Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

narcisz2021. 04. 07. 11:31:36#35924
Karakter: Dr. John Hudson
Megjegyzés: Viciinek


Egy röpke időre úgy tűnik teszi, amit mondok. Nincs időnk mélázni ezért ez elégedettséggel tölt el. Nincs hiszti nincs kiborulás. 

Mikor mégis megtorpan és kihúzza kezét én is megállok és kérdőn nézek rá. hol rá hol a padlón heverő hullára. Engem nem hat meg, de úgy tűnik rá azért hatással van. Rendben is van ez, mivel nincs hozzászokva. Fura is lenne, ha ez hidegen hagyná. 

Szinte lelilul a szája ahogy rám néz, így inkább egy szót sem szólok csak megvárom mit reagál. Ahogy a konyha irányába rohan és megcsúszik, leesik, hogy agyvelőbe lépett. Van ez így, nem nagy úgy. Megvárom, hogy rendesen kihányja magát.

Nem teszek megjegyzést nem is sürgetem, pedig igencsak ildomos lenne minél hamarabb eltűnnünk. Már így is nagy teljesítmény, hogy nem kezdi el verni magát és kiborulni.

- Menjünk – mondja végül, miután alaposan kiadta, ami felkívánkozott.

Gyors léptekkel indulok meg a kocsi felé és beszállok a vezető oldalra. Gyorsan felveszi a ritmust és utánam eredve az anyós ülésre pattan be. Nem vacakolok, azonnal indítom a kocsit és nagy gázzal, kerék csikorgatva farolok ki az udvarból rá az útra. 

Ez egy viszonylag keskeny fákkal övezett úr. Nem főút. Egyre távolodunk, mikor egy rendőrautó jön velünk szembe. Nem hiszem, hogy miattunk jön, de szemet szúrhat neki, hogy drága kocsi.

- Bukj le – mondom ellent mondást nem tűrve. 

Jobb az elővigyázatosság azért őt mégis csak körözik. Vissza is veszek a tempóból és higgadt tempóban megyek el a rendőrautó mellet. Ahogy elhagyom megfordul és bekapcsolja a szirénát. Franc ez így nem jött be. Nem aggódom. Ezek szimpla rendőrök nem okoz gondot lehagyni őket. Könnyedén gyorsul a kocsi éppen csak oda kell lépnem neki, hogy a rendőrautó jócskán lemaradjon. Az út kanyarog és hiába kitartó ő mégis csak egy járőr. Onnan tudom, hogy csak meg akart bírságolni, hogy feladja és lelassít.

Ahogy távolodunk már van időm a történtekre koncentrálni és lassan ütemesen dobolni kezdem ujjaimmal a kormányt.

- A meggondolatlanságod miatt most már én is nyakig benne vagyok – sziszegem mérgesen. Azért mégis csak az életem döntötte romba.

- Így már legalább biztos, hogy segíteni fogsz – válaszolja gúnyosan. 

Valahogy sejtettem, hogy direkt csinálta, de nem mutathatom, hogy tudom.

- Te… direkt kevertél bele?! – kérdezek vissza erőteljes méreggel a hangomban. 

A legtöbben már fülüket farkukat behúzva mentegetőznének. Főleg az előzmények miatt, de ő nem teszi. Marad a dacos tekintet, pedig belül biztos van benne para. Ez bármilyen perverzen és betegen hangzik. TETSZIK.

- És ha így van? Mihez kezdesz, kidobsz a kocsiból? – kérdez vissza gúnyosan. 

Van vér a pucájában. Rendben akkor dobjunk rajta még egy kicsit. Arcizmaim összerándítom és megszorítom a kormányt, mintha valóban szorult helyzetben lennék és mérgesebb, mint valaha. Persze mérges vagyok, nagyon. 

- Azt kellene – vetem fel neki szinte lángoló pillantással.

- Csak rajta. Így elszalasztod minden lehetőséged, hogy tisztára mosd a nevem – fordul felém magabiztos vigyorral a képén. 

Valóban elhiszi, hogy ezzel nyerő helyzetbe került velem szemben. Azt hiszi kiismert és talált rajtam fogást, pedig még mindig nem tudja mi vagyok valójában.

 – Nélkülem már nem mész semmire – vigyorog a képembe, tőlem pedig egy amolyan „jogos a kijelentésed” pillantást kap

- Alamuszi vagy, nyuszika. De be kell látnom, okos is – mondom könnyedén. A helyzet felismerése nem igazán kifinomult, de az biztos, hogy van vér a pucájában. Végül is valószínűleg hazavágta az eddig felépített életem. Csakhogy ez még mindig meló számomra és ha vége új életet alakítok ki magamnak.

- Te komolyan őrült vagy. Egy kibaszott pszichopata – közli tényszerűen, majd kissé hisztérikus nevetésbe tör ki. 

Na erre most nincs idő.

- Várnod kell a kiborulással, amíg biztonságos helyre érünk – figyelmeztetem, de úgy tűnik ez is olyan amit meg kell élnie. Türelmesen várom, hogy abba hagyja.

- Úr isten, mibe keveredtem… - suttogja, arcát a kezébe temetve.

Remek, most meg átcsap önsajnálatba? Nem szólok semmit csak vezetek tovább.

Autózunk még egy darabig, félreeső bekötőutakon haladunk át, elhagyatott városrészek mellett. Végül a várostól néhány kilométerre állunk meg az erdőben, egy kis faháznál. A kocsival gondosan beállok a garázsba, majd kiszállok, ő pedig még mindig az önsajnálatba süppedve követ. Kissé kimerültnek is tűnik. Sajnálni nem tudom. Még mindig héderelhetne a kényelmes otthonomban, de ő inkább megkavarta a szert.

- Mi a franc ez a viskó? Itt fogunk bujkálni? 

Kérdésére nem válaszolva nyitom ki az ajtót, ami nyikorogva enged bebocsátást. Rég nem jártam itt. Nem is John nevén van így nehezebben fognak itt ránk találni. Ugyanakkor semmi kétségem, hogy előbb utóbb megtalálnak. Annyira jó lesz, hogy kitaláljam hogyan tovább és felkészüljek.

- Nem vagy megelégedve? – kérdezem felvont szemöldökkel.

- Jobbhoz vagyok szokva – jegyzi meg ahogy beljebb lép. 

Nocsak ki hitte volna?

- Most ezzel kell beérned – közlöm egyszerűen, hogy azért érezze miatta kell itt rejtőznünk.

- Kizárt. Jobbat érdemlek. Ilyen helyeken szokták lemészárolni a horrorfilmekben az embereket – jelenti ki, miközben fintorogva néz kőrbe a házban.

„Még bekövetkezhet, csak várd ki a végét” Fut át agyamon, de inkább nem mondok semmit, csak leszedem a bútorokat takaró lepedőket.

- Bármikor a rendelkezésedre áll egy minimál stílusú, többágyas börtöncella, csak kérned kell – jegyzem meg végül mosolyogva, bár kétlem, hogy eljutna a börtönig.

- Faszfej – sziszegi. 

Ez az ocsmány stílusa kevéssé teszi vonzóvá. Zavaróbb, mint a trehánysága.

- Már megint a mocskos szád. Sokkal vonzóbb lennél, ha nem káromkodnál folyton – jegyzem meg, ezt mondjuk őszintén.

- Úgy érted, nem vagyok elég vonzó a számodra?! Most egy világ omlott össze bennem –gúnyolódik tovább, majd fapofával: - Faszfej.

Nem tudom mennyire ildomos sértegetni azt, akin az élete múlik.

- Ülj le – dörrenek. Érezze végre, hogy nem ő irányít. Lassan végre felfogja, hogy jobb, ha azt teszi, amit mondok és leül én pedig vele szemben foglalok helyet.

- Jó nagy problémát okoztál. Így, hogy nekem is bujkálnom kell, jóval korlátozottabbak az eszközeim – sóhajtom, hátha felfogja. Nem csak velem szúrt ki hanem magával is.

- De ha így is sikerül megoldanod az ügyet, az nagy dobás lesz – veti fel könnyedén mire csak biccentek. Jó így tényleg kihívás, nagyobb kihívás.

- Először is be kell vásárolnunk, hogy néhány napig meghúzhassuk magunkat –vázolom fel a feladatot mit elsőként meg kell oldani. Szavaimra kivágja a pénzköteget az asztalra.

- Te nem mehetsz, túl feltűnő az a szőke fejed, simán felismernek – közli hetykén és magabiztosan. 

Egyrészt ő sokkal feltűnőbb, másrészt őt biztos körözik. 

- Mert egy koreai selyemfiú nem feltűnő – vágom rá.

- Nem annyira, mint egy benga szőke – vigyorg. – Amúgy is, nektek amcsiknak minden ázsiai ugyanúgy néz ki – legyint mintha ez teljesen általános lenne.

- Mi rá a garancia, hogy nem lépsz le? – kérdezem, bár nem lenne okos ötlet ha lelépne. 

- Semmi. De így már kvittek vagyunk – vigyorog.

Egy pillanatra át gondolom a helyzetet. Mérlegelek, hogy mennyire jó ötlet ez. Végül is mindegy, majd beszélek máskor az öreggel.

- Rendben. Írok listát – felelem végül és összeírom a lástát, majd pénzel együtt a kezébe nyomom.  Az egyik bankó kicsit más mint a többi. Az öreg érteni fogja, Yeounak fel sem fog tűnni. – Egyenesen odamenj és rögtön gyere is vissza. Ne állj szóba senkivel és ne kelts feltűnést – próbálok hatni rá, hogy komolyan vegye, de csak a szemét forgatja.  

- Úgy beszélsz, mint valami tanárbácsi – mondja szemtelenül.

Mintha nem lenne okom rá, hogy feltételezzem elcsalinkázik. Nincs és nem is volt vele szemben bizodalmam, és ezen nem javított, hogy kérés ellenére szarba kevert. 

- A tapasztalat azt mutatja, szükség van rá – vágom rá nemes egyszerűséggel. 

- Nekem meg egy normális ügyvédre lenne szükségem, nem egy pszichopata taplóra… - morogja.

Még mindig nem érzi, hogy neki egy ügyvéd a legkevésbé sem segítene. Majd, ha normálisan tud viselkedni kifejtem neki. 

Tudom, hogy fél és a félelmét flegmasággal, bunkósággal leplezi. Egész pontosan próbálja. Van ,aki elhinné neki, de én nem az vagyok aki ezeken nem lát át. Kell neki ez a séta és hogy gondolkodjon kicsit. Remélem megjön az esze mielőtt megöleti magát. 

- Siess vissza! – figyelmeztetem és választ nem is várva beteszem mögötte az ajtót. 

Volt dolgom bőven, hogy a lakhatóvá varázsoljam a kis faházat és a képemet sem ártott endbe raknom. Azért kaptam párat, talán kezdek kijönni a formából? Ellátom az arcom és beindítom a generátort, hogy legyen áramunk. Közben már a következő lépésemen agyalok. Muszáj volt megtudnom miért olyan lényeges ezeknek a nagykutyáknak egy fiatal srác kiiktatása. Végül is nem érdeke a kölyöknek, hogy kiadja valakinek, amit látott. Bűnbankan jó, de az nem is lehet olyan lényeges. Ezeknek a politikusoknak van ellenségük bőven. Kell, hogy legyen valami más ezzel a sráccal, valami amit nem akar elmondani, vagy nem tud róla, hogy nála van. Sok a lehetőség és mivel nem bízik bennem, amit nem csodálok nem fog beavatni. Mondjuk megkönnyítené az életem az biztos, de bizonyára sejti, ha kiadja magát már nem lesz rá szükségem. 

Ezeken rugózom amíg várok rá. Elég sokára érkezik meg.

- Baszki, felvásároltattad velem a fél boltot – néz rám szemrehányóan.

- Késtél – mondok csak ennyit.

- Ha arra vagy kíváncsi, a boltos kérdezte, mit csinálok itt, én pedig azt hazudtam neki, kempingezni jöttem néhány barátommal – feleli hetykén a fel sem tett kérdésre és hanyagul a kanapéra dobja a melegítő fölsőt. 

- Én most egy doboz cigi társaságában bezárkózom a fürdőszobába és addig áztatom magam, amíg ráncos nem leszek, mint egy mazsola – közli nemes egyszerűséggel. 

- Hagyj nekem is melegvizet – szólok utána, de nem is reagál. – Utána pedig lecserélem a kötésedet. – teszem azért hozzá. 

Bevonul a fürdőbe én pedig megcsóválva a fejem konstatálom, hogy ez a séta nem volt elég neki. Pedig jó lenne, ha összevakarná magát. Nekem le kell zárnom ezt az ügyet és nem csak a halom pénz miatt, hanem mert nem jó húzni ezeket a dolgokat. Kihűlnek a nyomok és a stressz is enyhül a másik oldalon, ideát viszont nő. 

Még igyekszem türelmes lenni, de holnap minden kép gatyába kell ráznom Yoeut. Felkapom a szatyrokat és a már hideg hűtőbe bepakolok.

Előveszek egy laptopot. Mindenhol tartok egy két kártyás nettel. Nem nagy GB de arra elég, hogy megnézzem a híreket. Tudni akartam, mit mondanak rólunk a hírekben. Ami meglep, hogy a gyilkosságokat nem nekem tudják be, hanem Yeounak. Ez már kezd nevetséges lenni. Engem bele sem vontak, nem is tesznek rólam említést. Ennek lehet több oka is, szóval egyenlőre nem vonok le messzemenő következtetéseket. 

Összecsukom és az órára nézek. elég rég bent van és fáradt vagyok. Pihenésre van szükségem. Odamegyek és bekiabálok.

- Az egész éjszakát bent akarod tölteni? 

- Ne ess kétségbe, mindjárt megyek – kiabál ki. Sóhalytok egyet lemondóan és összeszedem az elsősegély csomagot. Beviszem a szobába és kipakolom amire szükség lesz. 

- Gyere a hálóba, átcserélem a kötésed – kiabálok ki neki, hogy végre letudhassam és elmehessek fürdeni.

Kisvártatva meg is jelenik a szobában egy alsónadrágban. Nagyon szép a teste, talán nem is véletlen, hogy ebből él meg. Alaposan végig mérem és még mindig úgy gondolom, hogy ellenállhatatlan lenne ha tudna viselkedni.

 - Ne is álmodj róla, titkok őre – mondja fanyarul, mintha neki nem jönne be amit amúgy lát. – Még egy szobában sem vagyok hajlandó aludni veled – teszi hozzá.

- Akkor a kanapén alszol – közlöm nemes egyszerűséggel. 

- Még mit nem. Ez a test a kényelemhez van szokva, nem bírom ki egy lepukkant kanapén – játsza túl magát ismételten.

- Márpedig én az ágyon alszom, ha tetszik, ha nem. – teszem hozzá, hogy érezze már itt nem otthon van. Nem a viskó királyfia és még ha be is jön a külleme, bosszantóbb mint egy bazi nagy kő a csukámban. 

Mikor végre leül elkezdem lehámozni róla a kötéseket. kicsit bele ragadt a kötés már jóval előbb le kellett volna cserélni. A mozdulatra fel is szisszen. 

- Óvatosabban, baszd meg! Ez kurvára fáj – nyüszít és elhúzódik.

- Ne nyavalyogj, csak lefertőtlenítem – szólok rá.

- Ez borzasztóan néz ki – nyög fel, mikor megpróbálja megnézi a sérülést. 

Csak egy unott pillantással konstatálom a nyafogást. 

- Szépen gyógyul, hagyd abba a hisztit. – mondom és óvatosan lefertőtlenítem.

- Honnan tudhatnád? Nem vagy orvosdoktor, csak aktakukac doktor – jegyzi meg epésen.

Fáradt vagyok én ehhez a nyafogáshoz és bunkózáshoz. 

- Sosem fogsz már csendben maradni? – kérdezem kissé elcsigázottan.

- Szeretnéd?

- Igen.

- Akkor nem.

Nyafog tovább amíg el nem látom a sérülést. Még ahhoz is fáradt vagyok, hogy visszaszóljak neki. Legfeljebb kap egy tockost.

- Lefürdök én is – állok fel és nem várok választ, csak közlésként említem meg.  

Besétálok a fürdőbe, hogy végre a sok mocskot lesikáljam magamról, de ami ott fogad kiveri a biztosítékot. Gyakorlatilag sikerült összehoznia egy helyiségben egy szemétdombot és egy csikkestálat. Nagyjából ahogy belépek távozom seggel és visszarongyolok hozzá. 

- Ajánlom, hogy pakolj össze magad után – jelentem ki talán kicsit ingerlékenyebben.

- Különben? – morogja a párnából.

- Különben a garázsban alszol egy hálózsákban – jelentek ki nemes egyszerűséggel és hangomból kihallatszik, hogy szemrebbenés nélkül meg is tenném. Nagy nehezen kimászik és bevonul a fürdőbe. 

- Megfelel? – kérdezi, de még koránt sincs kész.

- A csikkeket és a hamut is – mondom keresztbefont karral, ellentmondást nem tűrően. 

- Tisztaságmániás faszkalap… titkok őre, meg a seggem, inkább a tisztaság őre… - morogja és nekiáll összeszedni a csikkeket.

Visszaszólhatnék, de nem látom értelmét. 

- Most már megfelel – közlöm elégedetten mikor végez.

- Remélem elcsúszol, bevered a fejed és kómába esel – néz rám angyali tekintettel.

Egy igazi kis pöcs. 

- Az neked sem lenne jó. – jegyzem meg, de nem többet egy szóval sem. 

- De pillanatnyi örömet okozna. Lefekszem – fordul el és bevonul a szobába én meg becsukom az ajtót.

Elkezdek vetkőzni és közben engedek magamnak vizet. Szerencsére átfolyós rendszer van, különben biztos melegvíz nélkül hagyott volna. Engedek egy kád vizet és bemászom. Jól esik a meleg víz a fáradt testemnek. Ennek ellenére nem áztatom magam órákig. Kicsit ellazulok és megmosakodva már ki is jövök. 

Mint rendesen mindent elpakolok, ahogy az normális lenne és egy törölközőbe tekerve magam kimegyek. Már az ajtóban látom, hogy középen helyezkedett el, mint egy kiskirály. Még mindig nem látja, hol ebben a gondolatmenetben a probléma. Megfordul az agyamban, hogy kivágom mint macskát szarni, de aztán végig mérem alaposan. így alvás közben csak a szépsége van a nagy pofája és a trehánysága nélkül. fáradt is vagyok, hogy most megint balhézzak vele. Inkább betakarom és mellé dőlve lehunyom szemem.

Halk szuszogása gyorsan álomba merít engem is, habár én nem szoktam mélyen aludni. A legkisebb nem odaillő zajra is felébredek. Ezért mikor álmába nyöszörög és mozdulva egyet teljesen rámtelepszik mint egy plüssmackó fel is ébredek. Kinyitom szemem és arca közvetlenül előttem van. Nem teszek semmit, csak átölelem, hogy kényelmes legyen és újra visszaalszom.

Másnap reggel a veranda nyikorgására pattan ki a szemem és felülve azonnal fegyvert rántok. 

-       Mi van már?! – morogja Yeou, mintha elfelejtette volna, hogy nem otthon van a pihe puha ágyikójában.

-       Csönd... – szólok rá és felveszek egy pólót.

Hangomra úgy tűnik észbe kap és leesik neki hol is van valójában. Azonnal a ruháiért nyúl. Ilyenkor mindig megállapítom, hogy eszes srác. Ha mennünk kell azonnal indulásra készen áll. Ahogy öltözik kopogást hallok amit egy ismerős hang követ.

-       Úgy tűnik öregszem! Megbotlottam egy kiálló deszkába. Nehogy lepuffancs John!

Felemelem kezem Yeou felé, hogy nyugodjon meg, nincs gond. Azért a fegyvert magamnál tartom, nem bízom alapvetően senkiben és bár Csabát ismerem gyerekkorom óta azért a bizalmam vele szemben sem teljes.

Óvatosan az ablakhoz megyek és kikukucskálva ellenőrzőm, hogy valóban ő az és nincs senki a közelében, vagy a kőrnyéken.

-       Gyere be, de csak ólmos lassan. – szólok ki, mire az ajtó lassan kinyílik és magasba emelt kézzel megjelenik a boltos vénember.

Először komoly tekintettel mér végig ahogy én magam is így teszek. Yeou bátortalanul, lép ki a szobából immár felöltözve és erőteljes értetlenséggel mér végig minket.

-       Maga a vénember a boltból... – állapítja meg.

Csaba felé pillant, komor tekintettel majd elneveti magát. Nevetésére leeresztem a fegyvert és lerakom az asztalra.

-       Jó meglátás. Te meg a kölyök, aki megolt 6 embert. – közli nemes egyszerűséggel.

-       Micsoda? Én nem... én senkit sem öltem meg! – vágja rá Yeou felháborodva. Tekintetét Csabáról rám szegezi, vádlón és kérdőn. Magyarázatot követelve az öreg kijelentésére.

-       A hírek szerint de. Megöltél 6 embert. A politikust és 5 ügynököt. Nem akartalak tegnap terhelni vele. Amúgy senkit sem ölt meg... – mondom Csabának.

-       Mi a fasz folyik itt már megint?! Ki ez a vénember és mi az, hogy én már 6 embert megöltem? ezt komolyan elhiszi bárki? – kérdezget és szinte remeg az idegtől.

Valahol érthető a felháborodása, de végül is mindegy, hogy egy vagy 6 ember megölésével vádolják, hisz nem arra megy a dolog, hogy börtönbe kerüljön.

-       Hűűűű mérgesnek tűnik... – kuncog Csaba. – csinálok egy kávét. – megy ki a konyhába.

-       Vegyük sorba. Ő ott Csaba... Csaba ez a napszájú srác Yeou aki nem ölt meg senkit.

-       Örvendek Yeou... – köszön neki Csaba.

-       Én még nem döntöttem el, hogy örvendek e. – morogja. Akár egy bolhás kutya.

-       Csaba egy régi barát, és mivel hazavágtad az álcámat, kellett a segítség, hogy beszerezzek pár dolgot a folytatáshoz...

-       Mit vágtam haza?! – vág szavamba elég ingerülten. - Most mondtad, hogy miden gyilkosságot az én nyakamba varrtak, téged mégis mivel vádolnak? Semmivel?! Lassan azon sem csodálkoznék, ha áldozatnak állítanának be! – bukik ki belőle.

Csaba a konyhából elneveti magát, de én csak komoran figyelem Yeou kiborulását. Had adja ki a mérgét, van benne bőven. Annak ellenére, hogy sokszor úgy fest, mint aki mindent leszar, valójában tele van haraggal.

-       Mi olyan nevetséges vén fasz?! – morran, de ez Csabát nem igazán izgatja föl. Ő is amolyan nyugodt alak.

-       Na jó én felöltözöm, addig próbálj meg lehiggadni és gondold át alaposan, miért nem engem vádolnak az ügynökök megölésével... – mondom neki a szokásos higgadt stílusomban.

Be is vonulok felöltözni és viszem magammal a fegyvert. Csaba odamegy Yeouhoz és az egyik kávét átadja neki.

-       Jót fog tenni vedd csak el. – mondja és mikor Yeou elveszi beleiszik a sajátjába. – John jelenleg egy ügyvéd a képletben. Nem keverik bele mert azt tervezik, hogy járulékos veszteségként civil áldozat lesz egy veszélyes gyilkos hajszolásában. Vagyis az, hogy nem adtak ki rá körözést nem jelenti, hogy nincs gondban. – magyarázza el miközben nyugodtan iszogatja a kávéját.

Alaposabban szemügyre véve egész jóképű fickó. Persze a kor már bőségesen meglátszik rajta, de fizikuma és sármos pillantása még megvan.

-       Milyen név az, hogy Csaba? – kérdezi, némileg terelve a témát. Nem akar vele erről beszélni.

-       Magyar... – feleli.

Nagyjából erre a végszóra lépek ki. Yeou még mindig feszült, de már nyugodtabb. Nem szól semmit csak figyel. Végig nézi csendben kávéját iszogatva ahogy összeírom a listát amire szükségem lesz. Ezek mind megvoltak a házamnál, de annak már lőttek.

-       Ez komoly lista. Mire készülsz? – kérdezi Csaba.

-       A CIA és az FBA karöltve akciót hajt végre. Az FBA külön megtehetné, de a CIA nem. Bárhol van a bibi ebben a sztoriban az elég magasan van ahhoz, hogy legközelebb ne 6 ügynököt küldjenek. – felelem.

Elveszi a listát és bólint.

-       Estére meg lesz... – mondja.

Felállok és adok neki jócskán pénzt, hogy mindent be tudjon szerezni. Mikor távozik Yeou felé fordulok, de még mindig csak hallgat.

-       Nem fogsz tudni tisztázni engem, volt rá esély valamikor? – jön a kérdése.

-       Nem valójában sosem volt rá esély... Nem rajtad múlt, nem is rajtam. A drága szeretőd elintézte a sorsod a halálával és, hogy rád bízott valamit amiről talán te magad sem tudod, hogy nálad van.

Ez egy fájdalmas mégis őszinte beszélgetésnek ígérkezik, amit már rég illett volna megejteni. Nem feltétlenül a részemről, sokkal inkább az ő részéről. Az én szerepem az ő szemszögéből nagyjából lényegtelen, de nekem segítség kellene.

-       És te, hogy kerültél ide? – kérdezi. – Látom azt hiszed tudok valamit, amit nem mondok el. Talán nálam van valami, talán nincs, de én nem tudom mit akarnak vagy keresnek azok az alakok, ahogy azt sem tudom, neked mi a célod. Valahol örülök neki, hogy meg akarnak ölni téged, mivel kezdem kilátástalannak érezni a helyzetem.

Hátra dőlök és úgy hallgatom mondandóját.

-       Jól van. Nem voltam veled őszinte és te sem velem. Az már nyilvánvaló lehet, hogy nem vagyok csak ügyvéd. Viszont hiszed vagy sem én sztár ügyvéd voltam amíg be nem zuhantál az életembe. Elhiszem, hogy nem tudod mit akarnak tőled és úgy érzem itt az ideje, hogy kicsit másként álljak hozzád. – magyarázom bizonytalanul.

Őszintén eléggé nehezemre esik az őszinteség. Sosem bíztam igazán senkiben és Yeou egyáltalán nem, szolgált rá, de mivel az ügyvédi álcámnak annyi, így is úgy is kénytelen leszek felszívódni, ha ennek az egésznek vége. Muszáj együtt működnünk, ha teljesíteni akarom a megbízást.

-       Mégis miről beszélsz? – kérdezi értetlenül, pedig bizonyára sejti, hogy kitálalok. Legalábbis egy részét.

-       Aznap azért voltam a hotel közelében, mert kaptam egy megbízást. A megbízás lényege az volt, hogy iktassam ki azokat, akik Holden életére törnek...

-       Kurvára elbuktál! – vág közbe.

-       Ugyan dehogy. – felelem magabiztosan. – Holden halott, de nekem nem megvédenem kellett, hanem elkapni azokat, akik az életére törtek. Ez a megbízás még mindig aktuális és időszerű. – teszem hozzá és tartok némi hatásszünetet, hátha van még kérdése, vagy közbeszólása.

Miután úgy fest egyik sincs folytatom.

-       Az nap kaptam a megbízást, így még nem igazán ástam bele magam a dologba. Azt tudtam, hogy te vagy a szerető és mikor a lábaim elé hullottál sérülten, kétségbeesetten. tudtam Holden halott és már nem tudok vele beszélni. ezért elvittelek téged. Reméltem tudsz majd valamit segíteni az üggyel kapcsolatban. Most pedig itt vagyunk. te nem tudsz segíteni és tönkretetted John életét.

mondandóm végére csend telepszik a szobára, mély némileg nyomasztó hallgatás. egy visszafojtott lélegzet és a kintről beszűrődő halk suhogás ahogy a fák között táncol a szél. Elmélázva néz maga elé. Fontolgatja vajon mennyire bízhat meg bennem. El kell ismernem sokkal jobban tetszik a srác, mint bárki akivel dolgom volt. Megfontolt és eszes, már-már ravasz, ugyanakkor, ha az érdeke úgy kívánja lobbanékony és heves. Kíváncsi vagyok, hogy vajon észre veszti e a jeleket, hogy most részben valóban együtt kell működnie velem.

-       Legalább most már értem, miért nem a rendőröket hívtad mikor összefutottunk. – mondja végül, de még mindig kattog a feje. – Nem csak a félszeműt akarod igaz? Nem csak azt a fickót aki meghúzta a ravaszt...

-       Bizony, hogy nem. Ő csak egy gyilkos, elhanyagolható. Volt valami Holdennél ami bármit is tartalmaz, valaki nagyon akarja elég magas körökből. Nem kizárt, hogy tönkre teheti az illetőt.

Újra gondolkodni kezd. jó kérdéseket akar feltenni.

-       Ki jöhetek élve ebből a történetből? Mi volt velem a terved miután mindent elmondok amit tudok? Meg akartál ölni? – teszi fel a kérdést némi félelemmel a hangjában. – Nem érdemlek halált. Valóban nem tudom mit bízhatott rám Holden. Talán mert sosem érdekelt igazán, hogy mi van vele. Sosem figyeltem rá igazán, csak a pénze kellett és a nyugodt kényelmes élet, amit biztosított.

-       Eredetileg az volt a tervem, hogy elmondod, amit tudsz, én pedig eljuttatlak a rendőrségre, mint ügyvéd és mikor felfedi magát a tettes akkor lecsapok. Nem érdekelt volna, hogy mi van veled, hogy túléled e a tárgyalást. – vallom be a rideg valóságot. – Bosszantó mégis eszes húzás volt részedről, hogy Johnt kiiktattad a képből. Így már nincs az ügyvéd, aki elvigyen a rendőrségre és mivel valószínűleg halállistára kerültem már a te életben maradásod is fontosabbá vált számomra. Most már meg van az opció, hogy alkut kössünk...

-       Mifélét? – kérdezi és bár láthatóan retteg, azért igyekszik tartani magát.

Mindig le tud nyűgözni engem ez a kölyök, és nem csak a szépségével. Igazi túlélő még a gyenge fizikuma ellenére is. Mintha pontosan tudná mikor engedheti meg magának a kiborulást és mikor kell komolyan, higgadtan viselkednie. ez nem tanulható én már csak tudom.

-       Túl akarod élni, én pedig le akarom zárni az ügyet. Te segítesz nekem én pedig életben tartalak, és ha ennek vége kapsz egy új személyazonosságot a zsoldom felét és mehetsz amerre látsz. – fejtem ki részletesen, hisz számára sincs más lehetőség. – Ne felelj azonnal, lesz még időd dönteni. – teszem hozzá mielőtt bármi elhamarkodottat mondana.

-       Miért ragaszkodsz ehhez az ügyhöz, ha még a gázsid felét is nekem adnád? Nem a pénzre utazol akkor mire? Miért nem lépsz le anélkül, hogy kockáztatnál? – jó kérdéseket tesz fel és én igyekszem a tőlem telhető legőszintébb válaszokat adni.

-       Holden nem John Hudsont bérelte fel. John egy ügyvéd, fedhetetlen büntetlen előéletű aki még a járdát sem mocskolja be. Holden a kaszást bízta meg azzal, hogy iktassa ki azokat, akik ártani akarnak neki...

-       Na várjunk csak!  - bukik ki belőle fanyar pillantással. - Téged kaszásnak hívnak? Ez hogy is mondjam elég gáz név nem? Most kezdem úgy érezni, hogy megint szórakozol velem és ködösítesz! – mondja türelmetlenül.

-       Majd kitérek rá, hogy miért szereztem ezt a GÁZ nevet az alvilágban oké? – biccentem oldalra a fejem, mire felsóhalyt és megpróbál lehiggadni. - Úgy vélem okkal tette. Nem bízott abban, hogy túlélheti a helyzetet, de biztosra akart menni, hogy halála után is megfizessenek a haláláért. Néha odafigyelhettél volna rá. Roppant határozott és következetes fickó lehetett. És a gáz nevem. – térek rá a fennakadás okához. – Szerinted miért lett ez a nevem?

Unottan mér végig, még a szemét is megforgatja. Valóban ez egy elég fura, már-már röhejes név ha nem tudjuk miért.

-       Mindenkit megölsz? Ez akkora faszság... – csóválja a fejét.

-       Nem egészen. Próbálj meg a kaszással alkudozni. Mindenki tudja, hogy a megbízást teljesítem. Ha eljutok a célpontig azt likvidálom és nem alkudozom. Hiába kínálnak többet velem nem lehet alkut kötni, ahogy a kaszással sem.  Így már tiszta? Nem én találtam ki ezt a nevet, csak rám ragadt.

-       Ufff még így is elég teátrálisan hangzik, de oké... – legyint. – viszont akkor mi ez az alku velem?

-       Te nem vagy célpont. – vágom rá.

-       Milyen megnyugtató. – vált cinikusba újra. Mintha ezzel próbálná leplezni a félelmeit.

-       Mivel egy levegőt szívsz velem azért ez megnyugtatónak kellene lennie. – mosolyodom el.

-       Jól van mondjuk, hogy áll az alku. Más választásom úgy sincs. Mit akarsz tenni most? – kérdezi és kezd újra feszülté válni.

Persze nem hisz nekem, de valóban nem maradt túl sok lehetősége az ugrálásra. Nekem pedig luxus lenne megölni vagy megöletni így, hogy halállistára kerültem. Ami szintén nem elhanyagolható, hogy ameddig él egy bosszantó tényező azok számára akik őt akarják és én szeretek másokat bosszantani.

-       Be kell mennem a városba, utána járni ennek a félszemű fickónak. talán elvezet a felső, de legalábbis a felsőbb szintre. – mondom a szokásos könnyed stílusomban.

-       Hogyan? Ezt már tisztáztuk, feltűnő vagy! – vágja rá.

-       Mi van aggódsz értem? – vigyorgok.

-       Egy frászt! Magam miatt. Mi van ha kinyírnak téged. akkor esélyem sem , marad... – morran, de csak mosolygok rajta.

-       Majd meglátjuk. – mondok csak ennyit. - Készíts reggelit, ezzel azért boldogulsz egyedül nem? – kérdezem.

Elindulok be a fürdőbe és beteszem magam mögött az ajtót. Odabent a kis szekrényből előveszek egy két dolgot. Nagyon ritkán kell álcáznom magam és nem is szeretem. Önimádó révén teljesen elégedett vagyok a külsőmmel, de most szükség van rá.

A hajam befestem barnára. Egy egyszerű hajszínező ami két mosással lemosható, de jól fed. Kontakt lencse és szakál. Kiváló minőság és mikor felrakom akár az igazi. A szemem is egy jellengelen sötétbarnát kap, így már nem is hasonlítok önmagamra ahogy a tükörbe pillantok.

-       Hogy utálom ezt... Egy ápolatlan hobó... – jegyzem meg magamnak a tükörbe, habár valójában így is jóképű vagyok, csak nem szeretem ezt az ápolatlan hatású külsőt.

Kijövök a fürdőből és a konyha felé veszem az utat. Yeou a konyhában éppen paradicsomot szeletel és mikor belépek a konyhába felnéz rám. A legnagyobb meglepetés ezután ér.

-       John!! – kiáltja el magát és a kést, ami a kezében van megküldi felém.

Sok időm nincs lereagálni, csak a felém repülő kést, amit a mellkasom előtt kapok el alig 20 cm-re. A vér is megfagy bennem, de nem csak bennem hanem Yeouban is. A felismerés részéről is elérkezik, több is egyszerre.

-       Én vagyok az mi a here van?! – kérdezem erőteljes ledöbbenéssel a hangomban.

Az meg sem lep, hogy meg akar ölni, de a módszere eléggé megdöbbentő és lenyűgöző egyben. Ezek komoly képességek. Így eldobni reflexből egy kést nem mindenki tud.

-       Sajnálom, basszus, basszus, basszus... – jön oda hozzám és elveszi a kést. – Megijedtem azt hittem valaki bejött és meg akar ölni... – magyarázkodik zavartan, amivel csak arról akarja terelni a témát, hogy hogyan képes így eldobni egy kést.

Persze lehetne, hogy vaktában eldob egy kést. Erre bárki képes, de ilyen precízen, pontosan tudva, hogy a késheggyel előre fog beleállni az áldozata szívébe kevesen.

Faggathatnám a dologról, de most megadom neki amire vágyik és hagyom a dolgot annyiban. Ugyanakkor jobb, ha vigyázok magamra mert tartogat még meglepetéseket Yeou nem is kicsiket. Viszont be kell vallanom, hogy perverz mód ez a tény eléggé izgató. Yeou egyre vonzóbb és vonzóbb lesz számomra. Egy angyali külsővel megáldott démon, akár csak én.

-       Jól van szólhattam volna, hogy átalakítom magam kicsit. Legalább az álcám jónak mondható. Nem ismertél föl, akkor más sem fog. – felelem jelezve, hogy nem fogom faggatni emiatt, most nem.

-       Akkor is sajnálom... ki vannak az idegeim azt hiszem... – szeleteli tovább a paradicsomot.

Leülök az asztalhoz és várom, hogy megterítsen. Csak pár szendvicset gyártott, de a konyha mégis egy csatatérre kezdett hajazni. Figyelem őt a mozdulatait, de leginkább ki akarom deríteni mi lehet ilyen vonzó benne.

Kirakja a szendvicseket és a paradicsomot meg paprikát, amit összevágott. hozzá egy kis narancs levet önt ki és leül velem szembe. Kissé kerüli a szemkontaktust, azt hiszi ha rám néz a késdobálós incidenst fogom feszegetni, pedig eszem ágában sincs.

-       jó étvágyat... – mondja és enni kezd.

Biccentek és én is enni kezdek, de közben figyelem őt ami talán zavarja, mégsem teszi most szóvá. Más esetben már elküldött volna a búsba. Ez a késes dolog egy olyan képesség lehet amit mélyen titkol mások elől.

-       Reggeli után elmegyek. Remélem bízhatok benne, hogy nem csinálsz baromságot amíg távol vagyok.

-       Mégis mire gondolsz? – kérdez vissza mintha valóban nem értené. – Ezen nem kell rágódnod, mert veled megyek. – jelenti ki.

-       Már miért jönnél? Téged köröznek és csak láb alatt lennél. – felelem.

-       Nos így biztos lesz, hogy nem csinálok semmi butaságot ahogy fogalmaztál és amúgy is, egyedül ki fog megvédeni, ha bármi történik? – kérdez vissza.

Engem akar szemmel tartani, de nem mondja ki, hogy nem bízik bennem. Ugyanakkor kockázatos őt is magammal vinnem, habár itt hagyni sem biztos, hogy jó ötlet. Valamiért imád keresztbe tenni másoknak, főleg nekem. Akkor miért akarom egyre kevésbé kinyírni?

-       Jól van, ha velem akarsz jönni ám legyen. Viszont mindent úgy kell tenned ahogy mondom kérdések nélkül. Figyelmeztetlek több húzásod nincs. Alku ide vagy oda, ha direkt keresztbe teszel nekem, garantálom, hogy én magam foglak megölni... – fejtem. ki csak a tisztánlátás végett. Bármennyire is tetszik Yeou ha hátráltat megölöm.

-       Jól van felfogtam... – mosolyog és nagy erőfeszítésébe telik, hogy ne vágja hozzám a narancs levét.

Nem zavar, hogy paprikás. Kifejezetten tetszik mikor ilyen. Még a szeme is szikrákat szór és ha szemmel gyilkolni lehetne, már rég halott lennék.

Szépen csendben megreggelizünk és bár nagyon bosszant a kupleráj, most megpróbálok elsiklani fölötte. Nehezemre esik. Én nem csupán rendmániás vagyok. A zsigereimben van, hogy mindennek rendben kell lennie. Ezt a tényt bármennyire próbálom leplezni mindig kibukik nálam és látványosan bosszant.

Már épp azon vagyok, hogy most felállok és összepakolok, hisz végül is ő csinálta a reggelit. Legyen ez munkamegosztás, de mielőtt mozdulhatnék feláll és elkezd rámolni. Ezt valahogy jó látni és most az sem érdekel, hogy miért csinálja. Felállok és mellé lépve segítek neki. Ez a pár perc csend és nyugalom vita nélkül egy teljesen normális dolgot csinálni jól esik.

-       Na húzzunk bele... Valami álca neked is kell. Azt mondod én feltűnő vagyok, de te is világítasz a tömegben.

-       Jól van és mire gondolsz? – néz rám. kicsit fura, mintha manipulálni akarna megint.

Persze valószínűleg a konyhában történtek is erre mentek ki, szóval illik felvennem vele a ritmust.

-       Kapucnis pulóver sapka... – borzolom meg a haját és összeszedem amire szükségünk lehet.

 

Motorral megyünk. Egy részt a kocaim azonnal felismernék rendszám alapján, más részt könnyebb menekülni motorral a városban és parkolni is.

A CIA kirendeltségnél van egy olasz kávézó, amit az ügynökök előszeretettel használnak. Remélem a mi félszemű gyilkosunk is imádja ezt a helyet. Útközben megállok és veszek egy mobiltelefont. Sima kártyafüggetlen készüléket majd a kávézóhoz megyünk és leülünk a teraszhelyiségbe ahonnan rálátni a székházra.

-       Na és most? Itt ülünk és várunk? – kérdezi kissé unottan.

-       Nagyjából igen. Mit hittél, hogy beszivárgok az épületbe? Nem bulizni vagyunk itt hanem megfigyelni... – mosolygok. – Igyál egy kávét.

Végszóra meg is jelenik a várva várt fickó. a félszemű gyilkosunk aki remélhetőleg elviszi a telefont arra a pontra ahová kell. Mikor felénk tart eléggé nézi Yeout. Valószínű, hogy ismerős neki valahonnan és ezt a felismerést gyorsan el kell oszlatnom, hogy ne akarja tovább nézni.

-       Olyan gyönyörű vagy ma édes... – húzom magamhoz egy vad és szenvedélyes csókra.

A pasas azonnal elfordul. Homofób is ez még jobb. A smaci amúgy is zavarba hozza az embereket, hát még ha egy meleg pár teszi. Elvonul mellettünk én pedig elengedem Yeout.

-       Ezt meg ne próbáld újra! – morran halkan.

-       Muszáj volt cuki pofa. – kacsintok. – Várj meg odakint fizetek és jövök... – cirógatom meg az arcát mosolyogva.

Felállok és bemegyek a pasas után mintha fizetni szeretném a kávékat. Úgy lépek mögé, hogy mikor megfordul azonnal belém is ütközik. Lendületből jövök így egy elég zavaró és erőteljes ütközés jön ki belőle.

-       jaj uram elnézést, megütötte magát? Had segítsek... – teszem a szépet egy kisebb olasz akcentussal és közben a zsebéből kiveszem a mobilját és kicserélem az én mobiltelefonomra.

-       Hagyjon békén maga barom! – pattog, mint egy kretén és közben igazgatja magát.

Felemelem kezem és ellépek majd a pulthoz lépve kifizetem. a kávét és már lépek is. Még hallom ahogy a háttérben szitkozódik. Nem is tűnt fel neki, hogy ki lett cserélve a telefonja. Mákomra jól kategorizáltam be, hogy milyen típust használnak az ügynökök így súlyra és formára is megegyezik. Persze ha megnézné észrevenné, de addigra már amúgy is mindegy lenne mert az övé nálam van.

Kimegyek Yeouhoz és az egyik félreeső sikátorba megyünk a motorral, ahol nincs térmegfigyelő kamera. Yeou érdeklődve figyeli mire készülök, de nem kérdezi. A telefonról lementek minden adatot egy adattárolóra. Nem okoz gondot feltörni a rendszerét, de roppant érdekes adatok vannak rajta.

-       És most telefonáljunk... – tárcsázom azt a telefont, amit a zsebébe csúsztattam.

Szívesen megnézném a képét, hogy miféle telefon van nála. Végül felveszi és bizonytalanul szól bele.

-       Igen?

-       Végre beszélhetünk is. John vagyok emlékszik igaz?

-       Te mocskos ki...

-       Uram ez nem szép, miért szitkozódik? Nem ezért hívtam. Kicseréltem a telefonját, amit nyilván észrevett. Szeretnék beszélni a megbízójával. Nem sürgetem, nem kell gyors döntést hoznia. Holnap ugyan ebben az időben ezen a telefonon fogom keresni. Addig döntsék el akarnak e alkudozni. – mondom el majd kinyomom és a telefont a kukába vágom.

-       Mehetünk. – szállok fel a motorra és kihajtunk a sikátorból. Még a visszapillantóban látom ahogy a félszemű kirongyol a kávézó elé és zavartan pillant kőrbe. Nem foglalkozom vele, csak ki a városból vissza a rejtekhelyünkre.


vicii2021. 02. 22. 21:50:11#35915
Karakter: Yasaeng Yeou
Megjegyzés: (Narciszomnak)


 - Remek… látom, figyelsz végre – mondja halk hangon, tekintetével közben fogva tartva az enyémet. A meglepettségtől megszólalni sem tudok. – Azt hiszed, ez a gödör alja, vagy úgy véled, ennél már nincs lejjebb? – kérdi, szinte már jókedvűen, de szorítása kicsit sem enyhül a karomon.
- Gyilkosságért köröznek baszki! Mi van ennél lejjebb?! – kérdem kétségbeesetten, de már jóval halkabb hangon, kezd kitisztulni a fejem, ahogy a szívem egyre hevesebben dobog. Elér a felismerés, hogy nem a megmentőm karjaiba szaladtam bele, csak egy újabb csapdába…
Mégis mi a francot akar tőlem? Egyáltalán ki ez a férfi? Merthogy nem csak egy sima aktatologató, nyakamat tenném rá. A fenyegető aura, ami belőle árad, a szenvtelen szempár, az idegesítő nyugodtsága…
Végre elenged és visszaül szembe a fotelbe, én pedig gyanakodva figyelem, finoman simítva meg a bőrömet, ahol az előbb markolt. Ennek nyoma marad…
- Még szép, hogy van lejjebb… - kontráz, nekem pedig kiszárad a szám. Mégis miről beszél…? – Fogalmas sincs, milyen mély a nyúl ürege és a legalján nem a halál vár. Felvázolom neked, mi is vagy jelen pillanatban, talán akkor megérted, miért is kell összeszedned magad és olyan részletesen beszámolnod a történtekről, amilyen pontosan csak tudsz – mondja kioktató stílusban, utoljára a tanárom beszélt így velem még az iskolában. Tekintetében néma ígéret.
Mégis ki ez az ember…?
Hirtelen józanság. A fejem kitisztul, a szívem hevesen kezd dobogni, az adrenalintól zúg a fülem. Ez a férfi veszélyes. Ha nem teszek a kedvére, rám is veszélyt jelent. Ha nem is ő maga, de közvetetten. Bármikor kiszolgáltathat a rendőrségnek vagy a nyomomban loholó gyilkosnak. Tőle függök jelen pillanatban.
- Miféle ügyvéd vagy te? – kérdem remegő hangon, őszinte döbbenettel az arcomon.
- Emberjogi… - válaszol tömören de határozottan.
A szobára feszült csend telepszik, hallani vélem a saját dübörgő szívverésem. Nagyot nyelek.
Vegyük sorra, mit tudunk. Egy gyilkos van a nyomomban, aki feltehetően minden áron le akar vadászni, mert én vagyok az egyetlen, aki látta az arcát. Mégha most nehezen is tudom felidézni, biztosan felismerném, ha újra látnám. A rendőrségnek szintén rám fáj a foga, de ők valószínűleg csak bűnbakot csinálnának belőlem. Egyszerű és kézenfekvő megoldás ráhúzni a vizes lepedőt a szeretőre. Ha szerencsém van, jó magaviselettel egy évtizeden belül szabadulok. Talán átvészelhetem a börtönt mint valaki kurvája, de valljuk be, kevés eséllyel.
Mindent egy lapra kell feltennem. Fel kell használnom ezt a férfit, hogy segítsen kimászni ebből a gödörből. Első lépésként szimpátiát kell ébresztenem benne.
- Emberjogi ügyvéd? – kérdem újra halkan, az arcát vizslatva közben.
- Igen – mondja nyugodt hangon, és az arckifejezéséből semmit nem tudok kiolvasni. Pedig általában könnyen kitalálom az emberek hátsószándékait, ez a férfi titok számomra. De az ösztöneim mégis azt súgják, hogy veszélyes. Az egész karizmája erről árulkodik.
- Akkor, hogy most ezt megbeszéltük, felvázolom a helyzeted. Amit tudsz, hogy gyilkosságért köröznek és téged vádolnak mindennel, amit nem te követtél el. De több vagy ennél. Szemtanú vagy, mivel láttad a gyilkos arcát akkor is, ha jelenleg nem tudod pontosan felidézni. Ez csak abban az esetben lenne jó számodra, ha az, aki hajtóvadászatot indított ellened, nem téged akarna bűnbaknak, hanem mint én, az igazságra törekedne. Szóval jelenleg az egyik oldalon vagy te velem… - mondja sokat mondóan, felemelve a két kezét, akár egy mérleget. – A másik oldalon mindenki más. A gyilkos, a megbízója, a rendőrség és a közvélemény. Az előéleted és a tény, hogy a szeretője voltál az áldozatnak, aki nyilván eltartott téged, nem a legszebb színben tüntet fel… - vázolja egyszerűen a helyzetet, elbillentve a mérleget erősen az egyik oldalra. Felfortyanok.
- Leszarom! – kiáltom dühösen. – Senkinek semmi köze hozzá, hogyan élem az életem és kivel baszok bármi indokkal is! Faszomat, én nem vagyok gyilkos, ez miért nem elég?! – kérdem kétségbeesetten, de a hevességem kezd elpárologni. Belátom lassan, milyen reménytelen is a helyzetem.
- És újra itt a mocskos szád… - sóhajt fel színpadiasan, így tényleg valami kibaszott tanárra hasonlít. Az őrületbe kerget. – Hallottad, mit mondtak rólad a híradóban. Lecsúszott drogos, szerető. Gyakorlatilag prostinak tituláltak és őszintén szólva, az is vagy. Ha most egy drogtesztet csinálnának, annyi anfetamin és alkohol lenne a véredben, amitől egy víziló is kifeküdne. Szóval jobban tennéd, ha befognád a kis szád és figyelmesen hallgatnád, amit mondok – mondja hűvösen, én pedig némán csikorgatom a fogam egy hosszú másodpercig. Bassza meg…
- Ez nem fair… majdnem megöltek, most meg gyilkossági vád… - nyüszítem elkeseredetten. Kurva élet… mikor már sínen volt az életem… - De igaz… néha használok drogot… és iszom is. Fiatal vagyok és szeretek élni. Ez akkora bűn lenne? Nem akarok börtönbe menni valamiért, amit el sem követtem… mégis milyen gyakran ítélnek el ártatlanokat? – kérdem őszinte kíváncsisággal a férfira pillantva, kétségbeesett tekintettel.
- Össze kell szedned magad, mert nem számít, hogy fair vagy sem. Ez van – mondja közönyösen, én pedig beharapom az alsó ajkamat. Kétségbeesetten, segélykérően pillantok rá, de arcizma sem rezzen. Vagy ennyire jól leplezi az érzelmeit, vagy átlát rajtam, vagy csak simán lelketlen… vajon melyik a három közül?
- Sajnálom és megértelek, de most nem azaz időszak van, mikor összeomolhatsz. Kimerült vagy, sérült, gondolom éhes is. Zuhanyozz le, persze óvatosan a kötés miatt. Addig szedek ki kaját és kerítek ruhát, ami jó lehet rád – mondja, immár kicsit együttérzően. Talán mégis tudom valamelyest manipulálni. De óvatosnak kell lennem. Ez a férfi közel sem olyan, mint akikkel eddig dolgom volt. Van benne valami különös. – Rengetegszer láttam, hogyan csinálnak bűnbakot tisztességes emberekből, csak azért, mert valakinek érdeke fűződött hozzá. Sajnálom, ha nyers voltam, csak én tényleg hiszek az ártatlanságodban és végig hallgattam, mit mondanak rólad. Itt sem az igazi bűnöst keresik! – mondja, hangjában felháborodás, de az egész jelenet mesterkéltnek tűnik. Most játszik velem…? Nem stimmel, az előbb még fenyegetőzött, drogos prostinak titulált, most pedig az ártatlanságomat hangoztatja…
Baszki, megszívtam.
Mindegy, szerepben kell maradnom legalább egy kis ideig. Ha nem is veszi be, amit előadok, annyit elérek ezzel az egésszel, hogy nem adom ki magam.
De ha már így játszunk, ráteszek még egy lapáttal.
Mondandója nyomán megkönnyebbülten elmosolyodom, szemem sarkában a hála könnycseppje remeg. Látom megvillanni a tekintetét.
- Köszönöm, az nagyon jól esne… - sóhajtom hálásan, lesve minden rezdülését közben. Ki kell derítenem a szándékait.
- Egyelőre ne köszönj semmit, a fürdőt meg pláne ne, csak szedd össze magad – mondja higgadtan felállva. – Jelenleg csak azt értem el, hogy én is nyakig benne vagyok. Most én sem tudnám igazán kimagyarázni magam, hogy miért nem adtalak föl és miért rejtegetlek itt a lakásomon – magyarázza fontoskodva, talán a jóindulatáról próbál meggyőzni, vagy arra akar rávezetni, ne csináljak semmi hülyeséget. Kénytelen vagyok rábízni magam, nincs választásom.
Megmutatja a fürdőszobát, kapok egy törölközőt meg egy pólót, amit felvehetek a véres, szakadt ruháim helyett, majd magamra hagy.
Elismerően fordulok körbe a hatalmas fürdőszobában. Igazán puccos, rengeteg márvány és gránit, de a jóízlés határain belül. Gátlástalanul nyitom ki a tükrös polcot, hogy belekukkantsak, majd szaglászok végig néhány üvegcsét és elismerően felmorranok. Csupa drága pacsuli, első osztályú parfümök. Van ízlése, meg kell hagyni.
Sóhajtva állok neki lehámozni magamról a véres ruháimat, egy-egy mozdulatnál felszisszenve. A pólómat kész szenvedés levenni, ahogy a fejem fölé emelem a kezemet, iszonyúan nyilallni kezd a vállam. Fenébe.
Kíváncsi vagyok, vajon hogy nézhet ki a sebem, de nem merem megbolygatni a kötést. Fáradtan lépek be a hatalmas zuhanykabinba, majd megnyitom a vizet, beállítom olyan forróra, amit csak képes elviselni a bőröm, aztán sóhajtva élvezem, ahogy a forró víz bizsergeti a testemet. Elemi erővel szakad rám az elmúlt nap minden fáradtsága. A fejem kitisztult, de alig tudok rendet tenni a gondolataim között. Minden olyan zavaros lett egyik napról a másikra. Mégis hogy történhetett ez…?
Olyan sokat dolgoztam ezért a kényelmes életért, erre egy éjszaka alatt a feje tetejére fordult. Kurva élet.
Áztatom magam egy ideig, töprengek, de mivel nem jutok semmire, kiszállok a zuhany alól és megszárítkozom. Felhúzom a pólót, amit kaptam, majd felvont szemöldökkel nézem meg magam a mosdó feletti tükörben. Úgy nézek ki, mint aki az egész éjszakát vad keféléssel töltötte és most a szeretője pólóját kapta magára. Remek. Elhúzom a szám.
- Ez jól esett, de még mindig nem látom túl rózsásnak a helyzetem… - sóhajtom visszatérve a nappaliba, de az orrom kellemes illat csapja meg. Bepillantva a konyhába meglátom a megterített asztalt és elégedetten elmosolyodom. Az idegesség miatt eddig nem éreztem, hogy éhes vagyok, de látva az ételt összefut a nyál a számban.
- Nem is az, de ettől még enni kell – süti el a bölcsességet, majd hellyel kínál, így asztalhoz ülünk.
- Tényleg segítesz? Mégis hogyan? – kérdem, még mindig gyanakodva, kicsit elengedve egyenlőre a motivációját. Úgysem fogom megtudni, amíg úgy nem dönt, elárulja, kár hát tovább lovagolni a témán.
- Az attól függ… - kezd bele kimérten, én pedig gyanakodva hallgatom. Már gyerekként megtanultam, hogy nem létezik önzetlen segítségnyújtás. Apám alaposan belémverte többek között ezt is. – Mennyire tudod pontosan előadni, ami történt. Jó étvágyat – teszi hozzá, miközben önt mindkettőnknek egy pohár bort. Némán enni kezdek és csak hallgatom. – Az, amit el tudsz mondani fogja adni a következő lépést. Mikor Holden megérkezett, milyennek érezted? Olyan volt, mint mindig? Stresszes volt, esetleg feszült vagy félt? Mondott valamit, amiből kiszűrhető, hogy féltette az életét? – kezdi újra a kérdésáradatot, ezúttal csevegő hangnemben, én pedig konokul bámulom a tányéromat. Mi ezzel az egésszel a célja? Egy ügyvéd minden körülmények között azt javasolná, adjam fel magam, hiszen a bujkálással mintegy elismerem a bűnösségem. Egy ügyvéd mindig a saját feddhetetlenségére törekedne, pláne nem rejtegetne egy gyilkosságért körözött prostit.
- Finom a hal… - töröm meg végül a beállt csendet, majd felpillantok azokba a fagyos szemekbe. – Nézd… nem tudom, mit szeretnél pontosan. Holden politikus volt, folyton feszült és ideges valami miatt. Hozzám azért jött, hogy kikapcsolódjon és levezesse a napi stresszt. Amint pedig elmésen megállapította a híradó, én drogos vagyok és ittam is. Fogalmam sincs, milyen állapotban volt – hazudom szemrebbenés nélkül.
Emlékszem, hogy azt mondta, valaki megfenyegette őt, emiatt pedig nagyon zaklatott volt. Még sosem láttam azelőtt olyan feldúltnak.
- Értem… - sóhajt fel bosszúsan. – Akkor vegyünk egy egyszerű kérdést. Egyszerű, de annál logikusabb. Egy öt csillagos szállodában miért nem rögzített a kamera semmit? A kamerarendszer milyen utakon járt, mikor a gyilkos üldözött téged? – kérdi könnyed hangon, poharát a kezébe véve odakoccintva az enyémhez. Döbbenten nézek vissza rá. Ez eddig eszembe sem jutott.
- Honnan tudhatnám, bassza meg?! – fortyanok fel a saját ostobaságomon, aztán dühösen emelem a számhoz a poharam és egy hajtásra kiiszom belőle a bort.
- Én megmondom – vág a szavamba fölényesen. – Vagy nem volt rajta senki, vagy egyszerűen téged akarnak kihozni gyilkosnak és akkor hiába kerülsz a rendőrségre. Nem reménykedhetsz igazságban. Ideje lenne meglátni, hogy kiben bízhatsz jelen helyzetben.
- Hogy kiben? Szerintem senkiben – válaszolom fanyarul, hátradőlve a székben keresztbe fonom a karomat. – Azt mondod, bízzak benned? Nevetséges. Nem ismerem a szándékaid és azt sem értem, neked mi a hasznod ebből? – szegezem rá a mutatóujjam gyanakvóan.
- Ahogy gondolod. Bármikor elmehetsz, de utána egyedül maradsz. Ha pedig felhozol engem, azt fogom mondani, hogy fegyverrel kényszerítettél arra, hogy kicsempésszelek a városból. Vajon kinek fognak hinni? – kérdi, enyhe fenyegető éllel a hangjában. Felállva az asztaltól a tányérját rögtön a mosogatógépbe pakolja.
A méregtől enyhe pír futja el az arcomat. Most megfenyegetett?!
- Baszódj meg, te seggfej! – tör ki belőlem, szavaim nyomatékosításaként az asztalra csapok. – Hogy van pofád ilyeneket mondani, miután elvileg hiszel az ártatlanságomban?! – kérdem dühösen, szikrázó szemekkel. Képmutató rohadék! – Azt mondod, rejtegetek valamit? Mintha te mindent elmondanál! Ismerem az embereket, érdek nélkül nem tesznek jót… és te végképp nem tűnsz annak a jótét léleknek. Talán neked kellene először előadni, hogy mit titkolsz… - mondom felhúzva az orrom, próbálva minél magabiztosabbnak mutatkozni. De persze pontosan tudom, milyen patthelyzetben is vagyok.
Nem szól, csak néz rám azokkal a furcsa, hidegkék szemekkel, amikből képtelen vagyok kiolvasni bármit is. De a tekintete kényelmetlen érzést kelt bennem.
- Bemegyek a városba és megpróbálok kicsit utána járni a dolgoknak. Na meg persze rád való ruha sem ártana. Addig lesz időd átgondolni, mit szeretnél. Nem erőltetek rád semmit – jelenti ki, majd egyszerűen sarkon fordul. Döbbentek állok fel a konyhaasztaltól. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta, amit mondtam?!
- Szórakozol velem?! – kérdem a fogaim között szűrve, követve őt a nappaliba. Felmarkolja a kocsikulcsát, majd felém fordul, apró, számító kis mosollyal. Mintha direkt akarna feldühíteni.
- Én magam vagyok a titkok őre, de az én titkaim a te helyzeteden nem változtatnak. Magadra koncentrálj és arra, hogyan úszhatnád meg ép bőrrel. Ez nem szórakozás, csak munka. Viszont, ha már ilyen őszinte vagy, én is az leszek. Ha nem vagy a hasznomra, akkor csak az utamban vagy.
Mint mondtam nekem mindegy, hogy maradsz vagy mész. Viszont mire visszaérek, ezt döntsd el. Adok ruhát, pénzt és utadra engedlek… - közli tárgyilagosan, én pedig megütközve nézek rá. – Ezen rágódj angyalka… Jah és még valami. Gondolom mondanom sem kellene, hogy nem nyitsz ajtót senkinek, ne hívj föl senkit telefonon. Jelenleg senki sem tudja, hogy itt vagy. Ez maradjon is így… - figyelmeztet, majd pajkosan rámkacsint és egyszerűen faképnél hagy. Egy hosszú pillanatig csak állok és nézem a becsukott bejárati ajtót, aztán tehetetlen dühömben káromkodok egy nagyot és belerúgok az első utamba kerülő dologba, jelen esetben egy fotelbe.
- Titkok őre, meg a seggem… micsoda nagyképű, tudálékos fasz… - sziszegem magamban, majd idegesen kezdek fel-alá járkálni a nappaliban. Az ajkamat harapdálva gondolkodom.
Vegyük sorra. Vadásznak rám, valószínűleg a rendőrség is csak egyszerűen kézre akar keríteni aztán rács mögé csukni, hogy meghurcolhassanak. Jelenleg az egyetlen esélyem ez a nagyképű, szőke faszkalap. De rohadtul gyanús nekem ez az ürge. Valami nem stimmel vele, de egyenlőre nem tudom megmondani, hogy mi. Más embereken könnyen átlátok, gyorsan tudom manipulálni őket, de ő… egyszerűen nem tudok rájönni, mi járhat a fejében. És ez rohadtul zavar. Sokkal jobban, mint kellene. Veszélyes, és jobb, ha óvatos vagyok vele, az biztos. Nem szabad túl sok mindent elárulnom neki. Elő kell állnom valami ütőkártyával. Valamivel, ami bebiztosítja, hogy tényleg érdekében álljon tisztára mosni a nevem. Mégis mit tegyek? Húzzam rá a vizes lepedőt, és intézzem el, hogy összekössék velem? Alattomos húzás lenne, de van választásom…?
Megtorpanva pillantok körbe a hatalmas házban. Először is körbenézek, hátha találok valamit, amin elindulhatok. Többet kellene megtudnom titkok őre uraságról.
Nekilátok módszeresen átkutatni a házat. Kihúzkodom a fiókokat és feltúrom őket, kinyitok minden szekrényt. A ruháit átnézve el kell ismernem, elég jó ízlése van. Csupa márkás, minőségi holmi. Testre szabott öltönyök sora.
A ház nincs tele személyes holmikkal, akár ridegnek is mondhatnám. Kifogástalan rend mindenhol. Takarítással tölti minden szabad percét, vagy mi a franc? Tuti őrült, minden tisztaságmániás őrült.
Találok egy hatalmas vitrines szekrényt, tele mappákba rendezett iratokkal. Csupa jogi katyvasz, nevekkel, jogszabályokra és paragrafusokra való utalgatással. Egy szót is alig értek belőlük. Fintorogva fordulok el.
Nem lettem sokkal okosabb. Gondolkodj. Mit tudnék tenni? Tényleg gyanúba kellene kevernem? Akkor már önös érdeke is fűződne hozzá, hogy segítsen. Sokáig rágódom a dolgon, próbálok más megoldást is találni, de a végén arra jutok, ez számomra a legjobb. Ocsmány dolog, de nincs mit tenni. A saját érdekeimet kell szem előtt tartanom.
Felhívom a díleremet, akitől néha anyagot szoktam venni. Nyílt titok, hogy spicli, így tud mindig a felszínen maradni kishalként a nagyok között. Csoda, hogy még nem nyiffantották ki. Elejtem neki a címet és kérem, hozzon valami erőset a történtekre való tekintettel, de persze sejtem, hogy ez nem fog megtörténni.
Nagyot sóhajtva teszem le a vezetékes telefont, majd tétován körbepillantok. Ahogy meglátom a hatalmas hangfalakat a nappali sarkában, elvigyorodom. Zenét kapcsolok, feltekerem a hangerőt és csak élvezem, hogy a dübörgés elnyomja a gondolataimat. Fintorogva léptetek a számok között, a zenei ízlése viszont botrányos. Mikor végre találok valami hallgathatót, elégedetten állok meg a szekrény előtt, ami tele van pakolva piával. Csupa drága, első osztályú cucc. Kinézek magamnak egy üveg évtizedes bourbont, kegyetlenül feltépem a pecsétjét, majd pőrén, üvegből húzom meg, nem bajlódom pohárral. Ezt már nevezem.
Az alkohol kellemesen végigmarja a torkomat. Üvöltve énekelek, közben a zene ütemére mozogva, megfeledkezve egy pillanatról a pokolról, amivé vált az életem. Csak élvezem a dübörgést, és ahogy tompa zsibbadtság száll a tudatomra. Kezdek becsiccsenteni. Már az üveg felénél járok, mikor meglátom John kocsiját leparkolni. Széles vigyorral köszöntöm, alig várom, hogy lássam az arcán a kifejezést a felfordulás láttán.
- Halkítsd le! Mégis mi az ördögöt műveltél itt?! – próbálja túlharsogni a zenét, majd dühösen a felfordulásra mutat.
- Cigit kerestem… - vonom meg a vállam szenvtelenül. – Azt nem találtam, de italt igen… - vigyorgok, felmutatva a félig üres üveget. Az arcán megfeszülnek az izmok, nehezen tud uralkodni magán. Édes bosszú.
Látni akarom milyen, mikor kijön a sodrából. Ha már szemtől szembe nem közlékeny, alattomos módszerekhez kell folyamodnom.
- Cigit? – kérdi halk, de éles hangon, én pedig elégedetten bólintok. Már várom, hogy kitörjön, akár egy vulkán, de visszafojtja. Francba, mégis mit kell tennem, hogy dühös legyen? Gyújtsam fel a házat? – Nahát és miért nem pakoltál össze? – kérdi újra hidegen. Őszinte csalódást okozott. Reméltem, hogy láthatom azokat a hideg szemeket dühtől szikrázni.
- Nem volt kedvem, te mit intéztél? – kérdem hetykén, ráhúzva az üvegre. Sebaj, ha már nem tombol, azt is élvezhetem, ahogy próbálja visszanyelni a haragját.
- Sok mindent… öltözz fel és pakolj össze most! – mondja ellent mondást nem tűrő hangon. Megint elővette a tanárbácsis hangját, közben pedig egy papírtáskát nyom a kezembe, benne néhány ruhadarabbal. – Csináltál még valamit, amíg nem voltam itt? – kérdi dühösen, én pedig elgondolkodom, mielőtt válaszolok. Melyikkel érhetek el nagyobb felháborodást? Ha most elmondom, vagy ha magától jön rá? Talán az utóbbi.
- Semmit… - mondom kacér mosollyal, miközben előveszem a cuccokat a szatyorból. Hát, valami jobbra számítottam. De talán túl nagyok az igényeim. Belebújok a farmerbe, és bár picit nagy, de megteszi.
Megszólal a csengő. John vádlón pillant rám, én pedig alattomosan mosolygok.
- Talán telefonáltam egyet, de megbízható a srác, biztos nem árulna el… - hazudom szemrebbenés nélkül, de csak felvonja a szemöldökét. Kintről erélyes férfihang szűrődik be.
- Dr. Hudzen itthon van? Bejelentést kaptunk, miszerint egy körözött bűnöző tartózkodik az otthonában!
John arca feszülté válik, dühösen pillant rám.
- Be a szobába és egy mukkanást se… elküldöm őket… - sziszegi, miközben a ruháját igazgatja, majd lejjebb veszi a zene hangerejét. Engedelmeskedve fogom a papírtáskát a nekem szánt ruhákkal és bemegyek a hálóba, de az ajtót résnyire nyitva hagyom, hogy hallgatózhassak. Közben áthúzom a pólót is és felveszem a melegítőfelsőt, amit még találok.
Kedélyes párbeszéd következik John és a nyomozók között. Nem tudom megmondani hányan vannak, de a párbeszédből leszűröm, hogy többen. Nem vagyok ideges, hiszen úgy hallatszik, végig John uralja a beszélgetést. De aztán meghallok egy furcsa hangot. Mintha valahonnan ismerős lenne, de nem tudok rájönni, honnan. Furcsán fenyegető.
Becsapódik az ajtó, a zene hirtelen újra üvölteni kezd, majd bevágódik a szobába John. Tanácstalanul bámulok rá.
- Megbízható, igaz? – kérdi szemrehányóan, én pedig értetlenül pislogok rá. Valami nem jól alakult?
- Mi történt?
Nem válaszol, kapkodva felhajtja az ágy végében lévő padlószőnyeget, rávág a parkettára, mire feltárul egy titkos rekesz. Értetlenül nézem, ahogy gyors mozdulattal elővesz egy köteg pénzt, majd egy fegyvert és hozzá három tárat. Ekkor ér a felismerés. Rémülten nézem, ahogy megtölti a fegyvert.
- Itt a gyilkosod, a sebhelyes, pár barátjával… - mondja, én pedig nagyot nyelve komolyodom el. Azt hiszem, akkor ezt elbasztam. De ki a franc gondolta volna, hogy összejátszik a zsarukkal?!
- Mit akarsz csinálni, te ügyvéd vagy, és mi ez a fegyver, háborúba készülsz?! – kérdem idegesen, de az jobban ledöbbent, milyen gyakorlott mozdulattal kezeli.
- Csak lapulj meg és igyekezz nem meghalni… utána elbeszélgetünk bizonyos szabályokról… - villant rám egy fenyegető tekintetet, majd a pénzköteget hanyag mozdulattal felém dobja és az ajtóhoz lapulva kémlel kifelé.
Elkapom a felém dobott pénzt, majd tanácstalanul nézek a kötegre. Nagyot nyelek és jobb ötlet híján a felsőm belső zsebébe tömöm, majd Johnra pillantok. Ezt nagyon elbasztam. Ha most kinyírják, nekem is végem.
John kitárja az ajtót, mire egy öltönyös férfi jelenik meg fegyverrel a kezében. A titkok rettenthetetlen őre gyors mozdulattal megragadja a férfi fegyvert tartó kezét, majd gondolkodás nélkül hasba lövi. A férfi szemei kidüllednek, ruháját elönti a vér.
A fegyver hangjától még a szívem is megáll, a zsibbasztó érzés azonnal megszűnik a fejemben. Jeges rémület kerít hatalmába, az adrenalintól szinte hallom a fülemben vérem lüktetését. A szám kiszárad, minden tagom finoman reszketni kezd. Újra a halálfélelem…
Megjelenik még egy férfi, akihez John egyszerűen nekitaszítja a haldoklót, majd lebukva kigáncsolja és a zajra megjelenő társát is felrúgja. Az elterül a földön, de még így is célzásra emeli a fegyverét, John azonban gyorsabb nála, két golyót ereszt a férfi mellkasába, majd a másikat is lelövi.
Vér mindenhol.
- Yeou gyere! – kiált felém, én pedig felocsúdva, gondolkodás nélkül mozdulok. RÁ kell bíznom magam. Ez a férfi nem csak egy ügyvéd. Minden mozdulatából profizmus árad.
Gyorsan mögötte termek, és ekkor egy újabb öltönyös jelenik meg, ránk céloz a fegyverével. John hozzávág egy vázát, majd kicsavarja a férfi fegyvert tartó csuklóját. Újabb támadó jelenik meg. Ezek sosem fogynak el?
John egy ügyes mozdulattal ráirányítja a fegyvert, amit próbál kitépni a másik kezéből és lelövi vele, de dulakodás közben elveszti a saját fegyverét. Viszont a pasast csak a vállán érte lövés, feltápászkodik és megpillantva felém veti magát. Rémülten hátrálok előle, körbenézek, hátha találok valamit, amivel megvédhetem magam, de John dulakodni kezd a két férfival, nem engedi őket a közelembe. Szemem a jeleneten tartva araszolok el mellettük, hogy közelebb kerülhessek a kijárathoz, ha kedvezőtlen lenne a harc kimenetele.
De eldördül két lövés, az öltönyösök pedig egy-egy golyóval a fejükben terülnek el a padlón. A látványtól hányingerem lesz.
Odakintről egy autó motorjának zaja szűrődik be, John pedig futva tépi fel a bejárati ajtót.
- PICSÁBA!! – kiáltja, miközben a távolodó kocsit nézi, a volánnál gondolom a félszemű üldözőmmel.
- Mozgás, el kell tűnnünk – lép vissza hozzám, megragadva a karomat húzni kezd magával, én pedig engedelmesen követem. De ahogy elhaladunk az egyik földön fekvő hulla mellett, én pedig figyelmetlenségből belelépek a padlóra kenődött agyvelejébe… mint egy darab nedves szivacs, olyan a hangja a szövetdarabnak, ahogy rálépek, ez a hang pedig átkapcsol bennem valamit. Kitépve a karom John szorításából oldalra fordulok, berontok a konyhába, mert az van a legközelebb, és bár majdnem elcsúszok, mert véres lett a cipőm talpa, elkapom a mosogató szélét és egyszerűen belehányok.
Gyors, elemi erővel rám törő rosszullét, de amilyen gyorsan jött, úgy is múlik el. Ez meg amúgy sem az a helyzet, amikor kiborulhatok. Azt majd később. Most menekülni kell, mielőtt levadásznak minket.
Megtörlöm a szám egy kéznél lévő konyharuhával, majd azt elegáns mozdulattal a padlóra dobom és visszafordulok Johnhoz.
- Menjünk – nyögöm, próbálva a lehető legjobban összeszedni magam. Biccent, majd futva indul meg a kint parkoló autóhoz, én pedig szorosan felzárkózva követem. Beül a volán mögé, én az anyósülésre, aztán sebességbe kapcsol. A gumik csikorognak, ahogy kifordul a ház elől és padlógázzal indul meg a szűk utcában.
Idegesen pillantgatok körbe, rendőrautók és egyenruhások után kutatva. Az érzékeim még mindig ki vannak élesedve, a szívem azóta is hevesen dobog. A távolban sziréna hangzik fel, aztán még egy, kánonban több is. Gondolom a házhoz tartanak. Még idegesebb leszek ettől a hangtól.
Aztán felbukkan egy rendőrautó szemben, nekem pedig elszorul a torkom.
- Bukj le – utasít John ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig engedelmesen csúszom lejjebb az ülésen, hogy szemből ne lehessen látni. Meglepően nyugodtnak és összeszedettnek tűnik. Ráadásul ahogy harcolt és elintézte azokat a rohadékokat…
Már nem vagyok benne biztos, kitől kellene jobban félnem.
Lassít, gondolom hogy ne hívja fel magunkra annyira a figyelmet, a rendőrautó pedig elhúz mellettünk, én pedig félve pillantok hátra. A rendőrautó lefékez és fordulni kezd, vissza felénk, felismerték mégis. John a gázra lép, a kocsi motorja felbőg én pedig az ülésbe préselődök a nyomástól. Élesen kanyarog, könnyedén lehagyja a rendőröket, egyik kezével dobolni kezd a kormányon.
- A meggondolatlanságod miatt most már én is nyakig benne vagyok – sziszegi mérgesen, én pedig dacosan nézek vissza rá. Ha bocsánatot vár, megszívta, mert az én számból bizony nem fogja hallani.
- Így már legalább biztos, hogy segíteni fogsz – válaszolom gúnyosan, a tekintete pedig megvillan.
- Te… direkt kevertél bele?! – kérdi meglepetten, arcán őszinte döbbenet, amit lassan felvált a düh. Más körülmények között végtelenül élvezném ezt az arckifejezést, de őszintén szólva kicsit be vagyok most szarva tőle. De próbálom tartani a dacos, kárörvendő álcát.
- És ha így van? Mihez kezdesz, kidobsz a kocsiból? – kérdem gúnyosan, és bár próbál uralkodni magán, elfehéredő ujjakkal markolja a kormányt.
- Azt kellene – pillant rám szikrázó szemekkel, én pedig kihívóan nézek vissza rá.
- Csak rajta. Így elszalasztod minden lehetőséged, hogy tisztára mosd a nevem – fordulok felé felsőtestemmel, hetykén az ülésre könyökölve. Abszolút nyerő helyzetbe kerültem, és ezt ő is pontosan tudja. – Nélkülem már nem mész semmire – vigyorgok a képébe, a helyzet kezd szórakoztatóvá válni, és bár még mindig be vagyok rezelve, őszintén élvezem. Találtam egy módot, amivel bebiztosítottam magam és felhasználhatom. Egy kibaszott zseni vagyok!
- Alamuszi vagy, nyuszika. De be kell látnom, okos is – mondja könnyedebben, szája szélében jókedvű kis mosoly bujkál, ezzel pedig teljesen összezavar. Hova tűnt a düh? Komolyan mulattatja a helyzet? Hiszen a szája felszakadt a dulakodásban és kapott pár ütést is, a házát feldúlták, életveszélybe került és most menekülnie kell… ez tényleg őrült.
- Te komolyan őrült vagy. Egy kibaszott pszichopata – közlöm döbbentem, mire rám kacsint. Ezt nem tudom feldolgozni. Jézusom…
Hisztérikus nevetésbe kezdek.
- Várnod kell a kiborulással, amíg biztonságos helyre érünk – figyelmeztet, de egyszerűen nem tudom abbahagyni a nevetést. A könnyem is kicsordul, az oldalam pedig belefájdul, úgy hahotázok. John egészen jókedvűen hallgatja.
Mikor elmúlik a roham, levegő után kapkodva túrok a hajamba, aztán arcomat a tenyerembe temetem.
- Úr isten, mibe keveredtem… - suttogom, mintegy magamnak.
Autózunk még egy darabig, félreeső bekötőutakon haladunk át, elhagyatott városrészek mellett. Végül a várostól néhány kilométerre áll meg az erdőben, egy kis faháznál. A kocsival gondosan beáll a garázsba, majd kiszáll, én pedig bágyadtan követem. Kimerültem, az elmúlt két napban rendesen pihenni sem tudtam. Hulla vagyok.
- Mi a franc ez a viskó? Itt fogunk bujkálni? – kérdem bizalmatlanul körbenézve. John kinyitja az ajtót, majd belép rajta és felkapcsolja a villanyt, aztán várakozóan rám néz. Idegesen követem. Nem túl nagy, nem túl puccos. Sőt, mondhatni, egész puritán.
- Nem vagy megelégedve? – kérdi felvont szemöldökkel, ahogy fintorogva nézek körbe.
- Jobbhoz vagyok szokva – jegyzem meg, ahogy beljebb lépek.
- Most ezzel kell beérned – közli szárazon, majd nekilát lehúzni a bútorokat takaró ponyvákat. Keresztbe font karokkal figyelem.
- Kizárt. Jobbat érdemlek. Ilyen helyeken szokták lemészárolni a horrorfilmekben az embereket – jelentem ki, miközben bekukkantok a konyhába. Ráadásul ahogy látom, csak egy szoba van. Nem vagyok hajlandó lehunyni a szemem emellett a pszichopata mellett.
- Bármikor a rendelkezésedre áll egy minimál stílusú, többágyas börtöncella, csak kérned kell – mondja gúnyosan, száján apró, kárörvendő kis mosollyal.
- Faszfej – szűröm a fogaim között.
- Már megint a mocskos szád. Sokkal vonzóbb lennél, ha nem káromkodnál folyton – jegyzi meg, mire felháborodott arcot vágok.
- Úgy érted, nem vagyok elég vonzó a számodra?! Most egy világ omlott össze bennem – mondom tökéletes szenvedő arckifejezéssel elmorzsolva egy könnycseppet is. Aztán faarccal: - Faszfej.
- Ülj le – dörren rám halk, de annál erélyesebb hangon, én pedig egy hosszú pillanatig dacosan nézek vele farkasszemet, aztán sértődötten leülök a kanapéra, ő pedig velem szembe a fotelbe. Keresztbe font kezekkel nézek rá.
- Jó nagy problémát okoztál. Így, hogy nekem is bujkálnom kell, jóval korlátozottabbak az eszközeim – sóhajtja gondterhelten.
- De ha így is sikerül megoldanod az ügyet, az nagy dobás lesz – vetem fel, ő pedig kelletlenül bólint.
- Először is be kell vásárolnunk, hogy néhány napig meghúzhassuk magunkat – vázolja fel, én pedig előkotrom a felsőm zsebéből azt a vaskos pénzköteget és a közöttünk fekvő dohányzóasztalra dobom.
- Te nem mehetsz, túl feltűnő az a szőke fejed, simán felismernek – közlöm hetykén, mire felvonja a szemöldökét.
- Mert egy koreai selyemfiú nem feltűnő – pillant rám szarkasztikusan.
- Nem annyira, mint egy benga szőke – vigyorgok rá. – Amúgy is, nektek amcsiknak minden ázsiai ugyanúgy néz ki – legyintek, de csak elhúzza a száját.
- Mi rá a garancia, hogy nem lépsz le?
- Semmi. De így már kvittek vagyunk – vigyorgok a képébe szemtelenül. Én sem bízom benne, de már ő sem bízik bennem.
- Rendben. Írok listát – adja be végül a derekát kis gondolkodás után, én pedig unottan nézem, ahogy egy kis papírfecnire írkálni kezd. Elmagyarázza, hol találom a legközelebbi kisboltot, majd a kötegből kivesz néhány bankót és a kezembe nyomja. – Egyenesen odamenj és rögtön gyere is vissza. Ne állj szóba senkivel és ne kelts feltűnést – köti a lelkemre komolyan, én pedig megforgatom a szemeimet.
- Úgy beszélsz, mint valami tanárbácsi – mondom szemrehányóan.
- A tapasztalat azt mutatja, szükség van rá – sandít rám, én pedig felmorranok.
- Nekem meg egy normális ügyvédre lenne szükségem, nem egy pszichopata taplóra… - morgom az orrom alatt, miközben kinyitom a bejárati ajtót.
- Siess vissza! – figyelmeztet még egyszer, válasz helyett pedig vissza sem pillantva beintek neki. Zsebre tett kézzel, csuklyámat a fejembe húzva baktatok a fák között a kis kitaposott ösvényen, magamban morogva. Végre egyedül lehetek kicsit és kiszellőztethetem a fejem.
Mikor elég távol érek, szaggatottan lélegezve döntöm hátam egy öreg fa törzsének. A térdemre támaszkodva próbálok mélyeket lélegezni és legyűrni a feltörő pánikrohamot. Minden tagom remeg, akár a kocsonya, az idegeim pedig cafatokban. Felvillannak képek a lelőtt rendőrökről, ettől pedig összerázkódom. Próbálom visszafojtani a sírást, de nem megy, elemi erővel tör ki belőlem. Hosszú percekig, visszafogottan potyognak a könnyeim. Meg fogok halni, ez már biztos. Esélyem sincs, hogy jó vége legyen ennek a történetnek. Vagy megölnek közben, ami a legvalószínűbb, vagy börtönben fogok megrohadni. De akár ez az állat is kicsinálhat, ha úgy dönt, már nem vagyok hasznára. Halálra vagyok rémülve. Mit tettem, amivel ezt érdemlem? Csak azért, mert gazdag seggfejek kitartott szeretője voltam éveken keresztül? Na és? Mások ezerszer rosszabb dolgokat elkövettek már. Hogy családokat ziláltam szét? Ha nem én, akkor valaki más tette volna meg. Igaz…?
Össze kell szednem magam. A titkok kibaszott őre nem láthatja, mennyire be vagyok szarva.
Mély, reszketeg sóhajt veszek, megtörlöm az arcom, aztán tovább folytatom az utam. Idejét sem tudom, mikor sétáltam utoljára a természetben. A madarak csicseregnek, a szél lágyan rezgeti a fák leveleit, a nap meleg sugarai vékony foltokban törnek át a lombkoronán. Egészen megnyugtató.
Könnyedén megtalálom a kis vegyesboltot, amiről John beszélt. Hatékonyan szedem össze a cuccokat a listáról és elégedetten konstatálom, hogy a pénzbe belefér még két doboz cigi is. A pultnál egy öreg, bajszos úr szolgál ki, kedvesen csevegni próbál, kérdezgeti, átutazóban vagyok-e, én pedig nyájasan ecsetelem, hogy néhány éjszakára táborozni jöttem az erdőbe, de hamarosan továbbállok. Ártalmatlan, rövid, semmitmondó beszélgetés, az öreg arcán megrendíthetetlen nyugalom. Úgy vélem, eszébe sem jutott a híradóban bemondott gyilkosság.
Visszafelé félúton megállok ugyanannál a fánál és fáradtan dobom le a két hatalmas szatyrot, hogy leülve a tövébe felbontsam az egyik doboz cigit és rágyújthassak végre. Annyit minimum megérdemel az a seggfej, hogy megvárassam.
Ahogy az erős, mentolos füst megtölti a tüdőmet és fájóan feszíti, testem remegése lassan alábbhagy. Érzem, ahogy az idegeim kisimulnak. Ez már nagyon kellett. Ez jó, szükségem van a cigire, hogy ne boruljak ki teljesen. Egymás után elszívok két szálat is, aztán fáradtan tovább indulok. Alig győzöm elcipelni ezt a sok cuccot.
Mikor megérkezem, könyökkel nyitom ki az ajtót, majd a két nehéz szatyrot lendülettel a konyhaasztalra dobom.
- Baszki, felvásároltattad velem a fél boltot – nézek a szőkére szemrehányóan, aki ez idő alatt rendet rakott és beüzemelt mindent. Ahogy látom, a sérüléseit is ellátta.
- Késtél – néz rám jelentőségteljesen, de csak megvonom a vállam.
- Ha arra vagy kíváncsi, a boltos kérdezte, mit csinálok itt, én pedig azt hazudtam neki, kempingezni jöttem néhány barátommal – mondom hetykén, majd sóhajtva vetem le a melegítőfelsőmet és dobom a kanapéra.
- Én most egy doboz cigi társaságában bezárkózom a fürdőszobába és addig áztatom magam, amíg ráncos nem leszek, mint egy mazsola – közlöm nemes egyszerűséggel, lerúgva a cipőmet.
- Hagyj nekem is melegvizet – szól utánam, de úgy teszek, mintha meg sem hallanám. – Utána pedig lecserélem a kötésedet.
Türelmetlenül dobálom le a cuccaimat, majd szórom szét őket a padlón, hogy gyorsan vizet ereszthessek a kádba. Olyan forrót, amilyet csak el tud viselni a bőröm. Öntök bele egy nagy adag habfürdőt, majd belecsobbanok és elégedetten sóhajtva dőlök hátra. Rágyújtok egy újabb szál cigire, nagyot szívok belőle, majd lehunyt szemekkel élvezem a pillanatot. A hamut hanyagul a földre pöccintem, majd miután elszívtam a szálat, nedves ujjal összenyomva oltom ki, aztán megpróbálom belepöccinteni a szemben lévő vécébe. Elvétem.
Újabb szálra gyújtok, egyiket szívom a másik után egészen addig, amíg vágni nem lehet a fürdőszobában a füstöt és a párát. Teljesen ellazulok a forróvíztől, fáradt, sajgó tagjaim kellemesen bizseregni kezdenek. Egy kiadós alvásra van szükségem, hogy újra önmagam legyek. Sokkal tisztábban fogom látni a helyzetet, ha kialudtam magam.
Már kezdek elbóbiskolni, mikor John erőteljesen kopogtatni kezd a fürdőszoba ajtón.
- Az egész éjszakát bent akarod tölteni? – kérdi a falap túloldaláról, én pedig álmosan morranok fel, majd felülök a kádban. A víz már eléggé kihűlt.
- Ne ess kétségbe, mindjárt megyek – kiáltom vissza álmos hanggal, majd kiszállok a kádból. Törölközős közben gyorsan fogat is mosok, aztán megtörlöm a párától átnedvesedett hajamat is, majd a törcsit hanyagul a padlóra dobom. Felhúzok egy boxert, úgy lépek ki a fürdőből.
- Gyere a hálóba, átcserélem a kötésed – hallom meg John beszűrődő hangját. Fáradtan veszem az irányt a hálószoba felé. Az ágy szélén ül, mellette szétpakolva egy elsősegélykészlet és előkészítve a szükséges holmik. Ahogy meglát, szenvtelenül végigmér.
- Ne is álmodj róla, titkok őre – mondom fanyarul, miközben leülök neki háttal az ágyra. – Még egy szobában sem vagyok hajlandó aludni veled – jelentem ki ellenségesen.
- Akkor a kanapén alszol – közli egyszerűen, miközben nekilát levenni a kötéseimet.
- Még mit nem. Ez a test a kényelemhez van szokva, nem bírom ki egy lepukkant kanapén – sóhajtom színpadiasan, majd megrándulok, ahogy a gézlapot húzza le óvatosan a sebről.
- Márpedig én az ágyon alszom, ha tetszik, ha nem.
Óvatosan lehámozza rólam a véres gézlapokat, aztán nekilát, hogy óvatosan megtisztítsa a sebet. Felszisszenek.
- Óvatosabban, baszd meg! Ez kurvára fáj – nyüszítek elhúzódva.
- Ne nyavalyogj, csak lefertőtlenítem – int csendre, majd zavartalanul folytatja a procedúrát, én pedig szisszegek közben. Aztán félve lepillantok a vállamra.
- Ez borzasztóan néz ki – nyögök fel kétségbeesetten, John pedig fáradt pillantással néz rám.
- Szépen gyógyul, hagyd abba a hisztit.
- Honnan tudhatnád? Nem vagy orvosdoktor, csak aktakukac doktor – jegyzem meg epésen.
- Sosem fogsz már csendben maradni?
- Szeretnéd?
- Igen.
- Akkor nem.
Nyavalygok még egy kicsit, miközben befejezi a sebem átkötését, majd ahogy végez, sóhajtva dőlök hátra a hatalmas ágyon. Összepakolja az elsősegélykészletet, kidobja a használt kötszert, majd feláll.
- Lefürdök én is – jelenti ki, de nem veszek róla tudomást, hasra fordulva ölelem magamhoz az egyik puha párnát.
Hallom, ahogy halk léptekkel távozik, én pedig kezdek álomba szenderülni, mikor sietős léptekkel visszatér.
- Ajánlom, hogy pakolj össze magad után – fenyeget, én pedig kelletlenül felmorranok.
- Különben? – morgom, arcomat a párnába fúrva.
- Különben a garázsban alszol egy hálózsákban – jelenti ki hidegen, én pedig fintorogva, villámokat szóró szemekkel tápászkodok fel és vonszolom át magam a fürdőszobába. Összeszedem a koszos ruháimat, kidobom a szennyesbe, aztán a vizes törölközőmet kiteszem száradni.
- Megfelel?
- A csikkeket és a hamut is – mondja keresztbe font karokkal, ellentmondást nem tűrően.
- Tisztaságmániás faszkalap… titkok őre, meg a seggem, inkább a tisztaság őre… - morgom az orrom alatt, és nagy duzzogva összetakarítok, végig fojtottan káromkodva. Nem várhatott volna ez holnap reggelig?
- Most már megfelel – közli elégedetten, mikor felé fordulok.
- Remélem elcsúszol, bevered a fejed és kómába esel – nézek rá angyali mosollyal, de csak felvonja a szemöldökét.
- Az neked sem lenne jó.
- De pillanatnyi örömet okozna. Lefekszem – fordulok el, majd bebattyogok a hálóba, bebújok a takaró alá, gondosan elhelyezkedve az ágy közepén és engedem, hogy legyűrjön az álom.


narcisz2021. 02. 16. 17:00:00#35913
Karakter: Dr. John Hudson
Megjegyzés: Drága Viccinek


- Te csak ne nyugtatgass engem, baszki! Gyilkosság vádjával köröznek, mikor engem is megpróbáltak lepuffantani, mint egy kicseszett kutyát! Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! Ordít kiborulva szinte önmagán kívül ahogy a felismerés utoléri mekkora kutyaszorítóban van. Kiakadása ellenére én higgadtan nézem őt. Nem vagyok az az ideges típus, nincs is okom rá.  

- Kell egy cigi. Vagy inkább egy ital. Akármi – jut erre az abszurd döntésre. 

Komótosan felállok és előveszek egy poharat meg italt. whiskeyt mert nem sok erős italt tartok itthon. Leginkább mutatóba, ha valakit meg kell kínálom. 

Ahogy töltök neki figyelem pillantását. Képes lenne betolni az egész üveget annyira kivan borulva. Odaviszem neki és azonnal le is húzza az egészet. Kár ezért a méregdrága whiskey-ért. Én többet néztem ki ebből a srácból. Ugyanakkor nem ismerem és lehet, hogy a szép pofi egyszerűen csak egy szép pofi. Mégis. Elmenekült a gyilkos elől és még meg is sebesítette. Ez nagy túlélési ösztönt sugall.

- Most pedig mondd el szépen, mi is történt pontosan – kérdezem higgadatn.

- Először mond el szépen te, ki a franc is vagy pontosan és minek hoztál ide! – szegezi nekem a kérdést.

„Hóhóó ez nem így járja bogárkám. Nem fordítjuk meg a szerepeket. Te áldozat én kérdezek.” Kezd kijózanodni és ez nekem nem biztos, hogy jó. 

- Már mondtam. Segítséget kértél, ezért elhoztalak a lakásomra és elláttam a sebedet – mondom el újra szépen lassan.

- Mi a kurva életért nem a mentőket hívtad, baszd meg? – tesz fel egy újabb jó kérdést.

- Megtehettem volna. De nem örültél volna neki – mondom semmit mondó hűvös hangon. 

Mondhatnám, hogy nem élvezem a helyzetet, de már rég volt részem ilyen macskaegér játékban és most abban a stádiumban vagyunk, ahol még nem érzi egész pontosan, hogy ő az egér és mindenki más a macska. 

- De… de látták volna a lőtt sebemet… 

Próbálkozik tovább, de nekem mindenre kész válaszom van. 

- Szemtanúk és gyilkos fegyver nélkül nem jelent semmit. A körülmények ellened vannak. Ha csak nem kerül elő a gyilkos, nincs az az esküdtszék, aki megsajnálna – közlöm a rideg valóságot. 

Azt már inkább meg sem említem, hogyha kihívom a mentőket nem valószínű, hogy elérte volna a kórházat egy gyilkossal a nyomában.

- Ki is vagy te egészen pontosan? 

Ostoba lényegtelen kérdés. Mégsem tiszta még a feje.

- Dr. John Hudsonnak hívnak – mutatkozom be.

- Orvos vagy? 

- Nem, ügyvéd – felelem.

Vicces, hogy ha valaki meghalja a nevem előtt a Dr. jelzőt máris orvos doktorra gondol.

- Egy aktakukac fércelt össze…? – akad ki.

Kezd fogyni a türelmem, vagyis megjátszom, hogy kezd elfogyni. Ki kell zökkentenem az ostoba kérdezősködésből. Válaszokat akarok!

- Én egy türelmes ember vagyok, de jobb lesz, ha végre elmeséled, mi is történt pontosan. Talán ki tudom bogozni a szálakat – kérdezem mellőzve a műtétje körülményeit.

- Fingom nincs, oké? Be voltam állva, alig fogtam fel valamit a történtekből – hisztizik tovább.

- Mikor történt? Emlékszel az elkövető arcára? Mondott valamit? – faggatom, hogy végre megtörténjen a totális kiborulás a kétségbeesés és végre válaszokat is kaphassak.

- Kurvára fogalmam sincs! Szállj már le rólam! 

Nem érdekel a hiszti sem a kiborulás. Egy bizonyos fokig ez jó nekem. mert amíg ebben az állapotban tengődik talán elejt pár infót, amin elindulhatok. Tovább faggatom és feszegetem a határait. Felállok és közelebb megyek, hogy érezze szó szerint a képébe mászom. 

- Hagyjál már békén, baszki! – sziszegi és megpróbál ellökni.

Azonnal megragadom a karját és leültetem. Hiába is próbál szabadulni. Erőfölényben vagyok vele szemben. Mélyen a szemébe nézek. Ismerem magam és tudom, hogy milyen átható a pillantásom.

- Héj, ez fáj, engedj el… - próbálkozik tovább.

- Márpedig jobb lesz, ha megerőlteted az emlékezetedet, mert addig nem mész innen sehová, amíg részletesen el nem meséled, pontosan mi is történt – mondom nyugodt, mégis némileg fenyegető hangon.

Nem vagyok ideges. Miért is lennék? Nem az én nyomomban liheg egy félszemű gyilkos, de neki igen és az amit most csinál nem segít rajta, ahogy jelenleg rajtam sem. Össze kell szednie magát vagy nem lesz hasznomra.

-       Remek...látom figyelsz végre. – mondom lágy mélytónusú hangon miközben végig tartom a szemkontaktust. 

-       Azt hiszed ez a gödör alja, vagy úgy véled ennél már nincs lejjebb? – kérdezem és egy picit sem engedek a szorításomból ezzel adva nyomatékot mondanivalómnak.

-       Gyilkosságért köröznek baszki! Mi van ennél lejjebb?! – morran vissza azzal a tenyérbemászóan csinos pofijával. 

Lassan elengedem kezét és felegyenesedem, hisz már legalább figyel rám. Legalábbis melegen ajánlom neki. Komótosan ülök vissza a fotelbe és kissé előre dőlve figyelem őt. Próbál magabiztos és erős lenni, de csak egy hajszál választja el a teljes kiborulásig. Talán jobb lenne, ha hagynám, hogy kicsit kiboruljon, hisztizzen.

-       Még szép, hogy van lejjebb... – szólalok meg végül. – Fogalmad sincs milyen mély a nyúl ürege és a legalján nem a halál vár. Felvázolom neked mi is vagy jelen pillanatban. Talán akkor megérted miért is kell összeszedned magad és olyan részletesen beszámolnod a történtekről amilyen pontosan csak tudsz. – hangom még mindig meglepően nyugodt, de tekintetem elárulja, hogy nem viccelek mert én már láttam a gödör alját.

Egyre furcsábban néz rám. Mintha nem értené amit mondok, majd a ledöbbenés és talán némi felismerés is. Nem számít. Nekem információ kell és ki is szedem belőle.

-       Miféle ügyvéd vagy te? – jön felőle egy halovány mégis sokat eláruló kérdés.

-       Emberjogi... – csendül fel tőlem a határozott válasz.

A szobára némi csend telepszik miközben szinte farkasszemet nézünk egymással. Vajon mi járhat abban a szépséges fejecskéjében? Kezd a hallgatás folytóvá válni és csak úgy árad felőle a feszültség. Ezek döntő másodpercek. A következő reakciója fogja eldönteni számomra, hogy képes lesz e túlélni, vagy ha kiszedek belőle mindent meg kell öljem. 

-       Emberjogi ügyvéd? -kérdezi és bár kémlel mást nem kérdez.

-       igen.. – felelem egyszerűen. – Akkor, hogy most ezt megbeszéltük felvázolom a helyzeted. Amit tudsz, hogy gyilkosságért köröznek és téged vádolnak mindennel, amit nem te követtél el. -kezdek bele szépen nyugodtan. – de több vagy ennél. Szemtanú vagy, mivel láttad a gyilkos arcát akkor is, ha jelenleg nem tudod pontosan felidézni. Ez csak abban az esetben lenne jó számodra, ha az aki hajtóvadászatot indított ellened nem téged akarna bűnbaknak, hanem mint én az igazságra törekedne. szóval jelenleg az egyik oldalon vagy te velem... – emelem föl mind két karom akárcsak egy mérlegt. – a másik oldalon mindenki más. A gyilkos a megbízója a rendőrség és a közvélemény. Az előéleted és a tény, hogy szeretője voltál az áldozatnak, aki nyilván eltartott téged, nem a legszebb színben tüntet fel...

-       Leszarom! -vág közbe. – Senkinek semmi köze hozzá, hogyan élem az életem és kivel baszok bármi indokkal is!  Faszomat én nem vagyok gyilkos, ez miért nem elég?! – horkan fel és ezzel elő is jön a másik probléma.

-       És újra itt a mocskos szád... – sóhalytok. – Hallottad mit mondtak rólad a híradóban. Lecsúszott drogos, szerető. Gyakorlatilag prostinak tituláltak és őszintén szólva az is vagy. Ha most egy drogtesztet csinálnának annyi anfetamin és alkohol lenne a véredben, amitől egy víziló is kifeküdne. Szóval jobban tennéd, ha befognád a kis szád és figyelmesen hallgatnád, amit mondok. – állok meg a beszédben, hogy újra lehiggadjon annyira, amivel ismételten képes figyelni. 

-       Ez nem feer... majdnem megöltek most meg gyilkossági vád... – mondja maga elé, mintha önmagának akarná beismerni, a tényeket. – De igaz... néha használok drogot... és iszom is. Fiatal vagyok és szeretek élni. Ez akkora bűn lenne?  Nem akarok börtönbe menni valamiért, amit el sem követtem... mégis milyen gyakran ítélnek el ártatlanokat? – néz rám kérdőn.

Talán választ vár tőlem erre a nyilvánvalóra? Hülye kérdésre hülye választ lehet adni, így ebbe nem szívesen mennék bele. Arról nem is beszélve, hogy ez a srác tuti nem ennyire naiv. Az érzelmeimre akar hatni, manipulálni próbál az szépséges pofijával és a gyönyörű szemeivel. Ügyes. Igazi túlélő. Talán bele kellene mennem a játékba. Vajon hányszor játszotta el Holdennek, hogy mennyire vágyik rá? A vén buzi meg megkajálta simán. Ez a srác nem ártatlan és fura mód ez tetszik nekem.

-       Össze kell szedned magad, mert nem számít, hogy feer vagy sem. Ez van. – felelem kisvártatva és közben a viselkedését elemzem. 

Végül is teljesen normális reakció erre a helyzetre. Nekem viszont nincs időm ezekre az emberi megnyilvánulásokra. Kicsit még várok, hogy a sokk és a hiszti teljesen kitisztuljon szeméből.

-       Sajnálom és megértelek, de most nem az-az időszak van mikor összeomolhatsz. Kimerült vagy sérült gondolom éhes is. Zuhanyozz le, persze óvatosan a kötés miatt. Addig szedek ki kaját és kerítek ruhát, ami jó lehet rád. – mondom együtt érzően. – Rengetegszer láttam, hogyan csinálnak bűnbakot tisztességes emberekből, csak azért, mert valakinek érdeke fűződött hozzá. Sajnálom, ha nyers voltam, csak én tényleg hiszek az ártatlanságodban és végig hallgattam mit mondanak rólad. Itt sem az igazi bűnöst keresi! – mondom némi felháborodással hangomban. 

Tekintete kezd kisimulni. Talán ezt is csak megjátsza és pokolian jól csinálja. A kétségbeesett pillantása megváltozik. Bizakodóra vált és még egy könnycsepp is megjelenik benne. Hihetetlen kölyök. Szerelmes vagyok! Nem csak gyönyörű, de eszes és hihetetlenül könnyedén teszi túl magát dolgokon. Manipulatív és próbál az ujja köré csavarni. Talán már érzi, hogy nem pont az vagyok akinek mutatom magam. Ez persze csak feltételezés, de valahogy ezt látom a szemében. Hisztiznie kellene, kiborulnia. El is vitte a viselkedését a határára, de ahogy kezd kijózanodni a nyugtató és fájdalomcsillapító hatásából úgy vált tudatossá. Ezzel velem is versenybe szállhatna.

-       Köszönöm az nagyon jól esne... – mondja már jóval higgadtabban. Uralkodik magán egy ismeretlen szituációban?

Addig akartam kifaggatni amíg rémült és kába. 

-       Egyenlőre ne köszönj semmit, a fürdőt meg pláne ne, csak szedd össze magad... – állok fel – jelenleg csak azt értem el, hogy én is nyakig benne vagyok. Jelenleg én sem tudnám igazán kimagyarázni magam, hogy miért nem adtalak föl és miért rejtegetlek itt a lakásomon. – fejtem ki, hogy érezze bár nem egy cipőben járunk, jelen helyzetben mégis az a legjobb nekem is, ha ártatlannak bizonyul.

Úgy tűnik jelenleg belenyugszik a helyzetbe. Végül is nincs hová mennie. Kisegítem a fürdőbe és adok neki tiszta törölközőt megy egy pólót. Ez a póló pontosan megfelel arra, hogy mindent takarjon, amit csak kell. Az én ruháim mind nagyok rá, ezért muszáj leszek beszerezni neki pár holmit. 

A házam hatalmas egy igazi luxus villa ahhoz képest, hogy csak én lakok benne. A fürdő a hálóból nyílik és mint minden csupa márvány és gránit az egész. Magadra hagylak, hogy fel tudj frissülni én pedig a konyhába megyek befejezni az ételt és megteríteni az asztalhoz. Igen nálam rend a helye mindennek. Nem bírom a kuplerájt és a trehányságot. Enni az asztalnál kell és pont. Szépen megterítek és mire kijön már finom illatok terjengenek az egész nappaliban.

-       Ez jól esett, de még mindig nem látom túl rózsásnak a helyzetem... – jön be és meglátva az ételt halványan elmosolyodik. Ez egész őszintén hat és milyen szép a mosolya.

-       Nem is az, de ettől még enni kell. – kínálom hellyel, amit el is fogad.

-       Tényleg segítesz? mégis hogyan? 

Nocsak, már nem is a miértet kérdezi, pedig biztos az is foglalkoztatja. Elkönyvelte végre, hogy együtt kell működnie velem ahhoz, hogy legyen, aki mellette áll. Na jó én nem teljesen vagyok mellette, de úgy vélem ezt ő sem hiszi. 

-       Az attól függ... mennyire tudod pontosan előadni, ami történt. Jó étvágyat... – teszem hozzá és öntök egy-egy pohár bort, csak a hal kedvéért. – Az amit el tudsz mondani fogja adni a következő lépést. Mikor Holden megérkezett, milyennek érezted? Olyan volt mint mindig? Stresszes volt esetleg feszült vagy félt? Mondott valamit, amiből kiszűrhető, hogy féltette az életét? -kérdezgetlek újra, de már jóval könnyedebben. 

Már megint agyal valamin. Látom rajta, hogy kavarognak a gondolatai. Tele van kérdéssel, de nem mondja ki. Önmagának akar válaszokat és nem árulná el mit gondol velem kapcsolatban. 

-       Finom a hal... – szólal meg végül. – Nézd... Nem tudom mit szeretnél pontosan. Holden politikus folt, folyton feszült és ideges valami miatt. Hozzám azért jött, hogy kikapcsolódjon és levezesse a napi stresszt. Amint pedig elmésen megállapította a híradó, én drogos vagyok és ittam is. Fogalmam sincs milyen állapotban volt. – feleli.

Elhallgat dolgokat. Bizalmatlan és ez nekem nagyon nem hasznos.

-       Értem... – sóhajtom. – Akkor vegyünk egy egyszerű kérdést. Egyszerű de annál logikusabb. Egy öt csillagos szállodában, miért nem rögzített a kamera semmit? A kamerarendszer milyen utakon járt mikor a gyilkos üldözött téged? – koccintok a poharával és enni kezdek.

Ezen azért megakad, hisz ez egy nagyon egyszerű tény. A kameráknak fel kellett volna vennie az üldözőjét. Akkor miért ő a fő gyanusított ebben az ügyben? 

-       Honnan tudhatnám bassza meg! – morran és megissza az egész pohár bort.

-       Én megmondom... – vágom rá. – Vagy nem volt rajta senki, vagy egyszerűen téged akarnak kihozni gyilkosnak és akkor hiába kerülsz a rendőrségre. Nem reménykedhetsz igazságban. Ideje lenne meglátni, hogy kiben bízhatsz jelen helyzetben. 

-       Hogy kiben? Szerintem senkiben. Azt mondod bízzak benned? Nevetséges. Nem ismerem a szándékaid és azt sem értem neked mi a hasznod ebből? 

Tényleg nem hülye. Vagyis talán mégis.

-       Ahogy gondolod. Bármikor elmehetsz, de utána egyedül maradsz. Ha pedig felhozol engem azt fogom mondani, hogy fegyverrel kényszerítettél arra, hogy kicsempésszelek a városból. Vajon kinek fognak hinni? – fejezem be az evést és felállva a tányért a mosogatógépbe rakom ahogy a poharat is.

Igen ez nem túl szép mondat tőlem, de legalább igaz és talán végre ténylegesen leesik neki, hogy attól még, hogy segítek nem jelenti semmit. Emellett sokkal közlékenyebb, ha felpaprikázza magát.

-       Baszódj meg te seggfej! – csap az asztalra mérgesen. – Hogy van pofád ilyeneket mondani miután elvileg hiszel az ártatlanságomban?! – szorítja ökölbe kezét.

Szívesen megütne látom rajta, de nem teszi szóval még mindig túl józan hozzá.

-       Azt mondod rejtegetek valamit? Mintha te mindent elmondanál! Ismerem az embereket érdek nélkül nem testnek jót... és te végképp nem tűnsz annak a jótét léleknek. Talán neked kellene először előadni, hogy mit titkolsz... – néz a szemembe határozottságot színlelve.

Egy darabig nézem a csodaszép szempárt, amiben düh, harag, kétségbeesés, tanácstalanság sugárzik egyszerre.

-       Bemegyek a városba és megpróbálok kicsit utána járni a dolgoknak. Na meg persze rád való ruha sem ártana. Addig lesz időd átgondolni mit szeretnél. Nem erőltetek rád semmit. – fordulok el tőle és elindulok kifele, mintha nem mondott volna semmit.

-       Szórakozol velem? – jön a kérdés miközben még az erek is kiduzzadnak a nyakán annyira visszafolytja mérgét.

Kocsikulccsal a kezemben megállok és felé fordulva haloványan elmosolyodok. Ez igen sokat sejtető, mégis semmit sem mondó mosoly. Had följön a saját levében. 

-       Én magam vagyok a titkok őre, de az én titkaim a te helyzeteden nem változtatnak. Magadra koncentrálj és arra, hogyan úszhatnád meg épp bőrrel. Ez nem szórakozás csak munka. Viszont, ha már ilyen őszinte vagy én is az leszek. Ha nem vagy a hasznomra akkor csak az utamban vagy. Mint mondtam nekem mindegy, hogy maradsz vagy mész. Viszont mire visszaérek ezt döntsd el. Adok ruhát pénzt és utadra engedlek... – fejtem ki a tényeket. – Ezen rágódj angyalka... Jah és még valami. Gondolom mondanom sem kellene, hogy nem nyitsz ajtót senkinek, ne hívj föl senkit telefonon. Jelenleg senki sem tudja, hogy itt vagy. Ez maradjon is így...– kacsintok és távozom a házból.

 

Jó pár órát töltök bent a városban. Először veszek a hercegnőnek ruhát, mert ha bárhova mennie kell akkor mégis csak legyen mit felvennie. Na meg nem is távozhat meztelenül, ha úgy dönt távozik. Mondjuk én többet nézek ki belőle, minthogy felhúzza az orrát és nem törődve a saját érdekeivel távozzon. Nem viszem túlzásba a vásárlást. Az sem biztos, hogy tetszeni fog neki, amit kap. Egyszerű farmernadrágot veszek és három pólót meg egy melegtőfölsőt. 

a bevásárlást követően meglátogatom egy informátorom, aki talán tud segíteni az ügyben. Persze ezek csak a rendőrség bennfentes ügyeivel kapcsolatban nyújtanak támaszt. Meg is tudom, hogy a rendőrség és a nyomozók a felvétel közelébe sem jutottak, mert mielőtt bármiben is intézkedhettek volna az ügyet elvette tőlük a CIA. Ez már önmagában is furcsa, habár egy politikus haláláról van szó. Az indok az, hogy Holden munkája külpolitikai ügyekben volt érintett ezért nem nyomozhat a halála után bárki. Még azt is bedobták, hogy a srác valami, kém. Ez már tényleg nevetséges. A rendőrség egyetlen feladatot kapott. A srácot megtalálni és mivel veszélyesnek nyilvánították gond nélkül lelőhetik. 

 

Ezekkel a hasznos információkkal indulok meg haza felé. Igen számomra ezek hasznos információk, habár a kölyök számára csupa rossz hír. 

A ház elé parkolva már hallom, hogy bentről elég hangos zene szól. „Mintha azt mondtam volna neki, hogy nincs itthon senki. Hmm érdekes.” Állapítom meg magamnak és még nem vagyok mérges annyira. Kiszállok a kocsiból és bemegyek a házba. Ami ott fogad az már inkább felhúz. Ahhoz képes milyen rendet hagytam a ház most fel van fordulva. Yeou derült mosollyal jön ki elém egy üveg itallal a kezében amit már félig elfogyasztott. 

-       Halkítsd le! Mégis mi az ördögöt műveltél itt? – kérdezem és kőrbe mutatok.

-       Cigit kerestem... – jön a feledtép egyszerű válasz. – Azt nem találtam, de italt igen... – mutatja mosolyogva.

Tuti engem akar kihozni a sodromból. Feszegeti a határaim, de mély levegőt veszek.

-       Cigit? – kérdezek vissza, de lenyelem amit gondolok.

Pontosan tudom, hogy nem cigit keresett ez hülye duma.

-       Nahát és miért nem pakoltál össze? – kérdezem meg végül.

-       Nem volt kedvem, te mit intéztél? – jön az újabb kérdés mintha teljesen rendjén lenne, hogy felforgatta a házam.

„ÉN MINDJÁRT KINYÍROM!! Nem nem nyírhatom ki, még szükségem van rá.” Mondogatom magamban. Úgy tűnik tetszik neki, hogy felhúzhet.

-       Sok mindent... öltözz fel és pakolj össze most! – mondom határozottan. – Csináltál még valamit amíg nem voltam itt? – kérdezem talán kicsit mérgesebben, mint ahogy eddig beszéltem.

Egy kisebb elgondolkodást követően jön is a feledtép fura válasz.

-       Semmit... -kezd is el öltözni.

Ahogy ezt kiejti a száján csöngetnek. Ránézek Yeoura, hátha szeretne elmondani valamit.

-       Talán telefonáltam egyet, de megbízható a srác biztos nem árulna el... – mondja teljes meggyőződéssel.

Erre csak felvonom a szemöldököm, mert vendégeket nem várok.

-       Dr. Hudzen itthon van? bejelentést kaptunk miszerint egy kőrözött bűnöző tartózkodik az otthonában!! – kopog és kiabál befele.

-       Be a szobába és egy mukkanást se... elküldöm őket... – mondom és megigazítva kicsit ruhám, lejjebb halkítom a zenét.

Az ajtóhoz sétálok szépen komótosan és kinyitom. Odakint három öltönyös figura áll a hátuk mögött még két fazon és egy éppen. a kocsiból száll ki.

-       Jó napot, segíthetek? – kérdezem.

Egészen addig a pontig biztos vagyok benne, hogy eltudom küldeni őket. Ekkor száll ki a hatodik fickó a kocsiból és azonnal felismerem. A félszemű gyilkos az akit Yeou megsebesített. 

-       Jesszus mi történt a barátjukkal? – kérdezem, mint aki teljesen le van döbbenve.

-       Rossz hete volt... – feleli amelyik csengetett és előveszi igazolványát. ”CIA ügynök remek” 

-        Uram nem szívesen zaklatom ilyesmivel, de bejelentést kaptunk miszerint egy bűnöző tartózkodik a házában.

-       Tessék? – ül ki döbbenet az arcomra. – Én nemrég értem haza, de nincs a házamban senki rajtam kívül. Mégis honnan veszik ezt és miféle bűnöző? – kérdezek csodálkozva.

A pasas megköszörüli a torkát és elrakja az igazolványát, amit persze tüzetesen megvizsgáltam. 

-       A Holden féle gyilkosság gyanúsítottja.

-       A CIA nyomoz az ügyben? – döbbenek le újra. – Nézze nagyon sajnálom, de nincs itt senki...

-       Azért bemennénk körül nézni. – próbálkozik, de pont velem? Tisztában vagyok a jogaimmal.

-       Nos természetesen bejöhetnek, ha van házkutatási parancsuk... – mosolyodom el.

A sebhelyesnek kezd eldurrani az agya, de igyekszik visszafogni magát. Egyenlőre!

-       Uram ez az ön érdeke. Ha valóban nincs itt senki akkor mi is megnyugszunk és távozunk... – próbálja barátságosra venni a dolgot a szószóló. 

-       Én amerikai álampolgárként élek jogaimmal és biztonságban vagyok mert nincs odabent senki... – felelem legalább olyan barátságosan, mint ő.

-       Rendben akkor visszajövünk... – fordul meg de gyanúsan a sebhelyes pasasra pillant és mindenki mozdul.

Gyorsan tudatosul bennem, hogy mi a tervük. Hivatalosan akarták elvinni a srácot és majd útközben megölni. Hivatalos verzióként pedig a szökni próbált és menekülés közben lelőtték. Most viszont az útjukban állok. Gyorsan kell reagálnom és sok verzió fut át az agyamon. Egy viszont biztos. Nem mennek el üres kézzel. A sebhelyes mozdul és a zakója alá nyúlva fegyvert rántana, ahogy a többiek is mozdulnak. 

Sajnos úgy fest oda a jól működő álcám. Nincs mit tenni. lelőnének és azt mondanák Yeou lőtt le. Hátulról rúgok egyet talpal a pasas hátába amitől előre borul, nekem pedig lehetőségem adódik becsukni az ajtót rázárni a zenét maximumra tolni futás közben és berongyolni hozzás.

-       Megbízható igaz? – kérdezem a meghökkent Yeout.

-       Mi történt? – kérdezi ártatlan pofival.

Nem válaszolok, gyorsan kell cselekednem. Felhajtom a szőnyeget és tenyérrel a padlóra ütök, amitől felnyílik a padlón egy kis retesz. Benyúlok és előveszek egy nagyobb köteg pénz, egy fegyvert és három teli tárat. Egyet be is töltök.

-       Itt a gyilkosod a sebhelyes pár barátjával... – felelem és egyből komolyan veszi a fenyegetést. Fura, hogy mikor megkértem rá ne telefonáljon azt nem vette komolyan.

-       Mit akarsz csinálni, te ügyvéd vagy és mi ez a fegyver háborúba készülsz? – döbben le.

Háborúba ezzel? Aligha.

-       Csak lapulj meg és igyekezz nem meghalni... utána elbeszélgetünk bizonyos szabályokról... – felelem magabiztosan.

Felállva az ajtóhoz settenkedek és a pénzt rá bízom. a zene bömböl a ház meg tele gyilkosokkal. Yeou retteg, ami nem is csoda, nem bízik bennem, de most nincs senki más. kinyitom az ajtót és az egyik pasas meg is jelenik. Elütöm a fegyvert tartó kezét és kitekerve kezét párszor gyomron lövöm miközben haladok vele előre a folyosón. A második tag is megjelenik kisvártatva, akinek nekitaszítom cimboráját majd becsúszok alájuk, kirúgom lábát és miközben csúszok egy harmadikat is fejbe trafálok. A pasas, akit felrúgtam majdnem pördül egyet a levegőben ahogy elkaszálom a lábát, de a földön próbál észhez térni és lelőni. Esélye sincs! Gyorsabb és rutinosabb vagyok nála. Mielőtt bármit tenne lelövöm. 

-       Yeo gyere! – kiáltok be neked.

Amint kilépsz egy negyedik tag is megjeleni és rám támad. Megpróbál rám lőni. Szerencsére elég lassú a mozgása. Ügynök, nincs felkészülve egy ilyen helyzetre. Hozzávágok egy vázát, ami éppen a kezembe akad és már el is kaptam a fegyvert fogó karját. Közben az ötödik fickó is befut, akit a társa fegyveréve lövök meg. Ekkor a dulakodásban az én fegyverem is kiesik e kezemből így dulakodni kezdek a pasassal. Sajnos az ötödik fószert sem sikerült teljesen hatástalanítani és megindul a sokktól lefagyott Yeou felé. Lendületből megkapaszkodom a velem viaskodóval és oldalba rúgom a másikat. Egy amolyan kétoldalas kézi tusa veszi kezdetét, ahol igyekszem nem Yeou közelébe engedni egyik pasast sem. Én is kapok így párat. Végül megragadom az egyik fószer grabancát és amíg a másik próbál lelőni nekitaszítom mindkettőt a falnak. Ettől elejti fegyverét én pedig kihasználva a pillanatnyi zavarát felkapom pisztolyom és golyót repítek mindkettő fejébe. 

Még arra sincs időm, hogy észhez térjek mikor kintről az egyik kocsi elindul. Kirongyolok és látom a nagy porfelhőt ahogy a sebhelyes elhajt.

-       PICSÁBA!! – morranok, de nincs mit tenni. 

Megfordulva odamegyek Yeouhoz és bár látom halálra van rémülve és sokkot kapott, megragadom a karját.

-       Mozgás el kell tűnnünk... 



Szerkesztve narcisz által @ 2021. 02. 16. 22:04:16


vicii2021. 02. 09. 22:05:19#35910
Karakter: Yasaeng Yeou
Megjegyzés: (Drága Narcisznak)


Halk zene hangjai jutnak el a tudatom mélyéig, lassan kezd húzni kifelé az öntudatlanságból. A testem zsibbadt, az elmém pedig tompa. Ahogy lassan magamhoz térek, étel ínycsiklandó illata csapja meg az orrom.
Rettentő nehezemre esik kinyitni a szemem, és mikor sikerül, néhány hosszú pillanatig csak bámulom a plafont. A fejem furcsán kába, mintha nyugtatóra ittam volna.
Lassan élénkülve pillantok körbe, valakinek a lakásán vagyok. Egy kanapén fekszem, nincs rajtam felső. Ahogy megmozdulok, húzódást érzek a jobb vállamban. Ahogy szemügyre veszem, meglepetten konstatálom, hogy az egész be van kötözve. Megsérültem…?
Lépteket hallok, kisvártatva pedig egy magas, szőke férfi jelenik meg, kíváncsian végigpillant rajtam, majd helyet foglal a szemben lévő fotelben. Ügyetlenül ülök fel, mintha nem lennék teljesen ura a végtagjaimnak.
- Szia… emlékszel rám? – kérdi érdeklődve, mély hangja bár kellemes tónusú, mégis fájdalom nyilall tőle a fejembe. Szisszenve simítok a halántékomra.
- A fejem nagyon zúg… hol… hol vagyok? – kérdem tétován, minden olyan homályos. Ahogy próbálok visszaemlékezni, csak egyre fájdalmasabban lüktet a fejem. Valami mégis felsejlik a tompa ködön át. Valami borzasztó. – Szörnyű álmom volt. Ki vagy te? – kérdem újra végigpillantva rajta. Meglepően jóképű, be kell vallanom, férfias, markáns vonásokkal, tejfölszőke hajjal és metsző kék szemekkel. Pont az esetem. – Talán valami bárban szedtelek össze? – találgatok tovább, a kérdés már csak az, mi az isten vettem be, ami így szétcsapott. Picsába, egy időre szüneteltetnem kéne az anyagozást.
- Erre az álomra gondolsz? – kérdi felvont szemöldökkel, majd bekapcsolja a falra erősített hatalmas síkképernyős tévét. Épp a híradó megy, ahol harsogva, erősen gesztikulálva magyaráz a riporter. Összevont szemöldökkel nézem, próbálom kihámozni, mire is akar utalni ezzel, mikor megmutatják Holden fényképét. Gyilkosság… gyanúsított… szerető…
Bevágják az én egyik képemet is egy felhívással, miszerint köröznek és bárki aki lát, azonnal hívja a zsarukat. Ez valami kibaszott vicc…?
És ekkor villámcsapásként ér a felismerés. Csengettek, épp zuhanyoztam, Holden nyitott ajtót… és az a férfi lelőtte… ha nem futok el, engem is lepuffant… azt hiszik, én tettem?!
Felvillan, ahogy menekülök előle az utcán, a vállamba hasító fájdalom. Szóval ezért vagyok bekötözve… meglőtt…
És mikor megpróbáltam megbújni egy épület ajtajánál, ez a férfi nyitotta ki. Gyakorlatilag a karjaiba ájultam… mi a franc…?
- Nem! Nem! A kurva életbe! A kibaszott picsába… én nem… én nem tettem semmit! Ez valami kicseszett baromság… Honnan veszik, hogy én öltem meg? Engem is majdnem megöltek… és futottam… menekültem, muszáj volt… - hadarom egy szuszra, meg-megakadva közben, ahogy összeállnak a fejemben az emlékképet. Mi a picsa?! Mint valami kibaszott rémálom… vagy inkább szappanopera? – Ki maga?! És miért nem értesítette a rendőrséget?! – pillantok rá vádlón, ezernyi kusza gondolat cikázik át az elmémen. Talán ő volt a gyilkos? Nem, ez hülyeség, hiszen a gyilkos kergetett, úgy futottam belé… a bűntársa lenne? Nem, megölhetett volna, mégis életben vagyok, sőt, a sebemet is ellátta… de akkor…?
Halál nyugodtan nézi végig az összeomlásom, és esküszöm, talán még élvezi is a műsort a szemét.
- Tudom, hogy nem tetted és nem vagyok rendőr. Nem emlékszel rám? Segítséget kértél. Megsérültél, menekültél és belém futottál. Hazahoztalak és kivettem a golyót. Bekötöztelek és most itt vagyunk. Nem értesítettem a rendőrséget. Akartam, de láttam az igazi gyilkost, aki követett téged. Úgy véltem jobb ha idehozlak és mielőtt beszélsz a rendőrökkel, tisztázod a fejedben a dolgokat – közli hidegen, a higgadtsága pedig rohadtul idegesít. Mint maga a megtestesült kibaszott Buddha. – Nyugodj meg és mondd el, mi történt.
- Te csak ne nyugtatgass engem, baszki! Gyilkosság vádjával köröznek, mikor engem is megpróbáltak lepuffantani, mint egy kicseszett kutyát! Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! – borulok ki teljesen, a végére már szinte üvöltve, de ez sem csikar ki belőle túl sok reakciót. Idegesen markolok a hajamba és hajtom le a fejem, az egyik lábammal dobolni kezdek a földön. Mihez kezdjek most? Mi lenne a legokosabb lépés? Adjam fel magam? Magyarázzam el a dolgokat a rendőrségnek? És mi van, ha az egészet rám fogják kenni? Nem fognak hinni nekem, hiszen a véremben még tuti annyi pia meg anyag van, hogy még ketten be tudnának állni tőle.
- Kell egy cigi. Vagy inkább egy ital. Akármi – jelentem ki hirtelen, az lesz a legjobb, lenyugtatja az idegeimet és képes leszek józanul végiggondolni ezt az egészet. Vadul kotorászni kezdek a zsebeimben, de persze nem találok egy árva szál bagót sem.
Titokzatos vendéglátóm szótlanul feláll, egy vitrines szekrényhez lép, elővesz egy poharat és egy üveget, majd tölt egy ujjnyi whiskeyt. Ahogy felém nyújtja a poharat, szinte kikapom a kezéből és egy szuszra ledöntöm az egészet, majd a poharat az előttem lévő kis dohányzóasztalra csapom.
Lehunyom a szemem és élesen beszívom az orromon keresztül a levegőt, majd kiengedem a számon. Ez mindig segít.
- Most pedig mondd el szépen, mi is történt pontosan – hallom újra az idegesítően nyugodt hangot, ez pedig újra az egekig löki a vérnyomásom. Éppen próbálok lenyugodni, miért nem fogja be simán a pofáját és hagy gondolkodni?
- Először mond el szépen te, ki a franc is vagy pontosan és minek hoztál ide! – szegezem rá a tekintetem kihívóan, ő pedig karjait keresztbe fonva hátradől a fotelben.
- Már mondtam. Segítséget kértél, ezért elhoztalak a lakásomra és elláttam a sebedet – magyarázza lassan, mintha legalább egy retardálthoz beszélne.
- Mi a kurva életért nem a mentőket hívtad, baszd meg? – kérdem már szinte hisztérikusan, majd észbe kapva újra próbálom a légzésgyakorlatot, de úgyse fog kurvára semmit sem használni…
- Megtehettem volna. De nem örültél volna neki – mondja hűvösen, és esküszöm, mosolyt látok a szája szélében. Nem szólok, csak megütközve meredek rá, viaskodva a kitörni készülő mérgemmel. Arckifejezésemet látva kis magyarázatot fűz az előbbihez. – Ha hívom a mentőket, miután ellátják a lőtt sebedet, drogtesztet végeztek volna, és lefogadom, hogy nem lett volna túl kedvező az eredmény.
Megütközve préselem össze az ajkaimat. Igaza van, bassza meg… a szeretőnek is fenntartásokkal hisznek, és ha még drogos is… kurva élet.
- De… de látták volna a lőtt sebemet… - próbálkozom tovább kétségbeesetten, mire csak legyint egyet.
- Szemtanúk és gyilkos fegyver nélkül nem jelent semmit. A körülmények ellened vannak. Ha csak nem kerül elő a gyilkos, nincs az az esküdtszék, aki megsajnálna – közli kegyetlenül, erre pedig felszisszenek.
- Ki is vagy te egészen pontosan? – szegezem neki újra a kérdést, félresöpörve az előbbi érveit. Képtelen vagyok ezen gondolkodni tovább, amíg így hasogat a fejem.
- Dr. John Hudsonnak hívnak – mutatkozik be végre, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Orvos vagy? – kérdem kíváncsian, szóval ezért fércelt össze.
- Nem, ügyvéd – javít ki, mire elhúzom a szám.
- Egy aktakukac fércelt össze…? – pillantok a vállamra rémülten. Mi lesz, ha soha többé nem tudom használni a kezemet, mert elbalfaszkodott valamit?
- Én egy türelmes ember vagyok, de jobb lesz, ha végre elmeséled, mi is történt pontosan. Talán ki tudom bogozni a szálakat – erősködik újra, én pedig megdörgölöm a szemem.
- Fingom nincs, oké? Be voltam állva, alig fogtam fel valamit a történtekből – mondom idegesen, a végén elfojtva egy hisztérikus nevetést. Nem, most nincs idő kiakadni.
- Mikor történt? Emlékszel az elkövető arcára? Mondott valamit? – faggatózik tovább megállás nélkül, a végére pedig felnyüszítek.
- Kurvára fogalmam sincs! Szállj már le rólam! – sziszegem, a fejem még mindig kínzóan hasogat. Feláll a fotelből és közelebb lép, közben tovább faggat, én pedig a hajamba markolva próbálok rendet tenni a gondolataim között, de mindhiába.
- Hagyjál már békén, baszki! – sziszegem, majd megpróbálom ellökni, annyira belemászott a képembe, de elkapja a csuklómat. Olyan szorosan tartja, hogy felszisszenek.
- Héj, ez fáj, engedj el… - próbálok kiszabadulni, de tart, akár egy satu. Esélytelen, hogy kiszabaduljak, hiszen hatalmas erőfölényben van. Szabad kezével elkapja az állam és egy határozott mozdulattal maga felé fordítja a fejem. Közvetlen közelről nézhetek bele azokba a hátborzongató, metsző kék szemekbe. Lefagyok ettől a tekintettől, minden harci kedvem elszáll. Ez a pasas nem viccel. Ezek nem egy aktakukac szemei.
- Márpedig jobb lesz, ha megerőlteted az emlékezetedet, mert addig nem mész innen sehová, amíg részletesen el nem meséled, pontosan mi is történt – mondja nyugodt hangon, de így is kihallom belőle a fenyegetést. Nagyra tágult szemekkel, döbbenten bámulok vissza rá. Mi a franc…? Mégis ki ez az ürge? 


narcisz2018. 08. 27. 10:28:57#35554
Karakter: Dr. John Hudson
Megjegyzés: Drága Viccimnek


 

 A tárgyalóteremben állunk, immár a bíró döntésén múlik minden és persze az esküdtekén. Szép is ez az amerikai igazságszolgáltatás a demokrácia nevében. Jelenleg nem egy személy bűnösségét vagy ártatlanságát igyekszünk bizonyítani, hanem hogy joga van a menedékhez itt Amerikában. Tény, ha kitoloncolják, halálos ítélet vár rá saját országában.
Nem lényeg az ok és okozat. Ki ő, mi ő és mit tett? Arra senki sem emlékszik. Vagy ha igen, már elnyomja az a mélységes együttérzés ami az amerikai nép naivitásából származik. Igen ez így van. Az amerikai néppel bármit meg lehet etetni, ha édessavanyú, néhol kesernyés bundába csomagolják. Egy kaladba illő szökés, a jobb élet ígérete, szerelemmel megfűszerezve meghozza a várt eredményt. Az esküdtek máris belecsöppentek abba az illúzióba, amit én teremtettem számukra. Az pedig, hogy ügyfelem terhes, csak tovább szépíti a történetet. Egy anyával aki jó életet szeretne születendő gyermekének.

A bíró lassan kinyitja a borítékot amiben az esküdtek egybehanzó döntése található. A teremben mindenki visszafolytott lélegzettel vár. Számukra a történet vége derül ki, hogy tragédia vagy a boldog beteljesülés. Számomra ebben a pár másodpercben csúcsosodik az elmúlt jó pár hét munkája.

-          Az esküdszék és a bíróság meghozta döntését. Jara Hout megkapja a menedékjogot. – mondja ki a döndést.

A teremben megkönnyebült. Visszafogott örömujjongás tör felszínre az emberekből. Ügyfelem atölel. A hála és a megkönnyebülés érződik rajta.

-          Köszönöm... köszönöm ez az ön érdeme... – hálálkodik.

-          Ez kettőnk győzelme... – mosolgok és megölelem. – Gratulálok megérdemli, hogy amerikainak nevezze magát. – mondom kedvesen.

A tárgyalás végén lefutom a tiszteletkőröket és elindulok haza. A kocsimmal megyek az autópályán ki a városból, mikor telefonhívást kapok. Ez egy védett vonal és csak az ismeri, aki olyan körökben mozog ahol ismerik a nevem. Persze nem az igazit. Két síkon létezem ebben a világban. Az egyik oldal ügyvédként ismer. Egy tiszteletbenálló személy ként. Hozzá tudnak arcot és nevet illeszteni. Hivatalosan ez vagyok én. A másik oldalon más néven illetnek és a névhez csak tettek, munkák párosulnak. Arc nem.

-          Igen? – szólok bele.

A telefon még a hangomat is torzítja, biztos ami biztos.

-          Az egyik ügyfelünk bajban van. Halálos fenyegetést kapott, azonnali intézkedést igényel. Elküldöm az adatokat és utalok a számlájára 10 Milliót. Az ügyfél azt szeretné, ha akkor is elkapná az illetőket, ha az életet nem lehet megóvni.

-          Értem, küldje át azonnal intézkedem... – mondok ennyit és le is rakom a telefont.

Irányt váltok és az egyik közeli lehajtón visszafordulva a város felé veszem az irányt. Vissza abelvárosba, egy lebontásra váró épülethez. Ezt az épületet már vagy 2 éve így áll. Nem véletlenül, mivel az én tulajdonom. Persze nem az egyém közvetlenül, hanem egy külföldi, Ramirez nevű fickó tulajdona. Ramirez egy nem létező fickó, csak papíron él lélegzik. Mindegy is. A megbízásaim ilyen helyeken szoktam átvenni. A hátsó bejárathoz parkolok és fölmegyek az emeletre az egyik szobába. A házat még a csövesek is elkerülik, olyan vacak állapoptban van. A folyósok mennyezetéről, vakolatdarabok lógnak. Hugyszag terjeng mindenhol és a rothadás penészes mellékszaga, némi dögszaggal keveredve. Belépek a szobűba ami szintén ramaty állapotban van. Az ágy alól előveszek egy laptopot és felnyiva megnyitom az emailjeimet. Egész pontosan egy van amit megnyitok. Az adatok azonnal jönnek. Fotók az ügyfelemről a szenátorról és azokról akik közel állnak hozzá, esetleg gyanusítottak lehetnek a fenyegetésben.

Nem túl érdekes olvasmány, de akkor meglátok egy fiút. Fiatal és igen mutatós. Ráadásul szeretőként van feltüntetve.

-          Nocsak, nocsak.... miből is lesz a cserebogár? Szenátorúr ön nagyon rossz fiú...Feleség, gyerek szerető, meg egy  jóakaró aki a nyomában liheg.. – kuncogom ahogy olvasom az adatokat.

Nem szoktak érdekelni az ügyfél hozzátartozói, de ez a srác megfogot. Brutál jól néz ki, pont az esetem. Persze profiként csak önmagamnak álapítom meg, hogy tudnék mit kezdeni vele. Átnézem az adatokat elolvasom a hozzájuk kapcsolódo profilelemzést majd az adathalmaz lassan önmagátol összeomlik. Vírus okozza ami teljesen hazavágja az egészet, hogy később se lehessen helyreállítani, ha esetleg rossz kezekbe kerülne a laptop.

Összecsukom a gépet és visszarakom a titkos rekeszbe. Miközben elindulok kifele az épületből az adatok kavarognak a fejemben és probálok párhuzamokat fűzni. Ki miért lehet potenciális áruló a szenátor közelében.

Ezen agyalok és a kijárati ajtóhoz lépve kinyitom. Ertőteljes meglepetésemre egy ismerős arc vágódik be az ajtón egyenesen a lábaim elé.

- Kérem... segítsen.. – suttogja, sírástól elcsukló hangon.

Hogy a faszba került ide? Ráadásul vérzik. Fut át az agyamon ahogy végignézek rajta, de nincs időm ezen agyalni. megfogom a grabancánál, berántom a házba és beteszem az ajtót. Van jópár elképzelésem mi is történhetett, de találgatni nem akarok. Jelenleg ez a szépséges köélyök tud nekem érdemleges infóval szolgálni ezért nem hagyhatom, hogy megöljék. A vállamra dobom és bemegyek vele az egyik lakába aminek az ablaka az utcafrontra néz. Óvatosan kinézek rajta, felmérni a kinti körülményeket. Azonnal kiszúrom egy alakot aki veszettül keres valaki, ráadásul fegyver van nála és elég viharvert. Az utca végén egy rendőrautó áll meg vinnyogva, mire a pasas olajra lép.

-          Remek.. gyanítom az ugyfelem halott... – állapítom meg magamnak, de persze ez még nem biztos.

Felnyalábolom a kölyköt és kiviszem a kocsimhoz a hátsó bejáratnál. Felnyitom a csomagtartót és berakom. Totál ki van ütve egy darabig még nem fog észhez térni. Megtörlom a kezem lecsukom a csomagtartó tetejét és beszállva a kocsiba elindulok. A környéket szinte minden irányból lezártok. Megállok az egyik rendőrautó mellett és letekerve az ablakom odaadom neki az irataim.

-          Jó napot biztosúr... Mi történt itt? – kérdezem a simulékony modorommal.

-          Ügyvédúr, meg sem ismertem. – mondja miután felismer. Sokat szerepelek az ujságokban.

-          Igen képen kicsit alacsonyabbnak tűnök.. – viccelődom, mire nevet egyet és visszaadja az irataim.

-          Elvileg nem mondhatnám el, de Holden szenátort meggyilkolták pár háztömbbel arrább. Úgy tudom a szeretője lehetett. Elfutott, most őt keressük. – magyarázza.

-          Ez borzasztó.. és átvizsgálják az autókat is?

-          Igen, de önnel kivételt teszek... – mosolyog.

-          Köszönöm, fárasztó napom volt. Csak haza szeretnék jutni.. – biccentek.

A rendőr int, hogy menjek tovább. Feltekerem az ablakot és tovább hajtva bekapcsolom a rádiót, hátha mondanak ott is valamit a gyilkossággal kapcsolatban. Valamiért ezt a srácot vettem számításba mint gyilkost az utolsó utáni gyanusított ként. Kinyírták az ügyfelem és ráakarják kenni. A rádióban mást sem lehet hallani, csak a gyilkosságot. Gyors ez egy picit ahhoz képest, hogy még ki sem hülhetett a szenátor teteme. Mégis mi az ördög folyik itt? Kár ezen rugóznom addig amíg nem beszélek a kölyökkel. Kikapcsolom a rádiót és kihajtok a városból a házam irányába. Igazán szép helyen lakom, jó messze az emberektől és a zajszennyezésüktől. A házam sem egyszerű darab. Igazi luxusvilla. Beállok a garázsba és kiveszem a kis csomagot a csomagtartóból. Még él, bár ramaty állapotban van. A golyó a vállában van, így nem vérzett el, de számomra maceráns lesz kiszedni. Beviszem a konyhába és felvektetem az asztalta.

Néha felnyőg ahogy a vállát vizsgálom.

-          Jol van szépségem, csak nyugi ne ébredj föl. Minjárt kapsz egy kis érzéstelenítőt... – beszélek hozzá, mintha hallaná.

Előveszek egy dobozt amiben kötszerek és fertőtlenítő van. A kezem megmosom a csapnál és steril kesztyűt veszek föl, majd a hűtőből előveszek egy fecskendőt amiben érzéstelenítő jó adag altató és antibiotikum keveréke van. Ezt be is adom neki, majd előveszem a dobozból a kötszereket ollót és csipeszt, hogy kioperáljam a golyót. Mire előkészülök a koktél már hat és elernyedve fekszik előttem.

-          Nah John most légy ügyes, ez nem béka életben kell maradnia... – mondom magamnak és nekilátok a mini műtétnek.

Vagy egy órát biztos elszarakodom vele míg kiveszem a golyót és összefércelem a srácot, hogy viszonylag kis heg maradjon utána. Végül bekötözöm és megtörölgetve a vértől áthelyezem a kanapéra. Betakarom és visszamegyek a konyhába feltakarítani. Rend és tisztaság a lelke mindennek. A kupit nem tűröm.

Halk zenét kapcsolok és ismét a konyhába megyek valami kaját csinálni. Főzés közben kedélyesen dalolászom néha. Azért szemmel tartom. Kiváncsi vagyok az első reagciójára mikor magához tér. Ez sokmindent elárulhat róla. Egy valamiben biztos vagyok. Ez a kölyök nem ölt meg senkit, sőt lövete sincs miért történi ez pont vele. Csak azt remélem, hogyha nincs is tudatosan birtokába a megfelelő információnak, azért a segítségemre lehet. A szeretője volt a szenátornak. Biztos hallott egy két dolgot miközben a farkát szopta.

Lassan ébredezni kezd, én pedig elkészülök az étellel. Félrerakom a serpenyöt, megtörlöm a kezem és odasétálok hozzá. A fájdalomcsillapító még hat így elég kába lehet, viszont fájdalmai nem lehetnek.

-          Szia... Enlékszel rám? – ülök le vele szembe a fotelba.

A fejét fogja és próbál fókuszálni. A nyugtató tompít ami jó, mert legalább nem pánikol.

-          A fejem nagyon zúg... Hol.. hol vagyok... – kérdezi.

Nem, jelenleg nem emlékszik. Állapítom meg magamnak.

-          Szörnyű álmom volt. Ki vagy te? Talán valami bárban szedtelek össze? – kérdezi.

 Ezek szerint gyakran csinál ilyesmit. Az mondjuk benne van az aktályában, hogy szeret inni és drogokat is használ. Nyíilván azt hiszi most is ez történt.

-          Erre az álomra gondolsz? – kérdezem és bekapcsolom a tv-t ahol minden öt percben azt szajkózzák, hogy Holden szenátor meghalt és egy felhívás, hogy keresik az álítólagos gyilkosát őt.

~A fiatalember neve, Yasaeng Yeou. Ha bárki látja azonnal hívják a 911-et. Ne próbálják meg feltartóztatni, fegyvere van és veszélyes! ~

Fényképet és felvételt is mutatnak róla, ahogy elhagyja a szobát ahol a szenátort meggyilkolták. Lassan tudatosul benne, hogy amit rémálomnak hitt az a valóság. A ledöbbenés jelei mutatkoznak arcan és azonnal a vállához kap. Nem érti mi történt, miért van itt vagy ki vagyok én.

-          Nem nem!! A kúrva életbe a kibaszott picsába... Én nem én nem tettem semmit!! Ez valami kicseszett baromság. Honnan veszik, hogy én öltem meg? Engem is majdnem megöltek.. és futottam... menekültem muszály volt... – magyarázkodik de inkább mérges és tehetetlen. – K maga?! Miért nem értesítette a rendőrséget?

Sok kérdése van, de jelenleg zavarodott és rémült. Tökéletes reagció, egy adott szituációra. Ettől még lehet hazugság.

-          Tudom, hogy nem te tetted és nem vagyok rendőr. Nem emlékszel rám? Segítséget kértél. Megsérültél, menekültél és belém futottál. Hazahoztalak és kivettem a golyót. Bekötöztelek és most itt vagyunk. Nem értesítettem a rendőrséget. Akartam, de láttam az igazi gyilkost, aki követett téged. Úgy véltem jobb ha idehozlak és mielőtt beszélsz a rendőrökkel tisztázod a fejedben a dolgokat. – magyarázom higgadtan. – Nyugodj meg és mond el mitörtént.



Szerkesztve narcisz által @ 2018. 08. 27. 10:29:58


vicii2018. 06. 10. 15:27:14#35512
Karakter: Yasaeng Yeou
Megjegyzés: (Drága Narciszomnak)


 Már majdnem éjfél, mikor a telefonom rezegni kezd. Először a dübörgő zenétől meg sem hallom, csak a villogó képernyő kelti fel a figyelmemet. Ahogy meglátom a kijelzőn a nevet, elhúzom a szám. Gyűlölöm, mikor ilyen váratlanul jelentkezik, nem képes megérteni, hogy magánéletem is lehet, ami felett nem uralkodhat. Bódultan nyúlok a távirányító után, lehalkítom a hifit, de nem kapcsolom ki teljesen. Húzok még egy nagyot az italomból, a rum kellemesen végigmarja a torkomat.
Fáradtan nyúlok el a drága, fekete bőrkanapén, veszek egy nagy levegőt, majd fogadom a hívást.
- Már azt hittem, fel sem veszed. – Köszönés nélkül szól bele, szinte már szemrehányóan, én pedig a plafont bámulom. Még a félhomályban is majdhogynem élesen látok, a szoba körvonalai táncolni kezdenek. Behunyom a szemem, hogy elmeneküljek a hallucinációk elől.
- Én pedig azt hittem, megbeszéltük, hogy előre szólsz, mikor idejössz. – mondom, hangom enyhe remegésén nehezen tudok úrrá lenni. Az euforikus boldogság lassan tovaúszik, és csak valami gyomorforgató viszolygás marad utána.
- Nem egy kurva szállodába készülök, ahova be kell jelentkezni. – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Direkt csinálja, hogy bosszantson. Tudja, mennyire feldühít ezzel. Vén köcsög, ezt élvezi.
Na jó, nagy levegőt veszek, majd mély, doromboló hangon folytatom.
- De a legjobb formámat szeretném neked nyújtani minden alkalommal. Időt kell adnod nekem, hogy felkészüljek. – mondom kicsit durcásan, a tőlem telhető legerotikusabb hangon, mire végre megenyhül.
- De ha egyszer most kívánlak… - súgja, érződik a hangjából a vágy, nekem pedig felfordul a gyomrom. – Húsz perc múlva ott vagyok. – zárja le végül a témát, majd bontja a vonalat, én pedig felmordulok. Nem szeretem, mikor így állít be. LSD hatása alatt gyűlölök vele lenni, mert az élmény még intenzívebbnek tűnik.
Lassan ülök fel, újra a poharamért nyúlok, lehúzom a maradék italt. Körbepillantok. Néhány üres üveg az asztalon, az nem zavarja. Tudja, hogy iszok. Egy rakás csikk elnyomva a hamutartóban, azt ki kell ürítenem, rühelli, ha dohányzom. És persze le is kellene tussolnom. Hajnalban értem haza egy buliból és csak beájultam az ágyba, majdnem este tértem magamhoz, és még nem zuhanyoztam. Nem lehetek így valami kívánatos…
Nyakon ragadom a rumosüveget és húzok belőle, majd felállok, de ekkor megfordul a világ, én pedig a fürdőbe támolyogva belehányok a mosdókagylóba, a vécéig nem jutok el. Bassza meg, lehet, nem kellett volna ennyit innom rá…
Leöblítem, majd betántorgok a zuhany alá és a lehető leggyorsabban megpróbálok letussolni, közben fogat is mosok. Ahogy kilépek, nagyrészt megtörlöm magam, majd a törölközőt csak a padlóra dobom és kilépek a nappaliba. A hamutálat kiürítem, és megpróbálok kicsit rendet rakni, majd előkészítek egy poharat és egy üveg behűtött bourbont. Nem vesztegetem az időt az öltözködéssel, csak egy lezser inget kapok magamra. Mintha csak most másztam volna ki az ágyból. Szinte percre pontosan megszólal a csengő, én pedig a világ legédesebb mosolyát magamra öltve nyitok ajtót.
Ahogy végigpillant rajtam, elégedetten elmosolyodik. Nem várja meg, hogy behívjam, egyszerűen elsétál mellettem és leveti magát a szokásos helyére, a fotelba. Ráérősen becsukom az ajtót, majd könnyed léptekkel sétálok hozzá. Kibontom az üveget, félig töltöm a poharát, majd felé nyújtom. Elveszi a kezemből, majd nagyot kortyol belőle. Jólesően felsóhajtva dől hátra, majd tekintete újra rám siklik.
- Holden, mintha kicsit megviselt lennél. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, miközben kecsesen keresztbe tett lábakkal leülök a fotel karfájára. Keze rögtön a combomra siklik, belemarkol.
Holden nem olyan rossz fogás, mint az előző. Magas, vékony, a korához képest jól tartja magát. A haja már majdnem teljesen ősz, de legalább nem kopaszodik. Mindig ápolt és elegáns, az öltönyein soha egy gyűrődés. Kívülről igazi úriembernek néz ki, sikeres politikus, jó karrier, feleség, két gyerek. Csak ez a fránya vonzódása ne lenne a fiatal férfiak iránt, és tökéletes lenne az összkép. De persze mindig van valahol valami defekt. A lelke mélyén mindenkinek van valami mocskos kis titka. Például hogy a médiában homofób, a való életben pedig buzi.
- Volt ma egy megbeszélésem, és a dolgok nem mentek valami simán. – sóhajtja, a poharát forgatva az asztalon lévő üvegre mered. Kezem a vállára téve masszírozni kezdem, mozdulataimra pedig rögtön ellazul. – Megfenyegettek. Engem! – dühödten az asztalra csapja a poharát, én pedig nyugtatóan hozzá simulok. A halántékát kezdem simogatni, közben pedig forrón a nyakába csókolok. Küszködöm a hányingerrel, a szoba még mindig hullámzik, a színek vibrálnak.
- Nyugalom. Tudják, milyen hatalmad van, téged úgy sem lehet kikerülni – súgom, nyelvemet végighúzva nyakának bőrén, majd játékosan beleharapok a fülcimpájába. Derekamat karoló keze a fenekemre kúszik, feljebb rántja az ingemet és ahogy rájön, nincs rajtam alsó, mély hangon felmorranva markol bele.
- Tudom. Mégis aggaszt a dolog… - mondja már kevésbé borúsan, majd hirtelen ránt az ölébe. Felsikkantok, mert tudom, hogy imádja, ha hangoskodom. Elhelyezkedem vele szemben, átkarolom a nyakát és szenvedélyesen, vadul megcsókolom. Kezei végigsiklanak a combomon, majd be az ingem alá, a hasamra, onnan fel a mellkasomra. Ahogy megérinti a mellbimbómat, megrázkódok, ez az egyik legérzékenyebb pontom. Nyögve vetem hátra a fejem, ahogyan finoman belecsippent, ő pedig az alkalmat kihasználva a torkomra tapad. Finoman, de fenyegetően mereszti a nyakamba a fogaimat, majd egy elegáns mozdulattal szétrántja rajtam az inget. A gombok kopogva gurulnak szanaszét a padlón.
Ledobom magamról a használhatatlanná tett ruhadarabot, így teljesen feltárulkozva előtte. Sötét, éhes szemekkel néz végig rajtam, szinte a tekintetével fal fel, ettől pedig teljesen felizgulok. Semmi nem indít be jobban, mint látni, mennyire kíván valaki. A fenekembe markolva ránt magához közelebb, még a nadrágon keresztül is érzem keménységét. Alám nyúl és könnyedén emel fel, én pedig a nyakába karolva tartom meg magam. Feláll a fotelból és hosszú léptekkel a hálóba vágtat, majd ledob a puha ágyneműre. Csábosan széttárt lábakkal nézem, ahogy meglazítja a nyakkendőjét és a székre dobja, amit hamarosan a zakója is követ. Fölém mászik és újra megcsókol, kezeim pedig gyakorlott mozdulatokkal gombolgatják az ingjét. Kirángatom a betűrt részt a nadrágjából majd lesimítom a vállairól. Már az övével babrálok, mikor elhajol, és a mellbimbómra tapad. Ahogy ajkai közé veszi és megszívja, elgyengülök. És tudja jól. Imádja irányítani a dolgokat.
Lejjebb kúszik, forrón csókolva végig közben a bőröm, és mikor elér meredező férfiasságomhoz, bennem reked a levegő. Az egészet a szájába veszi és vadul szopni kezd, én pedig a hajába markolva, kéjesen sikoltok fel. Csípőm megmozdul az ütemre, de szigorúan az ágyhoz szorítja két kezével, én pedig majd’ megőrülök a kéjtől, ami szétárad a testemben. Már majdnem a csúcsra érek, mikor hirtelen abbahagyja, én pedig pihegve, csalódott nyögéssel nézek rá. Széles, elégedett vigyorral nyalja meg a szája szélét, majd egyszerűen hasra fordít. A szívem kétszer olyan gyorsan kezd dobogni. Izgatottan várom a folytatást, a testem követeli már a kielégülést. Nemsokára meg is érzek egy ujjat, ahogy türelmetlenül, erős mozdulattal hatol belém. Felnyögve vetem hátra a fejem. Behunyt szemekkel élvezem, ahogy kényeztet. Nemsokára érkezik még egy ujj, majd gyakorlott mozdulattal a lényegre tér és a prosztatámat kezdi masszírozni. Hihetetlen technikája van. Néhány perc alatt sikoltva élvezek el, majd kimerülten temetem arcom a takaróba, de tudom, még csak most jön a java. Erőt gyűjtve hallgatom, ahogy az övével zörög, gyorsan levetőzik. Az ágy megnyikordul, mikor felmászik rá, kezeivel megmarkolja a csípőmet és térdelő helyzetbe ránt. A takarót markolva, lehunyt szemekkel nyögök, ahogy belém hatol és kíméletlenül mozogni kezd. A hajamba markolva fordítja oldalra a fejem, hogy láthassa az arckifejezésem. Órákig tartó, kemény dugás következik…
 
*
 
Lihegve, remegő testtel fekszem az ágyon, alig maradt erőm. Ő meztelenül, az ablaknál állva kortyolgatja az italt, amit magának töltött. Végtelenül elégedett arcot vág, én pedig próbálom összeszedni magam. Fürdőköpeny van rajta, a haja nedves, nemrég lezuhanyzott. Én is feltápászkodom az ágyról és bevonszolom magam a fürdőbe. A csempének támaszkodva nyitom meg a vizet és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a hűs permet végignyaldossa felhevült bőröm. Percekig csak áztatom magam, végül tusfürdővel és szivaccsal végigdörgölöm a testem. Hajat is mosok, majd a csapot elzárva kilépek a zuhany alól és törölközni kezdek, mikor csöngetnek.
- Mi a franc? – morogja Holden, majd kényelmes léptekkel az ajtóhoz indul. Nem emlékszem, hogy kértem volna takarítást vagy szobaszervizt. Öltözködni kezdek, magamra húzom az előzőleg idekészített tiszta ruhát.
- Szobaszerviz. – kiáltja kintről valaki.
- Nem rendeltünk szobaszervizt. – válaszol erélyesen Holden, ajtót nyitva. Hallom, ahogy valaki fémesen zörög, az ajtót finoman beteszik. A hajamat törölgetem éppen, majd az elhangzó szavakra megmerevedek.
- Ha kiált, most rögtön lepuffantom. – sziszegi egy idegen férfihang fojtott hangon, nekem pedig elkerekednek a szemeim. A szívem hirtelen hevesen dobogni kezd, úgy lopakodok a fürdőszoba ajtajához. Résnyire nyitva kikémlelek rajta.
Holden a fotelben ül, a fejéhez pedig egy idegen férfi fegyvert szegez. A vér is megszűnik bennem keringeni a rémülettől.
- Adja meg a hozzáférést a számlaszámhoz, és nem esik baja.
- Ki van zárva.
Farkasszemet néznek, a fegyver még közelebb nyomódik Holden ősz halántékához.
- Ez az egyszerűbb módszer. De ha nem hajlandó beszélni, máshonnan is megszerezhetem az információt. Ajánlom, hogy kezdjen beszélni, mert csak akkor teheti magát hasznossá. Máskülönben nincs magára szükség.
Mit tegyek? Te jó ég, mit kellene tennem? Elhátrálok az ajtótól és a hajamba markolva, kétségbeesetten gondolkodni kezdek. El kell innen tűnnöm. Az az elmebeteg le fogja puffantani! Utána pedig én leszek a következő…
És ekkor meghallom a lövést. A hangtompítónak köszönhetően nem olyan éles, de így is visszhangzik tőle a lakosztály. A rémülettől könnyes szemekkel merevedek meg.
Halk léptek kopogása, majd üvegcsörömpölés. Pár pillanatnyi néma csend, majd a léptek céltudatosan a hálószoba felé indulnak.
- Jobb lesz neked is, ha most rögtön előbújsz. Nem szeretek bújócskázni. – mondja hangosan, fenyegetően, én pedig az ajtóhoz lopakodok. Ha most kirontok onnan és megpróbálok menekülni, egyszerűen csak lelő. De talán ha megvárom hogy idejöjjön és meglepem, lesz esélyem túlélni ezt a szituációt. Te jó ég… mégis hogy fogom ezt megúszni ép bőrrel?
Kisandítok a résen. Az idegen férfit nem látom, de motoszkálást hallok a hálóból. És akkor megpillantom őt. A fotelben ül, ernyedten. A feje hátrabicsaklik, a fehér köntös pedig csupa vér. Mögötte a szőnyegen sötét színű, darabos tócsa. Elfog a hányinger, megfordul velem a világ. És akkor újra meghallom a lépteket. Finoman becsukom az ajtót és a hideg falapnak támaszkodva, visszafojtott lélegzettel figyelek. A szívem a torkomban dobog, az adrenalin szinte a fülemen habzik ki. Minden tagom reszket. A kilincset bámulom megszállottan, a kezem kutat valami után, amit fegyverként használhatok. Jobb híján a porcelán szappantartót kapom fel, ha hozzávágom talán széttörik rajta. Egyik kezem a kilincsen, a másik az ajtót támasztja. Nagy levegő.
És abban a pillanatban, amint megérzem, hogy a túloldalról nyomja le a kilincset, teljes erőmből kivágom az ajtót, neki a férfinak, aki a meglepetéstől hanyatt esik. Hallom, ahogy a fegyver csörögve a földre pottyan. Kirontok az ajtón és a bejárat felé kezdek rohanni, de a következő pillanatban hatalmasat esek. Megragadta az egyik bokámat és visszarántott.
- Te kis ringyó – sziszegi vérző orral, nekem pedig több sem kell, a szeme közé vágom a porcelánt. Csattanva törik szét rajta, ő pedig felüvölt, az egyik szilánk kiszúrja a szemét. Vér borítja be az arcát, de profizmusát tükrözendő nem enyhül a szorítása. Hanyatt fordulva támaszkodok a könyökömre, majd teljes erőmből az arcába rúgok. Erre már felnyög és elengedi a bokámat. Azonnal talpon vagyok, rohanok, ahogy csak tudok. Feláll ő is, utánam veti magát. A felsőmbe kapva ránt újra vissza, én pedig felkapom az eső kezem ügyébe kerülő dolgot, jelen esetben a polcról az állólámpát. Felé fordulva teljes erőmből a fejéhez vágom. Számít a támadásra, csak súrolja az ütés, de elenged. Most inkább a fegyvere után vetődik, én pedig kirohanok az ajtón.
Végigvágtatok a hosszú folyosón, az agyam pörög, és ekkor bevillan. Nagy levegő, és a könyökömmel betöröm a tűzjelző üvegét. A sziréna felharsan, az összes lakók egy része kinyitja az ajtót és a folyosóra özönlik. Megjelenik a sérült gyilkos is, és ahogy kiszúr, utánam rohan. A liftet felesleges lenne használni, berohanok a lépcsőházba és hármasával szedve a fokokat rohanok lefelé. Hallom, ahogy a lengőajtó kivágódik és trappolva utánam veti magát a férfit.
- Hiába futsz, akkor is elkaplak! – üvölti utánam dühösen. Kivágtatok az alsó szinten, a tüdőm már gyötrően fáj a rohanástól, a lábaim pedig eszeveszetten remegnek. Végigrohanok a hallon és az előcsarnokon, ki az utcára, remélve, hogy a recepción hívják majd a rendőrséget ha meglátják. Azt sem tudom, merre, csak rohanok. Az utcák néptelenek, a nap épphogy csak kel fel. Lövés dörren, éles süvítést hallok a fülem mellett. Rémülten fordulok hátra, épp rám céloz. Abbahagyta az üldözést és feltett szándéka, hogy lelőjön.
Cikázva kezdek futni, mikor éles fájdalmat érzek a bal vállamban, de nem állok meg. Sejtem, hogy eltalált, de most nincs idő ezzel foglalkozni, az adrenalin egyenlőre tompítja a fájdalmat. Csak rohanok tovább. Tűzoltó autók szirénázását hallom, többet is, a környék lassan felmorajlik a hangzavarra.
Nem nézek hátra, csak futok amíg csak a lábam bírja, és mikor már elhagy az erőm, leroskadok. Behúzódom egy lépcsőházhoz, egy hatalmas épület hátsó bejárata lehet. Hátam a hideg ajtónak vetem, próbálom csillapítani a légzésem. Egy perc elteltével, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem bukkan fel újra a fegyveres alak, lenézek a vállamra. Megfordul velem a világ, ahogy meglátom a vértől teljesen átázott felsőmet. Már az ujjaim hegyén csöpög le…
Felnyüszítek a fájdalomtól, ahogy megpróbálom a vértől odaragadt anyagot elhúzni, hogy megnézhessem a sebet, de hamvában holt próbálkozás. A fájdalomtól könnyek gyűlnek a szemembe.
És ekkor kinyílik az ajtó, aminek eddig támaszkodtam én pedig nyekkenve esek hátra. A fájdalomtól nyögve összehúzom magam. Könnyeim fátyolán keresztül pillantok fel. Egy magas, sötét öltönyt viselő férfi meglepetten áll felettem, én pedig csak a szikrázóan kék szemeket látom ebben a pillanatban.
- Kérem… segítsen… - súgom sírástól és fájdalomtól elcsukló hangon.


vicii2016. 03. 30. 13:56:11#34140
Karakter: Violet Sullen
Megjegyzés: (Avennek)


 Nemsokára kezdődik a következő órám, ha szerencsém van, az utolsó a mai napra. Az időt addig a büfében ütöm el, egy finom burrito, egy kávé és egy régi magazin mellett, amit valaki az asztalon felejtett.
- Kit látnak szemeim, csak nem Pöttöm Panna?- hallok meg egy idegesítő hangot, amit eszetlen vihogás követ. Szemöldökráncolva nézek fel, Logan, természetesen, az elmaradhatatlan kíséretével. Az egyetem legüresfejűbb diákjai egy helyre sűrűsödve.
- Logan… a legkevésbé az ocsmány pofád látványára vágyom ma.- mosolygok rá bűbájosan, mire rögtön grimaszba fut a képe. – Légy jó fiú, és nézd meg, nem-e vagyok valahol máshol.- vetem oda neki újra a magazinomba temetkezve, de persze az orbitális méretű büszkesége nem hagyhatja a sértést szó nélkül.
Fogd be a szád, Violet, különben közelebbről megismerkedhetsz a cipőm sarkával. Most pedig kotródj innen, ez a boksz a miénk.- áll meg az asztalom mellett keresztbe font kezekkel.
- Nincs ráírva a neved. Ó, ne haragudj, most biztos a lelkedbe tapostam… nem kellene felemlegetnem a hiányosságaidat, hiszen biztosan a komplexusaid miatt veszed körbe magad még butább emberekkel, hogy okosnak érezhesd magad.- mosolygok rá, miközben lassan a vállamra veszem a táskámat és kihasználom az időt, amíg megpróbálja feldolgozni a szavaimat. – De ne aggódj, egyszer majd biztosan te is megtanulsz írni, előember.- veregetem meg a vállát, majd sétálnék is tovább, remélve, hogy sokáig fog még gondolkodni a hallottakon, mielőtt még felfogná.
- Héj!- kiált felháborodottan, én pedig elhúzom a számat. Pechem van… - Szétrúgom a segged, ribanc…- sziszegi utánam lépve, majd elkapja a táskámat és hátra ránt. Elegáns mozdulattal öntöm a fejére a maradék kávémat, mire meglepetésében elenged, én pedig ezt kihasználva a burritom maradékát a többi fafej arcába vágom és felhúzom a nyúlcipőt.
Ordítva erednek utánam, és pedig hangosan röhögve rohanok végig a folyosókon.
- Ms Sullen, kérem!- kiált utánam felháborodva a teremből kilépő tanár.
- Elnézést, Calaway Professzor!- kiáltok vissza, majd hallom, ahogy az engem üldöző bunkók egyenesen belerohannak szerencsétlen történelem tanárba. Még hallom a tanár éktelen kiáltozását meg a szabadkozásokat, és már épp azt hinném, megúsztam a dolgot, mikor felbukkan Logan mögöttem a folyosón.
- Neked véged!- sziszegi a kávét törölgetve a homlokáról, én pedig rémülten rohanok végig az előcsarnokon, majd ki az épületből. Persze az előembert nem tudom lerázni, legnagyobb balszerencsémre a focicsapat kapitánya ezért hozzá van szokva a rohanáshoz. Odakint persze még esik is, hogy még véletlenül se legyen könnyebb dolgom…
Befordulok egy utcán, aztán egy másikon, egyre távolabbról hallom a szitkokat. Ijedten körbepillantok, majd bevetem magam egy ajtón, és a sapkámat még jobban a fejembe húzom. A falhoz simulva kukucskálok ki az üvegajtón, onnan figyelem, ahogy Logan elrohan az épület elől, ki tudja, hová.
Nagyot sóhajtok. Ezt megúsztam…
Érdeklődve nézek körbe. Hova is vetődtem, egyáltalán?
Egy könyvtár! Még szerencsém is van, hogy legalább nem egy óvodába tévedtem be.
A pult mögül unott arccal egy magas, vékony férfi néz rám, félhosszú, kócos haja a tenger mélykékjében játszik, némi szürke árnyalattal. Jellegtelen, sötét ruhát visel. Viszont barna tekintetében van valami nagyon különös…
Mindegy is. Nem érdekes, úgysem maradok sokáig.
- Heló. Stephen King könyveket keresek, meg tudnád mondani, merre vannak?- kérdem morcosan, a biztonság kedvéért várok pár percet, mielőtt lelépek. És addig is, miért ne élvezhetném ki a bujkálást?
- Elmúltál már 18?- kérdi érdektelen hangon, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Ez komoly? Hülyének nézel?- húzom fel magam, ha általános iskolásnak nézett, esküszöm, átharapom a torkát. Semmi sem tud jobban feldühíteni, mintha valaki gyereknek néz… - Adjam oda esetleg a személyim, lakcímkártyám, anyakönyvi kivonatom?- kérdem gúnyosan, szikrázó szemekkel, de mintha leperegne róla, nem veszi magára a dühömet. Ami csak még jobban idegesít.
- Utóbbi nem szükséges, de ha nem vagy tag, a többi igen. Illetve kiskorúak csak felnőtt kísérettel látogathatják a könyvtárat. Itt van az anyukád?- kérdi erőltetett mosollyal, miközben elveszi a papírokat, én pedig elfintorodom.
- Te biztos valami elveszett kis varázslélek vagy ezen a bolygón, mi?- kérdem hetykén végigpillantva rajta. Mintha egy párhuzamos dimenzióból lépett volna elő, és most csodálkozna rá a világra… - Vedd ki, ami kell, csak előtte mond meg, merre menjek, jó?- nézek rá jelentőségteljesen, ellentmondást nem tűrően, mire végre útbaigazít. Morogva vetem bele magam a könyvek tengerébe.
Ahogy válogatok a polcokon sorakozó kincsek között, hirtelen zene üti meg a fülem. Nahát…
Behunyt szemekkel döntöm homlokom egy közeli könyvespolcnak, s úgy hallgatom a zenét.
Chopin, azt hiszem… a könyvtáros játszhat, a hangot pedig egyértelműen egy csellóból csalogatja ki.
A dallam földöntúlian szép, lágy, szinte simogató. Belengi az egész kis helyiséget, varázslattal itatja át a levegőt. Ahogy hallgatom, mégis szomorúság költözik a szívembe. A hangszer halk hangon sír gazdája ujjai nyomán, szinte zokog, én pedig engedem, hogy elárasszon az érzés.
Szomorú lehet és magányos… nagyon magányos…
Megrázom a fejem és a keresett könyvekhez lépek, a dal pedig közben észrevétlenül elhal a távolban. Válogatok, leveszek egy-egy könyvet, beleolvasok, majd visszateszem a polcra. Végül felcsillan a szemem a Végítélet láttán, lekapom a polcról. Leülök az egyik közeli fotelbe és előhalászom a telefonomat.
- Szia pici, mi a helyzet?- szól bele a bátyám vidám hangon, én pedig elmosolyodom.
- Keith, szia, ne haragudj, nem tudnál véletlenül eljönni értem?- kérdem a könyvet lapozgatva. Nem akarom megkockáztatni, hogy összefussak Logannel, ráadásul odakint még mindig csöpög, én pedig messze lakom.
- Szerencséd van, mert pont most végeztem. Hol vagy?
- Az egyetem melletti könyvtárban.
- Rendben, néhány perc és ott vagyok.
- Kösz, szuper vagy!
Csak felkacag és bontja a vonalat, én pedig mosolyogva állok fel és viszem a könyvet a pulthoz. Leteszem az asztalra és körbe nézek, de sehol senki.
- Héj, Mr. Elvarázsolt, választottam!- rikkantom, de sehol egy teremtett lélek. Bosszúsan fonom keresztbe a kezeimet. Hova tűnt ez a fafej?
Az ajtóra esik a pillantásom, a táblát megfordították rajta… csak nem…?
A kijárathoz lépek és lenyomom a kilincset, de az nem enged. Most komolyan… bezárt?!
Dühösen kezdem rángatni a kilincset, de hasztalan, ezért dörömbölni kezdek az ajtón, de sehol senki.
- Héj! Itt vagyok ám még! Tényleg képes voltál bezárni?!- kiáltom vörös arccal, mindjárt felrobbanok a méregtől. Annyira jelentéktelen lennék, hogy még el is feledkezik rólam?! Esküszöm, átharapom a torkát… ha szerencsém van, Keith gyorsan ideér és talán még megtalálja azt az esztelen könyvtárost.
Belátom, hogy felesleges tovább erőlködnöm, ezért csípőmet az asztalnak támasztva várakozok az ajtóval szemben, keresztbe font karokkal és végtelenül dühös ábrázattal.
Pár perc múlva feltűnik két alak, az egyik a kulcsokkal kezd babrálni, végül nyílik az ajtó. Gyilkos szemekkel nézek a belépőre, aki elég megilletődött arcot vág, mögötte a bátyám pedig alig tudja visszatartani a nevetést.
- Neked fűrészpor van a fejedben, vagy mi a fene?!- öntöm rá a mérgem, ő pedig megszeppenten torpan meg, miközben elé trappolok és a mutatóujjamat szegezem neki. – Hogy lehet elfelejteni valakit? Ennyire gügye vagy?! Pedig sokan nem járhatnak ebbe a lepukkant könyvtárba! Pont olyan szerencsétlen vagy, mint amilyennek kinézel! Megfojtalak!- esnék neki, de a bátyám gyorsan közénk áll, mielőtt tényleg kárt tehetnék a srácban.
- Nyughass, méregzsák! A testi sértést még mindig büntetik!- nevet, én pedig kezeimet nyújtva próbálom elkapni a sápadt, hátráló könyvtárost.
- Én… én… annyira sajnálom… nem tudom, mi lelt… tényleg sajnálom…- motyogja tanácstalanul, nagy szemekkel pislogva rám, én pedig dühösen fújtatva kapom fel az asztalról a könyvemet és vágom hozzá, mielőtt Keith elkaphatná a kezem.
A könyvtáros nyögve simogatja meg a feje búbját, majd felveszi a könyvet a földről.
- Ezt akarom kikölcsönözni.- mondom fenyegető hangon, ő pedig bocsánatkérő pillantással veszi ki belőle a kölcsönző jegyet. Az asztalhoz lép, tartva azért a távolságot, aláír, dátumoz és pecsétel, majd felém nyújtja a jegyet.
- Aláírnád?- kérdi óvatosan, én pedig dühös mozdulattal kapom ki a kezéből, aláfirkantom, majd szinte kitépem a kezéből a könyvet.
- Még egy alkalom, és esküszöm, lenyomom a lábam a torkodon, de a seggeden fog kijönni…- figyelmeztetem utoljára, majd kivágtatok a könyvtárból. Még hallom Keith nevetését, meg ahogy váltanak néhány szót, de nem foglalkozom velük. Odakint várom meg, ahogy újra bezárják a könyvtárat, majd a fura fickót búcsút intve menekül el. Keith mellém lépve borzolja meg a hajam.
- Ne szívd mellre, Aven régen is ilyen volt.- próbál vigasztalni, miközben kinyitja a kocsit és beülünk.
- Te ismered ezt a fafejet?- kérdem savanyú képpel, a könyvet a táskámba csúsztatva.
- Régen osztálytársak voltunk. Már akkor is ilyen…
- Elvarázsolt volt?- fejezem be a mondatot cinikusan, mire felnevet.
- Igen, talán ez a legjobb kifejezés.
Sóhajtva forgatom meg a szemeimet… az út további része csendben telik, majd Keith leparkol a lakás előtt.
- Kösz, hogy elhoztál.- mondom végül, immár kevésbé dühösen, kiszállva a kocsiból, Keith pedig rám mosolyog.
- Nincs mit. Vigyázz magadra, pici.- búcsúzik, én pedig becsukom az ajtót. Még utoljára intek neki, ő pedig elhajt. Sóhajtva lépek be a lakásom ajtaján.
 
*
 
Belépek a könyvtár ajtaján és ugyanazzal az unott tekintettel találom szemben magam, mint alig egy hete. A könyvet leteszem elé az asztalra, ő pedig óvatosan átveszi.
- Gyorsan visszahoztad.- jegyzi meg halkan, elővéve az olvasójegyet, én pedig vállat vonok.
- Előbb is visszahoztam volna, csak nem értem rá.- mondom érdektelenül, mire csak felhúzza a szemöldökét.
- El sem olvastad?- kérdi meglepetten, mire lekicsinylően pillantok rá.
- Dehogynem.- vágom rá sértődötten, még a feltételezés is felháborít. Erre nem szól semmit, én pedig nem fogok magammal beszélgetni, ezért bevetem magam a polcok közé. Úgyis kell néhány könyv az egyetemhez. Összeszedek két tudományos témájú könyvet, majd újra a horror sötét világába vetem magam. Közben ismét zene üti meg a fülem. Először lassan felhangolja a csellóját, majd miután a hangok tökéletesen szólnak, ismét játszani kezd. Bach, azt hiszem… bár nem vagyok benne biztos. Aztán újra az a végtelen szomorúság, ami a dallamokból árad.
- Tudod, a depresszió úgy árad belőled, mint hülyékből a sötétség.- jegyzem meg, letéve a könyveket elé a pultra, ő pedig abbahagyja a játékot, sután pillant rám. – Mi van, leharaptad a nyelved?- vonom fel a szemöldököm, ő pedig tétován húzza magához a kiválasztott könyveket.
- Csak nem igazán tudom, mit mondhatnék.- válaszol végül, én pedig felkönyökölök a pultra.
- Akármit, ami csak az eszedbe jut. Mondjuk bocsánatot kérhetnél, amiért a múltkor bezártál ide.- rovom fel neki újra.
- De már bocsánatot kértem…- motyogja, mire csak megforgatom a szemeimet.
- A bocsánatkérésből sosem elég. Mondjuk kezdhetnél azzal, hogy végre megcsinálod a tagkártyámat, mivel az a múltkor elmaradt.- csapom le elé az irataimat, mire biccentve húzza maga elé.
- Szép a csellód.- jegyzem meg, csak úgy mellékesen, belépve a pult mögé, miközben ő az irataimmal babrál. Felém pillant, elgyengült tekintettel néz végig a gyönyörű hangszeren.
- Köszönöm.
Szépen karban van tartva, látszik, hogy sokat foglalkozik vele. És gyönyörűen tud játszani rajta.
- Egyébként a nevem Violet.- mondom, ha már nem veszi a fáradtságot megkérdezni.
- Aven vagyok.- mondja tömören, én pedig elhúzom a szám.
- Egy száraz kóróba is több életkedv szorult.- jegyzem meg, mire csak még jobban elkomorodik. – Most komolyan, hány éves vagy, kilencven? Csak a vénemberek viselkednek így.- vágom hozzá szemtelenül, de úgy tűnik, ezt a fickót még felbosszantani sem lehet.
- Nahát… te húsz éves vagy?- pillant fel egyszer csak csodálkozó arccal, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Ez olyan meglepő?- kérdem csodálkozva, mire csak biccent.
- Fiatalabbnak hittelek.- jegyzi meg csendesen.
- Nem vagy egyedül az emberek kilencven százaléka így van vele. Elég zavaró.- morranok fel, ő pedig apró kis mosollyal nyújtja át a tagsági kártyámat.
- Kész.
- Szuper. Kösz.- nyalábolom fel a könyveimet, majd a kijárat felé veszem az irányt, de mielőtt még távoznék, visszanézek a savanyú képű Avenre.
- Azért néha mosolyoghatnál is. Akkor talán nem ijesztenéd el az olvasni vágyókat.- vigyorgok rá, majd távozom.


Aya-chan2016. 03. 15. 19:58:46#34098
Karakter: Aven Alistir
Megjegyzés: ~Violetnek


Tudom, hogy már régen rendet kell volna tennem ezen a részlegen. A por mindenhová beitta magát, bekúszott, mint elfojtó idegen, miként szomjas földbe az eső. Lassan sétálok el a sorok közt, rigolyásan keresem, várom, mikor jön velem szembe megszokott hangos lépteivel, mormogásával. Gyorsítom a lépteim, ahogy neszt hallok, kaparászást, valami mozog körülöttem vagy alattam, de hiába érek, ki a polcok rengetegéből csak a saját arcom tükröződik vissza a vitrin üvegéből. Ő nincs itt, hogy is lehetne…
Elment.
Magamnak motyogok a félhomályban, hosszú perceket töltve el azzal, hogy búbánatos ábrázatomba végre egy kis életet leheljek. Ugyan azt az ördögi kört játszom le, nap, mint nap. Meglátom magam, majd felismerem, hogy a mellettem lévő tölgyfaszékben több az élet, mint bennem, sopánkodom, mérgelődöm, mentegetőzöm, hogy ugyan csak a megfelelő pillanat nem jött még el, lesz ez még jobb is, nem leszek folyvást ilyen leharcolt állapotban. Aztán rájövök, hogy már megint olyan illúzióba ringattam magam, ami megnyugtat a felszínen, de a szívemet nem csapja be. Ismét dühös leszek, és inkább beletörődöm abba, ami most van, abba, ami most vagyok. Abba, aki vagyok. Visszamegyek egyszerű, de már kissé viseltes székembe és előveszem a kottáim. Ez az egyetlen dolog, ami képes végérvényesen elterelni a gondolataim, átváltoztatni, kizökkenteni. Mert nem akarok ebben a világban élni, mi értelme? A fenébe is, már hiába várom, hogy felbukkanjon egy könyv mögött, hiába hiszem azt minden egérneszre, hogy ő közeledik, hogy megfedjen, amiért a c-hang nem volt elég tiszta, figyeljek jobban arra, ami körülöttem zajlik, ne mindig csak befelé, ahol egyedül vagyok. Megnyugtató, szelíd mosolya szinte azonnal szétrebben a gondolataimban, mihelyst előhívom. Eltelt több mint egy év, s talán már annyit gondoltam rá, hogy kezd elkopni, ezért nem emlékszem minden részletre. Néha úgy érzem, hiába kapaszkodom a közös emlékekbe, eljön az idő, mikor már egy sem jut eszembe.
Monoton gondolataim keserűsége a hangszerem felé sodor. Ilyenkor csak is ez ad biztonságot.

Kezembe veszem az öreg csellót, s elkezdem felhangolni. Bizony hamiskás lett a hétvégén a párás idő miatt. Lehunyom a szemem s beszélgetni kezdek a hangszerrel. Lassan, óvatosan húzom a vonót, kérlelve, hogy legyünk csendben, hiszen minden hangot megfelelően kell hallanom ahhoz, hogy tökéletesen lazítani vagy szorítani tudjak a húrokon. Mindent nagy odafigyeléssel csinálok, komótosan, ahogy Griffin mester tanította.
Csellóm hangja kezd tisztulni, szinte már fénylik. Mosolyogva dicsérem meg, azt hittem több időbe fog telni, ám alig volt pár perc. Számba veszem a vonóm végét és lapozgatni kezdem a kottákat. Bach, Schubert, Ligeti, a saját műveim…lássuk, csak mi legyen, mihez lenne kedvem?

Azt hiszem a mai napra Bach lesz a megfelelő választás. Valójában nem kedvelem őt annyira, túldíszített cifrás hangjai néha csak idegesítenek, technikailag azonban annyira kifinomultak és pontosak, hogy feltétlen gyakorolnom kell őket. Az allemande tele van finomsággal, bujasággal, s mihelyst elkezdem játszani a darabot, érzem, a lelkem egy másik dimenzióba kerül. Halkan indul, fokozatosan építkezik, eleinte semmi különlegesség nincs benne. Pont, mint egy könyv… nem szabad a borító alapján ítélni. Azonban ahogy tovább haladunk valami megváltozik, a hangnem átalakul, az egész darab átlényegül valami légies könnyedségbe. Olyan lesz, mint az éjszakai fény, puha és gyönyörű.
De nem tudom végigjátszani, kezeim megzavarja az ajtó feletti csilingelő harang. Valaki betévedt. Szokatlan, hogy ilyen hamar észreveszem, de az illetőnek szerencséje volt. Éppen két taktus szünet jött a kottában, így képes volt elterelni a figyelmem. Leteszem a csellót és a vonót, mikor az alak elém lép. Hosszú ballonkabátot visel, szájában pipa. Mélyzöld szemeivel felém pillant, majd levág az asztalra három könyvet, pár másodperccel később kalapjai is ott landol.

-Fiam, ezeket hoztam vissza, kisebb késéssel. Mennyivel tartozom? – kiveszem a könyvekből az olvasójegyet és megnézem a dátumokat, valamit a nevet. Pontosan tudom ki ő, és 3hónapos késést én még jóindulattal sem neveznék kis késésnek. Felpillantok, de az öreg már úgy telefüstölte az egész előteret, hogy alig látok. Inkább érzek… árad belőle valami undor, ami felém vagy jobban mondva egyenesen nekem irányul. Ez a férfi rendszeresen eljátssza ezt velem. És én sosem tudok más mondani, minthogy 3 font lesz. Nincs erőm vitatkozni többet, elég volt egyszer. Mindketten tudjuk, hogy túl puhány és nemtörődöm vagyok ahhoz, hogy bármilyen szópárbajt végigzongorázzak, s ha meg is tenném, nyilvánvaló módon én lennék az aki veszít.
Így elveszem tőle a 3 fontot, majd visszateszem a könyveket a helyére és megvárom, míg egy újabb adagot tesz le elém.
Megjegyzések hadait hadarja maga elé, míg válogat. Hogy kosz van, hogy nincs nagy választék, hogy… a többit már nem hallom. Képes vagyok minden zajt kizárni, mindent, ami nem érdekel, és nem kötődik hozzám. Becsukom a szemem, és csak akkor nyitom ki megint, mikor a vastag büntetőjogról szóló könyvek landolnak az asztalon.
- Ennyi lesz Mr. Spratt?
- Úgy érti, doktor. Dr. Spratt. Nem tud olvasni? – szétnyitom a kis kártyákat, majd beleírom a visszahozásra szóló dátumokat. 4 hétre lehet kölcsönözni maximum, aztán hosszabbítani, amíg szükséges. Na, nem mintha betartaná. – És nyilván ennyi, ha csak ezeket hoztam.
- Nyilván.. – ismétlem, mire elfintorodik. Lefirkantja a szignóját, majd szinte kitépve a könyveket a kezemből, kitrappol.
Valamiért az az érzésem, hogy ez az ember rettenetesen magányos lehet, ezért ilyen dühös. Másokon tölti ki a frusztrációját.
Többek között ezért jó hangszeren játszani. Mindent, ami benned van, kijátszhatod magadból. Olyan, akár egy varázslat.
Ismét lábam közé szorítom az öreg csellót, majd játszani kezdek, ezúttal Chopint. Bár ő virtuóza a zongoradaraboknak, főleg ami a szerenádokat illeti, írt néhány elképesztő csellóra komponált darabot is. Op. 65 cselló szonáta G-dúrban. Allegro Modarato. Egy megtestesült álom, főként, ha zongorakíséretet is játszik hozzá valaki. Apámmal gyakran játsszuk ez a darabot, ha éppen itthon van. Van ebben a műben valami egészen lenyűgöző… valami festői. Szinte magam előtt látom a szenvedélyt, a szépséget, amit ezek a hangok felém sodornak. Nem kell már a kottát néznem, ismerek mindent, oda és vissza. Könnyen indul, mint oly sok mű, de az első perctől kezdve érezni lehet a feszültséget, ami később csak fokozódik. Finoman ugrálok a húrok között, s felidézem, mikor először tanultam játszani ezt a művet. Gyerek voltam még… minden darabot, amit a Mester tanított egy külön csodának tartottam, egyedinek és utánozhatatlan.
Talán most is annak tartom őket? Ha le kéne írnom a kedvenc műveimet, talán mindről ugyan azt írnám. Hisz hogyan tesz az ember különbséget a gyönyörű és csodálatos közt, mikor ezek ketten édestestvérek? Képtelenség.

A nap további részében alig tántorog be néhány ember, így szinte folyvást csak zenélek. Ez tart életben.
Zárás előtt pár perccel újra hallom a csengőt. Egy alacsony lány lép be, sapkáját fejébe húzva, hajában szikrát szórnak az esőcseppek. Milyen pöttöm…

-Hello. Stephen King könyveket keresek, meg tudnád mondani, merre vannak? – furcsán zeng ez vékony a hang… a tekintete pedig rettentően morcos.
- Elmúltál már 18?
- Ez komoly? Hülyének nézel? Adjam oda esetleg a személyim, lakcímkártyám, anyakönyvi kivonatot?- hangja dühös, csak úgy parázslik. Egy ilyen madárcsontú leánykához az ember nem ilyen vehemenciát képzel el.
- Utóbbi nem szükséges, de ha nem vagy tag, a többi igen. Illetve kiskorúak csak felnőtt kísérettel látogathatják a könyvtárat. Itt van az anyukád? – nyújtom a kezem a papírokért, mosolygok, próbálom nem túlfeszíteni a húrt, bár nem értem miért ilyen mérges.
- Te biztos valami elveszett kis varázslélek vagy ezen a bolygón mi? – lecsapja elém az irattárát. – Vedd ki, ami kell, csak előtte mond meg, merre menjek? – biztosan nem nézek ki túl bizalom gerjesztően.
Nem ő az egyetlen, aki ezt gondolja.
Elirányítom a megfelelő helyre, ő pedig egy unott köszönömmel válaszol. Visszanyúlok a csellómért, majd újra Chopint játszom. Bágyadtan, kissé lelassulva. Ám hirtelen gondolataim egészen máshol kezdenek kavarogni… tegnap befejeztem a 3. tételt és most felvillant bennem egy igen komoly lehetséges folytatást. Itt van a fejemben, ha nem vigyázok, még a végén tovaszáll.
Halkan dúdolok magamban, míg elteszem a hangszert és bezárom a kasszát. 10 perccel múlt hét, tehát már zárva vagyunk. Átfordítom a táblát, majd összeszedem a dolgaim. Csak el ne felejtsem, míg hazaérek.
Kulcsra zárom az ajtót, csak dúdolom, dúdolom a dalt s újabb ötletek, lehetséges kimenetelek jelennek meg előttem. Igen, ha ezen a részen kitartom a három szünetet, majd hangnemváltás, átmegyek mollba. Vagy nem? Túl lágy lenne?
Az autómhoz lépek, mikor egy alak megszólít.
- Aven Alistir? Te vagy az? – felnézek, ismerős kedvesen mosolygó arc néz vissza rám. – Feletted jártam a gimiben, Keith Sullen. Hogy vagy?
- Áhh, Keith. – ismerősnek tűnik, de valójában fogalmam sincs, ki ez – Jól, köszönöm, jól.
- Nem láttad a húgom? Ha jól tudom, a könyvtárban dolgozol, nem volt bent? Azt mondta itt vegyem fel, mert bement néhány krimiért. Vagy miért.
- Nem, nem rémlik. De most ne haragudj, mennem kell. – egyáltalán nem emlékszem rá, és nem is igazán érdekel. Le kell kottáznom ezt a részletet. Mikor beszállok az autóba, Keith keze a szélvédőre csap. Hangosan nevet, telefonját a mellkasához szorítja.
- A húgom feltűnő jelenség. Legalábbis szerintem. Hogy lehet – olyan hangosan nevet, alig értem, mit mond – hogy bezártad a könyvtárba? – telefonjából ordibáló hangot hallok nekem pedig leesik a tantusz. Te jó ég… teljesen elfelejtettem, hogy vannak bent. Ó, egek.
- Jajjj ne, úgy sajnálom! – gyorsan kipattanok az autóból – Ne haragudj, teljesen megfeledkeztem róla. Itt volt ez a dal a fejemben és… sajnálom!
- Ne tőlem kérj bocsánatot. De Violet meg fog ölni… veled megyek a biztonság kedvéért, ha netán rád támadna. Majd én lefogom. – könnye kicsordul, én pedig legszívesebben elásnám magam. Bezártam egy lányt a könyvtárba és most a bátyja, akire egyáltalán nem emlékszem, velem jön, nehogy a tizenhárom éves húga „megverjen”. Remek. Igazán normálisnak tűnhetek. Ezért nem kedvelnek az emberek?


ef-chan2012. 12. 24. 02:56:35#24587
Karakter: Mitsuoka Seiji
Megjegyzés: (komornyikomnak)


A madarak csiripelésére kelek, s arra, hogy a Nap lágy sugarai végigcirógatják az arcom. Nem vagyok morcos, épp ellenkezőleg, nagyot nyújtózva nyitom fel a szemem, hogy kipillantsak az ablakon, amelyen sosem húzom el a sötétítőt, mert akkor úgy érezném, Istent zártam ki a szobámból. Olyat meg szerintem csak az tesz, aki valami rosszra készül. Különben is kellemes a természet zajaira és jelenségeire ébredni, legyen az a Nap lágy és melengető sugara vagy épp a dörögve háborgó ég. 
Nagyot kell ásítanom, s még a könnyem is kicsordul picit, akkorára tátom a szám, aztán nyammogva felülök. Ma megint a szokásos báli herce-hurca. Már előre fájlalom a bordáim, mert a fűző egyszerűen kegyetlen. Nem is bánom, hogy Saiyának nem kell hordania, így is olyan törékeny. 
Tényleg! Megígértem neki, hogy reggel átszököm, mert szeretne valami fontosat mondani a bállal kapcsolatban. Hogy ez eszembe jutott, hamar ki is pattanok az ágyból, s vidáman dúdolva mosakodom meg, kapok magamra valami kényelmeset, s csinálok valami frizurának nevezhetőt a szénakazalból a fejemen. Annyira nem igyekszem azért, mert estére úgyis takkra elkészítenek. 
Aztán kitárom az ablakot, s már gyakorlott mozdulattal pattanok fel a párkányra, lépek ki onnan a fal külső díszítésének keskeny sávjára, s a csipkeornamentikát létraként használva ereszkedem le a húgom erkélyére - szerintem direkt erre készítették, és eredetileg a mindenkori uralkodónak, esetleg a királynénak a szeretője lakhatott itt fenn, vagy a fene se tudja, mindenesetre annyira kézenfekvően itt van ez a "lejáró", hogy az már gyanús. 
Hogy megérkeztem, füttyentek egyet, a reggeli pacsirta hangját utánozva. Ezzel egyrészt jelzem, hogy tadamm, itt vagyok, másrészt meg is tudok róla győződni, hogy nem fogok lebukni azzal, ha belépek, mert ha nem alkalmas, nem kapok választ, ha meg alkalmas, ahogy most is, kinyílik az erkélyajtó. 
- Jó reggelt, Saiya! - ölelem meg testvérem, s ő viszonozza a köszöntést és az ölelést is. 
- Jó reggelt, Seiji!
- Örülök, hogy még nem szalasztottalak el, pedig lassan itt a reggeli ideje - jegyzem meg jókedvűen, míg hagyom, hogy bevonjon a szobájába. Kockázatos lenne, ha együtt látnának minket a teraszon valami oltári nagy véletlen folytán. Mondhatná mindkettőnk, hogy arra az udvarrészre senkinek nem engedélyezett a kijárás, ettől függetlenül jobb nem kockáztatni. 
- Áh, még van rá fél órám, meg amúgy is majd a kertben szeretném elkölteni - feleli visszakucorodva az ágyba. Sayia, velem ellentétben, szeret lustálkodni, így most is visszabújik a meleg takaró alá, s fejét a lábamra fekteti, szavak nélkül kérlelve némán, simogassam a fejét, ahogy szoktam, birizgálva közben a haját. 
- Miről akartál beszélni? - kérdezem, mikor csendben marad. 
- Csak a bálról  -feleli. - Igaz, hogy ma megint ott lesz Winster báró? 
- Aah - felelek fintorogva, de megerősítve az állítását. Sajnos az emlegetett személy ott lesz. Kiráz tőle a hideg frász. Múltkor kis híján megcsókolt a teraszon, aminek kicsit több és súlyosabb következménye lett volna azon kívül, hogy egy férfivel történik meg az első csókom... Bár nekem már ez is épp elég katasztrófa lenne. Nem mondom, csinos, meg szellemes, meg ilyenek, de nem mozgat meg érthető mód.
Testvérem azonban felsóhajt. - Bár mehetnék én! - ajkaim összepréselve simítok végig az arcán vigasztalón. Tudom, hogy szerelmes a fickóba. Nem tartom a legjobb választásnak, de nem érzem a jogot arra, hogy megmondjam Saiyának, hogy mi a jó neki és mi nem. Épp eleget szenvedünk mind a ketten azoktól, akik erre jogot éreznek, nincs szükség rá, hogy mi is zsarnokoskodni kezdjünk egymás felett. 
- Seiji, ha megtennéd, hogy megkéred, hogy írjon nekem, nagyon hálás lennék. Nem kell rögtön, elég a bál végén, akkor nem kellene kellemetlen helyzetbe hoznod magad - néz rám nagy, kérlelő szemekkel. 
- Hát... nem tudom... mert akkor legközelebb... - hezitálok. Így is alig tudom magamról levakarni, hát ha még adom is alá a lovat.
- Kérlek! Kérve kérlek, Seiji! 
Felsóhajtok gondterhelten. Aztán eszembe jut valami jó: - Mi lenne, ha írnál neki egy levelet, hogy szeretnéd jobban megismerni, de nyilvánosság előtt ezt pozíciód miatt egyelőre nem vállalhatod fel, mert még nem erősödtél meg eléggé politikailag, hogy az udvar jóváhagyása nélkül férjet válassz magadnak? Akkor talán nem tolakodna, mégis írna neked. 
- Ez jól hangzik! - tudom, hogy csak azért lelkesedik, mert így elérheti a célját, és hozzájuthat a vágyott leveleihez. - De mégis mit írjak? - bizonytalanodik el. 
- Hát, nem tudom. Amit gondolsz. Vagy elég, ha tényleg csak ennyit fogalmazol meg, amit mondtam, hogy szeretnél vele levelezni, barátkozni. Megkéred szépen, hogy ne értse félre, és ne tápláljon hiú reményeket, de szimpatikusnak tartod, és szeretnél intimebb viszonyba kerülni vele, és barátsággá fejleszteni a hivatalos ismeretséget. 
- Na és hogy szólítsam meg szerinted? - kérdezi, mikor kopognak, és mind a ketten összerezzenünk. Három kopogás. A komornyik van itt. Saiya gyorsan leemeli rólam a fejét, én pedig felpattanok, és kérdőn felemelem a kezem, mégis hova bújjak, mire pánikszerűen mutat a fürdőre, s jobb híján gondolkodás nélkül veszem be oda magam.
A beszélgetésük nem hosszú, de végig dobog a szívem, különösen akkor válik elviselhetetlenül hevessé és hangossá zakatolása, mikor a komornyik felveti, hogy hangokat hallott, akkor meg már kifejezetten az ájulás szélén pánikolok, mikor a fürdővizet emlegeti. Ahh, Istenem, segíts! Nem lepleződhetek le ilyen bambán! 
Szinte egy hegynyi súlytól szabadulok meg, mikor végre kimegy, és felcsendül Saiya hangja: - Tiszta a levegő, kijöhetsz! 
Ja, kimehetek, ha még bírok, ekkora stressz után...

* * * 

Pontban délután kettőkor, mikor testvérem elköltötte a kellemes ebédet, és érkeznek a szolgálók, hogy puccba öltöztessék, helyet cserélünk, s megkezdődik a hosszas készülődés, ami a szándékosan külön berendezett öltözőszárnyban zajlik, és számomra egyenlő a horrorral. A hosszas órák végeredménye ugyanis mindig az, hogy már azelőtt totál nyúzottnak érzem magam, hogy elindultam volna, és akkor hol van még az este vége. Na de bájmosolyt fel, nem hozhatok szégyent Saiyára!
Persze a késés nem számít... az már az imidzse része... vagyis hát, miattam az imidzse része... Mindegy, legalább ezen a hagyományon lassan nem változtatok. De igazán nem tehetek róla, hogy orra buktam a szőnyegben, és eltörtem a cipőm sarkát, így kezdődhetett újra az öltözködés, mert a másik cipőhöz már nem jó ugyanez a ruha, és kezdhette a tervezést az öltöztetőm újra, persze turbó fokozatra kapcsolva, és közben a csillagokat is leátkozva a fejem fölül... 
Na de végre szabadulok, s mehetek Isten hírével. 
Épp megérkezem a lépcsőhöz, mikor megpillantom lenn a komornyikot, Haradát. Kissé elbizonytalanodom, mit is keres itt, mert ha ő felbukkan, az azt jelenti, hogy nekem már nagyon máshol kellene lenni... 
Gyanúm be is igazolódik: - Mindenki önt várja, Felség, már aggódtunk, hogy valami baja történt. 
Igyekszem nem rohanni a lépcsőn, elrejtve, hogy igazából szégyellem a dolgot, s mire nagyjából a közepéig érek, már ki is találtam a magabiztos válaszom: - Egy hercegnő tudja, hogyan kell stílusosan késni még a saját báljáról is, nemdebár? - mosolygok rá a lehető legmegnyugtatóbban lassan leérve a lépcsőről. Elvégre nem őt eszik majd meg vacsorára, szétszedve a bálozók, hanem engem, kár neki idegeskedni, nem? 
- A legstílusosabban - ért egyet, mélyen a szemembe nézve, így kihasználom a lehetőséget, hogy picit elmerüljek benne. Szeretem a szemeit, mert valami különös és megfoghatatlan kavarog bennük, amitől valahogy sokkal magabiztosabbnak és - buta dolog - de vonzóbbnak tartom magam a szerepemben. 
- Most sietnem kell - szívok magamba még egy pillantásnyit szeme örvényéből, majd ellépve indulok be a bálterembe, hogy megnyissam az ünnepséget. 
Ahogy belépek az ajtón, minden szem rám szegeződik, főleg, hogy az ajtónálló máris jó hangosan adja a bálozók tudtára, hogy megérkeztem. Megeresztek egy apró sóhajt, majd lassú, lehetőleg fenséges léptekkel vonulok a terem közepére, a központi helyre tolt zongora mellett állva meg, végigsimítva a festett és lakkozott fán. Aztán ahogy a terem elcsöndesedik, egy kisebbet nyelve köszörülöm meg a torkom, hogy összeszedjem minden bátorságom. A szöveg nem nehéz, amit el kell mondanom, előre megírta nekem a belügyminiszter beszédírója, nem is hosszú, épp csak nem szeretek ennyi ember előtt hangosan beszélni. 
- Tisztelt egybegyűltek, kedves vendégeim! A mai este a zenéé, a csodálatos harmóniáké, amelyek egységbe fonják az egész emberiséget, hiszen nincs olyan teremtés e földön, aki ne szeretné a dallamok valamilyen formáját, eltelve gyönyörűségétől. Engedjétek meg, hogy a vacsora előtt, a bál nyitányaként egy kis meglepetéssel kedveskedjek mindenkinek, remélhetőleg meghozva az étvágyát mindenkinek - mosolygok, amennyire csak tőlem telik, természetesen, majd belül nem kicsit izgulva, ám kívülről teljesen magabiztosnak látszódva, gyorsan elrebegve Istenemhez egy apró, óvó fohászt, helyet foglalok a zongoránál, hogy felnyitva, s nagy levegőt véve, fejből kezdjek neki Debussy Clair de Lune című darabjába. 
Ahogy a zongora hangja halkan felmorajlik, ellazulok, s kizárva az egész külvilágot, megszüntetve minden zavaró tényezőt, feledkezem bele a magam keltette zenébe, azzal foglalkozva kizárólagosan, hogy a lehető legtöbb mindent pakoljam bele ebbe a darabba a gondolataimból, szívemből, lelkemből. Szinte végigbizsergek, s még a libabőr is kiver, mire az utolsó hang is elhal, s visszatérek a valóságba, ahogy fülem betölti az egyöntetű taps. Nagyot sóhajtva állok fel, arcom még egészen átszellemült, talán ki is pirultam, legalább is úgy érzem, s meghajolok hálásan minden oldal felé, hogy ne érezze senki, hogy kivételezek valakivel. Fordultomban őt is felfedezem, ahogy az ajtón túlról néz, elkapva valami furcsa, egész testem valamiért védekező feszültségbe rántó pillantást, mielőtt elmosolyodva szelídülne vissza az arca a megszokott feltöltő biztatásba, de ez az elkapott pillantás elég, hogy kissé összezavarjon. Talán el is gondolkodtam volna a jelentésén, ha nem lép mellém az egyik szolgáló, hogy a helyemre kísérjen, és a hivatalos zenekar zenei aláfestése közepette megkezdődjön a vacsora. 

* * * 

Erőltetett mosollyal táncolok Saiya rajongott Winster bárójával, akit most már csak hívjak nyugodtan Sebastiannak. Meg a fenéket! A Mr. Winster továbbra is jó lesz, mert akkor nem érzi majd, hogy engednék a nyilvánvaló nyomulásának. Így is igen kellemetlen, hogy egész közel von magához tánc közben, nem tartva az illendő távolságot, s kínomban már fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy ne legyek udvariatlan, miközben igyekszem eltávolodni tőle. Végül jobb híján felsóhajtok a szám végén: - Ahh, olyan meleg van. Ha megengedi Mr. Winster, akkor megpihennék egy kicsit a teraszon, friss levegőt szívva.
Az ötlet olyan zseniálisnak tűnik, egészen addig míg, egyetértése jeleként - totál félreértve a gesztusom - fel nem ajánlja készségesen, hogy kikísér. 
- Nem, igazán nem szükséges... - tiltakoznék, de már vezet is, s nincs választásom, kelletlenül lépdelek a nyomában, mivel a kezem még mindig fogja. Riadtan nézek szét a termen, hogy valahogy felhívjam valaki figyelmét, hogy segítsen ki, de senkit nem találok, aki figyelne is rám, egészen addig, míg megint nem találkozik a tekintetem Haradáéval. Ez a pillantás azonban most valahogy tényleg életmentőnek tetszik, hiszen nála alkalmasabb személyt nem is találhatnék, aki közre tudna működni a tisztességem érdekében. Így nem is habozok, kétségbeesett arcot vágva pillantok az engem "vonszoló" férfire a lehető legegyértelműbben igyekezve kommunikálni felé tömör üzenetem: Ments meg tőle!
Arra már nincs időm, hogy meggyőződjek róla, hogy vette-e az adást, mert máris a teraszon találom magam, s "lovagom" máris maga felé fordít. 
- Igazán nagy megtiszteltetés Önnel kettesben maradni egy ilyen gyönyörű éjszakán - bókol azonnal, a kézfejemre hintve szerinte kedves, szerintem undorító csókot, amie ki is ráz a hideg, amelyet megint félreértve mosolyodik el. 
Menekülőre fogva a dolgot, rántom ki a kezem ujjainak fogságából, s fordulok a teraszt szegélyező korlát felé, rátámaszkodva, s színpadias idegességgel szívva be a hűs éjszakai levegőt. Megrökönyödésemre odáig vetemedik, hogy mögém állva, hozzám simulva támaszkodik meg ő is a korláton. A szívem hevesen kezd kalapálni a mellkasomban, na de nem azért, mert annyira romantikus lenne ez a pillanat, és mindig erre vártam meg társai, hanem mert kvázi heves pánik tört rám. Saiya biztos élvezné ezt a helyzetet, de én kezdem magam a legrosszabb rémálmaimban érezni, és komolyan kívánom, hogy izzadtan, büdösen ébredjek az ágyamban, és nevessek egyet zaklatottan.
A dolog azonban kezd megint átcsapni a fele sem tréfa kategóriába, s még inkább megrémülök, ahogy ujjai az állam alá siklanak, és gyengéden, de határozott erőszakkal fordítja maga felé az arcom, s hajol közelebb, hogy ajkaimra hajolva csókoljon meg. Szemem kikerekedik és a lélegzetem is elakad, miközben teljesen elfehéredek, mikor egy kéz jelenik meg a látóteremben, és egyenesen a báró pofátlan arcába tenyerel. Pislognom kell jó párat, hogy felfogjam, mi is folyik. 
- Uram, öntől ez a legkevésbé sem udvarias viselkedés. Ha megkérhetném, elengedné a királynőjét, és távozna, mielőtt netalán kitörne a botrány? - zeng határozottan kellemesen mély hangja. Ezer közül megismerném bármikor, s ahogy általában mindig, most is hálás mosollyal adózom felbukkanásának. 
- Köszönöm, Harada - súgom, ahogy kéretlen széptevőm távozik, majd megnyugodva, és felengedve sóhajtok egy hatalmasat. 
- Jól van, Úrnőm? - fordul felém komornyikom, mire bólintok, azonnal felderülve az előző ijedtség után.
- Most már tökéletesen. Veled mindig biztonságban érzem magam. Néha azt kívánom, bár lehetnél a párom egy-egy ilyen rendezvényen, legalább nem kellene elviselni a sok legyeskedő haszonlesőt... - vallom meg könnyed őszintén a véleményem. 
Enyhén meghajol: - Igazán megtisztel, Fenség. 
Nevetve megrázom a fejem. - Ugyan, senki nem lát, s főleg nem hall minket, felesleges ez a túlzott hivataloskodás. Remélem, néha szoktál lazítani, mert amikor látlak, mindig olyan szertartásos és merev vagy, mint aki valami szent karót nyelt. 
Nem gonoszkodásnak szánom, épp csak nem szeretem ezt a nagy udvariaskodást. Sokkal jobban szeretem, mikor az emberek őszintén felengednek a társaságomban, és ha épp nem értenek egyet velem, vagy rosszallják, amit cselekszem, a képembe merik mondani. Tudom, hogy én hivatalosan nem létezem, azzal is tisztában vagyok, hogy mindenki Saiyának gondol, mégis... ember vagyok, és igénylem a normális szociális kapcsolatokat.
- Ne aggódjon, Fenség, szoktam lazítani. Ám ez az egyenruha feladatokkal jár, amelyeknek meg kell felelnem, különben eltávolítanának alkalmatlanságért - feleli, mire kissé megrettenek. 
- Azt semmiképp sem szeretném - felelem őszinte aggodalommal. 
- Örömmel hallom - válaszol, s fura, számomra kifejezetten kellemetlen atmoszférájú csend telepedik közénk. Utálom az ilyen alattomos csendeket, de még mindig nem vagyok benne igazán jó, hogy valahogy megtörjem őket. Ennek ellenére serényen járatom az agysejtjeim, mit is mondhatnék, mert a bálterembe visszamenni nem kifejezetten akaródzik még mindig. Aztán eszembe jut az elkapott pillantása, és az értelmezés, amit én mögé tettem, s rákérdezek nyomban, szinte kapva a gondolat után, hogy mondjak végre valamit, leölve a nagy csendességet: - Mondd csak, Harada, jól érzed magad? Még az este elején elkaptam a pillantásod, és olyan furának tűntél. Ha valami rosszullét, ne adja az Ég, betegség gyötör, pihenj le nyugodtan, és ne erőltesd túl magad! 
Ahogy rám néz, az az érzésem támad, mégsem volt jó ötlet a beszélgetésnek pont ezt a húrját megpendíteni, mert tekintete olyan sötétté válik, hogy mellette az éjszakai égbolt kifejezetten világosnak tetszik. 
- Bocsánat! - ragadom meg a kezét, mondandóm nyomatékosításának szándékával. - Nem akartam olyasmit firtatni, ami nem rám tartozik. Ne haragudj rám! De ha esetleg tudok valamiben segíteni, ne habozz, és szólj nyugodtan, rendben? - igyekszem a legbiztatóbb arcom vágni. 
Ám alig hal el hangom, máris kilép a belügyekkel foglalkozó miniszter, hogy elraboljon, és sajnálkozva pillantok még rá, mielőtt eltűnnék a miniszterrel, aki bizonyára a következő helyettesítős feladatom részleteit kívánja velem megbeszélni, mert akkor szokott ilyen "de most és azonnal" magatartást tanúsítani.

* * * 

Idegesen toporgok. Az este java részében igyekeztem kerülni Winster bárót, azonban testvérem levelét át kell adnom neki, elvégre megígértem. Épp csak most tudtam meg a minisztertől, hogy holnapután szintén lehetőségem lesz vele összefutni, mert ő is a kíséret tagja lesz. 
Hogy minek kell kíséret? Mert egyik szövetséges országunk diplomatáit kell fogadni majd két nap múlva a kikötőben. Saiya biztonsága érdekében nekem kell lebonyolítanom a dolgot. Ami azt jelenti, hogy majdnem kettesben kell kibaktatnom a hintóban vele, ami számára tökéletes lehetőség lehet, amit félek, meg is próbálna kihasználni... Ki tudja, ki lesz még ott, és mennyire zavartatja majd magát előtte a báró. Nem akarom bátorítani. Viszont akkor is megígértem, hogy most odaadom a bál végén, és nem szeghetem meg a szavam. 
Kínomban gondterhelten dölöngélek egyik lábamról a másikra, miközben nézem, ahogy távozáshoz készül. Ha most nem indulok meg, akkor elszúrom a lehetőségem! 
Mély levegőt véve, kamikaze harcosokat megszégyenítő lendülettel indulok neki, ám valahogy hasonlóan is végzem, mert hirtelen beleütközöm valamibe, és szépen vissza is pattanok róla, hogy elvesztve az egyensúlyom, elvágódjak. A csattanás azonban különös mód elmarad, s ahogy feleszmélek, erős karok között találom magam egy mellkashoz préselődve. 
- Fogadja mély elnézésem, Fenség - szólal meg azonnal, ahogy felpillantok, s megilletődve konstatálhatom, hogy szegény komornyikom gázoltam el. Azonban mintha hangjában nyoma sem lenne a valódi bűnbánatnak, sokkal inkább valamiféle sötét kavarog szavai mögött. Épp úgy, mint korábban tekintetében is. 
- Igazán semmi baj, Harada. Inkább köszönöm, hogy megmentettél. Azt hiszem, kellemetlen lett volna, ha túl jól esem - célzok arra, hogy a ruhám már csak olyan fajta, hogy könnyen a nyakamban találhattam volna, márpedig OTT nem tudom elrejteni férfi mivoltom... Azt hiszem, szakrálisan kivégeztek volna... 
Azonban fel is eszmélek, s azonnal kikukucskálok mögüle, s nagy csalódottságomra Winster báró már a kocsija felé lépdel az udvaron, az meg elég félreérthetően jönne ki, ha oda is utána szaladnék, s azonnal megtelne az udvar felesleges és legfőképp téves pletykákkal. Csalódott sóhajomnak viszont nem tudok megálljt parancsolni, ahogy letörtségem is azonnal nyilvánvalóvá válik. De aztán eszembe jut, hogy ha én nem is, Harada utána mehet.
- Kérni akarok tőled egy szívességet, cserébe te is kérhetsz egyet, jó? Megígértem, hogy ezt a bizalmas levelet eljuttatom Mr. Winsternek, de elszalasztottam az utolsó alkalmat, ha megtennéd, hogy utána szaladsz, és átadod neki, tényleg nem maradnék hálátlan! - akaratlanul is ártatlanul nagy szemeket meresztek kérlelve tekintetemmel is szavaim mellett.
Összevonja a szemöldökét, s furcsán fürkész. Nekem viszont erre nincs időm. Türelmetlenül ciccentve lépek el mellette, lemondón fűzve a dologhoz: - Mindegy! Akkor is megtartom az adott szavam!
Ujjai azonban erősen fonódnak a karomra, s mérgesen szisszennék fel, hogy rendre utasítsam, elvégre nincs joga megállítani, mikor csak annyit súg, felém nyújtva másik, szabad kezét: - Vegye úgy, Úrnőm, hogy el van intézve. Várjon meg a lépcsőnél, mielőtt visszavonulna, akkor elmondom az árat.
Először csak meglepetten hallgatom, de végül megkönnyebbülten elmosolyodom. Mindig számíthatok á, még ha ezúttal, érthető mód, nem ingyen. - Köszönöm. 
Szavam azonban már nem várja meg, ahogy megkapta a szóban forgó levelet, a báró után iramodik, s szemtanúja lehetek annak, ahogy a levél még pont idejében elér a címzetthez. Saiya, én minden tőlem telhetőt megtettem. 

* * * 

Az éjszaka azonban tovább folyik, s rám még sok kötelezettség hárul, de végre pirkadatkor visszavonulót fújhatok hivatalosan is. Iszonyatosan fáradt vagyok, mégis tisztán emlékszem kérésére. Gondolom, azért itt szeretné elmondani, mi a kérése, mert olyasmi, amit csak később fogok tudni neki megtenni, és nem akart belezavarni a báli teendőkbe. Milyen rendes ember, türelmesen kivárja a sorát, pedig az sem biztos, hogy tudok neki segíteni. Bár fogalmam sincs, mit szeretne cserébe, amiért kisegített, de igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni, hogy én is kisegíthessem őt.
A lépcső aljánál széttekintek, s bár nem látom semerre, tovább ácsorgom, s nem kicsit ugrok, mikor a hátam mögül érkezve ér a vállamhoz. 
- Felkísérem - nyújtja a karját, hogy karoljak belé, aminek eleget is teszek ösztönösen, miután első ijedtségemből sikeresen összekapartam magam. 
- Fáradtnak látszik, Fenség - jegyzi meg csevegőn, pedig engem most mindennél jobban érdekel, hogy mit szeretne kérni tőlem. 
- Nem szoktam az ilyen hajnalig tartó szórakozásokhoz - felelem azét illedelmesen, cseppet sem tagadva, hogy hulla vagyok. Még ásítanom is sikerül mondandóm alátámasztása gyanánt. Közben megérkezünk a királynői lakrészhez, s előzékenyen nyit nekem ajtót, hogy tovább kísérjen, egész az öltöztető szobáig, hiszen ahogy felfelé is kellett segítség, így lefelé is kelleni fog. Itt azonban megtorpan, s nem nyit ajtót, felkeltve valakit. Mert hogy mindenki vagy lenn sürög-forog a bálon, eleget téve a maradék vendégseregnek, vagy pedig idefenn pihent le, vagy aludt el a várakozásban. 
Felé fordulok, mert úgy hiszem, most jött el a pillanat, hogy előrukkoljon kérésével, s figyelmemmel szeretném jelezni, hogy nem felejtkeztem ám el róla én sem. Szólni viszont nem szól, csak áll, karjába fűzve az enyém, miközben - bár erre nem ébredek rá - illetlenül közel állva nézek fel rá, várakozón. 
- Ej, ne szégyellősködj - próbálok viccesebb hangnemet megütni, hogy felszabadítsam a hangulatot, és könnyebben merje kibökni, amit szeretne. Úgy vélem ugyanis, hogy egyszerűen nem meri elmondani kérését, szégyellve azt talán. -, nyugodtan elmondhatod nekem, mi becses szolgálatod ára.
Nem szól, még csak szeme sem rebben, s kezdem nem érteni, mire is várunk, mikor szabad keze arcomra siklik. Szemöldököm magasabbra szalad, kérdőn, mert összezavarodom erre a gesztusra. Komoly pillantása egyre közelebb és közelebb kerül, hogy előre hajol, s a szívem zakatolni kezd, ahogy egész kipirulva állom tekintetét, felnézve rá. 
Arca centikre áll meg az enyémtől, s a kábult pillanatot megtörve szólal meg mély hangján, arra késztetve, hogy önkéntelenül is lehunyjam a szemem egy hosszabb pillanatra. Ám a mondanivaló azonnal észhez térít, mint egy pofon: - Fenség, amit szeretnék, az a csókja.
Aprót sikkantva kapom az ajkaim elé a kezem, attól tartva, engedélyem meg sem várva teszi meg azt a fél mozdulatot, amellyel áthidalhatja a köztünk levő távolságot. Mégis fáj, ahogy a szemében megjelenik a csalódottság. Bűntudattal telve hajtom le a fejem, s kényszeresen kezdek azonnal beszélni is, hogy magyarázatot adjak. 
- Annyira sajnálom, de ezt nem teljesíthetem. Pedig tényleg nagyon, de nagyon meg szeretném hálálni, hogy kisegítettél, ráadásul az este folyamán kétszer is. De a csókom... nem adhatom neked, mert meg kell őriznem annak, aki majd páromként járja velem az életem, sajnálom. De... - próbálok elgondolkodni, mit ajánlhatnék, ami egyenértékű lehet ezzel, amikor hirtelen leblokkolok, és még inkább elvörösödöm. Mert érzem, hogy ez így nincs rendjén. Mármint... szó szerint kiütéses leszek, amikor valamelyik nemes megpróbál flörtölni velem, Winster báró meg talán a jéghegy csúcsa, és szabályosan undorodom az érintésétől, s magamban felháborodom, mégha tudom is, hogy nem erről van szó, hogy férfiak képesek a szépet tenni egy másik férfinak. Harada esetében viszont... én komolyan elgondolkodtam, mivel kárpótolhatnám, amiért a csókom a hitem és az annak dogmái értelmében tett fogadalmam miatt nem adhatom neki. Ez a dolog megrémít, mert nem nehéz kilogikáznom még nekem sem, hogy talán, ha nincs a fogadalmam, mindenféle ellenérzés vagy gond nélkül adtam volna meg neki, amit kér. Én, egy férfi, egy másik férfinak!
Magamtól megrémülve lépnél el, de keze még az enyémet fogja, s visszatart könnyedén, s hátulról ölel magához, épp mint Winster báró, az undort mégsem érzem, pedig egyértelműen tudom, hogy milyen szándékot dédelget szívében. Hangja mégis megnyugtat, pedig nem lágy, nem nyugtató, épp ellenkezőleg, vérforraló, mégis, egész ellazulok, mert valahogy ennek ellenére bízom benne, még akkor is, ha hangja most csalódott, rejtett indulatoktól terhes, mégis mézesmázos. 
- Elnézését kérem, nem is tudom, hogy várhattam ekkora kegyet - súgja a fülembe. Szomorúan lehajtom a fejem, pedig háttal állok, így nem láthatná az arcom, amely fájdalmas bűntudattól lett egész keserű. Menekülnöm kellene, kicsúszni ebből a kellemetlenné kanyarodó szituációból, de nem vagyok képes, mert valahogy annyira nem szeretném, hogy ilyen csalódott legyen, nem tudom elviselni, hogy azt hiszi, átvertem és hálátlan vagyok! 
- A tarkóm, vagy  hátam... az nem lenne megfelelő? - kérdezem halkan, szégyellősen, mélybíbor színt öltve, s zakatoló fejjel, mert fogalmam sincs, mit művelek. Ez nem én vagyok. Nem nekem kellene lennem... Ajkaim viszont egyértelműsítő szavakra nyílnak. - Ha engedném, hogy oda adj puszit. Mondjuk a gerincem vonalára... az nem lenne elég? 
Nem merek ránézni, így nem tudom, hogy most tétovázik, vagy egyenesen hülyének néz, és azért nem szól semmit. Azonban pár pillanat múlva puha és nedves nyomódik a tarkómnak, lejjebb indulva, ahogy a ruha hátsó, fűzős része enged, s meg kell fognom, hogy ne csússzon le rólam, ahogy megszűnik a fojtó tartás, s a puha és nedves valami, amiről csak lassan realizálom, hogy ajka lejjebb vándorol, végigcsinklandozva valóban minden porcikáját a gerincem vonalának, ameddig csak a ruha engedi. Megfeszített izmokkal állok, kikerekedett szemekkel, bennakadó lélegzettel, immáron minden bizonnyal nem is vörös, inkább haragosbordó fejjel, kavargó gondolatokkal. A saját fojtott nyögésem riaszt fel, s feltépve az öltöztető/vetkőtető ajtaját, menekülök be rajta, magam után bevágva azt, s az ajtó tövébe kuporodva igyekszem napirendre térni az események felett. 
 
* * *
 
Két napja már, hogy a dolog történt, s eleinte azt gondoltam, ekkorra már melékezni sem fogok rá, mert azon fogok stresszelni, hogy a levél elolvasta után először kell majd találkoznom Winster báróval, de egyszerűen még ez a tény sem képes kitörölni a fejemből puha ajkainak érintését, s most először nem akarok kilépni az öltözőből, mint Saiya. Pedig a miniszter vár, a feladatom el kellene végeznem, mégis, egyszerűen nem mozdulnak a tagjaim. Képtelen vagyok a szemébe nézni, s fogalmam sincs, mit gondoljak magamról, miközben folyamatosan marcangol a gondolat, hogy mennyire meggyűlölne, ha tudná, hogy valójában én nem Saiya vagyok, akire ő minden bizonnyal titkon vágyik, hanem valaki más, s hogy terheljem bűnlajstromom, férfi. 
Még sosem kezeltem ilyen szituációt. Én egyszerűen, nem akarok kilépni innen! A makacsság egész ellep, mikor hangosan ki is mondom: - Nem megyek sehova. Ma nem megyek sehova sem! 


oosakinana2011. 09. 17. 21:48:12#16723
Karakter: Griffin Llyord
Megjegyzés: (Kicsikémnek)


- Miért jöttünk ide? Mit akarsz mutatni? – nézek rá kérdő tekintettel, de csak elvigyorodik. Már megint valami perverz dolgon jár az agya tuti. Minek is szólaltam meg?
- Ha nem érzed, akkor várj addig, amíg ideérnek és meglátod őket. – válaszolja, de eléggé kinevet, ami nekem nem tetszik.
Ám a kaján vigyora miatt, csak egyre jobban elkezdek gyanakodni. Remélem nem valami mocskos tervet eszelt ki, mert akkor tuti felnyársalom, vagy rajta próbálgatom ki az erőmet. Ám elkezdek szimatolni a levegőbe és lassan megértem, hogy miért is vagyunk itt és teljesen meglepődök.
- Ezek… - szólalok meg, amint erősebben érzem minden érzékszervemmel a meglepetésemet. - Jól érzem, hogy lovak?
Nem is várom meg válaszát egyből rohanok a kapuhoz, hogy beengedjem az illetőket, akik, a lovaimat hozzák, de a lovak, majd kirúgják az oldalát a kocsinak, amikor megérzik erőmet.
- Hátrább az agarakkal innen nyomorult vérfarkas! – éppen ugrana rám az egyik vámpír, amikor Nakata megragad és félre húz onnan.
- Nyugalom… - szólal meg eléggé vészjóslóan Nakata, de engem nem érdekel. Kiállok vele ha kell.
- Engedj már el! –kap tőlem egy nagyobb fájdalmasabb ütést, majd olyannyira felforrósítom a testemet, hogy képtelen legyen megfogni. Egy nagy sóhaj kíséretében el is enged. Ám amikor közelebb próbálok menni lovaimhoz, azok teljesen bevadulnak.
Nem tudok közelebb menni hozzájuk így csak csodálkozva nézem őket, hogy milyen gyönyörűek és csodálatosak.
- Ha én lovat akarok venni neked, akkor magamtól is veszek. – suttogja bőrömre, majd a lovaknál terem és végig simít a fejükön, hogy megnyugodjanak jelenlététől, ami engem csak tovább bosszant, mi az, hogy neki jobban megnyugszanak, mint nekem? És világ életemben velük foglalkoztam. - Bár… Sajnos még olyat nem tenyésztettek ki, amelyik ne rettegne a fajtádtól, úgyhogy csak óvatosan. Muszáj veled lennem, először még amikor gondozod őket, vagy lovagolsz.
- Hát ez remek… - mordulok fel bosszúsan, miközben mindkét lovat lenyugtatja. Van két lovam, de nem mehetek a közelükbe.
- Hogy többet leszünk együtt? – mar bele a fenekembe - Szerintem is.
- Ne taperolj te szexmániás vér… - kezdek bele elég hangosan, de amikor a hókásfejű ló dobbant egyet, csendesebben folytatom. - Sajnálom… - teszem hozzá halkan. - Szóval azt akartam mondani, hogy engedj már el.
- Érdekes módon az előbb nem ezt hallottam… - kuncogja. Most nagyon nyeregben érzi magát, de nem lesz ez mindig így, mert tenni fogok róla. Kivezetjük a lovakat az udvarra, ahol nyugodtan el tudnak lenni.
- Békés állatok. – cirógatja meg a fejüket. Mi az, hogy békések? Olyan vadak, hogy ennél vadabbak nem is lehetnének. Nem hiszem el, hogy ő ezt nem érzi. Hülye vérszívó.
Elég komoran sétálok hozzájuk, amikor a karámba vezetik őket.
- Biztos ön abban, teljesen szelídek?! – kérdezem meg, de Nakata a menekülő háta mögé áll, amikor megkérdezi tőlem, hogy balhét akarok-e.
- Nem szeretnénk, azért kérdi. – válaszol helyettem Nakata, ami nem tetszik, csak felbosszant. Nem is érdekelnek ezek a lovak. Nem tudják kivagyok és csak dühöngenek.
- Ezek a legszelídebb állataitok? – fejrázás után egyből a nyakába harapva szívja ki az összes vérét, amíg el nem porlad. - Nem kell őket visszavinned. – közli a sráccal tárgyilagosan az apja megölése után. - De fizetni se fogunk értük. – már sír a kölyök apja miatt, de bólintva száll be a kocsiba és hajt el a birtokról.
- Ezt nem kellett volna. – jegyzem meg neki.
- Tudom. – kezdi őszintén. - Azonban ha nem támadom meg, akkor lehet a te véred szívom így ki. – szavaira kicsit megijedek. Így is eleget szívott ma belőlem, ha még tovább folytatja meg fog ölni. Mondjuk, majd egyszer jól jöhet.
Vigyorogva kér meg arra, hogy a vámpírt felejtsük el és menjünk egyet lovagolni a lovakon.
- Te tudsz? – nézek rá szkeptikusan.
- Én esetleg csak lovagoltatni, úgyhogy vagy mellettetek megyek gyors lépésekkel, vagy felettetek repülnék.
- Na? Menjünk?
- Nem. – mondom egyszerűen, amire látom elkerekedni a szemeit.
- Beteg vagy, vagy esetleg túl sok vért szívtam ki belőled? – kérdezi meg, majd ott terem előttem és kezét a homlokomra teszi. – eddig majd meg öltél, hogy kapjál lovakat és lovagolhass. Most meg nem-et mondasz? – kérdezi és mintha kicsit dühös lenne.
- Egyszerű a magyarázatom. – mondom, majd megfordulok. – Ezek a lovak gyűlölnek engem, míg azaz egy, ami meg maradt nem. Megvárom, amíg megellik és majd utána fogok rajta lovagolni. Addig meg ellehet felejteni.
- Mondták már neked mekkora egy vadbarom vagy, és hogy nem lehet eligazodni rajtad? – kérdezi meg értetlen fejjel.
- Kit érdekel? – rántom meg a vállamat, majd bemegyek a házba és a konyhát támadva be kezdek el valami kaját készíteni magamnak, mert amit nem rég ettem kevésnek bizonyult. Még eszek még majdnem egy egész csirkét, végül a nappaliban fekszek el tv-t nézni, mire Nakata is bejön a szobába.
Nem szól semmit, csak bosszús sóhajjal megy a szobájába, hogy végre dolgozzon is egy kicsit, de a rókája velem van, ami körül furcsa aurát érzek. Hosszú ideig csak bámulom és próbálok rájönni mi is ez az aura, de még nem sikerül megfejtenem.
Annyira elmerülök, hogy el is alszok.
~*~
Nagyon jó álmom van. Nakata-val álmodok, ahogy éppen a farkamat nyalja én meg édes hangokat adok ki. annyira tetszik, hogy így foglalkozik velem. Nem tudom, hogy miért érdekel engem ennyire, meg miért pont vele álmodok. Lehet, hogy szerelmes lennék belé, vagy mi a szösz?
Leveszi a felsőmet is és most a bimbóimra akad rá, amikre néha fel-felsikítok, de csak éppen egy kicsit, hogy ne sikerüljön meg senki. Farkamon, mint ezek közben viszont munkálkodik, ezzel is nyögéseket kicsalva belőlem.
- Ébresztő, kutyuskám. – hallom a hangokat, amikre ébredezni kezdek.
Ekkor tudatosul bennem az a tény, hogy ez nem csak álom, hanem a valóság is. Kezeim ki vannak kötve és tényleg játszik a farkammal, ami az égnek áll és szex-et akar.
- Te mocskos. Hogy mertél kihasználni? – kérdezem tőle elég mérgesen, amire csak elkezd mosolyogni.
- Fogd be és élvezz, akkor még lehet el is engedlek. – ahogy ezeket mondja, egyből ajkaimra tapad. Nem enged válaszolni.
Egy kicsit még ellenkezek, de most sokkal jobban kívánom őt, ami kicsit megrémít, de nem baj. Engedek a vágyaknak. Vadul és mohón viszonzom csókját, ami annyira feltüzel, hogy ha lehetséges, még jobban megdagad farkam, mint eddig.
Nagyon játszadozik velem, ami viszont nem tetszik. Most már ha ennyire felhúzott tegyen is valamit.
- Ne csak játszadozz. Dugj meg! – mondom neki kicsit zihálva, mert már nagyon vágyok az orgazmus érzésére, amit vele együtt léphetek csak át és remélem, hogy neki is így fog tetszeni, mint nekem.
- Ahogy kéred. – vigyorodik el perverz mosollyal, majd egyből belém vágja magát. Felhördülünk mind a ketten, majd ahogy elkezd bennem mozogni, minden vágyam teljesülni látszódik.
Őt akarom egyedül csak őt. Testestül lelkestül. Azt akarom, hogy az enyém legyen és senki másé, csak az enyém. Vad és gyors tempót diktál, amivel az őrületbe hajszol. Szinte sikoltok az élvezettől, amit nekem nyújt.
Nem is kell ebben a tempóban sokáig mozognia, mert mind a ketten felhördülve élvezünk el és repülünk olyan magasságokba, amikben eddig soha nem járhattunk. Főleg én, mert nem volt ilyen kifinomult érzékszervem. Így sokkal jobb a szex és még több ilyet akarok. Lehet, hogy kicsit kedvesebb leszek vele, de a saját akarataimon nem fogok változtatni. Rájuk szükségem van, akkor ha ő éppen mást akar.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2021. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).