- Semmi baj, de ne kelts feltûnést! – mondja halkan. – Ha megtudják, hogy nem vagy ember, nagy bajba kerülhetsz. Moderáld magad, jó? – simít fejemre, amitõl némileg megnyugszom. Furcsa és új számomra, hogy egy ember érintése, nem csak megnyugtat, de jól is esik. Szinte vágyom az elismerésre, de csak tõle. – Nem haragszom, csak ne hagyd, hogy az ösztöneid irányítsanak.
- Sajnálom – suttogom halkan. – Nem akartam bajt. – tényleg nem akarok bajt, fõleg nem Ryunosuke-samanak.
- Hála égnek, senki sem látta, mi történt – sóhajt. – Ha ennyire szereted a cápát, majd hozatok neked, jó? Vannak helyek, ahol cápákat tenyésztenek étkezési célokra. Van szirti cápa is – szavaira felkapom fejem és bólintok. Annyira kedves és figyelmes velem. Nem is értem, mivel érdemeltem ki, hogy vele lehetek. Érte bármire hajlandó lennék és ami meglepõ, ez nem is bánt. Könnyedén nyugtat meg, higgadt és megfontolt hangjával, ez nekem épp elég, hogy tökéletesnek érezzem a vele töltött idõt. Elvegyülünk a tömegben és én végig szorosan Ryunosuke-sama mellett állva figyelem a társalgást. Nem szólok egy szót sem, nehogy véletlenül butaságot mondjak, mondjuk nagyon nem is tudnék hozzászólni a társalgáshoz. Arra a részre viszont felkapom tekintetem, mikor Ryunosuke-sama apjáról kérdeznek. Eszembe sem jutott, hogy beteg lehet, hisz olyan egészségesnek tûnik, szinte duzzad az élettõl, ahogyan Ryunosuke-sama is. A döbbenet persze arcomra is kiül és mikor egy pincér pezsgõvel kínál azonnal elveszem  és már innék is bele, pedig azt sem tudom, hogy ez micsoda.
- Ezzel vigyázz! – szólal meg halkan. – Ez alkohol, és könnyen a fejedbe száll. Ne igyál sokat, jó? Ha úgy érzed, szédülsz, vagy nem vagy jól, azonnal szólj, rendben? – magyarázza el türelmesen, mint mindent.
- Igenis, Ryunosuke-sama – bólintok, de valami nagyon érdekelne. – De… kérdezhetek valami személyeset? – érdeklõdöm halkan, mivel nem szeretnék olyasmit felhozni, ami miatt megharagudhatna rám, vagy elrontanám a hangulatát.
- Persze – biccent és egy csendesebb helyre visz, hogy nyugodtan tudjak kérdezni.
- Mit szeretnél? – kérdezi én pedig zavartan iszom bele a pezsgõbe. Nagyon nem ízlik így le is rakom, azt hiszem azt az alkoholt vagy mit, nem nekem találták ki.
- Én… - tétován nézek rá és még utoljára átgondolom, hogy illik e ilyesmit kérdezni, de végül csak kibököm.
- Azt szeretném tudni, miért mondta, hogy az édesapja beteg? Nem tûnik annak.
- Valóban nem tûnik annak, pedig az. Egy olyan betegségben szenved, amit az orvosok nem tudnak gyógyítani, csak enyhíthetik a tüneteket. De pár éven belül bele fog halni. Ezért is nem megy sehová, mivel a betegségének sokszor elég csúnya tünetei vannak, és nem akarja, hogy errõl mások is tudomást szerezzenek, érted? – magyarázza el komolyan. Ez nagyon elszomorít, sosem gondoltam, hogy vannak ilyen betegségek, hisz én sosem voltam még náthás sem, ráadásul Ryunosuke-sama apja olyan kedvesnek tûnik. Ez a helyzet elszomorít.
- Értem – bólintok szomorúan.
- Kár, hogy meg fog halni, kedves embernek tûnik. – suttogom halkan.
- Igen, annak – feleli sokat sejtetõen, amire most inkább nem kérdeznék rá, ez épp elég volt nekem mára.
- De ez az élet rendje. Az emberek halandóak, Opadr, a te fajtád viszont nem. Menjünk vissza, ha túl sokáig vagyunk így külön, a végén gyanút fognak – fogja meg kezem és húzni kezd, vissza a tömegbe. Valóban foglalkoztat valami, de nem az édesapja, vagyis õ is, de sokkal inkább ez a haladóság dolog. Számomra ezt is nehéz megérteni, persze nem a halált, hisz azzal sokat találkozom, de úgy alapjáraton nem értem miért öregszenek az emberek és halnak meg, mielõtt még élhetnének. Sok gazdám halt meg a szemem elõtt, de ez eddig nem érdekelt, mivel igazán örültem, hogy egy újabb zsarnoktól szabadulok meg, de Ryunosoke-sama más. Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy bármit teszek és bármennyire fogok ragaszkodni hozzá õ is meg fog halni. Igyekszem ezeket a gondolatokat elhessegetni, hisz nem egy estélyre valók, de nagyon nehezen megy. Mikor kezdtem el így ragaszkodni egy emberhez? Gondolkodom el csendben, nem is figyelve a körülöttem zajló eseményekkel. Csak követem Ryunosuke-samát ahová megy és jó szorosan, szinte hozzá simulva szívom magamba nyugtató illatát, amit egyre jobban megszeretek. Egy asztalhoz vezet, amin rengeteg teríték van és leültetve maga mellé, folytatja tovább a társalgást. Feltûnik, hogy sokan megbámulnak, de mivel Ryunosuke-sama megnyugtatott, hogy had nézzenek, hát nem is veszem magamra és csak figyelem az elénk kihozott finomságokat. Ryunosuke-sama megint elõzékeny és figyelmes, mint mindig és hozat nekem olyan étkeket, amik a kedvenceim, így felcsillan szemem, hisz már elég éhes vagyok és egy szirénnél az sosem jó.
- Ha valami nem megy, utánozz engem – mondja halkan. – Az evõeszközökkel mindig kívülrõl befelé kell haladni, nézd! – mutatja, mire én bólintok és utánozni kezdem. Ez megy, legalább így biztos nem hozok szégyent a fejére.
- Ügyes vagy – dicséretére elpirulok, akár egy homár, amit az imént vágtak a forró vízbe. Miért is próbálnám meg tagadni, hogy a dicsérete jelenti jelen pillanatban a legtöbbet amire vágyom.
- Ha valami nehéz, majd segítek. – teszi még hozzá.
- Értettem – biccentek, kedves mosollyal az arcomon. Színem lassan visszatér a normális állapotába és enni kezdek. Nagyon figyelek, minden mozdulatomra, hogy semmit se rontsak el, éppen ezért, fel sem fogom, hogy mirõl beszélnek körülöttem, bár valószínûleg, ha figyelnék sem szûrnék le semmit az üzleti társalgásból. Mindenesetre az különféle ételek íze nagyon tetszik és lelkesen tüntetek el mindent a tányéromról. Ez másoknak is feltûnik és sokan érdeklõdve figyeli étkezésem, ahelyett, hogy a sajátjukkal lennének elfoglalva. Mikor a vacsora befejezõdi, nagyot sóhajtva jelzem, hogy pocim tele van, de akkor valami furcsa izét tesznek le elé, amit végképp nem tudnék beazonosítani, pláne, hogy mivel kell enne, vagy egyáltalán meg kell e enni.
- Kanál – mondja oldalra pillantva és elveszi az egyik kisebb kanalat.
- Ezt desszertes kanállal esszük, bár van, aki villával szokta – magyarázza, de a szó jelentése elõttem rejtély, még így is.
- Figyelj, megmutatom, hogy kell úgy enni, hogy ne essen szét az egész – figyelmesen nézem, ahogy enni kezd, majd mint az imént ezt is igyekszem leutánozni. Ahogy a kanálban lévõ illatos étel nyelvemhez ér, furcsa bizsergetõ érzés fut végig gerincemen.
- Ez édes – rikkantok fel, akár egy kisgyerek, mire sokan elkuncogják magukat. Riadtan kapom fel a fejem, hisz a nevetés nálam a gúny jelzõje, amit elég gyakran kaptam meg eddig és nagyon nem szeretem.
– Rosszat mondtam? – kérdezem kétségbe esve. Attól félek, hogy ezzel szégyent hoztam Ryunosuke-samára.
- Egyáltalán nem – mosolyodik el, ami megnyugtat és visszamosolygok.
- A többieknek tetszik a gyermeki ártatlanságod. Na, egyél, látom ízlik.
- Finom, még sosem ettem ilyesmit – vallom be õszintén és neki látok falatozni a finom édességbõl. Nagyon ízlik, az állaga pedig igazán különleges, ahogy szétolvad a számban és lefolyik torkomon. Hiába vagyok tele, úgy érzem, bármennyit meg tudnék enni belõle. Hallom, hogy Ryunosuke sama beszélget valakivel, de túlságosan belefeledkezem a sütibe, így csak hangfoszlányok jutnak el hozzám és nem állnak össze értelmes mondattá. Õszintén, szólva nem is nagyon foglalkoztat, ez nem rám tartozik, legalábbis, nem gondolom. A suti úgy is túlságosan finom és mire a vacsora befejezõdik én mind az utolsó morzsáig kikanalazom. Ezután egy másik helyiségbe vonulunk át és én szépen Ryunosuke-sama mellett foglalok helyet egy hatalmas fotelben. Magához von és én édesen simulok hozzá, mint egy engedelmes kiscica. A kávéba is belekóstolok, amit kihoznak a társalgáshoz, de ez már koránt sem olyan finom, mint vacsora után kínált desszert. Elutasítóan jegyzem meg, hogy keserû és nem ízlik, ami újabb mosolyt csal a vendégek arcára. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, mivel a nagy semmit tevésben kezd feltûnni, hogyan is néznek rám a többiek, de nem szólok egy szót sem, csak Ryunosuke-sama vállára hajtom fejem, hogy minél közelebb legyek hozzá. Kezdem magam ismét kiállítási darabnak érezni és ez nagyon rossz érzés. Alig egy óra múlva Ryunosuke-sama feláll és magával von engem is.
- Mennünk kell, már nagyon késõre jár – mondja egyszerûen, aminek nagyon tudok örülni. Persze ez a többieknek nem tetszik, valószínûleg még szívesen néztek volna egy darabig.
- Opadr, gyere! Fáradt lehetsz, és holnap is sok dolgunk lesz – nyújtja kezét, amire én engedelmesen mozdulok és kezem, kezébe siklatom.
- Viszontlátásra! – biccent.
- Viszontlátásra, és köszönöm a csodás estét! – hajolok meg udvariasan és távozunk. Odakinn, látom, hogy Ryunosuke-samát valami idegesíti, de nem tudom mi lehet az és mivel attól tartok, hogy én tettem valami rosszat inkább nem is firtatom, ha komoly a gond, biztos elmondja. A kocsiba szállunk és én csendben ülve nézek ki az ablakon, belebámulva a sötétségbe. Az éjszaka zajai miatt kicsit elpilledek és fáradtan dõlök Ryunosuke-sama vállára. Még mindig érzem rajta a feszültséget és ez nem hagy nyugodni.
- Valami baj van Ryunosuke-sama? – nézek föl rá, bájosan.
- Semmi, csak, mintha követnének, vagy ilyesmi, de valószínûleg ez csak üldözési mánia. – simít arcomra, nyugtatóan, miközben az autó elindul. Nem mondanám, hogy megnyugszom, és azt sem értem mi az az üldözési mánia amirõl beszél. Nekem ez magas.
- Az mi? – nézek föl rá ismét, hogy magyarázatot kapjak, iménti kijelentésére. Szemembe néz és elmosolyodik. Tekintete Olyan megnyugtató és simogatja lelkem.
- Hagyjuk, hosszú… - suttogja sejtelmesen és kicsit közel von magához. Nem értem mire készül, de furcsa mód bízom benne, még akkor is, ha eddig nem tapasztal fényt vélek fölfedezni tekintetében. Ajkamon végighúzza ujját és fülem mellett végig simogatva arcélemen, hajamba túr hosszú ujjaival és lágy csókra csábítja ajkaim. Szívem hevesen kezd kalimpálni, ahogy nyelvemen megérzem nyelve simogatását. Szemem kikerekedik, de csak egy pillanatra, majd a forróság, ami testembe kúszik, átveszi az irányítást és megadóan karolom át nyakát, hogy megpróbáljam viszonozni, érzéki csókját. Elég ügyetlen vagyok, de érezhetõen igyekszem és pár pillanat elteltével, már csóknak is lehet nevezni tevékenységem.
- Mit csinál Ryunosuke-sama? – kérdezem kipirult pofival, ahogy egy kis levegõvételhez jutok.
- Mi jól esik, hisz hozzám tartozol… Talán kifogásod van ezzel kapcsolatban? – érdeklõdik, mintha megerõsítésre vágyna, vagy inkább a tudatra, hogy engedelmesen fogom azt tenni, amit szeretne, minden közbeszólás nélkül.
- Nincs… semmi kifogásom, csak olyan furcsán érzem magam… - válaszolom és ismét engedelmesen bújok hozzá.
- Nagyon helyes szépségem… Ma velem alszol… - mondja halkan, miközben tovább cirógat. A hideg futkos a hátamon cirógatásaitól, megborzongok, de ez jó érzés, talán túlságosan is jó. Kellemes együtt étünket egy nagy koccanás szakítja félbe, aminek köszönhetõen a sofõr arca beleépül a kormányba. Hála Ryunosuke-samának én nem landolok a padlón és õ sem. Szépen kitámasztja magát és engem is megtart. A reflexei egész egyszerûen hihetetlenek, mintha nem is emberbõl lenne. Dühösen morran fel, miközben a sofõr agya a szélvédõre fröccsen egy lövést követõen. A vérszag azonnal megtölti a kocsi légterét és eltelíti szaglószervem.
- Ryunosuke-sama!  - rikkantok fel rémülten.
- Semmi baj… - ezt már nem hiszem el neki, hiába közli teljes nyugalommal és közben fegyvert vesz elõ. Ide oda kapkodom a fejem, de ami ennél is rosszabb, hogy a vér szaga, túl erõs és rémületemmel keveredve, kezdi elvenni az eszem a hangulat. Ryunosuke-sama kiszáll a kocsiból és fedezékbe helyezve magát néz kõrbe.
- Maradj benn Opadr… - adja utasításba. Nem merek visszaszólni neki, mivel nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet benn maradnom, ebben az átható vérszagban, de amit Ryunosuke-sama parancsolt azt úgy is csinálom. A testõrök kocsija is totál káros és néhány alak formája kezd kirajzolódni a sötét éjszakában. Testem megremeg és szemem színe kezd átalakulni. Pikkelyeim ismét megjelennek és fogaim is élessé válnak. Nem akarok átváltozni, de ez egyre inkább elkerülhetetlennek tûnik. Az egyik férfi alak közelebb lép és fennhangon szól Ryunosuke-samahoz. A hangja ismerõs, de nem tudom egész pontosan hová tenni.
- Én megmondtam, hogy nagyon vigyázzon a szép fiúcskára Ryunosuke-sama… - kuncogja, majd teljesen megmutatja magát. Az ablakon kinézve. már én is felismerem azt a férfit, akivel Ryunosuke-sama a vacsoránál társalgott.
- Sono-san. maga vén perverz, mégis, mit akar ezzel elérni? Opádrot akarja, ennyire? – kezdenek beszélgetni, igen nyájasan. Ez nekem már egyre magasabb, nem értek én az effajta alvilági stílushoz. Ehhez én túl õszinte vagyok, de mikor meglátom, hogy a férfinél fegyver van, ráadásul Ryunosuke-samara fogja, nagyon bepánikolok és egyre jobban elhatalmasodik tajta az a bizonyos ösztön.
- Ne vacakoljunk ezen, hogy nekem mi kell ilyen nagyon és mi nem. Ez már nem tartozik rád, drága fiam… Szólj a kicsikének, hogy szálljon ki a kocsiból… - int fegyverével, de Ryunosuke-sama vonakodik ezt teljesíteni, én pedig nem tudom mit tegyek. Még eléggé észnél vagyok ahhoz, hogy tudatosan gondolkodjam, de külsõre, már alig hasonlítok emberre. Persze ez a sötétben nem látható, legnagyobb szerencsémre.
- Nem hívom ki… Jó helyen van, ahol van… Lássuk, mennyire érzi magát keménynek… Meg akar ölni? Jól van, hát próbálja meg és vegye el Opádrot mert nem adom oda, csak úgy…
- Ne játszon velem fiam… Tudom, hogy van fegyvere, de mi többen vagyunk, esélye sincs… - Szép kis szópárbaj kezd kialakulni és úgy tûnik én vagyok a tárgyalás alapja. Nem akarom, hogy Ryunosuke-samának baja essen, fõleg nem miattam, de ellenszegülni sem akarok parancsának, viszont mikor eldördül egy lövés és azt az üveget találja el, ami mögött új gazdám áll, nem bírom tovább és kipattanok a kocsiból. Ryunosuke-sama azonnal elkap és magához húz, elég rosszallóan néz rám.
- Mit mondtam neked Opádr?! – kérdezi dühösen.
- Hogy maradjak a kocsiban, de… - próbálok magyarázatot adni tettemre.
- Nincs de… Ha azt mondom maradj akkor maradj…- annyira fel idegesítem, hogy talán még a külsõ változást sem veszi észre, vagy csak nem is érdekli, amivel csak õ van így. A többiek ledermedve nézik külsõm, ahogy az egyik közeli lámpa megvilágítja arcom és pikkelyeim felcsillognak akár a színes strasszok. Lenyûgözõ látványt nyújtok még így is, sõt annak a beteges vénembernek talán még jobban bejön látványom.
- Ez meg mi a fene? … Még életemben nem láttam ilyen szépet… - Ryunosuke-sama oda sem figyel, de én ide oda kapkodom a fejem, hisz féltem õt. A félelem pedig csak fojtogatóan kúszik egyre följebb testemen. Karomból éles uszonyok nõnek ki, átszakítva a csodaszép kimonót.
- Ryunosuke-sama… kérlek ne kiabálj velem… megrémítesz… - suttogom, mire vitánkba, már Sono-san is beszáll.
- Elég volt, dobd el a fegyvered fiam és add át a szépséget, akkor talán megkímélem az életed… - nem veszi észre senki, hogy egyre jobban változom a stressz miatt és ez nem a külsõ változás, az elég szembe tûnõ, sokkal inkább a gondolataim kezdenek megteli, rettegéssel. Félek, de nem magamat féltem, hanem Ryunosuke-samat és nem értem miért nem érti ezt meg. Ráadásul nem akarok ezzel az alakkal menni, hanem itt akarok maradni Ryunosuke-samaval. A férfi hangjára mind a ketten oda nézünk, de én már nem vagyok önmagam. Eltökélt szándékom, hogy megvédem Ryunosuke-samát, hisz én leginkább lelki védelemre szorulok és nem testire. A testem jóval erõsebb és masszívabb, mint az embereké.
- Nem érhetnek Ryunosuke-samahoz… - még hangom is megváltozik és sejtelmesen túlvilágiba lép át. Egy mozdulattal lépek ki mellõle és olyan gyorsan termek a három fegyveres elõtt, hogy levegõvételre sem marad idejük. Uszonyommal, egy mozdulattal vágom le az egyik fejét a másiknak ugyan azzal a lendülettel, mellkasába nyúlva tépem ki még dobogó szívét. A harmadik rám lõne, de nem várom meg, hogy becélozzon és kihasználva a döbbenetet, hasítom fel testét, hosszú karmaimmal. Megállok és a három test szinte egy idõben hullik a porba. Sono-san ledöbbenve néz rám és már fegyvert rántana, de Ryunosuke-sama megelõzve repít golyót fejébe. Felé fordulok, de tekintetembõl, még mindig ugyan az a vadság tekint vissza, mintha nem is látnám õt. Kezemrõl vér csöpög és fejem is furán biccentem jobbról balra.
- Opadr… hallasz engem? – kérdezi halkan, de nem reagálok, csak lassan megindulok felé. Nem teszek hirtelen mozdulatokat, de vissza sem változom, csak akár egy vérre éhes dög közelítek egyre jobban. Elé lépve arcát kémlelem és kezem lassan fölemelve veszem le szemüvegét.
- Ryunosuke-sama… - suttogom és másik kezemmel arcára simítok, szép vércsíkot húzva rajta, de bõrét még véletlenül sem sértem föl. Azt vizsgálom, hogy nem esett e baja, hisz még ha nem is vagyok magamnál õt akkor sem bántanám. Ez szintén elég furcsa, hisz ilyenkor, bárkit megölnék, õt még sem vagyok képes bántani. A távolban egy fék csikorgása hallatszik és egy ajtó csapódása. Satoya ugrik ki a kocsiból és mivel õ számomra, most ellenség, sziszegve fordulok felé. Ryunosuke-sama szólna, hogy ne lõjön, de addigra már késõ, mivel én megindulok felé és Satoyának önmagát kell védenie, így rám lõ, nem akar megölni, de ösztönbõl érzi, hogy vele szemben nem lennék elnézõ és meg kell állítania, mert nem fogok, Ryunosuke-sama szavára, csak úgy visszatérni a valóságba. A vállamat találja el, amitõl hangosan sikítok fel és oda kapva hullok a földre. A nagy vérveszteség és a fájdalom miatt azonnal elveszítem az eszméletem.

A bemutatásra, kicsit kikerekednek szemeim, mivel nagyon jól esnek új gazdám szavai. Még soha, senki sem szólított a nevemen, vagy fordított volna figyelmet rám, de õ megteszi, és ahogy hallom, ezek után is ezt szándékozik majd tenni. Ennek fényében, nem hozhatok szégyent a fejére, így összeszedem, minden ragadványos tudásom, illõen próbálom köszönteni.

- Örvendek! – hajolok meg mélyen, remélve, hogy ezzel a mozzanattal nem lövök nagyon mellé. Persze, biztosra nem mehetek, így csak folytatom tovább, hisz, ha nagyon béna vagyok, legfeljebb kinevetnek. Azt már megszoktam, és Ryunosuke -samatól, nem is érezném sértõnek. - Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhetem, Aoyama-sama.- fejezem be, lágy hangomon, és felegyenesedve, nézek tekintetébe.

- Úgyszintén – biccent, majd gazdám felé fordul. Tekintete olyan rideg, akár fiáé, érzelem nem igazán látszik rajta. – Mindenesetre, jól nevelt szirén – bókjába akaratlanul pirulok bele, hisz nem csak ehhez, semmi hasonlóhoz sem vagyok szokva. Bókot, még sosem kaptam, csak bántást, és gúnyos megjegyzést. Ezek együttesen hatalmas hatással vannak rám. – Nekem mennem kell, ma este nem leszek itthon, a klubomba megyek. – indul el, a kert másik irányába, Herceggel együtt.

- Értettem – felelni Ryunosuke -sama, kicsit furcsa, hogy ennyire távolságtartó apjával szemben. Nekem kevés emlékem maradt, de egy biztos, nem voltam ilyen távolságtartó, mint õ. Talán nem bízik az apjában? Rengeteg kérdésem lenne hozzá, de nem szeretném kihúzni a gyufát, és felmérgesíteni valamivel, így csak hallgatok, és figyelem õt. Intésére, azonnal követem, és bár kicsit el vagyok fáradva, az órákon keresztül tartott gyakorlás miatt, mégis élvezem a sétát. A park csodaszép, és a virágok illata, megtölti orrom. A színek, már csak egy plusz ráadás, nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, amit már borzasztó rég nem érezhettem. Ámulva nézem a világ sokszínûségét, mikor meghallom Ryunosuke -sama hangját.

- Apámmal ne törõdj! – mondja, halkan. – És ne engedd, hogy bármit tegyen veled. Te hozzám tartozol, ne feledd, Opadr! Senki más nem nyúlhat hozzád, sem az apám, sem Satoya, sem senki. Csak én! Ezt vésd az eszedbe, vagy kikapsz. – megállok, és elgondolkodva nézem õt. Nem tehet velem senki semmit? Ezt vajon mire érti? Tényleg nem tudom, de ne fogom felhúzni azzal, hogy értetlenkedem, ezért úgy teszek, mint aki teljesen felfogja, ezen mondatok jelentését.

- Értettem, Ryunosuke-sama – bólintok kedvesen, majd alaposan kõrbe tekintek. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok betelni a látvánnyal, és ezekkel a csodás illatokkal.. – Gyönyörûek a virágok – hangom, szinte csilingel, le sem tagadhatnám, mennyire jól érzem magam a bõrömben.

- Még anyám ültette a legtöbbet, amikor élt. Legalábbis, ezt mondják. Szerette a virágokat, az állatokat, az egyszerû dolgokat. Nem volt yakuza-feleségnek való. Sosem tudta megszokni ezt az életet, amelyben engem neveltek. – hangjában szomorúságot vélek felfedezni, és bár fogalmam sincs, mi az a yakuza, egyet bizton állíthatok, az a nõ aki, ezt a kertet létre hozta, csodálatos lélekkel bír, és szívesen megismerném. Vajon, ha rákérdeznék, mennyire lenne dühös? Gondolkodom, el, de végül csak összeszedem bátorságom, és halkan, de megszólalok.

- És most hol van? – kérdezem meg, de csak a fejét rázza, így megszeppenve visszakozom, kérdésemmel, nehogy megsértsem õt, a buta kérdéseimmel. – Bocsánat… én... – szégyellem el magam, a tolakodó kérdésért.

- Meghalt. - feleli, mintha egy teljesen természetes dologról beszélne. - Amikor még nagyon kicsi voltam. Nem is emlékszem rá. A nagyanyám és az apám neveltek fel igen szigorúan, hogy méltó legyek örökösnek. – ez számomra, nem úgy hangzik, mintha ez a helyzet a kedvére lenne, és nem bírok megálljt parancsolni nyelvemnek, hogy ne kérdezzek még valamit.

- És sosem akart semmi mást csinálni? – kérdezem ártatlan tekintettel. Nagyon érdekelnének, Ryunosuke-sama érzései, és gondolatai. Annyira rideg, és határozott, velem mégis figyelmes, és lehet, hogy lehetne kedvesebb is, de nekem ez is bõven több, mint amit az elmúlt pár száz évben kaptam.

- Soha – feleli határozottan. – Mindig is ezt akartam, hiszen erre neveltek, más életet nem is ismerek. – ez persze, nem túl meggyõzõ, még akkor is, ha õszinte, hisz, ha más életet sosem ismert, honnan tudhatná, hogy nem vágyna e másra? Ezt persze inkább nem feszegetem, hisz ha neki megfelel, akkor nekem is. Boldog vagyok Ryunosuke-sama mellett, és más nem számít. Ki szeretném élvezni, ameddig csak lehet, bár, még mindig nem tudom pontosan, mi a terve velem. Rendesen kisétáljuk magunkat, legalábbis én biztos, mire visszaérünk az akváriumhoz, ahol a terülj-terülj asztalkám vár rám. Csodaszép hal filé, nagyon kívánatos, és jóízûen falatozom. Mindent megeszek, mivel kimerítõ napon vagyok túl, ennyit már jó ideje nem mozogtam, és nem csak a testem lett megtornáztatva, hanem agyam is. Miután jóllakok, Ryunosuke-sama megkér, hogy vegyem le a ruhát, amit készségesen megteszek, és meztelenül állva elõtte figyelem minden egyes szavát. Szemel láthatóan, nem szégyellem testem, de Satoya, annál inkább zavarba jön. Én persze ezt nem veszem észre, hisz nem is foglalkozom vele, valamiért, most csak Ryunosuke-sama létezik. Mindent magamba szívok amit mond, és rögzítem, még illatát is, amit kimondottan kellemesnek érzek.

- Jobb, ha ma éjjel itt alszol. Végülis, ti szirének jobban kedvelitek a víz közelében levõ helyeket, nem? – mondja, miközben lerakja a ruhát Satoya kezébe. – Holnap reggel találkozunk, és megtanítalak, hogy viselkedj társaságban, hogy illik enni, hogy illik ülni egy asztalnál. Nem szeretném, ha szégyent hoznál rám.

- Értettem, Ryunosuke-sama – hajolok meg, és bár kicsit tartok ettõl a tanulás dologtól, tudom igyekezni fogok, hogy ne okozzak bajt, vagy kellemetlenséget Ryunosuke-samanak. – Sajnálom, ha esetleg problémát fogok okozni. – teszem még hozzá, halkan.

- Nem fogsz. Apámmal szemben is igen illemtudó voltál, holott senki sem tanított rá – erre a kijelentésre, elmosolyodom, mert nagyon jól esik, a belém fektetett bizalma.

- Hát... igazából ellestem innen-onnan – vallom be õszintén, egy halovány mosollyal arcomon. Most elõször örülök, hogy annyi bálon, és fogadáson voltam kiállítási állat. – Tudja, amikor azok a nagy fogadások voltak a régi gazdáimnál. Megfigyeltem, hogy üdvözlik egymást az emberek, és megtanultam. Érdekesnek találtam, de sosem gondoltam, hogy egyszer hasznát is veszem. – magyarázom meg, mivel úgy tûnik, Ryunosuke-sama magyarázatra vár tõlem. Persze, ez nem jelent sokat, sok mindent nem tudok, mert bár érdekesnek találtam õket akkor, harag is volt bennem, és sokszor inkább duzzogtam.

- Ezek szerint könnyen és gyorsan tanulsz – már megint bókol, amibe bele is pirulok, Nem értem magam, hogy miért vágyom ennyire, egy idegen ember elismerésére. – Ezzel még kezdhetünk valamit, kicsi Opadr. De most menj aludni, te is fáradt lehetsz ennyi séta és új élmény után – közel lép hozzám, és lágy csókot lehel homlokomra. Az érzésbe beleremeg testem és felsóhajtok. Már napját sem tudom mikor ért hozzám valaki ilyen gyöngéden.. – Jó éjt! – kap fel, és beleereszt az akváriumba. Nem szívesen válok meg tõle, de lassan elengedem, és a víz alá csusszanok, majd azonnal az üveg falára tapadok.

- Jó éjszakát... Ryunosuke-sama! – suttogom, teljesen kipirult pofival, és mivel nevetni kezd, még inkább elpirulok, de nem húzódom vissza, mint rendesen, hanem szememmel, végig követem, amíg bemennek a házba, és csak akkor úszom hátrébb, egy sziklára telepedve. Testem félig a vízben, de fejem kinn a vízbõl, és a lassan felbukkanó csillagos eget figyelem. Csodaszép, és úgy érzem egyre szebb lesz, legalábbis számomra. A hold csodás fénye megvilágítja testem, ami a boldogságtól kékeszöldes fényben csillog. Pikkelyeim szinte ragyognak, ahogy én magam is. Mosollyal az arcomon hunyom le szemem és merülök álomba. Az egész éjszakát nyugodtan alszom végig, és csak a hajnal elsõ sugarai, ébresztenek. Édesen nyújtózva nyitom ki szemem, és nézek kõrbe, csodás új otthonomba. Otthon, igen, ez a legjobb szó rá, mert ezt a helyet, két nap után is otthonnak tudom nevezni, amit eddigi, lakóhelyeimrõl nem mondhatok el. Elkuncogom magam és belecsobbanok a vízbe, majd úszkálok kicsit, és terrorizálom, lakótársaim. Persze nem nagyon, csak épp játék szempontjából. Teljesen belefeledkezem a játékba, akár egy édes ártatlan gyermek, pedig koránt sem lehet gyereknek nevezni. Csak az üveg kocogtatására eszmélek, és felkapva fejem, látom meg Ryunosuke-samat, aki mosolyogva néz engem. Egy pillanatig sem gondolkodom és odaúszom hozzá.

- Jó reggelt Ryunosuke-sama. Jól aludt? – kérdezem nagy lelkesedésben, és az akvárium peremére támaszkodom. – Kijöhetek? – kérdezem, mert nem akarok a terhére lenni, még akkor sem, ha õ maga mondta, hogy megtanít viselkedni. Nem szól semmit, csak mutatja az ujjával, hogy jöjjek ki. Boldogan teszem amit kér, vagyis inkább mutat, és pillanatokon belül, már elõtte állok, egy szál semmiben. Satoya is megjelenik, egy hófehér kimonóval a kezében.

- Jó reggelt neked is… Ezt vedd föl, és a reggeli közben gyakorlunk kicsit. Amúgy remekül aludtam, és te? – kérdezi kedvesen, amíg öltözködöm. Nagyon jó hallani a hangját, mert bár csak egy éjszakát töltött távol tõlem, hiányzott. Elmosolyodom és lelkesen számolok be neki, az éjszakámról, amit türelmesen hallgat végig. Talán untatom õt, de ez egy cseppet sem látszik rajta, és néha megmosolyogva ültet le a kerti asztalhoz. Kicsit nagyon izgulok, hogy fogok teljesíteni, de igyekszem összekapni magam. Satoya közben megterít, és ismét csupa finom falatot rak le tányéromba. Szemeim megcsillannak a látványtól, de nem nyúlok hozzájuk, mivel rengeteg teríték van az asztalon, amit nem tudok beazonosítani.

- Ezekkel kellene ennem? – nézem õket, ujjammal bökdösve. – És melyiket, mivel, ez micsoda? – emelek fel egy villát, és a hegyét nézegetem, mint aki valami rendkívül érdekes dolgot szemlél.

- Igen ezekkel, de ha lehet ne szúrd ki velük a szemed… - veszi ki kezembõl az evõeszközt, és lerakja az asztalra. – Ez villa, de szépen sorjában haladjunk oké? – simogatja meg kezem amibe ismét csak belepirulok. Fogalmam sincs mivel kellene kezdeni, ezért csak bólintok, és türelmesen várom, tanítását. Ahogy magyarázni kezd, le sem veszem tekintetem róla, és csak iszom szavait. Tényleg gyorsan tanulok, így alig három óra alatt meg is jegyzem az evõeszközök nevét, habár kicsit sután forgatom õket. Ryunosuke-sama nagyon türelmes velem, és ettõl kicsit felbátorodva gyakorlok tovább. Satoya végig figyel minket, és egy szót sem szól, velem ellentétben, akinek be sem áll a szája. Mintha most próbálnám bepótolni, azt a hosszú hallgatással töltött idõt, amíg rab voltam. Bizonyos értelemben, persze most is rab vagyok, de nem érzem úgy, és az agyam inkább otthonnak fogja fel ezt az új helyzetet. Sosem gondoltam, hogy valaha így fogok érezni, egy ember iránt, hisz annyi gyûlölet halmozódott fel bennem, most mégsem érzem egy halovány morzsáját sem.

- Nagyon ügyes vagy… Sejtettem, hogy könnyen fogsz tanulni, de minden várakozásom felülmúltad… Azt hiszem ennyi elég is lesz mára… Ráadásul dolgom van, így kénytelen leszel egy kicsit egyedül ellenni. A kertben és a házban is szabadon mozoghatsz, de nem mehetsz el innen. Satoya, majd szemmel tart, de nefeledd, amit vele, és másokkal kapcsolatban mondtam neked… - mondja teljesen komolyan. Elmosolyodom és bólintok.

- Megértettem Ryunosuke-sama… és be fogom tartani… Este jössz vissza? – érdeklõdöm, halkan, mert megint nem leszek vele együtt, és ez kicsit elszomorít, de nem akarok akaszkodónak tûnni.

- Igen, este… És mire megjövök, szeretném, ha szépen felöltözni, majd ebédnél még gyakorold az illemtant, nehogy baki legyen az este! – teszi még hozzá határozottan, majd feláll, és megsimogatva fejem ad egy puszit buksimra. Forróság önti el a testem és felnézve rá, állok fel és valami késztetéstõl vezérelve ölelem meg.

- Köszönöm, amit értem teszel… Mindent… - suttogom, és elengedve lépek egyet hátrébb, hogy el tudjon menni. Valamit még mond Satoyának, de nem figyelem, mert egy kismadár elveszi figyelmem. Végül int és elmegy, én pedig Satoyával maradok kettesben.

- Elleszel Opadr? – kérdezi, mire biccentek. – Akkor én bemegyek, van egy kis dolgom, ha bármire szükséged van szólj…

- Szólni fogok, és köszönöm… - felelem kedvesen. Végignéz rajtam, és elmosolyodik, elég sejtelmesen néz rám, amitõl kiráz a hideg, mert valahonnan ismerem ezt a nézést, csak már nem tudom hová tenni. Talán a lenézés, és a gúny szemei ezek, de nem érdekel. Hátat fordítok neki, és a virágoskert felé veszem az utam, ahol egy padra ülve nézem a csodás kertet, és a különféle, rovart, amik egyik virágról a másikra röppennek. Közben eszembe jut Ryunosuke-sama szavai, hogy a kertet édesanyja ültette, és mennyire szerette, ezért mivel úgy sem akad jobb dolgom, elhatározom, hogy mától én fogom gondozni, ezeket a csodás virágokat. Régen jól bántam a növényekkel, talán most is menne. Beszélek is Satoyával, akinek nincs ellene kifogása, és még szerszámokat is ad a gyomláláshoz, így a nap hátralevõ részében dolgozom, és mikor eljön az idõ, Satoya szól, hogy készülõdjek. Egy alapos fürdés után, csodaszép kimonót kapok, egy halványkéket, csodaszép madárral a hátán. A hajam kiengedve marad, és összességében nyújtok tökéletes látványt. Kicsit elhúzódik a fürdés, így Ryunosuke-sama elõbb készül el, és lenn vár rám a halban. Satoya kísér hozzá, és én lélegzetvisszafojtva várom, hogy mit fog szólni hozzám. A lépcsõn lefele jövet, már látom is, amit az óráját nézi, hogy hól vagyok már.

- Bocsánat Ryunosuke-sama, hogy késtem, de nagyon jól esett a meleg fürdõ… - magyarázom lefelé jövet, mire felém fordul, és egy pillanatra ledermed. Megfordul a fejemben, hogy nem tetszik neki a látvány, ezért megtorpanok.

- Semmi baj… Gyere mert elkésünk… - rázza meg kicsit a fejét, és kinyújtja felém kezét. Elmosolyodom és megyek is, hogy belekarolhassak. Satoya szemmel láthatóan nagyon meglepõdik, hogy nem kapok lecseszést, a késésért, de nem szól semmit, csak jó utat kíván. Mosolyogva kapaszkodom Ryunosuke-sama karjába, és kicsit vállára hajon fejem, a közelsége megnyugtat, mert azért ideges vagyok az este miatt, nem szeretnék szégyent hozni rá.

- Mit csináltál ma? – kérdezi miközben beszállunk a kocsiba, és belõlem ismételten elõbukkan a kisgyermek, akli csak magyaráz, és magyaráz. Mindent elmondok neki, hogy én fogom gondozni a kertet, és amit a mai napon tapasztaltam. Nekem tényleg mindent meg kell tanulnom, de jókedvem mellett idegességem is látszódik, ami némi remegésben nyilvánul meg. Ryunosuke-sama alig jut szóhoz, de úgy tûnik, ez nem zavarja, viszont a sofõr, többször is megmosolyogja butaságaim, amiket összehordok, neki elég gyermetegek, pedig valójában nem vagyok gyermeteg, csak túlteng bennem a boldogság. Odaérve bemegyünk az étterembe, ami hatalmas, tele emberekkel, és úgy érzem mindenki engem bámul, mint régen. Közelebb húzódom Ryunosuke-samahoz, és teljes hallgatásba burkolódzom, mintha iménti felszabadult, és boldog énem a semmibe veszne.

- Ne feszengj, itt nem kiállítási darab vagy, csak szép, és ezért néznek meg. – fejti ki, nyugodtan. Bólintok, de megszólalni akkor sem megy, egészen addig, amíg meg nem látok, egy hatalmas akváriumot, amiben egy hatalmas szirti cápa úszkál temérdek színes hal közt. Azonnal az üvegre tapadok, és szinte csorgó nyállal figyelem a cápát. Ryunosuke-sama hozzám lép és kicsit hátra húz, hogy moderáljam magam, de nem sok sikerrel, halántékomon kicsi színes pikkelyek jelennek meg, és szemem színe is megváltozik. A cápa is érzékel engem, és ösztönösen lesz tõlem egyre idegesebb, majd az akvárium hátához úszik, hogy minél távolabb legyen tõlem.

- Opádr… higgadj le, ez csak egy cápa… Mi ütött beléd?? – förmed rám, de csak finoman, amitõl észhez térek és felé fordulok. A kis pikkelyek lassan eltûnnek és szemem is visszanyerik eredeti színüket.

- Sajnálom, én … csak rég láttam cápát, és a kedvenc csemegéim egyike…. Ráadásul, amolyan õsellenség… Visszafogom magam… - nézek rá komolyan és lehajtom fejem, mert már most szégyent hoztam rá.

- Bizony, én mondtam, hogy jól fogsz velem járni – közlöm, ahogy közelebb viszem. Ahogy észreveszem, tetszik neki, mert nagyon nézi, és szerintem ki akarja próbálni.

- Kipróbálhatom? – néz rám, mire bólintok, és beleeresztem  a vízbe.  

Látom, hogy tetszik neki, egybõl úszkálni kezd, ismerkedik a lakhelyével, megérinti a halakat. Tetszik nekem ez az új szerzemény, és furcsa jóérzéssel tölt el, hogy boldog. Nekem azonban hamarosan tárgyalásom lesz, így job lesz mennem. Még megvárom, hogy odaússzon az akvárium üvegéhez. Rám mosolyog, de egy szót sem szól. Nem is kell neki, tudom, hogy nagyon boldog.

- Most van egy kis dolgom. Úszkálj nyugodtan, de késõbb gyakorolni fogjuk a járást. Holnap üzleti vacsorára viszlek. Addigra meg kell tanulnod sétálni – mondom komolyan, majd távozom is. Az ügyfelek nem várhatnak, ez egy komoly találkozó.

~*~ 

A tárgyalás jól sikerül, a befektetõk jól fognak tejelni, és tudom, hogy az üzlet jövedelmezõ lesz. Nem is kellett õket annyit gyõzködni, hogy az az új bevásárlóközpont jó ötlet ott, ahová terveztük. Elvégre akkor az ott élõ emberek is könnyebben be tudnak vásárolni, és nekünk is hasznunk lesz belõle. Elégedetten megyek haza, és mikor kiszállok a ház elõtt a kocsiból, egybõl az akváriumhoz sietek. Szeretném tudni, hogy van Opadr, és hogy sikerült beilleszkednie. Amikor odaérek látom, hogy az egyik sziklán ül, és a lábait mozgatja. Mulatságos látványt nyújt, olyan kis béna. De biztos túl sokáig volt csak vízben. Ha jól láttam, Rikuéknál nem volt az akváriumában semmi szikla, vagy egyéb, ahová kiülhetett volna, vagy sétálhatott volna egy kicsit. Hát, ezen változtatni fogunk.

 - Mit csinálsz? – kérdem, mire azonnal a vízbe ugrik, és hozzám úszik, megkapaszkodva az akvárium falában.

  - Gyorsan megjöttél. Gyakoroltam a végtagjaim mozgatását. Bár, még elég bénán megy – suttogja, és mintha szégyellné a bénaságát. Ej, fog ez neki jobban is menni még.

 - Ne is törõdj vele. Gyere, gyakorolj a füvön! – emelem ki a fûre, majd lerakom. Megjelenik Satoya egy kimonóval. Már szóltam neki korábban, hogy kell egy gyönyörû kimono. Odaadja nekem, majd megáll mellettem.  - Ezt vedd fel! – mondom mosolyogva, és segítek felvenni neki, majd a sétát gyakoroljuk. Meg kell tanulnia járni.

A ruha csodálatosan áll rajta, kiemeli az alakját, és a gyönyörû szemei színét is. A seta is egész jól megy neki, néha ugyan seggre esik, de estére már nagyon jól megy neki a járás. Élvezet nézni, hogy milyen boldog. Aztán hirtelen egy kutya veti rá magát. Herceg az, megismerem, apám fekete labradorja. Játékos kutya, mint minden labrador. A folder teperi Opadrot, és az arcát kezdi nyalogatni. Aztán megjelenik apám is, a maga szigorú valójában.

- Lábhoz, Herceg! – szól apám a kutyára, de az nem tágít Opadr mellkasáról. Opadr nevet, kacag, majd apám erélyesebben rászól Hercegre, mire az végre hajlandóságot mutat, hogy távozzon a tulajdonomról.

 - Apa? Mi szél hozott ide? – kérdem, miközben felsegítem Opadrot. Apám hosszú ideje beteg, nem kéne itt sétálgatnia.

 - Felhívott Riku, az idõsebb, hogy a fiam, ellopta a féltett kincsét. Azt akarta, hogy dorgáljalak, meg szemtelenségedért – mondja komoly tekintettel. Képzelem, az öreg Riku-sama miket mondhatott rólam. – És szolgáltassam vissza családja õsi tulajdonát.

- Nem mondod! A nagyfiú beárult apucinak? Ez vicces.! – válaszolom. Majdhogynem nevetni támad kedvem. A kicsi Riku még mindig apuci háta mögé bújik, ha szarban van.

 - Igen, elég szánalmas alak volt mindig. Szóval ez az a bizonyos kincs? A szirén? – néz rá a szerzeményemre, majd kisimítja Opadr arcából a haját, hogy jobban megnézhesse. Tudja, hogy nem nyúlhat hozzá, mert õ az enyém. Bár semmi kétségem afelõl, meg fogja próbálni.

- Igen, de õ és nem ez. Értelmesebb, mint azt hinnéd – mondom, miközben Opadrot figyelem, aki újfent leül a fûbe. Azt hiszem, elfáradt.

Apám is elpatkolhatna már. Semmi bajom az öreggel, csak sérti a hiúságom, hogy mindenbe bele akar szólni. Herceg közben újfent a szirénkémhez oson, és a fejét a fiú ölébe hajtja. Édesek így együtt.

- Természetesen, megmondtam neki, hogy a fiam mindig ésszerû és sosem tiszteletlen – mondja apám. Nofene, a végén még megdicsér, amit nem szokott. - Viszont ez a szirén, nagyon jó húzás volt tõled, fiam. Értékes és különleges, teremtés. Ráadásképpen nagyon mutatós – látom, ahogy apám végignéz rajta, engem meg majdnem elönt az epe. Ha egy ujjal is hozzáér, hamarabb találkozik az õseivel, mint szeretne. De ezt õ is tudja. A mi családunkban a férfiak nem szokták megérni a békés öregkort. – Még Hercegnek is tetszik – kuncog az öreg. Na, ebbõl elég.

Intek a fiúnak, hogy keljen fel, álljon mellém. Hadd tudja meg apám, hogy kihez is tartozik a kicsike. Opadr engedelmeskedik. Ahogy látom, õ sem igen szíveli apámat, pedig nem is ismeri még. De nem is szeretném, hogy megismerje, az kéne mégcsak!

- Apa, bemutatom Opádrot. Meg fogom tanítani, hogy tökéletes kísérõ legyen belõle. Az ember imidzsének, mindig jót tesz, ha az oldalán, egy különleges szépséggel jelenik meg.

- Örvendek! – hajol meg mélyen Opard. – Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhetem, Aoyama-sama.

- Úgyszintén – biccent apám, majd felém fordul. – Mindenesetre, jólnevelt szirén – mondja elismerõen, mire bólintok. Nem tudom  nem észrevenni az apró pírt Opadr arcán. Fog õ még más bókokat is hallani, ha arra kerül a sor. – Nekem mennem kell, ma este nem leszek itthon, a klubomba megyek.

- Értettem – bólintok, majd nézem, ahogy elmegy. Herceg pedig követi.

Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Fene esne apámba, úgy bámulta a szirént, mint aki már a szájában érzi a finom falatot. De abból nem eszik, az fix! Soha nem adom neki õt. Intek neki, hogy sétáljunk egyet a kertben, ami Opardnak nincs is ellenére. Ahogy látom, tetszik neki az a sok szín és élet, ami a kertben van.

- Apámmal ne törõdj! – mondom halkan, mialatt a rózsák között sétálunk a kis úton. – És ne engedd, hogy bármit tegyen veled. Te hozzám tartozol, ne feledd, Opadr! Senki más nem nyúlhat hozzád, sem az apám, sem Satoya, sem senki. Csak én! Ezt vésd az eszedbe, vagy kikapsz.

- Értettem, Ryunosuke-sama – bólint komolyan, majd körbenéz. – Gyönyörûek a virágok – a hangja tele van elragadtatással.

- Még anyám ültette a legtöbbet, amikor élt – mondom. – Legalábbis, ezt mondják. Szerette a virágokat, az állatokat, az egyszerû dolgokat. Nem volt yakuza-feleségnek való. Sosem tudta megszokni ezt az életet, amelyben engem neveltek.

- És most hol van? – kérdi Opadr ártatlanul, de megrázom a fejem. – Bocsánat… én...

- Meghalt – mondom egyszerûen. – Amikor még nagyon kicsi voltam. Nem is emlékszem rá. A nagyanyám és az apám neveltek fel igen szigorúan, hogy méltó legyek örökösnek.

- És sosem akart semmi mást csinálni? – jön az újabb kérdés. Olyan ártatlan, mint egy gyermek.

- Soha – vallom be õszintén. – Mindig is ezt akartam, hiszen erre neveltek, más életet nem is ismerek.

Bólint, majd szótlanul sétálunk tovább. Ma este még nem akarom magam mellett, meg kell szoknia az itteni körülményeket, és talán szívesebben lenne most az akváriumában. Végül egészen estig sétálunk, mígnem Opadr el nem farad. Csak akkor megyünk vissza az akváriumhoz. Satoya már vár rank Opadr kedvenc csemegéivel, amit a fiú örömmel fogyaszt el, majd megkérem, vegye le a kimonot.

- Jobb, ha ma éjjel itt alszol. Végülis, ti szirének jobban kedvelitek a víz közelében levõ helyeket, nem? – mondom egyszerûen. – Holnap reggel találkozunk, és megtanítalak, hogy viselkedj társaságban, hogy illik enni, hogy illik ülni egy asztalnál. Nem szeretném, ha szégyent hoznál rám.

- Értettem, Ryunosuke-sama – hajol meg, majd leveti a ruhát. – Sajnálom, ha esetleg problémát fogok okozni.

- Nem fogsz. Apámmal szemben is igen illemtudó voltál, holott senki sem tanított rá – mondom.

- Hát... igazából ellestem innen-onnan – vallja be, mire kíváncsian nézek rá. – Tudja, amikor azok a nagy fogadások voltak a régi gazdáimnál. Megfigyeltem, hogy üdvözlik egymást az emberek, és megtanultam. Érdekesnek találtam, de sosem gondoltam, hogy egyszer hasznát is veszem.

- Ezek szerint könnyen és gyorsan tanulsz – állapítom meg. – Ezzel még kezdhetünk valamit, kicsi Opadr. De most menj aludni, te is fáradt lehetsz ennyi séta és új élmány után – lépek hozzá, és gyengéd csókot nyomok a homlokára. Érzem, hogy megremeg. – Jó éjt! – kapom fel, és teszem a medencébe.

- Jó éjszakát... Ryunosuke-sama! – suttogja halkan, vörös pofival, amin nem tudok nem nevetni. Milyen könnyen zavarba lehet hozni a kicsikét.

Intek neki, majd elindulok a ház felé. Satoya engedelmesen lohol utánam. Még õ is mulatságosnak találta Opard reakcióját. Van egy olyan érzésem, régen volt már, mikor az én kicsi szirénem ilyen bánásmódban részesült. 

- Apa, bemutatom Opádrot. Meg fogom tanítani, hogy tökéletes kísérõ legyen belõle. Az ember imidzsének, mindig jót tesz, ha az oldalán, egy különleges szépséggel jelenik meg.

- Ez mi? Tetszik nekem. Kis harapós vadmacska – mondom, majd rágyújtok, és a füstöt az akvárium felé fújom. Látszik, nem tetszik neki, mégsem távozik, csak néz engem. Mintha érdekelném.

- Ez egy szirén, de ne menjen túl közel az üveghez, amilyen csodálatos szépség, olyan veszélyes is. Pár éve kiszökött és csúnya mészárlást rendezett, alig bírták vissza tessékelni az üveg mögé – mondja Riku.

- Veszélyes? Egyre jobban tetszik, akarom – mondom egyszerûen, elnyomva a cigimet. Ránézek a lényre. Értelmes, tudom, hogy érti, amit mondunk. Szirén. Hallottam róluk, az énekükkel képesek ájulást okozni bárkinek. De azt hittem, az emberek már kipusztították a fajukat.

- Elnézést Ryunosuke-sama, de az lehetetlen. Ez a szirén családom tulajdona, már évszázadok óta. Olyan, mint egy fegyver, amivel több csatát nyertek annak idején dicsõ õseink – mondja Riku, de nem érdekel. Ami nekem kell, megszerzem.

– Ez engem nem érdekel, beszélek apáddal, és biztos vagyok benne, hogy ez a szírén sem lesz olyan értékes számára, mit a saját élete. Igaz kicsike? – kocogtatom meg újra az üveget, mire õ elúszik, majd rögtön visszajön.

Riku nem szól semmit, nem mer, inkább elmegy. Néha én is távozom, beszélgetek, de az a szirén vonzza tekintetem. Mintha félne, amikor nem lát, de én látom. Aggódik? Közben rondán fúj mindenkire, aki közel merészkedik hozzá. Ezek szerint tudja, hogy én nem félek tõle. Riku egy idõ múlva visszatér pár emberrel, és én is visszamegyek az akváriumhoz. A szirén mintha örülne, fõleg, mikor ujjammal felfelé mutogatok az akvárium teteje felé. Ki kell szedni, hogy haza tudjam vinni. Otthon majd kap egy hatalmas akváriumot elsõnek. Ha jó fiú lesz, akkor egy tavat is, ami fedett. De elsõnek az akvárium.

- Ússz fel kicsi, hogy kitudjanak, szedni. Most hazaviszlek és ajánlom, hogy viselkedj, ha jófiú leszel, jutalmat kapsz, ellenkezõ esetben… - mondom nyomatékosan. Mindenki tudja, ezután mi szokott nálam következni. Senki sem szokott ellenkezni.

- Majd megbeszéljük – mosolyog Riku, de nem érdekel. - Ez nem érti úgysem, beszélhet hozzá, ameddig akar, én is megpróbáltam, de semmi – jelenti ki végül, mire ránézek, és szinte felnyársalom a tekintetemmel. Õ nem látja az értelmet a lény szemében, számára õ csak egy báb, egy játékszer, egy állat. De nekem egy igazi kincs, ami még hasznot hozhat.

- Ne merd még egyszer, megkérdõjelezni tetteim értelmét, vagy bármit! Családod dicsõ hajnala már rég leáldozott és semmivé vált! Ez is azt mutatja, hogy ma elviszem családod büszkeségét, ezt a szirént. Szóval vigyázz a nyelvedre! – mondom határozottan, mire Riku meghunyászkodik. A szirén felúszik, ám ekkor hallom, hogy valami sistereg. Odakapom a fejem, és látom, hogy vonaglik az áramtól, amit a vízbe vezetnek. Barbárok! - Mi a faszt csináltok?! Talán ki akarjátok nyírni?! – háborodok fel, mire megjelenik a vendéglátó.

- Ez szükséges, nem áll szándékunkban megölni, de az én házamban ez a fenevad, nem fog még egyszer garázdálkodni! Ön megzsarolt engem, apja sosem tett volna ilyesmit a családommal, de belátom, más idõk járnak. Vigye a lényt, és ne feledje, bármilyen szép csak egy gyilkos.

- Majd észben tartom. Hozzátok! Ja, és apám ugyan ezt tette volna – nevetek fel, és egy pokrócba csomagoltatom a lényt, majd intek az embereimnek, hogy megyünk.

~*~

Útközben utasítom Satoyát, hogy ha szóljon a megfelelõ embereknek egy meglehetõsen nagy akvárium elkészítésérõl. Úgy tervezem, a nyári lakrészt, amelyben amúgy sincs olyan sok minden, fogom átalakíttatni akváriummá. Kell az aljára egy rakás kavics és kõ, növények, korallok, csigák, kagylók, rákok, amikre vadászhat. Meg élõ halak is. Satoya csak bólint, hogy megértette, majd azonnal telefonál is. Azon kívül utasítom, szóljon a halas beszállítónknak, hogy mostantól kezdve élõ halakat is kérnék, nagyobb tételben. Hiszen ennek a szirénnek ennie kell. Valamint hogy nézzen utána, milyen növényeket eszik, ha eszik egyáltalán, és azokból is telepítsenek az akváriumba. Szeretném, ha jól érezné magát. Satoya bólint, meghajol, majd intézkedni kezd. Legfeljebb egy napba fog telni, hogy elkészüljenek, mert ha nem… Mindenki tudja mi lesz akkor.

Amikor hazaérünk, az egyik vendégszobába viszem, és befektetem az ágyba. Hadd pihenje ki magát. Valami oknál fogva nem akarom bántani, nem tudom. Túl értelmes ahhoz. Talán még remek szövetséges lehet belõle, feltéve, ha nem akar megtámadni. Bár, arra is vannak eszközeim, hogy akadályozzam meg. Ha énekelni mer a tiltásom ellenére, kivágatom a hangszálait, és akkor már megnémul. A karmait is ki tudom tépni, ha arra kerül a sor.

Sokáig tart, mire magához tér, és mikor fel akar kelni, elesik. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Túl sokáig volt a vízben, a lábai nem mûködnek a szárazföldön.

- Szia szirén, mi a neved? Tudom érted, amit mondok, azok a faszok, nem látnak értelmet a szemedben, de én igen. Szóval ki vele, és ne trükközz, esélytelen, hogy szabadulj innen – mondom komolyan, de nem dühösen. Nem akarom megrémiszteni még jobban, így is idegen helyen van. De már éber. Pár percig fürkészik engem, majd halkan válaszol.

– Opadr, a nevem Opadr. Miért hoztál ide? És miért nem félsz tõlem? – kérdi halk hangon. Nem, most nem fog támadni, túlságosan meg van még zavarodva. Ezt ki kell használnom.

– A nevem Aoyama Ryunosuke – mutatkozom be. – Azért hoztalak ide, mert tetszel nekem, akarlak. És hogy miért nem félek tõled? Mert szerintem nem vagy te olyan vad, és veszélyes, mint azt az a balfácán senki mondta. Egyszerûen félsz, igazam van? – döbbenetet látok a szemében. – Ha jól viselkedsz, akkor jól fogok bánni veled. Meglesz mindened, egy szép nagy akvárium, nagyobb, mint a másik, élõ prédák, és kagylók, rákok, csigák, növények, amire szükséged van. Talán késõbb, ha már megbízom benned, egy tavacskád is lesz, aminek kiülhetsz a partjára. De ha rosszul viselkedsz, ne akard megtudni, hogy büntetek – nézek a szemébe. – Nem foglak bántani, ha nem próbálsz elkábítani az énekeddel, vagy nem próbálsz rám támadni.

– Tehát tényleg nem félsz tõle, hogy megtámadlak? – kérdi ártatlanul.

- Ha akartad volna, már megtehetted volna – mondom õszintén. – Most pihenj! Az akváriumot reggelre készen lesz, legkésõbb holnap délutánra. Kapsz enni, lefürdetlek, aztán aludj egyet. Az az idióta balfasz jól elbánt veled.

- Félnek tõlem – suttogja. – Pedig csak magamat védem. Nem vagyok állat!

- Nem vagy – bólintok, majd csengetek a kajáért. – Ezt én is tudom. Nem vagy holmi dísztárgy.

Megérkezik az étel. Látom, hogy Opadr szemei kerekre tágulnak a sok változatos falat láttán. Hát igen, Satoya úgy tûnik utánanézett, mit is eszik egy szirén, mik a kedvenc csemegéi. Van itt hal, rák, kagyló, némi tengeri moszat és hínár, minden, amit ezek a lények imádnak. Segítek neki enni, ami nálam nagy jutalom, hiszen én úgy tartom, aki nem tud gondoskodni magáról, az nem való semmire. Õt mégsem akarom bántani, annyira gyönyörû. Nem is értem, mi van velem most. Nem vagyok én ilyen kedves és lágy szívû. Satoya is elképedve áll mellettem, amíg nem intek neki, hogy távozhat. Elõtte persze elárulja, hogy reggelre minden készen lesz, meglesz az akvárium, be is lesz rendezve.

– Értem – biccentek. – Most mehetsz! – meghajol, távozik, én pedig Opadrhoz fordulok. – Holnap reggel beköltözhetsz. Majd meglátod, milyen jó kis helyed lesz neked ott. De ne feledd! Ha szökni akarnál, kétszer is gondold meg!

- Segíteni akarsz? – kérdi reménykedve. Majdnem elnevetem magam, de megállom. Én?! Segíteni?! A feltételezés is bosszantó.

- Mondjuk úgy, hogy elõnyösebb mindkettõnk számára, ha te itt vagy. Ezt a segítség dolgot meg inkább ne feszegessük. Magunk között szólva, nem vagyok az az önzetlen típus – válaszolom egyszerûen. – Szükséged van valakire, aki gondoskodik rólad. Nekem pedig te vagy az eszköz, amivel borsot törhetek Riku apjának orra alá. Szóval, ez kölcsönös együttmûködés. De – emelem fel a kezem, mikor látom, hogy szomorúan hajtja le a fejét -, ez nem jelenti azt, hogy ne segítenék ezzel rajtad. A kapcsolatunk még bárhová eljuthat.

- Lehetünk akár… barátok is? – kockáztatja meg a kérdést.

- Aligha – rázom a fejem. – Teljesen mások vagyunk. Én ember vagyok, te szirén. Más faj. De attól még kijöhetünk egymással.

Bólint. Nem tudom, mennyit fogott fel ebbõl, de nem hinném, hogy sokat. Az emberek világa túlságosan bonyolult, hogysem õ megérthetné, akármilyen értelmes is.

Késõbb fürdeni viszem, és ahogy látom, ez is annyira tetszik neki, mint az étel. Azt hiszem, arra rájött, ha énekel, vagy bántani akar, akkor meg fogom torolni, így nem is próbálkozik, csak élvezi, hogy fürödhet. Elvégre, neki a víz a természetes közege, nem tudom, hogy a szárazföldön meddig képes túlélni. Semmit sem tudok a szirénekrõl, de ezt persze nem vallanám be neki.

A vendégszobában alszik, amelyet kulcsra rázok, mikor kimegyek tõle. Az ablakok és a falak is hangszigeteltek, így ha esetleg dalolni támadna kedve, senki sem fogja hallani a kis drágát. A biztonság kedvéért két õrt állítok az ajtóhoz, és négyet az ablak alá, mindegyik fülére pedig fülvédõt tetetek. Ez is hangszigetel, bár így nem hallják meg, ha esetleg kilopózik a szobából. Ám ettõl nem félek, még nem tud járni. Most olyan, mint az ûrhajósok egy hosszú út után. Nekik is mindig újra kell tanulniuk járni.

~*~

Reggel korán kelek, alig várom, hogy lássam az akváriumot. Satoya szólt, hogy már kész van, így felöltözöm, és kimegyek. Ámulva veszem tudomásul, hogy gyönyörû. Megfelelõ vastagságú üvegfalak, tengervíz egy kis édesvízzel vegyítve a falak mögött. Az akvárium alján kövek, kavicsok, mindenféle növény. Halak is úszkálnak, díszhalak, és reggelire valók is. Tengeri rózsák, tengeri csikók, kagylók, rákok, tengeri csigák díszítik az amúgy üres akváriumot. Természetesen az akvárium víztisztítós, így nem kell sûrûn leengedni a vizet. Elégedetten bólintok, majd indulok, hogy felébresszem Opadrt.

Mikor belépek, õt már ébren találom, és mikor meglát, mintha érdeklõdve, és némileg megnyugodva nézne rám.

– Jó reggelt, Opadr! – lépek oda hozzá. – Van egy meglepetésem a számodra.

- Jó reggelt! – válaszol, majd izgatottan néz rám. – Mi lenne az, Ryunosuke-sama?

- Mindjárt meglátod – takarom ki, majd kapom a karjaimba. – Ne mocorogj, mert ha leejtelek, az fájni fog.

Bólint. Majd egy takaróba csavarom, és kiviszem a kertbe. Ámulva nézi a sokféle virágot, a füvet, a fákat, az eget. Régen láthatott ilyesmit, és mivel az akváriumnak két fala is a külvilág felé néz, lesz mit néznie. Ide-oda forgatja a fejét, én pedig elnézõen tûröm, hogy mocorogjon. Biztosan rengeteg új, izgalmas látnivaló akad a számára. Majd lassan odaérünk a hajdani nyári lakhoz, amelyet átalakíttattam. Két falat verettem ki érte, és mindent kipucoltattam abból a hatalmas lakrészbõl, hogy neki megfelelõ helye legyen. Amikor odaérünk, és meglátja, a szeme-szája elkerekedik.

Szörnyen rég óta vagyok már fogságban, magam sem tudom pontosan mióta, de az arcok körülöttem szüntelen változnak. A régi hadurak, királyok ideje leáldozik és egy új nemzedék veszi át uralmát fölöttem. Csak egy valami nem változik, én, és a helyzetem, még mindig mások uralma alatt állok, kiszolgáltatva gazdáim önkényeskedésének. Lassan elfogynak szép emlékeim, már nem emlékszem azok arcára, akikkel boldogan éltem és játszottam önfeledten, csak a rossz marad meg a keserû magány, ami felemészti lelkem utolsó maradványait is. Már egy ideje szökésen sem gondolkodom, feladtam.

A mai nap úgy tûnik különleges esemény gazdáim életében, a kastély minden lakója sürgölõdik. Pakolnak, takarítanak és rendezkednek, talán bál lesz, vagy valamilyen komoly esemény, de ez engem nem nagyon érdekel. Akváriumomban ücsörgök a víz alján és figyelem a sürgölõdést. Az üveghez sem jön közel senki, csak a gondozóm, aki szokás szerint reggel 8-ra hozza reggelimet és dobja be.

-Nesze egyél! – Vágja be hozzám a pár darab halat és tovább áll, ma neki is jobb dolga van, mint engem piszkálni, aminek valljuk, be örülök kicsit, hisz addig is nyugtom van. Manapság ugyan is nem a harcmezõn használnak, látványosság lettem és gazdáim velem kérkednek, mintha ez azt mutatná milyen hatalmasak, hogy egy ilyen ritka szörnyet birtokolhatnak. A napom ücsörgéssel zajlik és nézelõdéssel, no meg uszikálással. Estére viszont kezdenek gyûlni az emberek, pompás ruhákban vonulnak fel, amivel az én érdeklõdésem is felkeltik, így az üveghez úszva a falnak tapadok, és onnan kémlelem õket. Már gazdám is megjön az ifjabbik alig 25 éves, de mint apja õ is szeret mutogatni engem. Néhányan az üvegre, vagyis rám mutogatva nevetgélnek, gondolom, mert nincs rajtam ruha, ezt mind megjegyzik, hogy ott fityeg a férfiasságom és ez milyen furcsa, gyûlölöm õket, legszívesebben kitépném szívüket, de nem tehetem így hátat fordítok nekik és inkább a másik irányba nézek. Az üvegen hirtelen kopogásra leszek figyelmes és azonnal a hang irányába fordítom tekintetem, egy erõs testalkatú fekete hajú srác nézeget engem, közel van az üveghez, egész közel hajol és nem fél tõlem. Miért nem fél? Kérdezem magamtól és mivel alapvetõen harcias ,  agresszív vagyok, csúnyán rásziszegek a pasasra, de az sem hat, csak elvigyorodik, majd int gazdám fiának, aki azonnal hozzá lép.

-Ez mi? Tetszik nekem. Kis harapós vadmacska. – Fejti ki. Hozzám persze csak, hangfoszlányok jutnak el, de annyi világos, hogy a szemüveges marcona legény, nem fél tõlem és ez nagyon érdekel, dohányzik és a füstöt folyton felém fújja, ez ugyan tiszteletlenség, de mivel nem tudom az mi így csak tovább nézem õket. Szemüvege visszatükrözi arcom és csodás zöld szemeiben gyönyörködöm. Persze ez nem jeleni azt, hogy ha kijutnék, nem próbálnám meg cafatokra tépni éles karmaimmal.

- Ez egy szirén, de ne menjen túl közel az üveghez, amilyen csodálatos szépség, olyan veszélyes is. Pár éve kiszökött és csúnya mészárlást rendezett, alig bírták vissza tessékelni az üveg mögé. – Fejti ki véleményét Riku a gazdám fia.

- Veszélyes? Egyre jobban tetszik, akarom. – Mondja teljesen természetes lazasággal és elnyomja cigarettáját, ezen persze Riku igen csak meg rökönyödik, a felháborodását mégis visszafolytja, hisz tudja, kivel beszél, tiszteletlen nem lehet.

- Elnézést Runosuke, de az lehetetlen, ez a szirén családom tulajdona, már évszázadok óta, olyan, mint egy fegyver , amivel több csatát nyertek annak idején dicsõ õseink. – Magyarázza heves gesztikulálásokkal, számára még a kérés is sértõ, de a szemüveges férfi nem rezzen, csak hallgatja és közben engem néz, már zavarban lennék, ha tudnám mi is az.

- Ez engem nem érdekel, beszélek apáddal és biztos vagyok benne, hogy ez a szírén sem lesz olyan értékes számára, mit a saját élete. Igaz kicsike? – Kocogtatja meg az üveget, mire kicsit összerezzenve hátra úszom, de szinte azonnal újra vissza hozzá, valamiért vonza tekintetem ez a fura férfi. Riku már nem is mer szólni, csak elnézést kér és elvonul, a férfi persze marad, és csak azokkal társalog, akik félelmüket félre rakva odajönnek hozzám, sajnos én bevagyok zárva, de csúnyán fújok azokra akik odajönnek, a férfira viszont már nem, fölösleges, hisz úgysem riad meg, csak figyelem, az este nagy része így el is múlik, de egyszer csak eltûnik a tömegben egyetlen szó nélkül. Valahogy azonnal riadtan nézek körbe és keresem a tömegben, de sehol sem látom, így lehajtom fejem és visszaülök szokott sziklámra, hátat fordítva a tömegnek. A férfi órákra eltûnik és az emberek lassan elkezdenek haza indulni, még arra sem méltatom õket, hogy tekintetem feléjük fordítsam, majd mikor már nagyjából mindenki eltûnik, ismét kocogtatják az üveget, mintha valami varázs ütésre,  élénkülök fel újra és úszom az üveghez, még mosolygok is, ami nagy szó, mert ugyan az a szemüveges férfi áll, ujjával felfele mutogat.

- Ússz fel kicsi, hogy kitudjanak, szedni. Most hazaviszlek és ajánlom, hogy viselkedj, ha jófiú leszel, jutalmat kapsz, ellenkezõ esetben – Gondolkodik el.

- Majd megbeszéljük. – Mosolyog. Persze Rikunak, most is van megjegyzése, mert nem bírja befogni a száját, valószínûleg neki fogok a legjobban hiányozni, na nem azért mert annyira szeret, de jó velem szórakozni.

- Ez nem érti úgysem, beszélhet hozzá, ameddig akar, én is megpróbáltam, de semmi. – Nagyképûsködik, mintha õ annyira tudna rólam bármit is. A férfi megáll egy pillanatra és lassan felé fordul, határozott tekintetével szinte felnyársalja Rikut.

- Ne merd még egyszer, megkérdõjelezni tetteim értelmét, vagy bármit, családod dicsõ hajnala már rég leáldozott és semmivé vált, ez is azt mutatja, hogy ma elviszem családod büszkeségét, ezt a szirént. Szóval vigyázz a nyelvedre! – Nagyon erõteljes és határozott kisugárzást tapasztalok felõle, és még mielõtt rossz következtetést vonnánk le, minden egyes szavát értem, volt idõm megtanulni, fogva tartóim nyelvét. Riku fejet hajt én pedig felúszom, de persze sejtem, hogy nem fognak csak úgy elengedni. Gazdám emberei, ahogy kinyitják az akváriumot, azonnal elektromos áramot vezetnek a vízbe, amitõl fájdalmasan görnyedek össze, majd elveszítem eszméletem. Még látom, ahogy a szemüveges férfi igen mérgesen társalog.

- Mi a faszt csináltok?! Talán ki akarjátok nyírni?! – Háborodik fel, mire a gazdám jelenik meg.

- Ez szükséges, nem áll szándékunkban megölni, de az én házamban ez a fenevad, nem fog még egyszer garázdálkodni, ön megzsarolt engem, apja sosem tett volna ilyesmit a családommal, de belátom, más idõk járnak. Vigye a lényt és ne feledje, bármilyen szép csak egy gyilkos.

- Majd észben tartom. Hozzátok, ja és apám ugyan ezt tette volna – Nevet és egy rongyba csomagoltat engem, majd hazavisz magához, persze végig eszméletlen állapotomban errõl mit sem tudok, és csak órákkal késõbb ébredek föl, fájdalmas nyöszörgéssel egy hatalmas és puha ágyban, még sosem feküdtem hasonlón így igen csak felugrom, kipattanok az ágyból, de lábaim, megadják magukat és rongybabaként zuhanok össze. Ez nem csoda hisz lábaim nem használom már egy ideje, így erõ az nincs benne, felnyekkenve zuhanok hátsómra.

- Szia szirén, mi a neved? Tudom érted, amit mondok, azok a faszok, nem látnak értelmet a szemedben, de én igen, szóval ki vele, és ne trükközz, esélytelen, hogy szabadulj innen. – Nagyon nyugodt, még mindig, így sem fél tõlem, pedig olyan közel van, felemelem tekintetem és körbe nézek, nagyon tetszik ez a szoba és a színek is, ezért kicsit ámulok, de halkan válaszolok.

- Opadr, a nevem Opádr. Miért hoztál ide? És miért nem félsz tõlem? – Fürkészem tekintetét, némi remény is megcsillan tekintetemben, hogy talán segíteni akar a férfi, a remény amirõl azt hittem már nagyon rég elveszett. Most eszembe sem jut megtámadni, jó persze fel állni, sem tudok, így a támadás is esélytelen, de õ ezt nem tudhatta, nem számíthatott rá, hogy képtelen leszek lábra állni.