- Ne! Ne! Eressz el! – hadakozok dühödten, fel-felizzó szemeimet felé villantva. Vaksötét lenne, ha nem lennék macskaféle. Így azonban nem csak egy pacát látok. Arca is van, és elégedett, gunyoros vonások rajta.  

- Nem szökhettek meg. Minden egyes alkalommal ez vár rátok, ha megpróbáltok ellenszegülni. El sòlid a líquid, i ledvemre canviar de forma. – Még idõm sincs visszavágni elsõ mondatára, varázsigéi nyomán az ónix alakot vált. Kezébe egy hosszú, élesen csillanó penge jelenik meg.

- Használj bármit, csak azt ne… - nyekkenem, és annak ellenére, hogy nem szoktam kétségbeesni, most már nehezemre esik higgadtnak maradni.

 - Uram… - egészíti ki, jelezvén az elvárását. Egy pillanatra felizzik bennem a düh, és a megalázottság keserû érzése, de a testem tudja, milyen az ónix érintése, és nem vágyik rá…  

- Uram… - préselem ki magamból, bár legszívesebben inkább a nyelvemet harapnám le. El is fordítom a fejem tõle, hogy legalább önelégült képét ne kelljen látnom közben. Így is tudom, hogy nagyban bámul… Köszi, tudom, hogy jól nézek ki, de nem vagyok kirakati bábu!

Hirtelen ragadja meg az egyik karom, és fordít egyet rajtam, hogy mellkasom csapódjon a hûvös falnak. Szaporán kapkodok levegõ után, és fogaimat csikorgatva készülök, hogy jól beolvassak neki.

Mielõtt azonban megtehetném, egyik ujjával végigsimít a gerincem mentén. Akaratlanul reagálok rá, testem megfeszül, és egy visszanyelt nyögésbõl halk szusszanás lesz. Bizsereg a bõröm az érintése nyomán, ugyanakkor a következõ pillanatban felszisszenek a fájdalomtól, mikor fenekemen végigvág az ónixpengével.
Piszkosul fáj, mintha felhevült vasat szorongatnék, de érzem, ahogy szervezetem automatikusan erõlködik, hogy begyógyítsa a sebet. Nehezére esik, hisz az ónix fajom legnagyobb gyengéje. 

- Finom kis falat leszel – duruzsolja a fülembe, mire haragos elkeseredettséggel szorítom össze a szemeim. Gyûlölöm, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok! Pont neki!

- Ne nézzen! – kiáltok fel, én se tudom miért magázva. Erõm egy része kitör, és mágiám visszavonzza ruháimat. Máris jobban érzem magam, ahogy némi szövet kerül a testem és közé.

 - Ügyes… de a ruhád nem páncél – jelenti ki, kezét a nadrágom alá csúsztatva. Basszameg, igaza van… - Convertir-de nou! – Hallom ugyan szavait, de nem érkezik a várt fájdalom, szívem heves dübörgése mégis jelzi, hogy nem nyugodtam meg. – Nincs kegyelem, vagy könyörület. Ha meg akarsz halni, csak próbálj újra szökni, nyugodtan. Ne hidd, hogy nem vagy pótolható, elengedni pedig senkit nem engedek el.

Levegõ után kapkodva igyekszem ellenszegülni, de erõm már kevésnek bizonyul ehhez, elgyengülve hagyom, hogy egyre lejjebb simogasson. Mikor aztán a fenekemnél kezd körözni, makacsul harapok az ajkaimra, hogy ne áruljam el élvezetem nyöszörgésemmel. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elérte a célját! Nem, nem, nem, nem és nem hódolok be! Még akkor se, ha piszkosul jól csinálja…  

- Talán nem kívánod a testi gyönyöröket? Kiváltságosnak kéne magadat érezned.

- Nekem a szabadság a kiváltságom – vágok vissza, megfeledkezve a helyzetemrõl, így nem tudom lenyelni az eddig visszatartott nyögést, ami megalázóan kéjesre sikerül. Õ meg csak vigyorog… Hogy lekaparnám azt az önelégült mosolyt…  

- Ugyan… szabadság. Attól nem leszel szabad, hogy egy kastélyon kívül élsz. Az életben alárendeltebb vagy mint itt leszel. – Bedugja egyik ujját, és annak ellenére, hogy nem elõször történik ez meg velem, még mindig feszít kissé. Ugyanakkor a fájdalom már nem elég ahhoz, hogy elnyomja a kellemes kéjt, mely reszketésre készteti a testem, és elõcsalja rejteni kívánt nyögéseim.

 Pedig nagyon igyekszem visszafojtani õket, még a válaszra se futja, mert azzal neki tennék szívességet.
Szabad kezével elöl simít végig a testemen, végigkarmolva a mellkasom. Nem ónixszal ejti a sebeket, így azok pillanatok alatt halványodnak el. Mégis… a megalázó helyzet ellenére, az egész túl jó! Utálom magam, vagyis a testem, hogy teljesen elcsábult neki, és reagál.

Õ pedig elérve elõl a nadrágot, rámarkol merevedésemre. A kétoldali kényeztetés, és a domináns megmozdulása, ahogy erõteljesen a nyakamba harap, túl sok. Kiengedem a hangom, és erõteljesen felnyögök, miközben zihálva nyeldeklem a levegõt.  Neh… ha így folytatja, el fogok…

 Nem érem el a csúcsot, mert még elõtte, kegyetlenül visszaránt. Fenekembe irtózatos fájdalom nyilall, mintha forró vasat dugtak volna fel. Az ónix… Sose éreztem még ilyen kínt, és ahogy ordítozva rángatózni kezdek a szabadulás reményében, elhordom magamban mindennek a rohadékot. Ha ezt túlélem… Basszus, akkor se lesz semmi, egyértelmûen erõsebb…
A fájdalom nem csitul, én pedig nem bírom tovább, feladva a harcot, az eszméletlenségbe menekülök a kínzó érzés elõl.

 *oOo*

Tompán szûrõdnek át a hangok az eszméletlenség súlyos függönyén, és se erõm, se kedvem közelebb vergõdni hozzájuk. Szívem szerint még mindig mélyen aludnék, mert ahogy kezdem visszanyerni a tudatom feletti irányítást, úgy ér el hozzám testem kétségbeesett jelzése a benne tomboló fájdalomról.
Ismerõs, duruzsoló hanghoz kerülök közelebb, ahogy ébredezek, de pont a gazdája elõl menekülnék vissza a sötétségbe. Ég bennem a harag, és a keserû megalázottság, ahogy résnyire nyitott szemeimen keresztül meglátom alakját, ugyanakkor még mindig parázslik bennem a kín. Nem szüntette meg, csak tompította.
Lassan szedem össze magam, de felülni képtelen vagyok, még mindig bennem van az a kurva ónix!

- Most pedig... - áll fel Ragnar, kilátást biztosítva ezzel a környezetemre. Amivel valami nem stimmel…

- Várj – szakítja félbe mondandóját egy ismeretlen hang, én pedig döbbenten kapom pillantásomat az idegenre. Gyönyörû teremtést pillantok meg, aki éppen csábító mosollyal lép a nekromanta elé. Oké… fingom sincs, mi folyik itt, de valami nagyon gáz! - Nem szeretnél engem ma éjszaka? – szólal meg lágy hangon az újfiú. Ragnar belesimít a hajába, majd hátrarántja kissé a fejét.

- Ugye nem tervezek semmit, bukott, kicsi isten? - kérdezi vigyorogva. Leblokkolok, de most legalább Blayze és Sivius is meglepettnek tûnik.

- Nem, igazán – suttogja az… istenke. - Csak szeretnék bizonyítani, hogy nem hiába vagyok itt, és minden bizonnyal inkább örömödet lelnéd az én kedveskedésemben, hiszen kipihent vagyok, de nézz rá az alakváltóra, fáradt, pihenne inkább. Vidd õt máskor.

Nem értem… mi folyik itt? Ki ez a srác, aki önként sétál be az oroszlán barlangjába? Élvezetbõl tenné, vagy segítség gyanánt? Hol van Faelnis, és miért érzek fojtott fájdalmat, gyászt és halált a levegõben? Miért… miért van Sivius szeme kisírva, Blayze pedig önmarcangolással telve?

Tökéletesen érzem, hogy valami komoly dolog történt, míg eszméletlen voltam, de nehézkesen megy az összerakása. Még mindig tompít a fájdalom, és összezavarja a gondolataim.
- Mi… mi a fene folyik itt? – nyögök fel kétségbeesetten, és minden erõmet összeszedve, talpra kecmergek az ágy elõtt. Basszus… mindjárt összeesem… halál megalázó… - Ki vagy te? – bökök az idegenre. – Hol van Faelnis?

Csend ereszkedik a szobára, és elég végignéznem az arcokon, hogy tudjam a választ. Megingok, majd kitör belõlem a harag.
- Gyilkos! – sziszegem Ragnarra pillantva, és mielõtt átgondolhatnám a dolgot, alakot váltva vetõdök felé. Azt hiszem Blayzenek köszönhetem az életem, aki sebesen mozdulva, a levegõben kap el, és visszaránt. Kis híján belémélyesztem a karmaim, de aztán rájövök, hogy magától cselekedik, és nem irányítás alatt.

Nem mintha így kevésbé húzna fel a dolog, de a testemben felizzó fájdalom, és Ragnar gyilkos nyugalma is azt sugallja, hogy életem utolsó baklövését készültem elkövetni, amit a vámpír srác akadályozott meg.
Amint érzi, hogy izmaim elernyednek, és gondolataimra tompa köd ereszkedik, lerak a földre.
- „Mi történt?” - kérdezem színtelenül Siviust, akivel karakál alakomban is tudok társalogni. A kis Daemon összerezzen, majd rám kapja a tekintetét, amibõl világosan kiolvasható, hogy nem akar felelni.

Szörnyû érzésem támad, de egyenlõre nem tudom hová tenni.
- „Sivius… kérlek… mond el!” – A hangomból hiányzik a szokásos magabiztosság, még gondolatban is, és ez meglepi annyira õt, hogy akaratlanul reagál a kérdésre.
- Meg akart gyógyítani… - leheli, elfelejtve, hogy gondolatban is felelhetett volna. Ledermedek, és az önvád ismeretlen érzése végigszánt rajtam.
Neh… az nem… nem lehet!

Háborgó érzelmeimrõl árulkodó tekintetem a nekromantára vezetem, de õ egy szóval se cáfolja. Rezzenéstelen arccal állja a pillantásom, sõt, én vagyok az, aki kétségbeesetten kapom félre végül. Ösztönösen változom vissza, és mit sem törõdve a még mindig belülrõl égetõ kínnal, talpra állok.
Mozdulatlanul, és élettelenül bámulom a padlót, de belül fortyogok!
Az én hibám volt…? De Õ tette! És ezt még… ezért még…

- Örülök, hogy ezt tisztáztátok, és remélem mindenki tanul belõle! – szólal meg gunyorosan a nekromanta, szavait fõleg Blayzenek és nekem címezve, mint a legkezelhetetlenebbeknek. De ha mi vagyunk nehéz esetek, miért Faelnis…? Szemeimben felizzik a düh, és a feketehajú arcán is végigsuhan a harag. Önvád… nála miért érzem? – Most pedig – folytatja, tekintetét az újfiúra vezetve. – Kicsi isten, gyere szépen, és te is cicus!

Ledermedek, és eszem ágában sincs megmozdulni.
- Várj, kérlek… - szólal meg a szõke lágy kérlelõ hangon. – Én megyek, de az alakváltót miért…?
- Zeirra is jön! – érkezik az ellentmondást nem tûrõ utasítás. – Vagy szeretnéd, ha elmúlna a fájdalomcsillapításom, és újra teljes erejébõl tombolna benned az ónix hatalma? – fordul felém hûvös mosollyal.

Elkerekednek a szemeim, és összerezzenek a kín emlékétõl, mely a büntetõszobában tört rám. Most tényleg csak töredékét érzem annak… Ugyanakkor, gyûlölöm õt, és önként sétálni a kezei közé, nagyon sértõ dolog a büszkeségemre nézve.
Pedig amíg akart, irtó csábító volt…
Végül nehézkesen moccanok, és amikor elégedetten elmosolyodik, és az ajtóhoz lép, követem. Az istenke rögtön mellettem terem, és mikor megingok, hozzám simulva megtart.

Máskor lazán félrelökném a segítõ kezet, de ezúttal uralkodik rajtam a gyász, a fájdalom és a düh, minden mást elfelejtek.
- Ictus – szólal meg az isten hirtelen. – Ictusnak hívnak.
Rápillantok a szemem sarkából, miközben néha a folyosót kémlelem. Meg-megfeszül a testem a menekülési ösztöntõl, de esélyem se lenne meglógni.
- Zeirra – felelem végül, épp mielõtt elérünk egy ajtóhoz. Ragnar kitárja elõttünk, én pedig elengedve Ictus segítõ kezét, fogcsikorgatva, de önállóan lépek be.
Egészen más szoba tárul a szemem elé, mint amit legutóbb láttam. Ez már lakhatónak van berendezve, található benne ablak, ágy, szekrények és egyéb kényelmet elõsegítõ kiegészítõk. Reflexszerûen húzódom be itt is a sarokba, de látszólag úgyse velem kíván kezdeni.

A szoba közepén állatja meg az istenkét, és mohón végigfut rajta a tekintetével, majd az arcát simítja meg, egész kedvesen. Ha nem tudnám mire képes valójában, még jó szeretõnek is tarthatnám…
- Vetkõzz! – érkezik az elsõ utasítás. Ictus arca megrezzen, és felém kapja a tekintetét. Aggodalom és tanácstalanság csillog benne, de látva az állapotom, mintha elhatározásra jutna.
Elkezdi kibontani a ruháját, és lassú, akaratlanul is erotikus mozdulatokkal simogatja le magáról, hogy aztán egy idõ után elengedve az egészet, az anyagok a földre hulljanak.

Feltárul így hibátlan, gyönyörû bõre, ami valószínûleg még a nekromantát se hagyja hidegen, mert ujjai végigfutnak az istenke mellkasán. Ictus összerezzen, arcát elönti az enyhe pír, majd halkan felsikkant, mikor Ragnar megpördíti, és az ágyra löki.
Passzív létemre, még én is izgatónak találom, ahogy ösztönösen négykézlábra áll, valószínûleg nem szánt szándékkal pucsítva.

Ragnar a hátához simul, és nem látom pontosan merre barangol a másik testén, de az egyre erõsödõ nyögések azt mutatják, hogy nem lehet olyan kellemetlen a dolog.
Engem viszont a nem rég történtekre emlékeztet, és ösztönösen keresem a kivezetõ utat. Elmerülök a szoba tanulmányozásában, így nem tudom követni az eseményeket, csak arra kapom fel a fejem, hogy Ictus fojtottan felsikolt.

Megáll bennem az ütõ, ahogy eszembe jut Faelnis halála, és ösztönösen mozdulok elõrébb a sarokból, még ha ez egyre jobban is fáj.
Azonban az ágyon nem vértócsa fogad, csupán sikerült olyan hosszan elvesztenem a kapcsolatot a külvilággal, hogy a nekromanta már eljutott a kis isten tágításáig.
Szaporábban kezdem kapkodni a levegõt, és hátrálnék vissza a sarokba, de Ragnar tekintete rám vetül-
- Gyerünk cicus, gyere közelebb! – Ez parancs, tudom jól, de megrázva a fejem, újabbat lépek hátra. Megvillan a szeme, majd az alatta kábán nyögdécselõ istenke füléhez hajol. – Hozd õt ide szépen az indáiddal! – utasít, és valószínûleg mélyebbre nyomja az ujját, mert Ictus szemeibe könnyek gyûlnek, és hangosabban nyög fel.

Ám látszólag nem akar eleget tenni a kérésnek.
- Hidd el, hogy õ is jobban jár, ha te láncolod le a növényeiddel, mint ha én veszem elõ az eszközeim!
Ictus felém fordul, és bocsánatkérés csillan a szemében, majd kiengedi az erejét.
Amennyire fájdalmam engedi, szaporán ugrok félre az indák elõl, ám azok hamarosan olyan sokan lesznek, hogy nincs menekvés. 

- Igazán semmi szükség erre - jegyzem meg sokadik alkalommal. - Nem fogok elszökni, nyugodtan elengedhettek - mosolygok hátra az õrre. Egész úton az ölében kell terpeszkednem és bár nem vagyok nehéz, azért biztosan zsibbad már a lába. - Egyébként még mindig nem mondták el, hova is megyünk - mosolygok a másik õrre. Persze megint nem felel. Mintha magamban beszélnék egész úton, csak megyünk, azt sem tudom hova.
Ahonnan elragadtak, még a tündék területe volt, egyébként is, azt hiszem, egy nekromantával van dolgom. Legalábbis ezek szervitorok. Remekül kivitelezett varázslat teremtette õket, ismerem ám én is. Jó kis móka, bár én személy szerint nem szeretem, ha uralkodom valakin.
Már csak azt nem tudom, kihez is tartunk.
Nem ismerek nekromantát a közelben, aki ilyesmire vetemedne bár tény, hogy negyedannyit nem tudok a világ dolgairól, mint illene.
mindegy... Kiderül minden idõvel, és nekem egyébként is mindegy, hol vagyok. Talán itt, ahol most leszek, megbecsülnek és szeretnek majd.


* * *


Útitársaim végig szótlanul cipelnek, csak én csacsogok, de ahogy megérzem a halál szagát, az én hangom is elnémul.
valakit itt... nem is olyan régen megöltek.
Egy tündét.
Felismerem a tündék édes vérének utánozhatatlan illatát. Egyik élõ vagy holt népnek nincsen ilyen kellemes illatú, bizsergetõ erejû vére, mint nekik, ezért is óvják magukat és egymást a vámpírok és egyéb vérszívók fajától. De itt nem csak egy tündét öltek meg.
Számos lélek bolyong a teremben, ahova visznek és mintegy közöttük foglal helyet az, aki azt hiszem, mindegyiküket megölte.
Utálatos dolog istennek lenni.
Letaszított istenként is látni a holtak lelkeit, de hiába is figyelnék, az egekbeli erõm nélkül nem tudok segíteni, így csak meglepve hallgatom, ahogy a valaki a nevemen szólítva üdvözöl.

- Üdvözöllek Ictus – szólít meg, majd feláll és elém lép. A mellkasának aljáig érek... -  Oldozzátok el.
Mára megkötözésre sem lett volna szükség, de hiába mondtam akármit, a szervitorok csak az uruknak engednek.

- Ki… vagy te? – kérdezem. Nekromanta, és hatalmas ereje van, Gyilkos, nem is egy lény gyilkosa.

- Ragnar Nagyúr. Tudod miért vagy itt? – Nemet intek a fejemmel. Fogalmam sincs. – Üdv a hárememben – ejti ki a súlyos szavakat, mire kikerekednek a szemeim. Merész lélek, ha egy bukott istent mer a háremébe hurcoltatni! De... úgysem tehetek sokat. Az erpm az övé ellen... nevetségesen kevés, így szótlanul tûröm, hogy a szervitorok elhurcoljanak.


* * *


A terem hatalmas és gyönyörû. Az egyik végének három erõt érzek, három, egymástól teljesen eltérõt, de csak a vámpírt ismerem fel. A másik kettõ... az egyik talán egy vérállat. Egy alakváltó démon... a harmadik meg... hát, arról tényleg fogalmam sincs.
Ahogy aztán belöknek az õrök, ketten felém kapják a fejüket. Az egyik szervitor megszólal.

- Ne érjetek az alakváltóhoz, ez urunk parancsa - dörmögi, és kisétálnak. Én a csuklóimat masszírozva nézek körbe. Tényleg szép hely. Igazán varázslatos a kert is, és kicsit bele is feledkezek, az engem vizslató, két kíváncsi szempár robbant ki a gondolataimba mélyedés alól.

- Üdv idegenek - hajolok meg kissé mosolyogva.

- Ki vagy te? - kérdezi a vámpír.

- Úgysem hinnéd el, ha elmondanám - mosolygok rá kedvesen és közelebb lépek. Mosolyom fokozatosan olvad le a szomorúságoktól. Szinte perzsel.

- Szóval Faelnis tényleg... - nyög fel a számomra ismeretlen lény.

- A tünde? - kérdezek rá. - Megölték, igen - helyeselek, de most nem mosolygok. Ez nem vidám dolog, még én is tudom.

- Te jöttél a helyére? - pattan fel a vámpír. - Máris?!

- Ne engem hibáztass - mosolygok rá jótékonyan érintve meg arcát, de félrerántja a fejét. Összevont szemöldökkel nézek rá, de õ nem fordul felém, hanem ellépve mellettem, a kertbe megy.
Felsóhajtok.

- Te... ki vagy? - kérdezi a kicsi... nem is tudom, micsoda.

- Ictus a nevem - mosolygok rá kedvesen, majd megérintem magam mellett az oszlopot, amibõl szépséges orchideák bújnak elõ, egyenesen a kis lény elé. - De hogy mi vagyok, azt egyelõre hagyjuk ennyiben - döntöm oldalra a fejem, majd az ágyon fekvõ alakváltóra terelem a tekintetemet.  - Õ lenne a macska, akihez nem szabad hozzáérni? - kérdezem, és leguggolok a fekhely mellé.

- Ne gyógyítsd meg, Faelnist is ezért... õt is... - Sírni kezd. Felsóhajtva simítok végig a kis karakál testén - mert az, érezni az illatát, és mivel karakál alakváltóval már találkoztam, ezért fel is ismerem. Ahogy végigsimítok rajta, a testét borító verejtékcseppek apró gyöngyvirágokká, a vére pedig rózsaszirommá változik.

- Látod, milyen szépet lehet teremteni a fájdalomból? - nézek a kis lényre. - Mi vagy te?

- Daemon vagyok. A vizek daemonja - szipogja. - A nevem Syvius.
- Üdv Syvius - mosolygok rá. - De nem kell ennyire elkeseredni. A macska, ha jól sejtem, valami rosszat tett, ezért büntetik. A tünde pedig... azt hiszem, õ valami még rosszabbat.

- Zeirra szökni próbált - kezd mesélni. - Amikor felfedezték, már így hozták vissza. Izzadtan, véresen, eszméletlenül. Aztán Blayze elvitte Faelnist, és egyedül tért vissza és aztán jöttél te - néz rám könnyes szemekkel.

- Ennyire szeretted azt a tündét? - kérdezem meglepve.

- Sajnálom õt - hajtja le a fejét, a haja elõre is bukik azonnal.

- Te se gyógyítsd meg Zearrint, kérlek - néz rám ismét.

- Nem gyógyítottam meg - billentem megint oldalra a fejem. - Csak kicsit... varázsoltam - mosolygok rá a kis daemonra, majd felsóhajtva állok fel, és lépek a kertbe.


Amerrõl a vámpír erejét érzem, arra nem megyek. Hiába, érzem rajta a tünde vérét... nem merek a közelébe menni, mert mi van, ha ennek az úrnak az embere... mert mi másért itta volna ki egy társa vérét?
Nem igazán értem ezt a helyet.
Idehoznak azért, mert egy tündét megöl az úr azért, mert meg akarja gyógyítani a macskát, akit az úr sebzett meg?
Ez végiggondolva is elég... furcsa.
Felsóhajtva lépek a kert egyik hátsó részébe, és két szimpatikus fa közé könnyû függõágyat húzok magamnak fûzfaágakat feszítve a törzsek közé, virágokkal téve még puhábbá, hogy ne törje meg a hátamat.

Belefekszem, és lehunyom a szemem. Hallgatom, amit a fák, a növények suttognak. A kínt, amirõl beszélnek, amivel mindenkit illetnek, aki ezt a kertet látja.
Mert az úr mindenkit bánt, aki a közelébe kerül.

Apró mosolyra húzódik a szám. Milyen furcsa ragaszkodás ez a saját erejéhez. Azért bánt másokat, hogy mulasson, mégis mindig új lényeket hozat ide. Ahogy láttam a lelkeket körülötte, egyikük sem önszántából volt itt. Mégis... nem tudom igazán és õszintén hinni, hogy ez az úr gonosz lenne. Furcsa, az biztos. Kiigazodni rajta biztosan lehetetlen és kegyetlenül megtorol mindent, ami az érdekeivel ellenkezik. De az, hogy szebbnél-szebb lényeket halmoz fel maga köré, megint furcsa.

Mert az a daemon is. Bárkinek a kedvére való lenne csodásan csillogó, kék szempár, a lágy esésû, fehér haj és a kecses derék. Mint egy csodálatos szál tavirózsa.
vagy a vámpír. Vadnak látszik, mégis szépséges. Fekete szépség... halkan kuncogok fel a gondolatra. Mint egy fekete rózsa. A legendák virága, amit soha nem lát senki, mert aki mégis, az belehal a gyönyörbe. Valahogy így tudom elképzelni a vámpírt is. Már ha nem tévedek vele kapcsolatban...


* * *


Már sötét van kint is, amikor hirtelen, számomra nem túl jól ismert, de a mási két lény számára túlságosan is ismerõs erõ teríti be a teret. Kíváncsian pillantok a megjelenõ nekromantára, majd várom, mit is tesz.

Végignéz rajtunk, ajkai furcsa mosolyba húzódnak. Ekkor értem meg igazán... õ tényleg a testünket akarja. Rá nézek két társamra, és amit a szemükben látok, attól megdermed bennem valami. Azt hiszem, fel kellene áldoznom a testem ma, értük. A tünde elvesztése túl mély sebet hagyott mindkettõben, a karakál meg alig él lassan. Bármelyiküket visz is el ma éjszakára társául, nem lesz semmi jó belõle. Így sem, hiszen mindannyian törékenyek vagyunk, még a fekete szépség is.

Számomra ismeretlen nyelven morog urunk, miközben a karakál felé hajol. Lassan simít végig a testén, lesimogatva virágaimat, majd felém pillant, de nem látok haragot. Nem szegültem ellen: nem gyógyítottam meg, csak átváltoztattam a vérét, hogy szebb legyen. Hogy ne csak egy sebzett alakváltó legyen, hanem valami más... hiszen a virágok mindent szebbé varázsolnak.

Az úr még mindig azon a furcsa nyelven morog, mire az alakváltó lassan magához tér. Egyre inkább élettel teli színe van, egyre inkább látszik, hogy javul az állapota, ezzel egyenesen arányosan szélesedik ki urunk mosolya. Nyelek egyet. A karakál is ismerte a tündét. Azt hiszem, nem szabad hagynom, hogy ma út vigye el az úr. Igaz... még soha nem csináltam ilyet, de azt hiszem, nem lehet olyan borzalmas. Egyszer kilestem két tünde fiút. Õk úgy látszott, élvezték.

- Most pedig... - áll fel az úr.

- Várj - lépek mellé, mire a kis karakál szemei kikerekednek. Urunkhoz lépek, és elõvéve legszebb mosolyomat, felpillantok rá. - Nem szeretnél engem ma éjszaka? - Végignéz rajtam és beledsimít a hajamba, picit hátra is rántva a fejem.

- Ugye nem tervezek semmit, bukott, kicsi isten? - kérdezi vigyorogva. Na, ennyit arról, hogy nem mondjuk el senkinek, mi is vagyok.

- Nem, igazán - suttogom. - Csak szeretnék bizonyítani, hogy nem hiába vagyok itt, és minden bizonnyal inkább örömödet lelnéd az én kedveskedésemben, hiszen kipihent vagyok, de nézz rá az alakváltóra, fáradt, pihenne inkább. Vidd õt máskor - udvarolok tovább. Ha közéjük akarok tartozni, ma egyedül kell hagynom õket. A tünde haláláról beszélgetniük kell.

Nekem pedig azt hiszem, valamilyen formában ma fel kell áldoznom magam.

Hiszen ide kell tartoznom. Ha ez az új út, amit kijelöltek, ezzel kell beérnem, és a legjobb módszer hogy jól csináljam az, ha nem menekülök el elõle.

Ajj… Kellett nekem kíváncsiskodni. Hallgatnom kellett volna a varjúkra! Õk figyelmeztettek, hogy ne kíváncsiskodjak, mert baj lesz belõle, de nem hallgattam rájuk. Bajom is származott belõle. De még milyen! Elhurcoltak. Képesek voltak megkötözni, majd ide hozni engem. Ide, egy sötét szobába, hogy várjak arra, amíg jön valaki, hogy az Uralkodó elé vigyen. Nem akarooom! Én félek…

Hideg van! Fázom… Remegek. Talán a félelem miatt? Még sosem rettegtem ennyire. De nem magam miatt. Az állataim miatt. Ha legalább tudnám, hogy jól vannak… De nem tudom. Azt sem tudom, hogy végül sérült-e meg valaki, miközben megpróbáltak kiszabadítani.

Jaj!! Szegény állatkáim! Most mi lesz velük? Én innen ki nem kerülhetek, túlságosan nagy a védelem - hogy fognak magukról gondoskodni? Remélem, nem lesz semmi bajuk. Félek, hogy az emberek el fogják õket pusztítani. Nem akarom! Ki akarok innen jutni! Haza akarok menni. Kérem, valaki! Hadd menjek haza, nekem semmi keresni valóm nincs itt. Vannak nálam szebb, jobb és tapasztaltabb fiúk az Uralkodó háremébe, minek kellek én oda? Nekem az állataim, tavam és a növényeim közt van a helyem, nem pedig itt.

Mit akarhatnak tõlem? Nem vagyok szép, akkor mégis minek kellek én a hárembe? Sõt, nõ sem vagyok! Lehet, hogy a háremben vannak alakváltók, és miattuk? Nem hinném… De olyan jó benne reménykedni! Mert… Mert é-é… én fiú vagyok. És egy hím csak egy nõsténnyel párosodhat. Legalábbis Árnyék ezt mondta. Az Uralkodó meg ugye férfi. Bár még nem találkoztam vele, de mivel férfiként utaltak rá, valószínû, hogy az is. De akkor mégis mit akar tõlem?

Ajj, Árnyék, több felvilágosítást kellett volna adnod arról, hogy hogy is megy ez. Vagy nem is! Nem kellett volna kíváncsiskodnom, és akkor nem lennék most itt. Jaj, szegény fejem! Szegény, butus, kíváncsi fejecském… Most megérdemelném Árnyék leszúrását. Még annak is örülnék! Mert akkor tudnám, hogy jól van. De nem tudom… Árnyééék! Én édes kis farkaskám, ugye jól vagy? – kérdezem magamban, de választ nem kapok. Hogy is kapnék…?

Megpróbálom összébb húzni azt a kis anyagot, amit kaptam, hogy eltakarhassam magam, de nem sikerül mindenhol betakarózni, ahhoz túl kicsi az anyag. Fázom. Az erdõmben még este sem volt ilyen hideg! Bár lehet, hogy azért, mert a farkasok melegítettek… De akkor sem fáztam! Nem is kellett semmiféle anyag. Most viszont…

Kopp-kopp-kopp-kopp – hallom meg, hogy valaki közeledik. Hoppá! Remélem, értem jönnek, hogy tévedés történt, mert nem tetszem az Uralkodónak, és haza mehetek!

Nyikorogva nyílik ki az ajtó. Kis fény áramlik be a szobába, ami kicsit elvakít, mert túlságosan hozzászokott a szemem a sötéthez, de aztán egy alak elállja a fény útját.

- Kövess – hallom meg az alak rekedtes hangját. Nehezen föltápászkodok a földrõl, és miután eligazgatom magamon az anyagot, hogy eltakarja a testemet, az alak mellé sétálok. Egy furcsa pillantást vet rám, amit nem tudok megfejteni, hogy mit jelenthet, de aztán elindul, én meg követem, mint Árnyék szokott engem. Egy díszes folyosón haladunk végig, egészen egy nagy ajtóig. Az õröm hirtelen megáll, és nem tudom eldönteni, hogy miért, de aztán pillanatokon belül megtudom – két gyönyörû fiú érkezik még, jó pár õrrel, akik igyekszenek megakadályozni, hogy elszökjenek. Bárcsak nekem is lenne erõm, hogy megpróbálkozzak a szökéssel! De nincs… Gyáva vagyok. Pedig hogy aggódhatnak az állataim!

- Eressz már el! – jut el a tudatomig az egyik csodálatos teremtmény hangja. Olyan furcsa kisugárzása van. Mint egy… nagymacskának! Alakváltó lenne? – gondolkozom el. De nem figyelhetem sokáig, mert egy ijesztõ aurát érzek meg a terem végébõl. Miközben elé sétálunk, rákapom a tekintetem. Olyan ijesztõ! Nem a kinézete, mert bár elég morcosnak tûnik, igen jól néz ki a szõke hajával, hanem az õt körüllengõ… halál. Halál és sötétség. Félek.

 - Térdre – zengi robosztus hangján. Félõsen letérdelek, a mellettem levõ rózsaszínes hajú lénnyel egyetemben, de a macska és egy furcsa lény nem engedelmeskedik. Én nem merném ezt megtenni… Az Uralkodó túl félelmetes és túl erõs. A halál nem csak körül lengi, õ maga a halál. Félek tõle. Nem a haláltól, az az élet rendje, és akinek eljön az ideje, örülök a halálának, mert egy új élet vár rá, de Õ… Õ nem jóságból teszi, hanem könyörtelenségbõl. És ez az, ami megrémít.  – Azt hiszem sejtitek, hogy miért vagytok itt. – Hogy a háremedbe kerüljünk? De én miért? – kérdezném, ha meg mernék szólalni. De nem merek. Még csak levegõt venni is alig, mert a vér fémes szaga irritálja az én tiszta levegõhöz szokott orromat.

- Igen, hogy a kurva háremedbe kerüljünk… de nekem semmi kedvem ebbe a ferde hajlamú homár hadba bekerülni – háborog a macska. Jaj… ennek nem lesz jó vége! Nem hinném, hogy jó ötlet ellenszegülni neki. Még akkor sem, ha szívem szerint én is lázadoznék, mint õ. Vajon milyen macska lehet? Hm, biztos úgyis meg fogom tudni. Vajon reménykedhetek abban, hogy vele összebarátkozok? Ha már itt kell maradnom…

Te jó ég… A hangja… Ahogy az a mély nevetés visszaverõdik a falakról… Félelmetes. Megborzongok tõle, és az összes szõrszálam az égnek áll. De… biztos, hogy a félelemtõl?

- Talán ha érdekelne, megfontolnám.

- Eressz már el! – fortyan föl a másik, fekete hajú vadóc is. Miért csinálják ezt? Nem lenne egyszerûbb szót fogadni, és mikor nem vagyunk egy helyiségben, akkor próbálkozni a szökéssel?

- Engedd el. – utasítja az Uralkodó a lázadó õrzõjét, aki pár pillanat hezitálás után engedelmeskedik is. A (hmm… milyen lény lehet? Talán vámpír. Árnyékék meséltek a vámpírokról, szerintem õ az.) vámpír gondolkodás nélkül az Uralkodó felé veti magát. Jaj! Ennek tényleg nem lesz jó vége! Butusok!

- Penedir – feszül meg a vámpír - disciplina – egyenesedik ki, hogy aztán az Uralkodó (vajon van neve?) azt csinálhassa vele, amit csak akar.

- Te… - mutat rám, mire egy pillanatra megáll a szívverésem. Nenenenene! - gyere ide – Ne! – gondolom, de nem merek megszólalni. Remegõ lábakkal felé sétálok, de legszívesebben elrohannék, és az erdõmig meg sem állnék. Valamit súg a vámpír fülébe, ami nem tetszik. Ez az egész helyzet nem tetszik! De nem tehetek, nem teszek ellene semmit.

Mikor eléjük érek, a szõke hajú mögém lép. Összerezzenve lépnék távolabb tõle, de moccanni sem merek. Bárcsak arrébb mertem volna lépni! Akkor most nem ránthatná le az egyik vállamról a ruhámat. Vállam, és mellkasom egy része teljesen szabaddá válik. Mit akar velem csinálni? Kérem, ne! Bármit is akar, ne tegye! – könyörgök magamban, de úgy látszik a gondolatolvasás nem tartozik a képességei közé. Vagy pedig csak nem akar tudomást venni az esedezésemrõl, mert egy határozott „gyerünk” után helyt ad a vámpírnak. Nem távolodik el tõlem, csak épp arrébb megy, hogy a fekete hajú a nyakamra hajolhasson. Vajon belém fog harapni? Kérlek, ne harapj meg! Kérlek szépen, ne… ne… ne.

Remegek a félelemtõl, amit a vámpír és az Uralkodó közelsége okoz, pedig tudom, hogy nem szabad félni, mert az csak fölizgatja a ragadozókat. Mint amikor Árnyék vadászik egy nyúlra… Én vagyok a kis, remegõ nyuszika, a vadász pedig az Uralkodó. Az Uralkodó, aki épp… simogatja a hasamat? Megdermedek az érintéstõl, és próbálok lenyugodni, hátha akkor nem fog tovább hozzám érni. Nehezen megy, mert nagyon ijesztõ a közelsége, meg a nyakam felett levõ vámpír sem segít az ügyön, de azért próbálkozom.

- Nem fog bántani téged… ha nem akarom – suttogja a fülembe. Lélegzete végig cirógatja a fülemet, amitõl kiráz a hideg. De olyan furcsa… Ijesztõ, és mégis… nem is tudom. A gyomrom remeg a félelemtõl, de… Ajj!  Nem tudom!

Szerencsére eltávolodik tõlem, és a vámpírt is elengedi. Egy pillanatig meg sem bírok mozdulni ez elõbb átéltek miatt, de aztán lassan és bizonytalanul visszasétálok a helyemre. Mikor visszaérek, a mellettem levõ rózsaszín hajú lényt inti magához. Gyönyörû! Mindegyikük annyira csodálatos. Mit keresek én itt? Mit keresek köztük? Olyan vagyok, mint egy szürke kisegér. Köztük meg, mint a tavirózsák közt a békalencse.

- Egy nagy szobát kaptok. Tele ágyakkal, párnákkal, külön kis helyekkel. Kicsivel nagyobb, mint ez a terem – mondja. Szoba? Én… én… nem lehetnék inkább a kertben? – Tartozik hozzá még egy pince, és egy hatalmas kert. Lesznek szolgálóitok, kérhettek bármilyen ételt… - meséli, miközben az ölében ülõ rózsaszín hajú fiút kényezteti. Szegény… Nem lennék a helyében, biztos nagyon félelmetes. Inkább ne simogasson úgy, mint nemrég, minthogy közel jöjjön hozzám. Szegénykének meg még az ölében is kell ülnie. – Lehetne ennél jobb dolgotok? – kérdezi tõlünk, de az ölében ülõre néz közben, aki megrázza a fejecskéjét. Pedig szerintem lehetne. Bárcsak az erdõmben lennék, és a tavacskámban úszkálhatnék!  – Szerintem sem – mosolyogja. Lehet, hogy bizalomgerjesztõnek akar tûnni, de hogy nekem nem jön be, az is biztos! Nem tetszik a mosolya. Shir is így szokott vigyorogni egy-egy sikeres vadászat után.

- Ajánlom, hogy engedelmesen viselkedjetek, különben úgy jártok, mint õ… - int a földön száradó vér felé. Szegény… Remélem, legalább rendesen eltemették, hogy a teste táplálhassa a talajt. Annyira… kegyetlenség! Biztos vagyok benne, hogy a vér gazdájának még nem jött el az ideje.

- Vigyétek õket a szobába – parancsolja. Az õrök maguk elõtt terelgetnek minket, kifelé a terembõl. Hosszú folyosókon keresztül vezetnek minket. Mármint minket, mint engem és a rózsaszín hajút, mert a fekete hajú vámpírt, és a bíbor hajú macskát ráncigálni kell. Vagy nem tudom, mit csinálnak velük, mert tolják is õket, hogy menjenek már, de le is fogják õket, hogy ne szökhessenek el. Az egész utat végig szitkozódják, és olyan szavakat használnak, amikrõl én még nem is hallottam. Elég nagy szókinccsel rendelkezem, de ezeket a szavakat, hogy „fasz”, „köcsög”, „buzi”, meg ilyeneket nem értek. Vajon mit jelenthetnek? A farkasoknál nincsenek ilyen szavak… Olyan butának érzem magam! Meg csúnyának! Az erdõmben nem kellett ilyeneken gondolkozni! Bárcsak visszamehetnék…

Gondolkozás közben elérünk a szobáig. Az õrök beterelgetnek minket, és ránk csukva az ajtót, magunkra hagynak. A csattanás hangjára ijedten rezzenek össze, és fölemelem a lehajtott fejemet. A szoba kinézete meglep, azt hittem, hogy olyant fogunk kapni, mint amilyenben tartottak, de ez teljesen más. Óriási, tágas tér, színes, puha párnákkal, szivacsokkal, és a terem közepén egy nagy medence foglal helyet. De jó! Medence! Ráadásul tavirózsák is vannak benne! Igaz, szegénykéknek nem tetszik ez a környezet, de majd én a gondjukat fogom viselni. Ha már itt kell maradnom…

Pár perc nézegelõdés után a többiekre nézek. Feszült csend támad, és mindenki megnéz mindenkit. Olyan furcsa itt lenni. Hirtelen olyan sokan vannak körülöttem, akik hasonlóan néznek ki, mint én. Mármint… Csak hárman vannak, de most olyan soknak tûnik. Vissza akarok menni az állataimhoz!

Félek tõlük. Nem néznek ki ijesztõnek, mint az Uralkodó, vagy azok, akik idecipeltek, de… De nem tudom, hogy tõlük mit várhatok. A macska és a vámpír olyan vadnak tûnnek. Ami nem baj, mert ki szoktam jönni még a ragadozókkal is, de õk nem állatok. És ezért nem is tudom, hogy mit várhatok tõlük. Félek. Haza akarok menni!

De túl gyáva vagyok a szökéshez. Ezért kellene megismerkedni velük. Talán vele megtalálnánk a közös hangot – nézek a rózsaszín hajúra. Vajon milyen lény lehet? Talán… Hm, Shir mirõl mesélt, miután haza jött egy messzi vadászatról? Azt hiszem, tündékrõl. Lehet, hogy õ egy tünde? Ha igen, akkor õ is biztos nagyon félhet itt. Távol az otthonától, a természettõl. Persze, ha nem tünde, akkor is, mert látni rajta, hogy úgy néz ki, mint egy kis nyuszi, aki épp az elõbb menekült meg a farkas elõl. Hát, végül is, nagyjából ez történt. De õ egy kíváncsi kisnyuszi, aki bár épp az elõbb menekült meg a csúnya ragadozó elõl, megint azon gondolkozik, hogyan hívhatná föl magára a farkas figyelmét. Érdekes.

A vámpír… bizalmatlannak és merésznek néz ki. Hûvös tekintete, mint a vihar elõtti égbolt, arca határozott. Akár egy farkas. Bár tud csapatjátékos is lenni, mégis elég magányos. Az alakváltó meg tipikus macskának tûnik. Érdekes, hogy mennyire emlékeztetnek az állatokra. Vagy pedig rosszul mértem fel õket, és teljesen más a jellemük. Nem vagyok benne biztos, hogy igazam van, mert eddig csak messzirõl láttam kétlábút, de remélem, jól gondolom.

 - Na jó, bármilyen izgalmas is bámulni titeket, asszem meguntam! – jelenti ki a macska, és már fordulna el, mikor nagy nehezen megszólalok. Jaj, de régen beszéltem nem állat nyelven!

- Várj… ömm… a neved, a nevetek… - kezdem halkan. – Én Sivius Yssis vagyok – mutatkozok be kicsit bátrabban, hátha õk is megszólalnak, és nem csak érthetetlen szitkokat mormolnak, hanem be is mutatkoznak.

- Faelnis Eruriel – mutatkozik be a tünde.

 
- Zeirra – nyögi ki a nevét a macska. – De felesleges megjegyeznetek, én már húzok is innen! – jelenti ki, és kinyitja az üveges ajtót.

 - Blayze Stanway – mondja meg a nevét a vámpír is, és Zeirra után sétál. – Hogy akarsz meglépni? Láttad mire képes… Nem tudsz csak úgy eltûnni! – mondja, és teljesen egyet értek. Én… nem… nem hinném, hogy meg tudna szökni. Bármennyire is örülnék, ha meg tudnék szökni, és végre haza mehetnék, de egyszerûen túl erõs és félelmetes.

- Ugyan, ugyan, kriptaszökevény! Ne becsülj le! – vigyorogja a macska, és szélesre tárva az ajtót, kifelé indul. Ne! – szólalnék meg, de nem bírok kinyögni egy szót sem. De megteszi helyettem más.

- Meg fog büntetni… - szólal meg Faelnis aggódva. – Talán ha szót fogadnánk, elengedne – mondja. Tényleg? Talán õ jobban ismeri az „emberi” természetet. Remélem, igaza van, és tényleg el fog minket engedni! De jó lenne!

- Ne légy naiv! – torkollja le Blayze. Ez naivitás lenne? De miért? Bár… - gondolkozom el, hogy mit is éreztem a közelében. Félelmet, könyörtelenséget és halált. Nem, innen már soha az életben nem jutunk ki élve.

- Kétlem, hogy az elõzõ háreme tagjait eleresztette – igazolja gondolataimat Zeirra. De bárcsak ne tette volna! Így, kimondva olyan végzetesnek hangzik. Hát már sosem térek haza? – kérdezem magamtól kétségbeesve. – Bár nektek biztos jó sorotok lesz, láthatóan már meg is kedvelt titeket. – teszi hozzá, de biztos vagyok benne, hogy csak megnyugtatásképp. Szegény fejecském… Haza akarok menni!

- Estére magához hivatott… - szólal meg Faelnis. – Mit kell majd tennem? – Tényleg! Azért hívatta magához, mert párosodni akar vele, nem? Dedededede… Még mindig nem értem, hogy ha párosodni akar, akkor miért velünk, hiszen mi fiúk vagyunk, és nem tudunk neki gyereket szülni. Vagy nem azért csinálják azt? De hát nekem Árnyék azt mondta…

- Uh… - hallom meg. Ajjaj. Lehet, hogy… Mégsem csak azért szokták csinálni azt a… jujj… szóval azt, hogy utódokat csináljanak? – Asszem mindenkinek szökni kéne… - jegyzi meg. Lehet, hogy igaza van, de… Akkor is félelmetes az Uralkodó. Nem… nem lenne jó ötlet szembeszegülni vele! Talán ha mindent megtennénk, amit csak akar, akkor nem lesz olyan félelmetes.

Nyugi, Sivius! Nem szabad kétségbeesni! Szegény farkasaim kiakadnának, ha megtudnák, hogy mennyire nem figyeltem a tanításaikra. Például, hogy olyankor, amikor fogságba esünk, megfontoltnak kell lennünk, és meg kell várnunk a megfelelõ alkalmat a szökésre. Na, megy ez! Emlékszem én, hogy mirõl szólt a tanítás… Csak olyan nehéz! De értük… értük megnyugszom. Igen! Nem szabad kétségbeesni.

Kimegyünk a kertbe, a szökni készülõ Zeirra után, és amit látok, teljesen elvarázsol. Gyönyörû a kert. Óriási, és olyan, mintha egy ritkás erdõ lenne! A fák idõsek, de még mindig életerõsek, a fû zöldell… Ráadásul van egy tavacska is! És mindenhol apró állatok. Madarak, halak, bogarak… Gyönyörû!

- De szép… - hallok meg magam mellõl egy halk, csodálkozó suttogást. Mosolyogva ránézek a mellettem haladó, csodaszép tündére, és egyetértõen bólogatok.

- Az – felelem, és elkezdünk beszélgetni a kertrõl, hogy melyikünknek mi tetszik a legjobban. Miközben a koros fákat nézzük, meglátom, hogy Zeirra azt figyeli, hogyan tudna fölmászni az egyik fára, ami a külvilágtól elválasztó fal mellett nõ, hogy aztán megszökhessen.

- Ne csináld Zeirra, összetöröd magad! – szalad ki a számon. Bár nem ismerem õket, de… kezdem õket megkedvelni, és féltem õket. Zeirrát meg fõleg, hiszen macska alakváltóként közel áll hozzám. De a többiek is olyan… hát nem kedvesnek, de… nem tudom! Össze vagyok zavarodva! Haza akarok menni…

- Bah… minek néztek ti engem tulajdonképpen? – fortyan föl megsértõdve. Hát… én egy igazi, hamisítatlan macskának.

- Öngyilkosjelöltnek… - mormolja Blayze bizalmatlan tekintettel figyelve Zeirrát.

- De azért ha feljutok, húzzalak fel, mi? – élcelõdik, de meg sem várja a vámpír visszavágását, átváltozik. Ó! Egy karakál! De szép! – ámuldozom. Fõleg az a kecsesség csodálatos, ahogy izmait megfeszítve fölugrik, és…

… és nagy erõvel visszacsapódik, mikor épp elérné a kerítés tetejét. Ne! Ugye nincs semmi baja?

Nem úgy néz ki, hogy nagyobb baja esett volna, mert föl tud ülni, de attól még féltem. Remélem, tényleg nem esett baja!

- Jól vagy? – kérdezem meg mellé érve.

-„Soha jobban” – válaszolja.

- Biztos? Nagyon nagyot estél! – aggodalmaskodok. Valamiért döbbenten felém néz, bár nem tudom, miért. De nem is gondolkozom ezen sokáig, mert visszaváltozik, és egy nagyobb problémával kell szembe néznünk. Az Uralkodó…

- Bajban vagyunk – mondja ki mindannyiunk gondolatát Faelnis. – Ezt biztos megérezte, aki felállította a mágiát.

- Bajban vagyok! – javítja ki Zeirra, de miért? Bár csak õ próbált megszökni, mindannyian ugyanazt akarjuk. Elmenekülni innen. – Úgyhogy szerintem menjetek vissza a szobába.

 - Mi van? Azt hittétek olyan köcsög vagyok, hogy rátok fogjam a dolgot? – kérdezi. Jé! A többiek erre gondolnának?! De… én nem! Én…

Az Uralkodó! Jaj! Már itt is van!
 
 - Szökni próbáltál, igaz? – kérdezi nyugodtan, de érezni lehet a hangjából kicsendülõ fenyegetést. Össze is rezzenek, de ahogy látom, a többiek sem félnek kevésbé.

- Csak madarakat hajkurásztam – mondja lazán Zeirra. – Elrepültek, én meg utánuk… hát, mégis csak macska lennék, vagy mi… - hazudja. Az Uralkodó közelebb lép hozzá, és megragadja az állát. Jaj…

- Megmondtam, hogy jár aki nem fogad szót, igaz? – kérdezi fenyegetõen. Jajj… – Esquena – mormolja, és eltûnnek. Remélem, nem lesz semmi baja Zeirrának.

- Mi… mi lesz vele? – kérdezi halkan Faelnis. Ezt én is szeretném tudni. Mivel én sem tudom, így tanácstalanul a vámpírra nézünk, aki elhúzza a száját.

- Meg lesz büntetve – feleli. Jó, jó, ezt mindjárt gondoltam, hogy nem arra készül az Uralkodó, hogy megsimogatva a fejét, kedvesen hazafelé indítja…

- De ugye nem öli meg? – függesztem félõs tekintetemet a fekete hajúra, aki szólásra nyitja a száját, de aztán becsukja. Aztán újra kinyitja.

- … Nem tudom – felel õszintén. Ijedten fordulok el tõlük, és beharapom a szám szélét, hogy ne remegjen annyira. Én tényleg haza akarok menni! Félek itt… - gondolom, és elindulok a fák közé. Nem tudom, mit gondolhatnak rólam, de most nem érdekel. Egyedül szeretnék lenni. A mai nap bõven elég volt itt. Az állatokkal sokkal jobb! Nem akarok itt maradni.

- „Az a kegyetlen kétlábú újabb áldozatokat hozott ide” – hallok meg egy madárcsicsergést a fejem fölül. Jé! Egy veréb!

- „Jaj, szegénykék. A legutóbbiak is hogy jártak…” – csiviteli egy másik. Érdeklõdve nézek rájuk, és bátortalanul megkérdezem.

- „Miért, mi történt velük?” – egyszerre fordítják felém a fejüket, és kíváncsi, félredöntött fejjel figyelmek egy darabig. Végül egyszerre szállnak le az egyik idõsebb fa ágáról, és a fejemmel egyvonalban kezdenek el körözni.

- „Hát tudod, mindig újabbak jönnek, akiken kitöltheti vágyait, az elõzõket meg megöli” – meséli. Meg… megöli?! Hát tényleg nem fogok kijutni innen?! És…

- „Kitöltheti a vágyát? Az mit jelent?” – billentem félre a fejemet, és úgy nézek rájuk.

- „Hát… Amikor egy hím párosodik egy nõsténnyel, vagy ez esetben egy másik hímmel. Õ valamiért az olyan fiúcskákat részesíti elõnyben, mint te, és a többiek.” – csiripeli az egyik veréb.

- „De miért öli meg õket utána?” – értetlenkedek. Miért nem tudja õket elengedni?

- „Nem tudjuk” – válaszolják. Még kérdezgetném õket, de épp mikor föltenném a következõ kérdésemet, hogy „el lehet-e szökni innen valahogy”, hallom, ahogy Faelnis ijedten fölkiált, hogy „Zeirra!”. Gyorsan elbúcsúzkodok a verebektõl, és gyorsan visszasietek a többiekhez. A szobá... szobánkban vannak, ezért a nagy üvegajtón is be kell mennem. Már az ajtóból látom, hogy Zeirra a földön hever eszméletlenül, eléggé megviselt állapotban, Faelnis mellette térdel, Blayze pedig furcsa tekintettel nézi kettõsüket. Két pillanat alatt a földön fekvõ mellett vagyok, és aggódva figyelem, hogy milyen állapotban van. Igazából már csak egy-egy aprócska heg látszik testén, mégis, falfehér arca, véres bõre, és néhány helyen kiszaggatott ruhája nem túl rózsás helyzetre enged következtetni.

- Meggyógyul? – kérdezem halkan. Faelnis bólint egyet rám nézve, aztán a vámpírra néz.

- Oda tudnád vinni a fekhelyére? – érdeklõdik. Blayze egy nagy sóhajt követõen szintén letérdel, de csak azért, hogy fölvegye Zeirrát. Könnyedén kapja föl, ami meglep, hiszen nekem olyan nehéz volt fölemelnem egy-egy sérült nagytestû ragadozót, õ meg könnyedén fölkapta õt. Zeirra ilyen könnyû lenne? Vagy talán Blayze ilyen erõs? Nem tudom, de nem kérdezem meg.

Pár lépés után látom, ahogy vörös vér kezd lecsöpögni a vámpír karjai közt tartott alakváltóból. Nadrágja pillanatok alatt teljesen átázik az éltetõ folyadéktól. De hát… Nem gyógyultak be rendesen a sérülései?!

Amint kijutok innen, nagyon, nagyon meg fogja bánni!

Ez a dolog csak két helyen sántít. Elõször is, fogalmam sincs, mivel árthatnék neki. Másodszor… nem engednek el!!!

Még csak fél napja vagyok itt, de már egy évnek érzem, és majd megesz az unalom. Nekem nem szokásom ennyi idõt egy helyen tölteni. Legalábbis nem egyedül, és semmittevéssel.

Pedig akár örülhetnék is, hogy bekerülök egy hárembe. Testi örömök, meg kényeztetés, és élvezet…

A faszt!

Még csak garancia sincs ezekre, arról nem is beszélve, hogy ha nem választhatom meg szabadon a cselekedeteim, hogy mikor mit akarok, marhára utálni fogom! Még hogy élvezni…! Erõszakkal hoztak ide, büntetésként, ergo, ez nem lesz könnyûmenet.

Fújtatva készülök alakot váltani, és összegömbölyödve, alvással elütni az idõt, mikor nyílik végre az ajtó. Rögtön slisszolnék ki rajta, hogy eltûnhessek az éterben, de az õrök szemfülesek, és grabancon ragadva visszatartanak.

Szitkozódva vergõdöm egy sort, majd taktikát váltok. Ahogy haladnak velem végig a folyosókon, maguk között terelgetve, az engem fogó felé fordulva, dorombolni és hízelegni kezdek. Hamarosan érzem, hogy kezd beválni a csábítás, és lazul a fogása, de mielõtt célt érhetnék, elérünk egy nagy ajtóhoz, és pancserkám megembereli magát.

Én pedig felkapom a fejem, ahogy különös, az õrökétõl eltérõ illatokat érzek meg. Ahogy körbepillantok, tekintetem találkozik is, egy kék, és egy rózsaszínes szempárral, melyek gazdáit szintén õrök kísérik.

Elég egy szippantás érzékeny orromnak, hogy tudjam kifélékkel, mifélékkel van dolgom, ahhoz pedig nem kell észlénynek lenni, hogy kitaláljam, miért vannak itt. Nincs idõm tüzetesebben megfigyelni õket, mert beterelnek – engem konkrétan erõszakkal bevonszolnak -, az ajtó mögött húzódó, méretes terembe.

- Eressz már el! – kezdek ismét heves szabadulási kísérletek tevésébe, ahogy õröm egyre közelebb visz, a terem közepén álldogáló alakokhoz. Az egyikük egy hosszú, fehérhajú deamon, aminek nem örülök különösebben. Tudom, hogy vannak köztük olyanok is, akik képesek irányítani az állatokat… és az alakváltókat. Ha õ is olyan… az gáz.

Viszont amint megpillantom az új „uramat” – na mert majd még el is fogadom annak -, elfelejtem a deamon miatti aggodalmam.

Wow… ha nem ilyen helyzetben találkoznánk, minden bizonnyal elcsábítanám, de így hiába lenyûgözõ, csak menekülnék elõle. Egyébként is, vérszag terjeng a teremben… nem valami bíztató.

A nekromanta visszasétál a trónjához, és fensõbbségesen helyet foglal, minket pedig elé sorakoztatnak.  Lepetézek, komolyan úgy kezelnek, mint egy kirakati babát!

- Térdre – zengi hirtelen. Na persze, a talpadat ne nyaljam kapásból? Én ugyan sose térd… Francba már! Az õröm nemes egyszerûséggel földre kényszerít, és ahogy látom, a vámpír is hasonlóan jár. A másik kettõ lazán engedelmeskedett. – Azt hiszem sejtitek, hogy miért vagytok itt.

- Igen, hogy a kurva háremedbe kerüljünk… de nekem semmi kedvem ebbe a ferde hajlamú homár hadba bekerülni – közlöm vele a tényállást, remélem képes felfogni.

Na ja, álmodik a nyomor. És még ki is röhög!

- Talán ha érdekelne, megfontolnám.

Vágnék vissza, de ezúttal a vámpír bukik ki helyettem.

- Eressz már el! – vergõdik õ is, de ahogy én, úgy õ sem szabadul.

- Engedd el – érkezik a nyugodt utasítás. Pofám leszakad! Õt igen, engem meg nem? Bár ahogy a nekromantára támad, legszívesebben a fejem verném a padlóba. Észlény, menekülnél inkább! Én többnyire nem futamodom meg a harcok elõl, de a vak is látja, hogy erõsebb nálunk.

- Penedir – böki ki, és megállítja vele a srácot. – disciplina. – A vámpír pedig engedelmesen kiegyenesedik, és hagyja, hogy parancsolója hozzá lépve, eljátszadozzon vele.

Döbbenten figyelem, és mélységesen remélem, hogy engem nem tud így irányítani. Tuti nyelvemet harapnám, csakhogy magamhoz térjek. Vagy valami…

- Te… gyere ide – utasítja ezúttal a deamont, és közben súg valamit a vámpírnak. Éles a fülem, így lazán meghallom. - Hajolj majd a nyakára, de ne harapd meg. – Ahogy a fehérhajú fiú odaér, még a vállát is szabaddá teszi.

Az utasítására, a másik srác valóban a nyakához hajol, és vérszomjával küszködve megtorpan, ahogy a parancs szólt.

Vígan eljátszadozik velük, majd végül megunja, és elengedi õket. Élesen figyelem minden mozdulatát, még a szabadulás próbálkozásáról is megfeledkezek kicsit. Mikor a tündét inti magához, akkor azért elkezdek reménykedni, hátha lesz esélyem meglógni. De a tekintetét rajtunk tartja, még akkor is félig, mikor a tündét vetkõzteti, az ölébe ültetve.

- Egy nagy szobát kaptok. Tele ágyakkal, párnákkal, külön kis helyekkel. Kicsivel nagyobb, mint ez a terem – kezd bele a monológot ígérõ dumálásba, az ölében ücsörgõt tapizva. – Tartozik hozzá még egy pince, és egy hatalmas kert. Lesznek szolgálóitok, kérhettek bármilyen ételt… Lehetne ennél jobb dolgotok? – A tünde a fejét rázza. Naná, õt éppen veszettül ingerli. Nem mondom, hogy nem cserélnék vele, ha utána szabadon mehetnék világgá, de így bármikor dobnám a dolgot a szabadságomért.  – Szerintem sem. – Szerintem de, hiába mosolyogsz ilyen kegyesen. 

- Ajánlom, hogy engedelmesen viselkedjetek, különben úgy jártok, mint õ… - int egy ezüsttócsa felé, a terjengõ vérszag forrására. Uh… szép kilátások…