- Nem éri meg akkor sem. Még csak nem is beszámítható az-az alak.

Tudom, hogy így van, de nekem sokáig az apám volt, neki köszönhetek mindent, amim van, adott nekem egy apa figurát. Tudom, milyen ember õ, mindezek ellenére.

- Megbántad, hogy felkerestél? – kérdezem kíváncsian.

Hosszan elgondolkodik, kissé bosszant, hogy ilyen hosszú listát kell készítenie magában.

- Ha én nem lépek, megkerestél volna valaha is újra? – felel inkább kérdésre kérdéssel.

Mosoly kúszik az arcomra, megkerestem volna? Azt hiszem igen, amikor túlságosan fájt volna a hiánya. Fájt, amikor elment, összetörte a szívemet, apró darabokra. Soha senkit nem fogok már szeretni úgy, mint õt. De ha erõszakkal megpróbáltam volna magamhoz láncolni, akkor megöltem volna mindkettõnket. Elengedtem, mert azt akartam, hogy boldog legyen. Ha megjelentem volna, mert minden vágyam titkon ez, csak mindkettõnket bántottam volna.

- Sejtettem – mosolyog hamisan.

- Az önmarcangolásnak van ennél finomabb válfaja is – mondom neki, hogy kicsit felvidítsam.

Halk nevetés hagyja el ajkait, én pedig fáradtan dörgölöm meg az arcomat, mellettem Nessy is helyezkedik, hamarosan pedig meg is hallom a várt kérdést. Tudom, hogy vágyik a társaságra, a szeretetre és a támogatásomra.

- Megharagudnál, ha...

- Igen. Szóval ki ne merd borítani a bõrfotelomra. 

- Azt se tudod, mit akartam kérdezni –sértõdik meg.

Fentebb tornászom magam, kinyújtom a lábaim, majd az arcát fürkészem. Nem tudom nem észrevenni apró nyelését, tisztában vagyok vele, mennyire kíván, hiszen épp úgy vonzódik hozzám, mint én õhozzá. Aranyos, ahogy egyik szõke tincsével kezd babrálni, szeretem nézni, hisz ilyenkor gondolkodik a legelmélyültebben.

- Szerinted Nigel él még egyáltalán? – kérdez félve.

- Nem kértek váltságdíjat – közlöm a nyilvánvalót.

- Tessék?

- Rendszerint az emberrablásoknál mindig van egy indíték, ami javarészt a pénz. Fizetség egyik szeretted életéért. Legáltalánosabb módja ez a pénzszerzésnek, már ha derogál a hagyományos módszer és a munkaszerzéssel járó hosszas bonyodalmak. 

- És ebbõl mire következtetsz?

- Küldtek egy képet, nyilván nem vették számításba, hogy segítséghez folyamodsz majd, helyette bekalkulálhatták akár azt is, hogy még aznap délután elmész oda.

- Miért tettem volna?

- Mert az aggodalom olykor felülírja a logikus elmét – persze, ezt honnan is tudhatná, hisz az önzõsége ennek a logikának az útjában áll. Mindig csak én, én, én, ilyen volt mindig, és én még ennek ellenére is szerettem, szeretem.

- Te mit léptél volna a helyemben? – kérdez, miközben mellém telepedik a kanapé sarkából, ügyelve a teájára.

- Írtam volna egy megható búcsúbeszédet Nigel temetésére – vigyorodom el.

- Nem így értettem – szinte hallom a fogcsikorgását és külön élvezem a szúrós pillantásait a szõke szempillái alól. - Ha én eltûntem volna,... te mit tennél?

- Nem tudhatom, míg nem kerülök ilyen helyzetbe – hazudom rezzenéstelenül, az igazság viszont az, hogy felkutattam volna õt, még ha az egész világot is kell átfésülnöm utána. Ha már nem élne, abba én belehalnék, a fájdalomba, amit az elvesztése okozna és a bánat szépen lassan megölné a lelkemet.

- Misha...? – hajtja a fejét a vállamra.

- Hmm?

Túlságosan féltem a kényelmes és szép bõrkanapémat ahhoz, hogy leöntse teával, ezért kiveszem a kezébõl és távolra teszem a földre. Erre a kanapéra még a körmeimmel is vigyázok, tigris alakomban inkább a szõnyegen vagy a párnákon fekszem, de véletlenül se ugrom a bútorra, nehogy felhasítsam a karmaimmal. Ez igazi bõr, nem pedig olcsó utánzat.

- Ölj meg, ha legközelebb szerelembe óhajtanék esni. Nem éri meg. Hiszen az egész egy örökké tartó félelem attól, hogy elõbb-utóbb elveszítjük a másikat. Borzalmas, mazochizmus az egész.

Mélyrõl jövõ nevetés rázza meg a mellkasomat, a karom kinyújtom a feje fölött és átkarolva magamhoz vonom, teljes testével felém fordul, fejem az övére hajtom, tenyeremmel a haját kezdem simogatni lágyan. Szemeit becsukja, ujjaival az ingem markolja meg a mellkasomon.

- Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha megpróbálnám megmondani, mit csinálj. Tíz körömmel esnél nekem és üvöltöznél, hogy hagyjalak békén, azt csinálsz, amit akarsz.

Ezúttal az õ vállai rázkódnak meg a nevetéstõl. Tincseit lazán az ujjaim köré csavarom, játszom velük.

- Misha?

- Hmm? – mosolyodom el.

- Mit tennél, ha én meghalnék…?

Összeráncolom a homlokom és adok egy csókot a feje búbjára.

- Mennék utánad – súgom éppen, hogy hallja.

- Hmm… - félig már el is szundított, és én is fáradt vagyok. Sok kedvem nincs felkelni a kanapéról, de mindkettõnknek kényelmesebb lenne vízszintesen. Lassan a fejét simogató karom a háta alá, másik karom a térdei alá csúsztatom. Vele az ölemben egyensúlyozva indulok meg a lépcsõ felé, halkan mormog, fejér a vállgödrömbe temeti.

Szeretem ezt a kis hülyét, nagyon. Nem érdemelné meg, ezt is jól tudom, de ki tud parancsolni a szívnek? Megpróbáltam, amikor elment, szétvertem az egész mûhelyt, hetekig, hónapokig csak futottam az erdõben, vadakra vadászva, utólag hálát adok érte, hogy egyik sem volt vérállat. De elengedtem, mert tudtam, ha nem teszem, megfullad mellettem. Most, hogy újra a karomban tartom, feltörnek a rég elfeledett érzéseim. Most, hogy visszatért, az élet adott még egy pofont, mert nem miattam jött vissza. Mégis vagyok akkora marha, hogy segítsek neki, meg fogom találni azt a gilisztát, de csakis azért, hogy Nessyt boldognak lássam. Hülye vagyok? Kétségtelen.

Beviszem a szobába és elfektetem az ágyamon, ráterítem a takarót, õ pedig átöleli a párnáját, az én párnámat. Nem maradhatok mellette, túl nagy lenne a kísértés, kelletlenül elhátrálok az ágytól, lekapcsolom a villanyt és résnyire hagyom nyitva az ajtót, hogy halljam, ha megint rémálom gyötri, de ez éjszaka nem kínozzák démonok így én is nyugodtan alszom egy emeletnyi távolságban.

Reggel kipattannak a szemeim, akárcsak a karmaim, valaki van a házban rajtunk kívül. Orrommal beszippantom az illatokat, de ahogy ráismerek az illetõre egyszerre nyugszom meg és idegelem fel magam. Leugrom a kanapéról és vasvilla szemekkel meredek a konyhába. A pulton egy ismerõs figura ül, mezítláb, egy barna nadrágban és hozzá illõ pulóverben feszít Jack, akivel szinte testvérekké váltunk Papa kezei alatt. A férfi szalmaszõke, hullámos hajjal és rikító kék szemekkel bírt, ruganyosan izmos, vékony teste tökéletesen passzolt vérállat oldalával, az északi sólyoméval.

- Jó reggelt – vigyorog kezében egy csésze kávéval. – Nagyon eltunyultál tesó, ha azért jöttem volna, már halott lennél – kortyol a feketéjébe.

- Biztosíthatlak róla, ha ártó szándékkal közeledtél volna, már rég talpon lennék – morgok, de igaz, ami igaz, elbódította a szaglásom Nessy édes dinnyés illata. Ez a rohadék pedig úgy tud lopakodni, mint egy macska, hangtalanul. Frusztráltan lépek a konyhába és töltök magamnak kávét.

- Mérget vettem volna rá, hogy Papa téged küld ide.

- Örülsz nekem? – vigyorgott vidáman. – Mert nekem hiányoztál, sõt! Mindannyiunknak hiányoztál, borzasztóan sajnáltuk, hogy leléptél, de tudtuk, hogy egy nap ismét jössz, szóval nem aggódtunk.

- Remek – morgom az orrom alatt, ahogy elkészítem a saját kávémat, közben vizet teszek fel forrni Nessy teájának. Tudatában sem vagyok szinte a cselekvéseimnek.

- Tea és kávé egyszerre? Utálod a teát. Ja, de várj csak, itt van a kis aranyos egérke, õ él hal a teákért. Mondd, még mindig veszel egy plusz dobozzal, ha vásárolni mész?

- Ahhoz neked semmi közöd – felelem nemes egyszerûen.

- Szánalmas vagy – reagálja le váll rándítva. – És eltunyult. Hogy akarod megvédeni a kisegered, hm? Pár éve még ádáz ragadozó voltál, de most jobban hasonlítasz egy lusta perzsamacskára.

- Befejezted, hogy a házamban sértegetsz? – kérdem csevegõ hangon.

- Kérlek, ha fáj az igazság – issza meg a kávéját. – Szóval, milyen bajba is keveredett a kisegér, hogy a cica karmai közé szaladt vigaszért?

- Papa nem mondta? – ráncolom a szemöldököm.

- Csak nagy vonalakban, látott valamit, amit nem kellett volna, elrabolták a pasiját, és neked kell felkutatnod. Utolsó tartózkodási helyként egy raktár lett megadva, elrepültem felette idefelé jövet, de elhagyatottnak tûnt. Tüzetesebben nem néztem meg, nagyon korán volt hozzá – ásít egy hatalmasat szavainak nagyobb nyomatékot adva, még nyújtózkodik is. – Remélem nem bánod, ha kölcsönvettem a ruháidat?

- Ha bánnám, számítana?

- Nem.

Szám sarka megrándul, mindig is kedveltem Jacket, néha legszívesebben földbe döngöltem volna, de összességében nem rossz fickó. Megbízható, pontos és precíz.

- Az egerek gyöngye mikor ébred fel? – tölt magának újabb adag kávét.

Megvonom a vállam, mert fogalmam sincs, mindig is változó volt.

- Majd.

- Addig is, kiscicám, mit szólnál egy kis gyakorláshoz? Tudod, szeretlek, a bátyámnak tartalak meg minden, de ha harcra kerülne a sor, nem igazán bíznám rád a hátam úgy, hogy kiestél a rutinból.

Egy másodperc töredéke alatt dobom el a kést az asztalról, és a pengéje út közben elnyisszantja Jack egyik szép szalmaszõke tincsét, aztán a hegye megáll a falban, a nyele még egy ideig kileng.

- Hm… Nem rossz, célozni még mindig tudsz – vigyorog.

- Elhibáztam – morgom, de õ csak vihog. – Szerinted még a raktárban vannak?

- Erõsen kétlem – rázza a fejét. – Nem láttam ott kocsikat, egy teherautót igen, de az még nem bizonyít semmit. Kizártnak tartom, hogy ennyi napon át egy helyben maradjanak, tudva, hogy mi a tét.

- Valami nyomot biztos hagytak.

- Hát, azt a te orrod fogja kiszimatolni szuper szimat.

- Azt furcsállom, hogy miután Nessy nem jelent meg, nem küldtek neki új képet és utasítást a telefonjára.

- Várnak – gondolkodik el a madár. – Lehet, hogy további utasítást hagytak hátra ott a helyszínen, nem?

- Lehet, azt minden esetre tudják, hogy Ness nem ment a rendõrségre, biztosak lehetnek benne, hogy bujkál, csak nem tudják hol.

- Melyik buggyant agyú marhának jutna eszébe, hogy az egérkét egy tigrisnél keresse? Amikor elõször hallottam tegnap a sztorit, én is képtelenségnek tartottam, hogy hozzád fusson, ráadásul te légy akkora ökör, hogy segíts is neki. Már megbocsáss, bratyó, de egy díjnyertes szamár vagy te, nem tigris.

- Befejezted? – fonom karba a kezeim.

- Kérlek – von vállat, elfelejtettem mennyire idegesítõ ez a szokása. – De addig nem vagyok hajlandó elindulni veled, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy rád bízhatom az életemet.

Bármennyire is sértette az egómat, igazat kellett adjak Jacknek, Nessy miatt, amikor abbahagytam a munkámat és áttértem az asztalos-ács szakmára, nem gyakoroltam már olyan intenzíven.

A gyors reggeli után egy melegítõnadrágot vettem fel, felülre semmit, hiszen úgyis csak összekoszolnám odakint. Jack is megszabadult a pulóvertõl, egyébként se vettem fel soha. Az izmai még mindig olyan kemények voltak, mint a kõ. A hátsó udvarba mentünk, a mûhely elé. Rövid bemelegítésre volt csupán lehetõségem, mert Jack egy vadászó madár gyorsaságával csapott a tarkómra, amitõl térdre rogyva csillagokat láttam.

- Basszus! – morogtam és megdörgöltem a nyakam.

- Szedd össze magad, egyszer már megöltelek és még neki sem kezdtünk! – veszi fel a klasszikus alapállást, amibõl támadni és védekezni is könnyedén lehet.

Talpra állok, kiroppantom jobbra-balra a nyakam és felveszem ugyanazt a pózt, mint Jack.

- Nos, kiscicám? Gyere ide szépen, cicc-cicc! – hívogatott mutatóujjával.

Felmorogtam, támadtam, szimpla jobbegyenest szerettem volna behúzni neki, de megragadta a karomat és a csuklómat, egy csavarással kibillent az egyensúlyomból, aztán már csak arra eszmélek, hogy a hátam a földön nyekken.

- Aú – pislogok fel, mire Jack a képembe hajol.

- Ez eddig szánalmas teljesítmény. Igazam volt, nem tigris vagy te, hanem egy perzsacica.

Feltörõ mérgemben ökölbe szorítom a kezem, karjaim behajlítva megtámasztom a fejem mellett, gyertyába húzom a lábaimat, majd egy ruganyos mozdulattal elrugaszkodom a kezeimmel a földtõl, talpamra esve az avarban.

- És te akarsz megmentõt játszani? – cicceg. – Még az aranyhalam se merném rád bízni!

- Pofa be! – mordulok fel és támadok, Jack újra megragadja a karom, de mielõtt még kibillenthetne az egyensúlyomból, kinyújtom a lábam és beakasztva az övébe, egyszerûen kihúzom a lába alól a talajt. Nem nyekken a földön, mint én, hanem az egyik karjával tompítja az esést, behajlítja a jobb lábát és erõs rúgást mér a gyomromra. A rúgás erejétõl pár lépést hátra tántorodom, hálát adok az izmos hasfalamért, mert most nyöszörögnék a földön.

- Ez még mindig elég kevés, cicuska – hergel tovább. – Azt hittem, hogy csak az agyad zápult meg az egérke miatt, de már látom, hogy képtelen vagy küzdeni. Nem tesz jót neked, gyere haza – csábítva sétál körbe. – Mi formába hoznánk, nem kellene tovább faragnod, gazdaggá teszünk és a téged megilletõ párt is megtaláljuk neked, ha az kell. Milyet kérsz? Szõkét, feketét, barnát? Fiút vagy lányt? Öreget vagy fiatalt?

- Nem kell senki – morgok összerázva magam. – És nem megyek vissza. Szeretem a mostani munkámat.

- Csalódást okozol – vág pofát nekem.

- Mindjárt megsajnállak.

- Örülnék, ha nem fél másodpercig tartana egy menet, mert kezdesz untatni.

Nekem sem kell többet mondani, egy jól irányzott rúgással akarom öv alatt eltalálni, de megragadja a bokám és feldobja a levegõbe, a levegõben macskamódra átfordulok a kezeimre, talpaimra esek, a lábammal megkísérlem kirúgni alóla a lábait, a kezeivel megragadja a vállaim, cigánykereket vet a hátamon, majd a másik oldalamra érve egyik karom hátra csavarja és térdével a gyomorszájamra céloz. Csakhogy nem hagyom, oldalra vetem magam, magammal rántom, egyensúlyát vesztve elkapom a grabancát, magam alá fordítom. Felnevet.

- Nicsak, nicsak, kezdem élvezni!

- Jó neked – morgom, de Jack behúzza kettõnk közé a térdét és elrúg magától.

Felegyenesedve nézek vele szembe.

- Most már elég az elõjátékból! – indul nekem teljes lendülettel, én a lendületét kihasználva ragadom meg a karját és gyakorlatilag leutánozom, ahogy legelõször a földhöz vágott. Régen tanultam aikido-t, de olyan, mint a biciklizés, az ember nem felejti el olyan könnyen, bár a harcunknak van egyfajta kaotikussága, Jack ötvözi az aikido-t, a judo-t, a defendo-t, és a wushu-t. Eleinte az elörõl jövõ támadásokat gyakoroltuk, aztán a hátulról jövõt, a támadót, majd így tovább. A nyakátkarolás egy kézzel és fojtás hátulról volt az, ami nekem a legnehezebben ment, talán ez annak is volt köszönhetõ, hogy az egyik kellemetlen emlékem az, amikor majdnem megfojtottak. Dekoncentrált leszek attól, ha valaki a nyakamat szorongatja. Már egy ideje tart az edzés, amikor az ajtót halljuk nyitni és csukódni.

- Misha?  - üti meg a fülem Ness ideges hangja.

- Helló, kisegér! – hagyja abba a fojtogatásom.

- Jack – fonja karba a kezeit ellenségesen Nessy, az arca sem túl boldog.

- Emlékszel rám! Ez remek, én is emlékszem rád. Hogy is volt? Elõbb felbukkantál a bratyó életében, aztán elcsábítottad tõlünk, végül úgy összetörted, hogy szemöldökcsipesszel szedte össze magát.

- Jack – morgok mérgesen és felegyenesedve Nessy felé indulok, hogy ütközõ legyek a két puskaporos hordó között. – Hagyd békén.

- Persze, koncentráljunk arra, hogy megmentsük a pasiját, aki NEM te vagy – gúnyolódik.

- Fõzd meg a teácskád, aztán kezdheted a meséd – mondom, mosollyal az arcomon.

- Mesélni így is tudok, de nincs sok információm. Igazából nincs semmim, amivel elindulhatnánk.

- Fejtsd ki, mi történt. Mi miatt jöttél el hozzám.

Vállat von és leül velem szemben.

- A kórházban adódtak némi problémák, ami miatt belsõ ellenõrzést is indítottak, aztán az egyik orvost lelõtték. 

- Végignézted? – kérdezek rá élesen. Az nem jelent jót.

- Mi mást kellett volna tennem?  

- Mit kerestél egyáltalán ott?

- Várakoztam, de eleve nem az a lényeg, hogy én mit kerestem ott – dehogynem, ez is fontos.

- Jó veled beszélgetni... Mibõl gondolod, hogy annak az incidensnek köze van a szívszerelmed eltûnéséhez? – attól, hogy valamit látott, még nem bizonyítja, hogy a pasiját elrabolták, lehet, hogy csak lelépett.

- Nézd ezt... – dobja nekem a telefonját és én kíváncsian bele is mászok a készülékbe. Míg Ness a teájával foglalkozik, én végigböngészem az üzeneteket, a fényképet az épületrõl, a hívásnaplót, és ez tényleg nem fest bizalom gerjesztõen. Találok pár közös képet is Johannesrõl és az õ Nigelként nevezett bájgúnárról. Olcsó utánzatom csupán a fickó. Komolyan? Ez lenne a pasi, akivel összejött?

- Jutottál valamire? – kérdez, mire befejezem a leskelõdést.

- Nem – eltolom a telefont.

- Jó… Elmegyek abba a raktárépületbe.

- Mész te a francokat – fejezem ki a véleményem finoman.

- Van jobb ötleted?

- Ennél csak jobb van.

- Nem gyõztél meg. Jössz vagy maradsz, a te döntésed, hogy hajlandó vagy-e segíteni nekem a továbbiakban is. 

Vegyes érzelmekkel pakolok Ness lakásában, csupán pár napra dobálok neki ruhákat pár kisebb táskába, amit találok. Amikor ideértünk és én bejöttem, örültem, hogy kint marad, direkt nem is kérdeztem, velem jön-e. Egyrészt, mert arra számítottam, hogy a lakásban talán már várnak rá, de ennek kint és a hallban sem láttam nyomát. A lakásban csak két ember illatát érzem, Nessét és azét a piócáét. Idegenek kizárva, ami azért furcsa. Ha én lennék az üldözõk helyében, minimum felforgatnám a lakást, lehetséges elrejtett bizonyítékok után kutatva, elhelyeznék pár rejtett kamerát, vagy poloskát. De itt semmi ilyesmi nincs, minden érintetlen. Különös.

Megrázom a fejem, igyekszem kizárni a mérgem, amit a vetélytársam illata okoz, de nem lesz sokáig az övé, ezt garantálom. Soha nem is volt az, csupán „kölcsönben” lehet nála, amíg Ness nem tér észhez.

Ahogy az ajtót akarom becsukni végül magam mögött, egy fiatal csitri áll le velem beszélgetni. Mitagadás, gyönyörû dekoltázsa van, két szép sárgadinnye, amibe nagyon szívesen beleharapnék, persze csak egyszer, nem terveznék hosszabb távra.

- Szia, te ki vagy? – kérdez csillogó szemekkel, vágy illata száll fel a levegõben.

- Csak egy régi barát, és te, csinibaba?

- Barby – dobja hátra a haját. – Mondd, te is olyan vagy mint õk – biccent az ajtóra - vagy a nõket szereted?

- Az attól függ, mit adhat nekem az illetõ – vigyorodom el, és mitagadás, tetszik a látvány.

- Hát, én tudnék neked mutatni pár szépet… - csábít.

- Azt nem kétlem – pillantok gyönyörû melleire, amit csak még jobban kidomborít. Hallom a közeledõ lépteket, ahogy a düh és a féltékenység szikrázását is a levegõben. Ettõl csak még jobban bedobom magam, hiszen Ness Nigellel van, elvileg, akkor miért is érzem úgy, hogy a szemeivel fel tudna engem nyársalni? Csak még jobban bosszantani akarom, nekem is lehet másokkal flörtölni, még egy-egy numera is belefér, külön élvezem a fagyi visszanyal esetet. Tetszik Ness dühös pillantása, duzzogva lebiggyesztett szája, szinte ordít róla a féltékenység, imádom ezt! Elõre hajolok a lányhoz és a fülébe súgok.

- Én is tudnék mutatni pár nyalánkságot – a nyalánkságot szót érzékien megnyomom. A nõ is felkacag.

- Indulunk végre? – csattan fel Ness.

Csak, hogy ingereljem, még Barby fülébe súgok.

- Van egy kis dolgom, de megejthetünk valamikor egy randit – a lány sem ellenkezik.

- Nálad a kulcs, Nessy. Szállj be nyugodtan, majd megyek én is – fordítok némi tettetett figyelmet a drágára is.

- Ettõl tartok én is – morog, mint egy medve.

- Hogy megyek..? – nevetek fel.

- Hogy majd... – javít ki, nyilván azt hiszi, én bárhol, bármilyen körülmények között képes vagyok a szexre. Ez hízelgõ és talán némi valóságalapja is van, de na.

- Ne légy ennyire türelmetlen, addig tedd be a kocsiba a táskákat. Elvégre a tieid mind. 

Ha a pillantással ölni lehetne, Ness már megnyúzott volna elevenen. Barby felnevet és úgy hiszi, zöld utat kapott, mert csak közelebb simul hozzám.

- Tudod mit, Misha? Bekaphatod  - maga köré fonja a karjait, és kicsit mintha elárult lenne a pillantása.

Felhúzom a szemöldököm, egyrészt, mert élvezem, hogy féltékeny, másrészt mert kettõnk közül épp nekem lenne jogom elárultnak lenni.

- Az már párszor megtörtént, de neked más kellett – szúrok oda, mire Ness szeme fenyegetõen felvillan.

- Kezdem sajnálni, hogy hozzád fordultam segítségért! – fúj, mint egy felborzolt hátú macska.

- Most miért vagy kiakadva? Neked lehet másvalakid, de nekem nem? Kicsit túl sokat képzelsz magadról.

Legszívesebben pofon csapna, de a szomszéd miatt fékezi magát, sértõdötten felkapja a táskáit és elviharzik, egy olyan pillantást küld a Barby felé, hogy még én is megrettennék, aztán eltûnik a látószögünkbõl. Még idebent is hallom, ahogy becsapja a kocsiajtót.

Felsóhajtok és végigsomítom a lány arcát.

- Mennem kell, van egy kis dolgunk, de ha mindennek vége, ezt akár folytathatjuk is.

Barby lelkesen belemegy, bár roppant mód sajnálja, hogy nekem egy hisztis primadonnát kell követnem.

Beszállok a kocsi sofõrülésére és elég egy oldalpillantást vetnem Nessre. Duzzogva bámul ki az ablakon, keze lába keresztbe, elzárkózva.

- Nem is az eseted – morog, mire csak elvigyorodom.

- Te sem voltál az, amíg nem találkoztunk.

- Miért, milyen volt az eseted?

Vállat vonok. Ez nálunk mindegy, mert lehet, hogy egy olyan párt találunk, aki homlok egyenesen más, mint akikkel addig randiztunk.

- Te haza – mutatok rá. – Nekem van egy kis dolgom.

- A raktárhoz mész? – támad fel az érdeklõdése és hajol is közelebb hozzám.

- Többek között – ismerem el.

- Veled megyek!

- Nem jöhetsz.

- Ezt már megbeszéltük!

- Ness, errõl nem nyitok vitát. Azért nem kérdeztem meg, be akarsz-e jönni, mert tartottam attól, hogy a lakásodban várnak rád.

Csodálkozva nyílik el a szája és lázasan próbálja az agya feldolgozni az információt.

- De nem volt ott senki. A lakásban nem volt semmi jele idegenkezûségnek, nem járt ott senki. Ez gyanús, mert ha a helyükben lennék, minimum elrejtett bizonyítékok után kutatnék, feltennék pár kamerát, esetleg ott várnék, hogy felbukkanj. Ha el is indult érted a pióca a munkába, akkor út közben érhette a baj, és mivel egy orvost valaki lelõtt hidegvérrel, akkor nem kezdõkkel van dolgunk. Biztosak lehetnek benne, hogy oda fogsz menni a raktárhoz. Ha most odarohanunk, minden hátvéd nélkül, akkor végünk van, mert még én is kevés leszek ahhoz, hogy megvédjelek.

- Kihez akarsz fordulni? Ha a rendõrségre, akkor Nigelt… – tiltakozna, mire rámorgok.

- Te fordultál hozzám! Akkor fogadd el, hogy az én szabályaim szerint játszunk. Te azt teszed, amit mondok neked, vita nélkül, ha életben akarod visszakapni a bájgúnárt és túl akarod élni ezt a kalamajkát, amibe keverted magad! Elmegyek pár helyre, te addig otthon maradsz, bezárod magadra az ajtót és megvársz, nincs magán akció.

- Jó – fúj egyet, kieresztve az eddig benn tartott levegõt.

Látom rajta, hogy szíve szerint vitatkozna, de tudja, hogy nekem van igazam. Veszélyes alakokkal keveredett játékba és volt elég okos, hogy egy még veszélyesebb alakhoz fordult. Bár tigris vagyok és sokat tudok, egyedül még én is kevés vagyok ehhez a játékhoz. Szükségem van pár „barátra” akik fedezik a hátamat. Egy két napot igénybe fog venni a felkészülés, ez attól függ, amit majd a raktárnál kiszimatolok. Nem cselekedhetek elhamarkodottan.

A piros lámpánál megállok, Ness pedig ezt a pillanatot választja, hogy kiszakítson a néma tervezésbõl.

- Misha?

- Hm? – fordulok felé.

- Tényleg tetszett neked az a lány? – szándékosan nem néz rám.

- Egy éjszakára elmegy, de többre? Nem – rázom a fejem.

Egy perc múlva újra megszólal.

- Eszembe sem jutott, hogy várhatnak engem otthon…

- Ezért kell kivételesen mindenben engedelmeskedned nekem – felsóhajtok, majd a következõ lámpánál felé fordulok. – Mindent el fogok követni, ami módomban áll, hogy megússzuk ép bõrrel ezt a kalandot, de a legtöbbet azzal segíted, ha bízol bennem.

- Bízom – motyogja halkan. – Csak össze vagyok zavarodva.

Erre nem mondok semmit, csak újra az utat figyelem. Megállok az egyik út szélén, kipattanok a kocsiból és megvárom, míg Ness a volánhoz mászik.

- Ígérd meg, hogy egyenesen haza mész, és megvársz engem – könyökölök a lehúzott ablakra.

- Nehéz lesz, de igen, megígérem – tudom, hogy nem hazudik, haza fog menni és vár.

- Amit mondtam, komolyan mondtam. Segítek, de több segítség kell. Ne tégy semmit elhamarkodottan, várj meg engem otthon.

- Mikor jössz? – szemei tele néma aggodalommal.

- Sietek – ígérem.

Azzal elhúzódom, figyelem, ahogy gyújtást ad és elindul hazafelé a kocsival. Addig nézek utána, míg eltûnik a látótérbõl, aztán az egyik kaszinó felé veszem az irányt. Puccos hely, az a fajta, ahová a mocskosul gazdagok járnak, még pár extra szolgáltatást is igénybe lehet itt venni.

Zárva, de nekem az nem jelent semmit, benyitok és a biztonsági õr egybõl fel is tartóztat.

- Zárva vagyunk.

- A fõnököd keresem.

- Nincs itt.

- De igen, itt van – érzem azt a méregdrága parfümjét. – Menj, szólj neki, hogy a tigris keresi.

Furán néz rám, de elszalad a fõnökéhez. Pillantásom végigvezetem a helyen, ismerem, mint a tenyerem, hisz egy ideig én is itt dolgoztam fiatalabb koromban biztonsági õr és kidobó fiúként. Gyönyörû táncosnõk pillognak felém, falatnyi bikiniben, a kaszinónak egyik része a hivatott szolgáltatást biztosítja, a klub része pedig az extrákat kínálja. Nem kell sokat várnom, alig fél perc alatt jön is a volt fõnököm, elegáns öltönyben, mint mindig. Ötvenes éveit tapossa, korábban vékony volt, most némi pocakot eresztett, szõke haja most is divatosan nyírt, kék szemeiben csillog az értelem.

- No, fene, micsoda látogató! – tárja szét a karjait egy atyai ölelésre, amit elfogadok. – Mi járatban vagy, kistigris?

- Beszélni szeretnék veled.

- Hm, ez sosem jelent jót. Gyere az irodámba, egy pohárka mellett elregélheted a Papának, mi bántja a lelked.

Végigmegyünk a hátsó folyosón, fel a lépcsõn, egyenesen a luxus irodába. Míg lent mindent a kék és a galaxist idézõ csillagok, minták dominálnak, itt a fekete és a piros. Piros falak, szõnyegek, fekete bútorok és padló.

- Csüccsenj le! – ül az egyik bõrkanapéra, míg én vele szemben.

Tapsol egyet, mire egy bikinibe öltözött csinos vörös libben be egy tálcával, rajta két pohár skót whiskyvel. Megvárom, míg kettesben maradunk és megízlelem a finom italt. Papa is így tesz, aztán nyelvével csettint.

- Hogy vagy mostanság? Csak nem meguntad a farigcsálást és meggondoltad magad? Visszajönnél hozzám dolgozni? Az ajánlatom még mindig áll, te lennél az egyik legfontosabb személyi testõröm.

- Köszönöm, de nem emiatt vagyok itt – hárítom el.

- Kár – ajkait lebiggyeszti. – Akkor hát miért nézel ki úgy, mint, aki citromba harapott?

- Belekeveredtem egy kis zûrbe és segítségre lenne szükségem – térek a tárgyra, mert sosem szerette, ha húzzuk az idõt.

- Hmm, jó nagy zûr lehet, ha hozzám fordulsz.

- Inkább bonyolult – sóhajtok fel. – Amikor elváltak útjaink, azt mondtad, tartozol nekem és bármikor behajthatom.

Bólint.

- Igen, emlékszem, szóval, ki akar kinyírni?

- Nem engem, hanem a párom.

- A szõke egérke? – lepõdik meg. – Azt hittem, hogy vele már vége – kortyol az italába. – Mikor is szakítottál vele? Három, négy éve?

- Három, de ezt honnan tudod? – sandítok rá, már rég elváltak útjaink akkor, amikor szakítottam Nessyvel.

- Tudod hogy van ez, Papa szereti figyelemmel kísérni a kedvencei sorsát – legyint. - Meséld el a sztorit.

Veszek egy nagy levegõt és mindenrõl beszámolok, hogy Nessy látott egy gyilkosságot, az eset körülményeit a kórházban, Nigel elrablását, azt, hogy Ness a segítségemet kérte és a tapasztalatokat a lakásával kapcsolatban. Papa figyelmesen hallgat, idõnként bólint, és mire a végére érek a mesémnek, a poharaink is kiürülnek.

- Szép kis slamasztikában vagy, öregem – bólint elismerõen. – Az a kis csibe összetöri a szíved, aztán amikor forró lesz a lába alatt a talaj, egybõl hozzád lohol, te meg vagy akkora marha, hogy hanyatt homlok sietsz a megmentésére, mint valami szõke herceg a fehér lovon.

- Ez a helyzet – tárom szét a kezeimet.

- Ha mindez igaz, amit elmondtál, az egérke valóban nagy bajban van. Az ilyen fickók nem szórakoznak, nagyszerû harcos vagy, hisz jól kiképeztelek, de egyedül nem sokra mész. Jól tetted, hogy segítséget kérsz, mindig is okos fiú voltál – a tekintete kicsit elréved. – Még a mai napig emlékszem arra a kis kölyökre, aki betört a kaszinómba, hogy lopjon tõlem.

Elmosolyodom az emlékre.

- Igen, bár én utólag nem neveztem szerencsésnek a találkozást.

- Még csak a rendõröket sem hívtam rád – hökken meg.

- De úgy elvertetek, hogy két napig meg se bírtam mozdulni – nevetek fel.

- Valahogy meg kellett leckéztetni – von vállat. – De aztán nekem dolgoztál és tegyük hozzá, hogy jól gondodat viseltem.

- Ha ez azt jelenti, hogy loptam, csaltam, hazudtam, illetve verekedtem, akkor igen – bólogatok.

- Szemtelen kölyök! – vigyorog bosszankodva. – De jól megfizettelek. Apropó, haragudnom kéne a szöszire, amiért miatta döntöttél úgy, hogy elhagysz minket.

- Már ért a dolog egy ideje, Nessy csak az utolsó csepp volt, új életet akartam kezdeni vele.

- Jól alakult – kárörvend.

- Nem jött össze, de az asztalos és ácsmunkák remekül bejöttek.

- Igen, emlékszem mit össze könyörögtél, hogy elmehess megtanulni a szakmákat – nosztalgiázik. – De ha téged ez a munka boldoggá tesz – tárja szét a karjait. – Rendben, mivel annak idején megmentetted az életemet, most én is segítek megvédeni a te Nessydet.

Hálásan nézek Papára, aki valójában nem az apám, de hosszú ideig az volt. Tizennégy voltam, amikor betörtem az egyik kaszinójába, és ugyan megkaptam érte a magamét, mégis munkát adott nekem. Pénzelte a taníttatásomat, beíratott harcmûvészetekre, segített kamatoztatni az alakváltó képességeimet. Apaként viselkedett velem, még annak ellenére is, hogy amiket tettem, az többnyire kívül esett a törvényeken. Mielõtt megismertem Nessyt, megmentettem az életét egy alkalommal, amikor az egyik vetélytársa bérgyilkost küldött rá. Aztán, amikor találkoztam Johannessel, úgy döntöttem, kiszállok. Új életet akartam kezdeni vele, az élet napos oldalán, Papa pedig elengedett, a tartozását pedig nem felejtette el.

Nem maradok sokáig, megígéri, hogy elintéz pár telefont, körbekérdezõsködik, és amint elrendezi a dolgokat, telefonál. Úgy terveztem, hogy még a raktárhoz is elugrom, de Papa óvaint tõle. Holnapra megbeszélünk egy találkozót, ahová odaküldi az egyik emberét, aki jó barátom is volt, szinte testvérem a bandában. Ketten félelmetes párost alkottunk, holnap körbekémleljük azt a bizonyos helyet, ahol Nigelt tartják fogva. Sajnos nincs más választásom. Nessynek azt mondtam, kövesse az utasításaim, most nekem is követnem kell Papáét, hogy segítsen.

Elköszönök tõle és kint fogok egy taxit, a falu határáig vitetem magam, onnan pedig gyalog teszem meg a távot a házamig.

Minden csöndes, Ness kocsija a ház mögött áll, õ maga pedig odabent a kanapén ücsörög, felhúzott lábakkal, egy teásbögrét szorongatva.

- Megjöttél? – csillannak fel a szemei. – Mi volt? Ott van Nigel?

- Nem mentem a raktárhoz – felelem az igazsághoz híven. A kanapéhoz megyek és leülve hátradöntöm fejem, arcomat megdörzsölöm a tenyeremmel. – Holnap egy másik alakváltóval körbeszimatolunk, õ egy sólyom, nehezebb észrevenni, mint egy bazi nagy tigrist.

- Hol jártál? – nem felelek azonnal, így elõre hajol és megérinti a kezemet. – Misha, kihez mentél? – kérdez, mire behunyom a szemem.

- Papához.

- Basszus – nyög fel. Tudja, ki õ, hiszen ismeri a múltamat. – Ennyit nem ér az egész, hagyd inkább, majd megoldom máshogy…

- Ezt már nem csinálhatjuk vissza – fordítom felé a fejem. – Papa elkezdett szervezkedni, megtaláljuk a módját, hogy felkészülten csaphassunk le, megmentjük Nigelt és bebiztosítjuk, hogy ne bánthassanak többé, de ahhoz, hogy minden szálat elvarrjunk, kicsit ravaszabb és hosszabb tervezés kell.

- Értékelem, hogy segítesz, de ne rugaszkodjunk el a valóságtól, ha megkérhetlek rá – bosszankodik.

- Miért hozzám jöttél? – kérdezem újra.

- Már mondtam...

- Na, ne nevettess, Nessy. Ismerlek, megoldottad volna a problémád, szóval...? – tudni akarom, miért hozzám rohant igazából. De belül azt hiszem, tudom, csak nem ismeri el.

Egyszerûen vállat von.

- Baj az, ha te jutottál elsõként eszembe?

Nem bírom és nem is akarom elfojtani az elégedett vigyoromat.

- Mindig is az õszinteségedet értékeltem a legnagyobbra, Nessy.

Míg én elpakolok, látszatra tudomást sem veszek róla, pedig a jelenlétével minden egyes idegszálam tisztában van. Akkor is segítenék neki, ha nem kért volna, nem tudom elviselni a gondolatát annak, hogy baja essen. Fejét lehajtva folyik szét a széken, amit azt hiszem, most már sosem fogok eladni. Ha kell neki egy szék, amire lerogyhat, hogy megtartsa a súlyát a bánat idején, akkor az övé. Hamar elrámolok, elég fáradt, itt az ideje nyugovóra térni, most már úgysem tehetnénk semmit, ha el is mondana mindent, és én elrohannék, nem érnék oda idõben, márpedig az éjszaka a legjobb barátom a vadászathoz. Kitárom az ajtót, mire a beszökõ hidegre õ is összerezzen.

- Kelj fel onnan, aztán indíts befele – kitámasztom neki a lábammal az ajtót.

Morog, tudom, hogy utálja, ha valaki parancsolgat neki, de ez valahogy nem izgat. Szüksége van rám, ezért nyugodtan bosszanthatom egy kicsit. Három éve elhajtott, egy kis élvezet nekem is kijár. Õ talán ki tudott gyomlálni az életébõl, de én nem voltam képes rá. Párosodtam vele, akár akartam, akár nem, ez lett a kapcsolatunk veszte. Elmehet, ha akar, összejöhet mással – nem kis bosszúságomra. – de én örökre az övé maradok, míg õ az enyém. Nagyon fiatal volt még, mikor a kapcsolatunk elérte a tetõfokát, ez megrémítette õt. Talán, most három év után már rájön, hogy mit veszítettünk.

Ismeri a járást, nem sok minden változott, sõt, szinte semmi, mindent úgy hagytam, ahogy õ elment. Hagyom, hogy körbejárjon a házban, a ruháimat bedobom a fürdõbe, õt pedig követem a hálószobába. Épp olyan, mint ahogy itt hagyta.

- Zavarok? – érdeklõdöm a saját hálószobámban.

- Nem, maradj csak nyugodtan – simít végig az egyik új ingemen. Sajnos az ingek fogyó eszközök nálam.

- Elmondjam a részleteket? – fordul felém, hátát a szekrénynek dönti, de a kényszeredett vigyorom látva száját húzza. Nem, ma éjjel már nem.

- Ráérünk, késõre jár. Holnap lesz idõd elregélni részletesen mindent.

- Mennyire óhajtod részletesen? – vigyorodik el a kis mocsok.

- A segítségemet várod... – figyelmeztetem.

- Szóval ne pengessem nálad a húrokat – bólint megértõn.

- Megváltoztál – csóválom meg a fejem. Ez már nem az a Nessy, akit ismertem, az én Nessym bárhol és bármikor képes volt ellenkezni velem, az apró vitáktól az ordítozásig is ment, és több pofont kaptam tõle, mint amennyit anyámtól kaptam valaha és még van képe engem erõszakosnak hívni! Hiányzik ez az idõ, az én Nessym akarom, nem ezt a halvány árnyékot, azt a Nesst, aki küzd, kimutatja a karmait és visszaharap.

- Három év akárhonnan nézzük is hosszú idõ – valóban az. - Megyek és fõzök teát – suttog.

Mozgásteret hagyok neki, pontosan hallom, ahogy lemegy a konyhába. Tudja, hol találja a teát, én nem iszom, mindig csak ösztönösen veszek egy dobozzal minden vásárlásnál, aztán sorra ki is dobom õket. Errõl az egy szokásról képtelen voltam lemondani, annyira az agyamba és a vérembe vésõdött, hogy automatikus lett. Lemegyek és meglátom, hogy egy ingatag sámlin nyújtózkodik fölfelé.

- Le fogsz onnan esni – közlöm, de ismerem már annyira, hogy ne hallgasson rám.

- Te csak ne félts – sziszeg rám, továbbra is nyújtózva.

Aztán megtörténik a baj, a sámli megbillen, megtehetném, hogy reflexbõl elkapom, de nem teszem, ha nem hallgatott rám, viselje a következményét.

- Én szóltam – mosolygom szórakozottan. - Na, most jobb?

- Fogd be – sziszeg, ahogy a karját dörzsöli, önerõbõl feltápászkodik és mérgesen belerúg a sámliba.

- Bántott az téged? – kuncogok fel.

- Azt mondtam fogd be! – morog, a teát nem sikerült megkaparintania, tehetetlenül bámul fel a szekrény tetejére.

Nesztelenül mellé lépek és felemelve a karom egy pillanat alatt leemelem neki, pont a kedvencét. A kezébe nyomom, majd a hûtõhöz lépve belenézek, mi van valami ehetõ.

- Ettél már?

- Nem – feleli, mikor visszanézek, még mindig a dobozt nézi a kezében, gyanakodva figyeli a lejárati dátumot, de ezt talán a múlthéten vettem. – Rászoktál a teára?

- Nem szeretem – felelem, mire kiveszek neki egy doboz tojást és némi bacont hozzádarabolva omlettet készítek a tûzhelyen. Mellettem fájóan ismerõs mozdulatokkal mozog Ness, tudja, hol a kanna, vizet rak fel, két tányért és villákat szed elõ, megterít.

Annyira összeszokottan mozgunk egymás mellett, pár perc múlva már kész az éjjeli vacsora.

Leülünk egymással szemben, de én csak pár falatot eszem, inkább õt nézem, ahogy mélyen a gondolataiba merülve vacsorázik.

- Ness? – simítom meg a lábát a lábszárammal az asztal alatt, finoman noszogatva.

- Hm? – pillant rám, fáradt, kimerült és az idegei is kocsányon lógnak.

- Edd ezt meg, és menj zuhanyozni.

- Nem akarok… Majd reggel – rázza a fejét de én rámorgok.

- Ha kell, akkor beállok veled a zuhany alá, de akkor is lefürdesz. Nem engedlek úgy az ágyamba, hogy annak a másiknak a szagát viseled. Beszennyezi az ágynemûmet.

- Paraszt vagy! – morog rám. – Nem annak, hanem neki.

A hirtelen feltámadó haragja elég energiát ad neki ahhoz, hogy megegye a vacsoráját, elkortyolja a teát és sértõdötten felmenjen fürödni.

A mosatlant csak a mosogatóba rakom, most lusta vagyok elmosni, a hálószobában egy tiszta pólómat dobom az ágyra, hogy abban aludjon, és kis kutakodás után még az egyik alsónadrágját is megtalálom, amit itt felejtett. Azt hiszem, akkor épp a szennyesben volt, a mosás után pedig nem vittem utána.

Mikor kinyílik a fürdõ ajtaja, én a folyosón várom, karba tett kezekkel és lábakkal dõlök a falnak.

- Tiéd a háló, hagytam ott neked alvóst – mormogom, tekintetem végigsiklik karcsú alakján, a köntösöm alatt. Az én tigrismintás köntösöm túl nagy rá, ezért szorosan tekeri maga köré duplán a szárnyait.

- Oké. Jó éjt – bólint felém és eltrappol mezítláb a hálószobába. A haját nem mosta meg, csak feltûzte, engedi láttatni gyönyörû nyakát, amit legszívesebben végigharapdálnék.

Odalent a kanapén hallom, ahogy fent motoszkál, aztán minden elcsendesedik.

Minden idegszálam megfeszül a testemben, kipattannak a szemeim, érzem a félelem maró illatát a házban. Az ágyam odafenn a galérián átengedtem Nessynek, én lekényszerültem ugyan a kanapéra, de a halk nyöszörgések felszólítottak a lépcsõn. A talpam semmi zajt nem csap, megtanultam már idejekorán nesztelenül járni. A hold gyér fénnyel világít be az ablakon, egy normális ember ebbõl nem látna sokat még talán körvonalakat jó esetben. Én viszont látok a sötétben, az ágy szélén, a takaróba tekeredve pillantom meg Nessyt, mellkasa zihál, nyüszög és forgolódik, arany haja szétterül a párnámon. Ez nem a kellemes álomfajta, hanem egy rémálom. Összeráncolom a homlokom és feltérdelve az ágyra megrázom a vállát.

- Nessy! Ébredj!

Érintésemre felkiált, szemei kipattannak, ijedten csúszik fel, hogy beépüljön az ágy támlájába.

- Ne bánts!

- Ness! – mordulok rá mély torokhangon, mire összerezzen és a szemembe bámul. A légzése a riadt kismadáréból nagyon lassan kezd egyenletessé válni. Nagyot nyel.

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, én csak…

- Rosszat álmodtál – fejezem be helyette.

- Igen – bólint. – Elfelejtettem, hogy világít a szemed…

- Az éjjeli lámpa ott van az éjjeli szekrényen tõled balra épp karnyújtásnyira – navigálom a kezét, mire egy kattanással halvány fény ûzi el a sötétséget. Az én pólómat viseli hálóingként, a haja kócos, ujjaival csak még jobban szétzilálja a tincseit. Zaklatott, nyugtalan, nincs biztonságérzete.

- Elmondod mit álmodtál? – ülök le az ágyra.

- Azt hogy…. meggyilkoltak – temeti arcát tenyereibe, vállai megrázkódnak.

- Kit?

- Engem. Sikítani akartam… De nem jött ki hang a torkomon – remeg a hangja sós könny illata száll fel. Keserûn felnevet. – Azt mondtam neked, hogy megfojtasz a túlzott védelmezõ ösztönöddel… És tessék, most, hogy beüt a baj, nem itt vagyok? – elszégyelli magát.

Mit se törõdve a formaságokkal, egyszerûen feltérdelek az ágyra és tarkóját megszorítva egy forró, fülledt csókkal hallgattatom el, azzal a fajtával, amivel mindig elértem, hogy két perc alatt kitárulkozzon nekem. Túl nagy a csábítás, belenyög a csókba, de most kevésbé ellenkezik, mint lent a mûhelyben. Nyelvem végigfuttatom alsó ajkán, bebocsátást nyerek és a nyelvét egy forró keringõre hívom. Teste megremeg, a félelmet és a könnyeket a kéj összetéveszthetetlen illata váltja fel, pár ruganyos mozdulattal már fölötte fekszem, vágyik az érintés és a biztonság után, amit a karjaimban meg is kap. Ismerem a szája minden milliméterét de most lustán újra feltérképezem, egyik kezemmel vándorútra indulok a felsõtestén, a pólón keresztül megcsípem a mellbimbóját, mire felnyikkan, a szíve egyre hevesebben ver, aztán egész a póló aljáig siklik a kezem, ami fedetlen combjain ér véget. Csak egy egyszerû simuló alsónadrágot visel alatta, ujjaimat lassan bebújtatom a póló anyaga alá, apró köröket írva le a hasán, majd fölfelé haladva a mellkasán. Apró nyüszítést hallat, ahogy mutatóujjammal az egyik kemény bimbó körül játszom, elszakadva szájától õ hátrahajtja a fejét így lecsapok érzékeny nyakára. Hosszan végignyalom nyakszirtjét, finoman bõrébe harapok a fogaim közé csippentve egy pici felületet. Megrándul, a nyaka az egyik legérzékenyebb erogén zónája, nyalogatom, csókolgatom és finoman harapdálom. Nem mutat ellenkezést, ha valamihez, ahhoz nagyon értettem, hogy semmi másra ne gondoljon, csak rám. Elszakadva a nyakától lejjebb ereszkedtem valamivel, felhúztam a pólóját majdnem a nyakáig és nyelvemmel váltom fel az ujjamat a kemény mellbimbón. Édes hangjától dorombolni támad kedvem, játékosan megpöckölöm a nyelvemmel, majd megszívom. Ujjai a hajamba túrnak, lábait szemérmetlenül tárja szét és én közéjük fészkelem magam, olyan kemény, mint én.

- Nnnhh… Mi… Misha ezt… ahhh…. nem kéne… - próbál meg halványan és erõtlenül ellenkezni, de nem nagyon sikerül neki. A vágy olyan elemi erõvel tör rá, hogy az minden érzékemet betölti és az õrületbe kerget.

Megállás nélkül ostromlom érzékeny pontjait, míg a szabad kezem combjára simítom, majd megcirógatva az érzékeny belsõ felét pont a két láb találkozásához érek. Hangos nyögés szakad fel belõle, szemeit összeszorítja, odalent szinte fájdalmasan lüktet, ordít a kielégülésért.

- Mit szeretnél? – lehelem a fülébe és finoman megharapom a fülcimpáját.

Nem mozgatom a kezem, csak ott tartom, mire a drága csípõjét megemelve dörgöli magát a kezemhez.

- Kérlek… kérlek… - zihálja közel a csúcshoz, a fülét harapdálom, míg a kezemmel végre megkegyelmezek neki és átsegítem õt azon a bizonyos határon. Háta ívbe feszül és egy hangos nyögéssel éri el a csúcsot. Ezt követõen elvigyorodom, hiszen a srácot, mintha fejbe vágtam volna, elalszik. Elhúzom a kezem és visszarendezem a hálóruháját, külön szórakozva azon, hogy majd reggel mehet alsót mosni. Ha szerencsém van, azt fogja hinni, hogy álmodott nekem pedig nem áll szándékomban ennek ellent mondani. Hadd gondolja csak, hogy álmában együtt volt velem.

Nekem viszont most muszáj kimennem a házból a hideg levegõre, odakint alakot váltva elmegyek futni, hogy a felhalmozódott feszültséget levezessem. Szükségem van arra, hogy kicsit távolabb kerüljek tõle.

Reggel kávét szürcsölgetve ülök a konyhaasztalnál, mikor lebotorkál, úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy ruhát cserélt, az én egyik fekete ingem viseli, ami a combja közepéig ér.

- Jó reggelt – köszönök neki, mire zavartan pillog rám, elpirulva.

- Neked is – automatikusan megy teát fõzni, a filteres dobozt otthagytuk tegnap a pulton. – Figyelj?

- Hm? – pillantok rá a csészém fölött.

- Ugye nem jöttél fel tegnap éjszaka? – ráncolta a homlokát gyanakodva.

- Nem – hazudom szemrebbenés nélkül. – Habár közel álltam hozzá.

- Miért? – szûkíti össze a szemeit.

- Mert módfelett érdekes hangokat adtál ki… - vigyorodom el, gonosz kis fénnyel a szemimben. – Csak nem velem álmodtál?

- Rohadj meg – közli negédesen.

Van valami megmagyarázhatatlanul lenyûgözõ abban, ahogy egy vastag farönkbõl mit ki nem hozhat az ember? Egy kis gyalulás, fûrészelés, vágás és csiszolás mire nem képes, figyelni, hogy a durva göcsörtös fa egy gyönyörû macska alakját veszi fel, ajkamon halvány mosollyal figyelem a majdnem kész mûvet, borostyán szemem elégedetten csillog, felpillantok az órára, ami már majdnem éjfélt üt. Lustán nyújtózom el és ropogtató fejkörzést végzek. Jólesõ sóhaj szakad fel torkomból, órák óta csak faragok, teljesen elmacskásodtak az izmaim.

Mozdulat közben megállok, a tarkómon feláll a szõr, közeledik valaki, inkább érzem, mint hallom. Az út irányába nézek, még messze jár, ide tart. Mindeddig csak egyetlen valakire reagált a testem még mérföldes távolságokból is. Ösztönösen tudom, hogy ki jön felém, de az elmém aligha hiszi el.

Ruganyosan kelek fel a kis székrõl, kisétálok a nyirkos hidegbe, bakancsom alatt ropog a fagyott avar. Fejem oldalra döntöm, ajkam félmosolyra húzódik. Ujjaimmal megragadom ingem alját és a gombolással mit se törõdve áthúzom a fejemen, fürgén csatolom ki az övemet, még gyorsabban rúgom le a bakancsom. A hideg vékony párát képez a bõrömön, felmordulok az érzésre, teljesen meztelenre vetkõzve a testem megkezdi az átalakulást. A mûvelet fájdalommal jár, de hozzá lehet szokni, a csontjaim ropognak, ahogy más formára nyúlnak. Néhány pillanat csupán, a gerincemen izgalom fut végig, az erdõ felé iramodom, amin keresztül a kanyargós hegyi út vezet felfelé.

Az érzés szédületes, a bundám megóv a hidegtõl, a mancsom alatt érzem a földet, tudom, ki közeleg, ó igen!

Hallom az autó motorjának a berregését, a kerekek bizonytalan fordulatát a csúszós autóúton, lassan vezet, óvatosan. A távolság egyre csökken. Átszáguldok ötszáz métert, majd egy hosszabb, egyenes útszakaszon egyszerûen kisétálok a fák közül az út közepére. Nem váltok alakot, nagymacska maradok, az autó fényszórói és ködlámpája messzire elvilágít, fény csillan a bundámon, az autó sofõrje pedig gyök kettõre veszi vissza a sebességet. Minden izmom pattanásig feszül, a kocsi lassan gurul, két méternyire tõlem megáll. Érzem a levegõben a félelmet és a megilletõdést, de nem látom a fényszórók kereszttüzében. Egy roppant kecses ugrással rugaszkodom el a talajtól, hogy aztán karmaim karistolva érkezzenek meg a motorháztetõn. Fülemet egy nyikkanás üti meg, torkomból mély morgás tör elõ. Nem száll ki, mozdulatlanná dermed, kezei görcsösen markolják a kormánykereket.

Három éve láttam utoljára, amikor üvöltöztünk egymással, hozzám vágta az elsõ kezébe kerülõ dolgot, egy szobanövényt, a cserép hangos reccsenéssel tört szét, ahogy elütöttem és a padlóra zuhant. A fülem még ma is belecseng a hangerõbe, ahogy elküldött engem a halál faágára.

Vajon miért van itt? Mit akarhat? Miért nem száll ki, hogy elmondja? Nem teszek fenyegetõ mozdulatot, sõt, meg sem mozdulok, egész addig, míg kicsit közelebb nem hajol a szélvédõhöz, ekkor a fejemet én is elõre nyújtom, orrunkat egy-két centi, ha elválasztja az üvegtõl és egymástól.

Csodaszép még mindig, azokat a szemeket soha nem lennék képes elfelejteni, ha behunyom a szemeimet még most is kísért, ahogy érintése a bõrömön, illata az orromban, teste az enyém alatt…

Alighanem õ sem felejtett el, a tekintete még most is azt a lenyûgözöttséget tükrözi, amit mindig, ha tigrisként látott engem. Már magában is elképesztõ élmény, ha ez ember egy nagymacska bundájába túrhatja az ujjait, közelrõl találkozhat vele és megússza a találkozást ép bõrrel.

Kezét lassan a kocsi mennyezetébe épített kis lámpához emeli, a belsõ térben fény gyúl, ami megcsillan aranyszõke tincsein, aztán megnyom még egy gombot és a biztonsági zár kipattan az anyósülés felõl. Nem tudom mennyi idõ telt el a farkasszemezés alatt, talán pár másodperc, talán negyed óra, ki tudja és nem is érdekel. Halkan mordulva neki oldalt fordulok és egy huppanással az úton termek. A kocsi eleje, amit eddig lenyomtam a súlyommal, most visszaemelkedik, serényen átalakulok emberré, majd az ajtóhoz lépve feltárom azt. A hely szûkös, ezért össze kell hajtogatnom magam az ülésen, becsukom magam mögött az ajtót, hogy ne szökjön ki annyi meleg. Hajam félre söpröm a szemembõl és Nessy felé fordulok. Karcsú testét kifakult farmer és egy szürke, több számmal nagyobb kapucnis pulóver fedi. Pontosan tudom, mi van azok alatt a ruhák alatt, számtalanszor volt alkalmam feltérképezni minden porcikáját. Az illata ugyanolyan finom, mélyet szippantok a levegõbõl. Bámul engem, nem szól semmit, így féloldalasan elvigyorodom.

- Elvitte a cica a nyelved?

Ez megteszi a hatását, enyhén megrázza megát, hogy kitörjön a bûvöletbõl.

- Szia, Misha – köszön tétován.

- Hello Nessy – köszönök illedelmesen én is, a hangom egy oktávval mélyebbre veszem, szinte búgom a becenevét.

Várom, hogy beszéljen, mégsem jönnek a szájára a szavak. Segítek neki.

- Feltételezem jó okod volt rá, hogy meglátogass – dõlök hátra az ülésen és hosszú lábaim kinyújtom, amíg a hely engedi. Bal karom lazán az ülésének támlájára vetem. – Azok után, hogy olyan csúnyán dobtál, feltételeztem, hogy látni sem akarsz többé.

- Öhm… Izé… A dolgok kicsit… összekuszálódtak körülöttem.

- Komolyan hangzik – elcsípek egy szõke tincset és lassan az ujjamra csavarom.

- Az – vesz mély levegõt. – Én csak… Tudom, hogy a hátad közepére kívánsz, de… Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék.

Félelem csapja meg az orrom és halkan felmordulok, meglepve pillog, elszokott a reakcióimtól.

- Bántott valaki? – szemem veszélyesen villan.

- Nem – rázza meg a fejét, de vigyáz, hogy az ujjam által fogva tartott tincsét ne húzza meg. – Vagyis… Nem annyira engem.

Szemöldököm felszökik, még egyszer végigfuttatom szemeim az arcán a lámpafényben. Szemei alatt fekete táskák, kimerült. Nem itt kellene ezt megbeszélnünk. Rövid mérlegelés után elengedem a tincsét, kinyitom az ajtót és a kocsit megkerülve a sofõr üléshez megyek. Feltépem az ajtaját, mire kerekre tágult szemekkel pillog fel rám.

- Ülj át – adom ki az utasítást, mire kicsatolja az övét és átmászik az anyós ülésre, ahol az elõbb még én voltam. Beülök a helyére és a kocsit mozgásba hozom. Én már nem vagyok az a csiga sofõr, magabiztosan lépek a gázpedálra és viszem fel magunkat a faluba, azon is keresztül az én kis tanyámra. Idõrõl idõre magamon érzem Nessy pillantását, ahogy az éles szaglásommal a fel-feltámadó vágy hullámait. Belül elégedetten mosolygok a dolgon.

- Nem fázol? – utal az Ádámkosztümre.

- Nem.

Percek alatt leparkolok a házam mögött, hogy a kocsi takarásban legyen, kiszállok és otthagyom a kis egérkét. A mûhely elõtt felszedem a ruháimat, de a mûhelyben már csak a farmert veszem vissza. Itt elég meleg van, kisvártatva megüti a fülem a kocsiajtó csukódás, a bizonytalan léptek, a mûhely üvegajtajának nyikorgó zsanérjai.

- Hûha – pihegi tekintetét végigfuttatva az ácsolt, faragott bútorokon és díszeken. – Még mindig gyönyörû dolgokat készítesz…

Elképedve jár körbe a mûhelyben, minden tárgyat élénken megszemlél, párat még meg is érint, az egyik faragott szekrény ajtaján tenyerével simít végig, a testem megfeszül, ahogy a szememmel követem karcsú ujjait.

- Mi elõl menekülsz? – szakítom ki a révületbõl, miközben felülök a munkaasztalra.

- Ki mondta, hogy menekülök? – fordul felém, haja lebben a mozdulatra, az illata pedig elkúszik az orromig. Még mindig ugyanazt a dinnyés sampont használja.

- Az éjszaka közepén beállítasz egy veszélyes tigrishez, dacolva azzal, hogy foglak fogadni. Nem vagyok hülye, szóval? Mibe keveredtél?

Karba fonom a kezeim, bicepszeim megfeszülnek, Nessy arca másodpercek alatt sötétedik el, lassan ül le az egyik szarvas mintás kész székre, mélyet sóhajt, arcát összegörnyedve tenyerébe temeti.

- Nagy bajba – motyogja. – Én nem csináltam semmit… - felnéz rám, tekintete megértésért könyörög. – Véletlenül voltam rosszkor és rossz helyen!

Elkeseredésére érzem, ahogy a karmaim a bõrömnek feszülnek, ahogy szeretnének elõbújni, állkapcsom megfeszül, figyelek.

- Még mindig ugyanabban a kórházban dolgozom, de kellett a pénz, ezért magán személyekhez is feljártam, nem volt olyan megterhelõ, injekciókat beadni, gyógyszert kiadagolni egy hétre, ellenõrizni az alapvetõ értékeket, mint vérnyomás, ilyesmi… De láttam valamit, amit nem kellett volna és most… Most el akarnak tenni láb alól – öleli át magát. – Nigelt már elkapták, azt mondták, ha nem adom fel magam önként, akkor…

Nem fejezi be, de a ki nem mondott szavak ott lógnak a levegõben.

- Nigel? – a hangom színtelen.

- A párom – leheli gyengén.

Olyan apró, kicsi és törékeny, ahogy azon a széken gubbaszt. Egyszerre morogni akarok rá, mert már más öleli ezt a puha kis testet, és ugyanakkor meg magamhoz szorítani, éreztetni vele, hogy nincs semmi baj, nem eshet baja mellettem.

- Tehát a legnagyobb szörnyeteghez jöttél, akit csak ismersz – szûröm le a lényeget.

Nessy felnéz rám, könnyfátyolos szemei makacs szikrákat szórnak.

- Tudom, hogy mire gondolsz most!

- Valóban? – vonom fel a szemöldökeim kétkedõn.

- Igen, hogy miért segíts valakinek, aki megbecsüli azt, ami neked nem kellett!

Torkomból mély morgás tör fel, de ettõl õ is felpattan, magabiztosan elém lép, épphogy egy lépésnyi távolságot tartva.

- De ha szerettél engem egy kicsit is, akkor segítesz nekem. Kérlek! Te vagy a legerõsebb és legveszélyesebb lény, akivel valaha találkoztam, a rosszfiúknak esélyük sem lenne ellened! Ez most nem Nigelról szól, hanem rólam! Nem neki segítesz, hanem nekem, szeretem Nigelt és ha a rendõrségre megyek, õ meghal!

A közelsége elemi erõvel hat rám, legszívesebben megragadnám a csípõjénél, felültetném az asztalra és… khm.

- Ne nézz így rám! – fenyeget felborzolva a tollait.

- Hogy nézek? – villannak a macskaszemeim.

- Úgy! – pirul el.

- Hogy? – hajolok közelebb átszelve a kettõnk közötti távolságot. Még mindig kicsike ahhoz képest is, hogy én most ülök, orrunk majdnem összeér, tekintetem az ajkára tapad.

- Fejezd ezt be! – emeli fel a kezét és mutatóujját kimeresztve rám mutat.

Egy hirtelen mozdulattal felé kapok, a fogam hangosan összekoccan, villámgyorsan húzta el arcom elõl a kezét. Döbbent hitetlenkedéssel mered rám.

- Meg akartál harapni?! – az elképedéstõl emelkedõ hangsúllyal von kérdõre.

- Ha akartam volna, már nem lenne ujjad – görbül mosolyra a szám sarka.

Sértõdötten elhátrál tõlem, aztán a haragja elillan, helyét átveszi az elõbbi letargia és kétségbeesés.

- Szóval… Akkor segítesz? – néz fel rám azokkal az ellenállhatatlan kölyökmacska szemeivel. Én vagyok az utolsó reménye, ismeri a képességeimet, tudja, hogy mire számíthat és bízik bennem. Ez a gondolat végigsimít a gerincemen. Nem máshoz fordult, hanem hozzám, tõlem vár támaszt, a régi szeretõje karjába futott. Belém bújik a kisördög.

- Milyen pasid van, ha egy pillanat alatt elintézik, hm? – döntöm oldalra a fejem. – Neki kellene megvédenie téged.

- Nigel sem tökéletes – rándul meg, mintha megütöttem volna. – Kissé macsós, akinek sokszor feleslegesen jár a szája és gyakran meggondolatlan, de rendes srác! – kel a védelmére. – Nem tart engem bezárva, nem követ, nem mondja meg, mikor találkozhatok a barátaimmal…

- Ezzel áltatod magad, amikor mégis az én karomba szaladsz? Érzem a vágyadat, Nessy, le sem tagadhatod, a „párod” bûnözõk túsza és te egy másik férfi után epedsz.

Csatt, egy jól irányzott pofont kapok, amit meg is érdemlek, de felmordulva elkapom a kezét, a sértett, dühös tekintetét ijedt pillantások váltják fel. Egy pillanat múlva már õ ül a munkaasztalon, lábát szétterpesztve lépek hozzá és gyakorlatilag végigfektetem az asztalon, ráhajolok, a szerszámok eléggé nyomhatják a hátát, de nem érdekel, kezeimmel a feje két oldalán támaszkodom meg, hogy aztán a számat az övére szorítsam.

Felnyög a felháborodástól és a meglepõdéstõl, tenyereit a mellkasomra feszíti, úgy próbál meg letolni magáról, viszont az ereje semmi az enyémhez képest, pár másodpercnyi küzdelem után a vágy fûszeres illata tölti meg az orrom, ízlelem ajkait, nyelvemmel bebarangolom szája belsejét a tiltakozó hangok apró nyöszörgésbe csapnak át, a mellkasomon taszigáló kezei gyengéd simításra váltanak, egyik keze átsiklik a hónom alatt, tenyerével a tarkómra simít. Belemorgok a csókba, egyik kezem lassan végigvezetem a testén és combjára szorítok, a körmeim az anyagon keresztül a bõrébe vágnak. Aprót nyikkan, mire elhúzódom tõle pár centire megszakítva a csókot. A tekintete zavart és ködös, arca piros, akár a dinnye belseje.

- Segítek neked, de csak azért, mert az enyém voltál és mindig az is maradsz.

- Ochitaru Reisei, - szólal meg ismét kellemes hangján - várni fogom a napot mikor elveszed az életem! – miért? Miért mondja ezt így? És miért mosolyog? Én ezt nagyon nem értem, zavarodottan menekülök a közelébõl messzebb.

Ez a lány… Tényleg nem egy egyszerû célpont…

***

Támadásom miatt az elkövetkezõ napok minden pillanatában seggében vannak talpnyalói, jelenleg feszülten üldögélek az egyik eldugott sarokban, és várom, hogy végre valahára egyedül hagyják. Beszélnem kell vele. Nem, nem felejtettem el a küldetésem, és akarok ezután csak traccs partikra feljárni a halandók közé, mint ahogy azt Eorg bátyám megjegyezte tegnap, de… Mitsuko akkor is másabb, mint az eddigi célpontjaim, és nem csak isteni volta miatt, semmiképp se tehetem meg vele, hogy egyszerûen elvágom a torkát. Miért? Fogalmam sincs, olyan, mintha egy láthatatlan erõ visszatartana tõle, ilyen még nem fordult velem elõ. Emiatt hajt a kényszer megismerésére.  

Nocsak… Az este talán izgalmasabban fog zajlani, mint az eddigiek, vigyorogva követem, amikor a hold templomi kisegítõje elõtt kell megjelennie. 

Két fehér segédje, és az angyalfiú hozzájuk lépésekor már biztos vagyok abban, jól tettem, hogy vele tartottam, mégis a fekete farkas isten pusmogása miatt majdnem hangosan felröhögök, és leleplezem magam:

- Tudod miért téged választottak farkas istenségnek?  – Mitsuko eddig mindig megérzett, ha túl közel mentem hozzá, szerintem õ is sejti, többen vannak jelen a megbeszélésen, mint ahogy azt tervezte. Mégis… Védõvarázs helyett csak halkan beszél áldozatomhoz, mintha ennyivel elérhetné, hogy ne halljam meg szavait.

- Nem. Annyit meséltek a szüleim, hogy egy nap leszállt közéjük az isten és azt mondta, én leszek a következõ helyette – érdekes téma, kíváncsian figyelem õket. Laikusként is tudom, hogy ez az ok kevés lett volna ahhoz, hogy istenné válasszák.

- Azért választott téged, mivel mikor születtél, akkor a démonok világába a mostani uralkodó testvére Aniox menekülésre kényszerült, mivel bátyja meg akarta õt ölni és az összes létezõ bérgyilkost ráállította.

- Ez, miképp hat ki rám? – igen. Miért kellett ezt felemlegetni?

- Akképp úrnõm, hogy meneküléskor, halálos sebet kapott, és minden titkát, minden szellemi energiáját, minden emlékét egy épp akkor születõ csecsemõre hagyta. – azt a rohadt… Már mindent értek…

- Azt akarjátok mondani, hogy én vagyok az a gyermek, igazam van?

- Igen.

- Hizue akkori ura, megérezte a testedre reagáló és veled összeolvadó erõ lüktetését és elment érted, hogy kitanítson, hogy istenné tegyen. Mert ha isten vagy, akkor a rossz energiáid háttérbe kerülnek, nem uralkodik el rajtad a sötét és így meg tudod magad védeni más démonoktól. – ezért éreztem olyan közelinek az erejét pár napja. És… Emiatt akarja az a szemét megöletni. Nem szeretné, ha valaki szert tenne a testvére erejére, és legyûrné vele. Hmm…  

- Azt mondtátok a démon, titkai… milyen titkok? – gondolom sötétek, és gonoszak, vigyorogva figyelem tovább a beszélgetõk.

- A titok, amiért meg akar öletni a démonok ura. – ohh hogy rohadna meg.

- De mi az a titok? – mindent harapófogóval kell belõle kihúzni?!

- A démonkirály megölésének módja, valamint annak a titka, hogy egy démont, hogy lehet halandóvá változtatni – ejha… Változtatnom kell a tervemen. Ki kell csikarnom belõle ezeket a titkokat valahogy. Amíg meg nem járok ebben sikerrel, védenem kell a többi gyilkostól, akiket utána fog küldeni, ha megunja a várakozást.

- Köszönöm, hogy ezt elmondtátok. Ezért tartotok bezárva az utóbbi napokban? – biztos…

- Pontosan, de látom semmi bajod. Sõt az utóbbi idõben nem történt semmi kirívó, így ha el szeretnél menni bármerre, elõtte csak szólj, kérlek – tökéletes… Pár órára lenne szükségem hercegnõjükre.

- Hogy tudom, elõhívni az emlékeket? Hogy vagyok képes sötét energiát használni? – távozni akartam, de most kíváncsian fordulok vissza a beszélõkhöz. Ha elmondják azzal megint az én munkám segítik. 

- Az egykori mesterem, nyugalomra nevelt. Nem véletlen, az idegesség, a düh, a csalódottság, az erõs keserûség, a bánat… mind-mind elõ hozhatja a sötét éned. Egyszer volt is rá példa, nem emlékezhetsz rá elzárta ezt az emléked az uram. – értem…  

- Mi történt akkor?

- Ideges lettél, mert egy isten tanonc becsmérelte az ember szüleidet, fekete aura lepte körbe a tested majd izzani kezdtél feketén, mindkét orcádon két fekete csík jelent meg. Agyaraid nõttek, a szemeid elfeketedtek. Nagyon ijesztõ voltál. A mester is csak távolról beszélt, hozzád úgy nyugtatott meg, nem tudtunk a közeledbe menni a sötét aura miatt, fojtogatott minket. Megtapasztalhattuk, milyen egy sötét nagyúr szintû démon erejének legkisebb töredéke – így is fantasztikusan szép nõ, de a sötét érzésekkel még szebbnek tudom elképzelni, vigyorogva nyalok végig az ajkaimon. Látnom kell egyszer úgy, és a magamévá is kell tennem. Biztos ördögi egy kör lenne.

- Sajnálom… ha nem gond szeretnék elmenni, sétálni, EGYEDÜL! – végre esélyem van beszélni vele…

Kicsit lemaradok ugyan farkas alakjától, de hamar beérem, és mellé lépek:

- Tudom, hogy te vagy az… - állatként is csinos, viszont nõként sokkal fogamra valóbb.

Undorító fényesség villan az éjszakában, aminek kíséretében átváltozik, ezért be kell csuknom a szemeim, amíg újból sötét nem lesz minden.

- Eljött a halálom pillanata? – áll elém, csillogó szemeibõl még most se tudok rettegést kiolvasni. Ez nagyon tetszik. Mitsuko valóban túltesz minden eddigi áldozatomon.

- Tudom, immár minden sötét titkod!

- Akkor igen… - lép hozzám közelebb, még szép szemeit is behunyta, reakciója miatt kuncogva ülök le az egyik sziklára, hogy innen húzzam kicsit az agyát:

- Mi igen?

- Végzel velem, ahogy mondtad. Vagy… Nem? – édes… Sose hittem volna, hogy isten létére harc nélkül odaadná nekem az életét. Megígérte, de az ígéret az egy szóban elhangzott megfoghatatlan valami. Legalábbis… Hozzászoktam ahhoz, hogy nem igazán jelent bármit is az elhangzása.

- Ma csak beszélgetni jöttem. De… - nyalok végig kedvenc késemen – Ha nagyon szépen kéred, összevagdoshatlak, mialatt társalgunk. – olyan finom illata van… A vére is biztos nagyon ízletes. Dupla élvezet lenne a szürcsölésében, hogy még urunk testvérének az erejét is tartalmazza.

- Inkább kihagynám, köszönöm. – telepedik le mellém, csak hatalmas szusszantásából érzem azt, hogy megkönnyebbült attól, amit mondtam neki. – Mirõl szeretnél beszélgetni?

- A védelmedre leszek egy darabig. Úgy látom, kedves õreid elég lassan teljesítik a feladataik.

- Tessék?

- Ne kelljen már ismételgetnem magam. – nyújtózok egy hatalmasat, még mindig késemmel a kezemben - A démonok urát nyugtalanítja, hogy még élsz. Másokat is rád fog uszítani. Az is lehet, már uszított…

- Meg akartál ölni! – áll fel, és fürkész zavartan fél pillanatig, aztán ismét higgadt, és semmitmondó a tekintete – Elvárod, hogy bízzam benned, mint segítõmben?

 - Semmi kedvem ahhoz, hogy csicskásodnak szegõdjek, a bizalmadra sincs szükségem. Viszont… a benned lévõ erõre annál nagyobb. Amíg annak a démonnak a tudása a birtokodban van, bármennyire is jól esne a feldarabolásod, visszafogom magam.

Törékeny testét mustrálom, mialatt elõször engem fürkész, aztán a tájat figyeli, de azt nem tudom, min gondolkodik, amíg meg nem szólal:

- Elég erõsek a kisegítõim, nincs szükségem arra, hogy kövess, vagy megvédj.

- Azt mondtam, a nyomodban maradok, és figyelni foglak. – kelek fel én is, hogy közelebb lépve hozzá húzhassam végig késem élét egy vékony kis csíkban arca bõrén – Nem kértem ehhez az engedélyed. Ha meg akarsz tõlem szabadulni, csak tudd meg, miként oszthatod meg velem Dander-sama tudását. – haragot érzek belõle szivárogni, mialatt távolabb lép pengémtõl, viszont megint nagyon rövid ideig veszti el a higgadtságát, és lesz démonokéhoz hasonló a kisugárzása. Õrületes, mennyi önuralma van…

Holott idõsebb vagyok nála, csak vére finom illata miatt elveszítem a fejem, és közelebb lépek hozzá ismét, hogy ujjaim is végighúzhassam bõrén ott, ahol megsértettem:

- Édes vagy, és kívánatos. Még a végén tényleg halálra kínozlak, ha ennyit ellenkezel velem. – kuncogok harapni való füleibe, mielõtt még kiserkent vére magára vonná a figyelmem. Forrón lüktet az ujjaimon. Amikor lenyalom róluk, torkom is végigégetik.

Mm… Igen… És szabályosan erõvel töltöttek el, nagyobb vigyorral fordulok áldozatom felé, mint eddig valaha. Ha vére egy kortya ennyi erõt ad, a teljes kiszipolyozásával én lehetnék az alvilág feje. Megfejtettem a titkát immár teljesen, végezhetek vele, és azzal a rohadék vezérrel is.  

Nem látok szinte semmit attól a ködtõl, ami ellepte az agyam, de pontosan hallom sikolyát, amikor megragadva kezeit magam alá döntöm. Ez pedig pont elég.

Szúrok, majd amikor észreveszem, hogy támadásommal mellette találtam el a földet, ismét lendítem a késem. Aztán ismét, és ismét.

Utolsó csapásom végre betalál, felsikít, amikor vállába fúródik késem, gonosz nevetéssel szorítom még jobban a földre. A következõ csapásommal kicsinálom.

Gondolom én… Az álmaimban se jutott volna eszembe, hogy mellkasom összeszorítja a fájdalom, és mellé görnyedek.

- Mi a francot csináltál velem?! – üvöltök a kíntól, mialatt elkapom magára öltött ruháját, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Nem sikerül, mert sérülését megszorítva feláll, hogy így nézhessen le rám. Szemeibõl könny folyik, és a fejét rázza:

- Én nem tettem semmit. Higgy nekem. Nem tettem semmit, de…

Két fehér árny viszi távolabb tõlem, míg egy fekete rám helyezi a mancsát:

- Úrnõm! Már minden rendben. Itt vagyunk, végzünk a démonnal, aki rád támadt.

- Azt csak hiszitek. – kecmergek talpra, viszont tudom, hogy jelenleg erõfölényben vannak velem szemben. Még mindig sajog, és lüktet minden tagom. És az erõm… Mintha távozott volna a testembõl.

- Maradj ki a harcból ember. – lép elém az angyal fiú, amíg a farkas, és a két róka az erdõ felé indul. – Így is megsérültél. – heee??? Micsoda?! Ember?

- Na idefigyelj te tollseprû… Hogy mersz sértegetni?! – egyszerû ember?! Még csak az kellene. Azért több erõm van, mint egy halandónak. Õt még így, hogy rosszul vagyok is lenyomom.

- A barátom igen modortalan. – köszörüli meg a torkát Mitsuko – Azt akarta mondani, hogy szeretne velem jönni, amiért megmentett attól a szörnyetegtõl.  

- Megmentett? – néznek rá, aztán rám, én is döbbenten nézem, szúrós pillantásakor tudok csak rájuk biccenteni. Miért akar magával vinni? Simán elmondhatná a segédeinek, hogy engem üldöztek. Bár… Ezzel a helyzettel nem fog tudni visszaélni. Amint az erõm ismét az enyém, megölöm.