesz ez még máshogy is.
- Ja, hát ez van. Amint visszanyerem az erőmet, akkor leszek megint igazán makacs. – figyelmeztetem, hogy mire számítson.
- Rendben, de most gyere velem, mutatok neked valamit. – jegyzi meg, majd ellöki magát az ajtótól és elindul kifele, de minek?
Kíváncsiságom győz jóllakottságom felett. Felállok, és szépen elkezdem követni az udvarra, de még mindig nem látom, hogy mit akar és minek akarta, hogy kijöjjek vele…
 


yoshizawa2011. 08. 30. 12:22:11#16405
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (hiszékenyemnek)


 
Egy darabig még csorgó nyállal nézi az ételt, de aztán szerencséjére elveszi, és habzsolni kezdi ahelyett, visszautasítaná, vagy kilökné kezemből, megkönnyebbülten sóhajtok fel.
Még sose volt frissen átalakult vérfarkasom, de ha hasonlítanak egy fiatal vámpírhoz, akkor enniük kell ahhoz, hogy ne gyengüljenek le. 
- Ennyire ne örülj. Az egy dolog, hogy eszek, de nem adtam fel annak a lehetőségét, hogy megöljem magam. - de jó… Habár új csomagolást kapott, megmaradt a régi, jó öreg Griffin stílusa…
- Vérfarkas létedre nem lettél okosabb ugyan olyan hülye vagy, mint eddig voltál. - dicsérem meg kuncogva, bár erre olyan vicsorgással válaszol, amit öröm nézni.
Na jó… De azért nem ilyen közelről…
 
Hátrébb lépek, ne tudjon elérni, és segédem is megpróbál rá szép szemeivel hatni, dehát ez innentől nehezebb lesz neki is, mint eddig bármi.
- Hagyatok békén inkább. – kezd el morogni újfent, erőmmel próbálom csitítani. Bár… Eléggé ledöbbent, hogy jóval többet használva rajt, mint eddig se érek vele semmit.
 
- Nem igaz, hogy nem tudsz annak örülni, hogy van két élőlény, akinek fontos vagy és akik nem holtan akarnak látni. - próbálok inkább érzelmes oldalára hatni. Csak műkönnyeket nem eresztek attrakciómhoz, mondjuk azzal be se tudnám hagyni.
 
Sóhajt egyet szavaimra, és inkább hátat fordít nekünk még erre is, mérgesen hülyézem le.
- Ne merj így hívni vérszívó. - ugrik fel válaszul, viszont ez a támadása se tűnik igazinak, nagyot ásítva vonulok el inkább. Hosszú az éjszaka, helyettesítenem kell…
 
***
 
Egyre jobban unom, hogy nem tudok vele semmit se tenni, főleg mivel akiket úgymond pótléknak használnék, mind meghalnak a kezeim között, anélkül, hogy kielégítenének. 
Végül úgy döntök, még rókám ellenkezése ellenére is, hogy lesz, ami lesz, kieresztem börtönéből.
 
- Végre el fogsz már engedni? - fogad, amikor lemegyek hozzá.
- Ha meg tanultál viselkedni, és nem fogsz hülyeséget csinálni, akkor elengedlek Blöki. – jelentem ki komolyan.
Mint mindig, ha így szólítom, most is morog, de legalább már nem próbál támadni, mint először.
- Már egy ideje figyelsz, szóval tudhatnád, hogy sokat fejlődtem a kitöréseim miatt. – igen, ebben igaza van, kezdi megtanulni az önuralom szó jelentését.
- Rendben van, csak ne nyavalyogj. Ma estére kiengedlek, de szemmel foglak tartani, és ha bármi olyat csinálsz, ami nekem tetszik, visszajössz ide. Úgy hogy gondold meg, mit csinálsz. – közlöm vele a feltételeim, de csak kigúnyol, úgyhogy mérgesen oltom le:
- Jobb, ha befogod a szádat, amúgy meg csak azért mondom, mert ma este telihold lesz, és nem akarom, hogy elszabaduljon a pokol.
 
Kíváncsi vagyok arra, hogyan is fog rá hatni, másrészt viszont meg kell valljam, egy kicsit félek attól, hogy nem tudom majd visszafogni, és kárt tesz magában.
Hiszen… Azt, hogy másokkal mit tesz, az hidegen hagy…
- Erre most nekem meg kéne ijednem? – inkább nem válaszolok kérdésére, hanem inkább nagy sóhajjal oldom le csuklóit a láncokról.
 
- Végre egy kis szabadság. - dörzsölgeti meg őket, majd indul el felfele.
Vagyis indulna, ha nem fognám meg most én a kötelékei helyett:
- Még is merre mész? - kérdem közben kíváncsian. És… Tudom, ha azt válaszolja, lovagol egy kört, teljes hidegvérrel fogom visszakötözni.
- Enni. Ha fogságban van az ember nem eszik annyit, amennyit valójában szeretne. – meglep válaszával, döbbenten állok, és hagyom, hogy kihúzva karját szorításomból slisszoljon el.
Enni…
A gyomra vonzza és nem az udvar, mint eddig???
 
Észbe kapva követem, de úgy néz ki, fölösleges volt miatta aggódnom, tényleg a konyhában találok rá.
És… A földre szórt zacskók, dobozok mennyiségéből már meg is jegyezném neki, hogy egészségére, látom, jól lakott, amikor végignézve testén hívogató merevedésére téved a pillantásom. 
 
- Szóval a szexuális étvágyadon kívül sikerült magad rendesen kielégítened? - ölelem át hátulról fél kézzel, miközben másik kezem már nadrágjában, merevedésére kulcsolva dolgozik.
- Eressz el tehh… - próbál ellenkezni, viszont jó erősen fogom, miközben nyakára csókokat hintek, és ujjaim is gyorsabban kezdem mozgatni tagján, hogy semmi esélye ne legyen a szabadulásra, még akkor sem, ha a mostani kis kísérleténél komolyabban próbálkozásba kezdene.
- Sokáig voltál bezárva, de most éjjel bepótoljuk azokat az időket - duruzsolok újra a fülébe, döntöm a falnak közben, hogy már nem tudom mióta csak érte sajgó vágyamat feszes, izmos fenekének dörzsölhessem.
 
Meglep, azzal, hogy ekkor felnyög, és nem forrósítja tovább a bőrét elviselhetetlen hőmérsékletűre, hanem fél pillanat alatt fordul felém, és húz magához, egy vad, szenvedélyes csókra. Még a tekintetében is csak csillapíthatatlan vágyat látok csillogni, nem is értem.
Mégis mi a fene folyik itt???
 
- Feljött a telihold! - sugallja rókám a fejembe, mintegy válaszként, okos szavai hatására világosodik meg előttem minden, kezdem el viszonozni vad, kiéhezett csókját az én kis Griffinemnek.
Ezek szerint rá így hat…
Ennek kifejezettem örülök. Nagyon nagyon örülök.
 
Pimasz mosollyal húzom magammal ágyamig, szélnél is sebesebb lépéseimnek hála ebből esetleg csak egy kis rántást érezhetett a gyomránál, mintha valami zsupszkulcsot használtam volna, de már legalább itt vagyunk a célállomásnál, szaggathatom is le testéről ruháit erőmmel, amíg ő is úgy tépi le rólam őket megnyúlt körmeivel, mintha selyempapírba öltöztem volna. 
- Nem mondom, hasznos kis karmokra tettél szert… - kuncogom jókedvűen elszakadva ajkaitól, de mielőtt azt is hozzátenném csipkelődésemhez, hogy emiatt lehet, kutyakozmetikushoz kell vinnelek, egy mordulással ránt vissza magához, és fonja lábait is követelőzően derekamra, hogy merevedésemmel tökéletesen érezzem az övét.
Ahh… A kis akaratos…
 
Máris komolyabbra véve a figurát sóhajtok fel újra, majd csókolom, cirógatom bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, harapdálom bimbóit is, mielőtt vágyam testébe csúsztatnám.
Egyszerre nyögünk fel mozdulatomtól, de vörös arccal kezdi el mozgatni csípőjét, úgyhogy gyors ütemben állok neki a telihold okozta kínjai csillapításának, vágyaink tovább hevítésének.
 
Jó sok kört letudunk, mire eljutunk addig a pontig, aminél már az is szuper, hogy csak fekszünk egymás mellett, de azt hiszem, mindkettőnk nevében beszélek, amikor kijelentem, ez az éjszakánk egyszerűen fantasztikus volt.
Hiszen Griffin ajkain is mosoly terül szét, habár arról, hogy akar-e fürdeni nem tudom faggatni jelen pillanatban, mert elnyomta a buzgóság.
Ráadásul már most tudom, ezért a kis segítségnyújtásomért is perlekedni fog velem reggel, nagyot sóhajtva kelek fel mellőle, de csak addig, amíg letusolok, amint végzek már bújok is vissza mellé, hogy magamhoz szoríthassam testét.
Tényleg irtózatosan hiányzott már a közelsége, illata, még hangos hortyogása is, megnyugodva kicsit jelenlététől alszom el én is, miután szolgáimnak parancsba adom, a reggeli mellé hatalmas adag csokipudingot is készítsenek.
 
***
 
- Estét. - sóhajtom morcosan, miután úgy lecsapta a karom testéről, mint ahogy egy nagyon undorító tárgyat vágnak arrébb.
- Hogy mertél kihasználni te szemét?! - hangja halk, és fenyegető, érdeklődve nyitom ki szemeim, emelem rá a tekintetem.
- Én kihasználni??? Már ne is haragudj, de ugyanúgy be voltál indulva, mint én. - jelentem ki vigyorogva. - A földön lévő ruhamaradványok erre a bizonyítékom. 
- De… De… Tudnod kellett volna, hogy a telihold milyen hatással van rám! - áll fel, és toppant egyet dühösen, nagyot nyújtózok, mielőtt válaszolnék:
- És mégis honnan? Minden vérfarkasra másképp hat. - dühét csodálkozás váltja fel, érdeklődve kérdezi meg, ha azt, hogy hogy hat rá nem is tudtam, ezt, hogy minden vérfarkasra másként hat, honnan szedem.
 
- Kértem néhány könyvet a vérfarkasokról. - vigyorgok rá. - Ha van kedved, odaadom őket, hogy művelődhess.
- Miért kellett neked könyv? - kérdez vissza rá cinikusan, kuncogva állok fel, és ölelem át, mélyen a szemeibe nézve műveletem közben.
- Mert én se tudhatok mindent rólatok Blöki. - mire ütne arrébb ugrok, az ajtóból kérem arra, ha lefürdött, jöjjön le ő is enni. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a meglepetéséhez, nameg persze ahhoz, mára várható még két ló, az helyett, amit az a szemét dög elvitt, nameg a másik helyett, amelyik ittmaradt vemhesen, és amiatt nem tudna megülni.
 



Szerkesztve yoshizawa által @ 2011. 08. 30. 12:23:19


oosakinana2011. 08. 24. 22:45:03#16238
Karakter: Griffin Llyord
Megjegyzés: (Vámpíromnak és rókámnak)


- Kezdjük a kötelékekkel. – sóhajtja. - Ha azt mondanám, ezüstből vannak… Tudnád az mit jelentene? – szemeim kikerekednek. Nem tehette meg. Nem változtathatott át vámpírrá! Megígérte! Megszegte a szavát. Feldühödve próbálok szabadulni a láncok fogságából, de nem megy.
- Te idióta vámpír!!! Hogy mertél?! Nem megmondtam, hogy nem akarom?! – ordítok rá, mire ő is indulatosan válaszol nekem:
- Én nem változtattalak át. Viszont azt a vérfarkast elfelejtetted tájékoztatni az akaratodról. – elsápadok, de csak a fejemet rázom, suttogom, hogy nem. - Sajnos igen. Egy rohadt vérfarkas megtette azt, amit nekem nem engedtél, és az enyémhez hasonlóan hosszú éjszakai életet adott neked. – válaszolja indulatosan, de ez képtelenség nem tehették ezt velem!
- Nem… Nem… Nem… Ez csak egy rossz álom… Én nem… Nem lehet, hogy…
- Fogadd el a tényt... – ereszti ki még jobban erejét, de még ez sem segít jobban, mintha csak simogatna valami. - Végérvényesen egy házi kutyus lettél. Ráadásul… - teszi hozzá dühösen. - Azt a rohadékot, aki bántott, ki se tudtam belezni még, mert fogta a lovadat, és elvágtatott előlem. – ahogy hallgatom, szemeimbe könnyek gyűlnek, de a fejemet rázom. Ez nem lehet igaz. Nem történhetett meg.
- Biztos lázam van… Azért álmodok ilyen szörnyűségeket…
- Fejezd be… - lép hozzám és kezdi el arcomat simogatni. - Te is érzed a testedben más lettél, lassan, de biztosan átváltozol. A tüzed se tudtad használni magad ellen sem. – emel ki valamit zsebéből, ami a karpereceimre emlékeztet, majd ahogy közelebb nyújtja, rájövök, hogy tényleg az. - Én is hibás vagyok… Ha nem vagyok figyelmetlen, és előbb érek oda… - szóval tudta hogy mi van, de még is hogyan, kitől?
- Tényleg… - lépek hátrébb, hogy ne tudjon hozzám érni és ellenségesen nézek rá. Nem bízok benne most valahogy nagyon nem. - Honnan tudtad, hogy gond van?! Ki mondta?! Én biztos nem…
- A lovad. – mondja tömören. - Ő érezte, hogy gond van, de későn vettem észre.
- A lovam hívott segítséget? - nézek rám kétkedőn. - És pont téged?! Nem lehet, hogy követtél?! – kérem számon, mert tudom, hogy valami sántít nagyon is.
- Attól még, mert te utálsz, okos állataid vannak. Azt nem tudta mit érez, de azt igen, veszélyes rátok, ezért riasztott. – ezt valahogy nem tudom elhinni túlságosan is hihetetlen, hogy a lovam pont neki szóljon.
- Okosak? Te tényleg azt mondtad, hogy a lovak okosak??? – csodálkozok el kicsit. Nem sűrűn dicsérte ennyire a lovaimat.
- Igen… - sóhajtja - Nem akartam azt se, elvigye, viszont amikor elájultál, és azt hittem meghaltál, inkább rád koncentráltam, mint arra a szemétre. De… - teszi hozzá sötét vigyorral a képén. - Ha a kezeim kapom egyszer, akkor egy életre megkeserüli, egy ujjal is hozzád, mert érni. Hagyjuk is, mert csak felhúzom magam rajta. Nem vagy éhes? – próbálja terelni a beszélgetést, de még mindig gyanúsan nézek rá.
- Nem. Mielőtt kérdeznéd pedig szólok, szomjas se. Hagyjál békén, inkább meghalok itt, ebben a börtönben, minthogy így éljek… - indulatosan válaszol, hogy azzal nem intézek el semmit, meg hogy szedjem össze magam, de nem akarom. Semmihez sincs kedvem egyedül meghalni.
- Nem jött el attól a világvége, hogy átváltoztattak. Ráadásul… Ha nem vetted volna észre, próbálnék segíteni, mert aggódok érted. – becsapja a rácsot, de kit érdekel.
A róka letelepszik elém, bár látom rajta, hogy retteg. Helyes. Rettegjen is, mert ha innen kiszabadulok nem lesz köszönet senkinek. Elfogok intézni mindenkit.
***
Nem mozdulok semmit, hiszen felesleges lenne. Csak szépen ülök a helyemen és várom, hogy végre elérjen a halál, ami sejtem, hogy nagyon nehezen fog jönni, de nem baj türelmes leszek és kivárom, ahogy kell.
Ám megjelenik Nakata egy adag kajával a kezében, ami annyira ínycsiklandozó, de nem akarok enni.
- Jól vagy Bundás? – kérdezi vigyorogva, amire csak lemondóan sóhajtok és megjegyzem nem ez a nevem, és hogy ha nem beszél velem normálisan, akkor széttépem.
Nevetve kérdezi meg, hogy nem-e hívhatna Blökinek, amire már éppen válaszolnék dühösen, de elengedi a fél kezemet és belém nyomja a nyulat, ami annyira finom és ínycsiklandozó. Hogy lehet ennyire szemét dög?
Nyelek egy nagyot annyira ízlik, de nem ehetek, hiszen meg akarok halni… mondjuk jól lakottan is meglehet halni nem? Nem tudom, mit csináljak. Csak bámulom a gőzölgő ételt és agyalok, mit csináljak.
Végül nem kínoztatom magam, majd kiderül, hogy mi lesz és mennyire fogom élvezni ezt a farkasos dolgot, ezért a szabad kezemmel elveszem a nyulat, amit szépen megsütöttek és szinte falni kezdem el, de közben hallom, hogy Nakata-t mintha egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait.
- Ennyire ne örülj. – szólok neki oda. – az egy dolog, hogy eszek, de nem adtam fel annak a lehetőségét, hogy megöljem magam. – mondom komolyan.
- Vérfarkas létedre nem lettél okosabb ugyan olyan hülye vagy, mint eddig voltál. – jegyzi meg, amire ránézek és rávicsorogva morgok. Neki is ugranék, ha nem hátrálna, és nem lennék kikötve, de a kis róka is megpróbál velem szembe szállni, de ezt már előre reménytelennek látom.
- Hagyatok békén inkább. – rivallok rájuk. Nakata megpróbálja kiengedni az összes erejét, de ez nekem semmit nem jelent… most már.
- Nem igaz, hogy nem tudsz annak örülni, hogy van két élőlény, akinek fontos vagy és akik nem holtan akarnak látni. – jegyzi meg, amire nagyot sóhajtok és csak morogva fordulok el és vackolom be magam az esti alvóhelyemre.
Nem mondok semmit, amire mintha Nakata kicsit mérges lenne.
- Hülye bolhás. – mondja és menne ki, de a megszólításra felkelek és morogva ugranék neki, hogy széttépjem, de nem fog összejönni, mert a lánc túl erősen tart, így visszaránt.
- Ne merj így hívni vérszívó. – viszonzom kedvességét, ami mintha neki sem tetszene, de nem mond semmit, csak fogja magát a rókáját lenn hagyva megy fel.
~*~
Már egy ideje lent vagyok kikötve. Nem tudom mennyi nap telik el, de számomra soknak tűnik, csak az a hülye láncot tudnám valahogy leszedni a kezemről és minden jó lenne, meg boldogság. Próbálom letépni, de soha nem sikerül. Az éjszakák rosszak, mert végig vonyítom az egészet és arról nem is beszélve, hogy tényleg csak nappal tudok aludni. Fasza. Öröm és boldogság az életem. Annyiból viszont tényleg jobb, hogy már nem dühöngök annyit, mint eddig dühöngtem.
Most is érzem az illatát, meg hallom a lépteit, ahogy a vérszívó lejön a lépcsőn.
- Végre el fogsz már engedni? – kérdezek rá vissza fogva magamat.
- Ha meg tanultál viselkedni, és nem fogsz hülyeséget csinálni, akkor elengedlek Blöki. – a becenevekre még mindig allergiás vagyok, de már arra a szintre eljutottam, hogy nem ugrok neki, csak morgok egyet megvillantva fogaimat. Gyűlölöm ezt az állapotomat. Vissza sírom azt a részemet, amikor még tudtam tüzet idomítani. A képességem viszont nem múlt el egyáltalán, mert a testem ezerszer forróbb, mint bárkié. Szinte alig képes valaki hozzám érni. Próbálkoztak páran, de egyedül csak a vérszívók képesek elviselni testem forróságát.
- Már egy ideje figyelsz, szóval tudhatnád, hogy sokat fejlődtem a kitöréseim miatt. – jegyzem meg neki komolyan.
- Rendben van, csak ne nyavalyogj. Ma estére kiengedlek, de szemmel foglak tartani, és ha bármi olyat csinálsz, ami nekem tetszik, visszajössz ide. Úgy hogy gondold meg, mit csinálsz. – jegyzi meg komolyan.
- Jaj, de komoly lett valaki. – jegyem meg ironikusan.
- Jobb, ha befogod a szádat, amúgy meg csak azért mondom, mert ma este telihold lesz, és nem akarom, hogy elszabaduljon a pokol.
- Erre most nekem meg kéne ijednem? – nézek rá, majd végül kiszabadít, amire a csuklóimat megfogva kezdem el dörzsölgetni. – Végre egy kis szabadság. – mondom, majd kisétálok, de megfogja a kezemet.
- Még is merre mész? – kérdezi, amire a kezére nézek, majd rá.
- Enni. Ha fogságban van az ember nem eszik annyit, amennyit valójában szeretne. – mondom egyszerűen, majd felsétálok az emeletre és egyből a konyhába megyek.
Kinyitom az ajtót és sorban kezdem el kiszedni a kajákat és tömöm magamba. Farkas éhes vagyok, és most végre szeretném csillapítani magam, de nem csak erről van szó. Érzem, hogy telihold lesz este és ha valaki nem fog magáévá tenni vagy én nem fogok valakit megdugni sokszor, akkor tuti, hogy begurulok. Mondjuk Nakata-ra tuti, hogy számíthatok. Már most az evéstől érzem, hogy keményedik a farkam.
Kíváncsi leszek, hogy fog alakulni az este…


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).