|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Lord Label | 2015. 11. 24. 22:18:14 | #33687 |
 Karakter: Dante Daemon
Megjegyzés: Prológus
Régen még az idők kezdetén volt egy szerelmes pár. Egy fess legény és egy szép leány. A fiú okos, bátor és erős volt, még a lány eszes, cseles és szép. A lány szépsége, mint egy virág oda vonzotta a méheket messze és távolról, akik mind körül zsongták. Közülük a két legesélyesebb a már említett fi és egy istenség volt. A lány végül a szerény embert választotta a nagyzoló és magától eltelt isten helyet. utóbbi ezen annyira megdühödött, hogy átkot bocsaltot rájuk. Ha csak egyszer is egyesülni szeretnék az igaz szerelem tűzében testetek azonmód haljon szörnyet, nedveitek folyannak ki füleiteket, zsigereitek szakadjanak ki a testetekből! De halhatatlan lelketek éledjen újjá egy éppen akkor megfoganó gyermek testében eme városban. Ne tudjatok, egymásról és előző életetekről semmit egészen addig még új életetekben össze nem találkoztok és be nem mutatnak titeket egymásnak! Addig kínozzon benneteket a teljesség hiányának érzete bármit is csináltok. Érezzétek magatokat félembernek. amit ismét találkoztok pedig a be nem teljesülhető szerelem tüze égesse eleven szíveteket! Forgassa benne a tört, hogy emlékeztek minden elmúlt életetekre és hogy nem sikerült a boldogságot elérnetek! mert tudjátok meg, egészen addig mind ketten szenvedni fogtok, még én fel nem oldom az átkotokat és akkor végre az enyém leszel te eltévedt nőszemély. Harsogta a haragos isten és ezzel visszavonult az istenek csarnokába várakozni. A halhatatlan isten sokáig nézte ahogy a két halandó próbál boldog lenni de minduntalan sikerrel. amikor közeledtek volna a megoldás vagy a boldogság felé, Ő keresztbe tett. Ám megdöbbenve vette észre, hogy a sors istennője is bele avatkozik és igyekszik egymás felé terelni a szerelmeseket. Egyszer aztán ezen összekaptak és már nem is tudni egyik-e vagy a másik kihívta a mellette ülőt egy párbajra. Így aztán leültek asztalukhoz és nézték a következő fordulót, a már sokadik ciklust felkészülve hogy ebben a partiban most már mindent bevetnek, hogy ők nyerjenek és, véget vessenek az istenek csarnokának leghosszabb emberi sorsok játéka mérkőzésnek.
Szerkesztve Lord Label által @ 2015. 11. 24. 22:24:23
|
| Laurent | 2013. 09. 03. 09:58:59 | #27194 |
 Karakter: Leonald Geraldini
Megjegyzés: ~yoshi~ komornyikomnak
Leon:
Valaki a távolból ébresztget. Azt hiszem, ideje lenne követnek egyes állatok szokásait, és mondjuk télire eltenni magam aludni, mielőtt még úgy kifáradok, hogy nyekkenni sem lesz erőm. Esetleg vámpírokat utánozva stílusosan koporsóba is feküdhetnék, ha már meghalni nincs időm... Ja igen, a tárgyalás. Az emberek legalja, akik most marakodnak egy ezüst gyertyatartón, ami nem csak otrombán csicsás, de értéke is a nullánál pang. Megmasszírozom az arcomat, mielőtt leesik a helyéről. Nem szeretek fapofát vágni mindenhez, márpedig ha gondolataim kiülnének rám, akkor azt hiszem remeteként élnék egy elefántcsont toronyban.
- Mennyi az idő? – gyűlölöm az embereket...
- Fél kettő van uram. Az öltönyét már előkészítettem a szobájában. – legalább van egy valamire való inas, aki mindent el tud már végre intézni.
- Megyek – sóhajtva állnék fel, de tekintetem óhatatlanul végigkúszik a tálca tartalmán, amit tuti ő hozott ide. - Ez micsoda?! - lám, nem kértem, mégis itt van...
- Fájdalomcsillapító uram. Bátorkodtam hozni… De ha nem kéri, visszaviszem a gyógyszeres ládába. – hát... azt hiszem ilyen állapotban a pokol bugyraiba perelném az egész ügyészséget...
- Nem kellett volna – dünnyögöm, míg a finom teával lenyelem a pirulákat, majd egy pillanatig farkasszemet nézek az édességgel... Talán enni kéne valamit indulás előtt...
- A desszertet hozza utánam a szobába.
- Igen uram. – ó, hogy imádom ezt a két szót!
- Az öltözéssel megleszek. – szólok hozzá a szobámban, mielőtt túlbuzgó lenne. – Vigye le az aktatáskám a kocsihoz, és várjon meg ott. Hamarosan elkészülök, és mehetünk.
- Igen uram.
Amint távozik, pár bájitalt kapok elő, amit a tünetet gyógyítják, de nem a betegséget, így a fájdalom pillanatok alatt múlik el, de ez csak ideiglenes megoldás. Talán egy masszőr kéne... nos, ideje egy új harcnak, nem?
~*~
Az elvált, immár újra hajadon a kezem szorongatva bőgi tele a tőlem kapott zsebkendőjét. Undorító, és szánalmas. Nem értem, miért kételkedett a sikeremben. A férjre rá se hederítek, aki fröcsögve kapálózik a többiek között, kisemmizve. Teljesen. Végre a kocsihoz érek, teljesen elegem van már ebből. Talán a jövő héten el kéne utazni, valami nyaralás-félére. Még egy ilyen hét, és újra tömegsírokat kell ásnia mindenkinek a városban, mert rászabadulok. Fáradtságomat palástolva nagyon igyekszek udvarias lenni, de ennél szebben már nem tudom ezzel a ringyóval közölni, hogy tűnjön a rózsagőzös pikulába.
Ám mielőtt még igazán feldühödhetnék, és tényleg erélyesen küldeném el a némbert, elszabadul egy minikáosz. Dörrenést hallok, és ezzel egy időben egy fekete valami nekem vetődik, és a földre sodor. Fájdalmasan koppanok a betonon, rajtam az exnej őrjöng... remek, már régen volt fejfájásom. Mindenki pánikol körben, és próbálnak egyesek rendet teremteni. A komornyik feláll, és segít felkelni végre a rajtam ordenárén sikoltozó nőszemélyt.
- Sajnálom Uram… És… Hölgyem… Láttam a fegyvert nála, de már nem volt rá időm, hogy szóljak róla.
- Megsérültek?
Az exnej fejrázva söpör az udvarhölgyeivel. Nőmentes övezet. Ollé. Fáj a hátam. A fejem. És bár megölni nem ilyen könnyű, de megpróbálta valaki! És még hogy a középkor volt veszélyes! Átfésülöm tekintetemmel a tömeget, de úgy tűnik gyorsan elpucolt a szemétláda. Aztán a kirakatra pillantok. Még jó, hogy a golyót nem más fogta fel helyettem. Fogcsikorgatva masszírozom meg halántékom egy röpke pillanatra, de mivel a lecsillapodás ilyen zajban és futkosásban nekem nem megy, csak lepillantok a várakozó inasomra. Mi is a neve? Biccentek, amolyan köszönetképpen talán, még ha nem is tudtak volna megölni, bár ezt jobb, ha nem tudja. Majd még mindig dühösen és irritáltan szállok be a hintóba, elhúzva a nehéz függönyöket is, és miután némileg kizártam a nagy zajt, sóhajtva dőlök hátra. Egy álló görcs a hátam. Végre meglódul a kocsi. Csak érjünk haza!
~*~
Otthon, édes otthon. Több kilométeres parkkal a ház előtt, nagy parkkal, és minden üres! Szinte megváltás ilyen helyre kiszállni a zötykölődő masinériából. A hátam egy merő fájdalom. Erélyes és sebes léptekkel lépek be, és a vastag falak, szőnyegek nyújtotta pillanatnyilag fülsüketítő csönd varázslatként hat idegeimre. Végre megállok, ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, és bevárom a komornyikot, aki leveszi rólam a zakómat meg a mellényemet.
- Egy forró fürdőt kérek. Fürdőolajjal. Semmi buborék.
Szólalok meg, hangom nyugodt és már-már elégedett lenne, ha nem fájnék. Amíg ő elrobog, én felbaktatok a szobába, és a bárszekrényből némi töményet veszek ki. Ideiglenes orvoslásnak ez is jó. A whiskey lecsúszik a torkomon, és jön is a fürdőm hírnöke. Nem törődve most mással, a ruháimat út közben a fürdő felé dobálom le, alsónadrágomtól a kád előtt búcsúzva el végleg, és elmerülök a vízben. Ó, igen. Ez kellett most nekem. Varázslat ide vagy oda, azért a víz csodákra képes. Két karomat a kád szélére támasztva dőlök hátra, és lehunyt szemmel kezdek ázásba.
- Uram, szüksége van valamire?
Kellemesen halk hang, nem vonyít a csöndbe. Egy pillanatra eltöprengek, mire is lenne szükségem. Ruha ugye nem kell. Fürdőben ülök... fájdalom... nos, masszás később.
- Talán egy könnyű uzsonnára. Egy tányér levessel kezdve. És ne hozzon több Earl Grey teát. Borzalmas, és nem szeretem.
Mindezt könnyed társalgás keretében. Nem tudhatta, hogy nem szeretem. Felhangzik az imádott két szó a szájából, és halkan csukódik az ajtó. Én pedig lejjebb csúszok a vízben, nyakig elmerülve, és hátrahajtott fejjel támaszkodok a kád széléhez. Hosszú hajam a padlón tekereg, legalább nem lesz nagyon vizes. Ilyenkor azt hiszem mégis csak szeretek élni.
~*~
- Uram, a vize ki fog hűlni.
Kissé összeráncolt szemöldökkel nézek fel az ébresztőmre. Fekete haj, fiatal arc... Ja igen, a komornyik. Kellemesen nyújtózok egyet, majd kikászálódva a kádból megvárom, hogy fürdőköpenyt kapjak, majd a szobába ballagok. Lám, asztalon az uzsonna. Lassú mozdulatokkal ülök le, mert a fürdőtől még nem érzem a hátam, és félek egy nagyobb mozdulattól újra csak romlana a kedvem. Kényelmesen elfogyasztok mindent, ami a tálcán van, még a bizarr külsejű desszertet is finomnak találom.
- Uram, megmasszírozzam a hátát?
Felvont szemöldökkel pillantok a méterre tőlem álló karcsú alakra. Vajon azokkal a karcsú kezekkel hogyan akarja az én izmaim megmozgatni? Bár, elrontani nem nagyon lehet már ezt. Fapofiról nem tudok olvasni, de azért tudom, hogy van valami a kérés mögött. Egy hosszú pillanatnyi mustra után felállok, és a köntösömből félig kibújok, hogy csak a derekamnál fogja össze az öv. Nem mintha szemérmes lennék, de nem akarok egy rossz mozdulat, vagy egy félreértés miatt gyorsan elhaláloztatni egy ilyen ifjú párát. Amikor már végre megszokta a stílusom, és hogy mit hova...
elnyújtózok az ágyon, két kezem a fejem alatt kulcsolva össze, és lehunyt szemmel hagyom, hogy egy olajos kéz előbb finoman végigmasszírozza a hátamat.
A következő fél... vagy akár egy óra, bár felőlem nap is lehetett volna... Úgy telik el, hogy a görcsöket ügyes ujjak masszírozzák szét egyesével, a kemény izmokat is erélyesen mozgatják meg, és a hátam izmok sokaságává válik, nem pedig egy acélpáncél, ami eddig volt. Elégedetten szusszanok fel, amikor a lapockáimnál gyúr végig, vagy a nyakamnál. Nem cserélnék most bizony senkivel.
Közben átgondolom a következő teendőimet, rendszerezem őket a fejemben. A tökéletes kikapcsolódás. Így amikor véget ér a masszázs, egy hosszú pillanatig még fekszek abban a kocsonyás állapotban, amivé varázsoltak, majd megmoccanva nyújtom meg az izmaimat, mozgatom meg a fejemet, és semmi sajgás, semmi kellemetlen feszülés. Az oldalamra gördülök, egy kezemmel kitámasztva a fejemet, és a kezét törlő, kesztyűt húzó karcsú alakra pillantok az ágy mellett.
- Mi a neve? - megnézhetném, de minek vacakoljak, ha válaszolni tud, nem?
- Niiya Okonogi, uram. - válaszolja furcsa csillanással szemeiben. Egy pillanatig még összehúzott szemekkel vizslatom, majd amikor készen lesz, sóhajtva állok fel.
- Hozza ide a ruháimat.
- Igen, uram.
Üdítő csendben öltözök fel. Ezt szeretem ezekben a szolgálókban. Semmi fecsegés, vagy buta csacsogás. Hosszú évekkel ezelőtt, sőt emberöltőkkel ezelőtt kipróbáltam lányokat is, de nem érték meg a vesződséget. Öltöztet, és öltözök, minden kapkodás nélkül. Ha nem lenne tőlem idegen, még vigyoroghatnék is talán. Így azonban csak közömbös arccal igazítom meg a zsebórám láncát a zakómban.
- Gyújtson be a könyvtárban.
Hangom továbbra sem olyan pattogón parancsolgató, inkább majdnem kérésnek tűnik. Két kielégítő szó után már újra egyedül vagyok. Niiya... Hm.
~*~
Az este a könyvtárban ér. A könyvespolcok között sétálok, és a könyveket teszem vissza a helyükre, majd a papírokat rendszerezem. A kis kosárba készítem a feladni való leveleket, a felesleges papírokat elégetem, és lassan úgy érzem, hogy nincs semmilyen kupac, ami betemetne, még ebben a bürokratikus világban sem. Kopogás zavar meg, és Niiya lép be ahogy kiszólok neki.
- Uram, bizonyos Adéle von Schrouberg keresi önt.
Orrnyergem masszírozom, majd a kandalló feletti órára pillantok. Ez a nő mindig megpróbál flörtölni felem, de amilyen üresfejű liba, és ledér kurva... Sóhajtva túrok hajamba, öt ujjal fésülve a tökéletes tincseket.
- Rendben. Vezesse a kis zöld szalonba. Semmi frissítőt ne hozzon, a hölgy nem fog sokáig maradni.
- Igen, uram. Még valamit óhajt?
- Nem, köszönöm.
Szinte meg sem hallom, ahogy távozik. A dossziékat eltéve asztalomról végül lemászok a földszintre a legkisebb, és legegyszerűbb szalonba. És ahogy meglátom a szemérmetlenül vékony, mindent megmutató, semmit a fantáziára bízó ruhában az agyonfestett nőt... nem is, kislányt, aki a malacperselyt látja bennem... Tudom, hogy nagyon rövid lesz ez a találkozó, már akkor, amikor becsukom az ajtót magam mögött.
~*~
Imádom a személyzetet. A hárpiaként üvöltő és karmoló nőt felhajtás nélkül tüntetik el a birtokról. Alig fél órás látogatás volt ez, ebben sem volt semmi köszönet, mégis pár havonta eljön hozzám, és próbál az ágyamba férkőzni így vagy úgy. Mindig kidobom, mégis visszajön. Rosszabb, mint a bumeráng. A fotelom mellett lévő asztalra került tálcáról csipegetek teasütit, vagy szendvicset, és közben a reggeli újságot lapozom, hátha találok benne valami érdekeset.
- A szobámban gyújtson be. Elfáradtam. - Szólalok fel sem nézve a szenzációhajhász hasábokról, amik szerencsére elfogynak lassan.
- Igen, uram.
Megeszem még a szendvicseket, felhajtom a csésze teát, és aztán fáradtan a nap vendégeitől, és eseményeitől elballagok a szobámba. Ilyenkor bánom, hogy ilyen nagy a ház. A szobámban aztán átöltözök, ám mielőtt az ágyba feküdnék, még a tűz felé fordulva töprengek egy pillanatig.
- Szóljon odalent a többieknek, hogy holnap átutazok a másik birtokomra. Talán úgy egy hétre. Holnap reggeli után indulunk, addigra legyen minden kész.
- Igen, uram.
Hangzik a tökéletes válasz, ami után még egy darabig szemezek a lángok táncával, majd végül ágyba kerülök. Alig fekszek le, meglepetésszerűen nyom el az álom. Legalább holnaptól nem kell a munkával foglalkoznom. Ideje hogy kicsit kikapcsolódjak. Talán vadászni is elmehetnék...
|
| yoshizawa | 2013. 07. 09. 21:39:08 | #26442 |
 Karakter: Niiya Okonogi
Megjegyzés: (uramnak)
Órájára nézve hatalmasat szusszan, aztán morcosan ugyan, de kimászik a takarója alól, észrevétlenül sóhajtok fel. Nyilvánvaló haragját szerencsére úgy tűnik, csak a vendégén fogja majd kiélni.
Mondjuk… Azért, hogy pár perccel később se szedjen ketté, most is úgy teperek, ahogy tudok. Amíg ő kotorászik valami lötyikkel, rendbe teszem az ágyát. Sőt… Mire kiér a fürdőből, ruhákat bányászok elő neki.
Öltöztetése már nem kényszer, ennél jobb program nincs is a napomban. Inge, valamint nadrágja ráadása közben annyiszor érhetek hozzá izmos testéhez, amennyiszer nem szégyellek.
Bár… Vetkőztetni még mindig gyorsabban, és szívesebben vetkőztetném. Alig bírtam magam visszafogni attól, hogy kiszabadítsam Dzsinjét. Biztos teljesítette volna a kívánságom, és elröpített volna az élvezetek földjére…
A haját is inkább széttúrnám, mint összefésülném.
Kölnije illata csak erősíti bennem a vágyat iránta, fésű nélkül simítanék ismét a tincseibe, aztán karolnék vállába, hogy nyakát csókolgathassam, ha nem fordulna felém ismét morcosan:
- Ki a vendég?
- Charles Von Gray, uram. Mit mondhatok neki?
– Együtt reggelizünk. – de szép is lett volna, ha én rúghatom ki innen azt a szemetet… Szarkalábak vannak a szemeim alatt… Hatalmas csúnya szarkalábak…
- Igen uram. – sóhajtom, aztán már vonulok le a lépcsőn, hogy asztalhoz kísérhessem a nyomorult betolakodót, aki megérkezésemre azzal reagált, hogy nyállal fröcsögve tele az arcom szidott el mindennek, amiért még nem vezettem elé Leonaldot. Az öltönyöm is összegyűrte mocskos kezeivel, egyre idegesebb vagyok rá.
Jelenléte nem csak engem bosszant, ahogy helyet foglal az étkezőben a szakács se leplezett idegességgel teszi elé az ételt, amit majd urunkkal együtt fogyaszthat.
Hoppá… Ekkora parasztot… Azt hittem, legalább annyi van benne, hogy a házigazdát megvárja…
Na mindegy… Legalább előbb szabadulunk meg tőle. Végre ideért Leonald.
– Uram? – lépek mellé, viszont mivel elküld minket egy meghajolás után kivonulok. Úgyis rendbe kell magam tennem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom, szörnyen néz ki az arcom, és a ruhám is.
***
Mire Leonald csengőszóval hív a könyvtárba, már nem vagyok annyira hisztis, végignéztem, ahogy utasítására kihajítják azt a senkiházit, akit reményeim szerint szexi gazdám délután személyesen végez ki. Az nem elég számára, hogy Leonald kidobó emberei direkt arccal röpítették egy jó nagy adag friss lócitromba.
– A lovamat. – utasít gazdám, mielőtt megkérdezhetném arról, mit szeretne, ezért sóhajtva hadarom el neki azt a szabványbaromságot, amit elvár tőlem, aztán megyek az istállóba, hogy átadhassam embereinek utasítását.
Majd amint felnyergelik gyönyörű hátasát, már rohanok is vissza hozzá, saját kezűleg akarom átöltöztetni.
Mire szobájába érek, sajnos varázslatai miatt csak jelenteni tudom neki, előállt a paripája, de talán mindegy… Öröm az ürömben, hogy így is csodálhatom feszülő izmait, hátrakötött haját, amíg egy biccentést követően nem távozik. Neki ez a stílus is jól áll. Félelmetesen jól…
Az ablakból nézem tovább, távolodó alakját, fenséges látvány, lovon ülve maga a herceg… Egyenlőre ennyivel be is kellene érnem, de érzem, nem fogom sokáig. Élénk a fantáziám, állandóan az jár a fejemben, hogy minimum egy pórázon vezetve utasítgat. Ahh… Jó lenne már…
Hiányom van belőle, az ablakban várom közeledtét is, így amikor megjelenik, egyből utána vethetem magam a könyvtárba. Szerzett egy csúnya bibit, hogy masszírozhassam… El se hiszem, a kezembe adja a lehetőségek… Olyan drága… Elérzékenyülnék, ha lenne szívem.
Menta teát, és pár szendvicset helyezek elé, ez az álca. Most, hogy már maga mellé engedett, akármennyire is hesseget, nem megyek mellőle, amíg nem érhetek fájós, és egyéb pontjaihoz.
– Uram, - végre rám emelte morcos pillantását - hozzak esetleg valamit a…
- Nem szükséges – francba… Végig se mondhattam, amit akartam… – Elmehet. Háromkor álljon elő a kocsi. Addig nem lesz szükségem semmire. – nem lehet ennyire prűd…
- Nem óhajt ebédelni?
- Nem. – tudom, tudom… Már evett egy kevés pokrócot… Gorombább, mint valaha. Inkább megint elmondom neki azt a két szót, amire biztosan mindig elélvez, aztán kivonulok a könyvtárból. Amikor beviszem az ebédet neki a szendvicsek helyett pedig inkább meg se szólítom.
Másfél órával az indulása előtt ismét bemegyek uramhoz a könyvtárba. Egy újabb bögrényi tea, valamint pár fájdalomcsillapító tabletta mellett saját készítésű csoki különlegességek hoztam a számára. Nekem ízlettek, és a szakácsnak is, úgyhogy reményeim szerint nála se sülök fel velük. Valamit ennie kell, ha már egyszer rendes ételt nem hajlandó fogyasztani. Lehet, azzal a boldogsághormonnal, amit állítólag a csoki tartalmaz, kicsit enyhítem is szigorú stílusát.
- Uram… - szólítom meg, amint leteszem tálcám a fotele előtti kis asztalra – Ideje felébrednie, hogy időben érhessen a tárgyalásra.
Hangom hatására bosszús szusszanással nyitja ki a szemeit, és húzza végig az arcán tenyereit:
- Mennyi az idő? – gondolom az ébresztésem miatt megint a pokolba kíván.
- Fél kettő van uram. Az öltönyét már előkészítettem a szobájában. – grr… Ebből az átöltözésből szeretném, ha kihagyna. Látni, és fogdosni akarom a testét…
- Megyek. – sóhajtja még mindig feszülten.
Fel is pattanna, de észreveszi az elé tett tálcát, pontosabban a gyógyszeres dobozt, ezért módosítva mozdulatán veszi kezei közé:
- Ez micsoda?!
- Fájdalomcsillapító uram. Bátorkodtam hozni… De ha nem kéri, visszaviszem a gyógyszeres ládába. – a masszázskrémet estére tartogatom. Bár… A tüskéssége miatt lehet, egy pár napig még hagyom szenvedni.
- Nem kellett volna – persze… Ehhez képest kibontja a dobozát, és kapásból bevesz belőle kettőt az új adag teájával. Mozdulatlanul figyelem, és várom, lesz-e hozzáfűznivalója az édességhez is.
- A desszertet hozza utánam a szobába. – rakja le kiürült poharát.
- Igen uram. – biccentek, aztán amikor elindul, követem.
Ahogy szobájába érünk, éjjeli asztalára pakolom a neki készített csokit, és hozzá lépek.
- Az öltözéssel megleszek. – húzódik el tőlem sajnos azonban, mielőtt valamelyik ujjam vállára simulhatna – Vigye le az aktatáskám a kocsihoz, és várjon meg ott. Hamarosan elkészülök, és mehetünk.
- Igen uram. – sóhajtom gépiesen, aztán teszem, amit mondott. Biztosra veszem, hogy azért küldött ki, mert agyon fáj a háta, és megint inkább mágiával öltözik át. Cselesebb, mint vártam. És büszkébb… De mindegy… Az idő, valamint fájdalma az én segítségemre lesz…
***
Most lehet vége a tárgyalásának, rengeteg ember özönlik ki az utcára. Többen vidáman beszélgetve, míg a reggeli szarzsák inkább haverjai szorításában őrjöngve, és kiabálva. Gondolom Leonald fényes győzelmet aratott felette. Így járt.
Jelenlegi uram is ebben a pillanatban lép ki a bíróság épületéből. Sérülése ellenére a tartása büszke, kezeit pedig egy nő szorítja. Az ismeretlen asszony sír a boldogságtól, és azt ecseteli Leonaldnak, hogy mennyire köszöni a segítségét.
- Nem tudom elégszer megköszönni, amit tett értem. Örök hálám… Maga egy arany ember… – ismétli rendületlenül, még amikor a kocsihoz érnek is, irritáló hangja miatt kicsit sem titkolt nemtetszéssel fordulok más irányba. Már tudom, miért jöttek ki jól a volt férjével. Kevereg a gyomrom egész undorító lényétől, és legnagyobb bánatomra ennek ellenére nem végezhetek vele.
Amíg Leonald lerázza a közelében se kéne lennem, hogy ne legyen semmi probléma. – így gondolom, viszont mielőtt elmozdulhatnék valamerre, észreveszem Charles Von Gray haverunk. Lerázhatta a barátait, ezért tart Leonald, és volt felesége irányába. Biztos még van számára pár igen szaftos mondanivalója.
Egy fenét… A kezében fegyver villan fél pillanatig… Meg akarja ölni azt az embert, akivel szándékomban áll magam összehozni! Ennek elment az esze…
Puff… Egyszer, aztán ismét elsüti pisztolyát. A francba… A nőt Leonalddal együtt rántom a hideg betonra, hogy elkerülhessék a nekik szánt golyót. Bár… Gyanítom tettem kicsit sem hiányzott uram hátának. A francba… Az is lehet, hogy emiatt kirúg…
Látom a haragot tekintetében, mialatt a nő sikít, viszont mielőtt megszólalhatna, az utca népe is sikításban tör ki, teljes lesz a káosz.
Gyors mozdulattal kecmergek talpra, és nézek körbe, viszont támadójuk sehol sem látom. Ellenben azt világosan, hogy a kocsi mögötti kirakat üvege kitörött. Az az elmebeteg… Ha elkapom neki vége…
- Sajnálom Uram… És… Hölgyem… - húzom talpra Leonald ügyfelét, aztán magát Leonaldot is - Láttam a fegyvert nála, de már nem volt rá időm, hogy szóljak róla.
- Megsérültek? – lép mellénk az eszeveszetten futkosó tömeg közepén egy törvényszolga, a volt feleség pár könnycseppet kitörölve a szeméből nemet int fejével, aztán el is siet sápítozó barátnőihez. Uram nem válaszol, jelenleg egészen másra figyel. Szemeivel a kirakatot, majd a tömeget vizslatja, de ahogy érzem egyre feszültebb.
Remélem, azért nem rajtam csattan az ostor emiatt. Ha már egyszer kockára teszem érte a bőrömet nem szeretném, ha elbocsájtana…
|
| Laurent | 2013. 01. 25. 00:57:19 | #24934 |
Karakter: Leonald Geraldini
Megjegyzés: ~Yoshi~ Komornyikomnak
Leo:
Fárasztó ez a sok báli képmutatás, semmire való gagyogás. Mire végre mindenki eltávozik, úgy érzem magam, mint akit kicsavartak kislábujjától a haja szála végéig. Ilyenkor jól esik egy kis lazító fürdés, vagy egy finom kis pihentető tea a kandalló előtt ülve, netán a könyvtárban ücsörögni egy tálca teasüteménnyel és egy pohárka finomsággal. Ha nem félnék, hogy elaludnék az utóbbiaknál, talán nem is mennék a szobám felé. De így...
- Előkészítettem az ágyát uram. Óhajt fürdeni is?
- Igen.
Milyen megnyugtató egy hozzáértő alak végre! Lassú, fáradt mozdulatokkal húzom végig kezem az ingem előtt, semmi hangulatom nincs a gombok meg kapcsok armadájához. Épp csak elkészül a víz, mikor a komornyik elsöpör, így a csend barátságos nyugalmában mászok a kádba, és felcsillanó szemekkel fogadom a kis nassolnivalót.
- Végre összeszedted magad.
Kinyúlok a vízben, és lustán lötyögtetem a karcsú pohárban a vérvörös nedűt. Nem bánom, ha bent marad, habár a magányt jobban szeretem, tudom, hogy most igen hajt az ittmaradásért, én meg ki lennék, hogy a még el nem játszott esélyét megvonjam tőle? Lomhán majszolom a kis süteménykéket. Csokiba mártott kókuszos finomság. Ha még masszíroznának is, akkor talán képes lennék cseppfolyóssá is válni.
-Előbb kellett volna figyelmeztetnelek.
Kényelmesedek el a kádban, kortyolva a kis bort, ami a sok tömény után, amit lent ittam, mélységesen csillapító és az érett édeskés íz pedig orgazmust idéz elő nyelvemen. Épp csak érzékelem a kis komornyik hangulatának változását, de nem törődök vele. Könnyedén szállok ki a kádból, ahogy elfogy a süti, és kissé fáradtan állok neki törülközni, meg öltözni. Csak kár, hogy a drága kis társaságom arca túl semmitmondó. Az időseknél még megértem. De egy ilyen kölyöknél mint ez... Túl sokat rejt el magából. Sebaj, leszünk még mi együtt.
-Holnap reggel – szólalok meg, míg a hajam hozza rendbe – 10 előtt nem akarok felébredni, kifárasztott az este. Világos, amit mondtam?!
- Igen uram. - hogy én mennyire szeretem ezt a két szót!
- Rendben. Akkor elmehetsz, és rendbe tehetitek a báltermet.
Eddig lehunyt szemeim lustán felnyílnak, ahogy felpulzál egy kis varázserő a szobában. Aranyom, ez egy olyan meló, ahol nem csak ülni kell, de rendesen meg van fizetve minden csepp verejték. Ahogy kilép a szobából, úgy nyúlok el az ágyban, mint egy félhulla. Hiába nem látszik meg rajtam, azért az én koromban...
~*~
BAMM! Dummdumdudum!!
Arcommal gyűröm végig az arcomat, majd az órára pillantok. Ki az az elvetemült, halált vágyó alak, aki ilyenkor mer zavarni? Ne érdekel, ha haldokol is valaki, kérek egy kis pihenőt. Ezek a bálok igazán nem nekem valóak. Ideje lenne tényleg valami más program után nézni. Mágiám n érzékeli, ahogy a komornyik a folyosóra lép, én pedig lassan felkászálódok ülő helyzetbe. Talán nem kellett volna. A kialvatlanságtól és a tegnapi sok nyüzsgéstől úgy sajog a fejem, mintha valakik egy országnyi templom harangját húznák bennem. Fél szemem egy piruláért! Nyílik az ajtó, és egy tétova alak jelenik meg. Ha nem lenne ennyire a béka szebbik fele alatt a hangulatom, talán viccesnek is találnám. De így...
- Reggelt uram… - fejem masszírozva pillantok fel rá, ahogy tétován tanulmányozza hangulatomat. - Izé… Vendége érkezett…
Izé... Ez is milyen városi szó! Kap is érte egy nem épp barátságos pillantást, és gondolatban százféle módon szólom le a mai fiatalság lagymatag stílusát. Mély levegőt véve pillantok az órára, de nézegethetem, attól még az idő magától csak úgy nem forog vissza. Hosszú pillanatig mérlegelem a vendég kihajításának különféle módjait, majd letéve róla mogorva arccal hajtom le a takarót, és felkelve a kisszekrényhez lépek. Amíg az ágyamat két ügyes kéz veti meg, én lehajtok egy aprócska fiolányi erősítő szert. Percek kérdése, és a fejemből eltűnik a zúgás.
Aztán a fürdőbe megyek, és némi mágiával megborotválkozom, emberi külsőt varázsolok magamnak és megmosakszom, majd a komornyikom segítségével felöltözök, és amíg az ékszereket vadászom ujjamra, addig a hajam is szalonképes állapotba kerül. Egy kis kölnit csapok magamra, majd megfordulva pillantok le a várakozó alakra.
- Ki a vendég? - kérdezem beletörődve az elkerülhetetlenbe.
- Charles Von Gray, uram. Mit mondhatok neki?
Megfeszül az arcom. Ő az, akinek a felesége válni akar, és történetesen mindent vinni akar. Ez a férfi nem az ügyfelem, csak rá akar venni, hogy ne mindenét fosszam le róla. Így azonban elég nehéz lesz. Habár ma lesz a tárgyalás.
-Együtt reggelizünk.
-Igen uram.
Az ajtó szinte hangtalanul csukódik be kettőnk mögött. Bemegyek még a könyvtárba a papírokért, majd a megterített asztalhoz lépek. A másik felén ott ül illemet nem ismerő vendégem, látható sértettséggel arcán, és a sonkáját gyilkolva villájával. Ez is kellemes egy reggeli lesz.
-Uram? - jelenik meg mellettem egy karcsú alak.
-Elmehet.
-Igen, uram.
Meghajolva söpör el mindenki a szobából, én pedig nekilátok kicsit sem barátságos hangulatban tárgyalni. Azt hiszem az utálat kölcsönös, és így elég nehéz lesz egyezségre jutni. De még mindig én vagyok a tapasztaltabb, és persze én vagyok a ,,törvény szolgája” így felesleges megvesztegetéssel próbálkozni. Úgyis én kerülök ki ebből győztesként. Csak a saját sírját ássa.
~*~
Vagy egy óráig is elhúzódik a reggeli, holott étvágyam már belépéskor eltűnt. Úgy tűnik ma sem fogok enni semmit. Amennyi marhaságot és lehetetlen sületlenséget összehordott, azt hiszem még jövőre sem fogom kiheverni. Végül az istállóból jön fel a két nagyemberem, hogy kidobják. Egyszerűen nem tudom ezt tovább hallgatni. Irritált hangulatban lépek ki az eddig kínzókamraként szolgált étkezőből, és a könyvtárban összekészítem a papírokat a délutánra. Csengetek, és amikor megjelenik a komornyik, azelőtt szólok, hogy kinyithatná a száját.
-A lovamat.
Egy pillanatnyi csend után elhangzik a várt két szó, és egy biccentéssel eltűnik az ajtó mögött. Egy kiadós lovaglásra van szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem. A szobámba sétálva ügyesen öltözök át, hiszen mire jó a mágia, így mire nyílik az ajtó, hogy jelentsék, a ló készen áll, hajam lófarokban takarja hátam közepét, és a testhezálló lovaglóruha pedig kiemeli az előnyeimet. Sapkát és pálcát nélkülözve biccentek, és sebes léptekkel tűnök el. Elegem van az embereknek csúfolt marhák csoportjából.
Felpattanok a lóra, és finoman megbökve oldalát nyílként lő ki velem. Az első lovam leszármazottja. Tiszta vérű fríz. Egy hegyi medve nagyságával vetekszik. A birtok szélénél lévő erdő felé veszem az irányt, és az alattam lévő patás hezitálás nélkül veti magát a sűrű fák közé. Nincs is jobb egy gondolatok nélküli óránál. Csak vágtázni és menni előre...
Mira hirtelen ágaskodik fel, és bármennyire kapaszkodok, a megvadult állat rémülten vet le magáról, majd sántikálva toporog és nyugtalanul prüszköl. Én meg csillagokat látok a fájdalomtól. Hosszú időbe telik, amíg sikerül lenyugtatni eléggé ahhoz, hogy megfoghassam a kantárját, és visszatérünk a kastélyhoz. És még a sajgó, meg nagy valószínűséggel színpompás helyek ellenére is a kedvem mérföldekkel jobb, mint a látogató távozása után. A mozgás fájdalmas lévén a könyvtárba vetem magam, hogy némi pihenésre kárhoztassam magam, és egy vaskos könyvvel az ölemben szépen elhelyezkedek egy nagy fotelban.
Pillanatok múlva nyílik az ajtó, és egy tálcával jelenik meg a komornyik. Megjegyzés nélkül hagyom ezt az újkeletű lelkesedést a részéről, hiszen ide érzem a mentatea illatát, és még azt sem bánom, hogy pár szendvics is lapul azon a tálcán. Éhes nem vagyok, és megenni sem fogom őket, de legalább hozott. Talán mégis vannak saját gondolatai. Biccentek neki, és szó nélkül még mindig, intek neki, hogy távozhat, de láthatóan nem mozdul az asztal mellől, így szemöldököm felvonva pillantok fel.
-Uram, hozzak esetleg valamit a...
-Nem szükséges. - vágok közbe, mielőtt még a seb vagy a fájdalom szavakat használná. Nem vagyok cukorból. - Elmehet. Háromkor álljon elő a kocsi. Addig nem lesz szükségem semmire.
-Nem óhajt ebédelni? - érkezik a gyakorlatias kérdés.
-Nem.
Egy hajszálnyi csend ül a szobára, mielőtt elhangzik az imádott ,,igen uram” és becsukódik társaságom mögött az ajtó. Aztán a teát kézbe véve kényelmesen hátradőlök, morgok egy kicsit a fájó hátam miatt, lévén oda estem, és gondolom szép zúzódás van ott, holnapra meg anyagra érzékeny területté válik... Szóval inkább csak a könyvre koncentrálok, és kizárom a világot. Szinte észre sem veszem, mikor cserélődik ki a szendvicses tálca az ebédével, vagy mikor kerül elém teli teásbögre. Csak az, hogy sikerül végre ellazulni úgy, ahogy az utolsó komornyik óta nem. Felületes szundikálást is megengedek magamnak, amíg van hátra idő. Csak remélem, hogy egy órával korábban felébresztenek, hogy azért ne lovagló ruhában menjek a tárgyalásra.
|
| yoshizawa | 2012. 12. 16. 08:20:48 | #24495 |
Karakter: Niiya Okonogi
Megjegyzés: (Leonaldnak)
Pink masnit is tettem hozzá, ahogy ígértem :D
Jól tudja, az előbb miattam nem léphetett simán, haragja is kézzel tapintható, ezért leplezetlen örömmel várom azokat a szidalmakat, amikben itt, mindenki előtt részesítenie kell ahhoz képest, hogy ő egy olyan kifinomult úriember, akinek köze van a spanyolviasz létrejöttéhez.
Talán… Ezért is ér hidegzuhanyként, majd dühít fel minden eddiginél jobban az, hogy leosztásom, valamint önmaga lejáratása helyett csak mély levegőt vesz, és vonul tovább a hivatalig.
Fogcsikorgatva lépek a nyomába, aztán várom meg a bejárat mellett, amikor kiér is sötét tekintettel vizslatom.
De… Teljesen nyugodt, továbbra is úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi sem az előbb. Sőt… Mintha nem is léteznék, és lennék mellette, úgy ül be a járművébe, viteti el magát a postáig, ahol feladhat pár levelet.
Legalábbis azt gondolom, ilyesmit tehet. Az épületbe megint nem követem.
Jól tettem, hogy maradtam, hamar kiér, és átviteti magát egy másik helyre. Célja ezúttal egy elegáns étterem.
Mit akar egy ilyen helyen, vagy miért tölt bent el annyi időt, amennyit tölt? Ezt nem tudom. Jobban érdekel, hogy még mindig tudomást se vesz rólam…
Amikor már újból a kocsiban ül, el is határozom magamban, hogy még megkeserüli, hogy ennyire semmibe vesz.
Elképzelésem csak tovább erősíti azzal, hogy foghegyről kér meg arra már kastélyában, készüljünk elő az esti rendezvényére, mielőtt sarkon fordulna, és a könyvtárba vonulna.
Grr…
***
Úgy érzem, a munka nem nekem való, álmosan dőlök le a kedvencemmé vált kanapéra, és hagyom a személyzet többi tagjára az előkészületeket.
Nekik, és nekem is jobb lesz, ha pihenek, érzem, hogy mostanában kell ismét vért innom majd ahhoz, hogy a képességeim megfelelően tudjam használni…
- Hol a komornyik? – szakítja félbe álmom annak a kényes öregembernek a hangja, nagy nyújtózással kelek fel, aztán indulok el az irányába.
A hatalmas bálterem díszes ajtaja előtt ácsorog, és a benti készülődést figyeli, nem is értem, jelenleg mi zavarja.
- Igen, uram? – remélem fontos…
- Ennek a zsongásnak azonnal véget kell vetni. Még fél órája van, aztán szóljon, hogy elkészültek és jöhetek le fogadni a vendégeket. Szóljon Mártának, hogy jöjjön segíteni a készülődésben. – pff… Értem… Már megint unatkozik…
Eskü hozatok neki egy vagon aprómajmot, akiknek a pöcsét szopogathatja addig, amíg itt mások dolgoznak helyettem.
Lenéző pillantásaival, és azzal, hogy sarkon fordulva ismét távozik, csak idegesebbé tesz, morcosan keresem meg Mártát, és küldöm utána.
Aztán… Kezeim közé veszem a bálterem díszítését, hogy időben teljesíthessük az óhaját.
Rendesen belelendültem, mire érte megyek, már minden tökéletes.
Sőt… Minden tökéletesebb, mint a tökéletes, a legújabb divat szerint rendeztettem el a terítők, valamint azokat a kristálytálakat, amiket szekrénye legmélyén találtam. A szalvéták is az asztal díszeivé váltak egy kis finom hajtogatásművészetnek köszönhetően, szerintem még a zsörtölődős uraságnak se lesz velük baja.
Hosszú ideig néz körbe, gondolom meg se tud szólalni a látványtól…
- Ez valami új divat? – ehh… A hangja elég hideg… Mégiscsak talál kifogást a művemben?!
- Igen, uram. – nem… Nem találhat… Vagy már ennyire begyöpösödött az olyan dolgok fele, amit megszokott?! Miért várat a válasszal?!
- Nem kenyerem a nagyzolás, vagy a kérkedés. – szólal meg végre ismét - Ha legközelebb anélkül változtat a szokásokon, hogy megkérdezne erről egy illetékest, az előtt az ajtó előtt találja magát, hogy kimondhatná, ,,DE!”. Világos voltam? – tényleg nem tetszik neki?!
- Igen, uram. – sütöm le a tekintetem. Mérgesebb vagyok rá, mint eddig valaha. Úgy vette, hogy a kedvére akartam tenni, mintha az életére törtem volna…
Állaimba mélyeszti ujjait, hogy tekintetem az övébe kényszeríthesse, amikor már azt hittem, távozik ismét, döbbenten viszonzom a pillantását:
- Engem nem elkápráztatni kell, hanem szolgálni. Ha nem tetszik, magánál hatékonyabb komornyikot bármikor találhatok. Lehet azok szó nélkül is tudják, mi a dolguk. – velem eddig még nem mertek ennyire durván bánni…
Parfümje illata körbeleng minket, még mindig haragszom rá, viszont most már ismét mereven vágyom arra is, hogy megfektessen. Eszméletlen ez az ürge… Szolgálni akarom máshogy is.
Amikor távozik, hogy a vendégeket fogadhassa, már slisszolok is be a bálterembe, és varázslatommal módosítom a gyűrt mintájú abroszt egyszerű vasalttá, bontom le a szalvétákból készült szobrokat egy-egy érintéssel, hogy mindent olyanná tehessek, ahogy a cselédség tagjainak rémlik a vele eltöltött időből.
Az edények elrendezésén is módosítom, amikor pedig csenget, egy tálcán falatkák, és teát viszek neki, valamint azoknak a vendégeinek, akiket a bálterem melletti szalonba hívott félre.
Habár csak biccent felém, amikor elenged, úgy érzem most végre eltaláltam azt, hogy mi kell szája ízéhez, fellelkesülve faggatom Mártát, valamint a többi cselédet tovább az általános szokásairól.
Tudnom kell mindent Leonaldról, ha rá akarok jönni arra, mikor mit vár el tőlem.
Szerencsére időm az annyi, mint a tenger csak néha szólítanak a vendégek, vagy olyan cselédek, akikkel épp nem beszélek.
***
Szép lassan elvonul azért mindenki erről a puccos összejövetelről, látom Leonaldon is, miközben az utolsó vendégei mellé lép, hogy egy árnyalattal kevésbé karónyeltebb már, mint eddig.
Mindegy… Ha így van se fogom a véletlenre bízni azt, hogy rendesen benyaljak neki, mindenképp bebizonyítom a számára, jó komornyik vagyok. Dugni akarok vele.
Addig itt hagyni se fogom ezt a birtokot, amíg nem érem el a célom.
Igen… Maradok még akkor is, ha kidob. Legfeljebb meghal az a pár takony, akiket a helyemre akar felvenni.
Amíg dumás partnereivel együtt elhagyja a házat, szobájába megyek, és miután megvetem az ágyát, olyan ügyesen, ahogy senki más nem tudná, rá is terítem pizsamáját.
Sőt… Még annál is ügyesebben. Jobban sikerült a művem az elvárásaimnál. Nagyítóval se fog rajta találni éles szeme ráncokat.
Azt nem tudom, fürdeni szeretne-e, de mivel pont most lépett be, alázatosságot színlelve faggatom a terveiről:
- Előkészítettem az ágyát uram. Óhajt fürdeni is?
- Igen. – bólint, fejhajtással jelzem neki, hogy hallottam a válaszát.
Aztán…
Olyan gyorsan slisszolok el a fürdőszobába előle, amilyen gyorsan csak tudok. Habár végignézném a vetkőzését, tudom, még nem tehetem. Az utolsó esélyeimmel játszom…
Hamar késsz számára a víz, és szólhatok neki, hogy dolgom végeztével a konyhába vonulhassak egy pohár borért, valamint valami kisebb desszertért.
És… Nagyon remélem, a cselédek, akiket faggattam nem vágtak át. Kínos lenne, ha nem akarna ilyesmik úgy, mint ahogy megtudtam tőlük.
- Végre összeszedted magad. – dől el méltóságteljesen a kádba, és lötyköli meg az italát egyik kezével, engedelmesen bólintok neki ismét.
Majd… Megállok a fürdőajtóban. Ha nem ágál ellene, itt akarok maradni addig, amíg ő a kádban van.
Dolgom van amellett is, hogy tartom azt a törölközőt, amit majd magára dobhat. Pontosabban ki akarom használni, hogy nincs ruha rajta. Szeretném rendesen felmérni idomait, és azt, van-e értelme tetteimnek.
Hiszen… Egy aszott valakiért, akinek még pöcse sincs, nem fogok úgy itt lebzselni, mintha valami utolsó nemtudommi volnék…
Mmm… Tetszik a felhozatala…
Összefogva elegáns haja is másabb, de nem ez a kis változtatás rajta a legnagyobb látnivaló. Olyan mellkasa van, amit szívesen végignyalnék, lábai is legalább annyira vonzanak.
Izmos, és erős Leonald egész lénye. Ehhez a testhez éppen emiatt csak nagyon vastag, és hosszú farkat tudok elképzelni.
Látni sajnos nem látom az említett testrészét, valami barom túl sok habot rakott a vizébe.
- Előbb kellett volna figyelmeztetnelek. – rakja át egyik lábát a másikon, aztán kortyol egyet poharából.
Nem szólok semmit, most is csak a fejemmel mutatom neki egyetértésem, holott azért, amit mondott megint nagyon pipa lettem rá.
Szerencséje van, mire végez a fürdéssel, és ráteríthetem törölközőjét már nyugodtabb, vagyis inkább izgatottabb vagyok amiatt, hogy kezd a hab elpárologni, és ténylegesen egész lényére nyílik rálátásom.
De… Próbálom nem mutatni neki, mennyire beindított, olyan hideg, rezzenéstelen arccal megyek pizsamájáért, hozom elé, hogy felvehesse, amilyen hideggel csak bírom. Mintha nem láttam volna semmit.
Hihi… Vagyis mintha nem láttam volna hatalmas semmijét…
- Holnap reggel – közli, mialatt tükre előtt kibontom, és gyors mozdulatokkal megfésülöm sörényét – 10 előtt nem akarok felébredni, kifárasztott az este. Világos, amit mondtam?!
- Igen uram.
- Rendben. Akkor elmehetsz, és rendbe tehetitek a báltermet. – ohh hogy… Én nem is aludhatok? Érzem, az erőm kissé fellángol, mialatt jó éjszakát kívánok neki, de remélhetőleg nem érzékelte.
Nem kell tudnia, hogy kérése miatt borzasztó pipa vagyok. Teszem azt hozzá, jogosan. Az egész éjjelem arra fog elmenni, hogy leszedjem a díszeket, és elpakoljam az asztalok, amíg a konyhai dolgozók elmosogatnak.
Hát hol lesz így elég időm a szépítő alvásomra?!
***
Reggel elég morcosan nyitok ajtót annak a kövér, öltönyös alaknak, aki az ajtó püfölésével ébresztett fel pár óra alvásomból, majd közlöm vele, Leonald még nem tudja őt fogadni.
Nem tetszik nekem az érkezett.
A tekintete nagyon komor, pedig bennem nem találhat kivetnivalót. Az összes ruhám átváltoztattam tisztává, amikor feltápászkodtam a kanapéról.
- Ne szórakozzon velem! Jelentse be neki, hogy én, Charles Von Gray megérkeztem, és tárgyalni akarok vele. Nekem azonnal beszélnem kell azzal a senkiházival. – a fene vigye el… Még csak 8 óra van… Leonald kitekeri a nyakam, ha ez a zsíros hajú ürge felordítja.
- Meglátom, mit tehetek önért. – sóhajtom végül, aztán a szalonba vezetem, és frissítőt hozatok neki.
Igazából nem tudom, szabadott volna ezt tennem, ahogy azt se, mit kellett volna, ha nem ezt. Arra semmi információk nem kaptam, hogy mi legyen, ha vendég érkezik.
- Reggelt uram… - lépek be tétován az oroszlán barlangjába, jó reggelt nem is merek köszönni jelenleg neki. Miért? Mert nem az Leonald számára sem.
Az ágyán ül, és egyik kezével a halántékát masszírozza. Gondolom ő is az ajtódörömbölésre ébredt, ha nem az érkezett nyomorék rikácsolására.
- Izé… Vendége érkezett… - szólalok meg ismét tétován, halálos pillantással néz rám, aztán jelenti ki hallotta. Ami… Azt jelenti, hogy nekem tényleg végem…
|
| Laurent | 2012. 10. 20. 15:23:54 | #23812 |
Karakter: Leonald Geraldini
Megjegyzés: ~yoshizawa~ Komornyikomnak
Leo:
Reggel már úgy kelek, hogy az agyam dugig van az elintézendők listájával. Fáradt mozdulattal csengetek, megvárva, míg a komornyik belép, köszön. És persze nem lép azonnal, hogy a ruhám nyújtsa. Á, dehogy. Megint lazsál, és tapsra vár tán. Végül a ruhám megkapom, és fel is öltözhetek, majd készülődés közben a mai napon járnak a gondolataim.
- Az esti fogadásnak tökéletesnek kell lennie, egy véletlen hibát sem akarok a személyzet tagjaitól.
Hangom semmi sem lágyítja, elvégre nem azért fizetem, hogy lógassa a lábát. Ígyis mindent külön kell neki elmondani, mert különben nem nagyon csinálja meg. Néha ráadásul úgy tűnik, hogy ott van, ahol nem kellene, ennélfogva idegesítő jelenléte nem kívánatossá válik, de hát honnan tudhatná ez a fiatal alak, hogy mit is kéne csinálni, nemde? Mégis eldöntöttem, hogyha egy hónap alatt nem szedi össze magát, akkor új dolgozóerő után fogok nézni. Olykor tűrhetetlen, hogy az irányítása alatt mi minden történik!
-Igen uram. - hangja halk, én pedig élvezem a két szó adta elégedettséget.
-A reggelit itt fogyasztom a szobában. – ha még nem jött rá, hogy neki kell kérdeznie, amint belép az ajtón, és nekem kell ezt mondani, bosszússá tesz. – Utána pedig be kell vinned a városba pár dologért.
-Igen Uram. Rögtön hozom.
Minő felesleges csevegés a részéről. Nem érdekel, hogy mit mond, mert a rögtön az úgysem az azonnal. Mire ideér a reggelimmel, én már teljesen elkészültem, és a napi híreket böngészve nyammogok. Miért nem képesek valami bundáskenyeret vagy palacsintát tálalni reggelire, kész rejtély. Étvágytalanul kelek fel, sétálva a kocsihoz, hogy a városban lehessek mihamarabb.
Persze egész úton biztosan szándékosan kereste a legmélyebb gödröket. Komolyan mondom, eddig akárki hajtott, mindig inkább ringatózó volt az út, mint zötyögős. És nem kifogás, hogy a múlt heti eső ennyire tönkretette az utat. Csináltassa meg! Hát mindent nekem kell intézni? Sóhajtva dörgölöm az orrnyergem, mikor kiszállok, és bár spórolok a szavakkal, azért nem kímélem ezt a nyikhaj alakot. Komolyan mondom, a látvány az egyetlen, amiért megéri őt tartani lassan. Bár finom teát készít. Az utat nem azért teszem meg kocsival, hogy gyorsabb legyen, hanem mert a hintóból a kilátás messze az egyik legjobb, és persze szeretek utazni. Ha sokáig tart, hát legalább addig sem kell semmit csinálni. De ez az alak reménytelen.
-Menjünk. - szólalok meg, amikor látom, hogy úgysem figyel rám, csak konokul összeszorítja a száját.
És amikor megbotlok, egy nagy lélegzetvételnyi időre meg kell állnom, mielőtt itt képelem fel ezt a kétballábas alakot. Inkább szó nélkül hagyom és úgy vonulok be a hivatalba, leadva pár papírt és aláírva néhány másikat, találkozókat szervezek ma estére, ha más kellemes, legyen hasznos is. Aztán vissza a kocsiba, át a postáig, magam adok fel pár fontos levelet, és néhány sürgönyt. Majd dolgom végeztével visszaülök a kocsiba, és egy étteremig vitetem magam, ahol szakácsokat kérek el az estélyre, és persze némi ebédet dobok magamba. Kora délután érek vissza hát a kastélyba, és a könyvtárba vetem magam, az előkészületeket a személyzetre hagyva.
~*~
A délutáni teám felszolgálása után felkelek, hogy megnézzem a báltermet, hogy állnak a készülődések. Már-már döbbenten állok az ajtóban, amikor hatalmas felfordulásba csöppenek, amit nem átallnak ,,készülődés”-nek nevezni.
-Hol a komornyik? - szólalok meg hangosabban, lévén nem látom itt a karcsú alakot, amíg elém nem siet.
-Igen, uram? - hangja túl nyugodt, azt hiszem épp a pokolba kíván.
-Ennek a zsongásnak azonnal véget kell vetni. Még fél órája van, aztán szóljon, hogy elkészültek és jöhetek le fogadni a vendégeket. Szóljon Mártának, hogy jöjjön segíteni a készülődésben.
Sóhajtok lemondóan neki, lenéző pillantást vetek a teremre, majd távozok. Nem várom meg a válaszát, elsötétülő tekintetéből ítélve úgyis várnom kéne rá.
Mogorván csörtetek a szobámba, onnan a fürdőbe, ahol negyed órás ázás után lecsutakolom magam, és amíg a cseléd a hajam szárítgatja, én a mandzsetta gombjaim igazítom meg sorban. Hajam kivételesen egy sötét szalaggal fogom össze a tarkómon, hófehér ingre egy bordó zakót öltöttem, bordó nadrágot hozzá, és nyakamba kendőt. Ujjaimon a rangom jelzendő gyűrűk, zakóm alatti mellényem zsebében másodperc pontos zsebóra. Elégedetten fújok magamra egy kis parfümöt, majd az ajtó felé fordulok. Hol lehet ez a fiú? Dobolok pár percig a komódon, majd magam indulok le az előcsarnokba, hogy előteremtsem azt a semmirekellő alakot, és megjegyzéseket fűzzek személyéhez. Ám még az előtt rámtalál, és szó nélkül vezet a bálterembe. Tekintetem minden apróságot számba vesz, és nem mulasztok el hosszú pillantást vetni a gyűrött terítősarokra, vagy az asszimmetrikus tálalásra.
-Ez valami új divat? - intek kezemmel a fentebb említettek felé, ő pedig bólint.
-Igen, uram. - hangja várakozásteljes, hát a véleményem meg is kapja.
-Nem kenyerem a nagyzolás, vagy a kérkedés. - mozdulatlanul áll előttem, várva a folytatást, én meg az órámra pillantva sóhajtok. - Ha legközelebb anélkül változtat a szokásokon, hogy megkérdezne erről egy illetékest, az előtt az ajtó előtt találja magát, hogy kimondhatná, ,,DE!”. Világos voltam?
-Igen, uram. - haja elrejti előle arcát, és amíg máskor nem igen foglalkoztam vele, most kesztyűs ujjam kíméletlenül fogja meg állát és keményen megszorítva fordítom magam felé.
-Engem nem elkápráztatni kell, hanem szolgálni. Ha nem tetszik, magánál hatékonyabb komornyikot bármikor találhatok. - elfordulva igazítom meg a hajam – Lehet azok szó nélkül is tudják, mi a dolguk.
Egy lenéző pillantást vetek rá a szemem sarkából, majd kilépek az előcsarnokba, hogy az érkező vendégeket külön-külön fogadjam, néhány sablont elsütök, és amikor már vannak annyian a teremben hogy ne tűnjön fel hiányunk, pár embert félrehívok a kis szalonba egy megbeszélésre. Mikor csöngetek, a komornyik siet be, tálcával, rajta rágcsálnivalóval és némi teával. Felvont szemöldökkel nézek rá, hogy ugyan vajon mikor jött rá, hogy mi a tennivalója... biccentek, jóváhagyón és elengedve őt a szobából, visszafordulok az üzletfelekhez.
~*~
Hamar végzek minden hivatalos üggyel, amit el akartam intézni, így a hátam mögött összekulcsolt kezekkel sétálok a nagy terembe, és amíg bájcsevegek, elégedettség tölt el, hogy időközben a fura hajtogatású szalvéták eltűntek, a hivalkodó kristály helyén porcelán tálakon várnak a frissítők, valamint az abroszok is ránc nélkül vannak feltéve. Egy arra járó pincértől kérek egy pohár vörösbort, majd annak társaságában kissé félrevonulva, az ablakbemélyedésbe bújok. Nem vagyok oda a nagy tömegért, ezek a bálfélék is csak arra jók, hogy ne legyenek szóbeszédek a remeteségem miatt. Irritáló. Idegesítő. Félig teli poharam csuklómozdulattal teszem le a párkányra, majd egy oldalsó ajtón át a kertbe szökök. Sokkal nyugodtabb ez a kinti hangulat. Talán ilyen nagyszabású alkalmak helyett rögtönzött teadélutánokat tarthatnék. Rövidebbek, és nem kell mindenkit meghívnom. Habár nem is tudok megszökni róluk. Elgondolkodtató.
|
| yoshizawa | 2012. 10. 07. 21:09:11 | #23673 |
Karakter: Niiya Okonogi
Megjegyzés: (Leonaldnak)
Éles csengőszó szakítja félbe szép álmom, ezért nyújtózva kelek fel arról a kanapéról, ahova megérkezésem után ledőltem aludni.
Aztán… Amint rendbe szedem a ruháim el is indulok jelenlegi uram felé.
A tökéletességre, és a pontosságra adok még akkor is, ha jelenlegi munkaadóm valami vén fószer lehet az alapján, ahogy a ház be lett rendezve.
Mindegy…
Panaszkodni nem panaszkodhatok ez miatt senkinek se. Elvégre… Az én hibámból történt, hogy nem egy olyan fiatal kis uracskához kerültem, akinek kiszolgáltathatom magam. Bizonyítani akartam azon a komornyikversenyen másoknak is, hogy nálam nincs jobb…
De… Öröm az ürömben, hogy messze vertem a többi jelentkezőt az összes feladatban, amiket egy ősöreg csontkollekció osztott ki nekünk.
Ugyan már… Anélkül vinni teát, hogy kilötyögtetem? Vagy épp észrevétlennek maradni hosszú órákon át, hogy ne zavarjam azt, akinek dolgozom?
Ezek egyszerűek egy olyannak, aki golyók elől szokott senkiháziak kimenekíteni.
***
Nagy az épület, de hamar megtalálom a könyvtárat. Ide kell jönnöm legtöbbször, ha csengetnek, ezt még az a vénség, aki tesztelt elmondta akkor, amikor aláíratta velem a szükséges papírok.
Igen…
A kandalló előtti fotelban minden bizonnyal az új tulajom ül.
- Hívatott? – szólítom meg, kíváncsivá tesz az arca, amikor széles vállait, és hosszú hófehér tincseit meglátom. Erősnek, és izmosnak tűnik… Ruhái stílusa is tetszik.
- Baj van a hallásával, fiatalember? – néz rám egy fél pillanatig, így van alkalmam megcsodálni ezüstszín szemeit, valamint vonásait is, melyeket a nemesség többsége megirigyelhetne.
Ráadásul… Egész jelleméből árad a méltóságteljes nyugalom is.
- Ha belép, az ,,Uram" szót ejti ki először. – tér vissza a papírjai tanulmányozásához - Ha csöngetek, akkor egyértelműen hívtam valakit. Remélem, nem okoz nehézséget ennek megjegyzése.
- Nem, uram. – hmm… Rideg…
- Fent ebédelek. – szólal meg néhány perc után ismét - Mondja meg Annának, hogy ha én nem eszek egy nap húst, akkor másnak se süssön, saját pénzből se. Idáig érzem a szagát és fáj a fejem a tömény ételszagtól. Ez nem fogadó. A kertész meg kezdjen valamit a fonnyadó bokorral. És szóljon Agnesnak, hogy a kádam megint csúszós volt. Megmondtam, hogy ne viasszal pucolja. – pedig először még tetszett a hidegsége…
Most már inkább unalmasnak találom. Zsémbes ez a fószer egy kicsit… Egyben dühítő is… Miért fontosabbak azok a papírok neki nálam?!
- Ennyi. – néz rám ismét, próbálom nem dühösen válaszolni neki, hogy igen uram, az ajtó becsukásához is összeszedem az összes önuralmam.
Nem készíthet ki. És… Ha nem vak, akkor egy idő után úgyis meg is fogom szerezni magamnak.
***
- Jó reggelt uram... – lépek be hozzá, amikor csenget.
Már harmadik napja dolgozok nála, és próbálok mindent megtenni azért, hogy végre emberszámba vegyen, de úgy érzem, hogy minél jobban teperek a kegyeiért, annál jobban néz rajtam át.
Sőt… Néha teljesen alaptalanul szúr le.
Amiatt is engem okolt, hogy a szakácsnő a parancsa ellenére húst sütött. Szerinte idióta vagyok, és elfelejtettem átadni neki az üzenetét.
Pedig… Csak az a nő dilinyós, és süket. A parancsát megkapta kétszer is, ha nem háromszor.
Viszont semmiképp sem lehettem egész nap a sarkában, mert akkor meg a többi rám bízott feladattal nem haladtam volna semmit, és azért kaptam volna a fejemre.
Vissza most se szól a köszöntésemre, viszont nyújtózása utáni felülésével egy időben szúrós pillantást küld irányomba, amivel jelzi, hogy kéri vasalt felsőjét, úgyhogy próbálom még mindig semleges arccal elé vinni, és rá teríteni.
Utóbbi nagyon nehéz, legszívesebben a nyakára tekerném, és addig fojtogatnám vele, amíg ki nem nyög végre egy dicsérő szót. Miért esik ennyire nehezére díjazni mindazt, amit érte teszek??!! Ha bepipulok, akkor megnézheti magát…
Elvégre… Nem hinném, hogy több, mint egy ostoba halandó. Azt se hiszem, hogy nálam idősebb, vagy erősebb.
- Az esti fogadásnak tökéletesnek kell lennie, egy véletlen hibát sem akarok a személyzet tagjaitól – szólal meg ismét, szokásához képest hideg, és szigorú hangon.
Annyira már kiismertem, hogy tudjam, szavai azt jelentik, hogy mindenkiért nekem kell tartanom a hátam.
Mondjuk… A fogadás talán ezért most kárpótolni fog… Az ilyen eseményeken általában sok ember van, akik legtöbbször felpezsdítik egy kicsit az unalmas légkört.
És… Ki tudja… Pár emberrel én is eltűnhetek akkor, amikor a buli a tetőpontjára ér. Kezd lassan hiányom lenni dicséretekből, és pozitív kritikákból.
- Igen uram. – felelem csöndesen, amikor ilyeneken jár az eszem, örülök neki, hogy nem lát bele a fejembe.
- A reggelit itt fogyasztom a szobába. – jelenti ki újból parancsolós stílusban – Utána pedig be kell vinned a városba pár dologért.
Pff… Még szerencse, hogy mindig gyönyörű vagyok, és annyira nincs szükségem a szépítő alvásra...
- Igen Uram. Rögtön hozom.
Olyan az étke, mint valami madárnak. Rengeteg mindent vittem neki most is tálcán a mai újság, és a füvesvíz mellé, de fogadást is kötöttem volna rá, ha lett volna kivel, hogy csak a pirítóshoz nyúl.
Abból se evett többet pár falatnál, gyorsan be akar érni a városba, hogy még gyorsabban visszaérhessen.
***
Tessék, már megint leszid, ráadásul itt, az utcán, mindenki előtt.
Pedig egyszer sem hajtottam olyan nagyon gyorsan, hogy veszélyben lettünk volna. A tragacsa nem is bírna ki akkora tempót.
- Sajnálom uram. – sóhajtom ismét lehajtott fejjel, holott fortyog bennem a harag.
Menni most is mehetne a dolgára, nem azzal kéne az idejét vesztegetnie, hogy engem szid.
Szóvá merjem neki tenni? Vagy majd csak a következőnél? Kirúgatni mégse akarom magam. Mondjuk… Ha eltávolítana, akkor is életcélom lenne innentől legalább egyszer megfektetni őt.
- Menjünk. – fejezi be végre az osztásom, fejem alázatosan lehajtva követem. És… Eskü… Nem véletlen léptem rá köpenyére, amit az idő hidegsége miatt felvett, mint ahogy azt hajtogatom.
De… Eskü igazat mondok annyiban, hogy nem akartam, hogy botlása legyen. Azt szerettem volna, ha hasra esik…
|
| Laurent | 2012. 08. 31. 23:31:22 | #23251 |
Karakter: Leonald Geraldini
Megjegyzés: ~Yoshizawa - komornyikomnak~
Döccenve áll meg a kocsi a kastély előtt, Ben, az öreg komornyik kinyitja az ajtót, én pedig fáradtan szállok ki. Lehet, hogy a válások aszakterületeim, de igencsak megviselnek, amikor rajtam tombolják ki magukat a felek. Olyankor legszivesebben ledurrantán a fejüket, vagy vagy belenyomkodnám valami kemény és rücskös dologba a fejüket... Ah, tényleg fáradt vagyok. Orrnyergem masszítozva nyújtom csuklómozdulattal Ben felé a táskám meg a sok papírt, és bevonszolgatom magam a házikómba. Ilyenkor érzem igazán, hogy milyen öreg vagyok.
-Uram, az új komornyik ügyében... - megállok, és lassan megfordulva, fáradtan nézek az idős úr szemébe. - Majd holnap.
Imádom ezt a két szót. Ennél jobban csak az Igen, uram tud megnyugtatni. Ezek bezzeg nem rikácsolnak velem. Csend van itthon, hatalmas csend, és amint kizúgja magát a fülem, ellazulnak a megtépázott idegeim is.
Kis mosollyal biccentek neki, majd a szobámba lépve kigombolom a mellényem, két kéz segít megszabadulni tőle. ugyan így az ingemmel meg a nadrágommal. aztán elhessentem, és a fürdőbe lépve a meleg kád vízbe bújok. Jóleső sóhajjal dőlök hátra, halántékom masszítozva, és a könyökömhöz került tálcáról felemelem a kis teáscsészém, majd annak társaságában üldögélek a meleg vízben, amíg ki nem hűl, és a teám el nem fogy. aztán gyors mosdás, és kiszállva a medencényi kádból a kikészített pizsamát felhúzom. A szobában az ágy meg van vetve, így csak annyi a dolgom, hogy beledőlök. Szusszantva ölelem fejem alá a párnám, és reggelig ki se nyitom a szemem.
~*~
-Jó reggelt, uram.
Megint Ben az. Nincs szívem magamnak sem bevallani, de amióta a gyerekkori komornám meghalt, egyiket sem szívlelem annyira, hogy magam mellett tartsam. Kábé tíz évig dolgozik minden bútordarab mellettem, aztán útjára engedem, bármilyen oknál fogva. Ben már túl öreg. Túl az ötvenen megbízható, mindig ott van ahol kell, nem kukkol, és soha nem töri rám az ajtót. Fürdés közben sem zavar, észre sem veszem, mikor kerül a kádhoz a süti vagy egy kis frissítő. Mindenre gondol, csak kissé lassú. Így ha szükségem van valamire sürgősen, mágiát kell használnom, különben két lábon járva gyorsabban elintézem mint Ben.
Nyújtózva kelek fel, felsegíti rám az inget, aztán eltűnik a konyhába. Nyugisan öltözök fel, egy ing meg egy fekete nadrág, és kész is. Hajam mágiával fésülöm ki, majd lemegyek az étkezőbe.
Senkivel sem találkozok az úton, és nem zaklatnak, nem kukkolnak... Hatan vannak ennél a nagy kastélynál engem nem számlálva, és így nincs nagy találkozás, vagy sorsdöntő szerelmek. Nyugisan sétálok le reggelizni, az újságot olvasgatva közben, a teám kavargatva, majd megeszek egy pirítóst és felmegyek a könyvtárba.
Az asztalon a papírjaim kipakolva, szerencsére mágiával összekeverednek a betűk avatatlanoknak. Minden nagyobb mágusnak megvan a saját kézjele. Nos, nekem is rajta van, és senki sem nézhet bele az engedélyem nélkül. Átnézem a tárgyalásra a papírokat, majd a kopogáskor felpillantok.
-Uram, az új komornyik... - felém int egy papírral.
-Á, igen. Jöjjön.
Intek neki, mire behozza a papírt. Átveszem, de csak félredobom, úgyse fogom megnézni.
-Uram? - pislog.
-Ben. Ha maga vizsgáztatta és átment, akkor megfelel. Maga messzemenően túlteljesítette eddigi elődeit. A betűk meg úgyis csak arról szólnak, ki tud nagyobbat hazudni. Nem a szavakra vagyok kíváncsi. - közlöm ridegen. - A teljesítményre.
Elpirul a dicsérettől, tény, hogy csak akkor dicsérek, ha búcsúzkodunk, vagy valami szokatlanul jól sikerült. Azért nem dicsérek, ami a dolga. Végezze jól, hiszen erre vettem fel, nem? Intek neki, mire betolja a kis kocsit a tálcával, összeszedi a kiürült tálcákat, és új sütis meg gyümölcsös tálakat tesz a szoba különböző pontjaira.
-Ha végzett, elmehet. Arnold, a gazdaságis majd kifizeti.
Hajlongva hátrál ki a szobából, én meg fel se nézek, amikor eltűnik előlem. Egy arc, egy alak volt. Semmi több. Felkapok egy cikk almát, és beleharapok. Aztán elhúzom a szám és félretolom. Kásás... Nem szeretem a kásásat, csak a majdnem zöld, savanykás, recsegős fajtát. Kár.
Átülök a kandalló előtti fotelba, ahol a tűz már belépésemkor égett. Mindig itt vagyok, ha nem kell elmennem itthonról, így itt mindig ég a tűz. A vastag falak miatt túl hideg mindig, meg sokkal barátságosabb a szoba így.
~*~
Ebédkor unottam rázom meg a csengőt. Nesztelenül nyílik az ajtó, majd egy fiatal, igencsak friss hang szólal meg kíváncsian.
-Hívatott? - futólag rápillantok a papírjaim felett, majd lapozok.
-Baj van a hallásával, fiatalember? - hangom kimért, és a csendből ítélve nem egészen erre számított. -Ha belép, az ,,Uram" szót ejti ki először. - szögezem le - Ha csöngetek, akkor egyértelműen hívtam valakit. Remélem, nem okoz nehézséget ennek megjegyzése.
-Nem, uram.
Hosszú csend borul a könyvtárszobára, míg én az utolsó jelentést és összegzést is átolvasom, majd lecsapom a kisasztalra, és felállva elindulok az irattartó szekrényhez.
-Fent ebédelek. Mondja meg Annának, hogy ha én nem eszek egy nap húst, akkor másnak se süssön, saját pénzből se. Idáig érzem a szagát és fáj a fejem a tömény ételszagtól. Ez nem fogadó. - közben kiveszem a nekem kellő dossziét, és felütöm egy oldalon. - A kertész meg kezdjen valamit a fonnyadó bokorral. És szóljon Agnesnak, hogy a kádam megint csúszós volt. Megmondtam, hogy ne viasszal pucolja.
Csend, ami először fel se tűnik, mert régi ügyeket nézek át, de amikor sokáig semmi reakció, megállva a mozdulatban fordulok meg, vállam felett hideg pillantást küldve a fiúra. Alig lehet 20 külsőre, némi mágia is vibrál felőle, alakra karcsú, és zöld haja, fekete szeme tökéletes párosítás. Most mégsem egy különlegességet figyelek, hanem a leendő munkaerőmet.
-Ennyi. - jelentőségteljes hangsúly, úgy tűnik más helyen más szokásokhoz szokott hozzá.
-Igen, uram.
Jólesőn nyugtázom válaszát. Szeretem ezt a két szót. Tekintetem felenged, és visszafordulok a papírjaimhoz. Csukódik az ajtó, én pedig intek az íróasztalom felé. A tollam életre kelve kezd el rohangálni a papíron, mindent lejegyzetelve. Pár könyvet is leveszek a polcokról, törvényeket mazsolázok, kiskapukat keresek a férjnek, aki minden vagyont megtartanak, mert felesége mástól terhes. A könyveket ott hagyom, ahol kivettem, majd amikor nem találom amit keresek, egy intéssel pakoltatok el mindent. Később a komornyik dolga lesz, egyelőre örülök, ha azt a pár dolgot megjegyezte, amit mondtam. Fiatalság, bolodság, nem?
|
| Geneviev | 2012. 06. 18. 18:30:26 | #21582 |
Karakter: Larvius Quis
Megjegyzés: ~Makemenek
- Kit költöztessünk ki a kriptából? Meg kellene nagyobbítani, hogy mi is, meg majd ti, lányok is elférjetek. – Az emberek furcsák. Ezt már sokszor megállapítottam, de… tényleg így van. A gazdag családoknak nincs jobb szórakozásuk, mint a leendő halálukon gondolkozni, és a már békében nyugvó halottaikat bolygatni. Nem vagyok szent em… vámpír, de ez még nekem is furcsa. Az áldozataimat nem szoktam annyira megalázni, mint néha az emberek a saját halottaikat.
- Lehetne Linn néni. Idegesítő egy nőszemély volt - javasolja középkorú, grimaszoló asszony. Fölhúzott orral gondol vissza a Linn névre hallgató rokonra. A férje egyetértően bólogat, és összenézve egymásra kacsintanak, hogy de jó, megvan a hely mindkettejük számára, most már csak a lányuk és unokájuk miatt kell kiköltöztetni a kripta egy régebbi lakóját. A húszas-harmincas éveiben járó lányuk, és a tizenhat év körüli unokájuk arcán egyszerre pontosan ugyanolyan felháborodott grimasz jelenik meg. Talán ők a család erkölcsi normákkal rendelkező tagjai?
- Nem kötöztethetjük ki Linn nénit! – kiált föl a fiatal anyuka. A család már egy ideje ügyfelem, pontosabban, mióta a középkorú férfi anyja meghalt, és az asszony anyukája a halálára vár. És ez már van vagy öt éve… Rendszeresen támogatnak különböző pénzösszegekkel és a kripta karbantartása miatt sokszor találkoztunk már.
Nem mondhatnám, hogy kedvelem őket. Bár… az embereket úgy általában nem kedvelem. Sőt, úgy is mondhatnám, hogy néha egyenesen undorítanak. De van, mikor csak szórakoztatnak. Most az első eset áll fönt.
- Dehogyis nem! – kiált föl a férfi. - Az a borzalmas akcentusa és a macska mániája… borzalmas egy némber volt – jelenti ki összerázkódva. Érdekes figyelni, ahogy az emberek, ezek a gyenge és tudatlan lények mennyi mindenen tudnak problémázni. Meg azt is, hogy mennyire nem tisztelik egymást. Mi vámpírok… nem, mi sem tiszteljük a másikat, csak az erősebbet. Valaha mi is emberek voltunk, ez az oka annak, hogy ilyenek vagyunk mi is.
- Ez igaz… Akkor legyen Linn néni, aki kikerül a mellék kriptába! – egyezik bele a fiatal nő is élénk hangon. Lánya szinte leesett állal figyeli családtagjai párbeszédét, és az arcára van írva, hogy mennyire megdöbbent a rokonain.
Vajon az elkövetkezendő pár percben mikor fogom meggondolni magam, hogy a fiatal anya-lánya kettős a legerkölcsösebb? Az anya egyértelműen nem az. A lányáról ez mikor derül ki?
- Ki szavaz rá? – teszi föl a kérdést a legidősebb asszony hármójuk közül, és egyből emeli is a kezét. Rajta kívül még két kéz lendül a magasba, a harmadik tüntetően keresztbe fonódik a lány mellkasán. Hmm…
- Borzalmas egy család… - motyogja megbántódottan. Még mielőtt tovább folytatódna az értelmetlen vita arról, melyik holttest kerüljön a mellék kriptába, előredőlök eddig kényelmes ülésemben, jelezve, hogy én is itt vagyok még, és közbe kívánok szólni.
- Szóval, akkor Linn nénit költöztessük ki, értem. Más valakit esetleg? – érdeklődöm, de biztos vagyok benne, hogy most senkit. Két hét múlva lehet, de ebben a pillanatban senkit nem kell majd áttetetnem ezen a Linn nénin kívül. Ha más miatt nem, hát miattam. Kezdem unni őket, és azt ugye senki nem akarja, hogy kihozzanak a sodromból amiatt, mert untatnak, igaz?
Ezért jó a temető. Csendes, nyugodt, és sosem lehet megunni a látványt, és a halálon való merengést. Az embereket viszont… Kezdem úgy gondolni, hogy ideje lassan egy újabb évszázados alvásnak. Hátha ez idő alatt normálisabbá válnának a nyáj tagjai.
- Nem, egyelőre senki mást.
Remek. Én is így gondoltam.
---*---*---*---
A sötétség lustán hömpölyögve terült el a temető felett. Üveggel borított irodám ablakából látom, ahogy az éjszaka ismét birtokba vesz mindent, mely az övé, bebújt minden apró kis sarokba, elnyomva a hiába próbálkozó fényt. A világosság nem győzhet a sötétség felett, de fordítva sem működik, bárhogy is próbálkozunk mi, vámpírok. Átvehetjük az uralmat ideig-óráig, de a fény ismét utat tör. Engem nem érdekel, de a többiek… nekik a nappal gyengeség.
A sötétben árnyak járnak, arra várva, hogy végre teljesen elhagyja a Nap az égboltot, és mikor ez megtörténik, feltűnnek, táplálkozva az emberek félelméből és véréből. A sötétség gyermekei vagyunk. Közülünk egyesek túlélik a nappalt gond nélkül, egyesek viszont egyből porrá válnának, mint ahogy a Születésükkor meg kellett volna történnie.
Egy árny lép be a temetőt megvilágító halvány fényű lámpa körzetébe, föladván az árnyékok nyújtotta védelmet. Nekitámaszkodik a lámpaoszlopnak, és a szemembe néz, hogy fölhívja magára a figyelmem. Adrian – sugallja gondolatom az árny nevét, aki mintegy jelre, eltűnik az éjszakában és az irodámban, a hátam mögött tűnik fel újra.
- Uram, egy vadász van a nyomában. – Hangja élesen hasít az éjszaka csendjébe, megtörve a szobában uralkodó törékeny nyugalmat. Ohh…
- Egy… vadász? – ízlelgetem a szót, mintha egy testes burgundi vörösbor, vagy még inkább egy különlegesen ízletes vér volna. Vadász… Milyen érdekes. Eddig még csak egyetlen egyszer támadt rám egy, még jó pár évtizeddel ezelőtt. Azóta, hogy fiatal kis újszülöttként, fékezhetetlenül széttéptem, majd egy kis díszdobozban egy orchideával elküldtem nekik, példát statuálva ezzel a próbálkozni vágyó vadászoknak, senki nem próbálkozott.
- Igen, Uram. Egy különösen ügyes vadász, aki eddig még egyszer sem hibázott. Ez a vadász nem olyan vallási fanatikus idióta, mint a többi, hanem hidegvérű. Úgy is mondhatnám, hogy kíméletlen. – Ez érdekesen hangzik. Kíméletlen és erős? Jól van, hagyom próbálkozni, majd aztán, ha nagyon unalmasak lesznek a próbálkozásai, hagyom elintézni. Esetleg, ha érdekes lesz majd, akkor foglalkozom én vele, de persze nem hinném, hogy emberként olyan erős lenne, hogy nekem kelljen a kezembe venni a történéseket.
- Jöjjön csak. Hmm… mi is mondtál, hogy hívják? – kérdezem mellékesen. Nem hinném, hogyha egyből itt próbálkozna, akkor a saját nevével jelentkezne be, de érdekel a neve. Az én koromban, Atyám birodalmában nagy jelentőséget tulajdonítottak a neveknek. Ha valaki tudta az igazi nevét az embernek, akkor uralommal bírhatott azon személy felett. Mára, ebben a világban ez már elavulttá vált, de néhányan még mindig hiszünk benne.
- Aaron Ward.
- Aaron Ward – ismétlem mega nevet. Aaron, azaz tisztánlátó és Ward, tehát őr… Érdekes és szép. Kíváncsi leszek, hogy a külseje is ilyen szép-e és izgalmas-e, mint a neve. - Az óvintézkedéseket tegyétek meg, de én akarom őt elkapni, és én fogok vele foglalkozni. – Máshogy döntök végül. Egy vadász azért, legyen bármilyen gyenge is, mindig érdekes változatosság. Csak innen ki ne kelljen mozdulnom miatta…
---*---*---*---
- Mr. Quis, szólt, hogy figyelmeztessem, hogy ma öt órára bejelentkezett Önhöz egy ügyfél – tipeg föl a titkárnőm, fölébresztve napközbeni szunyókálásomból. A klisékkel szemben, én egy teljesen átlagos, hétköznapi hálószobában alszom, egy fekete franciaágyon. A hidrogéntől szinte fehér hajú fiatal lány, akit a fene tudja, hogy mi vett rá arra, hogy egy temetkezési vállalkozó titkárnője legyen, elpirulva mér végig. Nem is értem, miért, hiszen többször volt már, hogy halálomból ébresztett föl, és láthatott teljesen meztelenül… Mint például most is.
- Köszönöm, Meredith. – Hangom kicsit karcos, még nem volt meg a reggelim. Tegnap nem ettem semmit…
A titkárnőm pirulva eltipeg magas sarkúján, magamra hagyva a hálószobámban. A temetőre néző ablak teljesen le van függönyözve, és redőnyözve, hogy a Nap ne zavarhassa halálomat, de mivel már ébren vagyok, oldalra nyúlok z éjjeli szekrényemhez és benyomok egy gombot. Halk zümmögéssel fölhúzódik a redőny, és a függöny is széthúzódik. Ahh, micsoda látvány… Nyugodt és csendes, olyan, amilyen a város soha nem lesz. Ezért szeretek a temető mellett lenni.
Éhes vagyok. Szemfogaim kipattannak, ajkaimat karcolják. Ennem kéne, hogy ne támadjak rá az ügyfelemre. – Matt! – zendül föl hangom, és mint a víz, úgy terül el a szobában, hívogatva édes kis ölebemet és reggelimet.
- Igen, gazdám? – jelenik meg pár pillanat múlva a fiú, félmeztelenül. Aranyszín haja megcsillan a fényben, hófehér bőre kellemesen feszül izmain. Helyes fiú, már pár hónapja velem van, de ez most nem érdekel. A vérén kívül semmi sem érdekel most.
- Gyere közelebb. – Néma utasításomra kecses járásával idejön hozzám, és ölembe veti magát. Tudja, hogy mi a teendője, így nyakáról elhúzza a haját, helyet adva arcomnak. Mélyen belélegzem vérének illatát, majd elveszítve kontrollomat, fogaimmal beleharapok nyakába. Ahh, igen! Vérének fémes-édes íze betölti számat, éltető energiával töltve fel testemet.
Pár nagyobb korty után visszaveszem az irányítást tetteim fölött, és visszahúzom fogaim. Nem akarom megölni. Túl finom a vére, és túlságosan unalmas minden másnap újabb és újabb engedelmes vérbankot találni ahhoz, hogy minden egyes áldozatomat megöljem. Általában három hónapig tartom magamnál őket, addig, amíg nyugodtan táplálkozhatok belőlük a vérszegénység kockázata nélkül, aztán eldobom őket.
Pontosítva: adok nekik pénzt, és a velem eltöltött időt kitörölve fejükből, engedem élni az életüket. Egyedül a vérállatok bírják ki huzamosabb ideig a kétnaponta etetésemet, nekik nem is törlöm ki az emléküket. Mattnek sem fogom, ő is vérállat.
- Gazdám, öt óra van – figyelmeztet a fiú is az időre, és kiszáll az ölemből, hogy én fel tudjak állni, ő meg bele fekszik az ágyamba. Egy kéjes pillantást vetek rá, hogy az ügyfél után készülhet arra, hogy meg fog lovagolni, addig készítse fel magát, és fölöltözködöm.
Fekete ruházatom kellően gyászos hangulatot és eleganciát sugároz egy temetkezési vállalkozónak, mint amilyen én vagyok. Immár fölöltözve sétálok le a lakásomat és a cégemet elválasztó kis csigalépcsőn, és egyből szembe találom magam egy finom falattal. Szőke haja még Matténél is jobban hasonlít a folyékony aranyra, zöld szemei macskásan világítanak szeméből. Vanília illata betölti az egész szobát, vérének édes illata szinte csábít, hogy vessem rá magam, tépjem fel ütőerét, és szívjam ki belőle ezt a finom nedűt.
De nem teszem.
Inkább alaposan megszemlélem külsejét. Bőrnadrágja mindent alaposan kihangsúlyoz, formás combjait éppúgy, mint ölét. Öve töltényeket mintáz, vajon ért is hozzájuk? Fekete inge drága selyemből van, mellkasánál látszik alabástrom bőre, és vékony nyakláncai. Tetszetős. Felettébb tetszetős.
- Jó napot – lép közel hozzám egy széles mosollyal. Nem feltétlenül látszik rajta, hogy csak megjátszott, de a szemei elárulják. Egyetlen apró nevetőránca sem mozdul. Ezt felfoghatom úgy, hogy hazudik, bármit is akar, de úgy is, hogy meghalt egy közeli ismerőse, és ezért nem mosolyog. Majd kiderül, melyik is van nála. – A nevem Wade O’Brien – Wade O’Brien. Értem. Kezet nyújt, és azt elfogadva én is bemutatkozom.
- Miben segíthetek? – érdeklődök. Vérének illata elbódít, olyan, akár az édes méz, a vanília és az istenek nektárjának keveredése lenne. Sosem éreztem még ennyire finom illatot!
- Én… – kezdi, de elszomorodva megakad. Arckifejezésén látszódik a szomorúság, de kis hamisságot érzek benne valamiért. Lehetséges, hogy évszázadok után most jött rám a paranoia, és most élem ezen korszakom, de valamiért nem bízom ebben a fiúban. Túl finom illatú a vére. Túl csábító. A túl csábító dolgok pedig, mint megtanultam, mindig veszélyesek. – Az egyik közeli barátom… A napokban halt meg. Szeretném megszervezni a temetését – néz rám nagy, ártatlan szemekkel. Mintha egy macska tekintetébe mélyednék, annyira lehetetlenül zöld, kihívó és hamis. A macskák szoktak így nézni olyankor, mikor el akarnak érni valamit. Nem szeretem ezt a tekintetet, a kutyák hűséges pillantását sokkal jobban kedvelem.
Nos, talán meg is van, hogy mit fogok tenni. Természetesen, jó üzletemberként az üzlettel fogok foglalkozni, és megpróbálom kideríteni, hogy mit titkol, mit akar valójában. Vannak ilyen emberek, akik másféle szívességet is akarnak, nem csak a temetési dolgaik elintézését, talán ő is egy közülük.
Bár valahogyan nem hinném, hogy ő is egy olyan szekta tagja lenne, aki vámpírnak öltözne be, csirkét áldozna a Sátánnak, és teliholdkor a temetőben flangálna, csak azért, mert az olyan jó móka… Szóval nagy valószínűség szerint ő nem egy temető látogatási éjjelt akar megszervezni magának és a társainak.
- Ez esetben, kérem, kövessen – intek neki jó üzletemberként. Az irodámba vezetem, ami most az ablakot takaró vastag, sötét viktoriánus stílusú függönyök miatt sejtelmes fénybe borul, mert egyetlen világítást a bal oldali falon levő, tűzpiros üveges szekrényen átsütő lámpafény biztosít. Hát igen, szeretem az extravagáns dolgokat…
Egy gombnyomásra viszont elhúzódnak a függönyök, és a lámpa lekapcsolódik. Így mindjárt más lesz az egész szoba hangulata, sokkal professzionálisabb, sokkal hidegebb. Unalmas. - Foglaljon helyet – szólítom föl, és az íróasztalommal szemben elhelyezkedő, kényelmes fotelre mutatok, miközben én is leülök. Kényelmesen elterpeszkedek, és hátra dőlve pihenek kicsit. Túlságosan fárasztó volt lejönni a lépcsőn… Na jó, nem, de akkor is! Szeretem ezt a fotelt, még jó pár évszázaddal ez előttről való. A fiú, Wade, szintén leteszi magát a fotelbe, belőlem meg előtör az udvarias temetkezési vállalkozó: - Esetleg kér valami innivalót? – Hogy én hogy utálok udvariaskodni. Ezért sem szoktam elmenni azokra az ostoba és unalmas bálokra, melyeket az itteni királyi vámpír család szokott adni. Túlzottan megterhelő…
Temetkezési vállalkozónak lenni ezért is jó: bár az elhunytak rokonaival néha nehéz, de legalább a halottakkal nem kell udvariaskodni, ők azt csinálják, amit mondunk nekik – vagy amit művelünk velük, attól függően, hogy éppen át kell-e öltöztetni valamelyiket, vagy csak el kell égetni a testet.
- Nem, köszönöm – válaszolja. Remek, jó fiú.
- Akkor gondolom, térjünk a tárgyra. Milyen temetést szeretne? – érdeklődök. Mellkasom előtt összekulcsolom a kezemet, és kíváncsian várom, hogy ő melyik típusba tartozik. Abba, amelyik mindennek utánanézett, és határozott elképzelései vannak, vagy pedig csak idejött, hogy nem csak szervezzem, hanem tervezzem is meg.
- Még… igazából nem… nem döntöttem el – mondja határozottlanul, elhúzott szájjal. Tehát a második típus.
- Értem – jegyzem meg, és előredőlve, az asztalfiókomban tárolt papírok közt kezdek el keresgetni egy űrlapot. Pár pillanatnyi keresgélés után meg is találom. Egy teljesen üres, kitöltetlent előveszek, és ráteszem az előkészített alátétre, majd magamhoz veszek egy fogó tollat. – Akkor most kérdéseket teszek föl, először a temetés jellegéről, majd az elhunytról, illetve Önről, Ön pedig válaszoljon rájuk, az úgy rendben van?
- Igen. – Hangja határozott, rendben van. Akkor álljunk is neki az űrlap kitöltésének!
- Nos, nagy, vagy kisebb temetést szeretne? – érdeklődöm meg az első kérdést. A lapra sem pillantok, mert tudom a kérdéseket, csak azért vannak rajta azon, hogy tudjam, melyik válasz melyikhez tartozik. Mintha amúgy nem tudnám…
Pillantásommal szinte lyukat vágok a fiúba, de muszáj figyelnem őt. Valami nem stimmel vele, csak nem tudok rájönni, hogy mi az. Ami biztos, az az, hogy nem a feltűnő szépsége nem tetszik, mert az kifejezetten kedvemre való. Nem, inkább a kisugárzása, és vérének mennyei illata. Nemzőm nagyon jól megtanított rá, hogy ami túlzottan csábító, az sosem jó dolog. Vagy legalábbis nem feltétlenül jó dolog. Mert mondjuk vámpírnak lenni jó, de kissé unalmas. Bár az lehet, a lustaságom miatt van, de az is lehet, hogy fordítva van – azért lettem lusta, mert unalmas a létem.
De elkalandoztam.
- Kicsit – vágja rá egyből. – Nem volt családja, csak pár… barát… lenne ott.
Akkor kicsi, ikszelem be a megfelelő rublikát. A következő kérdés: - Az elhunytnak volt valami külön kérése a temetésével kapcsolatban? Például hogy azt szeretné, hogy csak elbúcsúzzanak tőle, vagy meggyászolják, esetleg hogy koporsóba, vagy urnába akarta, hogy eltemessék? – Érthetőbben: koporsóba kell tenni, és megkérni rá, hogy öltözzön föl szépen, mert a barátai meg akarják őt siratni, vagy csak be kell tenni a tűzbe, és el kell őt hamvasztani. Csak mondjuk egy ilyen kérdést nem illene föltenni, mert a végén még be kellene zárni a vállalkozásom. Azt pedig nem akarom.
- Nem… - csuklik meg a hangja, majd megrázva a fejét, folytatja. - nem beszéltünk róla. Végrendeletet pedig nem írt.
Jól van, értem én, de nekem nem az kell, hogy miről nem beszélgettek, hanem az, hogy hogyan készüljek, urnával vagy koporsóval. - És Ön mit gondol, mit szeretett volna? – Hangom kellemes, egy szemernyit sem szűrődik át rajta a türelmetlenségem. Önuralom és gyakorlás ennek a titka.
- Szerintem azt szerette volna, hogy elbúcsúzzunk tőle, és koporsóba zárjuk, de… az állapota… - hagyja félbe a mondatot. Arcán látszik a szomorúság, de az is, hogy biztosan nem fog sírni. Vajon ennyire jó színész, vagy csak én kerültem a paranoiás korszakomba? Inkább legyen az előbbi, mert az utóbbival nem tudnék mit kezdeni. Túl fárasztó lenne mindig azon gondolkozni, ki akar engem megtámadni. Láttam már jó pár öreget, akin eluralkodott a paranoia, na, olyan biztosan nem akarok lenni. Szóval remélem, van valami hátsó szándéka.
Visszatérve a munkához, talán jó lenne először megtudni, hogy hogyan is halt meg az a valaki, akit eltemetni szándékozik, ha az állapota valószínűleg nem engedi meg a koporsót?
- Elnézést az indiszkrét kérdést, de hogyan halt meg?
Wade arcára sötét árny húzódik, elszomorodik. - Elütötte egy autó – szorítja ökölbe a kezeit, de mintha észre sem venném, továbbra is ugyanolyan hangon folytatom a kérdezősködést. Hozzám úgysem részvétért járnak az emberek.
- Értem. Tehát inkább urna?
- Igen – feleli. Rendben, az a könnyebb. Akkor nem kell fölébresztenem a hulla agyának azon részét, ami a testrészei mozgatásáért volt felelős. Mert ugye minek fölfogadni valakit, vagy minek hozzáérni a hullához, ha meg tudom azt oldani, hogy a holttest saját maga fölöltözzön, és kicsinosodjon, nem igaz?
- Az urna miből legyen? – Kérdés közben leteszem a kezemben tartott dolgokat és a fiókos szekrényemhez sétálok. Itt kell lennie valahol a mappának, hogy milyen stílusú urnáink vannak…
- Fából, és fémből, ha lehet – feleli. Akkor a két anyagból készült urnák képeit kell keresnem. Az urnás mappát meg is találom, már csak az almappáit kell megtalálnom. Áh, lehetséges, hogy el kellene kezdenem modernizálódnom, és számítógépet használnom ilyenkor?
- Bármi lehetséges… - hagyom félbe a mondatot, hiszen így is tudni lehet, mit akartam ebből kihozni. „…ha valaki meg tudja fizetni.”
- Akkor abból szeretném. Barna színben – pontosít. Áh, meg is vannak! Barna színű fa, itt is van!
- Matt vagy fényes legyen inkább? – kérdezem közben, hogy ne azt a kemény öt oldalt kelljen megmutatnom, hanem elég legyen csak a fele.
- Fényes.
- Akkor kérem, válasszon ezek közül – teszek elé három lapot, mindegyiken három-három kép van az urnákról. Mindegyik más-más stílusú, Wade az egyik legszebbet választja, hogy azt kéri. Na jó, még nem kérte, de biztos vagyok benne, hogy ezt akarja majd. Négyszögletű, kissé modern stílusú, lekerekített, mégis szögletes formákkal. Jó választás, jó ízlés.
- Ezt kérem – mutatja. Na ugye.
- Remek választás – bólintok elismerően. – Ez a legújabb modellünk – jegyzem meg, miközben leírom a típusszámot a papírra. Fél szemmel észreveszem, hogy a farkaskám a tejüveges ajtó mögött hallgatózik. Szokott ilyet tenni, mikor fiatal, vagy legalábbis helyes férfival van megbeszélésem. Nem teszek ellene semmit, mulattató a féltékenysége, bár néha kissé fárasztó. Ő is tudja, én is tudom, hogy nem sokáig maradunk már együtt. Ezért nem is értem a féltékenységét, de ő baja, ha túlságosan belém bonyolódott…
Na, mindegy, most a munka az első.
- A virágok milyenek legyenek? – Ez fontos. Vannak, akik nagyzolási hóbortban szenvedve az összes fellelhető virágcsokrot be akarják hozni a temetésre, hogy mindenki lássa, mennyire szerették az elhunytat, de szokott a másik véglet is lenni, mikor mindenki egyfajta, egy szál virágot hoz, és nincs semmi más. Mindegyik olyan… unalmas, borzalmas és gusztustalan. Olyan emberi…
- Nem tudom. Ezt Önre bízom. – Jó válasz. Szép temetés lesz, hiszen én szervezem. Remélem, tényleg lesz temetés, nem csak átvágás, ahogyan a paranoiám hiszi, mert nem szívesen fáradoznék annyit egy ál-temetésért. Ahhoz én túl lusta vagyok.
- Rendben. Fénykép lesz?
- Fénykép? – kérdez vissza csodálkozva Wade. Szívverése enyhén fölgyorsul, de igazából csak annyira, hogyha nem erősödne föl az édes illata, észre sem venném. Nem kezdek el gondolkozni, miért. Egyszer úgyis minden kiderül. A gondolkozás meg túlságosan megerőltető olyankor, mikor nem áll a vámpír rendelkezésére elegendő információ.
- Tudja, a megemlékezésre a gyászolók szoktak hozni az elhunytról fényképet – magyarázom. Arcán látni a meglepődését, meg azt, hogy ilyesmi eszébe sem jutott.
A kis farkaskám egyre türelmetlenebbül toporog az ajtó előtt. Igazán tudhatná már, hogy egy-egy megbeszélés sokáig eltarthat. Majd meg kell neki tanítani, hiszen a türelem nem a legjobb tulajdonsága, úgy tűnik.
- Oh… Ezt nem tudtam. Tudja, még sosem voltam temetésen.
- Megértem, Uram. Akkor ezen még gondolkozzon, kérem – mondom, és a lapra pillantok. Mindjárt készen vagyunk a temetéssel, a személyes kérdések már csak pár percet vesznek igénybe, aztán majd behívom a farkaskámat egy kis… játékra… - Már csak két kérdés maradt hátra a temetéssel kapcsolatban: vallásos temetés lesz, vagy esetleg csak Önök mondanak majd beszédet, illetve mikorra akarja a temetést? Melyik nap, melyik órájában? – teszem föl kérdéseimet, és várom a válaszokat. Igazából teljesen mindegy, hogy akar-e papot, vagy sem, én úgysem leszek ott a temetésen. A telefont meg úgyis a titkárnőm intézi, meg mostanában a papok nem is annyira vallásosak, mint régen, szóval semmi gond nem lesz itt, ha akarna esetleg. Az viszont már más lenne, ha nekem is ott kellene lennem valamiért a temetésen. De mindegy is, ki tudja, mit hoz a jövő…
|
| makeme_real | 2011. 12. 29. 18:54:18 | #18341 |
Karakter: Aaron Ward
Megjegyzés: (Szülinaposnak)
Boldog szülinapot! <3
A fürdőből kilépve rögvest a hálószobába megyek. Gyorsan rendbe kell kapnom magam… ha minden jól megy, ma egy igencsak extrának minősülő kapást alapozhatok meg – vagy már végezhetem is el. Már régóta fenem a fogam az egyik igen hírhedtté vált vámpírra, és úgy tűnik, eljött az én időm. A sorsa utolérte a mocskos vérszívót.
Kaptam egy fülest, miszerint éppen sikerült a kiszemelt vámpírom közelébe kerülnöm. Temetkezési vállalkozó... Még röhögnék is rajta, ha nem gyűlölném ennyire a rohadt fajtájukat. Nos, egy ilyen „szakmában” dolgozó vérszopó egész biztosan nem fog csődbe menni. De a hullákról nekem sem nehéz gondoskodnom, ha kapcsolatba akarok vele lépni.
Tökéletesebb nem is lehetne.
***
Egy órával később elégedetten vetek egy utolsó pillantást magamra a tükörben. A bőrnadrág úgy tapad a lábaimra, mint egy második bőr, a hosszú szárú fekete csizma pedig csak fokozza az összhatást. Fölül egy egyszerű, de mégis nagyszerű fekete selyeming – aminek a felső három gombja természetesen nincs begombolva. A csípőmön áltöltényekkel díszített bőr öv – mindenki jót mosolyog rajta, ezzel is elősegítve, hogy tökéletesen rejtve maradjon, mennyire igaziakkal is van dolgom sokszor –, nyakamban szorosan feltekerve vékony láncok. Összeborzolom egy kicsit a hajam, és máris tökéletes a felállás. Nem árt felkelteni a mi kedves vámpírunk figyelmét.
Előveszem a viszonylag nagyméretű táskámat, és a száját szélesre szétnyitva az ágyon hagyom. A lakattal lezárt szekrényhez lépve kinyitom a biztonsági zárakat, kitárom az ajtaját, és szemügyre veszem a kínálatot. Egy új Heckler & Koch mellett döntök lőfegyver gyanánt. Ellenőrzöm a tárat, ami szerencsére tele van. A táskába helyezem a fegyvert, aztán választok még mellé néhány finomságot.
Szúró és vágó eszközök, nyugtató, kábító injekció, láncok, bilincsek, dobócsillag és -kés – sosem lehet tudni, mennyire lesz ellenálló az áldozat.
***
Minden készen áll. A fegyverek alá egy jó vastag takarót teszek, amitől nem érezhető, hogy van benne valami, aztán a rejtekzsebet bezárom – így olyan, mintha a táskának egyszerűen vastag lenne az alja. Elpakolok néhány elengedhetetlen holmit a látszathoz – mobiltelefon, lakáskulcs, pénztárca, cigi, öngyújtó, satöbbi.
Igazság szerint nem is csak a látszathoz kellenek.
Fölveszem nem sokat takaró, fekete bőrdzsekimet, vállamra kanyarítom a táskámat, aztán elhagyom a lakást.
Munkára fel… várnak a vérszívók. Vagy legalábbis egy. De az nagyon.
***
Hamar megtalálom a keresett épületet. Milyen sablonos. Egy temető mellé építették, az alsó része a vállalkozásé, a felső meg a vérszívó lakása lehet. Sőt, minden bizonnyal az... El tudom képzelni, ahogy az elvetemült fattya az ablakban ülve bámulja gyönyörködve a temetőt.
Undorító.
Akinek az egész élete abból áll, hogy ártatlan embereket gyilkol, mi örömöt lel abban, ha a már élettelen, ehetetlen – vagy inkább ihatatlan – hullákat bámulja? Sőt, még csak nem is a hullákat... Hanem a sírköveket. Elmebeteg idióta...
Lassan elindulok az iroda felé. Az egyetlen dolog, amiért nem biztos, hogy már most kinyírom a fickót, az az, hogy valószínűleg nagyon erős. A halálomba rohanni meg azért én sem akarok. Csak miután kiirtottam az összes nyomorult vérszopót. De a lényeg, hogy ezzel vigyáznom kell. Nem kispályás, nem is gyerek, de még csak fiatalnak se mondható. Egy vámpír pedig minél öregebb, annál veszélyesebb és erősebb.
Belépek a kopár helyiségbe. Hát, a látogatókat biztosan nem a berendezés fogja magával ragadni. Fehér fal, fekete, unalmas bútorok. És az egész hely bűzlik a vámpírszagtól. Még szerencse, hogy a félig vámpíroknak nincs semmilyen megkülönböztető jelzése… előbb-utóbb lelőném magam, ha ilyen szagot árasztanék. Nem bírnám ki. Na meg persze előnyös is, hiszen így a szegény kis áldozataim nincsenek tisztában azzal, hogy nehezebb dolguk lesz, mint egy egyszerű emberi halandó vámpírvadásszal. És nem fognak gyanút, amikor a közelükbe kerülök. Csak annyit éreznek, hogy kicsit mintha finomabb lenne az illatom, és ennyi. Ebből meg nem tudnak meg semmit. Ja, és az íze is finomabb... De ezt soha semelyik nyomorult nem fogja megtudni.
Én mindenkinek megnehezítem a dolgát. A vámpírok örök életét pedig lerövidítem.
Sokszor gondolkoztam már el azon, milyen lehet igazi vámpírnak lenni. Rettegni a napfénytől – bár, ha az információim nem csalnak, ez a seggfej még a napfényben is tud járkálni –, nappal aludni… és megölni másokat azért, hogy életben maradhassanak.
Vajon mit éreznek, amikor a fogaikat a húsba mélyesztve ártatlanokat gyilkolnak?
Jó, persze, nekem is szükségem van vérre, de nem olyan gyakran. És hasznomra válik a vérszívók gyilkolása… amikor vérre van szükségem, az éppen esedékes áldozatomból szerzem meg, miután már ártalmatlanná tettem. Aztán megölöm. Sokkal erősebb leszek tőle, mintha emberi véren élnék.
Nem kell sokat várnom, a gazember máris felbukkan egy a lakásból lefelé vezető csigalépcső alján. Magas és izmos – hozzám mérve majdhogynem hatalmas. Nem lesz könnyű dolgom vele, ez tény. A haja koromfekete, és nagyon hosszú, de éles látásom kiszúrja benne az elszórt, vékony, fehér csíkokat. Talpig feketébe van öltözve.
- Jó napot – lépek oda hozzá ragyogó mosollyal az arcomon. Ragyogó, de nem túl széles. A temetkezési vállalkozókhoz nem örülni jönnek az emberek. A színészi képességeim pedig tökélyre vannak fejlesztve. – A nevem Wade O’Brien – hazudom rezzenéstelen arccal, felé nyújtva a kezem.
Ki tudja, talán ő is hallotta már a nevem a vámpírvadászok között. Mindig résen kell lenni.
- Larvius Quis – viszonozza a gesztust, és figyelmesen néz, miközben kezet fogunk. A hangja valami baromi mély, akárcsak fekete szemei. – Miben segíthetek?
- Én... – színlelek egy kis zavart és elszomorodást. – Az egyik közeli barátom... A napokban halt meg. Szeretném megszervezni a temetését – pislogok fel rá nagy szemekkel.
|
|
