- Mit művelt?! – kiált föl fölháborodva a herceg. Még soha senki nem háborodott így föl semmi velem kapcsolatos dolgon, bár nem mintha olyan sokan tudnának a létezésemről, hogy föl tudnának háborodni. Egyedül a szomszéd egér tud rólam, de ő meg nem tud beszélni, hogy elmondja, ki, s mi vagyok, így ő igazán nem számít.
Tagjaimba fájdalom hasít, sosem gondoltam volna, hogy fabábúként ennyire fájdalmas a földdel való találkozás. Azt hittem, hogy ha már beszélni nem tudok, hát fájdalmat sem érezhetek, ám úgy tűnik, nem volt igazam. Érezhetek fájdalmat, sőt. Érzem, hogy tagjaim teljesen ki vannak facsarodva, úgy érzem magam, mint azok a babák, amik a félresikerültségük miatt csak úgy le lettek dobva a földre, akár valami koszos rongy. Eddig is sajnáltam őket, de most már még inkább.
- Bocsásson meg uram. Nem voltam elég körültekintő, mélységesen sajnálom – morogja a némber. Ha nem a sajgó tagjaimat, kifacsart pozíciójú végtagjaimat és betört arcomat fájlalnám, és nem ilyen lehetetlen pózban lennék, még akár nevetnék is rajta. Igazán vicces visszakozni, s bocsánatért esedezni hallani a banyát. Heh… ha a herceg esetleg mégsem visz el, legalább egy életre való nevetésre fakasztó emléket sikerült ma beszereznem.
- A maga helyében reménykednék, hogy nem esett helyrehozhatatlan baja – figyelmezteti a herceg a banyát, akiről, még ha nem is látom, tudom jól, hogy rettenetesen dühös, és legszívesebben békává varázsolná a herceget. Még jó, hogy ő is ugyanolyan jól tudja, amit én tudok: nem elég erős ahhoz, hogy elbánjon a katonákkal, így ha bármiféle hülyeséget tenne, azonnal kardélre lenne hányva, így inkább nem tesz semmiféle meggondolatlanságot. A herceg tette viszont meglep. Azt hinné az ember, hogy egy törött, földre esett marionettbábú már nem is érdekli őt, erre már csak azt veszem észre, hogy óvatosan, mintha valami különleges porcelán volnék, hozzám ér, és megfordít, hogy vele legyen szemben, és ne a földet kelljen bámulnom továbbra is. És milyen szerencsém van, hogy nem kell tovább a földet bámulnom, ugyanis ilyen szép emberrel, mint amilyen a herceg, még sosem találkoztam. Mint mondtam már, láttam én a herceget plakátról, meg fönt a polcon messziről is, de huh… közelről még helyesebb, ha lehet ilyet mondani. Gyönyörű. A szemei… azok a kerekre tágult, meglepődött, szürke szemei pedig azonnal elvarázsolják az embert.
Megérinti arcomat, fából készült testemen eddig sosem érzékelt borzongás fut át. Ha tudnék mozogni, most biztosan becsuknám szememet, és mint egy kiscica, úgy dörgölőznék bele érintésébe, hogy minél tovább tartson ez a csoda, ám így szomorúan el kell viselnem, hogy lassan elveszi kezét rólam, és…
… és nem megy el, hanem fölemel, kényelmesebb testhelyzetbe tesz, és mikor megpillantja, hogy áll fájós, valószínűleg törött vállam, a kezemen is végig simít. Bár ezt nem érzékelem, lehetséges, hogy a törés miatt a szívhez csatlakozó fa erek elszakadtak, mégis jó érzéssel tölt el. Eddig a boszorkányon kívül senki sem érintett meg sohasem, és ő is csak nagyon, nagyon régen, azt sem ilyen finoman, hanem durván, követelőzően, így ez az érzés, mintha puha, meleg paplannal borította volna be a szívemet.
- Sajnálom felség. Megsérült, így már nem méltó arra, hogy megvásárolja. Ha esetleg… - próbálja a banya más irányba terelgetni a herceg figyelmét, ám remélhetőleg olyan a herceg, mint amilyennek ilyen közelről kinéz. Magyarán nem csak helyesnek, de eltántoríthatatlannak is. Mikor föláll, egy pillanatra úgy érzem, mintha eredetileg is kivágott szívemből kivágtak volna egy darabot, hiszen most jön majd az a pont, mikor helyeselni fog, hogy egy törött baba tényleg nem kell neki, ám szerencsére az első benyomás tényleg nem hazudott.
- Megvásárolom. Csak a karja sérült, de ha elég jó játékkészítő, akkor helyre tudja hozni. Amíg dolgozik, megkeresem az unokahúgom ajándékát is. – Hangja határozott, ellentmondást nem tűrő. Megvesz engem. Te jó tölgyfa, mióta álmodtam én már erről! Hogy egy szép napon besétál valaki, rám néz, és azzal, hogy úgy dönt, megvesz engem, kimenekít a boszorkán karmai közül. Hiába álmodoztam… a valóság sokkal, ezerszer szebb dolog, mint az álmok! Kicsit aggódok, mikor a boszorkány átvesz a herceg finom, puha kezei közül, ám szerencsére a fiú van olyan előrelátó, és két katonát küld, hogy vigyázzanak rám. Vagy vigyázzanak a boszorkánnyal, mindegy is.
- Egy rossz mozdulat, és elvágom a torkodat! – mondja az egyik katona a boszorkánynak, a miheztartás végett. Készítőm bólint, hogy értette, és úgy néz a szemembe, mint aki legszívesebben tényleg megtenné azt, amiről a megvásárlás mellett még évek óta álmodoztam: fölgyújtana, hogy elemésszenek a tűz forrongó lángjai. De már nem teheti meg, de nem ám! Legszívesebben kárörvendő vigyorra húznám ajkaimat, ám mozdulni még mindig nem mozdulhatok. De legalább eltűnök innét, és egy sokkal izgalmasabb, szebb és biztonságosabb helyre fogok kerülni. A herceg mellé!
Érzem, hogy a banya legszívesebben tűzifát aprítana a kezemből, ahelyett, hogy visszatenné a helyére, ám a katonák minden egyes mozdulatát éberen figyelik, előttük nem merne még több kárt tenni bennem. Kigombolja mellényem, s ingemmel együtt leveszi azt, hogy könnyebben hozzáférhessen a vállamhoz. Előveszi vésőjét, és varázsragasztóját is, azokat, amikkel még jó sok évvel ezelőtt, megalkotásomkor dolgozott. Számomra egy külön készlete van, amellyel dolgozott rajtam, számára ez olyan, mint más anyáknak a gyermekek csecsemő ruhái; ő is pontosan ugyanígy eltette a vésőt, amivel faragott, a ragasztót, amellyel ragasztott, a festéket, mellyel emberi külsőt adott, a hajat, mellyel befedte fejemet, az anyagot, melyből ruháim készültek, és természetesen a dobozkát, melyben a szívemet – valaki más szívét tárolta.
Kezemet hozzáilleszti vállamhoz, néhol csiszol rajta egy picit, hisz mégis csak letörött, nem csak kiesett, majd egymáshoz ragasztja a kettőt. Szerencséjére már érzem is a karomat az ujjbegyemig, pedig tőle azt vártam volna, hogy hagyja, hogy a két fa immár ne legyen egy, és mínusz egy kézzel éljem tovább az életemet, ám úgy tűnik, az alap varázslata nem hagyta ezt, önmagától összeforrtak az ereim. Nincsenek kétségeim, nem direkt csinálta, és látom is csalódott arcán, hogy tényleg nem direkt csinálta.
- Ezt a babát szeretném még – érkezik meg a herceg is, nem sokkal azután, hogy elkészült a javításom. – Remélem sikerült megjavítani. – Reméli, mi? Szerintem sokkal inkább ajánlja, különben kitekeri a nyakát. Vagyis kitekerteti a katonáival, hiszen mégis csak ő a herceg, ha nem muszáj, biztosan nem ő végzi el a piszkos munkát. Végül megkérdezi, hogy mennyit kell fizetni kettőnkért, és mikor meghallom a választ, majd’ szétnevetem magam. Most komolyan?! Ilyen pofátlanságot! Tudom jól, hogy eléggé fontos vagyok a számára, még ha nem is sikerültem tökéletesen, akkor is, ám hogy pont a koronahercegnek mond ilyen pofátlan árat, mikor úgyis tudja már, hogy nem menekülhet meg az elől, de úgy tűnik, nagyon sok macera volt az elkészítésemmel, meg velem is ahhoz, hogy csak úgy megvegyenek. Bolond, ő a herceg! Neki bármennyi pénz a rendelkezésére áll, ha meg nem állna, itt vannak a katonái. Senki sem keresné ezt a banyát, ha véletlenül eltűnne ki tudja, merre.
- Értem. A nap folyamán meg fog érkezni az aranya. A babát és a bábot viszont most elvszem. – Határozott. Magabiztos. Tudja, mit akar. Ez tetszik! A legtöbb ember, aki bejött a boltba, mint könnyen manipulálható volt, és könnyen el lehetett mindenfélével terelni a figyelmüket, sőt, néha a banya még varázslatot is alkalmazott feltűnés nélkül. A herceg nem ilyen. Más. Nem hiába herceg…
- Felség – hajol meg a boszorkány, és egészen addig így is marad, amíg a herceg ki nem sétál az üzletből. Ismét kezd rám törni a pánik, hogy hiába mondta, hogy megvesz és elvisz, ám még végig sem tudom gondolni a gondolatmenetemet, máris beözönlik három szolga, és óvatosan megfognak, úgy cipelnek ki a herceg hintajához. Ha arcom mozdulhatna, már rég kárörvendőn vigyorognék a banya képébe, hogy mégis csak eltűnök, és soha többet nem kell azt a boszorkányt látom, aki megátkozott engem a lét összes szarságával, a jó dolgokat meg szépen úgy, ahogy vannak, ki is hagyta. Így viszont csak bámulok a szemeibe, ameddig el nem fordítanak a szolgák, hogy betegyenek a közvetlenül az ajtónál álló hintóba. Szemeimmel üzenem neki, hogy mennyire megvetem viselkedése miatt, és hogy a soha viszont nem látásra, amit úgy látom, vesz is, ugyanis arca még jobban elfelhősödik, és csak egy kicsi tartja vissza, hogy ne kezdjen hisztériás rohamba.
Valószínűleg ez a visszatartó erő, miután az utolsó katona is elhagyja majd a helyiséget, ki is huny, és örülni fogok, hogy nem leszek a közelben. Gyűlölöm a hangját, de mikor sikítozik és őrjöng…! Na, állítom, hogy az szokta a földrengéseket okozni, mert minden egyes kiakadása után egy-egy kisebb, vagy épp nagyobb földrengés remegtette meg a boltot.
Aha… már érzem is a remegést. Ja, mégsem. Csak elindultunk. El, egy új, és szép világ felé.
---*---*---*---
A kocsi egy halk zöttyenéssel megáll, és nem megy többet tovább. Úgy tűnik, megérkeztünk, ami eléggé nyilvánvalóvá válik, mikor kinyílik az ajtó, és kivesznek a kocsiból. Hacsak nem álmodom, vagy másztam bele valaki másnak az álmába, a herceg után ez a legszebb dolog, amit valaha is láttam. A kastély valami meseszép! Magas vártornyok, felfedezésre váró tengernyi teremmel, izgalmas emberekkel, és tele élettel. Hát tényleg lehetséges volna, hogy lehet ilyen szerencsém?! Nehezen tudom elképzelni, de… itt van a szemeim előtt!
Aki cipel engem, hatalmas ajtókon, csillogó termeken sétál keresztül, velem a kezében, és mivel tudja, hogy a hercegnek valamiért fontos vagyok, nem a hátára vetve, fejemmel a fenekében hordoz, hanem mintha baba volnék, úgy cipel a karjaiban, így mindent láthatok, amit csak akarok. Kivéve a herceget, viszont hamarosan őt is megpillantom, nem sokkal magam előtt, mikor belépünk egy csukott ajtón. Mármint csukott ajtón, amit kinyitnak, hogy bemehessünk.
- Drágám, tudod, hogy most nem neked vettem ajándékot. Az unokahúgunknak lesz születésnapja, nem pedig neked. Ne légy telhetetlen – hallom meg a herceg lágy hangját. Egy cuki kislánnyal beszélget, aki hamarosan észre is vesz, és sosem látott csodálattal az arcán felém rohan. Ő… most… engem csodál?! Ennyi éven át senki még csak észre sem vett, nem hogy törődött volna velem, erre most két királyi leszármazott is a figyelmével tüntet ki.
- Anect, ez micsoda? Ezt ugye nem ajándékba vetted? Ezt ugye nekem hoztad? – sikongatja izgatottan a kislány, és már nyújtja is felém a kezét, hogy megérintsen, ám nem jut el addig a keze, mivel a herceg megfogja a csuklóját. Nyugi, herceg… nem vagyok fertőző, se szú ette, és nem fogom megenni sem a kislányt, szóval nem kell aggódni.
- Ilyenne, ne nyúlj hozzá! – figyelmezteti a herceg. Kicsit eléggé rosszul esik, hogy ennyire nem engedi, hogy a kislány hozzám érjen, hiszen tényleg nem vagyok én fertőző, ráadásul a hercegen, a boszorkán, és azon az emberen kívül, akinek most a kezében vagyok, még soha senki sem fogott meg, ilyen kis bájos hölgy pedig még soha. - Bocsánat – engedi el a herceg a kislány kezét, majd magyarázatba fog, amit még én is kíváncsian, és megdöbbenve hallgatok. Értékes bábú volnék, akire vigyázni kell? Pedig még csak nem is léptem be az álmába sem, hogy ilyeneket mondjon rólam, és mégis… így vigyázna rám, hogy csak a felügyelete alatt szabad megérintenie még a kislánynak is, akit láthatóan imád? Nem értem ezt a dolgot, ám nem is kell, egyszerűen csak élvezem, hogy végre a kishercegnő is megérint engem. Óvatosan simogat, fogdos, és csodál, ami rendkívül jól esik ezután a rengeteg magányos év után. Lágy hangján a kis csacsogás megnyugtat, szinte el is feledteti velem eddigi dolgaim. De sajnos, csak szinte. Egy két perces kényelem nem tudja elfeledtetni az egész életemben érzett szenvedést, fájdalmat.
Hamarosan azok a szolgák, akik eddig is szállítottak, elvisznek valahová máshová. Kissé félek, hogy ismét el fognak hanyagolni, és mondjuk a bálterem egyik szekrényébe tesznek, hiszen még a herceg sem követ, aki pedig eddig igencsak úgy tűnt, hogy meg van babonázva a külsőm által, ám szerencsére egy lakott területnek kinéző, óriási hálószobába érkezünk. Remélem, a herceg szobája, nem pedig a kislányé, vagy azé, akinek eredetileg akart ajándékot nézni a herceg…
Elhelyeznek egy bársonyborítású széken. Természetesen magát az anyagot nem érzem, hiszen nekem nincs kifejezett bőröm, amivel érzékelni tudnék, viszont ugyanúgy, mint a puha, hercegi érintéseket, ennek a süppedős boldogságát érzem, és kifejezetten kedvelem. Bár kissé magányos itt is, de legalább kényelmes. Nem kell az egész életemet egy szekrény tetején töltenem. Bár… ott viszont a vásárlókat figyelni tudtam, és az utca történéseit is, ám talán itt is lesznek érdekes dolgok. Az éjszakák, ha tényleg a herceg szobájában vagyok, minden esetre tényleg érdekesek lesznek, és talán azok elterelik majd a figyelmemet arról, hogy máskor viszont szomorúan egyedül leszek, csak úgy, mint szoktam lenni.
Nem tudom, mennyi idő múlva szerencsére tényleg a herceg érkezik, s nem egy hiperaktív kislány. Valamiért a kislányokat sosem szerettem. Jó-jó, cukik, meg minden, de láttam én, hogy hogy bánnak a babákkal! Nem értékelik őket, dobálják, kihúzzák a hajukat, mindenféle szörnyűséget művelnek velük, csak azért, mert a babák nem éreznek semmit. De mi van, ha éppen egy olyan baba van náluk, aki érez mindent?! Gonosz kis látens pszichopata szörnyetegek mind! Felügyelet alatt cukik, és édesek, és imádnivalók, nyugodtan csodálják csak meg szépségemet, de előbb tanulok meg saját magamtól járni, és vetem ki magam az ablakon, mint hogy egy kislány babája legyek. Bár… lehet, inkább egy kislányé, mint a boszorkáé, de ha lehet, maradnék itt, a hercegnél.
Ő tetszik nekem!
És ahogy látom, én is tetszem neki. Látom a csodálatot a szemében, hogy hogy tudtak ilyen szépre megfaragni. Tudom rá a választ, de inkább nem mennék bele a születésem részleteibe, leginkább azért, mert magamban már eleget puffogtam rajta, beszélni viszont nem tudok. Na, de majd éjszakánként!
- Bárcsak tudnál válaszolni a kérdéseimre - sóhajt föl a herceg, és én is azt kívánom, bárcsak válaszolni tudnék kérdéseire, bárcsak mozogni tudnék, bárcsak beszélgetni tudnánk. Meg szeretném őt ismerni, de nem ilyen ijesztő megfigyelő módszerrel, hanem egymással beszélgetéssel, hasonló dolgokkal. Végig simít arcomon, és bár azt nem érzem, milyen a keze, csak az érintést, biztos vagyok benne, hogy puha, ápolt keze gyengéd, akár a hajnali nap sugarai. - Hihetetlen szerencsém volt - suttogja. Nem, nekem volt szerencsém! Egy herceghez kerülök el a boszorkány börtönéből, ráadásul egy ilyen szép, kedves, és csodálatos herceghez… elképesztő.
Kezdem magam úgy érezni, mint akit molesztálnak, hisz végig tapogat, sőt, ruháimból is elkezd kihámozni, ám én ezt csak élvezem. Sajnos, nem tudok mit tenni jelen helyzetemben, ám az álmait meg fogom édesíteni. Nem csak azért, mert kiszabadított a boszorkány börtönéből, hanem azért is, mert megérdemli. És én is, hisz szinte sosem volt még alkalmam a boszorkány álmain kívül mást meglátogatni. De majd most! Az ingemből azért már nem bújtat ki, inkább visszaöltöztet, de nem is baj. Hisz még csak bábúnak gondol, nem egy érzésekkel, érzelmekkel, érzékekkel rendelkező, bábba zárt embernek. De legalább még így is foglalkozik velem, sőt, az esésem miatti koszt is letörli rólam, legalábbis úgy gondolom, azt dörzsölgeti ennyit.
- Most már igazán tökéletes vagy. Már csak a helyedet kell megtalálnom. Ígérem, a legtökéletesebbet kapod - mondja, és megigazítja a kalapom. Remélem, hogy ő is úgy gondolja, hogy számomra itt van a legtökéletesebb hely, és nem pedig… teszem azt, a trónterem egyik eldugott sarkában. Ott aztán tutira lennének izgalmas dolgok, de a herceget úgy gondolom, kevésbé láthatnám. Már pedig, kezdek úgy rá gondolni, mint hős megmentőre! Igazán nem vagyok bajba jutott kislányka, de igazán nem tudok nem arra gondolni, hogy kimentett a gonosz boszorkány karmai közül, ráadásul herceg is, naná, hogy ő fog megmenteni ettől a báb-léttől is! Szóval el ne küldjön, én maradok, és ő pedig segíteni fog megtörni az átkot, aztán meg boldogan élünk egymással.
Ehh… na, jó, maradjunk annál, hogy segít megtörni az átkot. A boldogan élünk, amíg meg nem halunk még a jövő zenéje, előbb meg kell ismernünk egymást. Hiába szépséges, hiába megmentő, hiába leendő megszabadítóm, ha kiderül, hogy ő is úgy viselkedik a babákkal, mint egy kislány, vagy igazából egy kényes, igazságtalan, elkényeztetett hercegecske, vagy esetleg titokban bábúkkal csinálja, és csak szex tárgynak vett meg, akkor a „boldogan élnek, amíg…” ki van zárva!
Körbe pillant, majd már nem is foglalkozik velem, ide-oda tologatja az asztalát, a szerkényeit, a szőnyegeit… még jó, hogy az ablakait, és az ágyát nem teszi át más helyre… Kissé értetlenül figyelem munkásságát, hiszen nem nagyon értem, egyrészt, miért a herceg rendezi át a saját szobáját, miért nem egy szolga, másrészt, hogy mi köze van az én tökéletes helyemnek a szoba átrendezéséhez. Pláne, hogy a végén az a tökéletes hely ugyanebben a székben, csak egy két méterrel arrébb, az ablak előtt van. Nem értem én az embereket…
- Remélem, tetszik. Itt végre megkapod azt a figyelmet, ami eddig is kijárt volna neked. Bárcsak hamarabb idehozhattalak volna – mondja lágyan. Igen. Bárcsak hamarabb is ide hozhatott volna…
---*---*---*---
Csak este tér vissza a herceg, akinek nem sokkal a végső helyem megtalálása után el kellett mennie. Vetkőzését, majd háló ruhába öltözését, bár nem illik, végig figyelem. Figyelem, ahogyan vékony, törékeny, hófehér alakját felfedi, majd lefedi egy igen zavaró ruhadarabbal. Hosszú, barna haja kibontva, legszívesebben belemarkolnék, hogy lássam, tényleg olyan puha-e, mint amilyennek kinéz. Idejön hozzám, s megsimogat, majd ágyba fekszik. Bárcsak én is kívánhatnék neki jó éjszakát, de nem tudok megszólalni. Még nem. De még az álmainkban sem.
De megjelenni meg tudok.
Mielőtt még beléphetnék teljesen az álomba, érzékelem, hogy valami nincs rendben teljesen. Tudom, hogy nem boldog álomba lépnék be, ha most tenném, hanem egy rémálomba, viszont semmi kedvem ahhoz, így még mielőtt teljesen belépnék, megváltoztatom a helyszínt. Egy ragyogó napfényes kis rétre esik a választásom, hisz mi sem szebb egy ilyen helynél. Szeretek erről a rétről álmodni, ha már a való életben nem mehetek oda, legalább álmomban igen. Ennél már csak a hegyekkel körülölelt tó látképét szeretem jobban. De most marad ez a kis rétecske, erővel körülölelve. Az ifjú herceg a földön hever, lova most nyugodtan ácsorog mellettem.
Nem élvezhetem túl sokáig ezt az állapotot, sajnos túlságosan is hamar fölébred. Vele együtt én is kilépek az álomból, hiszen nekem nem szükséges az alvás, így semmi értelme folytatnom, ha a való világban is figyelhetem a herceget. Kíváncsi vagyok rá. Kíváncsi vagyok arra az emberre, aki megmentett, és aki talán ettől a szörnyű élettől is megszabadíthat. Talán. Remélem…
Sajnos itt sem élvezhetem sokáig társaságát, pláne nem a hajnali napfényben fürdőző gyönyörű látványát, ugyanis ébredés után nem sokkal már ugrik is ki az ágyból, és siet is kifelé a szobából. Ám még mielőtt kiléphetne, még visszafordul egy pillanatra. Szemeiben mintha a felismerés pislákolna, amit hitetlenkedő kérdése is megerősít.
- Te? - suttogja, ám megrázza a fejét, mintegy elhessegetve magától még a gondolatát is annak, hogy én voltam az, aki álmában meglátogatta. El is megy, itt hagyva szörnyű magányomban.
Jellemző.
---*---*---*---
Nem tudok mit csinálni, még az ablakon se tudok kinézni, hiszen pont úgy vagyok fordítva, hogy az ágya felé nézzek, és az ablakon bejövő fény csak megvilágítson, nem pedig az ablakkal szembe vagyok, a fejemet meg ugye érthető okokból nem tudom elfordítani, szóval még csak a kinti világot sem tudom csodálni. Ugyanúgy be vagyok zárva, mintha a boszorkánynál lennék. Nem vagyok hálátlan, értékelem, hogy elhozott a herceg, megmenekített a készítőmtől, de semmi kedvem nincsen ahhoz, hogy egész álló nap csak az ágyát bámuljam, meg a szobájának általam belátható részét, miközben arra várok, hogy végre visszajöjjön sűrű hercegi teendői közül, és életet hozzon magányosságom sötétjébe. Komolyan, amint meg tudok szólalni álmában, követelni fogom tőle, hogy amíg nem kelek életre – mert nem mondtam le arról, hogy egyszer én is olyan emberi lény leszek, mint a többiek, és nem csak egy sima fa bábú -, olyankor, amikor nincs velem, legalább fordítson az ablak felé, hogy kinézhessek, vagy valami hasonló. Sőt, részemről egy szolgálót is biztosíthat számomra, hogy lapozzon nekem könyveket, amiket olvashatok, de van egy olyan érzésem, hogy előbb vetnének máglyára, mint hogy ilyen privilégiumokkal lássanak el egy marionettbábút. Amúgy ez egy érdekes kérdés, hogy vajon engem megbüntetnének azért, mert mágiával hoztak létre, és van tudatom, vagy csak a boszorkányt végeznék ki? Csak mert ha engem is, akkor lehet, nem kellene a herceggel tudatnom, hogy nem csak álmodik velem, hanem pár dolgot tudok az álmában irányítani… de a másik oldal viszont, ha a herceget rá tudom venni, hogy én nem vagyok rossz, nincs kifejezett mágiám, én csak a mágiának egy áldozata vagyok, akkor talán senki más nem mer majd ellenem tenni semmit.
Nem tudom, mit tehetnék… Nem akarok meghalni, életre akarok kelni, de nem tudom kiszámítani, hogy a herceg hinni fog-e nekem, vagy sem. Mert a végén még azt is hihetné, hogy nekem is van saját mágiám, és azzal babonáztam meg, hogy hozzon magával a palotába. Nem tudom…
Halk, majd egyre hangosabb neszezésre figyelek föl. Apró topánkák kopogása; nem az eddigi szolgák lépteinek hangja, nem is a herceg magabiztos léptei hallatszódnak az ajtón kívülről. Halvány sejtésem, miszerint azok a léptek felém közelednek, be is bizonyosodik, mikor apró kislány kezektől nyílik az ajtó.
- Sssss, halkan, nehogy meghallják! Bátyám mérges lenne, ha itt találna minket – mondja az elől settenkedő kislány a mögötte jövőnek. Fölismerem benne a herceg húgát, aki tegnap, megérkezésemkor a sajátjának akart, a másik kislányt viszont nem láttam még. Ő is csodaszép ruhácskában tipeg, külsején látszik a királyi, vagy legalábbis nemesi származás. Érdekes, hogy mennyire látszik az embereken, hogy ki milyen rétegből származik. A boszorkány boltjába nem igen jártak szegények, hiszen csak azok engedhetik meg maguknak az olyan különleges játékokat, amiket ő készít, akik minimum polgárok, szóval van azért valamennyi vagyonuk. Azok az emberek is szép ruhában jártak, a kislányaik szintén kis cukorfalatok voltak, de a nemesi vér valahogyan a szépséget egy új szintre emeli. A herceg is, a húga is, és ez a kislány is hihetetlenül szépek, mintha nem is csak emberek volnának, de más vér is folyna az ereikben. De ez nem lehet, hiszen tudtommal az országban nem tűrik a mágiát, a mágikus lényekkel is csak békésnek nevezhető egymás mellett élés, nem pedig egymás közt házasodás. Szóval a királyi családban csak nem lehet más vér, mint emberi, nem? De igazából én ezt nem tudhatom, hiszen kifejezett tudásom nincsen semmiről, csak mindenről annyi, és olyan formában, ahogyan azt a boszorkánytól, vagy a vásárlóitól hallottam. De talán itt a hercegnél több mindent megtudok, több mindent megértek.
- Még mindig nem akarod elmondani, mit keresünk itt? Nem akarok lebukni Anect előtt. Ha itt találna, az is lehet, nem kapnék tőle ajándékot, nekem viszont KELL az az ajándék, amit tőle kapok, hisz mindig tőle kapom a legszebb dolgokat, még apa ajándékainál is jobbak az övéi! – mondja a másik, idegen kislány kissé kétségbeesett, de mindenképpen elkényeztetett hangon. Szóval ő az, aki miatt a herceg bejött a boltba ajándékot venni, és neki köszönhetem, hogy a herceg megmenekített! Viszont remélem, tényleg nem tervezi a herceg, hogy neki ad, mert már látom, hogy ő pontosan olyan, aki nem foglalkozik túlságosan a játékaival, párszor használja őket, aztán összetöri azokat, vagy csak simán megunja, és félredobja őket. Annál a jövőnél még a szokásos unatkozás is értelmesebb távlat!
- Ezért – mondja a herceg húga titokzatosan, és teátrális mozdulattal rám mutat. Ó, szóval az eddigi magányos polcon ücsörgésem után hirtelen cirkuszi látványosság lettem nemesi sarjak részére. Értem…
- Váooo – leheli az ismeretlen kislány, és mintha meg lenne babonázva, úgy lépeget felém. – Ez gyönyörű! – suttogja, és hozzám ér. Nem igazán érzem érintését, főleg, hogy csak a ruhámat tapogatja, de még így sem esik annyira jól, legszívesebben elhúzódnék tőle. Eddig azt kívántam, bárcsak lenne valaki szórakoztató itt, hogy ne legyek magányos, de most visszakívánom az egyedüllétet. Nem esik jól, hogy itt vannak a kislányok, már-már félek tőlük. Én a herceget akarom! Nem két olyan kislányt, akik valószínűleg még a dolgaikra sem tudnak vigyázni.
- Óvatosan érj hozzá, nehogy észrevegye bátyus, hogy itt voltunk. Tegnap alig engedte, hogy megérintsem, annyira félti. Nem tudom, miért, hiszen vigyáznék rá, de valami miatt nem akar közel engedni hozzá – mondja a hercegnő durcásan, ajkát lebiggyesztve.
- Vigyázok rá, ne aggódj! – mondja a másik, nekem pedig nagyon, de nagyon rossz érzésem kezd lenni. Ez az ígéret már nem hangzik túl jól, az meg pláne nem tetszik, hogy megfog, és próbál leemelni a székről.
- Celeste! Ilyenne! – kiáltja egy hang az ajtó felől. Nem is akármilyen hang, még a harag, és a megdöbbenés torzításán keresztül is egyértelmű, hogy a hercegé. – Mit mondtam én nektek? – kérdezi, ám választ sem várva folytatja. Közben nekem komolyan halálfélelmem van, ugyanis a kislány úgy kapaszkodik belém, hogy ha most valaki elráncigálná tőlem, én is mennék vele együtt, le nem lehetne fejteni rólam a kezecskéit. Tiszta rossz babának lenni… nem tudok semmit sem tenni a magam védelmére, várnom kell a hős lovag érkezését, hogyha valami bajba kerülök, mert még csak mozdulni sem tudok, nem hogy megvédeni magam. – A szobámba csak velem együtt jöhettek be! Miért nem figyeltek rám, amikor mondok valamit?! – fakad ki a herceg, és felém siet védelmemre.
- De… de én csak Ilyennet követtem! – mondja a belém csimpaszkodó kislány, kizárásos alapon, Celeste.
- Ilyennet nem látom, hogy az ÉN bábúmat fogdosná! – A herceg szinte tüzet fúj, annyira ideges. Kissé félelmetes, ahogyan a remegő kislány tart, a tegnapi nap folyamán estem már egyet, nem szeretnék ismét.
- Én… bo… bo… bocsánat – zokogja el magát a kislány, és csak a herceg gyors mozdulatának köszönhetem azt, hogy nem esem le a földre ismét, hanem helyette a karjai közt kötök ki. Furcsa, de itt biztonságban érzem magam, mintha soha semmi rossz nem történne velem, mintha mindig megvédene engem. Ami lehet, így is van, hiszen számára én csak egy törékeny, és rettentő különleges bábú vagyok, nem pedig egy érző, gondolkozó lény, aki teljesen véletlenül nem tud mozogni, mert egy rohadék alak miatt be van zárva egy bábú testébe. Hát persze… mert mindenki egyből erre gondolna egy szépen megmunkált marionettbábú látványán, nem igaz?
- Most… kérlek, menjetek ki – mondja rekedtes hangon a herceg, mint aki csak azért próbálja visszafogni magát érzelem kitörésétől, mert szereti a két kislányt, és nem akarja nagyon megbántani őket. A kislányok bűntudatosan, sírva kiszaladnak, a herceg pedig nagyot sóhajtva lezuttyan ágyára, és maga elé tartva rám néz. Nem szól semmit, intenzív tekintete viszont szinte lyukat ég fejembe. Szinte hallom gondolatait, ahogyan azon gondolkozik, hogy mi foghatta meg bennem ennyire, hogy a védelmem miatt imádott húgával, és szeretett rokonával is képes volt így viselkedni, de sajnos nem tudom rá a választ. Nem értem én sem, hogy mi vonzza őt hozzám, de legalább én azt tudom, hogy ő hozzá mi vonz engem. Rég volt ember, aki észre vett, olyan meg, aki meg is vett volna, sohasem volt. Nem csoda, hogy minden áron beszélni akarok vele, és azt akarom, hogy segítsen kiszabadulni börtönömből. Lehet, önzőnek hangzik, és kihasználásnak, de attól még, hogy ez a célom, nem jelenti azt, hogy nem érdekel ő maga, mint ember. Nem mint herceg, mint leendő király, hanem mint oltalmazó, szeretetteljes, szeretnivaló fiú.
Bárcsak tudnék veled beszélgetni…
- Bárcsak tudnék veled beszélgetni – hallom szájából, szinte sóhajtásként előbbi gondolataimat. Érző szívem megdobban, elönt a boldogság. Hát nem csak dísztárgyként akar engem, hanem beszélgetni is szeretne velem! – De sajnos nem tudok… Elnevezni viszont el tudlak, szóval… Hogy is hívjalak? – gondolkozik hangosan.
- KesrahKesrahKesrahKesrah – mondogatom magamban mint egy mantraként nevemet, ám persze, hogy nem hallja. Hogy is hallhatná, hisz nem tudok beszélni. Még az álmában sem biztos, hogy meg tudnék szólalni úgy, hogy ő is hallja és értse, amit mondok, de így lehetetlenség. Mégis reménykedek, hátha valami csoda folytán meghallja, vagy gondolat átvitellel fejébe ültethetem nevét, vagy valami.
- Aan? Nem, nem jó, túl pórias – mond ellent saját magának azon nyomban a herceg. Még jó, hogy elvetette, különben megtaláltam volna a módját, hogy én magam vessen le a toronyból magam, ilyen névvel nem élnék, az egyszer biztos. – Frederich? Áh, túl kemény név, te túl szép vagy ehhez. Akkor… Mit szólsz a Chrysthez? – bár nem tudom elkerekíteni szemeim, mentálisan már tányér méretűek ezeknek a neveknek hallatán. Hát milyen neveket ismer ez?! Nem tudna valami kevésbé… hétköznapi neveket kitalálni?! Én különleges vagyok, kikérem magamnak!!! – Nem, nem tetszik. Hmm… most nem tudok semmi hozzád illő nevet, bocsánat. De ígérem, holnap reggelig kitalálok valami olyant, ami illik hozzád, oké? – kérdez, pedig tudja, hogy nem tudok válaszolni. Azért jól esik, úgy érzem magam, mintha csak néma lennék, nem pedig egy bábúba zárt lopott szív.
Visszatesz a székbe, majd elmegy valamerre, ahová viszi a pizsomáját is. Talán fürdik, vagy nem tudom. Még sosem tapasztaltam, hogy az meg mire kellhet, engem bőven elég néha portalanítani, és úgy nézek ki, mint új koromban. Mikor visszatér, már alvásra készen áll, de nem bújik be az ágyába, hanem lecövekel a fotelem előtt. Ismét visszatér az az intenzív tekintet, de egyszerűen most elképzelni sem tudom, hogy vajon min gondolkozhat. Szinte hallom és látom a fogaskerekek kattogását, majd a szemeiben megpillantom, hogy megszületett a döntés.
Óvatosan karjaim alá nyúl, és az ágyához cipel. Jó nagy, könnyedén elfér itt akár két, sőt, talán három ember is, ami kell is, ugyanis befektet az ágyba, majd fekszik ő is mellém. Ez… aszta. Ez egy eléggé meglepő húzás volt, ám annál kellemesebb, az egyszer biztos. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy meleg, lélegző, emberi test mellett alhatok, nem hogy maga a herceg mellett, az ő ágyában! Kellemes érzés, de nem tehetek róla, még többre vágyom. Vágyok arra, hogy élő testem legyen, hogy karjaimmal körül öleljem a herceget, hogy egymást melegíthessük. Sajnos, nem úgy tűnik, mintha mostanában történne ez meg.
- Jó éjt – suttogja, majd kényelmesen elfészkeli magát pihe-puha takarója és párnái között.
Jó éjt neked is, felség!
---*---*---*---
Egy erdőben találom magam. Ijesztő, sötét, és komor, de a messzeségben ragyog valami. Nem érzékelem, hogy lenne a közelben más valaki, de tudom jól, hogy errefelé kell lennie a hercegnek, hiszen ez az ő álma. A fény felé igyekszem, hátha arra megtalálhatom, és hamarosan így is lesz. Kivételesen nem bajban találom meg, hanem éppen a fák között kilép a fényre. Követem őt egyre gyorsabb léptekkel, és mire a fénylő rétre kiérek, már szinte futok. Jó érzés, hogy ha máskor nem is, legalább ilyenkor mozoghatok úgy, ahogy csak akarok. Először nem vesz észre a herceg, el van foglalva a táj csodálásával, ám ahogy hosszú, lassuló léptekkel közelítek felé, hirtelen megfordul. Csodás szemei elkerekednek, és ajkai is fölveszik az O formát.
- Te… - suttogja döbbenten, akár tegnap éjjel. Most nem szakad meg az álom, de érzem, hogy már nem sokáig lehetek álmában, gyorsan kell megpróbálkoznom a beszéddel. Nem biztos, hogy sikerülni fog, hiszen még csak egyetlen alkalommal sikerült kapcsolatot létesítenem vele álmon keresztül, de muszáj megpróbálnom.
Azt azért mégsem hagyhatom, hogy más néven nevezzen, mint ami az enyém, nem?!
- Kesrah vagyok – mutatkozok be, levéve tollas kalapom.
- Te… - ismétli újra, akár egy megakadt bakelit lemez. Nem zavar, csak épp érdekes, hogy máskor olyan jól ki tudja fejezni magát, szemtől szembe velem viszont nem talál szavakat sem. – Te… igazi vagy? – kérdezi elhalón, ám mielőtt válaszolhatnék, megrázza a fejét. – Dehogyis, ez butaság. Ez csak egy álom, egy nagyon valósághű álom, de akkor is egy álom.
Mosolyogva hallgatom érvelését, de sajnos érzem, hogy hamarosan mennem kell.
- Kérlek, emlékezz a nevemre! – mondom, majd érzem is, hogy elhalványulok. Ismét a fa testemben ébredek, és csak reménykedni tudok, hogy emlékezni fog a nevemre. Igaz, hogy a boszorkánytól kaptam, de az idők során kifejezetten hozzám nőtt, nem szívesen örülnék egy újabb névnek.
Pár perc múlva érzem a mellettem levő test rezzenését. Egy ideig semmi nem történik, ám hirtelen fölül a herceg, és meredten rám néz.
- Kesrah? – kérdezi hitetlenkedve. Nem tudok se bólintani és sehogyan máshogy sem jelezni, hogy igen, az vagyok, egyszerűen csak visszanézek rá rezdületlenül. Jó, persze, hogy máshogy tudnék nézni, mint rezzenetlenül és rezdüléstelenül?! Hisz bábú vagyok, könyörgöm…
Novesdraco története. Ki ne ismerné ezt a csodás tündérmesét? Az anyák emberöltők óta mesélik gyermekeiknek a bölcsőt ringatva, a gyerekek pedig áhítattal hallgatják. Akárhányszor hallják, akárhányszor képzelik el, mindig izgatottak, mintha nem tudnák a végét. Olyan történet ez, amit sosem fog elfelejteni az ország. Olyan különleges, szomorú, de mégis dicső történet, amelyre minden polgár szívesen emlékszik vissza, legyen az akármilyen faj, tünde, törp vagy ember. Már nem él olyan személy, aki saját szemével látta volna a pusztítást. Még a legidősebb tündék sem emlékeznek a sárkány uralmának sötét évszázadaira, csupán a történeteket tudják. Elbeszélések, históriák, néha igen nagy ostobaságok. A történet talán megváltozott néhány apróságban, ám van ami mindörökre fennmarad. A kegyetlen sárkány szépsége, pikkelyeinek kristályszerű csillogása, a hatalmas, forró lángcsóva mellyel falvakat rombolt porig, és a kegyetlen tekintetek. Ez az a dolog, ami mindig ugyanaz. Ez, és a három fiú.
Mosolyogva nyitom föl lehunyt pilláim, és végigfuttatom tekintetemet a hatalmas falikárpiton, mely szobám falát borítja. Gyönyörű, ősrégi darab. A sárkány olyan ijesztő, hogy gyermekkoromban rengetegszer nem jött a szememre álom tőle. Mégsem engedtem, hogy levegyék, mert oly szépséges. Sokszor képzeltem azt, hogy én vagyok az egyik fiú, aki karddal a kezében közelít a rettentő szörnyeteg felé. Mindig a legfiatalabb akartam lenni, mert az ő alakja a legfenségesebb a szőnyegen. Mind olyan élethű, mintha csak egy múltra nyíló ablak lenne. pár lépés, és én is szembetalálnám magam a sárkánnyal. Bárcsak így lenne.
Sajnos manapság nem ilyen izgalmas az élet. Csak a szokásos nézeteltérések, kis kellemetlenségek, de semmi olyan, ami igazán veszélyeztetné az ország békéjét. Most sincs érdekesebb teendőm, mint elmenni unokahúgunknak ajándékot vásárolni születésnapjára. Nem szívesen bár, de apámék kedvéért hintóval megyek. Sokkal közelebb áll hozzám a lovaglás, amikor mindent láthatok, mikor arcomat simogatja a szél, amikor úgy érzem mindent látok, mindent átélek ami körülvesz engem. De így sem olyan rossz. Ők megnyugodnak, és az ajándékot is könnyebb lesz hazahozni. Mindennek van egy aprócska kis haszna legalább.
Elmerengve bámulok ki az ablakon, miközben a hintó megindul. Mit is vegyek neki pontosan? Egy fiatal kislány, szóval a játékon kívül kevés dolog jöhet szóba. Hiszen mit is kezdene egy gyermek az ékszerekkel? Az még várhat pár évet, egyenlőre talán a babák a legjobb lehetőség. A szolgálóktól hallottam egy apró kis üzletről, ami a városban van. Állítólag gyönyörű babákat, bábukat árulnak ott, bár saját szememmel még sosem láttam. Megnézni mindenesetre nem árthat. A birodalom legtöbb neves játékkészítőjét ismerem, többször is készítettek családomnak apróságokat, de erről a nőről még nem hallottam.
Az ablakon kiszólva intem magamhoz egyik katonámat, utasítva hogy lovagoljon előre, és derítse ki az üzlet helyét. Mire mi a város szívébe érünk, ő már biztosan megtalálja, bízok az embereimben. Remélem nem kell csalódnom, és megtalálom ott amit keresek. Természetesen kiváló, kiemelkedő szépségű darabot kell találnom, ami illik egy nemes hölgy játékai közé. Szeretnék olyat adni neki, amivel még hosszú évekig büszkén játszhat, és majd ha kinövi, boldog emlékként helyezheti el egy méltó helyre. Az én családomnak csak a legjobb jár, ebben hajthatatlan vagyok.
Igazam volt, mire a szűk utcákra érünk, a kocsit pontosan tudja az utat. Bárcsak kicsit kevésbé rázkódna az a nyavajás szerkezet. Annyira kényelmetlen, és annyira nem érzem jól magam tőle, hogy egy idő után ki is kell szállnom. Elvileg már közel járunk, így nem is vesződöm lóval, gyalog indulok neki. Fegyveres kíséretem egy lépéssel sem marad le mögöttem, úgy fürkészik az apró sikátorokat, mintha bárhonnan orvgyilkosok ronthatnának ránk. Talán igazuk van, jobb félni mint megijedni. Sok rosszindulatú ember kívánja megszerezni magának a trónt, erre pedig nincs is jobb lehetőségük, mint megölni a koronaherceget. Elszomorító a tudat, hogy még egy ilyen békés országban is képesek erre az emberek. A béka csak egy illúzió, amit minden erőnkkel igyekszünk fönntartani, amiben igyekszünk hinni. Minél jobban bízunk benne, annál erősebb lábakon áll. Hogy meddig fog kitartani? Azt senki sem tudhatja biztosan. Kapaszkodnunk kell belé, és reménykedni.
Nem sokkal később egy apró bolt előtt találjuk magunkat. Ha valaki nem keresi, akkor könnyen elkerülheti a figyelmét. Beleolvad a környező épületekbe, csupán a koszos kirakatból bámuló babákból jöhet rá az ember, hogy ez nem közönséges lakóház. Kissé kétes érzésekkel lépek be, ám amint az ajtó becsukódik mögöttem, rögtön megnyugszom. Odabent tisztaság, rend, a fa, és különböző szövetek finom illata terjeng. Polcok hosszú sora, amik roskadoznak a különböző méretű és anyagú babáktól. Elbűvölve pillantok végig rajtuk. Egytől egyig gyönyörű munkák, mintha rengeteg igazi, apró ember pislogna rám. Illetve ránk, hisz a nyomomban egy katona is belépett az üzletbe. A többiek kénytelenek kint várni, mert fegyvereikkel még kárt tennének a műalkotásokban.
Pár másodperc, és már hallom is a közeledő lépteket. A bolt hátuljában lévő pult mögül egy egy nő lép elő, és arcán mosollyal indul meg felém. Csinos, középkorú, átlagos nő, akiből nem igen nézném ki ezeket a munkákat. Sokkal inkább egy precíz férfit képzeltem volna a műalkotások mögé. A történetekben is mindig férfiak készítik a babákat, hogy megörökítsék a hölgyek örök szépségét. Ám a valóság, ahogy ez esetben is, más.
- Mit tehetek Önért, kegyelmes uram? - hanglejtése számomra kicsit már túlságosan is kegyes, olyan mint egy törleszkedni vágyó kóbor macskáé. Nem az első ember, aki túlértékeli a trónörököst, és nem tudja hogyan viselkedjen vele természetesen.
- Unokahúgomnak keresek egy szép babát a szülinapjára - halvány mosollyal fejtem ki jöttömnek okát. Láthatólag örül, hogy vásárolni jöttem. Ki ne örülne az aranynak? - Körülnézhetek? - kérdem, bár igazából csak a formaiság kedvéért. Nem szeretném, ha rossz véleménye lenne rólam. Az ember ne toborozzon magának ellenséget, hisz azok születnek maguktól.
- Természetesen, erre tessék! A legtökéletesebb helyre jött, itt vannak a legszebb babák! Szőkét szeretne az úrfi, vagy barnát? Porcelánt, esetleg fát? Rendelésre is készítek ám - hatalmas lendülettel kezd magyarázni, egyik babát mutatja a másik után. Túl sok az inger, így nem lehet nyugodtan megszemlélni őket. Sokkal jobban kedvelem, ha magamban, csöndben vehetem szemügyre a lenyűgöző szépségeket. Úgy igazán ki tudja fejteni hatását az alkotás varázsa. Láthatólag ő ezt nem tudja. Számára csak az a fontos, hogy eladjon valamit.
- Sajnálom, nem vagyok benne biztos. Esetleg körülnézhetek? - ismét fölteszem a kérdést, mire bólint, de utána nyomban el is indul. Láthatólag nem érti mit szeretnék. Úgy tűnik pontosnak kell lennem, ha hatást szeretnék elérni. Sokszor elfelejtem, hogy az egyszerű polgár nem érti a nemesek kacifántos, árnyalt nyelvét, mely tele van burkolt kérésekkel és parancsokkal. Évekig gyakoroltam, mire én magam is megértettem. - Egyedül - teszem hozzá a biztonság kedvéért. Mintha kicsit megriasztaná a gondolat. Tekintete félrerebben, majd apró fejhajtással egyezik bele. Más lehetősége nem lenne, hisz enélkül is körbejárnék. Így legalább a látszat megmarad, hogy nem használom ki rangomból fakadó hatalmamat.
Találomra indulok el az egyik polc mellett. Végigfuttatom rajta a tekintetem, de semmi sem ragadja meg igazán. Szépnek szép babák, de egyik sem olyan, amit el tudnék képzelni unokahúgom kezében. Ráérősen lépek tovább, de ismét semmi. Vagyis... Hunyorogva pislogok föl a legfelső polcra. Az egy... bábú? Sokkal nagyobbnak látszik, mint a többi, ráadásul... - Az ott mi? - kérdem kíváncsian, és lépek hátra pár lépést, hogy jobb szemszögből is szemügyre vehessem. Ahogy egyre többet látok belőle, kiül arcomra a döbbenet és a csodálat. Mintha egy igazi férfi ülne a polc tetején. Ruhája gyönyörű, mint a leggazdagabb nemesé, tekintete olyan, mintha követne. Mintha egy igazi élőlényé lenne. Akkorának tűnik, mint egy valódi ember. Ebben nem vagyok biztos, de a babák közül kilóg. Egy ilyen gyönyörűség miért van ennyire eldugott helyre száműzve?
- Az semmiség, egy elrontott bábú! Biztosan elfelejtettem elvinni, a herceg úrnak biztosan nem kell ilyen otromba semmiség - a készítő lép közém és a polc közé, arcán teljes zavar tükröződik. Ha így vélekedik a műveiről, miért rakja ki őket? Mások a selejtet újrakezdik, vagy kidobják. Ő azonban kitette a polcra. Furcsa a viselkedése. Szinte... feszült. Mintha félne valamitől. Mi lehet az oka?
- Biztosan nem lehet valami semmiség, hiszen gyönyörűen ki van dolgozva. Megnézhetem? - vonakodva bár, de beleegyezik. Az aggodalom ráncai egyre inkább elmélyülnek arcán, miközben előhoz egy létrát. Eddig figyelem, tekintetem visszakanyarodik a szépséges bábhoz. A leglenyűgözőbb a tekintete. Mintha magához láncolna. Meg akarom nézni közelebbről is, de már most biztos vagyok benne. Nem maradhat itt, haza kell vinnem. Túl gyönyörű ahhoz, hogy egy boltban porosodjon hálátlan alkotója mellett. Szinte bizseregnek ujjaim, úgy várják hogy megérinthessék ezt a szépséget. De úgy tűnik ő kevésbé szeretné.
Rémülten figyelem, ahogy a földre zuhan. Egy pillanatra gyönyörűen terülnek szét tagjai levegőben, mintha csak repülne, majd szárnya szegett madárként zuhan a földre.
- Mit művelt?! - rémülten kiáltok föl, mire azonnal kicsapódik az ajtó és beront két katona. Jönne több is, de már nemigen férnek be. Aki korábban kísért a bolt belsejébe, már elő is rántotta kardját, és úgy tartja maga elé, hogy abból azonnal érezhető, egy szavamba kerül és elmetszené a botor bábkészítő torkát. A hideg fém akadálytalanul hasítana át csontot és izmot egyaránt. Különleges pengék ezek, melyeket a törpök népének legtapasztaltabb kovácsai készítettek kizárólag a királyi testőrség számára. Ha kegyetlenebb lennék már kiadnám a parancsot csupán azért, mert figyelmetlenül bánt ezzel a szépséggel. Olyan durván zuhant, remélem nem esett baja. Azért borzalmasan megharagudnék. Hogyan bánhat így a saját munkájával? A figyelmetlensége és ügyetlensége szinte megbocsáthatatlan.
- Bocsásson meg uram. Nem voltam elég körültekintő, mélységesen sajnálom - meghajolva könyörög bocsánatért, miközben aggódva pillant a csupasz pengék felé. Nehéz lesz vele beszélnem, ha retteg. Sosem szabad fegyverrel kényszeríteni az embereket. Olyankor olyanná válnak, akár egy megvert vadászkutya. Lehet hogy csóválja a farkát, lehet hogy boldogan köszönt, de ez csak a látszat. Nem felejti el a fájdalmat, és akkor harap vissza, mikor a legkevésbé számítasz rá. Nem akarok ellenségeket magamnak, így intek hogy tegyék el fegyvereiket. Vonakodva bár, de engedelmeskednek, csupán tekintetüket nem hajlandók levenni a nőről. Azzal már feleslegesen is próbálkoznék, hogy kiküldjem őket. Apám parancsára kell megvédeniük, és ezért akár velem is szembeszegülnek. Nem bánom, sőt büszke vagyok rá, hogy ilyen emberek védelmeznek.
- A maga helyében reménykednék, hogy nem esett helyrehozhatatlan baja - szigorú tekintettel pillantok le rá,és válaszát mégsem várva lépek a földön heverő bábhoz. Tagjai kitekeredve, természetellenes pózban csavarodnak. Ha valódi ember lenne, nem biztos, hogy túlélte volna. Így viszont csak ruhája gyűrődött meg. Legalábbis remélem. Kissé aggódva guggolok le mellé, és óvatosan megfordítom. Döbbenten kerekednek ki szemeim, ahogy közelebbről is megcsodálhatom az arcát. Akár egy tökéletes ember. Vonásai merevek, szobor szerűek, mégis mikor szemeibe nézek, mást látok. Szinte elveszek a gyönyörű kék tekintetben. Mély, akár az óceán, és olyan... olyan mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna. Sosem láttam még ehhez hasonló festéket. Miből készülhetett?
Óvatosan érintem meg arcát, ekkor ér a második meglepetés. A hihetetlen szépség olyan, mintha porcelánból lenne. Tudtam hogy nem készülhetett abból, hiszen akkor a zuhanásnál összetört volna, mégsem számítottam igazán erre. Fa. Egyszerű faragott bábú, amit tökéletesen simára csiszoltak, lefestettek, és emberi ruhákba öltöztettek. Akár egy nemes. Még a haja is valódi, puha és selymes, mintha frissen mosták volna. Egyedül az arcán lévő pár folt ront a képen amit a zuhanás közben szerzett. Ez, és a bal karja ami továbbra is esetlenül áll, hiába fordítottam meg. Azonnal elsötétül az arcom, és szomorúan simítok végig rajta. Bűn ilyet tennie gy ritka, kiemelkedő műalkotással.
- Sajnálom felség. Megsérült, így már nem méltó arra, hogy megvásárolja. Ha esetleg... - a nő kotyogása zavar meg gondolataim levezetésében, ám mikor fölállok, azonnal elhallgat.
- Megvásárolom. Csak a karja sérült, de ha elég jó játékkészítő, akkor helyre tudja hozni. Amíg dolgozik, megkeresem az unokahúgom ajándékát is - nem kérés, nem parancs, pusztán kijelentés. Jól tudja, hogy nincs más lehetősége, ennek ellenére igyekszem minél határozottabbnak tűnni. Egy uralkodó kedves, ám tudja mikor kell keménynek lenni. Az első leckék között volt, amikre apám tanított.
Nem mer ellenkezni, így csak bólint, és a báb felé indul. Nem akarom hogy ismét kárt tegyen benne, ezért intek az egyik katonámnak, aki mellé szegődik. Magura hagyom őket, csupán annyit kapok még el, hogy valamit súg a nőnek. Hogy mit, az már a maguk dolga.
A polcokat figyelve járok körbe a boltban, Néhol hosszabb időt töltök, van ahol viszont csak pár másodpercet. Kétségtelen, hogy mind páratlan alkotás. Nagy műgonddal készültek, az alkotójuk minden kis részletre figyelt. Mégsem érzem máshol azt, amit a bábnál. Egyik sem olyan gyönyörű, egyik sem ér a nyomába, csupán olyanok, mint kezdetleges próbálkozások a fő életmű előtt. És én most ráakadtam erre az életműre. Történik bármi, elviszem, hiszen nem egy ilyen helyre való. Ott kell lennie, ahol gyönyörködhetnek benne. A szobámban a többi gyönyörű alkotás közt.
Végül hosszas keresgélés után ráakadok egy porcelánbabára. Gyönyörű barna fürtjei és meleg mosolya megnyeri tetszésem. Kiváló ajándék lesz. Leemelem a polcról, és visszasétálok a bolt hátuljába. A hatalmas báb látszólag rendbehozva fekszik a pulton. Olyan akár egy halott a ravatalán. Egy halott akit a legszebb ruhájába öltöztettek az utolsó nagy utazás előtt. Készítője mellette áll, láthatólag nincs jó kedve. Feszültnek tűnik, de amint észleli közeledésem, magára ölt egy álarc szerű mosolyt. Milyen álszent. És milyen ostoba, hogy ezzel akar megtéveszteni. Nem kedvelem, olyan rossz érzés fog el mellette. Mintha valami megmagyarázhatatlan sötétség venné körül, ami azt is megpróbálja beborítani, aki a közelébe ér. Minél előbb el akarom hagyni ezt a boltot. Gyönyörű, de... de túl komor, túl furcsa és túl nyomasztó.
- Ezt a babát szeretném még. Remélem sikerült megjavítani - bólint, mire elégedetten elmosolyodom. Nagyon megbántódtam volna, ha nem sikerül. Mikor az árat kérdezem, egy pillanatra megfagy a levegő. Érzem katonáim feszültségét. Képtelenek elfogadni ezt az arcátlanságot. Ennyire magas árat nem illendő mondani, még akkor sem, ha valóban ennyit érne. Ám most nem ez a helyzet. Csupán nem akarja, hogy megvásároljam.
Egymást bámuljuk, nem hagyja magát, hiába a rangom. Makacs, szinte bármit megtenne azért, hogy itt tarthassa a bábot. Akkor miért tette ki a polcra? Ostoba döntés volt, aminek viselni kell a következményeit.
- Értem. A nap folyamán meg fog érkezni az aranya. A babát és a bábot viszont most elvszem - látszik rajta, hogy legszívesebben ellenkezne, de fegyvereseim látványa elveszi tőle a kedvét.
- Felség - meghajolva, kényszeres mosollyal búcsúzik, é pedig kurta biccentéssel hagyom el a boltot. A friss levegő azonnal kitisztítja fejem. Megkönnyebbülten hunyom le szemeim, egy pár másodpercig élvezem a Nap sugarainak simogatását, majd egyik szolgám kezébe adom a babát.
- Odabent van egy bábú. Hozzátok ki, de vigyázzatok rá. Ha bárki kárt tesz benne, az éjszakát a legmélyebb börtöncellák egyikében tölti - bólintanak, és teljesen komoly az arcuk annak ellenére, hogy közel sem biztos, hogy megtenném. - A hintóba rakjátok, és valaki utazzon vele, nehogy megsérüljön. Én lóháton teszem majd meg az utat.
Már lovam nyergéből figyelem ahogy óvatosan kihozzák az ajtón. A napfény megcsillan különleges festésű szemein, így ég inkább olyan, mintha élő lenne. Olyan gyönyörű...
oOoOo
- Anect! Anect mit hoztál nekem? Ugye valami nagyon szépet? - apró talpak trappolása, és a lelkes sivítozás ver visszhangot hatalmas csarnokban. Ilyanne rohan felém, hosszú tincsei gyönyörű aranybarna folyamként követik. Szemei csillognak, arcán jellegzetes mosolya terül szét. Ahogy növekszik egyre szebb lesz. Alig 8 éves, de már most látszik rajta, hogy mennyire gyönyörű hölgy válik majd belőle. Gyönyörű, és végtelenül kedves, és ezt nem csupán a gyermeki báj teszi.
- Drágám, tudod hogy most nem neked vettem ajándékot. Az unokahúgunknak lesz születésnapja, nem pedig neked. Ne légy telhetetlen - mosolyogva simítok végig tincsein mikor mellém ér. Először látom arcán a szomorúságot, de hamar kiheveri, főleg mikor észreveszi a mögöttünk érkező szolgálókat, akik gyűjteményem legújabb darabját hozzák. Döbbenten pislogva figyeli a hatalmas bábot, majd izgatott sikkantással rohan oda hozzá.
- Anect, ez micsoda? Ezt ugye nem ajándékba vetted? Ezt ugye nekem hoztad? - már nyújtaná kezét, hogy végigsimítson a báb ruhájának anyagán, de nem sokkal előtte kapom el vékony csukóját.
- Ilyenne, ne nyúlj hozzá! - hatalmas, kikerekedett szemekkel mered rám, én pedig legalább ennyire megilletődve nézek vissza rá. Sosem tettem még ilyet. Ami az enyém volt, az az övé is, nem tiltottam meg neki semmit, most mégis úgy kaptam el, mintha valami borzalmas dologra készültem volna. Miért csináltam ilyen ostobaságot? - Bocsánat - zavartan engedem el, és leguggolok mellé, hogy egy szintbe kerüljön arcunk. - Ő egy nagyon értékes bábú, szóval óvatosnak kell lenned, rendben? Csak finoman érintsd meg, és csak akkor, ha én is ott vagyok. Nem szabad hozzá nyúlnod, ha bemész a szobámba, érted kicsim? - eleinte kissé megbántottan pislog, de végül vonakodva bólint, és még egy apró kis mosolyt is kapok. Lassan nyúl a bábú felé, mintha csak időt akarna arra hagyni, hogy ismét meggondoljam magam, és elkaphassam. De most nem teszem, bármennyire is bánt a dolog, hogy hozzányúl. Nem igazán értem magam. Talán a szépsége nyűgöz le ennyire? Valószínűleg, hiszen hozzá foghatót nem láttam még, és mikor a boltban leesett, annyira megrémültem. Könnyen tönkremehetett volna, de azt nehezen viselném. Most találtam rá, és szeretném, ha még hosszú ideig ragyogná be szobámat.
Miután Ilyenne kigyönyörködte magát, és eleget fecsegett legújabb szerzeményemről, intek a szolgáknak, hogy vigyék föl szobámba. Mindjárt követem őket én is, csak még előtte van egy kis dolgom.
Testvéremben a nyomomban indulok el a hosszú folyosók sokaságán. Gyönyörű festménye, vázák és falikárpitok, olyanok mint amik az én szobámban is ki vannak függesztve. Országunk történelmének legtöbb mozzanatát megelevenítik. Mind a borús időket, mind pedig a mérhetetlen gazdagság és boldogság századait. Királyok születése és bukása, tündék, törpök és a legkülönbözőbb népek. Kis koromban hosszú napokat áldoztam rá, hogy végignézzem őket, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer én is közéjük kerülhetek, hogy egyszer majd én is megvédhetem népemet egy sárkánytól, vagy bármilyen szörnyetegtől. Most már nem igen van időm erre, ám van aki megteszi helyettem. Mosolyogva pillantok Ilyennere, aki meg is állt az egyik szőnyeg előtt. Talán jobb is, hogy nem jön velem, nem tesz neki jót, ha ilyen állapotban látja apánkat.
Elkomorodva sóhajtok egyet, és lelassítok apám lakosztály előtt. Az őrök köszöntenek, majd fölveszik szokásos állásukat. Tőlem nem kell óvniuk apámat, így nincs feladatuk. Jól tudom, hogy bárki más érkezne, kérdéseket tennének föl neki, majd elhajtanák. Senki sem zavarhatja meg a király nyugalmát. Még én magam sem szívesen teszem, de kénytelen vagyok. Értesítenem kell róla, hogy épségben visszatértem, különben aggódna. Az pedig csak rontana jelenlegi állapotán.
A hatalmas ajtón belépve, szívszorító látvány fogad. Az erős, bátor király, aki emlékeimben mindig egy hatalmas csataménen, kivont karddal buzdította embereit és szónokolt a néphez, mára már megfakult. Egy öreg, sápadt ember üldögél az ágyon, akit kimerített az élet. Háta párnákkal van kitámasztva, arcára mély barázdákat szánt az állandó fájdalom ami kínozza. Az orvosok szerint még küzd, ám fogytán van az ereje. Emberek, tündék, gyógyítók, férfiak és nők egyaránt próbálkoztak már, de senki sem talált rá a végső megoldásra. Apám sosem mutatná ki, de tudom, hogy ő is aggódik. Erősnek mutatkozik, de belül már ő is kétségekkel küzd.
- Apám - meghajolva köszöntöm, majd ágya mellé lépkedek. Az ablak nyitva van, hogy a nyár finom illatai és meleg levegője szabadon járhassa át a szobát. A természet segíthet talán a legtöbbet.
- Anect. Örülök, hogy visszaértél fiam - apró mosoly húzódik a színtelen ajkakra. Tekintete kicsit kába, talán a fájdalomcsillapítótól, de teljesen tisztában van mindennel. Sosem hagyná, hogy szándékosan elhomályosítsák gondolatait.
- Ahogy megígértem. Hogy érzed magad? - ágya szélére ülve veszem közelebbről is szemügyre. Jóval vékonyabb mint régen, de a tartása nem engedi elfeledtetni, hogy ki is ő. Mindig is király volt. Királynak született, királyként élt, és ha eljön az ideje, akkor királyként is fog meghalni. Sosem hagyná, hogy fájdalomtól zokogó öregemberként emlékezzünk rá. Ahhoz ő túl büszke.
- Egyre gyorsabban peregnek a szemek a homokórámban, de nem panaszkodom. Kicsit mintha erősebbnek érezném magam, és Reliel szerint is sokkal fényesebben ragyogok ma, mint eddig - mosolyogva bólintok, bár szívem összeszorul. Reliel apám leghűségesebb tanácsadója, barátja már gyerekkora óta. Gyönyörű tünde férfi, akire még hosszú évszázadok várnak. Beszéltem vele nem rég, így tudom, hogy túlzott. Nem szívesen hazudik apámnak, de ez önbizalmat ad neki, és segíti a gyógyulását. A régi emlékek, és Reliel közelsége emlékezteti arra milyen erős volt régen, és arra hogy most is lehet még ilyen erős, csak akarnia kell. Pont ezért tölti vele a legtöbb időt a fiatal tünde. Többet virraszt apám mellett mint anyám, vagy én magam, de nem bánom. Megtisztelő hogy családunknak ilyen nemes, őszinte barátja van.
- Igaza volt, valóban sokkal jobban nézel ki. Pár nap és biztosan felépülsz legalább annyira, hogy újra felülhess a trónodra. Nélküled eléggé üres, és túlságosan nyomasztó. No meg igazán kényelmetlen, szóval nem szívesen üldögélnék rajta amíg nem muszáj - halkan fölnevet, ám a boldog kacagás hamarosan vad köhögésbe csap át. Hatalmas istenek, kérlek segítsetek rajta.
oOoOo
Pár szót még váltottam apámmal, de eléggé kimerült, így hagytam aludni. Magától sosem küldene el, így fontos elintézni valóimra hivatkozva hagytam el szobáját. Végülis nem lódítottam sokat, hiszen van dolgom. Helyet kell találni annak a gyönyörűségnek, amit ma szereztem. Nálam sokkal jobb helye lesz, mint annak a boltnak a polcán. Nem is értem miért rejtette el olyannyira.
Szinte a föld fölött lebegve sietek végig a folyosókon. Apám állapota aggaszt, de a gyönyörű bábú gondolata, ha rövid ideig is, de elűzi a sötét fellegeket. Nem csak sok borzalom, betegség és szenvedés van a világban, hanem továbbra is megbújik a szépség. Lehet hogy apró dolgokban, de ha figyelmes az ember, akkor észreveszi.
Halkan üdvözlöm őreim, a lelkükre kötöm hogy senki sem zavarhat meg, majd gondosan magamra csukom az ajtót. Hálószobám azonnal megnyugtat. A sajátos légkör a rengeteg szépség, és az oly ismerős bútorok mindig a biztonság érzetét adják. Ide bármikor elmenekülhetek, mikor úgy érzem összecsapnak fejem fölött a hullámok. Olyan ez, akár egy nyugodt sziget, egy apró meleg hely, amit elkerül a világ minden szomorúsága.
Boldog mosollyal lépek az egyik bársony borítású székhez, amire a bábot ültették. Meseszép, ahogy a délutáni nap sugarai végigsimítják felszínét. Olyan akár egy élő férfi. Egy gyönyörű herceg, aki uralkodásra, lovaglásra, és hölgyek elbűvölésére termett. Még a ruhái is pontosan beleillenének a képbe. Sosem láttam még hozzá hasonlót. Ha igazi lenne, biztosan kivételes személy lenne. Nem gondoltam volna, hogy emberi kéz képes ilyen szépséget alkotni. Csak állok előtte és csodálom. Ahol megütötte magát a zuhanás közben ott kicsit koszos, de ha megmossuk, az majd segít rajta. Máskülönben hibátlan. Sehol egy föl, egy szakadás. A haja kifésült, arca merev, de kék szemei olyan... olyan különlegesek. Milyen festéket használhatott vajon, hogy ilyen csodát ért el? A többi baba is szép volt a boltban, de ez miért ennyire kiemelkedő?
- Bárcsak tudnál válaszolni a kérdéseimre - sóhajtok halkan, és óvatosan végigsimítok arcán. Hideg, száraz és kemény. Hiszen csak fa. Porcelánszépségű fa. A hatalmas óriás, amit kivágtak, valószínűleg sosem gondolta, hogy ilyen szépséget fognak belőle alkotni. És el sem hiszem, hogy én bukkantam rá. - Hihetetlen szerencsém volt - suttogom, közben tovább futtatom rajta ujjaim. A boltban nem volt időm alaposan megvizsgálni, most viszont bepótlom. Minden porcikáját végigtapogatom, de ugyanolyan merev fa, mint az arca. Egyedül az illesztéseknél mozog, de ott tökéletesen. Pont ahogy egy marionett bábútól elvárja az ember. Kis tétovázás után végül elkezdem kigombolni felsőjét. A ruhája is tökéletes, vélhetőleg igazi, és a legjobb minőségű anyagokból készült. Miért fordított ennyi időt egy elrontott bábúra? Ha nem akarta hogy megvegyem, miért tette ki a polcra? Ahogy inge alá csúsztatom kezem, érzem hogy ott is tökéletes. Minden izom vonala, minden apró részlet tökéletes. Egy hibátlan mestermű. Vagy annál is több.
Visszaigazítom ruhát, finoman megdörgölöm az arcán lévő koszfoltot egészen addig, míg el nem tűnik. Egy apró mosollyal nyugtázom művemet.
- Most már igazán tökéletes vagy. Már csak a helyedet kell megtalálnom. Ígérem a legtökéletesebbet kapod - mosolyogva igazítom meg kalapját, majd körbepillantok szobámban. Mindenképpen az ablakkal szembe szeretné, hogy az arcát mindig megvilágítsa a nap. A szemei olyankor olyanok, mintha valódiak lennének. Egy napfényes helyen tudja igazán csillogtatni szépségét. Akkor viszont pakolnom kell egy keveset.
Hamar belemerülök a munkába. Szinte mindent át kell helyeznem a szobámban, ez pedig hosszú feladat. Akár segítséget is kérhetnék, de sosem hagynám, hogy ezekhez a tárgyakhoz más is hozzáérjen. Még magamban sem bízok mindig annyira, hogy bátran fölemeljem és arrébb tegyem. Rettegek hogy leejtem, és a szépségének örökre vége. Magamnak sem bocsátanám meg, nemhogy egy szolgálónak. Jobb ez így, én nyugodtabb vagyok, és mindenki más végezheti a feladatait.
Csupán egy órámba tellett, de végre sikerült. Ugyanazon a széken ül, ám már az ablakkal szemben. Ez a tökéletes hely számára. Kicsit aggódtam azon, hogy hogyan fogom odatenni, de mikor felemeltem, meglepően könnyű volt. Mintha nem is fából készült volna, hanem valami egészen más anyagból. Míg elhelyeztem a székét, őt az ágyamra fektettem. Hosszadalmas, fáradtságos munka volt, de megérte. Mostmár méltó helyen pihen, nem pedig egy bolt eldugott, sötét sarkában.
- Remélem tetszik. Itt végre megkapod azt a figyelmet, ami eddig is kijárt volna neked - hátrasimítom az egyik tincset, ami arcába lóg, majd hátrálok pár lépést, hogy megszemlélhessem a művem. Gyönyörű. - Bárcsak hamarabb idehozhattalak volna.
oOoOo
Fáradtan rogyok le az ágyra, kissé meggyűröm arcomat, hogy ne aludjak el ott helyben. Kimerített a délután. No nem a pakolás, hanem ami utána következett. A tanácskozás a szokásosnál is hosszabb volt, ráadásul rengetegszer torkollt vitákba. Némely kérdéses dologban igencsak eltérő nézeteket vallanak a tanácstagok, így nem volt egyszerű. Végül ki is kellett tűznünk egy újabb időpontot, ahol apámnak is meg kell jelennie. Meg kell, különben elkezdenek furcsa pletykák terjengeni róla. De vajon felgyógyul az egészségi állapota addigra annyira, hogy átvészelje? Kockáztathatunk csak azért, hogy a nemesek boldogok legyenek? Beszélnem kell majd Reliellel, ő mindig tud valamit mondani. A tanácsokon mindig csak figyel, rezzenéstelen arccal hallgatja a sok ostobaságot, de ha utána megkeresi az ember, akkor válaszokat is nyerhet tőle. A tündék mindig is furcsa, de bölcs népség voltak. Kis koromban még féltem is tőlük. Rettentő sok ideig nem voltam hajlandó Reliel közelébe menni, bárhogy győzködött apám. Így visszagondolva igencsak mulatságos lehetett.
Na és persze ha ez nem lett volna elég, anyám a vacsorát is tökéletesen felforgatta. Ismét a fejébe vette, hogy megtalálja nekem a tökéletes feleséget. Mához egy hónapra ki is tűzött egy időpontot, mikor megrendezhetjük a bált. A legesélyesebb hölgyeket hívja majd meg, ami azt jeleni, hogy igen hosszú, és igen fárasztó este vár majd akkor rám. Sosem tudom hova menekülhetnék előlük. A hölgyek olyanok, akár egy falka oroszlán. Bekerítenek, és nem eresztenek, míg az egyikük le nem dönt a lábadról. Kegyetlen népség. És nem tudom hogyan kerülhetném el. Ez lesz az uralkodás legnehezebb része.
Szép lassan levetem színes ruháim, és egy egyszerű alváshoz használatos darabot öltök magamra. Nemsoká megérkezik az egyik szolgáló, előkészíti ágyamat, majd ruháimat fölkarolva hagyja el a szobát. Lefekvés előtt még utoljára a bábhoz sétálok, és mosolyogva simítok végig arcán.
- Jóéjt...
oOoOo
Egy hatalmas, sűrű erdőben száguldunk, hajamat tépi a szél, arcomat karistolják a neki csapódó ágak. Szívem vadul dübörög, ujjaim görcsösen markolják a gyeplőt. Kiáltanék, de torkom már kiszáradt, annyiszor próbálkoztam. A ló megvadult, és előbb utóbb mindkettőnket vége. Egy az eszeveszett vágta túl veszélyes. El fog botlani az egyenetlen talajon, és mind a ketten kitörjük a nyakunkat. Nem tud ilyen sebesség mellett minden apró gödörre figyelni. Már semmit sem lát, sűrű köd ereszkedett az elméjére, ami megvadította. Nem tehettem semmit. Az egyik pillanatban még őreimmel voltam, a következőben kiugrott a ló, és maga mögött hagyta a döbbent katonákat. Próbáltam megállítani, szavakkal, mozdulatokkal, mindennel amire megtanították a lovászok, de semmi nem használ. Mintha valaki megbabonázta volna. Nem tehetek semmit, csupán kapaszkodok az életemért.
***
Nincs szél, nincsenek csapkodó ágak, csupán a fölöttem ragyogó kék ég. Hogy kerültem ide? Hiszen az előbb még az életemért küzdöttem. Kapaszkodtam, reménykedtem, aztán... aztán mintha egy alakot láttam volna. Elmosódott, sötét alakot, aki a ló elé ugrott. Ki volt az?
Fölülök, tenyerem alatt meghajlanak a zsenge fűszálak ahogy megtámaszkodom magam mögött. Hunyorognom kell a vakító fényben. Egy rét, illetve... tisztás. Az erdőben vagyunk, hisz fák szegélyezik az egészet. Vagyunk?!
Döbbenten pislogok a magas alakra, aki lovam mellett áll, fejét simogatja, közben biztos kézzel tartja a gyeplőt, nehogy megint elrohanjon. Az arcát nem látom, pont úgy áll, hogy takarásban legyen, ám a ruhái... a haja... az nem lehet...
Kipattannak szemeim, és eltart egy pár másodpercig mire rájövök, hogy csupán álmodtam. Már hajnalodik, valószínűleg az első napsugarak voltak azok, amik magamhoz térítettek az álmok kóbor világából. Nem örülök neki, mert valami izgalmas, szörnyen valósághű képzelgésben volt részem. Bárcsak emlékeznék a részletekre. Csupán homályos foszlányok keringenek fejemben, amikből képtelen vagyok összerakni a teljes történetet. Pár percig még próbálkozom, de reménytelennek tűnik, így inkább fölkelek. Ma sem lesz egyszerű napom, ezért még a rengeteg feladat előtt szeretnék kimenni a kertbe. Régen látogattam meg a madarakat, és már hiányoznak. Ők mindig olyan boldogok és szabadok, Oda repülnek ahová akarnak, és oda, amikor csak akarnak. Bárcsak egy napig énis ezt tehetném. Egyetlen nap elég lenne. De nem menekülhetek a kötelességeim elől. Erre születtem, és büszkén kell viselnem. Persze nem olyan vészes ez az élet sem. Nehéznek nehéz, de így is sokkal jobb, mint ami a legtöbb embernek megadatik. Dehát... természetünkből fakadóan vágyunk arra, ami nem lehet a miénk.
Cipőmet felhúzva indulok az ajtó felé, de valami megragadja a tekintetem. A hajnali nap gyengécske sugarai éppen megvilágítják tegnap szerzett gyönyörű bábomat. Döbbenten fordulok felé, miközben lassan földerengenek az emlékek. Ez a ruha... a kalap... a gyönyörű hullámos tincsek.
- Te? - suttogom halkan, teszek felé egy lépést, de végül megrázom a fejem. Brrr, ostobaság. Csupán túl sokat gondoltam a gyönyörű ruhájára lefekvés előtt, és azért láttam egy ehhez hasonlót álmomban. Ez kell hogy legyen a megoldás. Végül is nem meglepő ha valami új kerül a környezetünkbe, és azzal álmodunk. Többször is előfordult már, igen, nem ez volt az első. Elmosolyodva fordítok hátat a bábúnak, majd elhagyom a szobát. Talán nevet kéne adnom neki. Hiszen ez olyan lekezelően hangzik: bábú.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű ország. Ezt az országot a Kilencfejű sárkány országának, vagyis Novesdracónak hívták – rövidítve meg csak Dracónak. Azért hívták így ezt az országot, mert réges-régen egy rettenetes, kilencfejű sárkány élt az ország központjában, mindenkit félelemben tartva. Senki nem merészkedett az ország központjának közelébe, kivéve három bátor, és rettenthetetlen fivért. Ez a három fivér nem volt se nem herceg, se nem nemes, de még gazdag sem, csak három egyszerű parasztlegény, ám sokkal erősebbek és ravaszabbak voltak bárkinél. Nekik sikerült, ami másoknak nem: együttes erővel legyőzték a sárkányt, akiről aztán elnevezték országukat, és akinek alakját máig őrzi az ország, és a királyi család címere. Igen, az országukat, mivel az ott élő király már ott tartott, hogy annak adományozza egész királyságát, aki legyőzi a népét rettegésben tartó sárkányt.
Mivel a három fivér megbecsülte egymást, három részre osztották az országot, így lett három országrész, mindegyiknek egy-egy központja, illetve ott, ahol megölték azt a sárkányt, az lett a három országrész találkozási pontja, és az ország igazi fővárosa. Csakhogy ez így nem tarthatott sokáig, nem lehet három, túl nagy befolyással rendelkező ember nyugalomban, az egyik országrész, melyet a legidősebb testrés kormányzott, megtámadta a legfiatalabb testvér által kormányzottat, mivel azt hitte, hogy az ő országrésze a leggyengébb. A fiatal testvér hegyeken-völgyeken, erdőkön és vizeken uralkodott, ahol kevesen éltek, ám azok, akik ott éltek, nem csak egyszerű emberek voltak, hanem varázslók, boszorkányok, tündék, és törpök.
Ezek szerették uralkodójukat, így megvédték országrészüket a hatalmaskodó másik testvértől, aki erre inkább a középsőt támadta meg, viszont az sem végződött túl jól. Bár az az országrész elesett, meghalt az uralkodó, és a nemesség egy része, az idősebb testvér is belehalt egy eltévedt nyílvesszőbe, így nem tudta kiélvezni győzelmét. Mivel a két országrész uralkodó nélkül maradt, a legfiatalabb, immár egyetlen uralkodó fogta össze a szétzilált országot, és kijelentette, többet nem fog széthullani ez a föld, mindenki egyenrangú lesz, legyen az ember, vagy tünde, esetleg sellő, vagy ork. Persze, mindenkinek a megfelelő mennyiségű beleszólást engedett az uralkodásba, így a szegényeknek nagyon keveset, az orkoknak szintén, a sellőknek, akik csak a vizekben éltek, csak a természeti kérdésekbe engedett beleszólást, míg az okos és sokat látott tündék közül a nemesi réteg elég sok tagja tartozott tanácsadói körébe.
A boszorkányokat és a varázslókat megvetették, kitaszítottá váltak. Az emberek azért, mert nem tartották embernek őket, bár ugyanolyan külsejük volt, mint nekik, mégis, a varázs több volt bennük, mint az emberség, a többi lény pedig nem tartotta őket maguk közé valóknak, mert számukra meg túl emberiek voltak. Bár nem üldözték őket, megvetésüket irántuk mindenhol éreztették, így egyre kevesebb, és kevesebb varázstudó maradt Dracóban, akik maradtak, azok is titkolták kilétüket.
Évek teltek, múltak, királyok születtek, haltak meg, de a társadalmi rend nem nagyon változott, a tündék azóta is ugyanúgy beleszólnak a politikába, a varázslókat, boszorkányokat még azóta is megvetik. És itt kezdődik az igazi történet – legalábbis bábuska szerint.
Sűrű, tejfehér köd szállt le a sötét éjjelen, körülölelve a városszéli kis kunyhócskát. Egy halk gyermeksírás zengett fel, majd nem sokkal később elhalt, és egy sikoltás zengett fel. Egy kétségbeesett, anyai sikoly, mely jelezte – a gyermeke meghalt. Az anya, Elowen ezek után nehezen épült föl, de már csak az érdekelte, hogy más gyerekeknek hogyan okozhatna boldogságot, és hogyan készíthetne magának egy gyermeket, kinek halálától nem kell rettegnie.
Egy játékboltot nyitott a főváros legforgalmasabb utcácskájában, titkolva, hogy ő boszorkány, így minden nap sok-sok vevő tér be hozzá, és észre sem veszik, hogy gyermekeiknek varázstárgyakat vesznek, melyek bár megkönnyítik gyermekük életét, sokszor bajba is keverik őket, hogy nem tudják megmagyarázni, miért történnek furcsa dolgok a közelükben, így a szomszédok néha ferde szemmel néznek a gyermekekre.
A boszorkányt ez sem elégítette ki, hogy a gyermekeknek ad el babákat, játékokat, lovacskákat, saját magának is akart egy gyermeket. Így lettem én is.
Először babák megformálásával próbálkozott, de mivel már jóval idősebb lett volna a gyermeke, inkább életnagyságú marionett bábúkat fogott be arra, hogy az ő gyermeki legyenek. Sima, egyszerű bábúkkal kísérletezett, de egyik sem sikerült, így neki állt ő kifaragni saját magának egyet, de az sem sikerült – egészen addig, amíg nem találkozott egy éjsötét szemű varázslóval, aki azt tanácsolta neki, hogy próbáljon beletenni egy dobogó szívet.
Egy kicsiny kis szobában találom magam, és nekem háttal megpillantom bábuskát. Temérdek varázstárgya között ide-oda rohangászik, láthatóan keresve valamit, majd boldogan fölkiált, mikor a kezébe kerül egy húsz centis, rúnákkal és varázskövekkel díszített dobozka. Ráncos arcán uralkodó ingerültséget fölváltja a megkönnyebbültség, majd az izgalom.
Látszik, hogy egy igazán különleges varázslathoz készülődik. Valami veszélyeshez, valami hatalmashoz.
A szobácska közepét uraló asztalhoz oda lépked, mely eddig a tömérdek varázskönyv, és bábuska igen terebélyes termete miatt takarásban volt, és meglátom rajta… magamat. Nem, ez nem én vagyok. Ez, az előttem heverő alak, csak egy fából faragott bábú. Szép ívű, szépen lecsiszolt, porcelános külsejű faarc; érzelemmentes, semmitmondó tekintet; néma ajkak; mozdulatlan fatest. Akárcsak most.
Bábuska fölemeli a dobozka tetejét, és kiveszi a benne levő, még dobogó szívet. Tátott száján csodálat játszik, szemeiben visszatükröződik a verdeső szív látványa, mely legszívesebben elszállna, akár egy riadt kismadár. De nem teheti, bábuska ujjai vasmarokként fonódnak össze körülötte, hogy aztán a mozdulatlan, élettelen fatestbe helyezze a szívet, varázslatával hozzá kapcsolva a fa ereihez a szív ereit.
Felébredek.
Először nem tudom, hol vagyok, majd szép fokozatosan rájövök, hogy azóta sem vitt el senki sem erről a rohadt helyről, így még mindig Elowen játékboltjának hátsó szekrényének legfelső polcán porosodok. Már megint az engedélyem nélkül lépett be az álmaimba az a boszorkány!
Néha, mikor sikerül bejutnia az álmaimba, tudja irányítani még a gondolataimat is az a gonosz boszorka. Persze, nem mindent, de az apróbb dolgokat, mint például a nevét, tudja irányítani. Sosem gondolnám rá azt, hogy bábuska, pedig az ilyen alkalmakkor azt próbálja meg bemesélni nekem, hogy igazából ő az édesanyám, így illene anyukámnak, vagy esetleg más változatának hívni, nem pedig megvetéssel teli „boszorkánynak”, jobb esetben Elowennek. Soha nem gondoltam, soha nem is fogom gondolni, hogy ő az anyám. Nekem nincs anyám. Így talán nekem sem kellene léteznem.
- Szép jó reggelt, Kesrah! Még mindig nem hiszel nekem, hogy én vagyok a te szerető anyád, és nem kellene elvágyakoznod a közelemből? – kérdezi a ráncos, töpörödött képű öregasszony, aki varázslataival próbálja elérni, hogy szép, és fiatalnak látszódjon, de engem nem tud átverni, én átlátok a varázslatán. Még most, jó pár évvel megalkotásom után is próbál engem átverni, pedig igazán tudhatná – a varázslatából lettem, a saját varázslata már nem fog rajtam.
Szóra sem méltatom, vagyis akkor sem méltatnám, ha esetleg tudnék beszélni. Nem érdemli meg. Ő egy gyilkos szörnyeteg, aki a gyermeke elvesztése miatt képes volt föláldozni egy embert, kinek szívét belém tette, és most, hogy nem talál elég jónak, hagyja, hogy itt porosodjak. Néha nem értem őt. Ha selejtesnek talál, miért nem éget el? Miért tart itt, miért próbál a közelembe férkőzni? Nem tudom… De ha tudnék beszélni, se kérdezném meg, ahhoz túlságosan megvetem.
Halk kis csilingelés. Tekintetemet az ajtó felé fordítom, Elowen is úgyszintén, és egyszerre csodálkozunk el. Ez a koronaherceg! Nem tudom, hogyan ismerem föl, hiszen nincsen ruháján, és hajában az a sok dísz, és cicoma, mint ami az ünnepekkor, a szembe szomszéd falán levő poszterről szokott az arcomba virítani, de bájos arcáról egyből lehet látni, hogy kicsoda ő. Láthatóan Elowen is egyből fölismeri, mivel egy utolsó pillantást vetve felém, az ifjú úrhoz siet, és mélyen meghajol előtte.
- Mit tehetek Önért, kegyelmes uram? – kérdezi áhítatosan, bár ismerem nagyon jól, így tudom, hogy a koronahercegben sem lát mást, csak egy kőgazdag vásárlót, aki egy halom aranyat fog itt hagyni neki, ha sikerül jó játékot rátukmálnia.
- Unokahúgomnak keresek egy szép babát a szülinapjára – szólal meg lágy, kellemes hangján. Egészen máshogy képzeltem el. Az ünnepek alatt ami velem szemben szokott lenni poszterről egy hiú kis ficsúr néz rám, aki mindent megvehet magának, amit csak akar, viszont aki itt van a játékboltban… nem, ő nem ilyen. – Körülnézhetek? – kérdezi, mintha trónörökösként nem tehetné meg, amit csak akar. De most komolyan! A kölyök, ha akarná, az egész játékboltot fölforgathatná, és Elowen még csak nem is szólhatna érte, erre megkérdezi, hogy körül nézhet-e. Hát ez fura.
- Természetesen, erre tessék! A legtökéletesebb helyre jött, itt vannak a legszebb babák! Szőkét szeretne az úrfi, vagy barnát? Porcelánt, esetleg fát? Rendelésre is készítek ám – mutogatja a babákat a nem sokkal mellettem levő polcokról. Tudom, hogy reménytelen, de minden alkalommal, mikor egy vásárló a közelembe ér, heves izgatottság fog el, hátha a jelenlegi vevő most végre észrevesz, és elvisz innen, de úgyis mindig csalódok. A herceg is, mint mindenki más, megtalálja a számára tökéletes babát, és anélkül fog kisétálni, hogy akár egy pillantást vetne rám, mégsem tudom levenni szemeimet a fiúról. Még szerencse, hogy pont olyan szögben van, amilyenben még láthatom.
- Sajnálom, nem vagyok benne biztos. Esetleg körülnézhetek? – kérdezi. Elowen bólint, és döcögős, bár másoknak valószínűleg könnyed léptekkel elindul, hogy körbevezette vendégét, ám a herceg szavai megakasztják a mozdulatban. – Egyedül.
Elowen arcán jól látható félelem fut át, amit megértek, hiszen ha a herceg észreveszi, hogy ezek itt varázs játékok, akár ki is végeztetheti, ám azt már nem tudom, hogy miért pillant rám ilyen kétségbeesetten, majd mikor észreveszi, hogy figyelem, miért fordítja el gyorsan a fejét. – Természetesen, uram – hajt fejet. Bár szavaival engedélyt ad, hangja ideges csengése mást mutat: legszívesebben a legelső babát a kezébe nyomná, hogy vigye, nem is kell fizetnie, de tűnjön el innen. Csak azt nem értem, miért.
- Köszönöm – biccent a herceg, és újra végig futtatja tekintetét a babákon, de nem találja meg azt, amit keres, mivel egy polccal errébb jön. Heves izgalom fog el, és szívembe, mely nem is a sajátom, remény költözik. Hát még, mikor még egy polccal errébb jön, és itt áll, pontosan alattam. Sajnos nem látom tisztán a lábaimtól, de az biztos, hogy egyre följebb emeli tekintetét. – Az ott mi? – kérdezi, és kicsit hátrébb lép. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit néz, de mikor még pár lépés hátrál, és határozottan a szemembe néz, megtudom: engem kérdez.
Szemei elkerekednek, arcán csodálat tükröződik. Ha szemeim tudnak érzelmet kifejezni, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen áhítat tükröződhet benne, ugyanis két szeme csodálatos. Mintha már láttam volna, mintha ebben a pillanatban egymásra találunk volna. Nem bírnék ki még egy csalódást, főleg nem ezt!
- Az semmiség, egy elrontott bábú! Biztosan elfelejtettem elvinni, a herceg úrnak biztosan nem kell ilyen otromba semmiség – vetődik be kettőnk közé Elowen, és szavai késként hasítják föl szívemet. És még csodálkozik, hogy nem érzem, nem is hívom őt anyámnak. Otromba semmiség? Soha többet tudomást sem fogok venni rólad, vén banya, ha lebeszéled a herceget rólam! Már pedig… valószínű, tényleg nem akar majd a herceg egy olyat, mint én. Ráadásul nem is magának, hanem az unokahúgának keres ajándékot… Francba, kellett nekem reménykednem!
- Biztosan nem lehet valami semmiség, hiszen gyönyörűen ki van dolgozva. Megnézhetem? – hallatszik a halk, határozott, mégis, valami furcsa mellék zöngésű hang. Kérése nem igazán tűnik kérésnek, így Elowen már hozza is a létrát, melyre fölmászik. Hát mégis van, aki kíváncsi rám?!
Szemeit továbbra sem veszi le rólam, tekintetével kikerüli a ruhámnál matató Elowent, és az én szemeimbe fúrja pillantását. Hát tényleg nem szabad föladni a reményt? Mégis csak lehet saját életem, valaki mellett, ha nem is örökké, de legalább addig, amíg meg nem un? Remélem… És remélem, hogy mikor rám untak, nem egy koszos, sötét sarokba kerülök, vagy nem a máglyára, hanem valaki máshoz, de ez már a jövő zenéje.
Lehet olyan szerencsém, hogy pont a koronaherceghez kerüljek?!
Túlságosan elgondolkozom a lehetséges csodálatos jövőmről, és nem veszem észre, hogy a banya mit tervez, így még ha valahogyan véletlenül megtudtam volna, se tudnám megakadályozni tettét. Egy erőteljes lökéssel letaszít, és pár pillanatig nem is érzek mást, csak a lebegés csodálatos érzését, melyet fölváltja a becsapódás fájdalma.
A területünket lefestett karók jelzik, melyeket anno a határokon szúrtunk le. Hatalmas fák vízszintesen párhuzamos ágait használjuk, indákat kötünk át rajtuk, s azon alszunk. Különböző használati tárgyaink a saját fánk alatt foglalnak helyet. A gyerekek játszóhelyének külön területet neveztünk ki, s a törzs középpontja felé vannak a tűzgyújtók, azok, akik az élelmet osztják, és a törzsfő, párjával és négy gyermekével. Mia hangjára ébredek. Lenézek, a szőkeség ott mosolyog alattam. Szemei kékek, mint az ég, mintha víz folyna bennük.
-Hm? -nézek kérdőn rá, ő pedig int a fejével, másszak le. Kinyújtózom, majd leugrom, hozzálépek.
-Vigyázz a kicsimre. Vadászni megyek, s tudom, rád hagyhatom.
-Még itt vagy? -vigyorgok rá, ő pedig bíztató mosolyt küld felém, majd elindul. A lándzsa az ő fegyvere, azt markolva fut a többiek után, akik vadászatra indulnak. A központba sétálok, s egy fürt banánt veszek el a közösből, gondolom éhes lesz a gyermek ha felkel.
Mellesleg én is éhes vagyok...
Lassan a fájukhoz érek, s felkészítem magam lelkileg. Mia gyermeke a négyéves Erk. Igazi ördögfajzat, állandóan mászik, ugrál, ordít, egy perc nem tellik el úgy, hogy leülne a fenekére... Mia mégis milyen kiegyensúlyozott nő... El se hiszem. Felmászok a fára, Erk pedig még ébredezik...
-Héj! -mosolygok rá, majd banánt nyújtok felé.
-Riela! -ordít fel, mihelyt rájön, nem az anyja ven vele. A banánért nyúl, kibontja, s enni kezdi. Én is kibontok egyet, hogy aztán megehessem. Miután elfogyasztottuk a banánt, megfogom a gyereket, s a hátamra teszem. Ő megkapaszkodik bennem, még a két banánhéjat magamhoz veszem, s lemászok. Lent lerakom a gyereket, aki egyből futásnak ered. A komposztra dobom a héjakat, nemám szerteszét dobunk mindent... Most indulok a gyermek után. El is kapom nem messze, és a patakhoz viszem mosdani, majd együtt megcsináljuk, én úgyse mosakodtam még ma reggel. Végül leérünk, a patak vize nem épp langyos, viszont tökéletesen tiszta, a reggeli fényt erősen visszaveri, Erk újra hunyorogni kezd. Két kezemmel óvatosan locsolom rá a vizet, de ő hamar megszokja a hideg vizet velem ellentétben, belegázol, engem is lefröcskölve... én inkább a szélén mosakszom, míg a gyermek összevissza ugrándozik a patakban.
Lassan jönnek a többiek is, Bolda gyermekei, a 3-as iker kislányok, Cittáék, 2 fiúval, egy lánnyal. Ők is pancsolnak egy kicsit.
Már kora délután van, kissé fáraszt, hogy Erket a fákról le kell vakarni.
-Na, gyerünk, ebédidő van... -morgok, a kisfiú pedig nevetve fogja meg a kezem, mire én is nevetni kezdek, magamhoz emelem, s egy ideig úgy viszem.
Ebédre hús... Egy kis sült madarat majszolgatunk, mikor az első gyanús jel feltűnik... Egy leopárd vérző pofával. Jobban megnézem... Igen, nem csal a látásom, ez a saját vére. Felpattanok, rossz előérzetem támad. Felkapom a gyereket, s a sültet, a központba rohanok velük, s a gyermeket leadom Elinnek, aki szintén rendelkezik 2 poronttyal. Saját kézjelünkön jelzem a főnöknek, úgy vettem észre, hogy baj van. Fám útbaesik, magamra pakolom fegyvereimet. A keleti határhoz megyek, arra mentek Miáék. Futok, már fáinktól messze, mikor bokrok zörgését hallom. A földre vetem magam, majd óvatosan körbenézek, két véres, botladozó alakot látok...
-Mia! -üvöltök, felismerve az édesanyát, a számomra kedves személyt, majd feléjük rohanok. Egy férfival jön, Cirussal, a vadászok egyik jeles tagjával... Eléjük ugorva segítenék nekik haladni, de nem engedik.
-Riela... Erre tartanak! Hívj segítséget! -erőlteti Mia a beszédet...
-Kik?! -egyre dühösebb vagyok...
-Egy... Azthittük, a lentiekből álló csoport... De nem! Sokkal erősebbek, és gyorsabbak! Rettentő erejük van! -szól Cirus, a félelemtől reszketve... Tele vannak vágásokkal, és lövésekkel...
-Többiek? -nézek rájuk.
-Mind meghaltak... -Hát Elena.. És Olaf is...
-Hányan vannak?! -kérdem magamból kikelve.
-Heten... De nem ez a lényeg... Riela! Azonnal gyere vissza! Nem fogsz bírni velük! Riela!! -ezeket a hangokat már magam mögül hallom, s eszeveszettül csörtetve vágom be magam a dzsungel sűrűjébe...
Kis idő múlva hangtalanul mászom a fákon, próbálok láthatatlan, hallhatatlan maradni. Magam mögül ágreccsenést hallok... Nyilamat kifeszítve fordulok meg... De csak egy régi jó barátom settenkedik mellém.
-Zuriel... -mosolygok leopárdomra, majd újra lenézek, s keresem a hét undorító férget... Nemsokára meg is találom őket, ahogy haladnak a dzsungelben... A törzs felé! Igen hangosak, nem volt őket nehéz megtalálni... Már messziről látom, hogy ezek tényleg nem a lenti emberek. Sokkal egészségesebbnek néznek ki, és sokkal fejlettebbek az érzékeik. Ezt onnan vettem észre, hogy Egyik fáról a másikra ugrottam, feléjük mözeledve, és körbenéztek... Hallótávolságon jócskán kívülre esem, mégis... Talán robotok?... Nem. Nem hiszem. Nagyon halkan próbálok közeledni, s már hallom a beszédüket...:
-Már nagyon utálom ezeket a vadembereket... Meg se próbálnak tárgyalni. Ostoba állatok.
-Nyugodj már meg! Azt se tudjuk, mi történt!
-Chö... Istenem, hogy hagytuk meglógni azt a kettőt... Gyorsan futnak ám... Most majd szépen szólnak a többieknek, és vagy 200 ilyen állatot kell levadásznunk!
-Hm... A többi vadembernél nem figyelhettünk meg ilyen csapatszellemet... Őket nagyon védték. Vajon miért? -közelebb... Közelebb kell jutnom... Nemsokára már tisztán látom mind a hetet. Egy nagyon alacsony fa legalsó ágán telepszem meg, kb egy szinten velük. Elöl egy nő megy... Hosszú, göndör és láthatóan egészséges haja van. Hirtelen megtorpan:
-Figyelnek minket. -erre a mondatra a fához simulok, késeimet megpróbálom előhalászni... Csak nagyon óvatosan...
Most megdöglötök, ti szemetek. Elővettem a fegyverem, épp összeszedem a bátorságom, hogy kinézzek, mi a helyzet, mikor a faág mellett, amin fekszem, egy golyó repül el. Pont arra akartam kidugni a fejem! Halálfélelem kezd úrrá lenni rajtam... Azokat a barlanglakókat milyen könnyen levadásztuk. Táposak voltak, lassúak és gyengék. De ezek...
-Biztos ott van? -hallok egy férfihangot.
-Nézzetek körül, hátha vannak itt mások is... Én addig végzek ezzel. -egy női hang... na abból nem eszel, kisanyám! Fekszem, nem nézhetek ki... Istenem, mindjárt kapok vagy 10 golyót a hátamba... Hallom egyre közelebbi lépteit, közben morog magában. -Már csak ez hiányzott... A dzsungel! Na most csodás lesz a ruhám. Fűfoltos, saras, váladékos, ha szerencsém van, véres is... -ez komolyan a külsejével van elfoglalva...? Zuriel talpa alatt reccsen egy faág, a lányt meglátom, fegyverét rászegezi a lepoárdomra.
-Egy lepoárd! Jesszusom... -hüledezik, én pedig nem értem, mitől fél annyira, hisz az ő kezében van a fegyver... Zuriel még rám néz, kezemmel intek, ne harcoljon... Menj te...
A lány fegyvere most rám szegeződik. Észrevett. Zuriel aggódva néz engem, én biccentek a fejemmel, megérti, eltűnik a dzsungel sűrűjében.
Most már foglalkozhatok a lánnyal... Egyenesen a szemébe nézek, de nem mozdulok.
Furcsa arcformája van... Keleti, ahogy a vándorok hívják. nem megszokott a falumban, de gyönyörű! Szempillái hatalmasak, mintha halvány mosoly játszana az arcán... Végigmér ő is... Hú, de frusztráló.
A szemei... Elveszek bennük... De ami a leghátborzongatóbb, hogy nyugodt, és ez a nyugalom rám is rámragad, annak ellenére, hogy fegyverének csövével nézek farkasszemet.
-Na -szól halkan -te legalább nem támadsz egyből... Nos, lássuk, meddig bírod habzó száj nélkül... -megöllek, megöllek, megöllek... Ajkamait felhúzom, memgutatva ezzerl fogam fehérjét. Nem bírok a mimikámmal. Ő mozdulatlan marad. Tartja rám a fegyverét, és vár... Miértnem ölsz meg? Hm?
Mérgezett fegyvereimet, mellyeket az imént előhalásztam, elejtem... Nesze, örüljél, és most engedd belém a tárat!
-Ennyire bízol bennem? -lepődik meg, én pedig nem szólalok -közületek senki nem tud beszélni? Lehet, nem is érted, miről beszélek! -vizsgál, csodálkozó tekintettel.
-Ez nem a bizalomról szól... -nem bírom ki, hogy ne pofázzak vissza, ez szörnyű.
-Hopp. -mosolyog rám, majd leengedi a fegyverét -akkor szerinted miről? Te bízol abban, hogy nem lőlek le. Ha nem bíznál, felém hajítottad volna őket, és akkor meghaltál volna...
-De nagy az arcod... Akkor is nagy volt, mikor gyermekes anyákat mészároltál le?!
-Hm, mennyi benned az emberség! Bezzeg mikor minket megtámadtok, nyilaztok ok nélkül, akkor nem nagyon villogtok ezzel az "érzelemmel".
-Ti hoztátok a veszélyt... -folytatnám, de abbahagyom, mert látom, hogy a többiek is körülállnak... Végem.
-Miért nem öljük meg?
-Mert ő nem őrjöng, mint a többi!
-Én csak annyit kérek -vágok közbe -hogy tűnjetek el a területeinkről!
-Ez a ti területetek? -érdeklődik az egyik.
-Igen... Botokkal, karókkal jeleztük, hol a határ...
-Ja igen... Láttuk, csak nem tudtuk, mi az. -nevet fel az egyik... Mindjárt letépem a fejét, és nem fog annyira röhögni.
-Rohadt nevetséges! -üvöltök fel. -A társaim csak a területüket védték!
-Ezt el lehetett volna úgy mondani, ahogy te tetted az imént. -fordul újra felém a göndörhajú lány... Nem érdekel...
-Az olyan emberek, mint ti, harcan állnak a mieinkkel. Ezért nem kérdezünk, hanem ölünk. -magyarázom kelletlenül. Csak engedjenek el... Nagyon rossz érzésem van... Hirtelen egy fegyvercsövet érzek az oldalamban.
-Nem lőheted le! -hallom a lány erőteljes parancsát.
-Ezt nem értem... Ha nem öljük meg most, rengeteg problémánk lesz vele a későbbiekben...
-Nem biztos... És ha igen? Akkor megöljük. Feltételes szabadlábra helyezzük, meglátjuk, utánunk jön-e. -mosolyog. Valahogy én nem vagyok vicces kedvemben, és vidámnak sem mondhatnám magam... Feltételes szabadláb! Míg ők veszekednek, teljes erőmből elrugaszkodom a fától, bele az egyik bokorba, és onnan futás... A terepnek köszönhetően csak rövidtávon tudnak lőni, a rohadt fegyvereikkel semmit sem érnek itt... Hirtelen éles kanyarra váltok... Meg akarom őket ölni. Fegyvereimet előveszem, majd elgondolkodom.
Most kivételesen tényleg nem győzhetek... Milyen rohadt idegesítő!
Azt hiszem.... Azt fogom tenni, hogy ha kérdezik, azt mondom majd, kerestem őket, de sehol nem találtam... Nem akarom, hogy több ember meghaljon ezek miatt.
Viszont nekem muszály lesz visszajönnöm megnézni, elmentek-e...
Jóleső, pihentető sötétség vesz körül, míg valaki durván ki nem szakít belőle. Pontosabban szelíden megpaskolja az arcom, de jelen állapotomban ez is hatalmas bűn részéről.
- Mi a fene… - nyöszörgöm, szép lassan visszanyerve az eszméletem. Mikor aztán meglátom, ki ücsörög mellettem, ijedten pattanok egyet.
- Elvitte a cica a nyelved? – jól szórakozik megdöbbent némaságomon. Rajtam csak ne röhögjön senki. Amúgy meg…mit is keresek én itt? Egyáltalán hol van az itt?
- Miért segítettél? Te is a fejemet akarod? – teszem fel neki számtalan kérdésem egyikét, és kimérten figyelem reakcióját. Az arca leolvashatatlan gondolatokat rejt számomra.
- A fejedet? Én nem, csak arra sétáltam, te kerültél az én utamba nem fordítva – szólal meg gúnyosan.
- Nem érdekel – pattannék ki az ágyból, de visszanyom. Na jó, még is csak érdekel, de ezt neki nem kell tudnia.
- Bírd ki még egy kicsit a fenekeden, nem akarlak bántani, és szerintem ha nem IQ-ban mérjük az erőnket lehetséges, hogy erősebb is vagy, de még hülye vagy ahhoz, hogy megfelelően használd. –paskolja meg a fejem vigyorogva. He? Most komolyan azt mondta hülye vagyok?! A mondat többi részét szinte meg sem hallom.
Fene, ha nem lennék ilyen fáradt…Izé, mit is csinálnék? Hiába vagyok mérges rá, még is csak segített, és úgy tűnik nincs hátsószándéka. Vagy igen…?
-Mit akarsz tőlem? – fordulok felé gyanakodva.
- Már mondtam, hogy semmit. Nem? – feleli türelmesen, valószínűleg jót szórakozva gyanakvásomon. – Inkább áruld el, ők mit akartak tőled?
- Nem tudom. – felelem a valóságnak megfelelően.
- Talán a tüzedhez volt köze?
- Tüzemhez? – remek, csak kicsit tűnhetek ostobának… Majd szép lassan leesik miről is beszél. – Ja, ahhoz? Nem tudom. Arról sincs fogalmam, honnan van azaz erő.
Hihetetlenkedve néz rám, de mikor látja, igazat mondok, vállalt von és feláll.
-Jól van, majd később még beszélünk, most inkább aludj.
- Miért aludnék valaki más, számomra ismeretlen alak házában.
- És ágyában. – teszi hozzá vigyorogva, mire akaratlanul elpirulok. – A nevem Shun Araide. Most már nem vagyok idegen, úgyhogy pihenj végre.
-Nakami Kyon. – morgom magam elé, még is csak így illik. Elvigyorodik és kilép a szobából.
Nem tudom miért, de megbízok benne annyira, hogy elnyomjon az álom. Vagy egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy ha akarok, se tudok ébren maradni.
Mikor végre felébredek, ki tudja hány óra alvás után, ismét az ágyon üldögél. Most már van bennem annyi erő, hogy dühösen rámorranjak.
-Mit bámulsz annyira? Van rajtam valami érdekes?
- A reakciód érdekes. – feleli mosolyogva. Basszus, jól áll neki. Ááá, mire gondolok már?! Ismételten pirosság kúszik a pofimra, hogy észre ne vegye, kipattanok az ágyból. Kissé megszédülök, és ha nem kap el, a földön landolok.
-Talán még nem kéne így ugrálni. – vigyorog rám, bizonyára arcom természetellenes színét is észrevette.
- Jól vagyok. –tolom el magamtól. – Amúgy mennyi idő van?
- Délután öt. – feleli egyszerűen, nekem meg leesik az állam. Egy egész napot átaludtam? Nem hiszem el, az a hülye tűz, ismét rendesen kiütött.
- Izé…akkor én asszem, megyek is. – motyogom zavartan.
- Nem! Maradsz vacsorára! – jelenti ki. Tessék?! Ez most komolyan parancs volt? Mielőtt sértetten felmorrannék, folytatja. – Vedd úgy, hogy ez a köszönet, amiért segítettem.
- Miért lenne hálás gesztus, ha még a kajád is megenném.
- Mert én azt akarom, hogy maradj. Szóval, ha eleget teszel a kívánságomnak, talán akaratod ellenére…
- Akaratom ellenére!
- …akkor azzal szívességet teszel nekem.
Még se lehetek hálátlan, bólintok és követem az ebédlőbe. Útközben tátott szájjal nézelődök az elegáns villában. Anyám, kivel hozott össze a sors…
A vacsora csendben telik, fél szemem mindig rajta tartom, ő pedig vigyorogva bámul. Egy idő után kezd feszélyezni a dolog és az étkezést gyorsan befejezve, talpra szökkenek. Azonban úgy tűnik a vérnyomásom még mindig nem oké, mert azzal a lendülettel el is vágódom.
Sóhajtva mellém lép, és felhúz a földről. Nem hiszem el, nem szoktam én ilyen szerencsétlen lenni.
-Talán még több alvásra lenne szükséged, mielőtt kilépsz az utcára. – néz le rám egy kurta félmosollyal.
Séta a parkban, kora reggel… engem sem fognak még egyszer ilyenkor kint látni és nem az ágyamban. Zseni is vagyok így az iskola tabu, átolvasom a könyveket egyszer és puff minden a fejemben, kár hogy az ősök ezt már nem láthatják, az ő agyuk tejbekása volt.
Unottan szedem lábaimat egymás után míg bele nem rúgok valamibe.
- Egy táska… - jegyzem meg magamnak okosan. Elpillantok néhány fán túlra ahonnan a zajokat hallom, felkapom a táskát és egy fának dőlve élvezem a műsort.
A kis srácnak esélye sem lett volna a nagydarab ellen, de hagyta magát, erőfelmérés? Valami van a tökmagban? Számat gúnyos mosolyra húzom.
Meglepetten néz rám mikor észrevesz, mind a ketten megnézzük a másikat. Szimpi tökmag, aranyos…
Vigyorom letörölhetetlen arckifejezésétől.
- Remélem mára te vagy az utolsó, mert nektek köszönhetően elkéstem a suliból. – dacosan néz rám, ajjaj félek! Halkan kuncogni kezdek amitől felmegy benne a pumpa. Méltóságteljesen megfordul és elindul a másik irányba. Mi van, nem kell a táskád kisfiam?
Bumm neki a nagyfiúnak. Orrát fájdalmasan dörzsölgetve néz fel a fazonra.
- Húha! – szééép…
Egymásnak esnek, pik-pak szét tudnák verni a másikat efelől kétségem sincs, de a manó erősebb, a körülötte csapdosó lángnyelvek ellen esélye sincs a másik félnek. Vicces!
Minden figyelmemmel követtem az eseményeket, a tüze ismerős, olvastam valahol, de még átnyálazok hozzá néhány könyvet.
- Jól van. Remélem felkészültél, mert most te következel… - lépteinél térdei enyhén berogynak. Számításaim szerinthárom másodperc és összerogy.
3
2
1… paff…
Odasétálok hozzá, leguggolok mellé, megnézem, nehogy még magánál legyen mert nem igazán akarok ropogósra sülni.
Felkapom a vállamra, kezemben még mindig lóbálom a táskáját. Könnyű.
~§~
Hazavittem, eddig unatkoztam, most már aranyos kis pofiját nézegetve ülök mellette az ágyon. Milyen kedves vagyok, a saját szobámba hoztam pedig orvosi is van a villában, valamivel mindig felsebzem magam, párszor majdnem meg is haltam de végül mégsem elvégre itt vagyok.
Nincsen különösebb baja, volt egy kis láza de szintem az a tüze miatt volt így csak borogatást raktam a fejére. Szuszog, elég halkan de szuszog, egyre aranyosabbnak tartom.
Megpaskolom kicsit az arcát hátha felkel és bingó! Hát én csodálatos vagyok.
- Mi a fene… - nyögi elhalóan mikor feleszmél és meglát. Kicsit pattan is egyet.
- Elvitte a cica a nyelved? – nézek rá úgy hogy mindjárt kitör belőlem a nevetés.
- Miért segítettél? Te is a fejemet akarod? – kimérten néz rám, arcomról próbál olvasni.
- A fejedet? Én nem, csak arra sétáltam, te kerültél az én utamba nem fordítva – mondom gúnyosan.
- Nem érdekel – pattanna ki az ágyból a kis szöcske de nem hagyom.
- Bírd ki még egy kicsit a fenekeden, nem akarlak bántani, és szerintem hanem IQ-ban mérjük az erőnket lehetséges hogy erősebb is vagy, de még hülye vagy ahhoz hogy megfelelően használd. – paskolom meg a fejét vigyorogva. Szinte látom ahogyan a kis gőz felhőcskék kiszállnak a füléből.
Nagyon mérges és fáradt is, de már tervezgeti szerintem a fejében hogyan vágja ketté a torkom.
Nagyot szippantok az eső utáni, friss levegőből. Imádom ezt az illatot. Egy vihar tényleg csodákra képes. Megtisztítja a természetet minden káros mocsoktól és elvonultával csöndes békességet hagy maga után.
Aszta mindenit. Mióta vagyok én ilyen költői? Mindenesetre tény, hogy a viharok bámulása fel tud dobni. Az se izgat különösebben, hogy nagy valószínűség szerint, el fogok késni a suliból. Fogalmam sincs, hogy démon létemre miért járok iskolába, hisz már mindent tudok, amit ott tanítanak. Talán csak úgy akarom érezni magam, mint egy átlagos srác… Ki tudja?
Olyannyira a gondolataimba mélyedtem, hogy fel se tűnt mikor léptem be, a jelenleg szinte kihalt, dzsumbulyos parkba. Megvonom a vállam és hátamra vetem a táskám. Végül is, erre is mehe…
Döbbenten kapom fel a fejem. Ne már, ez nem lehet igaz! Ez az aura nem emberi. Dühösen szorítom össze a fogaimat, szemem vörösen felizzik és elkezdem keresni az aura forrását. Nem hiszem el, hogy ilyen hamar megtaláltak. Még csak egy hónap telt el, a legutóbbi támadás óta, és igyekeztem minél távolabbi helyre költözni.
A következő pillanatban, csak éles reflexeimnek köszönhetően menekülök meg. Félre ugrok az idegen démon támadása elől, és rögtön vissza is vágok. Vékony energia tőröket idézek meg és hajítom felé. Elég kezdő azokhoz képest, akik általában jönni szoktak, mert szinte mindegyik dobásom célba ér.
Mielőtt jobban szemügyre vehetném, egy dühös kiáltás kíséretében köddé válik és elmenekül.
Fáradtan kifújom a levegőt és indulnék időközben elhagyott táskám felé, mikor megérzem, hogy valaki figyel.
Aggódva nézek körül. Remélem nem lettem paranoiás. De nem, ugyan is hamar megakad a szemem, az egyik fa mellől, engem bámuló alakon.
Meglepetten mérem végig a fiatal férfit. Magasabb nálam, fehér haja, hibátlanul szép arcát keretezi. Kidolgozott testét lenge, fekete kabát takarja, szabadon hagyva mellkasa egy részét. Kék szemével engem figyel, ajkán gunyoros mosollyal. Arca egyik oldalán tetoválás van, fülében és nyakában ékszert visel és lazán támaszkodik a fatörzsnek, egyik kezében a táskámat lengetve.
Lenyűgöző hatást kelt és azonnal tudom, hogy nem ember, annak ellenére, hogy tökéletesen elrejti valódi erejét.
Dühösen megrázom a fejem. Nem szabad, hogy megbabonázzon egy démon, aki nagy valószínűség szerint, a fejemre pályázik. Na jól van hapsikám, gyere csak. Nem te vagy az első, aki a csinos kis buksimat akarja trófeának.
Határozott léptekkel megindulok felé és nem messze tőle megállok.
- Remélem mára te vagy az utolsó, mert nektek köszönhetően elkéstem a suliból. – nézek fel rá dacosan, mire elvigyorodik, és halkan felnevet.
Na ne! Hátast dobok. Ez most komolyan kinevetett?! Engem?!
Rendben, teszek a táskámra. Ha már nem támad, inkább itt is hagyom. Haragosan megpördülök, hogy méltóságteljesen távozzak, ám gyönyörűen eltervezett kilépőmnek, egy kétajtós szekrénnyel való ütközés vet véget. Orromat dörzsölgetve, elátkozok minden asztalost, aki valaha szekrény készítésre adta a fe…..
Hoppá! Várjunk csak! Szekrény? A park kellős közepén?
Szép lassan felnézek, és bizonyságát adva annak, hogy az irodalom tanárom nem tévedett, mikor azt mondta gyönyörű a kifejezőkészségem, szókincsemet megcsillogtatva, ekképpen adom a világ tudtára döbbenetem.
- Húha!
Szembe találom magam, egy hatalmas, szélesen vigyorgó démonnal. Hátam mögül pedig hallom, a másik halk kuncogását. Remek, bekerítettek.
Hát, akkor foglalkozzunk először azzal, akivel már közelebbi ismeretséget kötöttem. Pontosabban a mellkasával. Még egyszer felnézek vigyori képére, és képtelen vagyok magamban tartani véleményem.
- Hallod, haver, meg ne add a fogorvosod számát, mert ennél még egy vasszerkezeti fémmunkás is szebbet produkál. – utalok pimaszul, foghíjas mosolyára.
Beszólásom nem igen nyerte el a tetszését. Méretét meghazudtoló sebességgel csap felém és szelíd simogatásának köszönhetően, újabb barátságot köthetek. Ezúttal egy kemény lelkületű tölgyfával. Nyekkenve csapódok neki szerencsétlen fás szárúnak, majd a szemem előtt kánkánt járó csillagokon keresztül, próbálom meghatározni ellenségem helyzetét.
Üdvözlő pofonjából, egy dolgot leszűrtem. Nem akar megölni, különben már elintézett volna ezzel a csapással. Mostanában egyre többen jönnek, akik nem holtan, hanem élve akarnak.
Eszme futtatásomat, ő is megerősíti.
- Nakami Kyon! Gyere szépen velem és akkor nem esik bántódásod. A főnök nem akarja, hogy megsérülj, egészségesen kell neki a csinos kis pofid.
Azt mondta, hogy „velem”? Tehát a hátam mögött álló alak nem vele van. Biztos valami szabadúszó. Talán csak véletlenül tévedt erre? Ki tudja….
Mindenesetre, vele majd később foglalkozok. Felrepedt, vérző számat nyalogatva feltápászkodok és káromkodva küldöm el a fenébe kétajtós szekrényem.
- Ha nem jössz magadtól, hát majd viszlek. – sziszegi dühösen, és egy újabb rohamra indul.
Ez alkalommal azonban számítok rá, és habár zúg a fejem és minden porcikám ropog, fürgén térek ki az ütései elől.
Már nem talál el olyan könnyen, sőt időnként vissza tudok támadni energia tőrjeimmel.Azonban egyre inkább fáradok, és érzem, hogy valami nem stimmel belül. Gyűlölködő tűz marja a lelkem, kitörésre vágyva.
Ellenfelem, egyik, következő sikeres ütése, valamit felébreszt bennem. Szemem, a szokottnál is vörösebben izzik, testem körül, látható, tüzes aura jelenik meg.Jobb kezembe labda méretű tűzgömböt idézek, és ellenségem felé hajítom. Ő azonban kitér előle, majd, egy „még látjuk egymást” kijelentéssel köddé válik, követve társa példáját.
Mindig ez van. Ha ez a fura erő felébred bennem, támadóim elhúzzák a csíkot. Legnagyobb sajnálatomra képtelen vagyok irányítani az előtörését. Általában csak a legvégső pillanatokban jelenik meg, majd el is tűnik nyomtalanul. Fogalmam sincs, hogy ez miféle erő és honnan származik, de egy kissé félek tőle. Használata pedig rendesen leszívja az energiám.
Fáradtan fordulok az utolsó idegen felé, aki még mindig ugyan ott álldogál, ugyan abban a testhelyzetben.
- Jól van. Remélem felkészültél, mert most te következel… - motyogom halkan. Még csak nem is valószínű, hogy meghallotta.
Nem csak a hangomban nincs elég erő. Egész testem pihenésért kiált, lábaim remegnek. A következő pillanatban, akármennyire is küzdök ellene, sötétség kúszik az elmém elé. Eszméletemet vesztve a földre bukok. Még átsuhan a fejemen, hogy basszus, már biztos, hogy nem érek be a suliba időben.
