Újra ugrik, s ezúttal hagyom hogy eltaláljon. Édes kis semmis fájdalom, mely csak engem szít, és üzeni, hogy itt még nem áll meg a játék. Szinte bele õrülök ebbe  a várakozásba!
Kicsit én is engedek maganak, hogy beszálljak a játékba. Kezem mélyen húsába fúrom, és incsiklandozóan ölel krbe a forró hústömeg, s élvezette tapigálom a gyomor szájat.
Bár azonnal le is taszítom karójából. Porzik a röppályám mentén a homokdûne a forró homokban.
Mire vissza szökkenek lassan a kerékvágásba, má rég begyógyítottam sebeim mindegyikét, hogy helyet adjak az újaknak. Amire szenencsémre nem is kell sokat várni.
Sok apró seb nyílik testemen, és élvezettel vezsek egy mély levegõt, hogy ezzel is szétfeszítsem bõröm, és szabad utat engedjek zafír véremnek. Pupilláim kikerekednek az élvezetes meglepõdéstõl, mikor rájövök, hogy képes volt megbénítani.
Ambrózia ízû méreg...
hmn ennél ínyemrevalóbb nem is lehetne.
 Élvezem, hogy kardja mélyen belém nyomódik, és torz mosolyom mügül vér bugyog elõ, melyet élvezettel nyalok vissza.
Õ is mosolyog. hát akkor együtt élvezzük?
...
nem nem ez így nem jó. Akkor legalább hadd élvezze még egy picit, míg majd én nevetek a végén.

Játszópajtásom nyakamra ül, s ridegen néz rám elfeketedett szemeivel. Élvezi az elõnyét, és játsza a nagyot.
Karmait belémvési és szabadutat enged véremnek arcomból.
Mosolyomra talán elbizonytalanodik, mivel lágyabb mosoly ül ki arcára, azt viszont fenn hagyja. 
Feláll.
A lábával rá nyom a földre, és szórakozunk egymáson.
Olyan éhes, mint egy kiéhezett puma. 
Mûvészien falatozik belõlem, de csodá a kilátás.
 Megint beszél, bár nem édekel. Bõrének az illata, és a csodás mozdulat miatt meg-megringó keblek... fantasztikus.

Tekintetem csak akkor jut el a komolyabb  dolgok megértésére, mikor látom össze rogyni... tehát ... most jön az én köröm.

Lazán, sétálok hozzá közel. Minden kis formát kiélvezek ami a látvány enged.
Már készül a terv fejembe, hogy hogyan is tudnám leginkább kiélvezni ezt a testet.
Egy kis futás, majd átkelés a folyón...
az esti rémisztgetések, hogy mindig elkapom, de még sem... 
Fantasztikus lesz.

-Kuro..ko

Egy férfi szellem jelenik meg elõttem... tehát õ a kardja, akivel eddig társalkodott.

 Nem is várhattam más fizimiskát.
Félig átalakulva védelmezõn áll gazdájának teste felett, míg éncsak ugyan úgy töretlenül haladok felé.
- Megállj!
Semmibe veszem, hisz semmis is számomra. Egy érdektelen tényezõ, amit mindenképpen figyelmen kívül hagyok. Szabdalkozik, minél inkább közelebb érek, annál inkább jobbanhajthatatlan. Ám pegéje, mintha csak teljesen szellemként hatolna át rajtam, olyan gyorsan gyógyítom magam. 
Mikor lehajolok kis gazdájához akkor már tényleg elgurul gyógyszere, de én csak gyönyörködöm a tüneményes arcon, amibõl kisimítok pár kósza tincsen, mellyek ajkában ragadtak. 
Óvatosan felültetem, és mellkasomra hajtom a fejét, míg karjait a nyakam köré teszem. 
Figyelmesen felkaptam pille súllyát, és min egy hercegnõt úgy vittem tovább.
Kardja csak nagy sokára nyugodott le több mérföld után.
Mielõtt találkoztam velük már akkor érztem, hogy a felborult lélekarány miatt amit bepusztítottam jönni fog egy kisebb vihar, hogy legalább homokkal feltöltse a kiüresedett részt.
Nincs sok búvóhely itt, bár ami van, és nincs megszállva az is már kész csoda, hogy találok egyálltalán egy kis besüllyedõ barlangocskát. 
Ám a lakókat elemésztem, az engem nem zavar, majd a helyet is kicsit így át fabrikálom kicsit.

Egy kõtömb tetejét lemetszem, így egyenes felületet adok a kicsinek egy kis ágyat.

Több óra eltellik mire elkezdi nyitogatni szemeit, és csak ekkor tûnik el kardja is.

- Kipihented végre magad?

  Kérdezem ridegen, mire õ összerezzen és felém kapja a fejét.

Enni. Csakis enni akarok. És itt van elõttem ez az akármi, tele lélekrészecskékkel, amikkel együttesen, ha felszívnám mindet, kihúzhatnám legalább hat évig, vagy talán tovább is. De egyelõre meg kell ölnöm. Fel kell falnom ahhoz, hogy gyõzzek. És nem is lesz ez olyan nehéz, mint látom.
Ugrok. Egyszerûen nem bírom már ki. Gyilkolni, enni, csak enni! Enni és élni.
Nem nagy ugrás, mégis sikerül elvétnem. Nem szívtam még el elég erõt tõle ahhoz, hogy szemeimmel tisztán lássak, és nem fogadta még be a testem ezt a lelket eléggé ahhoz, hogy jól kontrolláljam a testemet. De még így is nehéz ellenfél lehetek.
Újra ugrok, ezúttal eltalálom. A vállába és a haába marok. Mélyen szántom fel a bõrét és a húsát. Újabb adag lélekrészecske az enyém. Lassan fogom széttépni apró cafatokra, hogy minél többet kisajtolhassak belõlük.
A gyomromban azonban egy erõs, markáns tenyeret érzek fúródni. Messzire lökõdök. Porzik a röppályám mentén a homokdûne, az erõm aurája szinte lyukat is vág bele, kirajzolván ezzel egy teljesen egyenes szakadékot a forró homokban.
Mire vissza szökkenek ellenfelem közelébe, már nincs is ott az általam ejtett sebek egyike sem. Gyorsan gyógyul, de én ennél is tudok gyorsabban marcangolni. Szinte az eszem vesztve kezdek bele. Lassan saját magam sem látom, hogy éppen hol jár a kezem. Megbénítom. Látom, ahogy a pupillái arról árulkodnak, hogy nem számított arra, ami történik vele. Észrevette, hogy mozgásképtelen. Pedig valószínûleg csak azok az ütések nem fájtak neki, ahol a mozgásközpontokat sértettem. Sok apró seb nyílik hófehér bõrén. A vére színén sem nagyon lepõdök meg. Nincs érdeklõdésem felé, és az igazat megvallva kevés szivárog a sebekbõl.
A kezeim fáradnak, így két mozdulat között a hüvelyébe csúsztatott tõrér nyúlok a combomhoz. A királykék szalag meglebben, amikor lendítem, s amint a lidérc testében lel új otthonra, apró darabonként hosszabbodni kezd a végénél, míg nem már lassacskán fél méternyi szalag lóg a tõrömrõl. Ekkor kirántom, és hátra ugrok. Hiszen pontosan eddig tartott a mozgásközpontok blokkolása, lassan már fog tudni mozogni. Kicsit hátrébbról rúgom fejbe. Mindezek után még arra is marad idõm, hogy fölé kerekedjek, és a levegõbõl a föld felé küldjem a talpammal. Vigyorgok. A diadal ízét érzem.
Játszópajtásom nyakára ülök, s ridegen nézek rá elfeketedett szemeimmel. Ébenszínû körmeimet vályom az arcába, amíg azok végigszántják azt. Eltalálom a szemeit pillantásommal. Lassan, kimért komótos tempóval mosolyodok el, hiszen eddig vicsorogtam. Lágy a mosoly, ami az arcomra merészkedett. Felállok róla.
Már megehetném... De játszani is akarok. Megfuttatni... A mûsoros vacsora mindig is jobban tetszett, mint az egyszerû, puritán reggeli.
A lábammal tartom a földön, és szórakozok meglehetõsen rossz helyzetén. Mordul a gyomrom. Szinte belekondul egész Hueco Mundo. Nagyon hangos. De most tudom is csillapítani. A tõrt, mit még most is úgy tartok, hogy nincs vele kapcsolatom, mintha az életem lenne, a fejem fölé emelem. Hátra hajtom a fejem, és kinyitom a szám, mintha az esõ csöppjeit várnám. A szám fölé lógó kék szalag elkezd lebomlani, és a lélekrészecskék, amik kiáramlanak belõle, egy apró gömbbé összeállva pottyannak a számba. Egyben nyelem le, meg sem rágom. Minek. Annál tovább tart.
A lidércre nézek. Most õ jön. Lebontom részecskékre, és szétcincálom.
                - A ROHADT ÉLET!! KELJ MÁR FEL BASSZA MEG!!!! – az ordítás szintén férfitõl származik, ám nem a lidérc hangja, és nem is a lábaim alól jön. Azonban ugyan úgy visszahangzik a dûnék közt, mint az én hangom. Lelépek a lidércrõl, eleresztem, és körbe fordulva magamon keresem a hang forrását. Sehol senki. Nem találom. Mégis a lidérc lett volna?...
                Kimiko!!!!!!! Cseszd meg, ébredj már!!!!
A fejemben. Ott volt a hang, a fejemben. Elrakom a tõrt. Persze amint kattan a hüvelyben, zúgni kezd a fejem.

A sötétségbõl lassan lép ki az agyam. Lassan kezdek látni és lassan kezdek mindent érezni. De a gyomromat viszont már nem érzem... Jól kell látnom ahhoz, hogy tudjam, miért.
A homokban térdelek. Kivert a víz, ráz a hideg, és szédülök, de látom magam elõtt a lidércet a földön ülni. A sebei lassan gyógyulnak be, és nem úgy néz ki, mint akit nem páholtak el nagyon is rendesen... Gyengébbnek is érzem. Azt hiszem, ettem belõle. Tehát ezért nem vagyok éhes.
Támasztom magamat a földön és próbálok nem leszédülni és összeesni. Vádlóan meredek arra a mocsokra. De talán végre elment a kedve attól hogy velem packázzon.
                - Na végre már! Azt hittem ezúttal ki sem jössz onnan.... – Kurokorosu hangja jól esik, jobban, mint bármikor.
                - Tudod mit?... Én is azt hittem. – nyögöm. – Ettem belõle? Nem emlékszem...
                - Nem is keveset.... Még nekem is maradt. Jobban érzed magad??!
                - Sokkal jobb, hogy nem akar megölni a gyomrom. – majd kis szünet után újra megszólalok. - Sokkal jobb, hogy nem vagyok odabent... – halkan lihegek, sõt, már az se érdekel, ha bolondnak néz. Én szeretem a kardomat, szeretek beszélgetni vele, nem csak egy tárgy. Õ a legjobb barátom, a védelmezõm.
A lidérc feláll a földrõl, de már nem bírom abban a szögben tartani a fejemet, ahogy eddig tartottam. Lehajtom, a földet nézem. Ez nagy hiba volt.
Megszédülök. Jobban kiver a víz, és megkondul a fejem. A sötétség újra árnyat vet a szemeimre. De ezúttal már nem öntudatlanságba. Habár még így is félve hanyatlok a földre. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tudjak mozogni. Megölhet. Egy kard szelleme önmagában nem tud megvédeni tõle.
Bár még látom, ahogy Kuro’ testet ölt, és elém áll, közém és a lidérc közé, kezébõl a shikaiom baltáját formálva.
                - Kurok...ko... – nyögném, de végig se mondom. Sötét van, és elalszok. Azt hiszem, most meg fog ölni.

... Ó milyen csodálatos kép ... 

De nem!
Ez így túúúúúúúúúlzottan unalmas lenne...

                - Egyetlen ici-pici okom van arra, hogy még nem fekszel a földön és nem nyúztam még le a bõrödet. Az, hogy tudni akarom, mi a fene vagy te. A fajtám tagja vagy? Vagy Aizen új játékfigurája?! – Kéjes bestiám:3 játszik és szenvedéllyel. Ó te magasságos... 


EZT EL KELL HÚZNI A VÉGTELENIG!

                - Miért, te mi volnál? – a vérem szinte bombázhatja az érzékeit... az a pupillatágulás mikor megérezte, mindent elárult. Hmn akkor már a lényem is az ínyére lehet
Édes ... kicsi ... és éhes ... vagy is könnyen hergelhetõ
                - Hm, akkor nem. Ez esetben gondolom nem is Aizené vagy... – 

                - Voltam egy idõben... de számára lényegtelen voltam akkorra már... majd jöttek a halálistenek, és majuri ... hmn ... a sok érdekes ott tanult dologból hadd szórakoztassalak el.

Perverz, torz vigyor jelenik meg az arcomon, mikor a sikoly és biztosít siketségérõl.
Már csak ez hiányzott... ez így nem buli ... ez így nem élvezhetõ ...

                 - Hát ennyire éhes lennél szivem?

Undorodnom kell attól a semmit mondó tekintettõl, és a szenvedélytelen mozdulatoktól.
Talán ha magánál lenne, még meg is engedném, hogy élvezze zafír vérem láttár, de így...
Csak engem tüzelne fel ez a semmis kín. 
Így ez számomra mit sem ér...

De ha hagyom, hogy egyen azt akkor minél gyorsabbankéne, hogy magához térjen... de elég lenne számára csak egy ujjpercem is, hogy túlegye magát lélekenergiával...

hmn gyosan orvosolni kell ezt a problémát.

Pont támad. Ugrási iránya nyílirányosan felém mutat, és kardja éppen fejem érné, mikor semmit mondóan rávetem eddig lehunyt szemeim, és kiengedem sszinte minden lélekenergiám kardomba, és azt hüvelyébe helyezem. Megállítom a lélekrészecskék beáramlását a testembe, így talán esélyt adva neki arra, hogy ne kerüljön nagy megjátszásomba a csata elvesztése, és hogy õ hadd tudjon táplálkozni. 

Amikor végig húzza jeges nyelvét a bal arcomon lendül a kezem.Kurokorosu hasítja a levegõt, és már látom is szinte a pontot, ahol belé dögföm. Látom, ahogy folyik a vére gyönyörû fehér bõrére. Lassan semmit sem akarok már csak megenni a lelkét és hogy ne korogjon a gyomrom.
Bele fúrom valamibe a tõrt, de túl kemény. Nem puha és lágy, mint egy test. Csak a fa kérge az. Kikerült a nyomorult. A fenébe.
Most aztán bajban vagyok. Lelassultam... Ez így nem lesz vicces. Addig fog játszani míg szét nem loccsantja a fejemet. Azt pedig legkevésbé áll szándékomban megvárni. Nem akarom hagyni hogy õ faljon fel, nekem van nagyobb szükségem lélekre.
Kirántom a kéregbõl a tõrt, és lenézek rá, hiszen mikor kikerült, újra lekerült a fáról. Feldomborítom a hátam, mint egy oroszlán, ami jól végezte dolgát, és próbálok átvenni valami mást. Elkényelmesedem. Ámbár nem lenne szabad, a Titkos Hadtestnél rájöttem pár dologra. Kinyújtózkodok, és édes tekintettel, már majdnem mosolyogva, nézek végig a férfin. Lekúszok a fáról, puhán és lassan, mint egy kígyó, és körbe járom az én meredt fehér céltáblámat. Megragadom a vállát, és újra körbe járom, végül felmosolygok, egyenesen a flegma vigyori képébe.
Hogy szakadnál meg te paraszt.
Az arcom olyan, mintha csak látnám a jövõt. És igyekszek is ilyen képet tartani a pofázatomon.
                - Egyetlen ici-pici okom van arra, hogy még nem fekszel a földön és nem nyúztam még le a bõrödet. Az, hogy tudni akarom, mi a fene vagy te. A fajtám tagja vagy? Vagy Aizen új játékfigurája?! – Majd édesen és kéjesen végig húzom ujjamat arca élén, míg megpördülök lassan a tengelyem körül. A körmöm nyomot hagy, de mintha ott sem lett volna, a seb pillanatok alatt forr be. Ez akár Velcro vonás is lehetne.
                - Miért, te mi volnál? – A vére szaga feltüzel. Még csak most szagolom. Istenem, kicseszett kurva éhes vagyok. És még csak most érzem igazán. A vére miatt. Ezt még nem szagoltam. Nem sima lidérc, és biztos nem Velcro. Az is száz, hogy nem Espada vagy Arrancar vagy ilyesmi... Az õ vérük más szagú.
A francba. Ennem kell, enni akarok. Gyilkolni. Lelket falni. Sietnem kell. Vagy menekülni....
                - Hm, akkor nem. Ez esetben gondolom nem is Aizené vagy... – a hangom Hueco Mundo poros csöndjében olyan vékonyan cseng, mint a csengõ és épp oly hangos is.
Vissza is hallom, mintha visszhang volna. De ez csak a fülem gonosz játéka. A hang amint vissza ér, s a fülem elnyeli, mint a hazatérõ gyermeket otthona ajtaja, abban a pillanatban sötét foltok kezdenek keringeni a látóteremben.
Rájövök, hogy megint kezdõdik, de most nem próbálok ellen állni neki. Talán jó is kisülhet belõle. Hagyom.
Elsötétedik minden... A kardom hangját sem hallom már, sem a rezgéseit nem érzem. Kard nélküli állapotba fogok kerülni... Feltör a testembõl az összes erõm. Érzem, hogy még attól a lidérctõl is csak csapolom és csapolom nagy mennyiségekben. Lassan orkán söpör végig körülöttem, hangosan felnyögök fájdalmamban, és ez a végsõ szavam. Olyan, mintha lehunynám a szemem. Nem látok már semmit. De a hangok is eltûnnek, és a zajok is, a tapintás érzetem is. Befordulok magam felé.
Talán így legyõzöm.

Nem gondoltam volna, hogy reflexbõl ilyen rángásig jutok, de a combomra szorított tõrre rakom a kezem. Meredten, éhségtõl tágra nyílt szemekkel meredek rá, mint egy reflektor fénybe nézett macska. Hozzám képest talán gyönge, de nem érzem pontosan. Túlságosan elgyengültem. Azonban ha a kalkulációim nem csalnak, ha egy ügyes csapást mérnék rá, megszerezhetném a lelkét. Nem lennék éhes és erõre kapnék.
Harci készültségben guggolok a fán.
                - Mit karsz tõlem?! – mordulok rá szemtelenül.
Érzem, hogy ha azzal próbálkoznék, hogy Kukororosu egydül bánjon el vele, az hiba volna, hiszen õ is lelkeket eszik. Az összes lelket látom a gyomrában emésztõdni, amíg még pislákol a sok kis halovány fénypontocska. Tehát nem hagyatkozhatok a kardomra egyedül. Harcolnom kell. De közelharcra képtelen lennék, azt hiszem. Még a Ban Kai sem elég ahhoz, hogy elég távolról megközdjek vele, nem beszélve arról, hogy az kockázatos. Ha kimerülök Ban Kai közben, elterülök és felfal.
De nekem kell felfalnom õt.
                Micsoda penge élen táncolás ez? Egyél vagy megesznek elv.
                - Kim’ enned kell. Nem fogod...
                - Kussolsz. – vágok a szavába halkan. Tudom, hogy a kardom hangja az enyém. Csak én hallom. Semmi kedvem, hogy hülyének nézzen ez a mocsok itt elõttem.
Habár....ez a mocsok lidércnek is elég jó képû. Túl emberi. Lehet, hogy nem is lidérc, hanem a fajtám szülötte?... Egy másik Velcro?...
Nem. Kisuke szerint a következõ harminc körzetben én vagyok az utolsó. Nincs több Velcro, ha csak nem megyek nagyon messzire.
Akkor hát mi õ?... Arrancar sem lehet, sem Espada, hisz nem üres a lelke helye. Pedig jeges kék szemeinek fénye és az a hófehér holt bõr is errõl árulkodna... Õ lenne vajon Aizen legújabb kísérleti egérkéje?
Ha igen, akkor elvi kötelességem, hogy elpusztítsam, engem nem fog elkapni. Ráadásul nagyban megindokolja a gyomrom korgása is. De az erõm többletének hiányában... Ismét a diplomáciát kell választanom. Beszélgessünk hát.
                - Ki a fene vagy? Aizen küldött hogy begyûjts? – szólok le neki a fáról. Ahogy a szemébe nézek, mintha megannyi élvezkedést látnék megcsillanni, és kéjt, mégis látom, hogy õ is arra készült, hogy összetörjön.
Egyél, vagy megesznek, és ez így igaz. Meglátjuk, melyikünk a nagyobb hal.

Csend. Kilép az ajtón, körül néz. Itt a veszte.    
                - Hááá! – ugrok rá felülrõl  ellenfelemre. Két fonatban hordott haja végén ott csüngenek most is az arany karikák. Megragadom az egyiket, és egyszer körbe tekerem a nyakán a haját, de nem folytom meg. Felnevetek. – megint nyertem.
                - Szállj le rólam! Hányszor mondjam még hogy ez nem játék?!! – rivall rám, miközben õ a földön hasal, én pedig a derekán diadalittasan ücsörgök. Mosolygok.
                - Ugyan már Soi Fon... Néha te is elengedhetnéd magadat egy kicsit? Ichigoék semmire sem tanítottak meg? – leszállok róla, s felsegítem barátságosan. Elfogadja a kezemet.
                - Engem az a nagyszájú kölyök semmire se tanítson. – mordul. – Néhány kóbor lélek... Mit nekem!?
                - Rosszul szólsz! – Megigazgatom a vállamon a hadnagyi jelvényt, és szorosabbra kötöm. – Nem emlékszel? Kenpachi, Omaeda, Ikkakuék, Renji, sõt, Byakuya kapitány sem bírt vele. Megkockáztatom, hogy Yama-bá’ sem gyõzné le. És pont te beszélsz, kapitányom? Yoruichi és Kisuke tanította, ahogy engem is. Vagy pont ezért vagy ráféltékeny? – mosolyodok el.
Lassan haladunk az osztag fõ épülete felé.
                - Én nem vagyok féltékeny! – kiabál – csupán idegesít hogy felforgatták a várost.
                - Nem õk voltak.
                - Tudom!! – kiált megint mérgesen. Azonban tudom, hogy nem haragszik semennyire se. Szeret engem, mint a testvérét, mint Yoruichit. És én is a nõvéremnek tekintem. – Aizen volt. De Ichigo csak jobban rátett az egészre.
                - Valld be, hogy örülsz, hogy annak idején Kuchiki kisasszony megmenekült. – Eltolom magunk mögött az ajtót. Kintrõl csak a víz csobogása szûrõdik be. Soi Fon rám néz. Enyhe a szeme, mégis mérges.
                - Már elmúlt. Mindegy. Megyek lepihenek. – Mondom egyszerûen. A hangnem kettõnk közt közvetlen, mintha nem kapitánnyal beszélnék. Hiszen tudja, hogy erõsebb vagyok nála.
                - Megint éhes vagy? – a hangja mérgesrõl átváltozik. Könnyed és halk lesz. Aggódó, bár Soi Fontól ennél több enyheség már sírás lenne.
                - Nem. – jelentem ki komoran. – Még mindig. Na jó éjt!
                - Vigyázz, nehogy az erõd elszabaduljon.
                - Inkább te vigyázz, nehogy valaki be merészeljen tévedni amíg meditálok. Nem fogja túlélni.
                - Tudom. – közli, én pedig a háta mögött lévõ tolóajtót elhúzva egy apró rejtett helyiségbe lépek. Két sor ajtó van. A kettõ között nem szivárog ki annyi lélekenergia.
Behúzogatom õket szépen, és leülök lótuszban a szoba közepén lévõ tatamira. A sarokból elõkerül egy fiatal fekete macska. Búsan nyávogva üdvözöl, és az ölembe mászik. Dorombol, és melegíti a hasamat. Jól esik, ellazít. Behunyom a szemem, a kezeimet a térdemre hajtom.
Tisztán, kristálytisztán érzem ahogy a fõhadiszállás körül mozognak a shinigamik. Az egyik gyengébb, a másik erõsebb. Két egyforma erejû sétál egymás mellett.
Soi Fon papírmunkához kezd, hallom. Próbál a lehetõ legnagyobb csöndben maradni. Hálás is vagyok érte. De hiszen tudja már, hogy ilyenkor rémesen rossz nekem. Tudja, hogy jobb ha segít, hogy hamar elaludjak.
Hamarosan elcsöndesítem magamban az érzékeimet, és sikerül olyan szintre jutnom, ahol már nem érzek lélekerõket, nem érzek sem éhséget, sem szomjúságot, sem fájdalmat, sem boldogságot. Mentes leszek minden érzéktõl és érzéstõl. Mélyeket lélegzek, majd végig dõlök a tatamin a macskát ölelve. Magamra húzom a vékony leplet, amely a párnákra volt terítve, és lélegzek még pár mélyet, majd elalszok. Csak sötétség van körülöttem. Sötét és csönd. Még mindig nem érzek sokmindent. Ámbár hallok.
                - Kimiko!! – a dupla ajtó egyszerre vágódik ki oldalra, Soi Fon hangja sürgetõ, de nem tudok felkelni. Mélyen vagyok. – Kimiko!!! Kelj fel!!
Rázni kezd. Majd csípni kezd az arcom is. Erre már felkelek. Összetörik a sötét világom, és a földre huppanok, Soi Fon karjai közé. Megdörzsölöm az arcomat.
                -Ez fáj. – nyávogom.
A kis fekete macska visszatért a sarokba a szõnyegére szundítani. Ám felkapja a fejét, amikor megszólalok. Hatalmasat nyávog és kétségbe esettet.
Na persze mostanra már én is érzem, hogy Soi Fon lélekenergiája hogy ingadozik. Fél, vagy izgul.
                - Mi van mi ez a nagy félelem?? – lepõdök meg.
                - Amíg aludtál kapitányi gyûlés volt. – meséli.
                - Jó. És akkor mi van?
                - Te idióta! Nem ez a fontos! A fõkapitány kerestet egy ritka shinigamit akinek megérezte az erejét.
                - Hm... Hogy a francba csinálta...
                - Nem tudom. De rájött, hogy van a városbeliek közt egy magadfajta. Azt viszont nem tudja, hogy te vagy. – mondja.
                - Még. Majd rájön.
                - Addig is nem mész sehová!
                - Az kizárt. Azzal bajba sodornálak. Meg a titkos hadtestet is. – Soi Fon szemébe nézek. – Most jön az, amit Kisuke mondott, Soi Fon.          
                - Még nem jön. Még meg tudunk menteni.
                - Ja. Meg tudsz. De mindenki rá fog jönni. A legjobb, ha szép csendben lelécelek.

A homokdûnéken ülve még mindig szegény nõvérkém arcát látom magam elõtt. Szegény Soi Fon. Vajon szólt már Yoruichinek?...
Mindegy.
Felugrok egy magasabb holt fára, és a hadnagyi jelvényemmel a kezemet a fa egyik ágához kötöm. Keresztbe rakom a lábaimat, és lehunyom a szememet.
Ha felkeltem találnom kell lelkeket különben éhen veszek. De erre majd késõbb gondolok.
                - Kurokorosu?  - motyogom halkan.
Mellettem lebegve egy fiatal, ám szakadt ruhás férfi lebeg. A haja hosszú és fekete, a szeme is, és a ruhája is. Komoran néz.
                - Éhes vagy? – kérdez rá, mihelyst leül mellém.
                - Nem. – vágom rá.
                - Én meg nem hiszem el.
                - Kussolj. – morgom.
                - Kimiko... Szükséged van az erõdre ideát. Enned kell.
                - Kussolj! A te erõdre lesz szükségem ha harcra kerül a sor, úgyhogy nehogy fel merj köhögni egyetlen lelket is nekem, megértetted??! – mordulok rá, mire kedves arccal csak megül egy helyben.
Megingatja a fejét és lazán kitárja a karjait.
                - Gyere ide. Aludj egyet. – búgja. Én pedig búskomora nézek a szemeibe.
Kikötöm a karomat, és vissza kötözöm rá a jelvényemet. Megforsulok az ágom, és a kardom szellemének ölébe dõlök. A mellkasa és a hasa megtart és furcsa, de meleget is ad. Átveti rajtam szakadt fekete köpenyét, és tovább tart a karjaival.
Hamar el is szundítok. Azonban Megrezdül hamarosan. Felriadok. Tudom, hogy ok nélkül nem ráng meg. Elrejtem az összes erõmet.
Felülök, és szabadon hagyom Kurokorosut. Körbe nézek. A homokdûnék között egy fiú mászkál. Méghozzá felénk mászkál. Fenyegetõen arrancarnak néz ki... De nincs lyuk a mellkasán. A bõre azonban holt fehér.
Kurokorosu kérdés nélkül vissza párolog a tõr hüvelyébe, várja, hogy védekezésre emeljem. Én azonban inkább megbújok a fán. Hátha nem tudja, hogy itt vagyok.

-         Számít ha meghalsz. –suttogta halkan.

-         Miért? – kérdeztem vissza, de ekkor már feje teljesen ránehezedett a vállamra, és utolsó erejével halkan annyit mondott:

-         Hikawa…fázok…

-         A lélekenergiája teljesen lecsökkent. Elaludt.

Ekkor megálltam, a falhoz mentem Kimiko-val, majd letettem. Levetettem a kék köpenyemet és betakartam vele Kimiko-t. Miközben takargattam, magamban jegyeztem meg néhány dolgot:

-         Hmm. Ugyan kinek számítana, már ha meghalnék. Az egyetlen személy akinek valaha igazán számítottam az… - gondolat menetemet szakította meg egy Chikai-ról beugró emlék kép.

Ekkor ránéztem Kimiko-ra, és beugrott Chikai emlékképe, amint ugyanígy fekszik mint Kimiko.

-         Miért van ez? – váltam kissé zavarodottá és fejemhez kaptam. – Miért érzem ugyanazt a törõdõ lélekenergiát, amit felém áraszt, mint amilyen Chiakié is volt? Francba!

Ezután újra a hátamra vettem és tovább indultam vele. Hosszasan sétáltam, Kimiko pedig továbbra is csak aludt. Észrevettem a lélekenergiáján hogy egyre jobban stabilizálódik. És mintha a sebe is regenerálódna. Teljesen nem tudtam figyelmemet rá összpontosítani, mert figyelnem kellett a környezetre is, hátha megtámadnak minket. Óriási épületben vagyunk, mégis kevesen lakják, kapacitásához képest.

Ám ekkor hirtelen 500 újjászületett vett minket körbe.

-         Jól elbújtak. Észre sem vettem õket. Nem mintha profi lennék a lélekérzékelésben, de a lány elnyomott mindent, így még annyira sem tudtam ezeket érzékelni.

Hevesen támadtak, de mivel mindkét kezem tele volt Kimiko combjaival, csak kitérni tudtam a támadások elõl. Nehéz nem volt, mivel elég ratyi, alacsony szintû újjászületettek jöttek. Olyanok, amivel egy sima kapitányt kéne támadni. Ekkor egy elég alternatív megoldást találtam. Óvatosan, magasra feldobtam Kimiko-t, de vigyáztam, hogy test helyzete ne változzon a levegõben, és ne ébredjen fel. Bevetettem a Hirairyuu technikámat. (Villanó sárkány) Ezután felvillámléptem a még levegõben repülõ Kimikoért, majd a földre villámléptem.

-         Még alszik. – néztem az alvó Kimiko-ra. – Túl veszélyes mindenhova cipelni. Lehet, hogy le kéne raknom valahova ahol biztonságos. Viszont itt meg nem hagyhatom.

Ekkor a falhoz sétáltam, leültem és az ölembe vettem Kimiko-t, majd szorosan átfogtam az egyik karommal, hogy nehogy kiessen.

-         Addig én is pihenek egyet, amíg még alszik.

Kb 1 órácskát aludtam. Kimiko eközben már biztos felébredt, viszont nem mozdult el a karomból. 1 óra után újra megtámadtak minket. Hirtelen óriási lélekenergia csapott arra a helyre ahol voltunk.

-         Hát ezeknek vége. – hangzott egy széles vigyorú srác szájából.

Mikor elült a porfelhõ, látták hogy már nem vagyunk ott.

-         Mi? – szólalt meg dühödten az elõzõ srác.

-         Utálom ha alvás közben zavarnak. – szólaltam meg egy picit távolabb, közben óvatosan letettem Kimiko-t.  – Most már mehetsz magadtól is.

-         Rendben.

-         Ne feledd! Ez nem a te harcod. Ha úgy érzed hogy nem akarod ezt, akkor nyugodtan elmehetsz. – mondtam ezt a kissé bunkónak tûnõ szöveget, de egyáltalán nem sértõen, hanem inkább aggódóan. Majd elmentem Kimiko mellett, kicsit közelebb az arrancarokhoz.

-         Ti kik vagytok? – titeket nem ismerlek.

-         Üdvözlet. – szólalt meg egy higgadt, hideg hangú srác, aki a csapást ránk mérte. – Gillrad vagyok.

-         Én meg Affrantiero! – heveskedett a másik srác.

-         Második generációs újjászületettek vagyunk.

-         Értem.

-         Sajnálom! De itt vége van az utatoknak.

Csak álltam, és vártam hogy támadjanak. Ám ekkor Kimiko húzott el mellettem kivont fegyverrel és rá támadt a higgadtabb csávóra. Viszont a virgonc ezt nem bírta, és megállította Kimiko-t. Alkarjával elhárította Kimiko kardját.

-         Velem harcolsz kislány.

-         Hikawa! – szólt Kimiko. – Megmondtam. Segíteni akarok. És nem fogok meghátrálni.

-         Rendben. – feleletem kisvártatva. – De vigyázz. Az a srác túl erõs. Nem lesz olyan egyszerû legyõzni mint az elõzõt.

-         Értem. – mondta Kimiko és feszült neki ellenfelének.

-         Viszont még mindig szerencsésebb hogy õt fogtad ki. – mondtam magamban. – Nem tudom ki ez a másik, de nem átlagos újjászületett. Kíváncsi vagyok. A reiatsuja nagyon bika. Jobb lesz vigyázni.

-         Készülj Hikawa-san! – mondta ellenfelem, s ekkor már mellettem is volt.

-         Rohadt gyors. – mondtam magamban

Ezután rögtön fejem felé suhintott karjával. Elhajoltam, ám a falat egy az egyben szétrombolta a keze által keltett légáramlat. Elvillámléptem onnan, és tekintetemet ellenfelemre szegeztem. Közben elkezdtem kielemezni a támadását magamban:

-         Puszta kézzel képes volt ekkora erõt kifejteni. Meglehet, hogy lélekenergiával felturbózott ütést használ õ is.

Ekkor kezét maga elé emelte mint egy pengét, és újra támadva lecsapott rám. Ezt a támadást kardommal kellett kivédenem.

-         Sokat hallottam rólad Ryuuzoku Hikawa.

-         Igazán?

-         Tényleg nagyon erõs vagy. Nem hazudtak, amikor azt mondták, hogy te messze a legerõsebb vagy Soul Society-ben.

-         Nem is tudtam hogy ilyen dolgok keringenek itt rólam. Viszont magasról teszek arra hogy mit gondolnak rólam itt, vagy Soul Society-ben.

-         Értem. Viszont ezen információ birtokában, sajnos nem vehetlek fél vállról.

-         Ez kedves. – löktem el magamtól. – Ha lúd, hát legyen kövér.

-         Bemutatom neked az erõmet, Ryuuzoku Hikawa. – ekkor kezét újra maga elé húzta, és a következõket mondta: - Kaszablj! Baile del hoja. (Pengék tánca)

Ebben a pillanatban óriási reiatsu tört elõ ellenfelembõl és tornádó szerûen söpört végig, elsodorva Kimiko-t és ellenfelét is.

-         GILLRAD TE SZEMÉT!!! – és repült is tova :D 

Mikor elült a tornádó, ellenfelem újra megjelent, testén tele óriási pengékkel. Két alkarján, tonfa szerûen két penge. Hátából, kasza penge szerûen, feje felett elõre álló óriási penge. Két lábszárán egy-egy kisebb penge. Körmei helyén is pengék voltak.

-         Ez az igazi alakom. Védd magad, Ryuuzoku Hikawa!