|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Eshii | 2016. 10. 27. 20:33:55 | #34695 |
 Karakter: Dax Bastien Garder
Elő tudod mi ~
- Apuci, apuci! – rikkantja Misha lelkesen rugózva a kemény fémasztalba kapaszkodva. Épp készülődöm egy pofavizitre, mivel a környék összes kohója leszámolást tart, nem emberfelvételt. Az én kis barnahajú, édesen mosolygó lányom pedig úgy döntött, hogy biztatni fog, s lám, itt is van, reggel hatkor, s ahelyett, hogy jót aludna, engem boldogít.
- Tessék? – kérdezek vissza, míg a csizmámat húzom fel.
- Estére hazaérsz? – érdeklődik.
- Ha minden jól megy, igen – bólintok egy aprót. – Te s a bátyád addig is a nagyiék felügyelete alatt lesztek. Hallgassatok rájuk, jó? – kérem meg, míg megsimogatom a fejét. A válasza egy helyeslő bólintás. Röviden búcsúzkodunk, majd elindulok gyalog.
A toborzásról előző nap értesültem, egy ismerőstől. Járt a kikötővárosban, ahol a kocsmákban matrózokat toboroztak. Mivel más munka nem akadt, a gyerekeket etetnem s ruháztatnom kellett, minden pénzbevételi lehetőséget meg kellett ragadnom. Évek óta ez megy, elvállalok bármit, ami pár gyorsgyártásban nyomott fémet a kezembe ad. Mivel a rendszer egy cseppet sem változott, ma is így fogok tenni, ha úgy látom jónak. Emellett ne feledkezzünk meg a szóbeszédről se, ami az űrről kering… a pénz jó, főleg ha sok van belőle.
A gyaloglás nem vesz el erőmből, hozzá vagyok szokva már, főleg, mióta a kis űrrobogómhoz nem kaptam alkatrészt. A kocsma úgyis ad majd valamiféle toroköblítőt baráti áron, szóval emiatt sem aggódom. Amikor belépek, meglátom, hogy zajlik ám az élet, sokkal többen vannak, mint általában. Talán emiatt is esik nehezemre elsőnek kiszúrni, hogy hol is van a toborzás. Sokan állnak a pultnál, aztán ahogy nézelődöm, kiszúrok egy csapatot hátrébb.
Egy férfi épp ott áll az asztal előtt, s mielőtt megnézném ki ül a másik végén, meglátom, ahogy megcsillan a gyér fény a pisztolyán. Ösztöneim azt súgják, hogy le kell tepernem, s még soha nem hagytak cserben. Ennek hála hát indulok meg sebesen feléje, azonban magát a pisztolydördülést nem tudom megakadályozni. Attól a férfira vetem magamat, nehogy újra meghúzhassa a ravaszt, s még nagyobb kárt tegyen. Persze nem hagyta magát, visszakézből csapott képen, de én se voltam rest, visszaütöttem, ahogy csak tudtam.
Addig dulakodtunk, püföltük egymást, míg végül sikerült a fegyvert kirántanom a férfi kezéből, de ő csak nem akarta adni, így kénytelen voltam egy jobb egyenessel pofán vágni, amit egy foga bánt. Azonban erős pofájú volt, ugyanis az ütés után alaposan hátrébb tántorodtam tőle. Váltottunk egy pillantást, s indultam is volna, hogy tovább püföljem, azonban a durranás megállított. Ellenfelem élettelenül, kilyukasztott fejjel feküdt a sok mindent látott fapadlón. A szívem hevesen verni kezd, valahogy nem tetszik nekem ez a toborzás.
- Kelj fel! – szólt rám egy erőteljes, női hang, míg ő maga is felállt, az asztal másik oldaláról. Rá lőtt volna? Ő pedig lepuffantotta?
- Asszonyom, én... – kezdenék bele, de nem igazán tudom mit mondjak. Nem akartam? Mármint mit, leverni a másikat? Se beleavatkozni? Csak egyszer használnád a fejedet, Garder… csak egyszer, mielőtt belemész bármibe is. Azonban a nő se szólal meg, helyette végigmér, mintha piaci kelme lennék. Legelteti rajtam szemeit, én pedig némán tűrőm, kihúzott háttal.
- Mi a neved? – szólal meg.
- Dax Garder – mutatkozom be, majd figyelem, ahogy a zsebkendőjével beköti a megsebesült, eléggé vérző kezét.
- Dax Garder... Mond csak Garder, van kedved kalóznak állni? – teszi fel a kérdést, én pedig megnyugszom. Elsőnek is, jó helyen vagyok, másodszor, jó helyre pofátlankodtam be, harmadszor pedig, sikerült jó benyomást keltenem. Tripla jó, ezt szeretem én.
- Ezért jöttem Asszonyom – felelem, s még bólintok is hozzá egy aprót. Méreget még egy kicsit, s láthatóan több gondolat is átcikázik fején, de nem kérdez, se mond semmit.
- Legyen holnap hajnalban a 36-os dokkban! Ötkor indulunk, el ne késsen! – szólal meg végül, majd nemes egyszerűséggel otthagy. Figyelem a kecsesen ringó csípőjét, majd mikor eltűnik a szemeim elől, a halottra terelődik tekintetem.
Hoppá. Ez kemény meló lesz… Iszok is rá egyet.
¤~×~¤~×~¤
Otthon kész dráma volt a bejelentésem után, miszerint elmentem a toborzásra, s fel is vettek. A gyerekek nem örültek annak, hogy a nagyszüleikkel kell lenniük, pedig újra s újra elmagyaráztam nekik, hogy ez bizony szükséges. Roppant rosszul esett a dolog, de tudtam jól, ha nem cselekszem hamar, kifogyunk a félretett kevéske pénzből.
Reggel korán indulok, előző este búcsút vettem a lurkóktól s leadtam őket a nagyszülőknél. Ők a mindeneim, s pontosan ezért nem akarom, hogy olyan életük legyen, mint nekem. Végig ezen jár az agyam, míg a gyülekezőhelyre sietek kevéske holmimmal. A gyerekeimért teszem, nem halhatok meg, nem kaphatnak el. Kell a pénz, hogy taníthassam őket.
Mire odaérek már vannak ott páran, s ahogy telik az idő, még szállingóznak hozzánk. Nem mondanám, hogy erőteljes férfiak, párat még ismerek is, de ahogy ők is, úgy én is izgulok az első napnak hála.
- Jó reggelt hölgyeim! – jelenik meg a nő, akivel a kocsmában futottam össze. Mindenki visszamormog egy hasonló köszönést, esetleg letudja egy bólintással, miszerint képben van. Még.
- A nevem Alia Scorza, ha valaki még nem tudná! – folytatja a nő hangosan, hogy minden jelenlévő tisztán hallhassa. Van ám tüdeje, az biztos. - A Blast cirkáló Főtisztjét tisztelhetik személyemben. A megszólításom Asszonyom, vagy Miss Scorza, világos?! A mellettem lévő altiszt Mr. Blair, a kormányos! Szépen bemutatkoznak neki, majd miután kaptak egy számot beszállnak a csapatszállítóba, remélem érthetően fogalmaztam! A beosztást majd a Kapitány úr ismerteti, fent a Blast-on.
Besorolok a sorba, majd türelmesen lépdelek, egyre közelebb érve a férfihoz. A nevemet kérdi, aztán nemes egyszerűséggel a hatos számot nyomja a kezembe. Nem felelek semmit se, csak beszállok a többiekkel együtt a kis hajóba. Nem hallottam még a Blast-ról, de ez nem csoda. Rég jártam már az űrben… a gyerekek még meg se voltak.
Simán bírom a felszállást, és azt a tizenöt percnyi kis sétautat is, ami a nagy anyahajóig vezet. Sajnos ez nem mondható el mindenkiről, ugyanis jó páran betegek lesznek, sőt, még valaki a kevéske reggelijét is kiteríti a padlóra. Akkor kezdenek csak jobban lenni, mikor leszállunk, s kinyílnak az ajtók. Megérkeztünk.
- A csomagjaikat egyelőre hagyják itt, azzal majd vacakolnak az eligazítás után! Mr. Blair elkíséri önöket az aulába, ott fogják megkapni a beosztásukat, amint végeztünk vele – szólal meg újra a nő, aki egész úton csendben volt, s lenézően méregette a férfiakat. Láthatóan kemény nő, amivel cseppet sincs bajom, azonban a jelleme többi részét nem ismerem. Óvatosnak kell lennem ígyis-úgyis.
A hajó hatalmas, nem a legmodernebb, de nem panaszkodhat. Persze minden a gépteremben dől el: az a lelke a masinának. Azonban a konyha is nagyon fontos ám. Üres gyomorral, rossz koszttal, nem boldog a férfi s akkor lázad. Ezért se csodálom, hogy jó pár véznábbat oda rendelnek ki. Valamelyik írni se olvasni nem tud, így kell neki az űrlapot kitölteni. Ez itt nem gond, van analfabétáknak is munka. Mikor én kerülök sorra, s felsorolom miket csináltam eddig, elismerő tekintetet kapok a férfitól, aki összeírja adatainkat. Gondolom a sok hülye után felüdülés lehetek…
Nem csodálkozom hát, mikor a nevemet a gépészbrigádnál hallom meg. Nem is bánom, szeretek barkácsolni. Igaz rég volt szerencsém űrhajómotorhoz, de majd belejövök újra, mint annak idején. Szerencsére gyorsan tanulok.
- Nem, nem! – hallom meg egy ismerős nő mérges hangját, ahogy a tömegen csörtet át felém. – Én toboroztam őt! – mutat rám, mire én zavartan pislantok rá párat. Igen, ő, és? – Az én brigádomba kell! – mutat magára. – Gépész akad bőven! – hadonászik a csoport felé, ahová tartottam. A két férfi, aki az egész műveletet végrehajtotta, felvont szemöldökkel nézett a nőre.
- Asszonyom, ez nem változtat semmin. Gépésznek kell, nem pincsinek – feleli az egyik enyhe gúnnyal a hangjában, ami immár az én érdeklődésemet is felkelti. Pincsinek? Én? Ember, minimum bulldog vagyok akkor már!
- Stavish, ne akarj felhúzni – válaszol a nő halkabban. – Nem kérek a beszédedből, írd át az én csapatomba. Most.
- Asszonyom, én…
- MOST – ismételi meg oly erőteljes hangsúllyal, hogy szinte mindenki elcsendesedik a hatalmas nagy aulában. Lehetünk vagy hatvanan, plusz az eredeti személyzet. Alia arcán azonban felfedezek egyfajta szórakozást is, míg a férfién a felismeréssel vegyülő bosszúság ücsörög.
- Na, mi történik itt? – szólal meg egy mély hang az egyik nagykapu irányából, s a kis nép hamar utat is enged a tulajának. Látva, hogy mindegyik kalóz egyenesbe vágja magát, kétségem sincs afelől, hogy a kapitány közeledik.
- Kapitány! – mondja szinte egyszerre a két veszekedő, amint az említett közelebb ér.
- Hallottam, hogy emelt hangon vitatkoztok. Mi a gond? – kérdezte a férfi nyugodtan a helyzethez képest.
- Miss Scorza nincs megelégedve a beosztással – rövidíti le a Stavish nevezetű férfi.
- Pontosan, nem vagyok vele megelégedve, s a korrigálását kértem, de Stavish, mint mindig, nem működik együtt – teszi csípőre kezét a nő, míg az említettre emeli tekintetét. Nem elég a sápadt bőre, arcizmaival olyan hatást ér el, mintha jéghideg fém lenne.
A kapitány kérdően néz hol rá, hol a kis pódiumon ácsingózó, immár egyedül álló férfira, majd kezeit kitárja, miszerint ennyivel nem megy sokra.
- Őt itt – mutat rám Alia lazán – én toboroztam, s igényt tartok rá.
- De őt gépésznek osztottam be, gépészből soha nem elég! – vág vissza Stavish.
- És amúgy a férfit megkérdeztétek mit akar? – teszi fel a kapitány a kérdést, ami mindkettő arcára döbbenetet hoz. Kicsit felemelem a fejemet, hogy a mennyezetre pillantva elmosolyodhassak. Csípem a főnököt. – Megkérdezték? – intézi hozzám szavait.
- Nem, kapitány – felelem őszintén. – Azonban azzal se mentek volna sokra, mert nekem édes mindegy milyen munkát bíznak rám. Értek a gépekhez és…
- Jól tud verekedni – szól közbe a nő. – Láttam a kocsmába. Mikor az a féreg meg akart lőni, segített. Kapitány, egy gépész nem sok. Ha hiány lesz, majd besegít – teszi hozzá, bár van egy olyan érzésem, hogy ez csak ígéret.
- Fene bánja, legyen a te brigádodban. Stavish, írd át a férfit Aliához! – szól oda a férfinak, akin látni, hogy nem tetszik neki a dolog.
- Értettem, kapitány.
- Gyere velem – int nekem immár hivatalos felettesem. – Már nincs itt dolgod.
- Igenis, asszonyom – felelek, amit Stavish undorral a képén figyel. Azt hiszem máris szereztem egy ellenséget, de se baj! Egy nem olyan sok. Remélem nem is fog nőni a számuk, alapjáraton békepárti, csapatmunkás ember lennék.
- Sorolom a szabályokat, amik az én csapatomban érvényesek. Egyedül a kapitány írhatja felül a parancsaimat – néz rám. – Az a pondró, hívjuk eleinte a nevén, Stavish, nem. Akkor se, ha ordibál, s csöpög a nyála.
- Értettem.
- Emellett, ha hajnali kettőkor hívlak, hogy sakkoz velem, te jössz.
- Nem tudok sakkozni – felelem rögtön, mire ő megáll, s végigmér.
- Csak egy példa volt, de rendben, akkor nem sakkozunk – tudja le ennyivel, majd el tovább indul, én pedig követem. - Mi máshoz értesz?
- Mondjuk ha hajnali háromkor elromlik a csapja és a csöpögése idegesítené, akkor emg tudom javítani – felelem. – Sőt, esti mesékben is otthon vagyok – teszem hozzá, amire kapok egy szúrós tekintetet.
- Arra nincs szükségem.
- Próbálta már, asszonyom? – kérdezek vissza.
- Nem, s nem is szándékozom – tudja le ennyivel. – Ennyi?
- Tudok verekedni, a fegyverekhez is értek, olvasok, írok, térképekhez is értek, ahm… - ráncolom össze szemöldökömet, s gondolkozom, mi van még. Rég kellett eladnom magamat, főleg egy nőnek. – Főzni is elég jól tudok.
- Főzni… ismételi meg felsóhajtva. – Remek. No, mindegy is. Megmutatom a szállásodat. Ha minden igaz a patkányok már odavitték a dolgaidat. – Tudom, hogy a patkányokkal az értéktelen kisegítő személyzetre céloz, így rá se kérdezek a dologra.
- S mi lesz a feladatom, asszonyom? – kérdezek rá egy idő után, mivel nem nagyon mond nekem semmit se.
- Elsőnek is jegyezd meg az utat a szobád, fürdő, ebédlő s az én szobám között. Utána pedig meglátjuk – mér újra végig. – Még megálmodom.
- Értettem – bólintok egy aprót, míg ő megáll egy ajtó előtt s rámutat.
- A lakosztálya, újonc – közli nemes egyszerűséggel, majd köszönés nélkül távozik a folyosók útvesztőjében, otthagyva engem a kis lyuk előtt.
Nem nagy szám, egy ágy, egy matraccal, mosakodó, egy kis szekrény, meg egy pilács. Nem baj, volt ettől rosszabb is. Amúgy is jobban izgat mégis mi lesz így velem. Gépésznek még jó vagyok, de hogy házi pincsinak egy kemény nő keze alatt...?
|
| ookami67sophie | 2016. 05. 29. 21:44:39 | #34353 |
 Karakter: Alia Scorza
Megjegyzés: ~Kezdés Eshii-nek
- Egy csippentés onnan... egy kis vágás innen... – motyogom magamban csípőfogóból tákolt kezdetleges kis metszőollómat szorongatva. Az apró nyisszantások megkönnyebbüléssel töltik el lelkemet. Mintha éppen gondjaimtól szabadulnék.
Oh, ha megtehetném, hogy magam körül is levagdosom a felesleget, a Kapitány úr lenne az első. Ricchio, te ostoba fajankó! Alig várom, hogy eltűnj az életemből! Veled együtt merül majd feledésbe a múlt is, végre megszabadulhatok tőle. Az öreg Gartside pedig forogni fog "sírjában", mikor végre utána küldelek, s enyém lesz a Blast. Bár azt kötve hiszem, hogy az öreg a Blast-on kívül siránkozna másért is. Senkit nem szeretett, még a tulajdon fiát sem. Ha férfi volnék, bizonyára engem tettek volna meg a halála után kapitánynak. Scorza Kapitány, nem is hangzik rosszul.
- ...még egy csepp tápoldat... egy picurka igazítás... egy korty víz... – folytatom a munkát, ám egy váratlan kopogás, vagy sokkal inkább irdatlan dörömbölés félbe szakít. Majdhogynem vízinövényt csinálok a jezsámenemből ijedtemben, közben egyik polipfám és aprócska, és nehezen megszerzett csillagvirágom kis híján a padlón kötnek ki – Mi van? – süvítem dühösen, gyűlölöm, ha virágozás közben zavarnak.
- A Kapitány hívatja asszonyom! – harsogja Stavish, megismerem a hangját. Ezer közül is. Beleremegnek kabinom falai.
George Stavish Ricchio Kapitány egyik legbuzgóbb talpnyalója. Egy műveletlen, nagydarab tuskó. Gyűlöl engem, mert nem titkolom mennyire lenézem. Épp ezért tartok tőle. Nála jobban kevesen örülnének halálomnak, ezt nem tudom nem szem előtt tartani.
- Mondd meg a kapitánynak, hogy két perc és ott vagyok! – utasítom.
- A kapitány MOST hívatja! – reagál szavaimra kissé feldúltan, ami megrémít. A jó öreg Blast cirkáló az a hely, ahol senki sem lehet biztonságban, jól tudom. Épp ezért nem szívesen maradnék kettesben Stavish-sel, de nincs mit tenni. Szerencsére Ricchio kedvel engem, tudom.
- Megyek! – morgom beleegyezően, míg egyik pisztolyomat az övemen lifegő tokba csúsztatom. Kinek annyi minden van a rovásán, mint nekem, gondoskodjék arról, hogy megvédhesse magát.
Magabiztosan lépek ki kabinomból, majd indulok is a híd felé. Stavish kissé lemaradva követ. Érzem magamon a tekintetét, mely szinte fojtogat. Ám nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutatom félelmemet. Ezt az egyet sohasem fogom megadni senkinek, életem utolsó percében sem. Nem méltó ő az én ijedelmemre, ahogy senki más sem.
Némán haladunk a Blast kihat folyosóin. Ricchio legutóbbi ostoba ötlete, vagy inkább ötletei sok áldozatot követeltek, s még több ember hagyta itt a cirkálót. Szegény bolond, ábrándokat kerget. Valamiféle távoli bolygó aprócska holdját emlegeti, min kincset érő csoda vár. Már az állítólagos térkép felkutatásában is kudarcot vallott.
Ábrándos, apjáról is mindig áhítattal beszél. Mintha hős lenne, valamiféle követendő példa, pedig csak egy vén rohadék volt. Egy kalóz, annak is a legrosszabbik fajtája. Én jó kalóz akarok lenni, méltó mások félelmére. Ricchio jó ember akar lenni, ehhez az ostobasághoz pedig a lehető legrosszabb példát állította maga elé. Mégsem olyan, mint az apja, egyáltalán nem. Egy érzelgős balfék, ha úgy tetszik egy antikalóz. Még Searson elítéléséért is könyörögni kellett neki. Az az egyetlen szerencséje, hogy forrófejűsége és lobbanékonysága olykor ijesztő méreteket ölt. Olyankor nem lehet rá hatni, sem érzelmekkel, sem észérvekkel. Ha ezen labilis lelkiállapotában valamit a fejébe vesz, azt végre is hajtja mindenáron.
Így volt ez a térképpel is, az állítólagossal. Egy vén bolond és egy kétes eredetű penészes könyv elegek voltak ahhoz, hogy nekivágjon felkutatásának. Jártunk mi mindenfelé, de a kutatott dolognak nyoma sem volt. Nem csoda, a forrásokban szó sem volt arról, hogyan is néz ki egyáltalán. Szerintem okkal. Az ok pedig egyszerű: nem létezik.
Én nem hiszek az efféle dajkamesékben. A kalózok között nem egy efféle sületlenség vándorol szájról-szájra, s ezeket mind-mind a galaxison túli semmibe teszik. Itt-ott felbukkanó kísértetek, eltűnt világok szellemképei, állítólagos időhasadékok környékén kóválygó furcsa lények, vagy akár üzenetek más valóságokból. Baromság!
Odakint, a galaxison túl nem vár más, csak üresség. Tudom, mert hetekig kavarogtunk kint. A műszereink megőrültek, alig találtunk vissza. Nem csoda hát, hogy annyian elmentek, ha vissza kellene oda mennem valószínűleg én is felmondanék. Nincs ott semmi, mi egy kalóznak kicsikét is kecsegtető.
Mindezek után felvetettem neki, hogy nem ártana egy nagyobb lélegzetvételű toborzást megejteni, de szavaim süket fülekre találtak. Mindeddig. Válasza az volt, hogy az elhivatottak, a vérbeli kalózok itt maradtak. Igaza volt. Vezérkarunk töretlen, a Blast "krémje" továbbra is lojális és hűséges őhozzá. Most viszont lehetséges, hogy belátta, mégis elkél a vérfrissítés a fedélzeten. Hisz igaz, hogy a tisztek szinte mind egy szálig maradtak, de a legénység többi összetevője hiánytermékké vált.
- Toborzást akar? – kérdezem meg végül a mögöttem ballagó meláktól. Hiszen elképzelni sem tudom mi másért hívathatna... illetve elképzelni eltudom, de nem akarom. Ha nem azért hívat, bajban vagyok.
- Azt. – kapom meg a választ, mire széles mosoly húzódik arcomra. Akkor toborozzunk!
___________________________________
Miután leszállunk Dwastuon félig-meddig felszín alatti városállamában, a Kammor-6, nevezetű kisbolygón, rögtön be is harangozzuk mit akarunk: Embereket! Minél többet.
A Blast egy közepes méretű csatacirkáló. Több, mint 600 méter hosszú, így egy 450 fős személyzet kényelmesen megfér rajta... bár a működtetéséhez alig 10 ember is elegendő. Tiszti karunk pedig mindösszesen hat emberből áll, plusz a kapitányból.
Az első tiszt, azaz az egyel alattam álló személy, Harold Zaveri Searson idején még főtiszt volt, s tudom, most sem akar kevesebbet. Ráadásul sok ideje sincsen rá, bőven benne van már a korban. Ő felel a "tatfedélzetért", azaz a hátsó részlegért általában, valamint ő volt a szállásmester. Feladata a zsákmány, a fejadagok, s a büntetések szétosztása.
A másodtiszt Félszemű Adnan, egy tapasztalt "tengeri róka". Nevéhez hűen egyik szemét szemkötő takarja. Állítólag kivájták neki, de még senki sem látta mit is rejteget a fekete ruhaanyag alatt. Ha pedig a félszeműség, s az amúgy összevagdalt arc nem lenne elég, egy böszmenagy ember. Olyan, kiről elhiszi az ember, hogy fél kézzel összeroppantja a koponyáját. Ez is a dolga, ő a nem hivatalos hóhér és kínvallató a fedélzeten, hiszen másik munkája végett kitűnő anatómiai ismeretekkel bír. Ő a szakács is, másodtisztként ő felelős az élelmiszer feldolgozásért, s minden egyébért, mi ehhez kapcsolódik. A konyhában dolgozó szakácsok, és egyéb munkások felügyelete is mind-mind az ő hatáskörébe tartozik. S ő az egyetlen, kit kifejezetten kedvelek a tisztek közül, pedig róla tudok a legkevesebbet. Talán épp ezért. Még a vezetéknevét sem tudni, de ez itt nem zavar senkit. Főleg, amíg ő főzi a legjobb Grog-ot, mit ember valaha megalkotott.
A harmad tiszt, Owen Westbay a fedélzetmester. A magas, szeplős vékonyka férfi a hajó és a blokkok tisztaságáért felel.
A már említett George Stavish a kapitány első altisztje. Ricchio általában postáként használja, a Blast kommunikációs hálózata elég maradni, recsegős, ráadásul nem osztott. S az információ megosztása előnyös dolog mifelénk, nem jó, ha mindenki tud mindenről. Ha pedig épp nincs mit megüzenni vele, a hídon segíti a munkálatokat.
A kettes számú altiszt, aki az énalám tartozik nem más, mint a kormányos, William 'Billy' Blair. Már Isten se tudja már, hogy honnan szalajtottuk, pedig alig néhány éve szolgál a Blast-on. Állítólag a Nemzetek Szövetségének hadseregében szolgált, pilótának képezték, jó pár évet le is húzott vadászpilótaként, majd átnyergelt a cirkálókra. Aztán még néhány év, s megunta azt is. Egy peremterületi kis lepratelepen találtunk rá, akkor épp az illegális versenyzésben utazott.
Aztán még ott van az állandó szerelőbrigádunk, az élen Meidl-lel és Brizzi-vel, a tüzérek, kiknél Damien Daron a főnök, a navigátorok, a hajóorvos, Stephen Cherny, ám az inasok és "matrózok" száma, kik kezük alatt dolgoznak, eléggé megcsappant. S addig rendben is van, hogy a hajó irányításához elegen vagyunk, no de ahhoz, hogy bármit elfoglaljunk, vagy kiraboljunk vajnyi kevesen.
Ráadásul a Blast rafinált egy dög. Fedélzetén a bivalyerős vonósugár kibocsátó ágyúkon túl még hat-hat különböző méretű lézerágyú és két ionágyú kapott helyet. Ezek kezeléséhez pedig kevesen vagyunk.
Szerencsére az emberek gyorsan gyűlnek. Itt, az Isten háta mögött kelendő a kalóz élet. Remek menekülési utat kínál a nyomorból, s a hatóságok elől is kitűnő búvóhely. Itt nem kérdezik az embertől honnan jött, ha jól teljesít még lehet akárki.
Minden használható emberre szükség van, ezt jól tudjuk. Ám arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy érdemes szűrni a társaságok. A kiválóbbakat kiválogatni, a hasznavehetetleneket, s bajkeverőket pedig szűrni. Persze egy kalóz jelleme legyen méltó hivatásához, no de van egy bizonyos határ. Ezt szem előtt tartva rostáljuk a jelentkezőket. A kapitány, én, s az első tiszt, mindhárman más helyütt, s persze kísérettel.
Én egy kisebb kocsmába költözöm be e jeles alkalomból. A tulaj örül neki, hiszen így az amúgy sem foghíjas fogyasztás is tovább növekszik. A kínálattól viszont nem vagyok elragadtatva. Vézna, sápadt, élettelen embereket látok mindenütt. Olyanokat, kikre nem szívesen bíznám életem. Legtöbbjük tudományát ki is meríti a vedelés, ha esetleg máshoz is értenek, az a földművelés esetleg bányászat. Alig találok olyat, ki egyáltalán hajózott már.
Négy napot szenvedtem így végig. Négy hosszú, gyötrelmes napot. Ha nincs a kocsmában abból a jóféle Cauldroni Whisky-ből, már egy nap után feladom az egészet. Mert ugye jelentkezőkből nem volt hiány, használható jelentkezőből annál inkább. Abból most, a negyedik nap végén is az van, ez pedig elkeserít. Poharamat markolva lötyögtetem italom, már az ivás sem segít.
Ekkor lép be a magas, izmos alak. A kopottas, vetemedett parketta recseg léptei alatt. Barna szemeiben magabiztosság csillan, s hosszú, határozott léptek hozzák asztalom felé.
- Mondja a nevét! – térek egyből a tárgyra, amint elém ér. Zsebre dugott kézzel áll, én pedig jellegzetes tetoválásait veszem szemügyre. Ismerősek, átkozottul ismerősek.
- Van, ami annál sokkal fontosabb. – mondja magabiztosan, elszántságától mosoly kúszik ajkaimra.
- S mi lenne az? – lehelem a kérdést. Lelkemnek szinte felüdülést jelent végre egy érdekes férfit látni.
- Hogy Bruce Brannon az üdvözletét küldi! – Amint kiejti a szavakat tüzel is. A pisztoly a zsebében van. Szerencsére ezzel párhuzamban hátrarúgom magamat, elborulok székemmel együtt. A lövedék elkerül, poharam összetörik.
Bruce Brannon, ha akarnám sem tudnám elfelejteni ezt a nevet. Volt vele pár "afférunk"... illetve inkább "afférom". Részben nem csak idézőjelesen. Fegyverkereskedő, nem is akármilyen. No meg egy magánhadsereg boldog tulajdonosa. Nekünk pedig akkor épp fegyver kellet, én pedig szereztem fegyvert. Brannon-nak nyilván nem tetszett, hogy fizetés nélkül fújtuk meg a rakományát, sem az, hogy az emberei meztelenül, elkábítva és megkötözve találták meg hálószobájában.
A fickó újra tüzel, még mielőtt embereim előhúzhatnák saját fegyvereiket. Ketten eldőlnek, én pedig végre előbányászom saját pisztolyomat. Lendületesen gurulok ki az asztal alól, hogy végre célba vehessem, ám tervem meghiúsul. Valaki gyorsabb volt nálam. Hátulról a kolosszusra vetette magát, s most épp birkóznak. Nagyon szívesen tüzelnék, ám az mégsem venné ki magát jól, ha lelőném lelkes megmentőnket.
Így hát lelkesen célozgattam, várva a megfelelő pillanatot. A férfiak pedig tovább dulakodtak, ütötték-verték egymást. Esküszöm öröm volt nézni.
Az idegen szerencsére kiverte a pisztolyt támadóm kezéből, majd pár pillanat múlva egy fog is a pisztoly mellé került. Az erős ütéstől a két test távolabb került egymástól, én pedig tüzeltem. Hezitálás nélkül. Az agya szétkenődik a rozoga fapadón.
- Kelj fel! – utasítom az idegent, miközben én magam is feltápászkodom. Akkor veszem csak észre, hogy az üvegpohár egyik szilánkja beleállt a tenyerembe. Érezni nem érzem, de vérzik elég rendesen.
- Asszonyom, én... – szabadkozik a férfi kellemes hangon, ekkor veszem csak szemügyre küllemét.
Semmivel sem alacsonyabb, mint a földön fekvő lyukas fejű, sőt talán még magasabb is. Izmos alkatú, barnás bőrű. Elsőre valamiféle munkásnak tűnik. Arca vérpermetes a nemrég eldördült lövés nyomán, de még így is roppant megkapó. Ragyogó szemek, telt ajkak, ép fogak. Ritka az ilyesmi!
Homlokán vörös színben pompázó tetoválás díszeleg, számomra ismeretlen jelet kirajzolva. Fogalmam sincs mit jelenthet, de őszintén szólva ez érdekel a legkevésbé.
- Mi a neved? – kérdezem rögtön, amint kinézelődtem magam.
- Dax Garder. – Tudom meg becses nevét. Közben az egyik övemen lévő kis rekeszből egy zsebkendőnek csúfolt rongydarabkát húzok ki, majd sérült tenyerem köré tekerem.
- Dax Garder... – ízlelgetem a nevét – Mond csak Garder, van kedved kalóznak állni?
- Ezért jöttem Asszonyom. – bólint egy aprót, hangja eltökélt.
A szívem örül, hiszen egy ilyen embernek biztosan hasznát vennénk... én legalábbis tuti. Arról azonban fogalmam sincs hajózott-e már, de őszintén szólva nem is akarom tudni. Nem akarok újra csalódni, ha nem tud majd beletanul. Had gondoljam, hogy megcsíptem a nap fogását.
- Legyen holnap hajnalban a 36-os dokkban! Ötkor indulunk, el ne késsen! – Adom ki neki az első parancsot, majd elindulok, vissza szállásomra.
A 36-os dokk az enyém. Az általam toborzottak ott gyülekeznek. Onnan indul reggel a 40 fős csapatszállító hajó, bár aligha lesznek húsznál többen. A Blast méreteiből adódóan nem képes "kikötni". A bolygó légterén kívül lebeg, míg mi idelent vagyunk. Összességében hat csapatszállító, s még jó néhány más jellegű tartozékgép kapott helyet rajta.
Amíg a toborzás tartott, egy kisebb fogadóban húztuk meg magunkat a kapitányékkal, mind egy helyen. Amint visszaérek megvacsorázom, gyorsan lezuhanyzom és le is fekszem aludni. megbeszélni nincs mit, ez immár rutin. Mindenki tudja a dolgát.
___________________________________
- Jó reggelt hölgyeim! – köszöntöm reggel az egybegyűlteket. Ránézésre mindösszesen 18-an vannak, még a 20-at sem sikerült megugrani. Ez kissé elkeserít.
Halkan visszaköszönnek, mormolásznak valamit, néhányan bólintanak. Blair-rel hitetlenül méregetjük őket. Látom az arcán, hogy egyre gondolunk. Legszívesebben a felét itt hagynánk.
- A nevem Alia Scorza, ha valaki még nem tudná! A Blast cirkáló Főtisztjét tisztelhetik személyemben. A megszólításom Asszonyom, vagy Miss Scorza, világos?! – határozott szavaim bizonytalan csendet hagynak maguk után – A mellettem lévő altiszt Mr. Blair, a kormányos! – folytatom éles hangon – Szépen bemutatkoznak neki, majd miután kaptak egy számot beszállnak a csapatszállítóba, remélem érthetően fogalmaztam! A beosztást majd a Kapitány úr ismerteti, fent a Blast-on.
Miután befejeztem monológomat meg is kezdődik a beszállás. Szemem sarkából azt a Garder-t kutatom, s pár pillanat múlva már ki is szúrom. Kipihentnek tűnik, s épp olyan magabiztosnak, mint előző este. Szemrevaló férfi, annyi szent. Gondoskodni fogok róla, hogy az én felügyeletem alá kerüljön. Úgy érzem tudnék vele mit kezdeni...
Amint mindenki beszállt, s csomagjaikat is bepakolták megkezdjük az emelkedést. Némán utazunk a cirkáló felé. Egy-ketten rosszul lesznek. Van, aki elokádja magár. Szánalmas. Belegondolni sem akarok mi lesz velük egy légi ütközet közepén.
Úgy negyed óra, és le is szállunk a Blast hangárában. Itt már van levegő, mesterséges gravitáció, minden ami kell!
- A csomagjaikat egyenlőre hagyják itt, azzal majd vacakolnak az eligazítás után! Mr. Blair elkíséri önöket az aulába, ott fogják megkapni a beosztásukat, amint végeztünk vele. – világosítom fel őket, majd dolgomra indulok. Sok munka vár még ránk, a beosztás elkészítése nem lesz egyszerű. Alig várom, hogy újra növényezhessek... majd este biztosan lesz rá időm, addig nem hinném.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2016. 05. 29. 21:47:59
|
| ef-chan | 2014. 02. 23. 00:53:21 | #29404 |
Karakter: Nain
Megjegyzés: (Eloise-nak)
Ahogy átölel, védelmet keresve bújok közelebb, s ahogy sikerül nagyjából megfogalmaznom, mi bánt, kibukik belőlem maró érzést hagyva a torkomban.
- Eloise… Nainnak annyira fáj… itt belül. Fáj… - a fájdalom azonban nem enyhül, inkább felerősödik, s még inkább potyognak a könnyeim.
- Ssss - susog lágyan, hangja olyan zöngét üt meg, amely úgy borítja ölelésbe a bensőm, mint ő a testem. - Nincs semmi baj, itt vagyok. Ssss.
Gyengéden siklanak ujjai az arcomra, s homlokát az enyémnek tapasztva néz mélyen a szemembe. - Nain, figyelj rám. Én sosem hagylak magadra. Amíg a föld terem, amíg a tűz melegít, míg a szél kószál a fák között, s míg a víz a szomjunkat oltja, én itt leszek melletted. Nyugodj meg…. Nem lesz semmi baj.
Tudom, hogy nem hazudik, mégis elönt a keserű hitetlenség. Az ígéret ismerősen cseng, s még inkább tép belülről a kín.
- Nain úgy érzi… valamit, valakit elveszített… régen - próbálom kifejezni magam, de csak nehezen megy, az sem az igazi. - De nem tudja felidézni az arcát, csak érzi. Nain nagyon szerette… - hogy nagyjából elmondtam, mi az, ami karmol belülről, könnyebbnek érzem magam, a nyomás is alábbhagy, s a pirkadattal az emlék is halványul.
- Értem - dajkál tovább kedvesen egy kis ideig, hogy aztán felállva nyújtsa a kezét, és fel is próbáljon állítani: - Gyere, induljunk.
Most viszont nem engedelmeskedek a kérésnek, még ha én is szeretnék távolabb kerülni ettől a helytől. Helyette visszahúzom magamhoz, újabb panasszal élve: - Nain nagyon éhes… úgy érzi, kimerítette a másik…
Picit szégyellősen mondom csak, nehogy megharagudjon, de újabb mosolya felbátorít, ezért is merem könnyedén lefitymálni felajánlását: - Kár, hogy Eloise nem olyan finom…
Meg is bántódik, fújtatva puffog: - Akkor nem is vagy éhes! - még egy fokkal jobb érzéssel tölt el durcássága, de valójában most akkor is “megenném”, ha valóban a lehető legvacakabb, már megalvadt vért kínálná fel, nem pedig forró, lüktető, bár túlságosan is fanyarul vasízű életnedvét. Vissza is rántom, hogy a nyakában élénken lüktető érre hajolva eltelítsen az íze, felpezsdítve a gyomromon keresztül minden porcikám.
Jó ideig abba sem vagyok képes hagyni a falatozást, csak szívom magamba a piros nedűt, pedig mélyen belül tudom, komolyan árthatok neki, ha nem sikerül fékezni ösztöneim, s szó szerint erőszakot kell tennem magamon, hogy eltéphessem ajkaim kellemes ívű nyakától. Továbbra is a vér utáni vágyakozással simítok végig a a beforró seben, hogy aztán riadtan pillantva rá ellepjen a bűntudat: olyan színtelen…
Szégyellősen hagyom, hogy megtörölgesse az arcom, majd a saját nyakát. Annyira természetesen viselkedik, mintha semmi sem történt volna, ám ahogy felállna, ki is jelentve, hogy most már tényleg tűnjünk el, megszédülve rogy vissza, úgy kapom el.
Rémületem megnő: - Gomenasai… Daijoubu? Nain túlzásba eset…
- Jól vagyok - nyugtat, de belátja, hogy jogosan érzek bűntudatot. - Tényleg túlzásba estél egy kicsit, de nem tehetsz róla. Egyedül az a másik a hibás, a vérszomjas vadállat, aki csak bosszantani tudja az embert! Mert tudod, ő csakis arra képes hogy céltalanul nekiessen a másiknak, és megölje, legyen a erősebb, gyöngébb, démon vagy ember. Mindig csak a bajt keresi, és gúnyosan nevetgél! - dől belőle a sok sérelem, amely nem lep meg valamiért, mégha nem is értem teljesen, de legalább úgy csíp, mint amennyire mart korábban az emlék, ami nem az enyém, mégis az. De ahogy visszanyeri józanságát, ő is elbizonytalanodik, szóáradata egy zavart nyögéssel fejeződik be.
Akárhogy is, nem tetszik, hogy amiatt a másik miatt ilyen mérges. Majd én helyreteszem azt a fickót!
- Nain nem haragszik… de Eloise ne legyen ideges, Nain majd megmondja neki, hogy hagyja Eloise-t békén! - ezt kihangsúlyozandó össze is csapom a két tenyerem.
Most viszont sürgősebbnek tűnik, hogy elpárologjunk innét, lehetőleg minél messzebb. Eloise viszont nem tudna most sétálni, maximum orra bukni, így nekem kel kezembe venni az ügyet, jobban mondva karjaimba kapni Eloise-t. Mert ha magától nem tud menni, én viszont frissnek érzem magam, akkor abból az sül ki, ha én cipelem, haladunk. Neki is elmondom eme remek következtetésemet: - Ha Eloise bukdácsol, sosem haladunk előrébb.
Arca olyan viccessé rándul, hogy nem bírom megállni, hogy ne nevessek fel. Igazán szórakoztató tud lenni, sokkal de sokkal jobban szeretem, mint bármelyik régi gazdám. Ezért is fogom addig cipelni, amíg csak kell!
Egy pillanatra azonban még visszafordulok felpillantva a sziklaív helyére. Bár a szomorúság, amit korábban éreztem, ismét feldereng, most, hogy a karjaimban tartom Eloise-t, egyáltalán nem lep el, épp csak megkísértett, hogy visszaforduljak még egyszer, de már indulok is tovább, s bár sokféle kép pörög az agyamban, amelyeken eltöprengek, sokat segít nyugalmam megőrzésében, hogy karjaim közt érezhetem pihekönnyű súlyát és derűs melegségét.
* * *
- Nain, fejezd be! Állj meg, azonnal állj meg! - ordít rám sokadjára Eloise, s eleget is teszek a kérésének, bár nem értem, miért mérges. Én csak kíváncsi vagyok a lóra, milyen teremtmény, mennyit bír, mit csinál, hogy csinálja, mire miért és hogyan reagál, igazán nem nagy ügy. Azt már tudom például - és élvezem is - hogy bőven gyorsabb vagyok. Bár megértem, hogy Eloise ennek ellenére miért vele közlekedik, Eloise ló nélkül rettentő unalmasan lassú lenne. Igaz, cipelhetném én is, de szerinte így kényelmesebb. Ő nem finom, én meg nem vagyok kényelmes. Azt nem tudom, a ló valóban kényelmes-e vagy csak kényelmesebb, mint én, meg azt sem tudom, Eloise kényelmes-e, de nem tudna cipelni, az biztos, mert Eloise másképp erős. Például úgy, hogy tovább kiabáljon lepattanva az állatról.
- Na, most aztán betelt a pohár!
- Nincs is itt pohár… tele meg aztán főleg nincsen. Eloise össze-vissza beszél - hívom fel figyelmét arra, mekkora badarságot beszél.
- Áhhrrr… - mordul fel viccesen, el is nevetem magam. Nagyon vicces tud lenni, főleg, hogy ilyenkor úgy felfújja az arcát, mint az a pocok vagy hörcsög… szóval az a kis szőrös izé.
Jókedvem viszont félbevágja a pofon, amit tőle kapok. Nem fáj, nem azért, csak meglep a mozdulat. El is kerekítem a szemem nem értve a helyzetet. Nain nem is csinált semmi rosszat, igazán nem érdemelte meg… Eloise meg főleg nem szokott ilyet csinálni, így végképp nem értem, miért kaptam.
- Nain, ez egy védtelen állat. Erősebb vagy nála, az igaz, de most már hagyd békén. Mit szólnál, ha a te lófarkadat valaki folyamatosan piszkálná? - indokolja meg véleménye szerint a dolgot, de nem igazán értem…
- Nainnak nincsen.
- Tudom, hogy nincsen! Ez egy szófordulat - fakad ki megint, de nem igazán értem, nem láttam, hogy a szó megfordult volna, és még csak visszafelé sem jön ki, hogy úgy fordulgatnának a szavak. Mivel nem tudok mit kezdeni a helyzettel, igyekszem a magam módján elsimítani a dolgokat.
- Eloise valamiért nagyon mérges, és ez olyan vicces… Nain befejezi, csak had lovagoljon még egy kicsit - de nem enyhül meg, a válasz határozott, és ellentmondást nem tűrő, csupa nagybetűs nem.
Megsértődöm. Igazán úgy csinál, mintha mekkora kalamajkát okoztam volna, vagy legalább kettéesett volna a ló, pedig csak kíváncsi voltam, milyen. Akkor pedig kifejezetten megsértődöm, mikor a lovacskát el is hagyjuk, s csak bandukolhatok Eloise mellett egyedül. Nem is szólok hozzá, ezzel fejezve ki nemtetszésem. Még az sem villanyoz fel, hogy újabb faluba érve kavalkád fogad - igaz, nem olyan színes, mint a korábbi forgatag volt, de mégiscsak sok ember, érzés, illat és zaj keveredik egybe.
Egyedül akkor nézek felé, mikor egy fiatal férfi lép mellé, ám ekkor is inkább az idegent figyelem, de nem mutat ellenséges szándékot, és Eloise is nyugodtan, ismerősként fordul felé. Az üdvözlés után azonban rögtön olyasmire terelődik a szó, ami engem is érint, így máris fülelek.
- Szép kis galibát okoztatok az Ördög kapujánál. Úgy hallottam, az egész leomlott, amikor idegenek érkeztek a faluba. A hírek szerint egy furcsa, magas, démoni küllemű alak - pillant rám - és egy szőke hajú nő - néz vissza Eloise-ra. Míg ő nevetgél furán, én közbevágok, mert a fickó rosszul tudja.
- De azok nem is sziklák voltak, hanem… - ám Eloise befogja a szám, s belebeszél a kijavításomba.
- Andezit sziklák. Igen, abból készültek.
Nem tudom, miért hazudik, de úgy döntök, biztos megvan az oka, amiért nem akarta, hogy elmondjam, azok a sziklák démonok voltak, és hogy meg akartak ölni valamiért, amit nem is tudok.
- Nain, ő itt Zatro - mutat be figyelemelterelésképp neki. - Egy igen híres mágus, és nem utolsó sorban kiváló harcos. Régóta ismerjük egymást, több évtizeddel ezelőtt volt szerencsém egy oldalon harcolni vele, amikor tartományi háborúk dúltak szerte az országban. Zatro, ő itt Nain.
- Harcos? De hát olyan nyeszlett… - állapítom meg a bemutatott illetőre lepillantva. Vajon Zatro kényelmes? Jutalmam azonban ezúttal is letolás: - Ilyet nem illik mondani…
* * *
Még mindig nem tudom, Zatro kényelmes-e, de azt már tudom, hogy vannak könyvei, sok, nagy és izgalmas könyvei vannak, meg képesek is, meg olyanok, amiknek kellemesebb az illatuk, mint a többinek, de olyanok is, amelyek foltosak, mert ráborítottak valamit. Azt is tudom, hogy szeret sutyorogni Eloise-zal - és jó eséllyel nem is sejti, hogy hiába sutyorog, tisztán hallom -, meg hogy nem hagy elmerülni, mert máris kicsal mozogni. Ahogy ő hívja, edzeni. Nem tudom, mire jó, de mivel mást sem tudok erről az edzés dologról, kedvem van kipróbálni, de csak emiatt követem.
* * *
Az edzés unalmas. Maradnom kellett volna Zatro helyett a könyveivel. Azok izgalmasabbak. És nem érezném magam ennyire nyomottnak. Mert hiába nem szeretném, folyton folyvást lecsukódnak a szemeim. Rég éreztem magam ennyire fáradtnak anélkül, hogy éhes lennék. Mégis, még fenn akarok lenni, főleg, mert ha lecsukom a szemem, mindig felbukkan, és most nincs erőm, hogy megzabolázzam, hogy elmondhassam neki, Eloise nem szereti, és Nain sem szereti, ha Eloise-t piszkálja. Ezért sem szabad elhagynom magam, meg amúgy sem vagyok hozzászokva, hogy aludnom kellene.
Azonban hiába küzdök, mielőtt felfoghatnám, ismét elgyengülök olyan mértékben, hogy végül behódoljak az álomnak.
Már várom. Tudom, hogy fel fog bukkanni. De ha meg akarom vallani az igazat, felkészülni nem tudok rá. S még ő nevez engem erőszakosnak. már érzem, hogy közeledik, s előre elönt a düh. Mit képzel magáról, ki ő? Senki nem tanította még meg, hogy a tudás nagy áldozatokkal jár, és nem elég akarni, ki is kell érdemelni? Arra pedig talán végképp senki nem hívta fel a figyelmét, hogy van olyan rétege a tudásnak, amely tiltott, s ily módon számára még kevésbé hozzáférhető. Ahogy vannak az intim tények, amelyekről egyenesen felháborító azt hinni, hogy megkaphatók. Pofátlan halandó!
Hát jó, legyen! Te kerestél! Megkapod minden “kedvességem”!
Hirtelen bukkanok fel előtte, hogy flegmán közöljem vele naivitását: - Amit ez a hülyegyerek hall, azt én is hallom… már vártalak. De nehogy azt hidd, hogy bármit is megtudhatsz a múltamról, mert hogy oda én nem engedlek le, az biztos. Akár szedheted is a sátorfádat.
- Tegnap történt valami… sosem láttam még Naint ilyen keservesen sírni - kezdene bele, de nem mutatok érdeklődést, s valóban nem érdekel az a kis gyök.
- Mert egy gyönge fasz, és te is az vagy. Érzelgős bogarak vagytok. Semmi nem történt, csak vonyított a sebei miatt.
- Nem tudsz hazudni, látom rajtad. Miért nem hagyod, hogy segítsek? - egy fél pillanatig teljesen megilletődök, hogy aztán az ajkamba harapva vigyorodjak el. Miért nem érti meg egy ember se sosem, hogy egy démonnak nincs rá szüksége?
- A pokolba is… azért, mert hasonlítasz rá még nem vagy ő. Most pedig… - ragadom meg a nyakánál fogva, hogy durván félredobjam. Nem, nem fog befolyásolni semmi. Ő már nem él. Sosem jön vissza többé, és ezért sosem bocsátok meg senkinek! - Takarodj! Nincs veled dolgom!
- Tudod, azt a fájdalmat, amit elszenvedek, nem én birtoklom, nem tudsz megsebezni… és addig nem megyek el, amíg nem beszélsz. Nekem van időm! - áll fel, és állhatatoskodik rögtön. - Beszélj!
Egy pillanatig megrökönyödök, majd szabályszerűen kirobban belőlem a nevetés, hangosan, az egész tudatsíkom betöltőn.
- Még, hogy van időd, ez óriási - még a könnyeim is törölgetnem kell, s nem is emlékszem rá, mikor röhögtem ekkorát utoljára, tény, rég nem is hallottam ekkora baromságot. - Nem, virágszálam, neked egy pillanatnyi felesleges időd sincs. Abba nem megyek bele, mennyivel idősebb vagyok, és mennyivel tovább fogok még így is élni, mint te, csupán arra hívnám fel a figyelmed, hogy ahelyett hogy engem zaklatsz a badarságaiddal, inkább menekülnöd kellene. Gondolom, te sem hiszed, hogy a kísérleti laboratórium elpusztításával sikerült levakarni azokat, akik a kis pöcs nyomában vannak. Képzelheted, milyen ritka hibrid vagyunk mi ketten, ő, a vámpír, és én, a démon. Nem fognak csak úgy kiadni a kezükből.
Gúnyos vagyok, hangom szándékosan ironizál, de nem szólhat egy büdös szót se, az igazat mondtam. Igen nagy gesztus tőlem, hogy egyáltalán mondok valamit, de ez is csak azért van, mert kibaszottul nincs kedvem megint majd bevédeni a hülye seggüket, mert annyi eszük sincs, mint egy botnak, hogy arra koncentráljanak, ami igazán fontos.
- Ennyivel nem fogsz lerázni, Zatronál biztonságban vagyunk - jelenti ki megint csak magabiztosan, mire megfájdul tőle a fejem.
- A nagy büdös lófasz vagy Zatronál, nem biztonságban, szerinted hány ember látott titeket, főleg a felfordulás után, amely hírekről Zatro is beszélt. Valaki csak picit nyissa meg az erszényét, és vagy húszan jelentkeznek információval, és még az állítólagos barátod is bajba kevered, ha nem ő lesz az első, aki kinyitja a pofáját - már nyitná a száját, de beléfojtom a szót. - Nem, nem érdekel, milyen kurva jó barátod, húzz innen KIFELÉ! - az utolsó szót már ordítom, olyan nyomatékkal, hogy gondolataim közepette viharos erejű szél legyen belőle, és ledöntse a lábáról, kisöpörve innen, mint a szemetet szokta volt a városban.
Azonban megdöbbenek, ahogy az árnyékából előlép barátja, s megtámasztja, sőt, vissza is löki felém saját mágikus erejét használva, amit még csak nem is tudok megakadályozni, mert túl hirtelen ér az egész, könnyedén lép át a védelmemen, elbotladozva, lábaival alig bírva követni a lendületet, amit kapott. Dühösen fordulnék utána, hogy megállítsam, de az idegen, akit nem érzékeltem, megállít, tudom, hogy ezzel nem tudok ártani neki, mégis visszakézből marcangolom szét karmaimmal felbömbölve, mert tudom, ennyi idő elég volt a lánynak, hogy mélyebb rétegek labirintusába juthasson, az emlékek útvesztőjébe, amely mégis olyannak tűnik, mint a folyosó, csak nem szobaajtók terpeszkednek a falain, hanem tükrök, egy-egy emlékfoszlány. A férfi atomjaira bomolva lép ki a gondolataim közül, én pedig előidézem a szárnyaim - itt benn megtehetem mindkettővel, nem úgy, mint odakinn - s úgy lendülök utána. Egyetlen elborult cél lebeg a szemem előtt: eltüntetni, kiűzni innen! Mégsem érzem magam gyorsnak, annyi mindenbe belepillanthatott, még ha nem is ért rá tüzetesebben megvizsgálni, miközben engem is lassít mind, mert még ha ignorálom is őket, minden emlék, legyen az boldog vagy keserű, fáj, s üvölteni tudnék a kíntól, amelyet élénkségük okoz. miért nem tudtam elfelejteni őket az évszázadok múlásával? Miért nem tudtam elfelejteni őket annyi kísérlet után? Miért kínoz mind? Átkozott az összes! Mert nem lehet elfutni előlük…
Emlékképek mellett suhanok el, a legkorábbi emlékeim a klánomról, a vérdíj, az első halottak, a káosz, a félelem, a növekvő düh, az első gyilkosság, amely a kezemhez tapadt, az erőm felfedezése, az elkeseredett tombolás mint elsuhannak mellettem ezernyi töredékben. Életem első ötszáz éve, s nyugodtan állíthatom, csoda, hogy megértem.
De ezek nem számítanak, nem ez a legfontosabb, hanem az, amely előtt megtorpan, amelyet nem akartam senki másnak odaadni, és most kitépi belőlem tiltakozásom ellenére!
Megtorpanása ugyan elég ahhoz, hogy végre utolérjem, de tudom, hiába tapasztom durván kezem a szemére, s fogom le a másik kezemmel, már látta. Látta őt, akit én sem akartam látni, mert fáj. Mosolya lágy, arca akár a legtökéletesebb porcelán babáé, mégis sokkal rokonszenvesebb, mert két hatalmas, jádezöld szeme tele van önzetlen szeretettel, ahogy lehajol, s nyugtatón végigsimít az előtte vergődő, súlyosan sérült démon arcán. Az enyémen. Aranyszőke haja lobog a szélben, miközben az egész képet egy gyönyörű, már levélbe borult sakura fa foglalja keretbe.
Persze mondható, hogy pár alapvető vonást eltekintve nem is hasonlítanak egymásra, de biztos vagyok benne, hogy észrevette ő is, a gesztusaik, a kisugárzásuk, a bennük rejlő, számukra fontos értékek virágszirmai mind ugyanolyan színűek. Ugyanaz a lélek más testben...
S hogy miért vagyok ebben biztos is? Mert annak a sakurafának a magja, amely az udvarán áll, az enyém. Én hintettem el akkor, mikor elvesztettem, kérve a különleges növényt, ha visszatér, mutassa meg nekem. S a növény már régóta virágzott, akkor is virágba volt borulva, mikor először megpillanthattam. S tudom, hogy magához vonzotta, ahogy korábban annak a fának az anyja, az a sakurafa, amely az emlékképemben szerepel, s amely belepusztult a halálába épp úgy, mint én...
- Tűnj innen! - hangom most nyugodt, mondhatni ridegen üres, de pont emiatt ezerszer fenyegetőbb, mint volt korábban. Érzem is minden porcikájában meg is feszül, a dac eltűnik.
- Szeretted őt? -kérdez mégis, és karmaim az arcának feszülnek.
- Ha nem mész önszántadból, hát kényszerítelek rá - hangom nem változik semennyit, s kilépek a tudat szűk világából, hogy felnyissam a szemem.
Ahogy magamhoz térek, látom a kezem fogó alakját, egy cseppet sem tétovázok, már így is sokat látott, és nem szeretnék még többet megmutatni, hát, kinyúlok, és ahogy ígértem, kényszerítem, egyrészt kirántom a kezem a kezéből, másrészt egyszerűen az ujjaim a nyaka köré fonom és megszorítom.
Szinte azonnal visszatér az élet a szemébe, ahogy visszatér önmagába, és reflexből a kezemre mar, ugyanígy feszül egy penge a torkomnak. A férfi korábbról. Felé pillantok, és pillantásom gúnyával nevetem ki, miközben szárnyam máris előtör, félretaszítva őt, s tollaim máris megbénítják, a falhoz szögezve teljesen. Ennyi figyelmet se érdekelt volna, de nem szeretném, ha megzavarna, míg tudatosítok valamit Eloise-ban.
- Ide figyelj, hülye liba! - emelem alig pár milliméterrel az arcom elé, közelről fröcsögve rá a szavaim. - Ha nem szállsz le rólam, annak fogok ártani, akit kedvelsz, téged nem sebezhetlek meg, mert azzal csak magamnak ártok, de őt meg is ölhetem - biccentek barátja felé. - Sőt, mindent felperzselhetek körülötted, sivataggá változtatva az életed, és megízlelheted a száműzöttek, a társadalomból kivetettek sanyarú sorsát! Felfogtad?
Nem várok választ, hiszen épp a szuszt is beléfojtom, nemhogy a szót, de még egy fokot rászorítok, hogy utána ismét eltolva magamtól egyszerűen elengedjem, és hirtelen légszomjjal zihájon a nyakát tapogatva a földre görnyedve. Egy pillanatig elszemlélem, majd visszahunyva a szemem ismét visszamerülök az emlékeim közé, hogy leüljek az elé a töredék elé, amelytől eltéptem, s aztán a töredékre bámulva némán csorogjon le a könny az arcomon. Leila...
Miután a klánom üldözni kezdték, és megpróbálták módszeresen kiirtani, száműzött lettem. Nem volt nyugtom sosem, hiába szakadtam le a klánról, úgy döntve, egyedül nagyobb eséllyel élem túl, valójában mindig a nyomomban voltak. Azon a napon azt hittem, meghalok, s úgy éreztem, nem is bánom, hiszen a támadóimat apró cafatokra téptem, mielőtt elhagyott volna az erőm, és összerogytam volna jóval arrébb az erdő szélén. Mikor felbukkant, sokat tapasztalt, kóbor kutyaként vicsorítottam rá, mégis mosolygott, majd türelmes puhasággal elnyerte a bizalmam. Meggyógyított. Nemcsak a testem, a lelkem is. Mellette otthonra leltem. Erős volt, mégha törékeny nő is volt. Olyan erőt képviselt, amelyet a tisztasággal ehet a leginkább leírni. Körülötte minden virágzott, mintha örökké tarthatna a bohókás és rózsaszín ködbe burkolózó tavasz.
Aztán rám bukkantak. Nem tudom, honnan szimatolták meg jelenlétem, mert Leila illata mindent elnyomott, ereje mindent elfedett, mellette egyszerű ember voltam megnyúlt élettel, és elfelejtettem a múltam is, csak a múltam felejtett el megfeledkezni rólam.
Annál a sziklánál történt. Az a szemét!... Bár hajlandó lett volna megkötni a szerződést, de sosem állt kötélnek, nem akarta, hogy miatta is én szenvedjek, inkább azt akarta, hogy miatta legyek boldog, s végül megmentett azzal a teherrel, hogy éljek. S bár a lelke visszatért, legalábbis egy töredéke biztosan, Eloise nem Leila, s sosem lesz az.
- Mondd, feloldozol valaha is? - nézek a "tükörből" rám pillantó arcra, de kérdésemre sosem fogok választ kapni a halott ajkaktól...
* * *
Arra ébredek, hogy a nap fénye csiklandozza az arcom. Elmosolyodom az élményre, és izgatottan felnyitom a szemem, hogy aztán máris felpattanjak,és az ablakhoz sietve ki is nyissam azt, beleszippantva a levegőbe. Mióta Eloise a társam, sokszor van lehetőségem látni a kinti világot, érezni a Nap simogatását, és egyáltalán, egy hatalmasat szippantani a friss levegőből. Viszont ahogy elnézem, igencsak elmúlt az idő, jó sokat aludtam, pedig nem szoktam... Az a Zatro - még mindig nem tudom, kényelmes-e - valami trükköt alkalmazott, biztos vagyok benne. Biztos ki akarta sajátítani Eloise-t.
A gondolatra összébb vonom a szemöldököm, s valami fura kezd kavarogni belül. Eloise az enyém!
Megrázom a fejem, majd az ablakot úgy hagyva rohanok ki a szobából a konyhába, ahol megtalálom őket. Épp beszélgetnek, de el is némulnak, ahogy felbukkanok.
- Jó reggelt! - jelentem ki tüntetőlegesen, és míg Zatro Eloise-zal szemben ül, én egyenesen mellé telepedek jó közel, hogy összeérjen a lábunk, majd kihívóan pillantok a ki tudja, kényelmes-e Zatrora. Ekkor pillantom meg a sérülést, amit Eloise épp ellátott. Rögtön visszább szorulnak a féltékeny érzések, hogy megilletődött pillantással nézzek hol az egyikükre, hol a másikukra. - Valami történt, míg Nain aludt? Zatro keze nem volt ilyen tegnap, biztos nem Nain csinálta harcoláskor, ugye?
|
| Aya-chan | 2013. 12. 09. 15:12:11 | #28524 |
 Karakter: Eloise
Megjegyzés: ~újra
- Nain – szólítom meg, de válasz helyett csak elvonul. Látszólag mélyen megrázták az előbb történtek még akkor is, ha ő maga nem teljes egészében vett részt benne. Az érzés ott ragadt benne, mindamellett ami jelenleg körülvesz minket, jobban hasonlít egy háborús körzethez, sem mint egy nyugodt erdőre. Bizonyára saját magát hibáztatja. Muszáj lesz valahogy többet megtudnom róla, de nem szereti, ha vájkálok a fejében. Jó, persze én sem kedvelném, de valamit tennem kell.
- Most komolyan nekikezdesz búsulni? – lépek mellé, s úgy beszélek, mint egy anyuka a kisfiával. Nemleges fejbólintása nem túl meggyőző.
- Nain csak nem érti, mi folyik Nainnal.
- Majd ketten kiderítjük, rendben? – ölelem meg. Ha már csak ennyire is belegyezik, talán rá tudom venni, hogy visszautazzak a múltjába. Ó, mennyivel előrébb lehetnénk… de nem fogom semmire sem kényszeríteni. Ha csak… Valószínűleg Nain eredeti énje, az a vadállat, nyilván sokkal többet tud, mint amennyit jelenleg mi ketten együttvéve. De ha nem is tud annyit, az ő elméjében – hiába ugyan az a test – szintekkel lejjebb kerülhetnék. Sokkal mélyebbre s talán olyan információkat találhatok, amik segítenének. Lehet, még a tudata is jobban bírná, befogadó képesebb lenne. Ezen még elgondolkodom…
- Ketten? – bólintok. Elgondolkodva kémlel körbe… valamin nagyon rágódik. Talán furcsa számára ez a szó. „Ketten”. Annyian tagadták már meg tőle a segítséget, de én biztosítani akarok neki mindent, hogy jobban érezze magát, hogy rájöjjön ki is ő valójában. De bármennyire is vagyok ilyen anyáskodó, az is bennem vagy, hogy tudni akarom ki ő és a másik. Tanulmányoznom kell mindkettejüket. És ez Nainnál kevesebb gondot okoz, de annál a vérengző vadállatnál aligha érnék el bármit is szép szóval, hiába az előbb jól megfaragott terv. Mikor előjön, csak harcol és annyira felbosszant, hogy beszélni sincs kedvem vele. Na, nem mintha ő akarna… de talán a szerződés nyithat valamiféle kiskaput. Csakhogy annak szabályairól még nem is nagyon beszéltünk. Szerintem nem is fogunk.
- Az Ördög Kapuja – hallom meg a természeti képződmény nevét. Hát azzal meg mit akarhat? Lehet, összekeveri valamivel, de azért érdeklődve hallgatom. Sosem tudhatom, mi sülhet ki a szavaiból.
- Mi van vele? – kérdem kedvesen, bíztató hangon.
- Valójában nem szikla. Legalább is Nain nem csak sziklának látta – hogyan? Biccentek, hogy folytassa. Az ő szemei máshogy látnának, mint az enyémek? - Sok fura démon alkotja, köztük egy nagy, és ismerték Naint. Pedig Nain nem is ismeri őket. Ebből Nain arra gondolt, ők mondhatnak neki valamit önmagáról.
- De hisz az a természeti képződmény már több mint 10.000 éves... – és ha valóban annyi, akkor Nain még meg sem születhetett.
- Az nagyon rég volt? – de még milyen régen. A szikla korához nem fér kétség… és Nain kora sem lehet túlságosan előrehaladott. Ezek szerint az a másik lenne ennyire idős? Márpedig ha már akkor ilyen hatalmas ereje volt, kell, hogy legyenek róla feljegyzések. Például falvak történelmi feljegyzéseiben. Kizártnak tartom, hogy ne rombolt volna le akár csak egyetlen egy kisebb falut is.
- Nem mondtak még mást Nainnak ezek a démonok? – kérdezem, mire nagyban hezitál. Lerí róla, hogy még tud valamit. Nekem is tudnom kell. - Szóval elhallgatsz valamit, igaz? – kérdem, majd a szikla irányába nézek.
- Eloise honnan tudja? – gyermeki ártatlansága most is képes meglepni.
- Rá van írva az arcodra, Nain – dörzsöli az arcát, ezen akaratlanul is elnevetem magam. Olyan aranyos, hogy mindent szó szerint vesz.
- De hát én nem írtam rá, és más sem. Hogy lehet mégis ráfirkálva? – megfogom a kezét és elmagyarázom hogyan is értettem, amit az előbb mondtam.
- Nem ceruzával vagy tollal van ráírva, Nain. Az emberek és az emberhez hasonló lények képesek arckifejezésekre, és azok árulkodók a másik számára. Ha mosolyogsz, valószínűleg jókedved van, de előfordul, hogy a másik érzi, hogy az a mosoly valahogy nem stimmel, és inkább elrejt valamit, mint hogy valódi jókedvet mutatna, és így tovább. Minden apró mozdulat árulkodik. Te pedig most lehajtottad a fejed és igyekeztél elkerülni a tekintetem, mint amikor valaki el akar hallgatni valamit, vagy ha hazudik.
- Tehát Nain lebukott? – enyhe pír ül ki az arcára.
- Le bizony.
- Azt mondták: Megbosszuljuk, egyszer megbosszuljuk a csúfságot, amelyet ejtettél rajtunk, áruló féreg! Mert, ahogy bebörtönzőnk voltál egykoron, szabadítónk leszel az idők távlatában, s akkor nem kegyelmezünk!
- És te még vissza akarsz menni?! – kérdezem értetlenül. Egy ilyen fenyegetés után még képes lenne visszamenni félelem nélkül? - Nain nem ismer más megoldást.
- Mi lenne, ha megint megpróbálnék nézelődni? – kérdezek rá, mert a helyzet igazán megkívánja.
- A mindig véget ér, mert rossz érzés, olyan kavargó és egyszerűen... –
- Akkor sem örülnék, ha visszamennénk. A szavak, amiket mondtál, baljóslatúak, és nem szeretném, ha feleslegesen megkísértenéd a sorsot – aggódom érte. A kíváncsisága hatalmas, ami érthető… remélem, nem megy vissza.
- Rendben - felelem. -, de akkor Eloise se kísértse azt a Sors fickót!
* * *
Hirtelen valami mély érzelem hatol belém. Szennyezett, vérszomjas démoni energiák lengnek körül, felperzselik az egész levegőt, szinte lángcsóvákat alkotnak. Felpattanok, az álom egy pillanat alatt kimegy a szememből. Körülnézve Naint keresem. Hol a pokolban lehet? Kezemet összeszorítva tudatosul bennem a nyilvánvaló. Visszament. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Oda kellett volna kötöznöm a fához, vagy saját magamat bilincselni hozzá. Vagy akármit…
Felállok és a sötét energiák vájta úton kezdek el rohanni. Furcsa szagok és még furcsább érzések kerítenek hatalmukba. Kisebb erejű démonokat látok meg, majd ahogy egyre közelebb érek Naint látom meg a sziklának préselve. Ez a hatalmas Küklopsz szerű lény a levegőt is képes lenne kiszorítani belőle. Döbbentem nézem, ahogy az általam látott Ördög-kapuja leomlik, démonom törnek fel belőle.
- Nain - üvöltöm gyomrom legmélyéről, hozzá szaladva.
- Tartsd pórázon a kis hülyét! – csukja le a szemeit mély álomba zuhanva. Néhány másodperccel később újra felnyílnak könnyekkel megtelve. Értetlen, zavarodott arcot vág felém, döbbenet látszik rajta, mintha semmit nem értene, mintha nem ismerne fel. Rekedt kiabálással törnek fel benne a keserűség mély érzései… felszakadva kínozzák egyre jobban és jobban… sosem láttam még ilyen erőteljesen sírni. Belém kapaszkodva fúrja fejét a vállamba, elapadhatatlan könnyei végigfolynak az arcán, majd vállamra kerülve csorognak tovább. Magam is értetlenül nézek, s csupán szorosan tudom ölelni, simogatva a hátát, nyugtatva.
- Eloise… Nainnak annyira fáj… itt belül. Fáj… - ujjai hátamba vájódva kapaszkodnak egyre tovább, s sírása csupán most ér a tetőpontra. Hangja most lesz a leghangosabb, a legkeserűbb, megtelve olyan érzésekkel, amiket átélt, mégsem tudja mikor és, hogy honnan kitől-mitől származhatnak.
- Ssss, nincs semmi baj, itt vagyok. Ssss. – kezeim közé fogom az arcát, homlokomat az övének támasztom mélyen belenézve szürkés szemeibe. Annyira elveszett és ártatlan… rámosolygok, hogy tudja, azt raktározza el magában, én segítek neki. Történjék bármi, legyünk bárhol… sosem hagyom magára. – Nain, figyelj rám. Én, sosem hagylak magadra. Amíg a föld terem, amíg a tűz melegít, míg a szél kószál a fák között, s míg a víz szomjunkat oltja, én itt leszek melletted. Nyugodj meg… Nem lesz semmi baj.
- Nain úgy érzi… valamit, valakit elveszített… régen. De nem tudja felidézni az arcát, csak érzi. Nain nagyon szerette… - szipogja, sírása kezd alábbhagyni. A Nap első sugarai kezdik felmelegíteni a levegőt, pirkad. Nekünk tovább kell állnunk, minél előbb elmegyünk innen annál jobb lesz.
- Értem. – tehát Nain démoni énjéhez valaki nagyon közel állhatott és ennek a személynek az elvesztése még egy olyan alaknak is fájdalmat okozott, mint ő. Ha megtudom ki ő, talán előreléphetünk. – Gyere, induljunk. – segítem fel, mire visszahúz a földre. Felhúzom a szemöldököm.
- Nain nagyon éhes… úgy érzi kimerítette az a másik… - mosolyra húzom a számat, valami másra számítottam. Azt hittem ez a szerződéssel együtt véget ért. Bár lehet, ez azért van, mert túl sok minden történt és nagyon kimerülhetett a teste. Letérdelek mellé, mire elfintorodik. – Kár, hogy Eloise nem olyan finom…
- Akkor nem is vagy éhes! – fújom fel a dolgot és már állnék is tova, de ajkai hirtelen tapadnak a nyakamra. Felszisszenek a hirtelen jött fájdalomtól. Érzem, ahogy a vér távozik belőlem, furcsa, bizsergető érzés. Kezei a vállamon pihennek elmozdítva a testemet jobbra vagy balra, ahogy neki kényelmes. A szokottnál is erősebben szívja a vérem, mintha évek óta nem táplálkozott volna. Jó öt perc elteltével veszi csak el a száját, letörölve róla a vért. Kiskutya szemekkel rá, néz, mintha rosszat csinált volna, pedig esze ágában sem volt. Letisztítom róla a maradékot és a saját nyakamat is letörlöm. – Induljunk. – pattannék fel hirtelen, de a lábaim furcsán keresztezik egymást, megszédülve dőlök Nain elém kerülő mellkasának.
- Gomenasai… Daijobu? Nain túlzásba esett…
- Jól vagyok. Tényleg túlzásba estél egy kicsit, de nem tehetsz róla. Egyedül az a másik a hibás a vérszomjas vadállat, aki csak bosszantani tudja az embert! Mert tudod, ő csak is arra képes, hogy céltalanul nekiessen a másiknak és megölje, legyen az erősebb, gyöngébb, démon vagy ember. Mindig csak a baj keresi és gúnyosan nevetgél! – egyszer csak észreveszem, hogy dőlnek belőlem a szavak, ráadásul pont neki, aki tulajdonképpen magában hordozza a szavaimban forgó személyt. Pír ül ki az arcomra zavaromban és ajkaimba harapok. Nem kéne ennyit fecsegnem. – Öhm…
- Nain nem haragszik… de Eloise ne legyen ideges, Nain majd megmondja neki, hogy hagyja Elosiset békén! – csapja össze a két kezét, majd egyik pillanatról a másikra karjaiba emel. Mielőtt bármit kérdezhetnék, elindul velem. – Ha Eloise bukdácsol sosem haladunk előrébb. – indul el velem, mire grimaszt vágok, ő pedig felkacag. Még egyszer visszanéz, de furcsa mód nem kérdez rá az elmúlt órák történéseire. Jobb is így… de a szíve még mindig zakatol, dübörög a mellkasában. Tudom, gondolatai még most sem hagyják nyugodni.
***
- Nain, fejezd be! Állj meg, azonnal állj meg! – kiabálok rá már vagy századjára és komolyan kezd felbosszantani. Megengedtem neki, hogy felüljön a lóra, de szerencsétlen állatot megállás nélkül vizsgálgatja és ijesztgeti, mondván, ő most leteszteli a ló tűrőképességeit. Persze élvezi, hogy futva simán lépést tud tartani az álattal, míg én vágtával is alig érem utol őket. – Na, most aztán betelt a pohár! – szállok a le a lóról, immáron minden életerőm visszatért és nem fogok kegyelmezni.
- Nincs is itt pohár… tele meg aztán főleg nincsen. Eloise össze-vissza beszél.
- Áhhrrr… - morgok, mire felkacag. Odatrappolok mellé és képen törlöm, úgy atyafiasan, mire igen csak meglepődik. Persze ujjaim zöme igen csak sajog, de meg sem érzi. Mereven bámul, mint aki nem érti miért kapta a pofont. – Nain, ez egy védtelen állat. Erősebb vagy nála az igaz, de most már hagyd békén. Mit szólnál, ha a te lófarkadat valaki folyamatosan piszkálná?
- Nainnak nincsen
- Tudom, hogy nincsen! Ez egy szófordulat.
- Eloise valamiért nagyon mérges és ez olyan vicces… Nain befejezi, csak had lovagoljon még egy kicsit. – kérlel, de nem leszek ennyire irgalmas, előveszem terrorista énemet.
- Nem!
Az út további részén Nain megsértődve halad mellettem. Az ő lovát ott hagytok egy fogadónál, így egész úton mellettem gyalogol és még csak rám sem néz. Tudom, hogy nem fárad el, ez már bebizonyosodott. Kicsit lelkifurdalásom van, amiért ilyen kedve lett, de nem tehetek róla, ha egyszer ilyen következményei lesznek az ő játékos… természetének.
Beérünk egy faluba ahol igen csak nagy a nyüzsgés. Árusok kínálgatják legszebb portékáikat, óbégatnak a vevőknek. Az itteniek igen szegények, a létfenntartásukat jelenti ez a vásár.
- Eloise! Te vagy az? – lép mellém egy borzos feketehajú fiú. Cifra ruházata van, piros pecsétgyűrűje, kezében hatalmas könyv. Leszállok a lóról és rámosolygok. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Eredetileg is Zatrot kerestük, hogy segítsen, csak a sok kaland miatt nem értünk ide. – Szép kis galibát okoztatok az Ördög-kapujánál. Úgy hallottam az egész leomlott, amikor idegenek érkeztek a faluba. A hírek szerint egy furcsa magas, démoni küllemű alak és egy szőke hajú nő.
- Ehhhe…
- De azok nem is sziklák voltak, hanem
- Andezit sziklák. Igen, abból készült. – csitítom el rögtön Naint. Hála az égnek veszi a lapot. – Nain, ő itt Zatro. Egy igen híres mágus és nem utolsósorban kiváló harcos. Régóta ismerjük egymást, több évtizettel ezelőtt volt szerencsém egy oldalon harcolni vele, amikor tartományik háborúk dúltak szerte az országban. Zatro ő itt Nain.
- Harcos? De hát olyan nyeszlett… - tekint le rá, hiszen jó fél fejjel magasabb, pedig Zatro sem az alacsonyak sorát gazdagítja.
- Ilyet nem illik mondani… - dorgálom meg, majd elindulunk az oszladozó tömegben.
Még idejében felkészítettem Naint, hogy valószínűleg sokan lesznek, de szerencsére így is kevesebben vannak, mint amire számítottam. Zatro házához érve bemegyünk és Nain rögtön a könyvekhez siet.
Zatro és én kicsit távolabb leülünk. Elkezdem mesélni neki a történetet egészen az elejétől, hogy Nain egy orvosi kísérlet eredménye, hogy valójában a személyisége kettős. Minden részletet elmondok, ahol hol elképedve, hol csodálva reagál.
- Eloise… jól belekeveredtél annyi szent. A helyedben én is a démoni énjével próbálnék kapcsolatba állni, ő biztosan többet tud.
- De nem tudok közel kerülni hozzá, csak akkor bújik elő, ha veszély fenyeget.
- Akkor hatolj be a gondolataiba, mikor Nain alszik. Így is lejjebb kerülhetsz, ő pedig nem fogja észrevenni. Lent pedig megtalálod a fickót.
- De ő sosem alszik…
- Majd ma fog. Nos, míg én próbára teszem a fiú képességeit, addig nyugodtan kutakodj a feljegyzésekben. Szerintem találsz pár dolgot. – bólintok, majd nézem, ahogy Zatro az udvarra invitálja Naint egy harc erejéig. Remélem, nem durvulnak el a dolgok. Mindenesetre azt hiszem, az Ördög-kapuja melletti falu feljegyzéseivel fogok kezdeni.
Leveszem az egyik könyvet és elkezdem olvasni a benne lévő forrásokat.
„...Bármit küldünk ellene hatástalan. A legjobb varázslók, boszorkányok, harcosok, elfek, óriások, démonok sem bírnak vele. Soha nem fárad el, nincs szüksége élelemre. Már 3 napja rendíthetetlenül pusztít a közeli városokban, falvakban. Senki sem tudja, miért van feldúlva, csupán pusztít. Vörös szemei lángcsóvaként égnek, fekete szárnyai olyan pajzsot és egyben fegyvert adnak neki, amivel nem tudunk szembeszállni. Reménytelen…”
Mikor volt ez? Kb. 2300 éve ha jól számolok…
„… Mikor felfedtük gyengepontját lepaktáltunk néhány démonnal, akik védelemért cserébe elcsalták és foglyul ejtették. Hetekkel később és olyan volt mintha a hegyek az ő üvöltését tükrözték volna vissza. […]… Furcsa boltív feszült ott, melyből irtózatosan erős démoni energia áramlott. Kilt mágus sem tudja levédeni, nem tudjuk, mihez kezdjünk.”
Ez lesz az… Nyomon vagyok.
Minden bizonnyal Nain úgy esett fogságba, hogy néhány másik démon tőrbe csalta. De vajon miért végezhetett akkora pusztítást sok száz évvel ezelőtt? Mi oka volt rá?
***
Nem tudom mi történhetett kettejük között, de este Nain úgy alszik, mint a tej. Itt az idő… beléphetek a tudatába.
Erősen koncentrálva megfogom a kezét és érzem, ahogy elmémmel könnyedén száguldok át tudata minden pontján.
Démoni énjének kivetülése hirtelen kerül a szemem elé.
- Amit ez a hülyegyerek hall azt én is hallom… már vártalak. – néz le rám megvetően – De nehogy azt hidd, hogy bármit is megtudhatsz a múltamról, merthogy oda én, nem engedlek le az biztos. Akár már szedheted is a sátorfádat.
- Tegnap történt valami… sosem láttam még Naint ilyen keservesen sírni.
- Mert egy gyönge fasz és te is az vagy. Érzelgős bogarak vagytok. Semmi nem történt, csak vonyított a sebei miatt.
- Nem tudsz hazudni… látom rajtad. Miért nem hagyod, hogy segítsek? – nyugodt maradok, mire szemei elkerekednek. Elharapja a száját és vigyorog. Megint.
- A pokolba is… azért, mert hasonlítasz rá még nem vagy ő. Most pedig… - keze hirtelen a nyakamra feszül és félredob. – Takarodj! Nincs veled dolgom.. – mi az, hogy hasonlítok? Kire?
Tudod, hogy azt a fájdalmat, amit elszenvedek nem én birtoklom, nem tudsz megsebezni… és addig nem megyek el, amíg nem beszélsz. Nekem van időm! – támolygok fel. Ma én fogok győzni. Végre előreléphetek. Ha ez nem segít, akkor komolyan nem tudom mi… - Beszélj
|
| ef-chan | 2011. 07. 17. 21:03:19 | #15145 |
Karakter: Nain
Megjegyzés: (Eloise-nek)
Könnyeim patakzani kezdenek, nem tudom, mi történik, csak azt tudom, Eloise már többször kavarodott bajba emiatt. Nem is tudom, inkább csak érzem, megmagyarázhatatlan, ami történik velem, mikor nem vagyok ébren, de veszélyes, ez már biztos. Ilyen pusztítást óvatosan nem lehet végezni. Vajon Teremtőm is elpusztult az égő romok között bomolva ismét hamuvá?
Érzem, ahogy magához ölel, s azonnal vigasztalni kezd mosolyogva: - Ugyan, Nain. Még a végén én is sírva fakadok, ha még egy könnyet ejtesz. Már minden rendben van - gyengéd ujjai letörlik a könnyeim, megpróbálva felszárítani őket.
- Eloise mondja el, mi történt. Nain nem érti az egészet - kérem, szinte könyörgök, mert tenni akarok ellene, tenni azzal, ami velem történik, mert ez így nincs rendjén, nem vagyok benne biztos, de az érzés a számban keserű. Épp olyan kesernyés, mint amikor odakintről érzem a fenyegetést, és ez nem jó, ez semmiképp sem lehet jó! Nem felel, csak talpra áll, s arca, illata, egész lénye gondterheltté válik. - Jött a Másik, ugye? Az a rossz... aki a piacon is jött. Igaz? - kérdezem.
Meglepődik, de végre hajlandó válaszolni.
- Igen, jól gondolod. De most továbbállunk... elmegyünk kicsit világot látni.
- Eloise nagyon furcsán viselkedik - kell megállapítanom, mert hirtelenjében nem igazán értem, miről is beszél. - Mormog az orra alatt valami világot látásról, amit Nain nem ért. Hiszen látjuk a világot... most is.
- Ezt úgy értettem - feleli türelmesen magyarázva. Az egyetlen, aki hajlandó mindent türelmesen elmagyarázni, ha rosszul gondolom. -, hogy elmegyünk egy kicsit vándorolni. Vagyis rengeteg új dolgot fogunk megnézni és megismerni. Megpróbálunk észrevétlenek maradni.
- Komolyan? - örülök meg, elfeledkezve mindenről, ami eddig zavart, vagy nem értettem, sőt, még az utolsó mondatával sem foglalkozom, csak arra tudok gondolni, hogy "világot látunk". - Ez nagyszerű! Azt hittem, hogy visszamegyünk a házba és megint unatkozunk sok hosszú órát.
- Unatkozunk? Na, adok én neked unatkozást! - bokszol a vállamba olyan erővel, hogy egy szúnyog is meggondolná kétszer, hogy irigykedjen-e vagy inkább ne.
- Nem fájt, nem fájt! - csúfolódom vissza vigyorogva. Örülök, hogy végül Eloise-zal maradhatok.
* * *
Nem kímélte magát, egész éjjel pakolt, hogy hajnalban elindulhassunk. De persze én is segítettem, s felfedeztem a táskák csodáit, meg az útravalók kifejezés is egész megtelt értelemmel. Nem is tűnik pedig soknak, amit viszünk, mégis jó ideig eltartott, mire összeszedtük. De most jobban leköt a gondolat, hogy az Ördög-kapujához megyünk. Nem mintha tudnám, mi az az ördög vagy a kapu, de jól hangzik, ahogy Eloise mesél róla, és annyi, de annyi kérdésem van, a felén mosolyog, a másik felén sóhajt. Olyan okos, én meg olyan buta vagyok, de majd változik, tudom, hogy változik, és akkor már majd jobban tudunk beszélgetni, talán majd egy nap én is fogok tudni neki olyat mesélni, amiről pedig ő nem tud. Bár nem tudom, létezik-e ilyesmi valójában. De addig is mohó vággyal igyekszem befogadni mindent, amit látok, embereket, arcokat, érzéseket, különös tárgyakat, állatokat, növényeket. S bár még csak alig telt el valami a napból, kezdek kicsit fáradni ennyi információtól, hah, jó lenne már egy kevésbé forgalmas szakasz...
- Látod, Nain? - csendül fel Eloise hangja, s rögtön felfigyelek, s követem ujja útját, hogy megpillanthassam a csodás képződményt. - Ez az Ördög-kapuja. Azért hívják így, mert a sziklavonulat hasonlít egy kapuhoz, olyan, mint egy ívelt boltozat. És a mondás szerint bármikor leszakadhat. De ez már így áll vagy 10.000 éve és gyanítom, így is marad.
Csak szemlélem, s ahogy egyre többet megtudok róla, mindig más szemmel nézem meg magamnak újra: - Hűűű! Nagyon szép! - állapítom meg, mikor megcsap a különös érzés. Mintha én itt jártam volna már korábban. De az lehetetlen, hsizen eddig vagy a laborban voltam, vagy Eloise házában, meg egyszer Eloise házához közeli városban, de itt még sosem... Mégis, olyan ismerős, s ahogy jobban megfigyelem az eddig mozdulatlannak hitt sziklaív megmozdul. Különös alakok kapaszkodnak egymásba, magát az ívet alkotva, démonok, förtelmes, vagy épp kecses lényeg, melyek szíve, a belőlük áradó érzet, illat és erő mind-mind koromfekete. Kötelek vagy talán láncok kényszerítik őket maradásra s egymáshoz, sziszegnek, forognak és morognak percegve. Az egyikük hatalmasabb, mint a többi, vörös szemeit mereszti rám, majd ajka gúnyos mosolyra húzódik, s hallom suttogását: - Megbosszuljuk, egyszer megbosszuljuk a csúfságot, amelyet ejtettél rajtunk, áruló féreg! Mert ahogy bebörtönzőnk voltál egykoron, szabadítónk leszel az idők távlatában, s akkor nem kegyelmezünk!
Nem értem a dolgot, de valahogy úgy érzem, jobb, ha nem hozom fel útitársamnak. A laborban sem volt sosem szerencsés, ha olyan dolgokat éreztem, láttam vagy hallottam, amit más nem.
Egész nap haladtunk, ugyan néha-néha megálltunk, de most le is kell táborozni. Magam részéről mennék még, de Eloise fáradtnak tűnik, így én is úgy döntök, hogy bírok magammal miatta. Bár azért nem gyengén megsértődtem, hogy nem maradhattunk a városban. Mert kezdtem végre megszokni a sok információt, és még többre vágyom, de végül jobb híján követtem Eloise-t, aki egy olyan fa tövét választotta táborhelyünkké, mint amilyen az udvarában állt. Valamiért ez a tény megnyugtat, és egész elfeledtettei velem duzzogásom tárgyát. Ezek a fák olyan különösek, ismerősen lüktetnek. Mert ez is épp olyan érdekesen pulzál, mint amaz az udvarban... Persze azért nyomatékosítom a saját akaratom. Olyan vagyok, mint a gyerek, aki próbálgatja, meddig mehet el és meddig nem.
- Legközelebb Nain választja ki a táborhelyet! Eloise önző és... - azonban nem érek rá kifejteni mindent, mert hirtelen kegyetlen rossz érzés kerít hatalmába. - Rosszat érzek... kapzsiságot. És büdös szagot fúj erre a szél. De nem mind emberi lény... Nain érez valami mást is - figyelmeztetem.
- Banditák - feleli, de nem tesz semmit. Pedig már hallani az állataik lábainak dübörgését, s az érzés, mely fojtogat, egyre erősebb. Ez így nem lesz jó. Ők nem olyan valakik, akiket érdemes megvárni. De már késő, hamar közel érnek, s nincsenek kevesen, bár olyan furán viselkednek, miközben közre fognak bennünket. Tekintetem narancsos színt ölt, s kivillantom a fogaim, mint a sarokba szorított vadállat.
- Hé, kis hölgy - szólal meg a legnagyobb darab. - Nem célszerű a területünkön mászkálni... ha itt akartok lenni, akkor fizetnetek kell. Bár megoldhatjuk ingyen is. Had nézzelek meg - lép közelebb Eloisehoz, és érzem a düh sokkal intenzívebben lep el, mint kellene, s észrevétlen tűnik el a világ ismét...
Durván ragadom meg mocskos kezét, mellyel illeti, majd fenyegetőn sziszegek fel túlvilági hangon. Vörös tekintetem lángol.
- Felőlem aztán azt erőszakolsz meg, akit akarsz, de ő az enyém - tisztázom a tulajdonviszonyokat. Majd nyomatékosítok "kedvesen". - Ne merj hozzáérni a mocskos kezeddel te fattyú!
- És akkor mi lesz vörös szeműkém? Megölsz vagy mi? Fiúk, ez a taknyos azt hiszi, tud valamit... nyírjátok ki, a lányt pedig hozzátok ide. Régen elégültem már ki... és ne aggódjatok, ti is megkapjátok. Ha félholtra veritek a fiút, talán még ő is jó lesz valamire.
Elmosolyodom. Annyira imádom a felfuvalkodott hólyagokat. Még csak alibit sem kell keresnem arra, hogy szemrebbenés nélkül küldjem őket oda, ahova valók, a lelkek szemétdombjára.
- Állj hátrébb! - utasítom erőm mostani forrását. Meg kell hagyni, volt értelme szerződni vele. Nem egyszerű ember, így sokkal több energiát meríthetek a közöttünk létrejött kötelékből, mint egy egyszerű ember esetében. Bár nélkülem már rég felfordult volna. - Olyan gyenge vagy, hogy ezek itt egy pillanat alatt szétkapnak. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak - nem míg nem függetlenítettem magam ettől az undorító testtől, és nem szereztem vissza démoni hatalmam minden egyes szikráját! - Két perc alatt kinyírom az egész társaságot... - számolgatom, s még szórakoztatóbb dolog ötlik fel bennem. - még a hullákat is szétporlasztom. Kár volt ma erre jönnötök! Épp edzésben vagyok - nevetek fel gonoszan.
Nem veszik a lapot, s megindulnak felénk. Érzem, ahogy végigsöpör rajta a félelem, de csak még eszelősebb mosolyra húzódik a szám. Jaj, kisbogár, nem gondolod, hogy ez a rakás hulladék egy ujjal is képes lenne hozzám érni. A korcs démonok legalja. Nevetséges söpredék, arra sem méltók feltétlen, hogy komolyabb erőket mozgassak meg. Nem is használom, csak a karmaim, cikázva, nevetve mélyesztve bele újra és újra a támadókba, míg végül mind holtan hevernek körülöttünk. A hatalmas óriáson már látszanak a rettegés első jelei, mikor felbukkanok közvetlen előtte, s fölényesen gúnyos vigyorral röhögök a képébe, hogy aztán egyetlen mozdulattal mélyesszem egész karom a mellkasába, kitépve a szívét, amely még párat ver tenyeremben, mielőtt végleg bevégezné. Élvetegen nyalok végig az ajkaimon, amelyeket csupán egy apró szó hagyja el, s máris halványkék lángok borítják be áldozataim testét, s addig nyaldossák a frissen felvágott húst, s a kifolyó vért, míg nyoma sem marad semminek. Ezzel párhuzamosan érzem, ahogy feltölt démoni erejük maradéka. Egész jól laktam.
- Élvezted, ugye? - veti a szememre. Nem is értem, jobban szerette volna, ha elszórakoznak vele egy kicsit? Megtehetem én is... Ujjamon végignyalva fordulok meg.
- Naná, hogy élveztem... Eloise. Csak nem találtad undorítónak? Hát szokj hozzá! Már nem menekülhetsz előlem... - és ez akkora elégedettséggel tölt el, főleg, hogy arcára kiülnek gondolatai. A hozzá hasonló emberek olyan könnyen olvashatók. - ne feledd a szerződést - lépek közel, felemelve az állát, gyönyörködve dacos tekintetében. Jaj, nyuszi, senki, de senki nem hiszi el, hogy képes lennél bármire is, amivel árthatsz másoknak, nem vagy elég hiteles.
- Nem felejtem el, de te is tartsd észben, hogyha én meghalok... akkor te is meghalsz. És bármikor dönthetek így! Szánalmas vagy... menj el!
Nevethetnékem támad, mert azt nem árulom el, hogy bizony, ha önkezével vet véget az életének, az rám hatástalan marad, csak elvesztem azt az erőt, amit vele nyertem. Ennyi véd engem is.
- Fenyegetsz? Rendben, ölesd meg magad... azt hiszed, érdekel? - teljesen közömbös maradok, csak szokásos gonoszságom csillog a szemeimben. Kevés vagy, husi, kevés. Talán még forgathatok is egyet a tőrön a szívedben: - De akkor legyen elég merszed őt is megölni!
- Undorodom tőled és az aljas módszereidtől! Add őt vissza!
- Már itt sem vagyok hercegnőm. Remélem, legközelebb több időt töltünk együtt - incselkedem gúnyosan, majd lehunyom a szemeim.
Felsóhajtok, ahogy visszatérnek az érzékeim. Most határozottan éreztem a váltást, az egyik pillanatban még a semmi ölelt körbe, most pedig ismét rám szakad az egész világ minden apró rezgésével együtt. Kinyitom a szemem, s Eloise mosolyával találom szembe magam, de valahogy én nem érzem a késztetést, hogy visszamosolyogjak. A banditák eltűntek, s bár vérnek vagy holttesteknek semmi nyoma, mégis, a föld több helyen fel van túrva, s ezernyi nyoma van annak, hogy bizony itt pár perce küzdelem zajlott.
- Nain - szólítana meg, de megfordulok, s félrevonulok, a fa alá , neki döntve a fejem. Nem tudom, mit csináltam, de ez így olyan rossz. Mi lesz, ha egyszer így olyasvalakit bántok, akit szeretek? Mondjuk Eloise-t? Hogy akadályozhatnám meg? Hogy tudhatnám meg, mi is folyik itt igazából? Mert van valami még bennem, tudom, múlkor éreztem, de nem tudom, mi az. S a sziklaív a város kapujánál... Azt mondta, ismer, azt állította, tudja, ki vagyok, mert én zártam be. De hisz én nem is csináltam semmi ilyesmit. Nem értem... De ha nem tévedek sokat, ő tudna rólam mesélni ezt-azt nekem. De hogy mehetnék vissza feltűnés nélkül?
- Most komolyan nekikezdesz búsulni? - telepedik le mellém.
Nemlegesen megrázom a fejem: - Nain csak nem érti, mi folyik Nainnal.
Megölel: - Majd ketten kiderítjük, rendben?
- Ketten? - kérdezek vissza. Bólint. Tehát ő sem tudja, és ő is kíváncsi lenne rá. Olyan buta vagyok, hiszen eddig is mindig segített, most miért ne tenné. Ő még sosem nézett rám furcsán, talán ideje lenne kissé megbízni benne, mármint jobban, mesélni olyan dolgokról, amiket másnak sosem mondanék el még akkor is, ha még én is lényegtelennek tartom. Mert lehet, Eloise többet tudna leszűrni belőle, mert Eloise sokkal, de sokkal okosabb. Többet látta a világot nálam.
- Az Ördög Kapuja - szólalok meg, mire érdeklődön pillant rám. Figyel, mert érdekli még a jelentéktelen szavam is.
- Mi van vele? - próbál ösztökélni arra, hogy beszéljek, hogy meséljem el nyugodtan, ami a szívem nyomja.
- Valójában nem szikla. Legalább is Nain nem csak sziklának látta - felkeltem az érdeklődését. De nem szól, csak biccent, hoyg folytassam. - Sok fura démon alkotja, köztük egy nagy, és ismerték Naint. Pedig Nain nem is ismeri őket. Ebből Nain arra gondolt, ők mondhatnak neki valamit önmagáról.
Elgondolkodik: - De hisz az a természeti képződmény már több mint 10.000 éves...
- Az nagyon rég volt? - kérdezem. Nem igazán értem, Nain már most nagy, pedig csak hat hónapos, mégis azt mondta neki a teremtő, hogy már vagy 24 vagy 25 is lehetne, csak buta. Az a másik viszont 10.000 évesnél is több lehet, ha ismeri a szikla démonait. Akkor ő mennyivel idősebb, mint Nain, nagyon sokkal? Eloise is összezavarodottnak látszik.
- Nem mondtak még mást Nainnak ezek a démonok? - kérdezi végül. Zavarba jövök, s lehajtom a fejem. Ha elmondom, nem megyünk vissza biztosan, ha nem mondom, akkor még talán előfordulhat, hogy meggyőzöm, hogy jó lenne visszamenni mégis. - Szóval elhallgatsz valamit, igaz? - kérdezi, s tekintete immáron a messzeséget pásztázza.
- Eloise honnan tudja? - lepődöm meg teljesen.
- Rá van írva az arcodra, Nain - feleli, s pánikba esve kezdem dörgölni az arcom.
- De hát én nem írtam rá, és más sem. Hogy lehet mégis ráfirkálva? - felnevet, majd megrázza a fejét, s lefogja a kezeim.
- Nem ceruzával vagy tollal van ráírva, Nain. Az emberk és az emberhez hasonló lények képesek arckifejezésekre, és azok árulkodók a másik számára. Ha mosolyogsz, valószínűleg jókedved van, de előfordul, hogy a másik érzi, hogy az a mosoly valahogy nem stimmel, és inkább elrejt valamit, mint hogy valódi jókedvet mutatna, és így tovább. Minden apró mozdulat árulkodik. Te pedig most lehajtottad a fejed és igyekeztél elkerülni a tekintetem, mint amikor valaki el akar hallgatni valamit, vagy ha hazudik.
Lenyugodva pirulok el kicsit: - Tehát Nain lebukott?
- Le bizony - helyesel, én pedig felsóhajtok.
- Azt mondták: Megbosszuljuk, egyszer megbosszuljuk a csúfságot, amelyet ejtettél rajtunk, áruló féreg! Mert ahogy bebörtönzőnk voltál egykoron, szabadítónk leszel az idők távlatában, s akkor nem kegyelmezünk!
- És te még vissza akarsz menni?! - néz rám értetlenül Eloise. Határozottan bólintok: - Nain nem ismer más megoldást.
- Mi lenne, ha megint megpróbálnék nézelődni? - róbálkozik, de megrázom a fejem.
- Az mindig véget ér, mert rossz érzés, olyan kavargó és egyszerűen... - nem tudom elmondani, mennyire elviselhetetlenné válik mindig. Pedig cak kétszer csinálta eddig...
- Akkor sem örülnék, ha visszamennénk. A szavak, amiket mondtál, baljóslatúak, és nem szeretném, ah feleslegesen megkísértenéd a sorsot - aggodalommal telik meg a hangja, s valamiért úgy érzem, igaza lehet. Talán majd máshogy, máshol belefutunk valamibe. Mert ha nem kísértjük a sorsot, vagy mit, akkor talán ő sem jön elő még egyszer.
- Rendben - felelem. -, de akkor Eloise se kísértse azt a Sors fickót!
* * *
Igazából csak ő tért nyugovóra. Magam nem vagyok egy sokat alvós típus. Nem is tudom igazán, kifejezetten van-e rá szükségem azon kívül, ha súlyosan meg vagyok sérülve, és elemésztem az energiáim nagy részét. Talán egy kevés, de többet ér egy kis evés. Fura... mert jó ideje nem ittam már vért, mégsem vagyok éhes, sem fáradékony vagy egyéb. Biztos amiatt a másik miatt...
Igazából az a baj, mennél többet gondolok rá, annál nagyobb a kísértés, hogy mégis csak visszamenjek... Na de megígértem! Nem tehetem meg csak úgy... De ha nem tudna róla, akkor nem lenne baj, nem igaz? Ahh, nem tudom, akkor sem lenne rendes dolog...
* * *
Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Itt állok a sziklaív alatt, felbámulva a hatalmas démonra, melyhez a sok kicsi láncolódik, s mindük fogva tartja a föld. Kinevet, kinevet, mert visszajöttem.
- Mit tudsz Nainról? - kérdezem magamra mutatva, mire még nagyon kacagásban tör ki, egész megremeg bele a föld.
- Éreztem rajtad valami különöset, de sosem gondoltam volna, hogy elfelejtetted a múltad - veti oda gúnyosan. - Én segíthetek emlékezni, ha elengedsz.
- De azt mondtad korábban, hogy akkor nem kegyelmezel - nézek fel rá, bár nem igazán értem, mit ért ez alatt, de fenyegetően mondta, azt tisztán éreztem.
- Így nem izgalmas, előbb emlékezned kell - jelenti ki látszólag komolyan, de valamiért mégis rossz érzésem van. Mintha be akarna csapni. De nincs más választásom...
- Nem tudom, mit kellene csinálnom - felelem.
- Csak repeszd meg a sziklát a leggyengébb helyen - jön azonnal a felvilágosítás.
Végignézem az ívet, s minden bizonnyal a legtetején a leggyengébb. Szemeim narancsosra váltanak, ahogy előbukkan egy szem fekete szárnyam, amelynek tollai a magasba repítenek.
- Mielőtt megteszem, mondj valamit - nézek rá. Úgy igazságos, ha bizonyítja, hogy nem fog átverni, és tényleg ismer.
- Különös vonzódást érzel a Sakurafák irányában - feleli, s elkerekednek a szemeim. Ezt ugyan csak nemrégiben fedeztem fel, de valóban így van. Ezek szerint tényleg ismernie kell...
- Rendben - felelem, majd nagyot sújtok a megjelölt pontba, amely lassan repedezni kezd. Ahogy a repedésvonal körbeér, a hatalmas monstrum hahotába kezd, majd lassan megpróbál felállni, s ahogy erőlködik, az egész szikla repedezni, töredezni kezd, iszonyatos robajjal hullva szanaszét, ahogy könnyedén lefejti magáról eddigi láncait, s hirtelen ragad meg, a sziklához szorítva hatalmas kezével.
A képek hirtelen rohannak meg, s a fájdalomtól felordítok, mintha szét akarna bomlani a testem sejtek milliárdjaira, feszít és éget elviselhetetlenül.
- Nain! - hallok valakit odakintről. Ismerős, de most olyan idegennek tűnik, ahogy a kavargás közepette fulladozom. Csak egy arcra tudok koncentrálni, a hatalmas szörnyére, amely gonosz vigyorral ragad meg valakit a múltban, aki hasonlatos hozzám, de mégsem én vagyok. A szemei vörösek, csak ez ég a retinámra, a szín, amely valamiért egyszerre vonz és taszít is. Alant egy lány alakja bontakozik ki, aki fogságban van, s sír, keservesen miattam, aki mégsem én vagyok. Nem értek semmit, csak vergődöm, ahogy a lány apró rózsaszín fénygömbökre hullik szét, s mosolyogva szétoszlik a légben, csak egy gömb marad a vörös szemű hasonmásszerűséggel, s beleolvad, eggyé válik vele. A vörös szemek könnyekkel telnek meg, s elönti a düh, olyan erővel és fájdalommal telítődik meg, hogy az már elviselhetetlen.
Az érzés, s a képek hirtelen szűnnek meg, s bénán hullok alá, csak a sziklaropogáshoz hasonló nevetést hallom ismét, hogy aztán magába olvasszon a sötétség vérkönnyeket hullatva.
Hülye idióta!
Bénán érek földet, s mindent vöröses árnyalat olvaszt egybe. Ahoyg az arcomhoz érek, s megtörlöm a szemem, a kezem véressé válik. Átkozott pokolfajzat! Felelevenedett gyilkos dühvel pillantok fel rá.
- Hát észhez tértél, Api Neraka - hitetlenkedve fordulok meg, majd gúnyos mosoly szalad az ajkaimra. Az a marha...
- Azt hittem, téged már megevett a fene ezzel a sziklával együtt.
Szemei résnyire húzódnak, ahogy megindul, s alig bírok kitérni. A fene essen belé, hogy pont vele kekeckedett. Erőm teljében is alig bírtam vele... körbepillantok, miközben az újabb csapás elől is sikerül kitérni, s felsóhajtok megkönnyebbülten, legalább ő nincs a közelben. Legalább ennyi eszed már volt, hülye.
- Ne szórakozz, ennyi édes kevés ellenem! - ordítok a böhömre. Igaz, csak a szám nagy, de idegesít, mennyire elbízza magát, s úgy kezel, mint régen, csak egy egyszerű bogárként, akit eltaposhat. Hát még mit nem! Nem halok meg olyan egyszerűen!
- Ugyan, most nincs itt, hogy megmentsen - feleli, az érzékenyembe vágva.
- Ne merészeld a nyelvedre venni még a gondolatát sem! - vesztem el a fejem, s ugrok neki, de akkorát csap rám, hogy végigszántom a sziklás talajt, majd vért köpök fel, miközben megpróbálok feltápászkodni.
- Szánalmas senki lettél nélküle - jegyzi meg undorodva, s hiába szaggatják a lelkem darabokra, tudom, igaza van. Mégis felkacagok, mert én már érzem, amit ő még nem vett észre, mert túlságosan rám, és a bosszújára koncentrál.
- Mi olyan vicces, pondró? - kezd dühbe jönni, s újabbat taszít rajtam, beleágyazva a szikla oldalába.
- Hajnalodik - nevetek fel fájdalmasan, mire szemei összeszűkülnek.
- Nem úszod meg ennyivel - köpi még felém, de én csak mosolygok, miközben vér szivárog ajkaim közül a földre. Villámló tekintettel válik eggyé az árnyékokkal.
- Nain! - hallom a hangját, ahogy őt keresi. Erőt veszek magamon, s kitápászkodom "sziklaágyamból".
- Nain - vesz észre a távolból, s kezd felém szaladni. Összeroskadok, de fejem felvetve nézek egyenesen a szemeibe, mikor közelebb ér. Arca rögtön bizalmatlanná válik.
- Tartsd pórázon a kis hülyét! - vágom hozzá a szavakat, majd erőtlenül, sajgó tagokkal terülök el a földön.
Minden tagom fáj, mikor ébredek, de nem emiatt kezd el ömleni a könnyem. Belül fáj, iszonyatosan üres érzés fog el, s képtelen vagyok akár csak megszólalni is, pedig valójában nem tudom, mi bánt. Csak az ő arcát látom, a lányét, akit a képekben láttam, s képtelen vagyok abbahagyni a sírást.
|
| ef-chan | 2011. 01. 25. 00:12:55 | #10774 |
Karakter: Nain
Megjegyzés: (Eloise-nak)
- Ne kérj bocsánatot, kérlek - próbál feltápászkodni, miközben még mindig gyógyítja magát.
- Elosie ne erőltesse meg magát, vérzik - mormogom, de nincs túl nagy életerő bennem sem, így arra sincs erőm, hogy őt megakadályozzam abban, ami nekem sem megy, a felállásban. Bár a sakura-fa egyre pulzál, és mintha belém töltené minden erejét, még így is olyan kevésnek érzem magam, ráadásul zavart vagyok az előbbi miatt. Az a másik, ő ki lehetett?
- Az én hibám, hogy így... végződött - folytatja, úgy tűnik, nem hallotta, amit mondtam, mert egyáltalán nem vette figyelembe, bár az is lehet, hogy csak elengedte a füle mellett. Aggódva figyelem vergődését, mert érzem, minden egyes lépése a fájdalom egy-egy újabb bugyra, s mekkora erőfeszítés ez neki, de azt is érzem, hogy ha kellene, átgyalogolná a világot is, csak hogy elérhessen, nem tudnám megakadályozni úgysem. Az erő, amely e törékeny testből árad, egész lenyűgöző.
Komoly tekintete mégis rémisztő, ahogy leroskadva rám pillant. Az ilyen pillantások mindig valami rossz előfutárai, és érzem is az idegességét, a bűntudat vájkálásait, csak épp nem értem, hogy ezek az érzések, ezt jelentik, csak azt tudom, kellemetlen, és egész felgyülemlik bennem a feszültség, ahogy átáramlik rajtam is.
- Sajnálom, hogy így kell megtudnod - sóhajt fel, én pedig egyre összezavarodottabban nézek vissza rá. Nem igazán értem, mi is folyik itt most tulajdonképpen. - Valójában én nem a Teremtőd orvosa vagyok. Csak azért mondtam, hogy tanulmányozhassalak. Te... kivételes lény vagy, olyan, amilyet még sosem láttam.
Megütközöm. Nem a Teremtő orvosa? Vannak a Teremtő orvosain kívül is köpenyes alakok, akik gyógyítanak, meg mindenféle fura dolgokat csinálnak?
Egy másik, lényegesebb kérdés is az eszembe jut: - Akkor Eloise... hazudott nekem? - valamiért feszít odabenn, olyan csalódottnak érzem magam, pedig nem először fordul elő. Nainnak általában nem mondanak igazat, mert egyszerűbb, mint elmagyarázni a valóságot. Ezért is lehet az, hogy Nain még mindig ennyire buta...
- Igen - feleli, de nem néz rám, csak a földet szemléli, és mintha őt is feszegetné belülről valami különös nyomás, amely egész lelombozza, gúzsba köti, és a földhöz húzza. -, de nem szándékosan.
A szél végigborzolja a tincseim, enyhén összekócolva, de nem zavar meg abban, hogy arra koncentráljak, hogy átgondoljam, mi is a helyzet. Nem vagyok túl tapasztalt, okos meg végképp nem, de ha csak arra gondolok, hogy Eloise vagy a Teremtő, a szívem szinte ordít, hogy az előbbit válasszam, még ha az utóbbihoz tartozom is. Márpedig az egyik könyvben, amit itt találtam, azt írták: a szívre kell hallgatni, nem az észre. Mivel nekem nincs olyan, nem tudnék amúgy sem másra hallgatni, csak az érzéseimre, amit, ha jól értettem, a szív súg meg minden élőlénynek.
- Nain nem haragszik - közlöm az összesített tényeket. Tényleg nem haragszom, nem érzem semmi nyomát magamban az érzésnek. Mégis, mivel olyan furán pillant fel rám, megpróbálom elmagyarázni a magam módján. - Hiszen Eloise jól bánt velem. Nem vert meg, ahogy a többi orvos... - erről eszembe jutnak a sérülései. - Nain szégyelli, hogy nem tudta megvédeni Eloiset. Nagyon megsérült.
- Nain... - szólít meg, és én készségesen figyelek, de nem szól többet, csak az érzelmei üvöltenek a fejemben érthetetlen szimfóniát, hogy váratlanul érjen, ahogy átkarol. - Haragudj rám... - suttogja, s én csak megdermedve ülök, tűrve a gyengéd erőszakot.
Eloise nem érti, Nain nem lenne képes szót fogadni, nem tudna igazán haragudni. Eloisera nem...
Óvatos gondolatnak engedve lassú mozdulatokkal emelem fel a kezem, ujjaim végigsiklanak a törékeny, mégis, számomra a világ legstabilabb és legerősebb pontjának tűnő lény hátán, hogy viszonozzam a gesztust, amely az én szívem felmelegíti, és remélem, tudom olyan ügyesen csinálni, hogy számára is ilyen meleg és kellemes érzés remegtesse meg a lelkét. Aztán csak lehunyom a szemem, és kihasználom a pillanatot, hogy mélyen magamba szippanthassam az illatát, amely pont olyan édes, mint a sakura-fák rózsaszín szirmai.
* * *
Eloise sokfélét mesélt, magáról, arról, mit is csinál voltaképp, milyen képességeket örökölt, és hogy a családja voltaképp milyen foglalkozást űz évezredek óta. Felhívta rá a figyelmem, hogy ezt nem mondhatom el másnak, mert titok, de nekem elmondja, mert már megbízik bennem. Ez a bizalom különös örömmel töltött el, mert kicsit úgy éreztem, az a kusza de kemény hártya, amelyet maga és magam közé húzott fel hirtelen, talán végre eltűnik. De tévednem kellett. S most, ahogy benn tevékenykedik, csak bámulok magam elé. Talán mondhatom fellengzősen, hogy gondolkodom az elhangzottakon és a történteken. Mert egyre azok járnak a fejemben. De nem is igazán a Teremtő, vagy az, amit Eloise mondott, nem is a tény, hogy hazudott nekem, ami igazán foglalkoztat, az az a valami, ami akkor előbukkant bennem, amely félig irányított, amely felnevetett, amely rezzenéstelen arccal szabdalta volna apró darabokra, ha lett volna elég ereje, a ránk támadókat, még magát a Teremtőt is, aki felé mély, engesztelhetetlen gyűlöletet táplált. S az a másik, homályos érzet, amely a sakura-fához kötött, az a dobbanás, amely bennem mozdult a rózsaszínbe borult növénnyel szinkronban. Eloise szerint a fa őrzi az emlékeket, a családja emlékeit, ezek szerint a fa nemcsak idős, de bölcs is lehet, ha ennyi mindent meg tud őrizni. Vajon miért reagált rám így, mint valami védőszellem, amely erőt ad. Nosztalgikus érzés tör rám, és tudom, hogy a másik, ismeretlen felemre is az tört. Éreztem, ott lüktetett mindkét felemben, és belőle indult erősebben. Ő talán tudja is, amit én csak érzek. Ez a fa, vagy egy másik hasonló? Speciálisan erre reagálok csak így, vagy minden hasonló ezt az érzéshalmot indítaná meg bennem, hogy az lavinaként rajzolja újra az egész tájat? Mert eltörölt mindent és a helyébe új síkokat teremtett. Már nem szándékozom a Teremtőhöz visszatérni, nem érzem, hogy odatartoznék, már nem tudnám elviselni, hogy ismét korlátozzanak, bezárjanak, és olyan dolgokra kényszerítsenek, amit nem akarok. Eloise-szal szeretnék maradni, de ehhez erősödnöm és okosodnom kell, hogy megvédhessem. Mert Nain egyelőre veszélyt jelent Eloise számára, ez kétségtelen. Hiába képes meggyógyítani magát, az édes kevés, ha egy mozdulattal megölik. De az sem megoldás, hogy elmegyek, mert akkor nem tudom meg, ha esetleg mégis bántják. Nincs biztosíték arra, hogy nem ártanak neki, ha már nem vagyok itt, s ha nem vagyok itt, még csak nem is tudok segíteni, meg sem tudom próbálni, hogy megóvjam őt.
- Nain, bejönnél, kérlek?
Felriadok, egész meglep, hogy már sötét van, hisz az előbb még világos volt és ezer ágra sütött a nap...
- Megyek már - felelem, majd nagyot nyújtózok, mert bizony, elgémberedtek a tagjaim ebben a pozícióban, amelybe ezek szerint teljes mértékben belerévedtem. Ahogy belépek, a kanapén pillantom meg, így arra veszem az irányt, és lehuppanok a földre. Tiszteletben tartom az általa némán óhajtott távolságtartást, bár rosszul esik, mert most úgy vágynék arra, hogy csak úgy mellé üljek, és egész közelről szippantsam be jellegzetes, édeskés illatát.
- Gondolkodtál? - érdeklődik udvariasan valami fura löttyöt kortyolgatva. Hogy tud abból inni...
- Igen - felelem, elhessegetve még az emlékét is a múltkori borzasztó ízű "szendvicsnek". Az a tákolmány méreg... -, Nain eszébe rengeteg dolog keringett.
- Értem. Remélem, sikerült döntést hoznod, legyen az bármivel kapcsolatos - válaszolja, de olyan furán ábrándos a hangja.
- Ühüm... - felelem, és talán hosszabban is megpróbálnám kifejezni magam, de helyette reflexből pattanok térdre, és kapom el a kezéből kihullani készülő poharat. Elaludt. Elmosolyodom, majd megrázom a fejem, épp úgy, ahogy tőle láttam, ha rosszall valamit, és felemelve az ágyba viszem, majd gondosan betakarom. Álmodj szépeket, Eloise!
* * *
Magam részéről egy kiszemelt könyvvel a kanapéra kuckolok, és olvasni kezdek egész belemerülve, csendesen, hogy Eloiset semmiképp se zavarjam. Nyugalmam talán teljes is lehetett volna, ha hirtelen nem érzem meg a veszélyt. Ösztöneim azonban helyettem is résen vannak, és ordenáré riadót fújnak. Veszett házőrzőként toppanok a konyhába, épp akkor, mikor az ablak csörömpölve enged az erőszakos behatolók akaratának.
De hiába minden, a szándék, hogy vigyázzak rá, a gyorsaság, amellyel meglepem őket, mivel tagjaim elnehezednek, s úgy érzem, minden erő egyszeriben elhagy. Fájdalmasan kellett felismernem, készültek, s egyikük kezében ismét ott virít a virág, amely mindenben meggátol, még az értelmes gondolkodásban is. Erős karok tapadnak rám, s csak homályosan fogom fel felbukkanását, mielőtt elsötétülne minden. Mintha lemerült volna az akkumulátorom teljesen...
* * *
A világ kavarog körülöttem, s csak önmagam lihegését hallom át a vörös ködön, amely az agyamra borult, és nem hajlandó elpárologni onnan. Mindenfelől csak a fájdalom, a megdöbbenés, a félelem, és a halál szaga árad, bennem pedig csak a harag nő, az emészthetetlen mennyiségű keserűség, amelynek okát nem tudnám teljesen behatárolni. Túl fáradt vagyok, túl megviselt, túl összezavarodott, úgy egyáltalán, túlságosan nem önmagam. Bár, ha megkérdeznék, nem tudnám behatárolni, mi is vagyok voltaképp. Mert lüktet bennem, éget, tép, szaggat, őrjöng! De az is lehet, én lüktetek benne, kétségbeesett, gyenge, és immáron vágyakozó korcsként. Vágyakozom: vágyom arra, hogy ez a borzalom eltűnjön, s puha rózsaszirmok közt ébredjek, fejem az ölébe hajtva.
Valós volt? Már ebben sem vagyok határozottan biztos. De ha álom volt, soha többé nem akarok felébredni...
- Nain! - a hang azonnal vonz, pedig csak gyengén hatol át az elmém gúzsba kötő ködön. Húsomba maró láncaim ellenére is mocorogni kezdek, s felpillantok. Szinte azonnal a sírás kerülget, mert a valóság összemosódik a gyönyörű álommal, és a pokolnál is kegyetlenebb és rémisztőbb eleggyé áll össze. Ösztönösen lépnék közelebb, de ezzel csak azt érem el, hogy a lábamon kidörzsölődött seb ismét vérezni kezdjen, s hogy ismét pofán vágjanak. Tagadólag fordítom el a fejem, meghunyászkodva pillantva fel a szemüveges alakra, akit régóta "ismerek", de voltaképp még a nevét sem tudom. Csak reménykedni tudok benne, hogy az előbbi kép, amelyben törékeny és sérülékeny alakját nekik kiszolgáltatott pózban az ágynak szegezve láttam, csupán rémképeim egyike, amely kísért, lázas álom, amely megkeseríti a percek egyébként is őrjítő ridegségét és a rettegést fokozza ereimben. Nem lehet valós. Nem akarom elveszteni azt az apró fénysugarat, amelyet mosolya jelent számomra...
- A teszt elindul - üti meg a fülem a kis rádión keresztül érkező rövid tájékoztatás. Szemeimben a félelem sötét árnyékával pillantok a szemüveges férfira, várva, hogy történjen valami, de az érzelmek, a fájdalom vagy bármi más hullámhosszai nem onnan vágnak pofán, hanem az előbbi szoba felől. Bár ne kellene odanéznem! Bár ne azt kellene ott látnom, mint ami ott történt!
Szinte érzem a fájdalmát, amit átél, a haláltól való félelmet, a körülötte állók bántóan és vérlázítóan közömbös érzéketlenségét, s ez megvadít. Eszem vesztve ordítok fel, s érzem, az a valami olyan erővel feszül neki a gátaknak, amelyeket ellene próbálok építeni, hogy semmi esélyem feltartóztatni. Vért kíván, mindenkiét, s nem azért, amiért én, nem csupán keveset azért, hogy ne éhezzem, ő ontani akarja értelmetlenül, s élvezve, hogy nyakig tapodhat benne. A hátam pedig eszeveszettül feszít, s végül megadja magát a bőr, hogy előtörhessenek a fekete tollak, s egész felzubog bennem az állatias ösztön. Nem törődöm többé a fájdalommal, őrjöngve próbálok szabadulni, tobzódva az őrjöngve fuldokló kacagástól, amely csak úgy felbugyog belőlem. A köpenyes fickó szinte pánikszerűen menekül ki mellőlem. Gyáva féreg. Én vetem meg? A másik? Az egész kezd elmosódni, de még küzdök. Szüksége van rám...
- Az első fázis szerint pont úgy reagál, ahogy vártuk. Na dobd be! - egyfajta gúnyos megvetés lesz rajtam úrrá. "Jól színészkedünk, igaz öcskös?" visszhangzik a fejemben, mire zavartan megrázom magam. De ahogy teste mellém érve csattan a földön, a harag újabb hullámai borítanak be, s érzem, egyre erősebb, és roppant jót derül szenvedésemen. Zihálásom erősebbé válik, a teher lassan, de határozottan roppant össze.
- Nain... - pillant fel rám, s ha nem ő uralná az arcizmaim, elsírnám magam. Mert retteg tőlem, ugyanúgy retteg tőlem, mint mindenki más... Tényleg ilyen szörnyűséges torzszülött vagyok? Eloise... kérlek, te ne nézz így rám... kérlek, mosolyogj... csak mosolyogj...
- Menj... arrébb... - préselem ki utolsó erőmmel magamból, de elkéstem, összegömbölyödve veszek el összetetten is darabokba hullott lelkem kusza útvesztőiben.
Karmaimmal játszva, mint a nagymacska, ha fitogtatni kívánja erejét, nézek le rá. Épp ott hever, ahova való. Mégis, szánalmas mód most felértékelődött számomra a jelenléte. Mert az a fa... az nem lehet véletlen. Nem törődve fájdalmaival és sebeivel, ragadom meg a nyakát, és emelem szemmagasságba. Bár nincs már sok erő benne, még kapálózik az éltető levegő után. Azt várják, hogy kinyírom kényem-kedvem szerint, de nekem sokkal viccesebb terveim vannak vele.
Az üvegen keresztül a halott szennyekre pillantok. Más véréből termelve maguknak élethez hasonló álenergiákat, pattognak itt és azt hiszik, ők maguk a világ istenei, és packázhatnak a démonok alvilági klánjaival, és igába hajthatják őket a maguk oldalán. Felfuvalkodott, pökhendi és egyben szánandó por-nép. Megmutatom nektek, milyen egy démon igazi ereje! Szemeim világítani kezdenek, ahogy koncentrálom az energiáim, s mielőtt még bármit megakadályozhatnának, tollaim ezerfelé röppenve fognak közre minket óvó burkukban. A látvány igazán egyedülálló, mintha minden megfagyott volna, s nem is járnánk messze az igazságtól. Csodálkozva pillant körbe, miközben elengedem a nyakát, s talpa megtámaszkodhat a tollcsomókon melyek odatapadtak a levegőbe a megfagyott időnek tisztelegve, s szintén döbbenten emeli el kezeit sebeiről, amelyekből a vér megszűnt folyni, pedig azok abszurdul tátongnak a világ felé. Mi azonban ugyanolyan tempójú mozgásra vagyunk képesek, legalább is így érzékeli.
www.youtube.com/watch
- Szerződj velem, ifjú Hana no Hikari - pillantok rá cseppet sem kedvesen, mire ő értetlenül pillant vissza rám. - Nem akarsz itt pusztulni, és ha jól sejtem, őt sem szeretnéd elveszteni vagy itthagyni - emelem meg kezem, s megkeverem a megállt idő foszlányait, bitorló lelkem másik felének arcát rajzolva szemei elé. - Hát alkut ajánlok: Adj nekem szabadságot, cserébe adok számodra életet, adj erőt, s pajzsként védelek. Nem kell mást tenned, csak lelked összekötni az én két felemmel, s megmentheted magad, s őt.
- Én... - próbálná a szavakat keresni, de csak felmordulok, a tollak lassan ismét mozgásba lendülnek, s az idő fel fog engedni, a pillanat pedig kicsúszik a markunkból.
- Áll az alku vagy sem? - ordítok rá, mire csak reszketegen bólint egy igent, amely földöntúli megnyugvást hoz számomra. Tekintetem még sötétebbé válik, ahogy durván ajkaira tapadva ejtek sebet a rózsás testrészen, de a sebből nem vér hullik alá, hanem ezüstösen fénylő szálak tűnnek elő, mint valami csápok, amelyek a mellkasom bőre alá fúródnak be összefonódón. Szíve dobbanásait hirtelen kezdem érezni, ahogy átáramlik rajtam az ő energiája, az ő ereje, s fordítva, meggörnyed, és a fájdalom égeti, perzseli elviselhetetlenül, ahogy az ő teste megtapasztalja azt, mit jelentek én ezen a világon.
Bár ez a része nem érdekel, az sokkal jobban, hogy felszabadultnak érzem magam, a virág, melyet tárolnak az üveg mögött, immáron hatástalan, mert van honnan táplálkoznom ellene. Gonosz vigyor ül ki az arcomra, ahogy a lányt otthagyva tépem le magamról bilincseim, mintha azok csupán marcipánból lennének, s hamarosan hatalmas kacajjal konstatálhatom a riadalmat és értetlenkedést, amely beköszönésem követi a másik laborrészben, és élvetegen választo el karmaimmal a virágot tartó laboros fejét testétől. Szívecskéim, virágszálaim, ez már lófaszt sem nyom a latba. Gusztustalanul gurgulázva röhögök fel, magamba szívva a vér jellegzetes ízét, miközben immáron könnyedén szabadítom el az őskáoszt.
* * *
A vámpírok ideiglenes fészkéből semmi sem maradt. A földdel tettem egyenlővé, csupn a lányt, mint a menekülésem kulcsát hozva ki onnan. Mert bár minden gyengeségem ő örökli át, nekem is megszülettek a sajátjaim. Életem életéhez köttetett, s ha bármi baja történik, mindketten meghalunk. Ezért is tűnik el testéről az összes szúrt seb, s mind én öröklöm, mind nekem fáj, engem éget láthatatlanul belülről. A gyengeség hirtelen fog el, s kénytelen vagyok ájult testével megpihenni az eerdő rejtekében.
Nem tudom, mi történt, csak az eredményt látom, miközben testét az ölemben tartom. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, mikor szemei felnyílnak, apró könnycseppeket hullatva ölelem magamhoz.
- Nain boldog, hogy Eloise jól van - tör fel belőlem a szokatlan zokogás. |
| ef-chan | 2010. 08. 23. 10:47:47 | #7146 |
Karakter: Nain
Megjegyzés: (Eloise-nak)
Szemhéjaim -akár az automata garázsajtók - nyílnak fel, hogy egyszerű logikai sémát követve felfedezzem, hol is vagyok és mit csinálok. Az illat már kirajzolja a gondolatot, s az egyéb ingerek csak alátámasztják, ismét "otthon" vagyok. Enyhén oldalra fordítom a fejem, és meg is pillantom az orvost, mostani ideiglenes felügyelőm.
- Eloise... - mondom ki hangosan is a nevet, ami elővánszorgott a tudatomból.
- Végre felébredtél! - üvölt rám, mire össze is rezzennék, ha nem vetné rám magát. Megilletődve tűröm, mikor megcsap az a jellegzetes illat, ami belengi, s a legerősebb a nyaka hajlatában. Szemeim észrevétlen csillannak narancsosan, ahogy bennem munkálkodó idegen ösztönöknek engedve adom át magam az érzésnek, és mélyesztem a fogaim finom bőrébe. Csak most ébredek rá, mennyire éhes vagyok, s hogy annyira nem is rossz az íze... Valamit mintha mondana, de vérgőzös kábultságomon át nem jut el a szó hozzám. Csak akkor kezd valamelyest tisztulni a kép, ahogy jól lakom.
- Eloise, gome. Nem akartam, csak valamiért rettentő éhséget éreztem.
- Semmi baj - mosolyog kedvesen, s ujjai nyomán már el is tűnt előző tettem minden bizonyítéka. Magam részéről jobbnak találtam, ha nem mozdulok, mert ő rajtam ült, s könnyen leeshet, ha mocorogni kezdek, azt meg nem szeretném. Nain jó szeretne lenni, mert Eloise is jó. Nem mérges és nem bánt. - Nain, emlékszel, mi történt reggel? - kérdezi, mire elgondolkodom, majd próbálok minél részletesebben felelni.
- Hát... valami Kiyuu nevű férfivel beszélgettem. Sok kérdése volt... aztán megjelentél és neked támadott! Nain nem akarta, hogy bántsanak, ezért hagyta magát... - itt elakadtam, valami hibádzott, de nem tudtam visszaidézni, mi lehetett az. - de itt valami kimarad... - hogy ne legyen annyira feltűnő, inkább tovább folytatom. - már csak arra emlékszem, hogy ott fekszek a sikátorban, te pedig sírsz.
Arca elgondolkodó, ami nem tetszik. Korábban is voltak üresjárataim, amikre nem emlékszem, és körülöttem mindenki érzelmi aurája megváltozott, féltek vagy borzadtak, s most Eloise is olyan más lett, ahogy beszéltem ezekről a dolgokról. Rossz érzet kap el.
- Eloise... rosszat tettem? - kérdezem komolyan.
- Nem. Dehogy - feleli, de az érzés, hogy titkol valamit, ami nem hagyott benne pozitív nyomokat, erősödik, így megpróbálom másik oldalról megragadni a problémát.
- Mi történt? Hogy kerültem ide? - látszólag témát váltottam, de csak az irányultságot rajzoltam át. Hátha így elejt pár szót.
- Az nem fontos... - feleli egyszerűen, kipukkasztva abbéli reményeimet, hogy közvetve megtudok valamit. - Jobban vagy már? - veszi át ő a kezdeményezést, így végleg kicsúszott a kezemből a lehetőség.
- Teljesen! Csak fáradt voltam... a piac nagyon furcsa hely. Sok az ember, meg annyi információ áradat volt, hogy... huhh!! Nem győztem feldolgozni... - és tényleg, csak így visszagondolva arra a rengeteg érzetre is ismét megfájdult a fejem, és éreztem, ahogy a feszültség ismét apró gombócba kezd gyűlni a gyomromban. Még sosem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak és rosszul, mint akkor. - Ha lehet, Eloise legközelebb egyedül menjen - jegyzem meg a legőszintébben, nem mintha nem lett volna érdekes, de talán lassabban kellene ezeken a dolgokon átesni, annyi minden volt ismeretlen, és épp emiatt fogalmam sem volt, hogyan is viselkedjek, és még Eloise is mérges volt rám többször is, amiknek az okait még mindig nem értem tisztán...
- Rendben - nevet föl nem mindennapi kérésemre, majd hirtelen ismét vörösebbe csap át az arcszíne, ahogy feláll, végre szabadon engedve "szorításából", így felülhetek végre. - Ehh.. mit szólnál, ha kimennénk a kertbe és tanítanálak egy keveset?
Ez a mondat roppant mód meggyorsította a felülési és állásba egyenesedési folyamatot. Hiába a sok balhé, a túlzott információmennyiség, éhségem ilyen téren egy cseppet sem csökkent, mivel a legtöbb információhoz nem tartozott semmi, amivel értelmezhettem volna, így javarészt nem tanultam semmit.
- Annak nagyon örülnék! - jelentem is ki, majd észrevéve egy könyvet, rá is zoomolok. - Abból ott?
- Nem. Az említésre sem méltó! - degradálja le a könyvet, majd magával von. - Gyere, menjünk!
Egy hátsó udvarszerű helyre vezet, minden tele zölddel, ami nem is lenne új, de a sok zöld kellős közepén az a sok rószaszín...
- Sugoi! - tör ki belőlem csodálatom. A fa, mintha bűvkört vont volna körém, egyszerűen nem bírom levenni róla a szemem, és különös energiákkal telít meg, kellemes és feltöltő energiákkal. Órákon keresztül el tudnék itt ücsörögni. Belül mintha megnyugodtam volna.
- Ez a fa már több száz éves - kezd bele a mesélésbe Eloise, s én csendesen hallgatom. Hangja illik a dallamba. - A családunk már nagyon régóta gondozza. A gyógyítók sokszor merítenek erőt ebből a fából... benne van minden érzésünk és emlékünk. Hallgasd csak! - teszi a kezem a törzsre. Azonnal érezni kezdem a vibrálást, mintha hullámzana az egész. - Csukd le a szemed... felejtsd el, amit éppen látsz. Csak koncentrálj a fára... érzed?
Engedelmeskedek, s a légzésem azonnal nyugodtabbá válik, pedig eddig sem volt ideges vagy kapkodó. Ez az érzés, annyira ismerős, de hogy honnan?... Az egész mintha elveszett volna az emlékek mocsarában, és már nem lehetne előásni semmiképpen sem, pedig kellemes volt, határozottan kellemes.
- Az istenek hatalmas ajándékot adtak azzal, hogy megosztják velünk a természet hatalmas csodáit - töri meg a csendet.
- Az istenek? - kérdezek vissza. Vajon ők kik lehetnek?
- Az istenek itt élnek körülöttünk. Ott vannak a földben... a vízben... az égben. Ha jól figyelsz, meghallod, ahogy beszélnek hozzád. Persze a maguk módján.
Elgondolkodom, majd nemes egyszerűségemmel állapítom meg: - Hát én még nem beszéltem istennel... elég halkak lehetnek, ha sosem hallom őket - elneveti magát, és nem értem, mi olyan vicces, én tényleg nem hallottam semmit. Összébb vonom a szemöldököm és kémlelni kezdek mindent, épp mikor arra számítok, hogy valaki rám támadhat. De kár erőlködni, tényleg nem hallok semmit...
- Nain... mit tudsz te a démonokról? - kérdezi tőlem.
- Nem sokat, csak amit a Teremtő mondott. De azt biztos te is tudod...
- Igen.. persze - kicsit olyan érzésem van, nem erre számított. - Nain, mi lenne, ha megnézném, mit is tudsz erről a fejedben. Tudod... már csináltam egyszer. Ha megengeded, elmesélem, hogyan alakult meg Japán. Mit szólsz?
- Öhh.. hát... - félrefordítom a fejem. A múltkor sem volt jó érzés, úgy felkorbácsolt, mintha felébresztett volna odabenn valami alvó szörnyeteget, amiről jobb nem tudni.
- Nem lesz semmi baj.. kérlek - biztat, s nem tudok, talán nem is merek ellent mondani.
- Egy kicsit - engedek, de feszültté tesz az egész.
- Hai! -ragadja meg lelkesen a másik kezem is, majd nekidönti hűs homlokát az enyémnek. Valami odabenn erre megugrott, valami ismeretlen vadság. - Nyugodj meg - utasít. - Csak rám figyelj... nézz a szemembe és engedj magadhoz. Engedd, hogy meglássam a láthatatlant.
Ismét a már jól ismert, furcsa érzés kerít hatalmába, csak most másképp. Az emlékek ismét felvillannak, de most vele állok egy furcsa teremben, és közösen nézzük őket.
- Mi ez az egész? - pislogok körbe.
- Most benne vagyunk a te saját emlékeidben - feleli, és már pörgeti is őket, s a furcsa érzés nő bennem, mintha meztelen lennék egy olyan helyen, ahol nem szabad, és mindenki engem bámulna.
Végül egy fura emlékhez érünk. Nem tűnik ismerősnek, s a test sem pontosan olyan, mint az enyém, mégis, az érzés és a düh ismerős, szinte érzem magam körül az undorító ujjakat, és a tehetetlen gyengeséget. Valami megakadályozott abban, hogy kitépjem magam/az alak magát a szorításból. A látottak megzavarnak, és a fejem egy pontban iszonyatosan nyomni kezd.
- Ez... ez nem lehet! Ez nem én vagyok! - csak ennyit tudtam kinyögni, és csak reméltem, hogy hisz nekem, és hogy végre kimegyünk innen!
A valóság hirtelen ölel körbe, és csak a felháborodásom bukik ki belőlem hirtelenjében.
- Ez... ez meg mi a fene volt? - de Eloise válaszát már nem hallom, az idegen, ártó szándék szinte azonnal betölti az elmémet, s a fejem a ház felé fordítom. Nem kellett csalódnom, a fal mögül már elő is bukkant, arca feltűnésével jelenléte ismerőssége is értelmet kapott, bár nem hittem a szememnek. Mit keres itt, és miért ilyen... dühös?
- Nain - zeng fel hangján a nevem, mint oly sokszor már. -, mikor kudarcba fulladt az első kijöveteled... azt hittük, visszatérsz, de te egy ostoba kis gyógyítót választottál.
Értetlenül nézek rá, de még értetlenebbül pislogok Eloise-ra, aki támadóállást vesz fel, és ráförmed az alakokra. Mert hogy Ő sosem egyedül közlekedik...
- Kik maguk?
- Eloise kisasszony - feleli neki hűvösen Ő. -, ön elvette, ami a miénk, azért jöttünk, hogy visszavegyük. Ennyi az egész... adja meg magát és talán... hangsúlyozom... talán nem öljük meg!
- Teremtő... - nem értem, mi folyik itt. Hiszen Eloise a Teremtő egyik asszisztense, nem igaz? Ez meg csak egy fura próba volt. Mégis, most mi történik? Egyszerűen nem értek semmit!
- El a kezekkel! - ordít rájuk Eloise. Itt valami nem stimmel. Itt valami roppant mód nem stimmel!
- Elfogni.. mindkettőt! - jön a kegyetlen utasítás, s négyen indulnak meg egy emberként felénk, s Eloise-nak esze ágában sincs félreállni. Mintha dobbant volna bennem valami, és magától indul mozgásnak, rántottam arrébb a lányt, valószínűleg nem érkezhetett kellemesen a földre, de most nem a gyengédség ideje volt. Egy gyönyörűen kivitelezett mérleggel sikerült hatástalanítani az elöl rohanó két alakot, az egyik egy gyomrost kapott ököllel, a másik pedig megkóstolhatta a cipőm talpát. A harmadik és negyedik fickó elől pedig egy ruganyos ugrással rugaszkodtam el, majd mögéjük kerülve meghosszabbodó karmaimból adtam nekik kóstolót, miközben szemeim narancsosan kezdtek csillogni. Csak vicsorogtam, miközben körbefogtak, s őket fürkészve, várva, hogy mozduljanak, és én védekezhessek, ordítottam Teremtőm felé.
- Nain nem érti. Ez egy teszt? Hiszen Eloise is orvos, a Teremtő orvosa, nem?
A férfi hidegvörös íriszei megvillannak, ahogy felnevet. - Még mindig túl hülye vagy, túl korai volt kiengedni.
A hangsúlya sértő.
- Nain nem hülye - jelentem ki, és érzem, a belőle áradó érzések feldühítenek.
- Mire vártok, kapjátok el! - ordít a kutyáira, mire azok ismét megindulnak. Persze nem vagyok annyira hülye, hogy hagyjam magam, azonban nem számítottam arra, hogy Eloise is megpróbál beavatkozni egy hatalmas harci ordítással. Már nem volt lehetőségem időben megakadályozni, vagy megvédeni, az egyik vámpír hosszú karomnyomokat hagy végig a hasán, amelyből gyorsított felvételben kezd csorogni a vér. A látvány lavinát indít el bennem. a levegő körülöttem megváltozott, mintha minden lelassult volna, s örvényleni kezdene dobbanásokkal vegyülve, amelyek a sakura fában összpontosultak. A szárnyak úgy törnek elő a hátamból, mint lázadozó ifjak, hogy aztán kissé véresen meredjenek az égnek. De nem ez volt a legfurcsább: egyik szemem megmaradt narancs, de a másik vérvörössé változott, s furcsa, állatias hang kezdett morgásba a fejemben. Hatalmas, artikulálatlan, és legfőképp nem tőlem származó üvöltés hagyja el ajkaim, s a vámpírok azonnal meghátrálnak, csak Ő áll ott szálfaegyenesen, mosolyogva. Gyűlölet ébredt bennem, az egyik felemben, abban a másikban aki ezt a felet betöltötte.
- Semmi értelme, Nain, ismerem a gyengepontod - mosolyodik el, majd egy üveget vesz elő, benne egy virág pompázik teljes fényében. Még a neve is beugrik: chilei tűzvirág...
Ahogy az üveg kinyílik, mintha a tagjaim ólmosabbá váltak volna. Gyengének éreztem magam, de a düh még nagyobbra nőtt bennem, ahogy kétrét görnyedtem, még a levegőt is nehéz volt venni.
- Nain! - üti meg a fülem ismét Eloise sikoltása, mintha falak vastag méterein kellene keresztülhatolnia, olyan messzinek tűnik, s közben a Sakura fa ismét pulzál egyet... Nevetnem kell, nem értem, miért, de nevetnem kell, a szél pedig feltámad, és mindent beborít a sok rózsaszín és selymes "szirom". Havazik, rózsaszín "pelyhekben" hull a hó, amelybe fekete tollak keverednek, valamint egy csipetnyi vörös, s az egészet fájdalmas sikoltások teszik még idillibbé, és az a meglepődött hörrenés, az koronázza meg az egész dallamot, végtelen jókedvre derítve. Érzem, ahoyg távolodik, megsebzett madárként rikoltozva magában. Felemás tekintetemmel a fa felé fordulok, majd törzsére teszem karmos, a másik által irányított kezem, s felnézek rá. Nosztalgikus mosoly terül szét az arcomon, s egy látomás mozdít meg odabenn keserű örömöt.
- Milyen váratlan, kiszámíthatatlan a Sors - morgom, majd hirtelen eltűnik a látomás, s nem marad más, csak a szélben nyugodalmasan aláhulló rózsaszín "tündérek". Hamuszín szemekkel, fáradtan rogyok térde a fa előtt, zsibongó fejjel. De megtámasztom magam, mert szükség lehet rám, ő iszonyatosan vérzik, annyira vérzik... Ahogy oldalra fordítom a fejem, látom, hogy már kezeléseb vette magát. Persze, hiszen orvos... Így hát fáradtságomnak engedve ültem a fa tövébe, és támaszkodtam neki.
- Nain sajnálja a történteket - suttogtam. Miattam volt az egész, ehhez kétség sem fért. - Eloise miattam volt veszélyben... Jobb lenne, ha Nain elmenne. Ha ők visszajönnek, talán még többen lesznek. Eloise-nak könnyen baja eshet. Naint meg úgysem bántanák, csak visszaviszik... - az már más kérdés, hogy Nain nem feltétlenül szeretne visszamenni. Bár még csak pár napot töltöttem itt, mégis sokkal jobban éreztem magam, mint a laborban. A teremtő is dühös, és gondolkodás nélkül képes lett volna ártani nekem, s most először éreztem, a düh mögött gyilkos szándék húzódik. Ha visszavisznek, talán meg akarnak majd ölni...
|
| ef-chan | 2010. 07. 02. 15:47:09 | #5837 |
Karakter: Nain
Megjegyzés: (Eloise-nak)
Egy ideig csendben várakozom, de mintha kikapcsolt volna, így felhívtam magamra a figyelmet. Mert ha gondolkodni szeretne, lehet, de nincs kedvem itt rostokolni és unatkozni közben.
- Eloise? - semlegesen kérdezek, fura egy lány, nem tudom, mi fog kisülni abból, hogy ő felügyel rám. Nem nézek ki belőle túl sokat...
- Oh, csak elgondolkodtam. De állj fel, kérlek, nem vagy a kutyám... - engedelmeskedem, és felegyenesedem, de ő sejtelmesen folytatja. - Nain, ha tényleg szeretnéd, hogy én mondjam meg, mit tegyél, akkor szívesen megteszem, de nem úgy, ahogy gondolod.
- É... értem - felelem, ezek szerint itt is olyan fura tesztek lesznek, meg mindenféle izé. - Ezek szerint fájni fog - mert az ilyenek általában fájnak. - Nem baj, Nain nem bánja - mert Nain nem hülye, ha közölném, hogy rohadtul nem örülök neki, akkor csak rosszabb lenne.
- Nem, dehogy! Nem tennék ilyet... - felvont szemöldökkel pillantok rá, egyre inkább az az érzésem, hogy kicsit szédült. - arra gondoltam, hogy tanítalak - ehh? - Megtanítalak rengeteg szóra, rendesen beszélni, kapcsolatokat teremteni más emberekkel meg ilyesmi. Mit szólsz hozzá?
Ez most komoly? Ez most tényleg komoly?
- Nain nagyon örül! - mosolyodom el, nem merek több érzelmet mutatni, mert attól tartok, frászt kapna, de legszívesebben futnék két kört, meg csapkodnék, meg ilyenek. - Arigatou!
- Akkor rendben! - mosolyog ő is, kezdem megkedvelni, akármennyire is fura szerzet. - Most pedig nyomás zuhanyozni! Már nagyon késő van...
Az öröm után zavar ül ki az arcomra, már megint egy olyan szó, amiről nem tudom, micsoda, így nem tudom teljesíteni a parancsot. Olyan haszontalannak érzem magam ilyenkor.
- Mi az a zuhanyozni? - kérdezem, mire felsóhajt. De állja a szavát, nem bánt, helyette magyarázkodásba kezd.
- Tisztálkodni. Megfürdeni... tudod - néz rám segélykérőn, de a sötétség a fejemben nem igazán akart szürkülni, világosodni semmiképp. - Mikor lemossuk magunkról a... a... koszt. Még ha nem is vagy koszos - hmm, azt hiszem, kezdem kapisgálni. Ennek hangot is adok egy "Áhh, értem"-mel.
Eloise elégedetten vezet egy ajtóhoz, majd azon át egy egészen furcsa szobába, amely olyan fehér, nagyon fehér, de jobban hasonlít a régi otthonomra, mint az eddigi helységek bármelyike - pont, mert fehér...
Aztán hosszas magyarázatba kezd, aminek már az elején elvesztettem a fonalat, és csak bólogattam, gondolván, majd megoldom, hiszen nagyon jól tudok improvizálni, így csak bólogatok, tettetve, hogy tökéletesen értek mindent.
Aztán, ahogy magamra maradok, ismét megpróbálom visszaidézni a dolgokat.
Szóval, első körben le kell vennem a ruháimat. Ezzel még nem volt gond, lehajigáltam őket a földre, majd beálltam a zuhanyrózsa alá, aztán érdeklődve figyeltem a két színes gombot, amit tekerni kell. Fura egy gomb... Csak el kell csavarni és kész, lehet zuhanyozni. Magabiztosan tekerem el a piros gombot, elszántan és céltudatosan, de ilyenfajta támadásra nem voltam felkészülve.
- Forró!!! - üvöltöm el magam meglepetten és szinte megsértődve. Hogy mer velem szórakozni egy ilyen vacak, de ami a legszebb, hogy arról volt szó, hogy nem fog fájni, de ez rossz volt! Már épp bevertem volna a gombnak narancsosan megcsillanó szemekkel, amikor kintről sikkantás üti meg éles fülem. Azonnal kipattanok a víz alól, és kitrappolok Eloise-hoz , felkészülve arra, hogy likvidáljam a nem kívánatos betolakodót. De nem láttam senkit, így kérdőn pillantottam új mesteremre, aki természetellenesen vörös volt. Épp ellenőrizném, hogy nem lázas-e, amikor rám ripakodik.
- Te mi a jó eget csinálsz? - azzal felpattan és elfordul, én meg csak egyre jobban felvont szemöldökkel állok tétován. - Vegyél fel valamit! - utasít, mire végképp értetlenné válok, hiszen az előbb ő mondta, hogy vegyek le mindent... De mivel kérdeztek, így válaszolok.
- De azt mondtad Nainnak, hogy zuhanyozni ruha nélkül kell. Nain ezt csinálta. Aztán kinyitotta a csapot, mire az olyan forró vizet lövellt ki azon az izén keresztül - helyzetjelentek szomorúan. Meg egy kicsit duzzogva, hiszen ez a zuhanyzás dolog egy roppant kellemetlen folyamat, hogy bírják ezt nap mint nap az emberek?!
- A másikat is meg kell nyitni, te butus - rendez le ennyivel, de még mindig nem hajlandó felém fordulni. Valami nagy hibát követhettem el.
- Gome! Többet nem fordul elő... - hunyászkodom meg, jó taktika szokott lenni. Azért nem érzem magam túlzottan emelkedetten, mindenki számára olyan természetesek ezek a dolgok, én meg nem értem felét.
- Én nem haragszom rád! De most menj vissza zuhanyozni - feleli, mire engedelmesen, de lehajtott fejjel slattyogom vissza. Valóban, nem érzek haragot, de mégis olyan furcsa érzelmeket sugárzott ki magából, ami számomra nem jelentett túl sok jót.
Na de ismét visszaérkeztem a régi-új problémához, a tekerős gombokhoz. Szóval a másikat is meg kell tekerni...
* * *
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de már majdnem virradt, mire sikerült megküzdenem ezzel a zuhanyzás témával. Ezek a gombok ádázabb ellenfélnek bizonyultak, mint a legerősebb démon, akivel valaha is dolgom volt. Elmondva annyira egyszerűnek tűnt, de akárhogy tekergettem őket, vagy forró volt, vagy jéghideg, végül feladtam, és a szappannal szórakoztattam magam, érdekes egy bigyusz, ha víz éri, kisebb lesz, és habzik, és tök síkos lesz, vagy háromszor dobtam el, de aztán megtanultam vele célozni. Muris egy fegyver. Kár, hogy olyan hamar elfogyott.
A törölköző már kezelhető jószág volt, már volt hasonlóval dolgom, talán ez is egyszerűsítette a dolgot.
Ahogy kiléptem, tekintetem azonnal Eloise-t kereste, az ilyen orvos-félék szeretnek váratlan teszteket végrehajtani, így jobb szemmel tartani őket. Ám ahogy megpillantom, érzékeim alapfokozatra kapcsolódnak, nem valószínű, hogy egy alvó ember bármit is csinálna, ami váratlan. Közelebb lépek, hadonászok egy sort az arca előtt, ráfújok az arcára, amire ugyan elfintorodik egy kicsit, de semmi reakció. Tényleg alszik. Hát, akkor nincs mit tenni, ágyba kell tenni. Felemelem, és megilletődve állapítom meg magamban, milyen kicsi és milyen könnyű.
* * *
Talán egy rövidet szunnyadhattam én is, tekintve, hogy állatok neszeire ébredek. Az erdő szinte pezseg körülöttem, s zavar a nagy nyüzsgés. Nem szoktam hozzá, hogy ennyi minden mozog körülöttem, és ösztöneim nagy teljesítménnyel pörögnek, szinte pattanásik feszülnek az idegeim a nagy figyelemben. Mostanra viszont már kezdtem unatkozni, a Nap már kezdett az ég felé magasodni, a reggel határozottan megérkezett, és nem bírtam magammal. Így bejazzeltem Eloise szobájába, és halkan szólongatni kezdtem, ha felkel jó, ha nem, akkor feladom.
- Eloise. Hahó... reggel van. Felkelt a Nap. Olyan szépen süt, nézd meg Nainnal! - papagájt megszégyenítő intenzitással döntögettem félre a fejem, megpróbálva elkapni a legapróbb reakciót is. A győzelem azonnal kiült az arcomra, mikor végre válaszolt, igaz még álomittasan, de már válaszolt.
- Mindjárt megyek zuhanyozni... Jó hamar kész lettél.
Elkuncogtam magam, még hogy hamar, arról nem is beszélve, mennyi idő telt már el azóta.
- Azóta eltelt néhány óra... Nainnak volt ideje - világosítom fel semleges helyzetjelentést adva.
- Hogy érted ezt? - hirtelen ül fel, így reflexből hátrálok pár lépést, csak a gyors felismerés tántorít el attól, hogy kivont karmokkal helyezkedjek védekező alappozícióba. - Jajj, ne haragudj, hogy elaludtam! De hogy kerülök ide?
- Nain nem mérges - rendezem arcom mosolyba. - Behoztam Eloiset ide, mikor láttam, hogy alszik.
- Köszönöm... - lesz ismét vörös, úgy tűnik, orvos létére sokszor beteg. Lassan felkel, majd a tükörbe nézve elfintorodik. Amikor kijelenti, hogy fürdeni megy, odalépnék a tükörhöz, hogy megnézzem, mi lehetett benne annyira csúnya, hogy ilyen képet kellett vágni rá, de visszafordul, így gyorsan úgy teszek, mintha mit sem tennék.
- Ma a városba megyünk! Biztosan élvezni fogod.
- A városba? - csillannak meg a szemeim, már el is felejtkeztem a tükörről, már nem is volt érdekes. - Még sosem voltam a városban! Alig várom! - jelentem ki lelkesedve, és fel sem tűnt, hogy E/1-ben beszélek saját magamról.
- Nagyon jó lesz! Mellesleg... éhes vagy?
A kérdésen elgondolkodnom sem muszáj, hiszen ha éhes lennék, érezném, nem igaz? - Most nem - aztán én kérdezek, mert - ugyan nem szép - de meg akarok ragadni minden pillanatot, amíg még ilyen engedékeny. - Olvashatok, míg Eloise lemossa magáról a koszt?
- Persze. Csak nyugodtan.
Hát kell ezt kétszer mondani?
* * *
- Nain, tedd már le azt a könyvet! - kezd kijönni a sodrából Eloise.
- De már csak alig 80 oldal van hátra - nézek rá nagy bociszemekkel. Kihasználom, hogy rájöttem, hat.
- A város már nem is érdekel? - viszi be a kegyelemdöfést. A fene enné meg, hogy ő is egész jól ismeri a gyengéim. Biztos árulkodott a teremtőm.
- De az is! - nézek tétován felváltva hol az ajtóra, hol a könyvre. Áhh, most mi legyen?
- mi lenne, ha hoznám? - gyullad ki a kis villanykörte a fejemben.
- Még mit nem! - na ennyit a villanykörtéről... A könyv már ki is kerül a kezemből, helyette egy kosarat kapok, és kulloghatok duzzogva utána.
* * *
A város nem volt közel, de a jelenlétét már messziről érezni lehetett, az a sok élő kreatúra, a zaj, a szagok, annyiféle és fajta külső behatás, hogy meg sem tudnám számolni. Ösztönösen lettem feszültebb, és érzékeim olyannyira kiélesedtek, hogy már a kapuban meg tudtam volna mondani pontosan, hány ember mozog a környéken, mi sül épp a lacikonyhában, mit kínál egy-egy árus, persze csak akkor, ha tudtam volna azoknak a dolgoknak a nevét.
- Nem légy ennyire feszült, ezek csak emberek, nem harap senki - nevet rám Eloise, mire csak szórakozottan bólintok. Ez nem olyan egyszerű, túl sok az információ, és egyszerűen idegesít, hogy nem tudom kiszűrni a számomra fontosakat, hanem minden ömlesztve lepi el a fejem. Ennyi ember között hiába jók az érzékeim, nem vagyok képes kiszűrni a fenyegetőeket, teljesen védtelen vagyok, mint egy sarokba szorított állat.
Eloise azonban természetesen jár-kel az emberek között, így kénytelen vagyok követni. Valami piacról meg bevásárlásról beszél, utána pedig szórakozásról. Biztosan...
Hirtelen azonban egy asszony pattan elénk, és megragadja a kezem: - Had jósoljak önnek, drága! - húz magához közelebb, mire ösztönszerűen kirántom a kezem, körmeim meghosszabbodnak, és már épp lesújtanék, mikor Eloise hangja állít meg: - Nain, ne! - narancsosodó szemeim visszaállnak közömbös szürkéjükbe, ő pedig megragad és félre von. - Nem támadhatsz meg csak úgy valakit! - néz rám apró dühfoltocskákkal az arcán.
- De hát ő kezdte! - mordulok fel.
- Csak megfogta a kezed, nem akart bántani! - torkolja le indokom, mire elfordítom durcásan a fejem.
- Váratlan volt...
- Nem szoktál az érintésekhez, igaz? - néz rám kiismerhetetlenül, majd megsimítja a fejem tetejét. - Majd szerzünk neked barátokat, és hozzászoksz, nagyon kellemes tud ám lenni - mosolyog, én pedig nem tudom, miért, de olyan furán érzem magam.
- Uhm - felelem egyfajta beleegyezésként.
- Gyere, menjünk erre, itt nincs annyi ember - mutat egy szűkebb utcácska felé.
Hogy a fejem kicsit kitisztulhatott, jobban bírtam az újbóli forgalmas helyeket. Mert sajnos, mint tapasztalnom kellett, a piac elég tömegnyomor szinten működik. Mindenki pultokhoz nyomorog, és mindenféle dologért színes papírokat és kerek valamiket adnak. Eloise azt mondta, az a pénz, de nem látom értelmét még mindig a használatának, egyszerűen csak el kellene venni és kész. De Eloise szerint nem lehet csak úgy elvenni valamit, mindig adni kell valamit cserébe, kivéve, ha neked adják a dolgot. Ilyen badarságot...
- Tessék, csak tessék, itt a finom és friss petrezselyemzöld! Tessék csak tessék. Fiatalember, nem kér egyet? - kérdezi tőlem az ordibáló férfi, mire csak bólintok igenlően. hiszen nekem akarja adni, és Elosie egyik könyvében valami olyasmit olvastam, hogy ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el. Igaz a második felével nem értettem egyet, de az elejét kell úgyis itt alkalmazni. a férfi a kezembe is nyom egy adag zöld valamit. Kíváncsian szagolok bele, és egész kellemes illata van.
- Köszönöm - mosolygok a férfire, és már faképnél is hagynám, mert szemem sarkából látom, hogy Eloise végzett, azonban a férfi megragad.
- Hé, fizetni ki fog? - szorítja meg a karom, bár szívem szerint a nyakára forrasztanám az ujjaim, nem teszem, helyette felelek: - Nem kell érte fizetni, az úr nekem adta, amit adnak, azért nem kell fizetni.
- Tee! - bömböl rám, és a következő pillanatban egy pofon csattan az arcomon. Mikor visszafordulok, szemeim haragos narancsban izzanak, mire a férfi hátrahőköl, de nem ússza meg, ököllel csapok az arca közepébe, amelynek hatására a legközelebbi pultba vágódik. A tömeg hirtelen nyílik szét, és hördül fel, a férfinek pedig ömleni kezd a vér az orrából és a szájából is csordogál kissé.
- Nain, elég! - terem előttem Eloise megint szigorú arccal. Majd a férfihoz siet, és azonnal gyógyítani kezdi. Nem értem, miért őt védi?
Ahogy visszalép, megragadja a karom, és kihasználva a tömeg és a férfi bénultságát, elrángat egy kevésbé feltűnő helyre.
- Mi ütött már megint beléd? - von kérdőre.
- De hát megütött! Pedig nekem adta! - most már dühös voltam, így felemeltem én is a hangom. Azonban nem tűnt úgy, hogy ez a lányt meghatotta volna.
- Ha megütni képes voltál, ki is védhetted volna a támadást, és jobb belátásra is bírhattad volna, és békésen megoldhattátok volna a kérdést! Maradj itt, elmegyek még egy-két dologért, ne mozdulj! - utasít, és már el is tűnik a tömegben, én csak leülök a kis sikátorban, és egy hatalmasat ütök a földbe. Miért Nain a rossz, mikor ők kezdik?!
- Jól vagy? - hangzik fel hirtelen mögülem egy hang, mire riadtan és azonnal támadásra készen fordulok meg. Egy fiatal férfi az, és nem törődve ellenségességemmel, letelepedik mellém.
- Nem vagy idevaló, igaz? - mosolyog. - Az én nevem Kiyuu, örvendek - nyújtja ki felém a kezét. Én csak bizalmatlanul méregetem, mire visszaveszi a kezét. - Öhm, bocsánat, ez csak egyfajta üdvözlés féle nálunk, a kézrázás, de ezek szerint felétek nem szokás.
- Nain - felelem, majd utánzom a mozdulatot, mire felderül az arca, és megfogva a kezem, aprót megrázza. Ahogy elengedi a kezem, zavartan vizsgálom a tenyerem, aztán összecsukom az ujjaim, és leengedem a kezem. Ez a valaki fura.
- Mit akarsz? - vetem felé még mindig kicsit ellenségesen.
- Láttam, mire vagy képes, fantasztikus! Ugye te egy vámpír vagy? Csodálkoztam, de nem lehetsz más, bár nem értem, hogy bírod a napfényt, de vámpírnak kell lenned. Ugye az vagy? - kérdezi csillogó szemekkel.
Kicsit összébb kuporodok, miközben gondolkodom, mit kellene tennem. Emlékszem az egyik legelső találkozásomra a teremtővel: világosan megmondta, nem fedhetem fel a kilétem senki előtt. Erre itt ez a férfi, aki csak megerősítésre vár, de valójában pontosan tudja, mi is vagyok. Tagadjak? Van értelme?
Végül úgy döntöttem, inkább lelépek: - Semmi közöd hozzá! - feleltem, és elindultam a sikátor másik végébe, de naiv voltam, ha azt hittem, ennyivel lerázom.
- Ugyan, nem kell szégyellősnek lenni, főleg nem azok után - utal előző tettemre, mire ellenségesen megfordulok.
- Szállj le rólam! - nézek fenyegetően, mire csak még szélesebb lesz a mosolya.
- Különben? - kérdezi provokatívan.
- Nain, meg is jöttem... - toppan be a sikátorba Eloise, de ahogy megpillant kettőnket, megtorpan egy rövid pillanatra. Ez elég volt a férfinek, hogy megragadja, és a torkának szegezzen egy kést.
- Fontos neked, nem igaz? - kérdezi sötét kuncogással. - Ha nem akarod, hogy bántódása essen, hagyd magad - ahogy kiejti a szavakat, további öt ember jelenik meg. Sötéten kuncogva közelítenek, de nem ellenkezem. Értettem a lényeget, ha bármit is teszek, Eloise-nek fájni fog. Azt pedig nem akarom.
- Nain! - sikít fel, mikor az első ütés becsapódik, görnyedten rogyok össze a fájdalomtól, amit a farúd hagyott a gyomromban, majd sorjázik a többi is a hátamra, fejemre, ahol érnek.
- Ne aggódj, kicsike, rád is lesz gondunk, ha bezsebeltük érte a vérdíjat. Az alvilágban sokan fizetnének egy kifejlett vámpírért - röhög fel undorítóan az először kedvesnek tűnő férfi, Kiyuu.
A düh egyre inkább átjárja az agyam. Egy húr, az a bizonyos vékony húr elpattant. Vérfagyasztó ordítás hagyja el a szám, de ez már nem én vagyok...
Undorító férgek!
Könnyedén állítom meg karmos kezemmel a lesújtani készülő fadarabot, majd mintha csak egy fogpiszkáló lenne, töröm ketté, mire a férfi hátrébb lép, de a helyén már ott a többi. Ajkamra kéjesen gúnyos mosoly rajzolódik: szánalmas kis paraziták.
Mielőtt bárki bármit tehetne, a levegő kavarogni kezd körülöttünk, én pedig felegyenesedem, miközben szárnyam a szabadba tör, szemeim vérvöröse rettenetet fest az arcukra.
- Egy démon? - suttogja az egyikük.
- Eltaláltad - nevetek, miközben jutalmul a fejét elválasztom a testétől egy egyszerű mozdulattal, majd élvezettel nyalom le a vért meghosszabbodott körmeimről.
Ahogy gondoltam, a sok féreg egyből menekül, de nincs esélyük, szárnyam ezernyi tollpihére bomlik, hogy mindent beboríthasson a vér és a félelem.
Csupán ketten maradnak életben, a lány, és fogvatartója.
- Állj, vagy végzek vele! - ordít cérnavékony hangon a férfi. Hangos nevetésben török ki.
- Ugyan kit érdekel? - kérdezem teljesen közönyösen, mire megremeg, és ellökve a lányt, menekülésbe kezd. Esélye sincs, egy ugrással termek előtte, s a következő pillanatban már a hátából mered ki a karom. Utolsó erejéből még felnéz, majd feje élettelenül hullik előre, majd teste a porba, ahogy kirántom belőle izmos karom. A lány sokkos állapotban néz rám, és minden sejtjét átitatja a félelem, és valami más. Valami édesen csábító. Démoni mosollyal tornyosulok fölé, arcunkat alig pár centi választja el, de annyira le van dermedve, hogy még a szemeit sem képes lehunyni.
- A szüzek illata ínycsiklandó - suttogom, mire az arca megrándul. De menekülni nem menekülhet, durván szorítom a falnak, s ajkaim máris ajkait falják. Az arcán patakokban meginduló könny az én arcom is összemaszatolják. Ahogy levegőhöz jut, sírva tiltakozik: - Nain, ne...
Babummm....
A mellkasomhoz kapok, a tüdőm hirtelen kezd szorítani.
Babummm...
A francba, hogy mersz beleavatkozni a dolgaimba?!
Babummm...
Ájultan hullok a földre. Hogy merészeli, ezt még megbánja!
Fáradtan lihegve nézek fel egy rövid pillanatra. Majd megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem.
- Nain örül, hogy Eloise jól van... - suttogom, majd a földre rogyok. Roppant fáradtság tört rám.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 07. 02. 15:48:19
|
| ef-chan | 2010. 05. 25. 18:18:55 | #5171 |
Karakter: Nain (Eloise-nek)
Melegség bizsergeti végig a mellkasom, és úgy érzem, ismét megtöltődöm energiával. Nem értem igazán, mi történik, de csak jól járhatok vele, ha hagyom, így nem teszek semmit. A légzés egyre könnyebbé válik, ahogy a fájdalom, is alábbhagy. Szinte érzem, ahogy a sejtjeim felgyorsult tempóban regenerálódnak. Ez nem én vagyok, ez valami megmagyarázhatatlan, valami hihetetlen csoda. Ahogy felnyitom a szemem, ismét a lányt pillantom meg. Ő lett volna? De hogyan? Ilyet még sosem láttam...
- Jól vagy? Minden rendben? Mi történt? - zúdítja rám kérdéseit, de nem sokat törődöm velük, nem a felettesem, így nem kötelességem engedelmeskedni. Vissza is fogja magát: - Jaj, ne haragudj, csak... olyan furcsa ez a helyzet. Még nem találkoztam veled hasonlóval.
- Ki vagy te? - szögezem neki a számomra fontos kérdést, figyelmen kívül hagyva a felesleges és hosszadalmas csacsogást. Közben részletesen végigmérem, és próbálom megfejteni, mit csinálhatott velem az előbb. A mellkasán levő domborulatokon kifejezetten elidőzöm. Vajon mitől nőtt neki oda kinövés? Mi a funkciója? Lehet, hogy csak annyit jelez, ő nőnemű? Egyáltalán milyen fajba tartozhat, olyan alacsony és olyan törékeny, viszont valami fura erővel rendelkezik, amivel azt a kellemes bizsergést is előidézte. A szaga is olyan más, mint amilyenekhez eddig szerencsém volt. Mi ez a lény? Mivel azonban értelmetlen tekintettel pillant rám, újabb kérdéssel próbálkozom, talán nem érti ezt. Velem sokszor előfordul... - Hol vannak a - egy pillanatra elgondolkodom a helyes kifejezésen. - csapattársaim? - nyögöm ki végre a mondat végét. Nem emlékszem semmire azon kívül, hogy hirtelen ránk támadnak, és hogy menthetetlenül bekerítettek. Hogy hogy kerültem ide, és miért vagyok életben? Fogalmam sincs, ahogy arról sincs, mi történt a többiekkel, vannak-e túlélők. S sajnos arról sem, hogyan teljesíthetném a parancsnok utolsó utasítását, meneküljek vissza. Nem tudom ugyanis, merre van a vissza. Ez olyan kellemetlen.
- Hát... sajnos nem láttam több túlélőt a környéken. Nagyon sajnálom - hajtja le a különös lány a fejét. Annyira elkönyveltem feltételezésem helyességét, hogy el is fogadtam, hogy ő lány. Mintha valahonnan mélyről tört volna elő eme meggyőződés. A belőle sugárzó szomorúsághoz közeli érzést viszont nem értettem. Sajnálat? Az vajon mit jelent, azon kívül, hogy ilyen érzés? Megrántom gondolatban a vállam, és felállok, hogy körbekémlelhessem a tájat. Tehát mindenki meghalt... Én pedig kinn vagyok, megannyi titokzatos ismeretlen létezik körülöttem, legszívesebben mind felfedezném, ha nem lenne az utamban a "megmentőm", aki rögtön rám ripakodik. Rosszabb, mint a laborasszisztens, akinek a gondjaira voltam bízva.
- Hé! Mit művelsz? Nem mehetsz el ilyen állapotban! Nem engedlek el!
Bevágok egy fintort, kihasználva, hogy nem látja, de továbbra is csak a távolt bámultam. Milyen hihetetlenül szép az ég. Azok a vattapamacsok rajta, azok lehetnek a felhők. A rajzokon legalább is ilyesmiknek tűntek. Valóban lenyűgöző. Úgy élvezném még, de a parancs az parancs. Nem akarom, hogy megint megbüntessenek.
- El kell mennem, értsd meg, mert... - szisszenve pillantok az oldalamra, amelyből ismét előbuggyan sötétvörös vérem. Megérinteném a folyadékot, hogy aztán az ujjaimról lenyalhassam, de megragadja a kezem.
- Legalább a mai estét töltsd nálunk. Nem tudod, milyen idióták mászkálnak éjjelente odakint! - kirántom a kezem az érintéséből, amely különös érzéseket kavar fel bennem, amelyek összezavarnak, így ösztönösen menekülök előlük, és csak tisztes távolságból kérdezek vissza.
- Mi az, hogy idióta? Mit jelent ez a szó? - valami veszélyes lehet, ha ennyire tart tőlük, hogy rossznak tartja az éjszaka mászkálást. Akkor a kapitány mindig rossz dolgot művel? Hiszen mindig éjszaka mászkál, mint az idióták. Lehet, ő is idióta? Mert akkor tényleg elég veszélyesek lehetnek azok az izék.
- Komolyan kérded? Mit nem értesz rajta? Sokan használják ezt a szót... - néz rám furcsán a lány, mire egy kicsit kellemetlenül érzem magam. Olyan keveset tudok, pedig ez látszólag igen alapvető.
- Hallottam már, de nem tudom, mit jelent - füllentek, de kötöm az ebet a karóhoz. - Áruld el, kérlek!
- Az idióta azt jelenti, hogy nagyon buta. Vagyis ostoba. Bár ezek lényegében csak definíciók... - nevet fel zavartan. Én pedig próbálom beilleszteni ismert fogalmaim közé ezt az újat. Ezek szerint a buta és az ostoba is veszélyes? Mert eddig inkább sértésnek tűnt, hiszen mindig olyankor mondták rám, mikor nagyon lenéztek, szinte éreztem ahogy konkrétan keresztülnéznek rajtam. Ennyire félreértettem volna, és az az érzés nem is azt jelenti? Hmm... ez az egész elég bonyolult.
- Na de nem lényeges, most menjünk, mert hamarosan leszáll az est. Itt nem leszünk biztonságban - vált témát, míg én még mindig ezen az idióta szón elmélkedek. Persze semmi hajlandóságom nincs arra vonatkozólag, hogy vele menjek, miért is tenném. Nem ismerem, és nem is túl érdekes. Parancsom is van, ami sokkal fontosabb. Hogy is mondta a teremtőm? Elsődleges prioritást élvez, azt hiszem, valami ilyesmi volt. Hmmm... De, határozottan meg vagyok róla győződve, hogy így fogalmazott.
- Rengeteg dolgot ismerek... - szólal meg ismét a lány, de hangja most olyan ködösen titokzatos. Értetlenül nézek rá, hogy aztán teljesen megdöbbenjek. - Olyat is, amit te nem, Nain.
A szemeim elkerekednek. Tudja a nevem. De honnan? Lehet, hogy utánam küldték? Nem értem, akkor miért nem azt mondja?
- Honnan tudod a nevem? - lépek egészen közel hozzá, fenntartással vizsgálva meg ismét.
- Gyere, megmutatom őket - hagyja figyelmen kívül a kérdésem, ahogy tettem én az övéivel. Helyette megragadja a kezem ismét, amit most kivételesen tűrök, és maga után von. Ugyan nem bízom benne tökéletesen, nem látom akadályát, hogy vele tartsak. Nem tűnik annyira erősnek, hogy megakadályozza, hogy eljöjjek, ha ráuntam a dologra. Viszont kíváncsivá tett: tudni akarom, hogyan tudta meg a nevem.
* * *
Út közben próbálkoztam pár alapkérdéssel, de nem kaptam rájuk választ, így hamar felhagytam velük, és a környéket szemléltem. Mennyire más, mint a laboratórium. Nagy, érdeklődő szemekkel néztem meg mindent futólag, amennyire a lehetőségeim engedték, különösen azokat a növényeket bámultam meg, amelyek néha végigsimítottak a combomon vagy a karomon, ezzel ingerelve. Minden új volt és ismeretlen, és annyi kérdést vetett fel bennem, amelyekre nem tudtam és nem is kaptam választ.
Végül egy furcsa helyre lépünk be. Ez lehet a lány laboratóriuma? Egészen más, mint az enyém. Színes, és zsúfolt, és sehol egy ismerős ketyere.
- Üdv itthon! - veszi le a cipőjét, mire megállapítom: azért nem hasonlít a laboratóriumra a hely, mert ez itthon és nem laboratórium. Így már minden világos. Ám ahogy a tekintetem megakad a szemközti polcon, csillogó lelkesedés költözik bele, majd nem törődve semmivel, máris rávetem magam első áldozatomra. A könyv gyógynövényekről és mindenféle gyógyító technikáról szól első látásra, de érzékletes ábrák vannak benne, így azonnal leköti az összes figyelmem. Nem mintha egy dolgon kívül tudnék és akarnék másra koncentrálni.
- Nain... - hallom a nevem, mire felpillantok, de nem tűnik érdekesnek, amit mondani akar, így vissza is süppedek a kis kincsembe. - Olvashatok benned? - kérdezi letérdelve mellém.
- Olvasni? - akadok fenn az igén. Bennem olvasni? Olyat lehet? Vagy ez valami mást jelent? - Mint egy könyvet? - próbálom egyértelműsíteni a dolgot a saját magam számára.
- Igen... - ez kész, tényleg lehet másban olvasni? Még a gondolat sem tetszik túlságosan. A könyvek titkaikat tárják elénk, én nem akarok titkokat tárni mások elé. Nincs is bennem semmi. - Add a kezed! Nézz a szemembe! - utasít, de duzzogva visszautasítom.
- Most nem szeretnék. Olvasni akarok. Tetszik ez a könyv. Most olvasok, majd később - fogalmazom meg igen egyszerűen ellenvetésem, és azt, hogy szálljon le rólam.
- Nem, most én olvasok. Add ide! - tépi ki a kezemből a zsákmányt, és mélyen a szemeimbe mélyeszti tekintetét. Elfordulnék, és a könyv után nyúlnék, de a testem nem engedelmeskedik, ami megijeszt. Ez a lány... félelmetes. Lehet, hogy ez egy teszt? Nem értem, csak azt tapasztalom, hogy egyre mélyebbre süllyedek vele a saját emlékeimben. A labor képe mellett sok zavaró mellékzönge is megjelenik, olyan képek, amelyek nem az én emlékeim, mégis, olyan ismerősnek tűnnek. Az egész egy nagy, zavaros massza, és borzasztó mód megrémiszt. Szinte reflexszerűen menekülnék, és ezt az érzést csak fokozza, hogy a medál a nyakamban vörösbe hajlóan kezd izzani, és égeti a bőröm.
- Hagyd abba! - üvöltök rá, mire végre ismét az itthon nevezetű helyen ülünk, és végre normálisan, csak egyszerűen egymás szemébe nézünk. Indulataim fékezem, miközben enyhén megrázom a fejem. - Fejezd be - jelentem most már ki kiabálás helyett, hiszen még mindig nem tudhatom, hogy ez nem csupán egy engedelmességi teszt-e. - Nem tetszik, amit csinálsz.
Határozott mozdulatokkal szerzem vissza könyvet, és tettetem visszamélyülésem.
- Nain - szólít meg megint, úgy tűnik, nem adja fel egykönnyen. - Az én nevem Eloise. Nem szeretnél most inkább beszélgetni velem?
Nyelvem gondolkodón végigsiklatom a fogaimon, majd diplomatikus választ adok: - Ha elolvastam a könyvet, akkor igen. Egyszerre még csak egy dolgot tudok csinálni. Még nem vagyok teljesen fejlett.
* * *
Fáradtan dőltem hátra a fotelben. A könyvnek immáron a felét kiolvastam. Csodálkoztam, hogy "Eloise" valóban békén hagyott, és saját dolgaival foglalta el saját magát. Persze a szemem sarkából láttam, hogy sokszor veti felém a pillantásait, de egyszer sem zavart meg az incidens óta. Olvasás közben persze járattam az agyam, és arra jutottam, hogy nem mondhatok magamról szinte semmit. Ha az ellenséghez tartozik, fontos információkat árulhatok el, ami tilos, ha meg mégis csak a labor egy munkatársa ő is, akkor csúnyán megbüntetnek majd, amiért titkos adatokat árultam el a fiktív ellenségnek gondolkodás nélkül. Úgy döntöttem, játszom a hülyét - nem fog nehezemre esni - így nem haragítom magamra, és nem is árulok el semmi lényegeset. Ráadásul profitálhatok is, mert én viszont rengeteg új információ birtokába juthatok. Csak ne lennék ilyen dög fáradt, meg iszonytatóan éhes.
Hangtalan léptekkel suhanok az egy ideje munkájába mélyedő lány mögé, hogy megkocogtassam a vállát. A rémület hullámai száguldanak végig az érzékeimen, ahogy a lány felpattan, majd felismerve "támadóját" elmosolyodik. A riadtság ezzel el is tűnt, helyette a rosszallás vette át a stafétát.
- Kami-samákra, Nain, a frászt hoztad rám! - jegyzi meg enyhe szigorral, mire csak bambán elmosolyodom.
- Sajnálom - majd hozzáfűzöm az okot, amiért megzavartam. - Éhes vagyok.
- Eto... ilyenkor még enni akarsz? - lepődik meg, én csak bólogatok, hogy határozottan ilyenkor szeretnék enni. Mikor egyek máskor, ha most vagyok éhes?. - Gyere, keresünk neked valamit a hűtőben, jó? - törődik bele.
Csak bólintok ismét, nem mintha tudnám, mi az a hűtő.
Kis kajacsomagot állít össze, valami olyasmit magyarázott, hogy összedob egy szalámis-sajtos-paprikás szendvicset, mire én egyetértően bólogattam, ugyan nem tudom, mik ezek, de állítólag finomak. Mikor elkészül, bizalmatlanul pislogok az elkészült alkotásra, de végül úgy döntöttem, nem leszek finnyás, mert roppant mód éhes vagyok. Nagyot haraptam a szendvics nevezetű dologból, de ahogy az íz szétterült a számban, azonnal elfintorodtam, majd azonnal öklendezve köptem ki a falatot.
- Esz jossz - jelentettem ki a nyelvem kilógatva a számból, a kezemmel tapogatva igyekeztem megszabadulni az iszonytatóan kellemetlen íztől, egyelőre sikertelenül. Végül kapok egy pohár vizet, amivel kiöblíthetem a számat, így megmenekülök.
- Sajnálom, én szeretem - mutat a szendvicsre Eloise.
- Nem finom - jelentem ki nagy komolyan még egyszer. Érzékletesebben nem tudom megfogalmazni, hogy bűn szar volt.
- Akkor mégis mit adhatnék neked? - néz rám tanácstalanul, én pedig nemes egyszerűséggel közlöm: - Vért.
- Ehh? - fintorodik el, hirtelen távolságot tartva. - Az... szóval nem tartok itthon ilyet...
- Nem is kell ilyen - rázom a fejem. - Vér kell.
Döbbent csend a válasz. Lehet, megint valami fatális marhaságot mondtam? Áhh, mindegy. Legyintek, majd felállok.
- Most meg hová mész? - von kérdőre azonnal, s én szokásos hidegvéremmel felelek: - Enni. Idióta nem okoz majd gondot. Nain erős.
- Várj, nem mehetsz így el, sérült vagy! Hiába az erőd, ha nem tudod teljes mértékben használni - próbál meg ismét visszatartani. De minden hiába, már a kilincsre is siklott a kezem, hogy kitárjam az ajtót, mikor mégis csak sikerül megállítania.
- Igyál az enyémből!
Kíváncsian fordulok meg. - A véredből?
Bólint enyhén elvörösödve. Majd az asztalhoz sétál, és egy kisebb késsel sebet ejt az alkarján. nem tudok ellenállni, a vér illata azonnal betölti az elmém, narancssárgássá rajzolva hamuszürke szemeim. Határozott ragadozóléptekkel termek előtte, hogy megragadva ajkaim a sebre tapasszam, s mohón lenyaljam a kiserkenő vérvörös életfolyadékot, nehogy egy csepp is kárba mehessen. De ennyi még nem volt elég, két szemfogam a sebbe mélyesztettem, hogy még többet és többet ehessek, enyhítve gyomrom gonosz morgását.
Nem tarthatott tovább két percnél, egy vámpír számára elég kevés vér is, csupán a sebesüléseim miatt volt ekkora étvágyam. Ahogy elhajoltam a sebtől, az azonnal varasodni kezdett, ahogy megalvadt a vér. Elégedett mormogással nyaltam végig az ajkaimon jóllakottan.
- Nem vagy valami finom - jegyeztem meg tárgyilagosan, mire egy taslit kaptam. Meglepetten tágultak ki a szemeim, ő pedig durcásan nézett rám.
- Ne merj itt nekem finnyáskodni!
- Ha..hai! - feleltem még mindig kábán a megilletődöttségtől. Kezdett olyan parancsnokos benyomása lenni... - Te is orvos vagy? - kérdezem minden átmenet nélkül.
Ez jó taktikának bizonyult, kezdett lenyugodni.
- Igen, gyógyítok, ha erre gondolsz.
- Akkor te is közéjük tartozol. Értem. Sajnálom - majd letérdelek elé, és lehajtom a fejem. - Teljesítem a parancsokat, csak ne bánts. Nem szeretem, ha fáj.
- Közéjük? - kérdez vissza.
- A teremtő munkatársai közé. Nain nem annyira tudatlan, rájött. De nem árulja el teremtőnek, hogy a teszt megbukott. Nain jó és engedelmes lesz. Csak Eloise mondja meg, mit kell tennie.
|
| ef-chan | 2010. 05. 15. 00:50:36 | #5004 |
Karakter: Nain (Eloise-nek)
- Nain, készen állsz? - pillant rám a parancsnokom, mire én csak bólintok kötelességtudóan. Hat hónapnyi fejlesztés után ma bevetnek. Nem bonyolult a hadművelet, csupán portyázni megyünk, vért szipolyozni emberekből, feltöltve a készletet. Valami vérbankba is megyünk, vagy mi a szösz, nem nagyon értettem a fogalmat, csupán annyit jegyeztem meg, hogy a parancsnokot kell követnem, és kéznél lennem, ha gond lenne.
Biztos voltam benne, hogy sokat vitatkoztak azon, hogy itt-e a helyem a csapatban, és azt is éreztem, a parancsnok nem örül a jelenlétemnek. Megvetés és düh áradt belőle minden egyes alkalommal, mikor rám pillantott. Ezt szándékosan tetéztem minden egyes alkalommal egy mosollyal. Magam részéről hidegen hagyott az egész akció, egy dolog öntött el lelkesedéssel: kiszabadulhatok. Azok számára, akiknek természetes, ez nem nagy dolog, de én most először hagyhatom el a laboratóriumkomplexumot, ahol megszülettem. Már most, hogy elindultunk, ezerféle érdekesebbnél érdekesebb dolog keltette fel a figyelmem, de esélyem sincs jobban szemügyre venni őket, mivel a parancsot teljesíteni kell, a parancs pedig kegyetlen: elvégezzük a dolgunk és már vissza is térünk a bázisra. Azért igyekszem mindent szemügyre venni, és a parancs keretein belül pár szuvenírt szerezni, amelyeket majd kielemezhetek szobám rejtekén. Kár, hogy olyan kicsi a zsebem...
Hamarosan megérkezünk a település szélére, amit városnak neveznek. Már nem emlékszem a nevére, nem kötött le túlságosan. Ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű képződményről van szó, enni színes és fekete folt kavalkádjáról, biztos több figyelmet szenteltem volna a nevének. Most már késő bánat.
- Figyelem, rövid eligazítás. A kettes csoport hátulról... - kezdte ismertetni a haditervet a parancsnok, amikor váratlan támadás ért minket. Az ég felől, valójában a körülöttünk levő fákról támadtak ránk a vérfarkasok. Túlerőben voltak, mi alig voltunk 10-en, míg ők vagy huszan, huszonöten is lehettek. Kettőnkkel azonnal végeztek is, és még további három társam kapott súlyos sebet. Nekem csupán annyi volt a szerencsém, hogy hirtelen tört rám a gyilkolási vágy érzete, s emiatt még időben tudtam előkapni tőrömet, amellyel védtem a felém irányuló támadást.
- Nain, menekülj vissza a bázisra! - üvöltött rám a parancsnok. De nem volt időm ilyesmire, a kavarodásban máris ketten ugrottak felém, mire szemeim narancsszínbe váltottak, és előtörő szárnyaim tollai máris fegyverként repültek a két egymás mellett támadó vérfarkas felé. Közben volt egy lélegzetvételnyi időm, míg előkaptam a hatékonyabb fegyvernek számító kardomat, s máris védekeznem kellett egy harmadik varkas ellen. A helyzet viszont nem volt rózsás, és még ezt is lehetett tetőzni, hiszen a következő percben már nyilak repkedtek körülöttünk, s egy belefúródott a lábamba. A fájdalomtól felordítottam, épp akkor, mikor mellettem a parancsnok is halálos sebet kapott: egy nyílvessző állt ki a mellkasából az ég felé meredezve.
Egyedül maradtam egy tucat ellenféllel szemben, az esélyem a túlélésre 0%. Nem teljesen így képzeltem, és azt hiszem, fejlesztőim sem így képzelték az első küldetésem. Nem akartam meghalni, csak ez járt a fejemben, miközben farkasszemet néztem a körém gyűlő vérfarkasokkal.
Aztán nekiindultak, az első támadását még kivédtem egy erőteljes suhintással, lemetszve a karmos karját, de a következő már sikeresen sértette fel a bőrt, és mart karmaival karom húsába, hogy a negyedik a mellkasomba haraphasson. A vér vöröse mindent belepett, ahogy az ismeretlen sötétségbe süppedtem.
Élni. Élni!
Ölni. Ölni!
Pusztítani, hogy élhessek!
Pusztítani!
Vörös szemeim szinte világítottak a sötétben. Körülöttem cafatok és fájdalmas vonyítás. Végignyalok az ujjaimon, amelyeken saját vérem keveredik az áldozataiméval, és eszelős kuncogásban török ki. Velem akartatok kikezdeni, szánalmas férgek? Gúnyos mosollyal taposok az előttem haldokló vérfarkas fejére, amely hangos roppanással adja meg magát, hogy a haldokló sirámai végleg elnémuljanak. Elégedett vagyok, és jól laktam: eltelített a rettegés, a félelem, és a halálhörgés ínycsiklandó egyvelege. Most, hogy itt végeztem a dolgommal, ideje eltűnnöm a színről. Kitártam hatalmas fekete szárnyaim, majd eltűntem az éjszaka fekete egén.
Arra ébredtem, hogy iszonyúan hasogat minden tagom. A friss illat azonban megnyugtatott, egészen addig, míg nem realizáltam, mi is történt. Felnyitottam hamuszürke szemeim, majd rövid úton konstatáltam: valamilyen mezőn vagy tisztáson heverhetek. Ahogy az is tudatosult bennem, hogy egy merő vér vagyok, ám nem mind az enyém. Sajnos a rossz hír ebben az, hogy a frissebb határozottan a sajátom, ergo vérzek. Ráadásul gyengének érzem magam és szédülök. Próbáltam magam ülésbe tornászni, de nem nagyon ment. Egyszerűen túl gyenge voltam hozzá. Ezzel nem is lett volna akkora baj, mert éreztem magamban az élni akarás potenciálját, a gond ott kezdődött, hogy lépteket hallottam. Utolsó erőmorzsáimat összeszedve tornásztam magam ülésbe, hogy megpillantsam. Szőke hajú, törékenynek tűnő lány votl, de valamiféle különös, kellemes melegséggel eltöltő erő vette körül, jóval előbb realizálva jelenlétét, mint hogy valóban észrevenném. Csak akkor nyugodtam meg teljesen, mikor az aggódás tipikus jeleit véltem felfedezni vibráló aurájában. Ekkor fáradtan visszadőltem, és hagytam, hogy a közelembe érjen. Észnél voltam ugyan, de annyira kimerült és gyenge, hogy az eszmélet és az eszméletlenség határmezsgyéjén gyalogoltam, így nem igazán reagáltam semmire sem többé.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 05. 15. 00:53:36
|
|
