Az északkeleten, valamivel Trója felett elterülõ Sestus volt az úticélom már indulásom óta, s most végre elõtûnt a környezõ hegyek takarásából. Olybá tûnt már csupán fél napnyi járásra van, aminek örül a szívem.
Ám legalább ennyire el is bizonytalanít közelsége. Nincs nálam sem semennyi drachma, sem semmi egyéb váltópénz, hiszen ahol eddig éltem, ott nem volt ilyesmire szükség. Tervem kezdetek óta az, hogy elszegõdök valakihez, hisz Sestus nagy város. Úgy gondoltam biztosan akad, aki szívese lát, s megfizeti munkámat, ám az elmúlt pár nap eseményei elbizonytalanítottak.

Most viszont az éjszakai szállás az elsõdleges cél, el kell indulnom, hogy még a sötétség beköszönte elõtt meghúzhassam magamat. Elsõ éjszakámat a szabadban töltöttem, a csillagok alatt. Nem volt oly rémítõ, mint azt elõtte gondoltam, de borzasztóan hideg és nyirkos volt minden. A másodikat egy idõsödõ, kedves pár otthonában, egy erdei kunyhóban, az már sokkalta kellemesebb volt. Cserébe nekik adtam egyik út közben elejtett madaramat. Fogalmam sincs, mi lehet a neve, szégyelltem megkérdezni, de egy biztos: mifelénk nem fészkel hasonló. Õk azonban ismerték, ízletesen elkészítették, s engem is jóllakattak. Akkor azt hittem minden ember ilyen errefelé. Szívesen látnak, s örömüket lelik benne, ha segítenek egy rászorulón. Mára azonban elbizonytalanodtam.
Harmadik éjjel egy út menti söntésben próbáltam meghúzni magam, még szolgálataimat is felajánlottam, mégsem kellettem. A kocsmárosné koldusnak nevezett, csak mert nem volt nálam semmiféle érme, de hogy is lenne, ha senki nem ad munkát?! Bosszantó dolog. Mivel út közben ismét ejtettem magamnak lakomát, felajánlottam hát cserébe a kisállatot. Elsõ ízben úgy tûnt megoldódott a dolog, de hamarosan már nem csak szállás nélkül találtam magam.
És ezt mind még tetõzi, hogy miután kipenderítettek odajött hozzám egy borostás, szakadt férfi, és felkínálta ágyának felét. Eleinte még örültem is, nem gondoltam semmi rosszra, pusztán csak egy önzetlen gesztusnak véltem. Pedig édesanyám mindig figyelmeztetett a férfiak gyarlók és gonoszak. Nem gondolom, hogy általánosítása megállja a helyét, hiszen találkoztam már gyarló nõszeméllyel, hárommal is. No meg ismerek becsületes, kedves férfit is... ismertem. Most mégis igazat adok neki, hiszen látom és érzem, hogy nem úgy kezelnek mint otthon. Nem úgy, mint egyenlõ felet, mint egy másik embert. A férfi fogdosni kezdett, én pedig ijedtemben gyámoltalan kisnyúlként menekültem. Pedig megérdemelte volna, hogy kiverjem pár fogát, vagy legalább lovát elkössem! De nem tettem, talán mert csak magamat okolom. Felelõtlen és túlságosan jóhiszemû voltam, így azt az éjszakát is kinn töltöttem, ahogy a negyediket, s ötödiket is. Tegnap éjjel ráadásul még az esõ is eleredt, így a ma estét igazán nem szeretném a csillagok társaságában tölteni. Ezek után pedig még szép, hogy félek a várostól! Bár hiába minden rossz, a jó tapasztalataim erõt adnak, úgy érzem. Biztosan él ott olyan jóságos ember, aki akar, s akinek módjában áll segíteni egy magamfajtán! Gyorsan tanulok, hamar megértem majd, hogy mennek errefelé a dolgok!

Miközben ezen merengek elindulok a város felé, s bízok benne, hogy menet közben utamba akad egy kis falu, vagy esetleg néhány házikó, hol szívesen látnak. Még egy istállónak is örülnék. Ahogy a dombtetõrõl ereszkedni kezdek, szépen lassan eltûnik a szemem elõl Sestus városa. Sûrûsödni kezdenek körülöttem a fák, lombkoronájuk már-már teljes egészében eltakarja az eget. Egy kis résen azonban kilátok a sûrû zöld alól, s egy épületet pillantok meg a magasban. Romos elhagyatott templomnak tûnik, ami nem épp ideális, mégis elmosolyodom. Sokkal jobb lesz, mint a fák között éjszakázni.
Már besötétedik mire felérek, de nem bánom. A lényeg, hogy van hol aludnom. Tüzet rakok a sápadt holdfényben, s reménykedem benne, hogy nem csak a vadállatokat ûzi majd el. Sajnos tudom, milyen vonzó is tud lenni egy éjszakai tábortûz a fáradt utazók, vagy tán mások számára is, mégis hiszem, hogy nem látogat meg senki. Hiszem, hogy kit nem ijeszt el, az figyelmen kívül hagyja, vagy észre sem veszi.  Nem tudok egyebet tenni, csak hinni ebben. Miután ég a tûz elkészítem fekhelyemet a közelében, eszem egy keveset, majd leheveredem. Így nyom el végül az álom, kétségek és félelmek között, mégis reménnyel teli szívvel.

o¤O¤o

Az ébredõ nap fényére kelek, simogatja arcomat. Boldogan nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat, majd felpattanok és kisétálok az elhagyatott épület maradványai közül. A közelben, a várostól jobbra egy folyót látok kanyarogni, mely elér egészen a talpam alatt elterülõ hegy aljáig, így elõször arrafelé veszem az irányt. Ideje lemosakodnom végre és kimosni a ruháimat. Gyönyörû az idõ, s így is bõven elérem estére a várost.

Úgy egy óra múlva már a folyónál vagyok. Levetkõzöm, és a hûs vízbe gázolok, majd szépen lassan elmerülök. Az erõs sodrás miatt nem merészkedem nagyon mélyre, a partközelben maradok. A kiadós fürdõ után pedig felöltözöm és hozzálátok ruháim kimosásának. Hamar megszárítja majd õket a déli napsütés. Már szinte teljesen elvégeztem velük, mikor hirtelen furcsa zajra leszek figyelmes. Mintha lépések nyomát hallanám a száraz avarban. Az ág reccsen, én pedig ijedten összehúzom magam.

– Bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni! – lép elõ egy férfi a bokrok közül. Az elõzõnél valamivel fiatalabb és ápoltabb, alakját szürke köpeny fedi. Remélem nem régóta kódorog erre.

– Akkor legközelebb ne tedd! – nézek rá értetlenül.

– Legközelebb? – húzódik kaján vigyor a szájára, ami nekem egyáltalán nem tetszik.

– Úgy értem mással! – világosítom fel türelmetlen arckifejezéssel, valójában

– Nem hiszem, hogy még egyszer az életben találkoznék egy ilyen kis gyönyörû, magányos nimfával. Az vagy, ugye? – indul el felém, s én szavai hallatán köpni-nyelni nem tudok, nem hogy moccanni.

Szinte minden cókmókom a parton van, beleértve kis tõrömet, s a vadászathoz elõszeretettel használt, eléggé viseletes íjat is. Félelem tölti el a lelkem, fogalmam sincs mit tegyek, ha szándéka megegyezik balsejtelmemmel. Reménykedem benne, hogy nem így van.

– Csak nimfa lehetsz, hiszen fiatal leányok nem szoktak egyedül mászkálni. Azt mondják veszélyes! – sétál be a vízbe, miközben egyik kezét köpenye alá csúsztatja.

– Más leányoknak biztosan! – húzom össze mérgesen a szemöldököm. Nagyon félek, de nem fogom hagyni magam, sem azt, hogy lássa a félelmem. A vadállatoknál is ez a titok, tán itt is célravezetõbb. Az elõzõ kéjsóvárt megkíméltem, de ha erõm engedi, õ bizony fogak nélkül fog távozni!

– Ezek szerint egyedül vagy, ugye?! – érzem, hogy a szemei lassanként elsápadó bõrömön nevetnek, miközben immár lábszára feléig gázolt a hûs vízben. Egészen közel van már, befelé pedig nem menekülhetek. A folyó erõs sodrású, elsodorna.

– Nincs egyedül, velem van! – üti meg a fülemet egy kellemes, nyugodt hang, s nemsokára elõlép gazdája is. Egy fiatal fiú az, velem egykorú lehet. Arcvonásai lágyak, mégis férfiasak, s ahogy tekintetem találkozik gesztenyebarna szemeivel, úgy érzem földöntúli megnyugvás tölt el. Már nem félek.

– Így van! – helyeselek boldogan.

– Talán húgod, kölyök? – kérdi gúnyosan a szürke köpenyes, miközben hátratekintve méri végig ifjú társát.

– Asszonyom. – kapja meg a tömör választ, ami legalább annyira meglep engem is. Ellenkezni viszont még csak eszembe sem jut, bármilyen abszurd elgondolás is legyen, hogy bárkinek asszonya vagyok. Azt sem tudom hogyan kell azt csinálni.

– Nem vagy kicsit fiatal hozzá, hogy asszonyod legyen? Egy valódi férfi jobban gondját tudná viselni! – indul el ismét a féltékeny ipse, ám ezúttal nem felém.

– Eddig még nem panaszkodott, de kérdezd csak meg bártan õt is! – nevet a fiú kedélyesen, úgy tûnik õt cseppet sem rettenti meg a férfi, még úgy sem, hogy vagy egy fejjel magasabb nála.

– Jól megvagyunk, úgyhogy nem kell tovább aggódnod értem! Menj csak a dolgodra nyugodtan! – szólalok meg végül én is, és remélem megfogadja szavam. Nem szeretném bajba keverni újdonsült barátomat.

Most már bánom, hogy nem álltam meg délután annál a fura aurát sugárzó hotelnél, de nem gondoltam volna, hogy az a környéken az egyetlen szálláslehetõség. Pff… Mindegy… Legközelebb ügyesebb leszek.

- Te sem menekülsz elõlem rohadt vérszívó – csatakiáltás hangzik el, mielõtt még rám támadna egy nõ, épp emiatt tudok még idõben arrébb lépni fegyvere útjából.

- Már elnézést… - ugrok ismét el elõle, mialatt próbálok a lehetõ legélethûbben ijedt, valamint döbbent arcot vágni – Vámpír? Én? Mibõl gondolja ezt? – ennek a tüzes teremtménynek, aki feltûnt elõttem a semmibõl ezüst fegyvere van. Véres ezüst fegyvere, sikeresen belefutottam egy dolgozó vadászba. Bár… Ha egyedül van, akkor még talán elszabadulhatok tõle.

- Éjjel az utcán csak azok a rohadékok járnak, szóval véged. – pff… Igen. Emiatt igyekeztem valahol megszállni.

- Nézze… Beszéljünk higgadtan. – lököm ki a kezébõl tõrjét, viszont lépésem miatt állon rúg, és a földön kötök ki. Ráadásul nem tudom, hogy honnan, de elõhúzott még egy fegyvert, és most azzal támad:

- Vámpírokkal nem tárgyalok.

- Csak egy nyomorult szállást keresek! – kiáltom kétségbeesetten, mielõtt talpra kecmeregnék, nagy segítsége a színésznek az élethû szerep alakításában, ha ténylegesen megpróbálják kicsinálni. – Azt hiszi, nekem akkora öröm idekint mászkálni ilyen késõ éjjel?! – a kiabálás szerencsére megtette a hatását, végre lejjebb engedte a fegyverét.

- Honnan tudjam, hogy nem próbál átverni?

- Úgy derítheti ki a legegyszerûbben, hogy magával visz. – rázom le ruhámról a port. – Kérem… Amikor reggel nem égek szénné, látni fogja, hogy igazat mondtam. 

- Nos… Legyen. – rakja el a kését hozzá nem illõ vigyorral. - Velem jöhet, a hotelembe. Reggel pedig eldõl, végzek-e önnel.

- A hoteljébe? – nyögöm döbbenten, most nem játszom, hogy meglepõdtem.

- Itt van nem messze… - de jó… Úgy terveztem, nála húzom meg magam egy darabig, az, hogy õ az általam keresett hotelnek a tulajdonosnõje könnyebbé teszi a dolgom. Több ideig maradhatok a városban, és persze vele. Sõt… Lehet, megpróbálhatnám elcsábítani is. Imádatos az alkata, mellei, de nagyon tetszenek hullámos fekete tincsei is, amiket néhol lila szín tarkít, és szürke fagyott szemei…  Harci elkötelezettsége is magával ragadó.

- Hála az égnek… Gyûlölök ilyenkor kijönni a nyílt utcára. Nem tudom, maga hogy bírja, hogy vadászként mindig beléjük ütközik.

- Meg lehet szokni ezt az életet is. – válaszol tömören, és fagyosan, aztán arra kér, hogy kövessem. Biccentéssel teszek eleget az akaratának, aztán megyek vele addig a csöndes kis hotelig, ami elkerülte az elõbb a figyelmem.

- Köszönöm szépen a segítséget. – sóhajtom, amikor mind a ketten belépünk, és papírok ad a kezembe – Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem botlom magába, és segít. – úgy látszik, mégiscsak érzõ szíve van, kissé belepirult a bókomba.

- Nincs mit. – vesz erõt azonban túl hamar a zavarán – Szívesen segítek az embereknek. De… Jobb, ha tudja, a vámpírokat kegyelem nélkül tüntetem el.

- Értem… - egyre jobban tetszik. Biztosra veszem, nagy veszteség érte a múltban, viszont ez az elõnyére vált…

- Magához is be fogok menni reggel úgy, ahogy mondtam. – hmm… Remélem egy szál hálóingben. – Ha pedig megpróbál átverni, és lelépni még az éjjel végzek önnel.

Mosolyogva bólintok neki, hogy jelezzem, megértettem, amit kijelentett, aztán elköszönök tõle, és abba a szobába vonulok, amit kiosztott számomra. Le kell feküdnöm…

 ***

Reggel majdnem lefújom a szépséget egy tûzgolyóval, arra kellett ébrednem legszebb álmomból, hogy elhúzta az összes függönyt.

- Ez embertelen… Kisül a szemem… - bújok a takaró alá, viszont emiatt tõrt szegezve a puha anyagon keresztül nyakamnak kérdez rá arra, mit is mondtam az elõbb.

- Azt, hogy kisül a szemem. – csapom le kezébõl a fegyverét, és állok fel egy nagy nyújtózkodást követõen. – Várhatott volna a vámpírságom leellenõrzésével addig, amíg felébredek. – nyújtózok még egyet, borzasztó sokára sikerült csak elaludnom.

- Sajnálom. De… A lehetõ leghamarabb akartam tudni, hogy nem hazudott-e.

- És most már tudja igaz? – bólint, ezért közelebb lépek hozzá, és megfogva szép állát nézek a szemeibe – Kaphatok kárpótlást is magától azért, mert így kivert az ágyból? Hmm… Mondjuk eljönne velem valahova reggelizni? 

Finom illatot érzek, Luke ismerõs illatát. Talán csak álom, mégis ösztönösen húzódom az illat forrása felé és fejem nyakához fészkelem. Puha és meleg, örökké így akarok maradni. Testem bizonyos részei sajognak, fõleg a bordám és a lélegzés is nehezen megy. A külvilágról mit sem sejtve, simulok egyre jobban karjaiba. Hallom a hangját, kiabál, de mégis kivel? Talán velem, és miért nem tudok válaszolni neki? A szép álom lassan rémálommá formálódik, fékcsikorgás, és Luke egyre távolabb kerül tõlem. Nem akarom, ne engedj el. Próbálom mindeni, de hang nem jön ki torkomon, csak tátogok és nyújtom felé a kezem. Majd lecsillapodom, és sírásba török ki. Ez csak álom, érzem, tudom, de akkor is annyira jó volt, ne legyen vége soha. Lassan kezdek magamhoz térni és kinyitva szemem elõször a plafont nézem, majd lassan körbetekintek, hogy rájöjjek, hol is lehetek. Ekkor pillantom meg õket, a csodaszép családot. Csak az anyuka hiányzik, bár így is tökéletesek. Luke mosolyog a kicsik pedig meghúzódnak apjuk mellett. Az egyikük szipog, talán sírt.
- Hol vagyok? – kérdezem, kicsit kómásat. A lélegzés még mindig nehezen megy, mintha mázsás súlyok nehezednének mellkasomra.
- Kórházban. Baleseted volt és behoztalak. – feleli, mire felpattanok, vagyis csak, ha tudnék. Fájó bordáim visszahúznak és hangosan szisszenek föl. Nem lehet, nem lehetek kórházban,az kizárt, ha a fõnök rájön, nem úszom meg pár sajgó bordával. Muszáj valahogy kijutnom innen.
- Nyugi. Most pihenni fogsz párnapig, amíg rendben nem jönnek a csontjaid. – mondja kedvesen. A hangja, mint álmomban, csak még lágyabb és kedvesebb. Nem akarom hallani, nem akarom érezni milyen kedvességben nem lehet részem soha. Inkább hagyott volna az úttesten megdögleni.
- Ti jól vagytok? – kérdezek vissza, hisz saját magam épsége sosem érdekelt, de erre fejbe kólint. Elég váratlanul ér és fura arccal nézek rá, hogy ezt meg mivel érdemeltem ki.
- Ne velünk foglalkozz már, hanem magaddal. Persze, hogy jól vagyunk. Téged ütött el a kocsi nem minket. – teszi hozzá magyarázatnak.
- Sajnálom. – fordítom el tekintetem, mert nem tudom, mit mondhatnék, és azt sem értem miért van itt. Oké megmentettem a kisfiút, de ez semmi, attól én még ugyan az a senki vagyok, akinek az élete semmit sem ér.
- Minden rendben lesz. Két nap múlva kiengednek a kórházból. Velünk fogsz jönni és ápolni foglak, amíg fel nem épülsz. – erre a kijelentésre kikerekednek szemeim és még furábban nézek mint eddig. Ez most komoly, magához akar vinni, föl a gyermekeihez egy senkiházi ribancot? Még, ha vonzó is ez az ajánlat úgysem fog összejönni, több okból sem, de most nem fogom magyarázgatni, úgysem értené.
- Nem akarok a terhetekre lenni. Biztos jobban szeretnétek együtt lenni. Nem kellek hátra mozdítónak arról nem is beszélve, hogy nekem dolgoznom kell. – intézem el egy egyszerû magyarázattal az ügyet, gondolom biztos feladja, senki sem lehet olyan kedves, hogy csak úgy a nyakába vegyen egy nyûgöt.
- Ez nem valami választási lehetõségnek ajánlottam fel. Ennyivel minimum tartozunk. – válaszolja, amivel ismételte meglep. Mégis honnan veszi, hogy akarom e egyáltalán a gondoskodását. Jó, persze akarom, szeretném, de õ ezt nem tudhatja. Vagy a fejembe lát?
- Sajnálom, hogy ennyire ügyetlen voltam és megsérült miattam, de köszönöm, hogy segített. – hallom meg a kicsi hangját. Annyira édes mind a három kisgyerek. Hasonlítanak az apjukra, még a kislány is, bár benne megvan, azaz édes kishölgy bája.
- Ugyan már nem tartoztok semmivel. Bármelyik ember megtette volna ugyan ezt. – persze ezt nem gondolom komolyan, tudom, az emberek semmit sem tesznek a másikért, kivéve, ha önös érdekeiket kívánja, de mit mondhatnék egy ilyen kis csöppségnek?
- Na hagyunk pihenni kicsit. Nem sokára meglátogatlak. – köszönnek el és szépen kisétálnak a szobából. Fejemmel intek nekik, majd mikor eltûnnek lehajtom fejem.
- Ég veletek... – suttogom, majd erõt veszek magamon és bordáimra fogva kikászálódom az ágyból. Mindenem fáj. A ruháimat fölvenni, kész kínszenvedés, halkan sziszegek és néha meg-megállok, hogy levegõhöz jussak. Mikor végre felkerül a cipõm is kicsit leülök, és ismét erõt veszek magamon a mozgáshoz. Nem is olyan egyszerû, de végül csak megindulok és kisomfordálok a kórházból. Egészen hazáig faltól falig haladva próbálok támaszkodni. A járókelõk rendesen meg is néznek emiatt, de nem tudnak meghatni. Hazaérve leerõltetem ruháim és a zuhany alá állok. Jó darabig fürdõk és bordáim simogatom, majd a telefon csörgése zökkent ki elmélkedésembõl. Még mindig Luke és családja jár a buksimban. Képtelen vagyok kiverni a fejembõl, pedig tudom nem jó ez így. Kilépek a zuhany alól, hogy felvegyem telefonom. Persze a fõnök az, hogy eddig tartott a pihenés és pattanjak be dolgozni. Nincs mit tennem, kénytelen vagyok azt tenni amit parancsol. Felöltözöm ismét és bemegyek, de nagyon vacakul érzem magam.
- Látod azt a férfit? Egy nagyon fontos üzleti partnerem… légy vele nagyon odaadó. – karol belém és szorít meg, amitõl úgy érzem mindjárt összehugyozom magam, de nem mutatom ki mennyire fáj.
- Megértettem… - azzal odamegyek és mint mindig, most is adom a szexi ribancot, aki bármit megtesz a vendégért. Már épp kezdenénk belemelegedni, és végre sikerül nem a fájdalmamra összpontosítani, mikor a semmibõl Luke ront ránk és leránt a kliensrõl. Akár egy õrült esik nekem. Fájdalom hasít testembe, ahogy magához ránt. Mégis mi ütött belé? Hogyan jöhetett így ide? Talán meg akar halni? Kérdezem magamtól, miközben szépen kioszt akár egy gyereket.
 - Még is mit képzelsz? Most volt egy autó baleseted és te csak így elkezdesz flörtölgetni másokkal a fájdalmaiddal együtt? – hangja most nagyon mérges. Válaszolni szeretnék neki, de az ügyfél megelõz és visszaránt, mintha egy baba lennék. Ez még sokkal jobban fáj, mint Luke iménti megnyilvánulása.
- Maga meg mégis ki a fene, és mit képzel magáról, hogy belerondít a szórakozásomba? – háborodik fel. Eddig bírom elviselni a fájdalmat egy nyikkanás nélkül, majd erõteljes és fájdalmas nyögés szakad ki belõlem és elrántom kezem.
- Elég… széthasad a mellkasom…!! – nyögöm hangosan, majd Lukera nézek.
- Menj el… én itt dolgozom… csak bajba sodrod magad… - nyöszörgöm egyre fájdalmasabban, miközben a bordáim fogom. Erre a ricsajra a fõnök is megjelenik két gorillája kíséretében.
- Nélküled sehova! – jelenti ki határozottan.
- Mégis mi az ördög folyik itt?? – kérdezi és azonnal rám pillant, mintha egyértelmû lenne, hogy én vagyok a ludas az egészben.
- Semmi uram… Már távozni készült, csak… - nem hagyja befejezni, és egy hatalmas pofont kever le, amitõl padlót fogok. Erõs férfi és nem lehet süketelni neki, de próbáltam menteni a menthetõt. Luke erre viszont igen meglepõen reagál. Számomra legalábbis meglepõen, nem szoktak kiállni mellettem, általában csak röhögnek körülöttem, ha a fõnök ellátja a bajom, vagy be is segítenek. Luke viszont gondolkodás nélkül húz be egy hatalmasa jobb egyenest a fõnöknek, aki meg is szédül. Gorillái fegyvert rántanak, hogy megöljék vele, de ekkor már én is felpattanok és védelmezõen lépek Luke elé.
- Nehogy lelõjétek a legjobb befektetésem… - ripakodik rájuk a fõnök. Eközben észre sem veszem, hogy Luke lekapcsolja a lámpákat, sötétséget hozva az egész helyiségre. Csak riadtan nézek körbe, ahogy néha egy lövés és kiáltás hallatszik. Nem tudom mi történhet, csak arra eszmélek, mikor valaki megragadja a csuklóm és kivonszol. Mintha a szájával húzna az illetõ, de biztos csak képzelgek. Kiérve a sikátorba, az illetõ felé fordulok. Sejtem, hogy Luke az, ezért is hagytam magam, de mikor meglátom a hatalmas fekete párducot, amint velem szemben áll, megrémülök, és a falig hátrálok. Mégis honnan került ez ide? Nézek rémülten, mire az állat lassan átalakul és ismét Luke személyében áll elõttem. Ez annyira ledöbbent, hogy csak tátott szájjal nézem.
- Egy leopárd? –kérdezem akadozó hangon.
- Gyere. – fogja meg kezem és húzni kezd, egy jó darabig futunk, majd a kocsijához éve szinte belök, és mikor õ is beszáll elindulunk. Meg sem tudok szólalni a meglepettségtõl, csak mikor az erdõben, megáll és kiszáll. Ekkor én is kiszállok és lassan odasétálok hozzá, majd lekeverek neki egy pofont.
- Te normális vagy? Minden áron bajba akarod keverni önmagad és az imádnivaló gyerekeid?  Én csak egy ribanc vagyok, az életem nem én irányítom. Az a férfi, a klub tulaja, utánam jön, mert a tulajdona vagyok. Azt hiszed, magam választottam ezt az életet? Azt gondolod, hogy törött bordával nem szeretnék inkább otthon feküdni és pihenni? Nem lehet… és most vissza kell mennem, mielõtt még nagyobb baj lesz belõle… - hajtom le fejem, mert tudom, hogy most nagyon rosszul fogok járni, de azt is tudom, ha nem megyek vissza, akkor Luke fog rosszul járni, amit nagyon nem szeretnék. Valamiért nagyon fontos lett nekem ez a férfi, aki még mindig úgy néz rám, mit ha megcsaltam volna azzal a másik pasassal.
- Nem foglak visszaengedni, nem érdekel miket beszélsz. – emeli föl tekintetem és mélyen a szemembe néz, annyira közel van hozzám, érzem ajkaimon forró leheletét. Az éj sötétjében, csak a holdfény világít meg minket. Kezem karján siklatom végig, és mellkasához simulok.
- Köszönöm, hogy úgy érezhettem fontos vagyok valakinek, ha csak egy rövid idõre is, nagyon jól esett, még soha senki sem figyelt oda rám ennyire, de ne rám gondolj, hanem a gyerekeidre és magadra. – suttogom, olyan jó érezni meleg és erõs testét, én jelenleg vasággyal együtt nyomok 55 kg-ot, szóval rendesen lefogtam így, zörögnek csontjaim.
- Most magamra gondolok, elsõsorban. Már akkor, abban a pár órában, amit együtt töltöttük éreztem egyfajta kötõdést hozzád, és most, hogy láttalak annak az állatnak a karjában, olyan féltékenység fogott el, amitõl majd megfulladtam. Segítek megszabadulni attól az alaktól, persze csak ha te is akarod, mert ha elszökdösöl, akkor ezt nehéz lesz kivitelezni. – feleli, mire felkapom tekintetem. Nem értem miért megy ilyen messzire értem, értem, egy utolsó senkiért, ami valójában nem kellett soha senkinek. Most még sem érdekel, nem hiszem, hogy képes segíteni, de ha csak egy hétre is vele élhetek, ha ölelhetem, akkor boldogan halok meg utána. Magamban szépen eldöntöttem, hogy amíg nem lesz túl veszélyes a dolog, maradok ennek a férfinek a karjában, és ha mégis rosszra fordulna a dolog, majd magamra vállalok mindent. Lassan hajába túrok és lágyan megcsókolom.
- Életem elsõ csókját kaptad aznap… és örökre elvesztem benned… - vallom be és mellkasára dõlök.

Mint minden reggel, most is vekkerem ébreszt, de ma már vagy 5-ször csörgött. Nem bírok felkelni, utálok felkelni, mert az csak egy újabb, pocsék nap kezdete, ami még hátra van a megváltó halálig. Mikor jössz már végre el értem nagy kaszás? Talán megfeledkeztél rólam? Nem hiszem, csak még nem ért véget, földi pályafutásom. Az óra, csak nem hagy békén, és veszettül visít fülembe, hogy kelljek végre, mert ha elkésem, azt biztos nem teszem zsebre. Jól van kelek már, ne visíts. Gondolom magamban, miközben erõt véve magamon felülök és lenyomom, hogy végre csönd legyen. Szeme dörzsölöm és kinyújtom elgémberedett derekam. Felállok és kikullogok a fürdõbe, miközben ledobálom magamról, alvós holmim. Egy jó zuhany, talán életet lehel sajgó testembe. Megnyitom a csapot és szinte csukott szemmel, lépek be a kellemes melengetõ víz alá. Nagyon jó, valószínûleg ez lesz napom fénypontja, hisz bent a klubban, csak rosszabb lehet. Néha elgondolkodom, hogy meglépek. Tudom, nem jutnék messzire, de ha csak egy hetet is, szeretnék szabad lenni és azt kezdeni az életemmel, ami jól esik. Ezt a zavaró gondolatot, gyorsan el is hessegetem és inkább a fürdésre koncentrálok. Mikor végzek, kilépek és egy törölközõvel alaposan megtörölgetem magam, majd felöltözöm, egy kifejezetten kirívó és szexi ruhába. Munkába menet, még beugrom egy cigarettáért, mert ha nincs nálam egy szál sem, abba beleõrülök. Nem vagyok láncdohányos, csak megnyugtat, ha van nálam. Mire beérek már vagy 2 órát késtem, és a fõnök, vagy inkább fogva tartóm vörös fejjel indul meg felém és ahogy odaér, felemeli kezét, hogy pofon vágjon, de eszébe jut, hogy az meglátszik, így inkább a gyomromat célozza meg, amitõl köhögve esem össze, és levegõ után kapkodok.
- Mégis mi a faszt képzelsz magadról? ! – ordítja és felránt, majd közel hajol arcomhoz. A gyomrom majd szét szakad, de még csak nem is szólhatok. A tulajdona vagyok, azt tesz velem amit csak akar és senki sem véd meg, még a rendõrök sem, hisz mind a zsebében vannak.
- Sajnálom uram, nem bírtam felkelni, de többé nem fog elõfordulni… - nyöszörgöm.
- Ajánlom is, és most kapd össze magad és takarodj a hármas asztalhoz, szórakoztatni a vendéget! – förmed rám, és elenged. Még mindig a gyomrom fogom, de végül csak sikerül rendesen kiegyenesednem és mély levegõt véve megpróbálok mosolyogni. Gyerünk Dim szedd össze magad, muszáj… Próbálok lelki erõt adni magamnak, és fölveszem álmosolyom. Ezzel indulok a boksz felé és mikor meglátom a férfit, még édesebben mosolyodom el. Nagyon szép a mosolyom, és ez még különlegesebbé teszi, amúgy is különleges arcom.
- jó napot. Mit szólna egy kis társasághoz? – állok meg elõtte, mire végignéz rajtam.
- Miért s ne? – feleli, kisvártatva. Leülök mellé és mivel látom, hogy alig maradt itala intek a pincérnek, hogy hozzon még egyet, majd közel hajolok füléhez.
- Árulja el, hogyan szólíthatom, és mire vágyik? Tõlem bármit megkaphat… - sóhajtok fel, ahogy karomra simít.
- Lucas…. de szólíts Luke-nak, és egy kis gyöngédség jól jönne. – feleli kérdésemre, mire nyakába csókolok.
- Akkor a legjobb helyen jár… Az én nevem Dim, de úgy szólít, ahogyan csak jól esik… - csókolgatom tovább nyakát és testét simogatom. Fõleg kockás hasán ragadok le, mert ritka, ha ilyen jóképû és izmos férfi jön ide be. Mondhatni, biztos nem szorul rá, hogy sexért fizessen.
- Nem vonulunk kicsit nyugodtabb környezetbe? – nézek tekintetébe, mire elmosolyodik. Nem szoktak a vendégek megfogni, de az õ mosolyában van valami, nem is tudom, mintha belül õ sem mosolyogna, csak ezt mutatja. Felállok és kacéran nézek át a vállam fölött, jelezve, hogy kövessen, amit meg is tesz. Egy hátsó szobába viszem, amiben egy hatalmas franciaágy és egy fürdõszoba található. Ideális és tiszta hely, szeretkezésre, hisz ha gyöngédséget akar, akkor nem nevezhetem baszásnak. Közel lépek hozzá és végigsimítok erõs karjain, majd mellkasán és kigombolom ingjét, majd széthúzva, kulcs csontját kezdem csókolgatni és nyelvemmel egyre lejjebb haladok, míg el nem érem csodás pocakját. Itt elidõzöm egy darabig, miközben kigombolom nadrágját és elõveszem férfiasságát. Ez is szép méret meg kell hagyni, de nem meglepõ ilyen testalkathoz. Végignyalok hímtagján többször egymás után, majd kezemmel izgatni kezdem és heréit nyalogatva, tovább izgatom, amíg már elég merev lesz. Ekkor ajkaim közé fogom és lágyan szopni kezdem, jó mélyre nyelem és kezemmel felsiklok mellkasán. Igyekszem, maximális szolgáltatást nyújtani, és bár úgy fest nagyon élvezem, azért ez nem pont így van, talán ha nem kényszerbõl csinálnám, de így bennem van, hogy mi a dolgom és csak teszem, amit muszáj. Lassan abba hagyom kényeztetését és végignyalva testén felállok, majd hátra lépve vetkõzni kezdek, szépen lassan, hogy a látványt is ki tudja élvezni, miközben végig tartom a szemkontaktust. Mikor minden ruhadarab lekerül ólam és õ s megszabadul fölösleges cuccaitól ismét közel lépek hozzá és nyakát kényeztetve, kezem ismét farkára siklatom, hogy tovább izgathassam. Hirtelen hajamba túr és ajkaim felé veszi az irányt, hogy megcsókoljon, de megálljt parancsolok neki.
- Sajnálom, de nincs csók… - suttogom, nem szeretem, ha csókolózni akarnak, mert az egy nagyon érzelmes dolog.
- A kényeztetéshez hozzá tartozik nem? És azt mondtad bármit megadsz… - suttogja és erre nem is tudok mit mondani, így mégis hagyom magam, de nagyon rosszul teszem, mert túl jól esik ez a hosszú és forró csók, még kényeztetni is elfelejtem és átkarolva nyakát lassan viszonozni kezdem csókját. Teljesen belemerülök és szinte falni kezdem, elveszítve önkontrolom és józan eszem. Talán vicces, de ez a csók életem elsõ csókja, mert bár rengetegen kaptak már meg, de senkinek sem jutott még eszébe, hogy ezt akarja tõlem, vagy ha mégis elfogadták, hogy én nem engedem. Luke lassan hanyatt dönt az ágyon és tovább csókol, miközben feltolja lábaim és merev férfiasságát bejáratomhoz illeszti, majd egy gyöngéd mozdulattal hatol belém, amitõl belenyögök csókunkba, de ismét visszatapadok, mert valamiért nem akarok elválni tõle. Mégis mi ütött belém? Én nem vagyok ilyen. Oké, jól néz ki és gyöngéd, ami alapban nem megszokott, de mégis, miért vonz ennyire? Hosszan, órákon keresztül szeretkezünk, és mikor már végez velem, elpilledt testem, kimerülten hever a takarón. Azon gondolkodom mégis mi történhetett? Mivel magam sem értem ezt az egészet. Feláll és bemegy a fürdõbe, addig én is erõt veszek magamon és végignézek testemen, majd kezembe temetem arcom és úgy szidom magam, hogy m,ekkora egy marha vagyok, hisz csak egy vendég, holnapra, már a nevemre sem fog emlékezni, de én hogyan térjek vissza a beteges perverz alakokhoz, akik ide járnak? Mindegy, ez már csak az én problémám. Felülök és én is bemegyek a zuhanyzóba, de már rá sem nézek. Nem akarom látni, és beszélni sem akarok vele. Háttal állok neki, hogy ne kelljen ránéznem, és úgy mosakszom.
- Mégis mi a bajod Dim? Ha így hazavágott az a csók, jobban is ellenkezhettél volna… - szólal meg a hátam mögött, mire felé fordulok.
- Fizetni a tulajnak kell… viszlát, remélem sikerült kielégítenem az igényeit. – felelem és gyorsan kilépek a zuhany alól, majd fel sem öltözve, felkapom a ruháim és kimegyek a szobából, egy másik szabad szobába, hogy felöltözzem. Hülye, hülye, hülye… Szidom magam, miközben öltözöm, majd reszketõ kézzel gyújtok rá egy szál cigire és egész testemben beleremegek, mikor visszagondolok árintésére. Éveken keresztül, küzdöttem, hogy érzéketlenné tudjak válni a külvilággal és az emberekkel szemben, hogy lehet, hogy ez a férfi egy pillanat alatt rombolta szét, védelmem? Egész nap megmaradt, ez a szörnyû érzés a gyomromban, fõleg, mikor egy másik vendéget kellett szórakoztatnom, de igyekeztem elhessegetni még az emlékét is, hisz mint azt már említettem és csak egy ribanc vagyok, és esélyem sincs, hogy normális életem legyen, legalábbis addig nem amíg, fogva tartóm életben van. Pár napra rá, kaptam, egy szabadnapot, és úgy gondoltam, kimegyek a parkba, hogy egy kis frisslevegõhöz jussak, no meg, hogy egy eldugott zugban, végre lecsillapodjon a napok óta tomboló lelkem. Amint a park felé sétáltam és át akartam kelni az úttesten, hogy oda jussak, megláttam azt a férfit. Három kisgyerekkel játszott, nevetgéltek és labdáztak. Nagyon kedves és idilli volt a látvány, így leragadtam és meredten néztem õket. Egyre kevésbé értettem önmagam, de nem volt mit tenni, az érzéseim gyõzedelmeskedtek fölöttem, mert az élet amit a sors nekem szánt, nem felelt meg. Így akartam élni, nevetni és önfeledten játszani. Ahogy ott bambultam, a kislány megállt elõtte, hogy bekösse a cipõjét, míg a két fiú tovább labdázott. A labda, egy pillanat alatt repült messzire és kigurult az úttestre, majdnem elém. A kisfiú, átgondolás nélkül kezdett rohanni a labda felé, és éreztem ez nagyon nem lesz jó. Mire Luca észrevette, a kicsi már az úttest széléhez ért. Hiába kiabált utána meg sem hallotta, csak a labda lebegett a szeme elõtt. Én sem gondolkodtam sokáig, mert ez egy nagyon forgalmas út volt. Kirohantam, az autók, lefékezve dudáltak rám és a kicsi lelépett, már nem volt visszaút egyikünknek sem. Mire odaértem, már egy autó vészesen közel ért hozzánk, így nagyot taszítottam rajta, hogy a járdán landoljon pont a fenekére, De így engem, pont elütött az autó. Mázlimra éppen fékezett, így nem volt túl nagy a sebessége, de felborított és a lábam rendesen megütötte. Luke, odaért az akkor már zokogó kisfiúhoz, és a kocsiból is kiszállt a sofõr, hogy megnézze élek e még. Fájdalmasan nyöszörögve fetrengek a földön és még hhoz sincs erõm, hogy felüljek. Luke, odajön hozzám és letérdel mellém.
- Meg vagy Dim? – emlékszik a nevemre? Fura, hogy pont ez jut eszembe, ebben a helyzetben, de másra nem is tudok gondolni.
- Jól vagyok… A kisfiú jól van?  - suttogom, majd szépen beájulok.