|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2021. 12. 31. 11:32:16 | #36107 |
 Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak)
Megvárom, míg Alfred elviszi a fiút, majd visszateszem a szobrot a helyére. Aiden nem tűnik rossz gyereknek, de úgy tűnik, sokat bántották. Azok átokhegek, nem tudom őket meggyógyítani, ide egy boszorkánymester, vagy egy mágus kéne, de egyik fajtában sem bízok. Bár a mágusok némelyike még normális, de egyelőre nem kockáztatok. Van elég dolgom így is, Aidennek pedig pihennie kell. Nem fog megszökni, nem ostoba, ezt láttam rajta, de mégsem engedhetem szabadjára csak úgy. Vigyáznom kell rá, de én sem érek rá egész nap. Majd holnap Nancy körbevezeti, mert Alfrednek is megvan a maga dolga. Talán felvehetnék még egy pár alkalmazottat, de így is többen vannak, mint amennyit elbírok. Mindegyikük félvámpír, így sokkal gyorsabban dolgoznak, mint egy ember. Végigsimítok a lovasszobron, majd úgy döntök, ideje nekem is belevetni magam a munkába. Vámpír lévén éjjel jobban működöm, de mivel az ablakok meg vannak bűvölve, a napfény sem árt nekem.
Alfred hamarosan visszatér, de nem jön túl közel, csak megáll az ajtótól nem messze.
- Hogy van a vendégünk? - kérdem.
- Meglepetten, és riadtan – közli egyenesen. Mindig ezt szerettem benne, egyenes jellem, bár néha nyers és van, hogy pofátlan. - Mit óhajt kezdeni vele, lordom?
- Még nem tudom – vallom be. - Egyelőre itt marad, amíg jobbat nem tudok kitalálni. Szeretnék neki segíteni és nem hiszem, hogy van hová mennie. Olyan, mint egy kóbor kiscica.
- Ő nem vámpír – emlékeztet –, nem akarom, hogy vele is megjárja. Megégettük már magunkat a nem vámpírok miatt.
- Egy vámpír is lehet megbízhatatlan – emlékeztetem egy korábbi esetre. - De nem hiszem, hogy Aidentől tartanunk kéne. Úgy hiszem, jobban fél tőlünk, mint mi tőle. És akik megalkották, valószínűleg vissza akarják majd kapni. De ezzel majd később foglalkozunk – emelem fel a kezem, mielőtt közbevághatna. - Gondoskodj a fiúról, ennyit kérek és lehetőleg ne rémiszd halálra! Apropó! Előkészítetted az iratokat, amiket kértem?
- A dolgozószobájában vannak lordom – hajol meg Alfred.
- Köszönöm! - biccentek mosolyogva, majd elhaladtomban megveregetem a vállát. - Mihez is kezdenék nélküled, Alfred?
- Semmihez, lordom – vágja rá egyből, mire csak a fejem csóválom.
Egész éjjel dolgozom, muszáj, mert sok mindent kell előkészítenem még a jövő heti tárgyalásra. A vámpírokról úgy hiszik, semmit sem csinálnak, csak alszanak és vért isznak, de ez nem igaz. A mai világban nekünk is meg kell állni a helyünket, ráadásul nem a semmiből szedtem össze a vagyonomat sem. Csak arra ocsúdok fel, hogy már reggel van, Alfred pedig kopog az ajtón. Kinyújtózom, majd az órámra nézve látom, hogy már reggelire harangoznak. Kíváncsi vagyok, kis vendégünk felébredt-e már. Lezuhanyozom, megborotválkozom, megfésülöm magam és felöltözöm. Elvégre gyűrötten, és koszosan nem illik megjelenni az étkezőben.
~*~
Mikor belépek az étkezőbe, Aiden éppen reggelizik, de amint megérzi a jelenlétem, egyből felnéz. A kezében megáll a villa, és úgy bámul rám, mintha két fejem nőtt volna. Aztán rájövök, hogy valószínűleg most néz meg engem úgy igazán, de igyekszem nem foglalkozni vele. Pedig a félelme szaga betölti a teret, és ha nem lennék nemesi jól nevelt vámpír, nekirontanék, felharapnám a torkát és az utolsó cseppig kiinnám a vérét. De ezt nem tehetem, és nem is szokásom. Nem vagyok vadállat, ráadásul nagyon kellemetlen egy holttestet eltüntetni. Annak idején még simán ment az ilyesmi, de mostanra nagyon fejlett a technológia. Bár amúgy sem szoktam megölni az áldozataimat.
- Jó reggelt – üdvözlöm, majd az asztalfőre ülök. Ő pár pillanat múlva tétován viszonozza a köszönésem. Néha elfelejtem, milyen hatással vagyok a halandókra. - Nos, akkor térjünk is a lényegre – a bájcsevegést kihagyva dőlök előre és összekulcsolt ujjakkal könyökölök az asztalra, kezeim fölött pillantva rá. – Egy ilyen különleges képességekkel rendelkező fiú miért olyan botor, hogy meg akarjon lopni egy vámpírt?
Nagyot nyel a szavaimra, de végül csak összeszedi magát. Ezek szerint nem ostoba, de nem is gyáva, viszont megvan a magához való esze.
- Mentségemre szóljon, hogy eddig nem is tudtam, hogy léteznek vámpírok.
- Hát, most már tudod. De nem válaszoltál a kérdésre – húzódnak félmosolyra az ajkaim.
Elég sokszor hallottam már ezt a mondatot. Belenyúlhatnék az elméjébe, megszondázva a gondolatait, de az elég undorító dolog. Ráadásul nem akarom, hogy még jobban féljen tőlem.
- Megfenyegettek – mondja halkan, de nem néz rám, inkább az asztalt fixírozza bőszen. – És mivel nem teljesítettem a feladatom, valószínűleg máris a nyomomban vannak.
Ez sok mindent megmagyarázna. Végül rám néz, riadtan bámul bele a szemeimbe. Nem szólok egy szót sem, várom, hogy folytassa.
- Kérem, engedjen el. Sajnálom, hogy besurrantam ide, de nem találhatnak meg.
Hátradőlök a széken, és már csak egyik kezem nyugtatom az asztallapon.
- Nem kell félned, itt nem eshet bántódásod – mondom nyugodtan, de látom, hogy nem győztem meg. Elvégre, sok ember azt hiszi, hogy minden vámpír egy kegyetlen gyilkos szörnyeteg és még csak nem is hibáztathatom őket. Az a sok hülye könyv, meg film teljesen hamis képet alakított ki rólunk a halandókban. - Kik üldöznek téged? Talán másvalakihez is betörtél, akihez nem kellett volna?
Némán pillant rám, de nem válaszol. Én pedig várok. Tudom, hogy nem bízik bennem, miért is tenné? Bár ha bántani akartam volna, megteszem, ezt pedig ő is jól tudja. Erősebb, gyorsabb vagyok nála, esélye sincs ellenem a kis árnymágiájával.
- Mit akar tőlem? – kérdezi bizonytalanul. – Még életben vagyok, de ha nem ad fel a rendőrségnek és nem is akar elengedni... akkor mit akar? Miért vagyok még itt, mintha valami pizsamapartira ugrottam volna be? – A végére felemeli a hangját, de szerintem csak az indulat beszél belőle, de nem valódi harag.
Összeszűkítem a szemem egy pillanatra, majd kimondom azt, amit eddig is akartam.
- Segíteni szeretnék neked, Aiden.
Hitetlenkedve fordítja el a tekintetét. Ha jól sejtem, nem sok jóban lehetett része eddig. Meg kell nyernem a bizalmát, de óvatosnak kell lennem. Ártani nem akarok neki, de ha boszorkányok tették ezt vele, akkor segítek. Legalább törleszthetek az őseimnek.
- Tudod, én is gyűlölöm azokat akik ezt művelték veled – mondom halk, határozott hangon. -Visszacsinálni már nem tudom amit tettek, de talán tudok segíteni, hogy soha többé ne kelljen félned tőlük. De ahhoz tudnom kell, hogy ki küldött ide hozzám.
Újra rám emeli a tekintetét, de még mindig a hitetlenkedés csillog benne. Én azonban nem teszek semmit, csak várok és nézem őt. A türelem most mindennél fontosabb.
- Egy amerikai férfi fenyegetett meg, hogyha nem viszem el neki ma estig a szobrot, akkor feldob – válaszol végül halkan, majd mesélni kezd. Mindent elmond a találkáról, a férfiről, meg arról, amit a pasas mondott neki.
- Értem. Jobb lesz, ha egy darabig még itt maradsz.
Az arcából kifut a vér, teljesen elsápad. Szegénykém, még nem mehetsz sehová.
- Meddig..? – kérdi elhűlve.
- El kell intéznem pár dolgot, majd utána megbeszéljük. - A szavaimra még jobban elsápad, mint aki a legrosszabbra gondol. - Ne aggódj – mosolyodok el biztatóan.- Érezd magad itthon, Nancy majd körbevezet. De most bocsáss meg, de mennem kell.
Felállok, majd kisétálok a teremből. Neki valószínűleg egy szempillantás volt, mivel mi vámpírok igen gyorsan tudunk mozogni. Egyből utasítom Alfredot, hogy nyomoztasson azután a férfi után, aki megbízta Aident a betöréssel. Semmi kétségem afelől, hogy estére már a kezemben lesz a pasas neve, címe és minden, amit tudni érdemes róla.
~*~
A napot jó vámpírhoz méltón átalszom. Most pár napig talán tudok aludni is. A sok nappali mászkálás is kimeríti az erőimet, de nemesi vámpír lévén jobban bírom az ilyesmit, mint a teremtettek. Mire alkonyodni kezd, Alfred már a kezembe is nyomja az aktát. Nem kellett csalódnom benne, sem az emberemben, aki az ilyesmit intézi. Igen, ember, de jól és pontosan dolgozik, ráadásul nem olyan ostoba, hogy átvágjon engem. Kevés halandó tud a vámpírokról a vadászokon kívül, ő pedig közéjük tartozik. Egy egykori vadász, akinek megmentettem az életét és az adósommá tettem. A képességei pedig nagyon jól jönnek ilyenkor.
Átolvasom az aktát. Szóval a kuncsaftunk tényleg amerikai, John Smith-nek hívják, de ez nyilván csak álnév. A harmincas éveiben jár és így tovább, és így tovább. Műkincskereskedő a szentem, vagyis inkább lopott kincsekkel kereskedik.
- Azt is tudjuk, kinek akarta eladni az árut – mondja Alfred.
- Helyes, tudod, mi a dolgod – nézek rá komolyan, ő pedig bólint. - Szólj a fiúknak, okosan csinálják, nem kellenek zsaruk! Még az kéne, hogy nyomozni kezdjenek és a szálak hozzám vezessék őket.
- Ahogy óhajtja, lordom! - hajol meg Alfred. - Másvalami?
- Hogy van Aiden? - kérdem kíváncsian.
- Egész nap odakinn sétált, miután Nancy körbevezette – tájékoztat az inasom. - Most a szobájában van.
- Jó! Ő ne tudjon semmiről, nem kell feleslegesen felizgatni. Még úgyis kérdezni akarok tőle pár dolgot – mondom. -Akkor ennyi lenne, Alfred. Remélem, a fiúk minél előbb végeznek.
- Igenis, lordom – hajol meg újra, majd távozik.
Semmi kétségem afelől, hogy még ma éjjel elintézik. Nekem azonban ma éjjel már vadásznom kell, vendég ide, vagy oda. Bár talán fel kéne mennem hozzá, hogy megnyugtassam, semmi gond nem lesz azzal az illetővel, aki megpróbált ártani neki.
Tudom, hogy a szobájában van, érzem őt, de nem kutatok a gondolatai között. Alfred már telefonál, azt is hallom, majd egyszerűen kizárom őt a gondolataim közül. Mikor felérek, halkan kopogok Aiden ajtaján. Nem akarok betörni hozzá.
- Szabad! - hallom tétova hangját, mire benyitok.
Az ablaknál áll, a kertet fürkészi a lemenő nap utolsó sugaraiban. De ahogy belépek, megfordul, és az arcán látom a félelmet. Sóhajtok egyet, nem akartam megrémiszteni, de akaratlanul is sikerült.
- Nem kell betojnod, nem foglak megenni – mondom halk, nyugodt hangon.
- Jó estét… Lord Whitecraft… - suttogja rémülten.
- Hívj Dariennek, legalább valaki a nevemen szólítana – mondom, majd mellé lépek. Elhúzódik, helyet adva nekem. - Hogy telt a napod?
- Jól… azt hiszem… - A hangja bizonytalan, mintha nem lenne biztos benne, vajon mit mondhat nekem. - Szép a birtok, meg a ház is.
- Örülök, hogy tetszik – bólintok egy halvány mosoly kíséretében. - Amíg itt maradsz, nem eshet bántódásod.
- De… azt mondta, a kapu mindenkit beenged – néz rám óvatosan. - És… sehol sincsenek őrök, vagy… kamerák, meg ilyesmi.
- Szerinted egy vámpírnak és néhány félvámpírnak szüksége van őrökre, vagy kamerákra? - sandítok rá, mire a fejét rázza. - Alfred, Nancy, John és Karen is félvámpírok. Az első kettővel már találkoztál. John a sofőröm, Karen pedig a szakácsnőm. Több emberre nincs is szükségem. Egy félvámpír jóval gyorsabban dolgozik, mint egy halandó.
- Mi az a félvámpír? - kérdi kíváncsian.
- Többségében olyan vámpír, akinek az egyik szülője halandó ember volt – magyarázom türelmesen. - Alfred és John is ilyenek. De Nancyt és Karent átváltoztatták, bár csak félig. Ők félig teremtettek, de nem kaptak annyi vért, hogy teljesen vámpír legyen belőlük. Ők is halhatatlanok, de a természetes úton született félvámpírok a felnőttkorukig természetesen normális ütemben nőnek. Bár jóval lassabban, mint egy ember.
- Azt hittem, minden vámpír… teremtett. Tudja, mint a filmekben – mondja Aiden, mire bosszúsan felhorkantok. Erre összehúzza magát.
- A filmek hülyeségeket beszélnek, ezért is alakult ki az emberekben az a tévképzet, hogy minden vámpír kegyetlen, gyilkos szörnyeteg – válaszolok halkan. - Én nemesi vámpír vagyok, természetes úton születtem. A teremtettek azok, akik vámpírlétük előtt halandók voltak. Kevés van belőlük, mert az átváltoztatás nem éppen kellemes velejárója, hogy előbb meg kell halniuk, majd vámpírvérrel feltámasztják őket. Ebbe sokan beleőrülnek, mert a halál egy dolog, de a feltámadás már más lapra tartozik. Ráadásul ha túl sokan vagyunk egy helyen, az előbb-utóbb szemet szúr, harcok indulnak a területekért, aminek vérontás a vége. Pont ezért a kezdetek óta törvény, hogy nem ölhetjük meg az áldozatainkat, csak annyit ihatunk belőlük, amennyi a létfenntartásunkhoz szükséges. Különben jönnek a vadászok, vagy a rendőrség. Ma már nem olyan könnyű eltüntetni egy holttestet, mint néhány száz évvel korábban. Persze egy-egy vérengző vámpír mindig akad.
- Értem – bólint, majd látom rajta, hogy kérdezne, de nem mer.
- Az amerikai miatt ne aggódj! Az embereim jó munkát végeznek, tiszta munkát – mondom. - De nem fogják megölni, csak elintézik, hogy se neki, se a vevőjének eszébe ne jusson többé beleütni az orrát a dolgomba.
Nem szól egy ideig, csak bámul kifelé. Már teljesen besötétedett, hamarosan indulnom kell, mert kezdek éhes lenni. De várok még, mert tudom, hogy Aiden mondani akar még valamit. Fél, retteg, nem érzi magát biztonságban.
- Köszönöm… - suttogja halkan, lehajtva a fejét. - De… nem értem… miért teszi ezt… Semmi oka nincs rá, hogy… segítsen nekem…
- Te nem szolgáltál rá azokra a dolgokra, amiken keresztülmentél – mondom lágyan, mire meglepetten felnéz rám. Összeszorítja a száját, mint aki sírni akar, de nem mer. - Sokat szenvedtél, Aiden, megértem, ha nem bízol bennem. A bizalmat ki kell érdemelni, ezt már régen megtanultam. De amíg itt vagy, számíthatsz a segítségemre és otthonodnak nevezheted ezt a helyet.
- Otthon… - suttogja alig hallhatóan. - Azt sem tudom… mit jelent ez a szó.
- Ha itt maradsz, talán rájössz – mondom kedves hangon, majd óvatosan kinyúlok felé.
Megremeg, de nem húzódik el, amikor hozzáérek és finoman megsimogatom selymes, ébenfekete tincseit. Úgy néz ki, mint egy gyerek, aki sosem kapott kedvességet, simogatást, ölelést, vagy egy jó szót. Egy elveszett, otthontalan kiscica, aki csak törődésre vágyik, de fél attól, hogy valóban bízni tudjon valakiben.
Egyetlen olyan mozdulatot sem teszek, amivel még jobban a frászt hoznám rá, de úgy látom, megdöbbenti a dolog, de ugyanakkor talán valahol jól is esik neki. Még akkor is, ha most még ezt ő maga sem tudja. Végül elengedem, nem akarom még nagyobb stressznek kitenni. Így is retteg.
- Most el kell mennem, ideje vadásznom – mondom egyenesen, mire döbbenten kerekíti el a szemeit. - Vámpír vagyok, és bár szívesen megkérdezném, nem lenne-e kedved velem jönni, de hidd el, egy táplálkozó vámpír látványa nem éppen szép. De ha kissé lenyugodtak a kedélyek, majd kiviszlek a városba vásárolni, vagy valami. Várost nézni, ha van kedved.
Nem válaszol, csak bólint, hogy megértette. Azt hiszem, mégis sokkot okoztam neki.
- Alfred majd gondoskodik a vacsorádról. Csinálj, amit jólesik, olvass, nézz tévét, vagy akármi. Használhatod a számítógépet is a könyvtárban, ha szeretnéd. Én majd jövök valamikor – mondom, majd magára hagyom.
Mikor kilépek, csak akkor jövök rá, milyen abszurd volt ez az egész jelenet. Mi a fene van velem? Nem szoktam halandókkal barátkozni. Viszont nem kérdeztem meg tőle, honnan jött, de talán ő maga sem akarná elmondani. Nos, majd legközelebb, van időnk. Gondolatban szólok Johnnak, hogy melegítse a kocsit, mert kikocsikázunk egy kis vacsora reményében. Most már tényleg ennem kell, mielőtt elvesztem a fejem.
|
| Rukima | 2021. 12. 05. 12:51:24 | #36083 |
 Karakter: Aiden (Apep*)
Megjegyzés: Lordomnak
-Bajban vagy barátom. Tőlem nem éri meg lopni. Ki vagy és ki küldött? – zendül az ijesztően nyugodt, mély hang. Szinte fel sem fogom a szavait, az agyam kétségbeesetten azon pörög, hogy hogyan szabadulhatnék ebből a csávából. Azonban a növekvő szorítás a torkomon belém fojtja a levegőt is.
-Még egyszer kérdem, ki vagy és ki küldött? Jobb, ha válaszolsz, mert vannak kevésbé veszélytelen módszereim is arra, hogy megtudjam, amit akarok.
Bele se akarok gondolni, hogy ez alatt mit érthet. Próbálok nyelni egyet, de még az sem megy és már kezdek csillagokat látni.
-Aiden... a... nevem... Aiden... – szinte hörgöm a szavakat, de mint egy varázsütésre enyhül a nyakamat szorító fogás.
-Na látod, nem is olyan nehéz – a mosoly ami szétterül ajkain még rémisztőbb mint a rideg tekintet. -Ki küldött? Ajánlom, hogy az igazat mondd és akkor nem bántalak – ezt ebben a pillanatban igen nehéz elhinnem. Az biztos, hogy én most itt hagyom a fogamat...
-Nem tudom... nem.... nem mondta meg a nevét... – habogom az igazságot. Meglepetésemre a szorítás tovább enyhül és a lábam talajt ér. Egyensúlyomat összeszedve és fájó torkomat dörzsölve lépek reszketőn hátrébb. Mit akar ez tőlem..? Miért engedett el..? Talán azt akarja, hogy meneküljek és úgy döfhessen hátba..?
-Maga... boszorkánymester..? – kérdezem nagyot nyelve.
-Hogy merészelsz engem azokhoz a mocskos lényekhez hasonlítani?! – csattan haragos fensőbbséggel a hangja, mire ijedtemben már csak azt érzem, hogy a falig hátráltam. De ha nem boszorkánymester... akkor mi ez a férfi..? Félelmetes kisugárzása nem kecsegtet semmi jóval, úgy érzem a jövőm az elkövetkező pár perc történéseitől függ.
-Mi történt a kezeddel? Ki égetett meg? – kérdez újra, indulatai helyét újfent a rideg hangszín váltja fel. Zavart rémülettel fürkészem az arcát, ahogy szóba hozza fekete sebhelyemet, amit a kínzó kísérletek okoztak. Mit akar ez tőlem? Miért érdekli ki tette ezt velem? Agyamban csak úgy záporoznak a kérdések hadai, de az övére eszem ágában sincs válaszolni. Minél kevesebbet tud rólam, annál több esélyem van valahogy elmenekülni. Ámde ahogy nem válaszolok egy szemmel követhetetlen mozdulattal terem előttem. Ijedtemben önkéntelenül is az árnyékok közé menekülnék, mint csiga a házába, de kezemet megragadva tart vissza.
- Tökéletesen látok a vaksötétben is, szóval felesleges árnyat idézned. Vámpír vagyok, nemesi vámpír. A nevem Darien Whitecraft. Lord Darien Whitecraft. Jóval gyorsabb, erősebb vagyok nálad. Mielőtt eltűnhetnél, már el is kapnálak.
Mondandója végét már nem is hallom, egyetlen szó jut el a tudatomig. Vámpír..? Azok nem csak a horror sztorikban vannak?!
-Akkor... most... vacsora lesz... belőlem? – hangom remeg, mert hiszek neki. Még senkit nem láttam ilyen gyorsnak ráadásul amit az árnyak közül pillantottam meg... bizonyítja, hogy nem emberi lény. És akkor könnyen lehet, hogy ezek az utolsó pillanataim a földön.
Elsőre csak egy fáradt sóhaj a válasz, mint aki már ezerszer halott hasonló kérdést.
-Nem – mondja végül, miközben még mindig fogva tartott kézfejemet vizsgálja. – Ki tette ezt veled? Merthogy nem született árnyjáró vagy, az is biztos. Ők ritkábbak, mint mi, vagy a sellők és a tündérek, te inkább vagy teremtett lény, aki valaha talán ember lehetett.
Ezt így leszűrte egyetlen sebhelyből?
-Boszorkányok tették ezt veled? – kérdi érezhető megvetéssel.
Ha ennyi mindenre rájött egy szavam nélkül, akkor minek is tagadjak, óvatos bólintással adok helyt neki.
-És gondolom nem vágysz vissza hozzájuk, Aiden.
-Nem... Nem akarok oda... visszamenni – inkább faljon fel itt helyben.
-Ez esetben itt töltheted az éjszakát, holnap pedig megbeszéljük a továbbiakat. Előkészíttetek neked egy szobát, kapsz enni és le is fürödhetsz.
Hogy mi van?? Fél perce még azt hittem én leszek a vacsora, erre meginvitál kosztra és kvártélyra? Egy betörőt, aki meg akarta lopni?? Következő szavai azonban visszazökkentenek a döbbenetből.
-De figyelmeztetlek, ha szökni próbálsz, annak meglesz az ára! A birtok kapuja és kerítése beenged bárkit, de ki már csak azt, akinek én megengedem, hogy elhagyja a területemet. Ha az engedélyem nélkül akarsz távozni, árnymágia ide, vagy oda, bizony rajtavesztesz, fiatal barátom. Nos, hogy döntesz?
Szóval itt is ugyanúgy rabbá váltam. De ha már megkímélt, talán később sem akar ártani nekem. Vagy csak félretesz a fridzsiderébe... de egyelőre az tűnik a legbölcsebb döntésnek, ha nem ellenkezem, így hát halvány bólintással fogadom el az ajánlatot.
-Készíts elő egy szobát a vendégünknek a nyugati szárnyban, Alfred – fordul egy másik férfi felé. Ez meg mikor került ide??- Gondoskodj számára ételről, és fürdővízről is.
- Ahogy óhajtja, lordom. Kövessen, úrfi!
-Menj, nem fog megenni! Vigyázni fog rád – hát ez aztán megnyugtató. De a halvány bíztató mosoly valahogy mégis egy kicsit lehiggaszt.
Kissé vonakodva követem a hullasápadt komornyikot, de pár lépés után még visszanézek „vendéglátómra”, azonban már csak a hűlt helyét látom a műkincsekkel teli szobában.
-Erre tessék, úrfi.
Gyorsan Alfred után sietek, mintha attól félnék, hogy az elmúlt események előtt kihaltnak hitt házból újabb rémségek vetik rám magukat. Eddig sosem féltem a sötéttől.
□■□
Becsukódik az ajtó és magamra maradok egy lakás méretű szobában. Feszengve nézek körbe, én is tökéletesen látok a sötétben így nem kell lámpát gyújtanom. A bársony borítású bútorok valami régi stílus jegyeit hordozzák, nem beszélve a szoba látképét uraló hatalmas, baldachinos ágyról, ami úgy magasodik a fal mellett mint valami erőd. Benyitok a szomszédos szobába. Saját fürdő, a méretes kádban víz gőzölög, a felszínén valamilyen virág szirmai úszkálnak. Jesszusom... ezt a giccsparádét. De legalább nem egy ablaktalan, berendezés nélküli fehér szobába vagyok zárva, ahol éjjel-nappal reflektorokkal világítanak meg. A felugró emlékképre görcsbe rándul a gyomrom. Elhessegetem a gondolatot és nagyot fújva csukom be a fürdőszoba ajtaját és lépek a szoba bejáratához, ami akadálytalanul nyílik ki próbálkozásomra. Hát, ide nem vagyok bezárva, az biztos. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Visszamegyek a szobába és lerogyok az egyik karosszékre. Most mihez kezdjek? Ahogy behunyom a szemem, megcsap a saját szagom. Tinédzser fiú vagyok na, és már egy ideje nem volt alkalmam fürödni. Lehet ezért nem ettek meg...
Megadó pillantást vetek a fürdő irányába, majd nagyot sóhajtva kelek fel és gönceimet ledobálva vonulok el a boudoirba.
Mire visszatérek meghökkenve tapasztalom, hogy a ruháim eltűntek. Mielőtt megijednék, hogy a derekam köré csavart törülköző lesz az elkövetkező időben egy szál öltözékem, kiszúrok az ágy végénél elhelyezett padon pár ruhadarabot. Jobban megvizsgálva egy pizsama és mellette szépen összekészítve egy nappali összeállítás, ami lényegében egy sötétszürke szövetnadrágból és fekete ingből áll. Természetesen nem a pizsit választom. A nadrág szűkebb szabású az általam megszokottnál, se az inget mintha rám öntötték volna. Felöltözve huppanok a szoba sarkában lévő fotelba, ahonnan rálátok az ajtóra és az ablakokra is. Nem hinném, hogy el tudnék aludni egy vámpír fészekben...
□■□
Kopogtatás ráz fel az álmomból, odakintről a pirkadat fényei szűrődnek be a szoba hatalmas ablakain. Ennyit arról, hogy ne tudnék aludni... de megértem a reggelt és ez határozottan jó jel. Azért gyanakodva gyors pillantást vetek a fésülködő asztal tükrében a nyakamra is, de hál’ égnek nem találok sérülést.
-Aiden úrfi, a reggeli az étkezőben várja – hallom kintről a tegnap estéről ismerős hangot. A reggeli szó hallatán megkordul a gyomrom és csak most veszem észre a vélhetően a ruhákkal együtt bekerült kihűlt vacsorát.
Kinyitom az ajtót és Alfred odakinn vár türelmesen.
-Jó reggelt – köszönök, bizonytalanul a tarkómat megvakarva.
-Jó reggelt, úrfi. Kérem kövessen.
A nyomába eredek és bizalmatlanul nézelődök út közben. Most már nem is rémisztő a helyzetem, hanem sokkal inkább hihetetlenül bizarr. Ki látja vendégül a betörőt??
Megérkezünk az étkezőbe, ahol egy irtó hosszú asztalnál már meg van terítve és megannyi étel van kikészítve széles választékban, a müzlitől, a ham&eggs-en keresztül a színpompás gyümölcsökig. Hát ez egyre abszurdabb, mintha csak egy filmet néznék, ami nem is velem játszódik.
-Lord Darien hol van? -kérdem miután leültem, de azon nyomban rá is döbbenek a kérdés buta mivoltára. A vámpír biztos a koporsójában pihen így napközben.
- A lord nemsokára csatlakozik – cáfol rá logikámra szavaival a komornyik. -Engedelmével most távozom – ezzel kissé meghajol és ki is megy a szobából. Még mindig a szituációtól döbbenten pislogok utána, viszont korgó gyomrom az előttem illatozó reggeli felé csábítja figyelmem. Elkezdek enni és közben reménykedek benne, hogy nem gyerekhúsból van a bacon.
Kisvártatva kinyílik a terem ajtaja és ahogy odapillantok megakad a számban a falat. Ahogy belép a magas férfialak, jelenléte kitölti a teret, határozott magabiztossággal pillantanak rám a csokoládébarna szemek. Tegnap este nem figyeltem meg különösebben, hiszen az lebegett a szemem előtt, hogy ott ér véget rövid pályafutásom, de most alaposabban is szemügyre veszem. Minden mozdulatából sugárzik a kimért elegancia, délceg alkatát kiemeli ízléses ruházata. Félhosszú fekete haján csak a fény csillanásából látszik, hogy valójában elképesztően sötét barna és minden lépésénél széles vállát súrolják a libbenő tincsek. Arcát figyelve meg kell állapítanom, hogy sosem láttam még ilyen szép férfit. Azt gondoltam volna, hogy a tegnap látott portré művészien túloz a kortalan vonásokkal és a tökéletesen megformált arányokkal, de még így szintén férfiként is be kell látnom, hogy mennyire megnyerően sármos.
-Jó reggelt – üdvözöl és leül mellém az asztalfőre. Párat pislogva ragadom ki magam gondolataimból és viszonzom a köszönést.
-Nos, akkor térjünk is a lényegre – a bájcsevegést kihagyva dől előre és összekulcsolt ujjakkal könyököl az asztalra, kezei fölött pillantva rám átható tekintetével. – Egy ilyen különleges képességekkel rendelkező fiú miért olyan botor, hogy meg akarjon lopni egy vámpírt?
Nagyot nyelek az utolsó szó hallatán és feldereng tegnap esti rémületem emléke, de megemberelve magam szólalok meg.
-Mentségemre szóljon, hogy eddig nem is tudtam, hogy léteznek vámpírok.
-Hát, most már tudod. De nem válaszoltál a kérdésre – húzódik mindent tudó félmosolyra ajka.
Lesütöm a szemem, elgondolkodva rajta, hogy mit is lenne célszerű válaszolnom. Hazudni nem hinném, hogy sok értelme lenne hisz már kábé a komplett élettörténetem kitalálta pár perc leforgása alatt.
-Megfenyegettek – mondom halkan, magam előtt az asztalra fókuszálva. – És mivel nem teljesítettem a feladatom, valószínűleg máris a nyomomban vannak.
Felkapom rá a tekintetem az állkapcsom megfeszül, határozottan nézek a kifürkészhetetlen szemekbe.
-Kérem, engedjen el. Sajnálom, hogy besurrantam ide, de nem találhatnak meg.
Hátradől a székében és már csak egyik kezét nyugtatja az asztallapon.
-Nem kell félned, itt nem eshet bántódásod – valahogy nem győzött meg. Még ha amiatt nem is kéne aggódnom, hogy egy vámpír vendége vagyok, de előbb vagy utóbb rám találnak ha egyhelyben maradok. És ha valaha kiteszem innen élve a lábam, akkor már várni fognak. - Kik üldöznek téged? Talán másvalakihez is betörtél, akihez nem kellett volna?
Némán pillantok rá, azt latolgatva, hogy mennyit mondhatok anélkül, hogy még nagyobb bajt hoznék a nyakamra. Hisz nem tudom mit akar. Az a sejtésem, hogy megölni nem, hiszen azt előző találkozásunkkor is megtehette volna. De látszólag elengedni sincs szándékában. Talán azért kérdezi kik keresnek, hogy megtudja, hogy kitől kaphat értem jutalmat? Mondjuk nem úgy fest, mint aki rászorul ilyesmire. Vagy a kapcsolatait akarja építeni azzal, hogy foglyul ejtett?
-Mit akar tőlem? – kérdezem bizonytalanul. – Még életben vagyok, de ha nem ad fel a rendőrségnek és nem is akar elengedni... akkor mit akar? Miért vagyok még itt, mintha valami pizsomapartira ugrottam volna be? – mondandóm végére akaratlanul is kissé felemelem a hangom, ahogy elveszetten próbálok válaszokra lelni, kezemben remeg az evőeszköz.
Kissé összeszűkülnek a mélybarna szemek és csak rövid, feszült szünet után válaszol.
-Segíteni szeretnék neked, Aiden.
Hitetlenül fordítom el felőle a fejem. Senki nem akar önzetlenül segíteni. Senki, akinek hatalmában állna. Egy valakitől kaptam valaha segítséget, de valószínűleg már ő is halott.
-Tudod, én is gyűlölöm azokat akik ezt művelték veled – folytatja halk határozottsággal. -Visszacsinálni már nem tudom amit tettek, de talán tudok segíteni, hogy soha többé ne kelljen félned tőlük. De ahhoz tudnom kell, hogy ki küldött ide hozzám.
Újra rá kapom a tekintetem. Mégis hogyan lenne rá képes? De ha még valóban vámpír is, mit tehetne egy kisebb handseregnyi boszorkánymester ellen? Úgy fürkészem arcát, mintha kiolvashatnám belőle a válaszokat és bár a mélybarna szempár barátságot sugall, valahogy gombóc gyűlik a torkomba.
-Egy amerikai féri fenyegetett meg, hogyha nem viszem el neki ma estig a szobrot, akkor feldob – válaszolom végül halkan. Lassan elmondom neki, hogy hol lenne a találka és hogy néz ki a tag. Ő végig csak csendben figyel, szinte meg se moccan. Mondandóm végeztével áll csak fel.
-Értem. Jobb lesz, ha egy darabig még itt maradsz.
Arcomból kifut a vér. Azt hittem, ha elmondom miért lenne fontos mihamarabb elmennem, elenged.
-Meddig..? – kérdezem elhűlve.
-El kell intéznem pár dolgot, majd utána megbeszéljük.
Szavaira ijesztő balsejtelem kúszik a gondolataim közé. Remélem nem azt az embert akarja „elintézni”... mármint... persze, rossz ember, de én nem akarom senkinek a halálát.
-Ne aggódj – mosolyodik el bíztatóan, akár csak előző este.- Érezd magad itthon, Nancy majd körbevezet. De most bocsáss meg, de mennem kell.
Ezzel elfordul és olyan hirtelen távozik, mint ahogy érkezett, a hatalmas terem mintha teljesen megüresedne, ahogy kilép az ajtón. Gyomrom összeszorul az aggasztó gondolataimra. Már nem vagyok éhes.
□■□
Miután megkaptam a beígért körbevezetést már a parkosított kertben sétálok a kerítés mellett, zsebre dugott kezekkel. Ma kivételesen a napsütés beragyogja a lassan az ősz színeibe öltöző tájat, de a rövidülő nappalok egyre kevesebb időt hagynak számára, hogy sugaraival megmelengesse a vidéket. Sétám közben a szilárd komorsággal álló kovácsoltvas kerítést vizsgálom. Nem próbáltam átszökni rajta, hisz korábbi fogságomból megtanultam, hogy nem minden akadály látható és azok általában sokkal veszélyesebbek, mint amiket szemmel is érzékelhetünk. Ráadásul valahogy mindig úgy érzem, hogy valaki figyel. De ez lehet már csak paranoia. Olyan sokat menekültem, hogy belém ivódott ez az éber bizalmatlanság.
Gondolataim a házigazdám felé terelődnek. Vámpír... nem tűnik annak. A filmekben teljesen mások. Vagy vérengző, betegesen kinéző szörnyetegek vagy bárgyú piperkőcök. De ő más. Sokkal emberibb, mint képzeltem volna. És amiket még mondott... sellők és tündérek... a végén még az is kiderül, hogy vérfarkasok meg űrlények is mászkálnak köztünk. Bár, nem tudom miért vagyok így meglepve, hiszen az emberek a boszorkányokat is mesének tartják. De valahogy mindig azt hittem, hogy csak boszorkány klánok harcolnak egymással egy olyan alvilági körben, amiről az emberiség mit sem tud, erre tessék. Szinte beleszédülök a gondolatba, hogy mennyi mindenről nem tudok semmit.
Felsóhajtva dörzsölöm meg homlokom és az egyre hűvösödő idő elől visszamenekülök a kúria ridegen fölém tornyosuló falai közé.
|
| Andro | 2021. 11. 30. 17:01:03 | #36076 |
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Árnyjárómnak)
Az utóbbi időben ködösek a nappalok, az éjszakák. Látszik, hogy elmúlt a nyár és az ősz vette át a helyét Angliában. De nem baj, engem nem zavar, háromezer év alatt láttam már a világ sokféle változását, a ködös Albiont is megszoktam, mióta jó ideje ideköltöztem. Néha hiányzik Egyiptom, a forróság, a homok, a sivatag, ami már egyáltalán nem olyan, mint amilyenre gyermekkoromból emlékszem. Hiányzik a templom, ahol apám volt a főpap, a családom, a barátaim, még az az ostoba fáraó is, akinek engedelmeskednünk kellett. Gondolataimba mélyedve indulok aznap reggel a szobám felé, hogy aludjak egyet. Az éjszaka gyermekeként éjjel vagyok aktív, nappal aludni vágyom. Ám valami megzavar, majd megérzem valaki jelenlétét. Valaki van a kapun kívül és a házat figyeli. Ember, ostoba halandó, aki biztosan betörni készül. Elmosolyodom. Jöjjön csak.
- Lordom! - hallom meg Alfred hangját. Hűséges inasom, félvámpír, halandó anya és halhatatlan apa gyermeke, aki már százötven éve követ engem. - Valaki van odakinn.
- Tudom – bólintok. - Hagyd, nem törődünk vele. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Mondd meg Nancynek, hogy a nyugati szárnyban meg kéne tisztítani az ablakokat. Te pedig tudod, mi a dolgod.
- Ahogy óhajtja, mester! - hajol meg, majd magamra hagy.
A nyugati szárny ablakai a kapura néznek, Nancy szemmel tarthatja a betolakodót, bárki legyen is az. Engem nem zavar, nem érzek veszélyt, ha betör, úgyis tudni fogom, kivel van dolgom. Biztos vagyok benne, hogy lopni jön, de majd meglepődik, ha szembetalálkozik velem. A birtokon nincsenek kamerák, nincs kutya, amely őrt állna és megszaggatná a betolakodókat. Nincs rá szükség. Mi magunk vagyunk a őrök. Én és az embereim, akik mind vagy vámpírok, vagy félvámpírok. Hatékonyabbak bármilyen jelzőrendszernél, bármely őrző-védő kutyánál. Ráadásul, a birtokon mágia ül, befelé könnyű az út, de a kapu és a kerítés senkit sem enged ki csak úgy. Ki itt hívatlanul lép be, nem távozik egykönnyen.
Elégedetten indulok a szobám felé, majd levetkőzöm és ágyba bújok. A megbűvölt ablaküvegek megvédenek a naptól, bár a függönyök most be vannak húzva. Alfred mindent elrendezett. Gondolataimmal megkeresem őt, most éppen a télikertben segít a kertésznek felásni az új ágyásokat. Ő kimehet a napra anélkül, hogy megégne, én azonban az átok miatt néhány óránál tovább nem bírom ősi ellenségem erejét. Végül lassan elszenderülök.
~*~
A holddal kelek, és megérzem, hogy a betolakodó már a ház felé tart. Fürgén mozog, majd halkan jut be, mint akinek van kulcsa. De megérzem a mágiát. Talán egy mágus? Egy boszorkánymester? A gondolattól is ökölbe szorulnak a kezeim. Egy boszorkánymester itt?! Az én birtokom?! Letapogatom a házat, majd gondolatban szólok Alfrednek, hogy legyen készenlétben. Okos fiú, tudja ő, hogy ne avatkozzon bele, ha én magam akarok elintézni valamit. Kíváncsi vagyok a jövevényre.
Pontosan tudom, merrefelé halad. Körbenéz, mintha keresne valamit, ide-oda csusszan, néha kis híján elveszítem, de mégsem. Végül megáll a múzeumteremként használt szoba előtt és már benn is van. Nem megy tovább, tehát ott van, amit keres. Rengeteg ritkaságom van mindenféle korszakból, a világ minden tájáról, ahol csak jártam. Elmosolyodom, ahogy a szoba felé sétálok. Innen nem jut ki élve. Megállok a terem előtt, és érzem, hogy ott rejtőzik. Vajon megszerezte már, amit akart? Hallom a szívverését, a légzését, mire kivágom az ajtót. Kiválóan látok a sötétben, így azonnal kiszúrom a szobában levő alakot, aki azt a lovasszobrot tartja a kezében, amit vagy négyszáz éve hoztam Franciaországból. Ajándék volt egy jó barátomtól, aki sajnos már nem él. A fiú megdermed, én pedig karba teszem a kezem és egyenesen ránézek, bele a szemébe.
- No lám, ki bujkál itt a sötétben? - kérdem nyugodt hangon, mintha mindennapi dolog lenne tolvajt fogni a házamban.
Hirtelen árnyékot idéz, mire odalépek és elkapom, mielőtt belelépve. Riadtan néz rám, ahogy elkapom és nem eresztem. Mágia! Ez mágia! Boszorkány lenne?! De a szaga nem olyan, mint azoknak, mégis mágiát használ. Árnymágiát, ami az egyik legsötétebb mágia, ami csak létezik. Ez megmagyarázza, hogy jutott be olyan könnyen.
Kétségbeesetten ragadja meg a karomat, szabadulni próbál, de nem engedem el. Gyenge ő hozzám, de mialatt halálra van rémülve, jobban meg tudom nézni. Fiatal még, és halandó, ezt érezni a szagán. Húsz évesnél nem lehet több. Hollófekete haj, borostyán sárga szemek, világos bőr és kifejezetten helyes arc. Fekete felsőt visel, farmernadrágot és egy bakancsot. A hátán egy hátizsák lóg, egyik kezében még mindig ott szorongatja a szobrot, amit elveszek tőle és visszateszem a helyére.
- Bajban vagy, barátom – mondom egyszerűen. - Tőlem nem éri meg lopni. Ki vagy, és ki küldött?
Nem emelem fel a hangom, így is meg van rémülve. Megölhetném, egyetlen roppantásba telne, de nem vagyok vérszomjas szörnyeteg, még akkor sem, ha sokan annak tartanak. Ráadásul, semmi hasznom nem származna a kölyök halálából. De enyhén megszorítom a nyakát, mire felnyikkan.
- Még egyszer kérdem, ki vagy és ki küldött? - teszem fel újra a kérdéseket. - Jobb, ha válaszolsz, mert vannak kevésbé veszélytelen módszereim is arra, hogy megtudjam, amit akarok.
- Aiden… - nyögi végül nagy nehezen. - A… neve… Aiden…
- Na látod, nem is olyan nehéz – mosolyodom el, miközben lazítok a szorításomon. A szemében páni félelem ül. Retteg tőlem. - Ki küldött? Ajánlom, hogy az igazat mondd és akkor nem bántalak.
- Nem tudom – válaszolja remegve. - Nem… nem mondta meg a nevét.
Belenézhetnék az elméjébe, de nem akarok ilyen mocskos módszerhez folyamodni. Csak egy gyerek, akinek valószínűleg pénzre volt szüksége, így elfogadott egy munkát. De árnymágiát használ, amit valaki megtanított neki. És boszorkányszaga van, de nem boszorkány. Óvatosan elengedem, de szemmel tartom. A nyakát masszírozza, miközben lopva körbenéz, de több esze van annál, mintsem menekülni próbáljon.
- Maga… boszorkánymester? - kérdi halálra rémülten, mire a tekintetem megvillan.
- Hogy merészelsz engem azokhoz a mocskos lényekhez hasonlítani?! - förmedek rá, mire a falig hátrál rémülten, felemelve a kezét védekezésként. Ekkor veszem csak észre a jobb kézfején éktelenkedő égésnyomot. - Mi történt a kezeddel? - kérdem lágyabb hangon. - Ki égetett meg?
A védelme rejtekéből néz rám, a tekintete tele van kétkedéssel és bizalmatlansággal. Idegesít a szaga, de próbálom elnyomni a rám törő ösztönt, amitől rátámadnék és megölném. Még jó, hogy nem kell ma vadásznom, hiszen telivér vámpírként havi két ivás is elég nekem. Odalépek hozzá, mire megremeg. Elkapom a kezét, ő pedig felnyüszít, és próbálna árnyékot idézni.
- Tökéletesen látok a vaksötétben is – közlöm –, szóval felesleges árnyat idézned. Vámpír vagyok, nemesi vámpír. A nevem Darien Whitecraft. Lord Darien Whitecraft. Jóval gyorsabb, erősebb vagyok nálad. Mielőtt eltűnhetnél, már el is kapnálak.
- Akkor… most… vacsora lesz… belőlem? - A hangja remeg, ami normális esetben még mulattatna is, de most inkább szomorúvá tesz. Sóhajtok egyet. Retteg tőlem, ahogy minden hétköznapi ember, aki valaha vámpírral találkozott. Csak éppen, Aiden közel sem hétköznapi.
- Nem – mondom kimérten, miközben a kezét vizsgálom. Nem égett seb, inkább úgy néz ki, mint egy átokjel. Mint egy bélyeg. - Ki tette ezt veled? Merthogy nem született árnyjáró vagy, az is biztos. Ők ritkábbak, mint mi, vagy a sellők és a tündérek, te inkább vagy teremtett lény, aki valaha talán ember lehetett valaha.
Összeszorítja a száját, nem mond semmit. Nehéz lesz kiszedni belőle valamit. De ha fél a boszorkányoktól, talán pont ők bánthatták. Nem vagyok ostoba, tudom, mire képesek a boszorkánymesterek. Igaz, nem mind kegyetlen, de aljas, sötét mágiát űz a legtöbb boszorkányegylet és nem átallanak gyerekeket felhasználni a kísérleteikhez.
- Boszorkányok tették ezt veled? - kérdem, undorral kiejtve annak a fajtának a nevét. Bólint, de épphogy. Még mindig retteg. - És gondolom, nem vágysz vissza hozzájuk, Aiden.
- Nem… nem akarok oda… visszamenni… - húzza össze magát.
- Ez esetben itt töltheted az éjszakát, holnap pedig megbeszéljük a továbbiakat – közlöm, mire döbbenten néz rám, mint aki nem hallott jól. - Előkészíttetek neked egy szobát, kapsz enni és le is fürödhetsz. De figyelmeztetlek, ha szökni próbálsz, annak meglesz az ára! A birtok kapuja és kerítése beenged bárkit, de ki már csak azt, akinek én megengedem, hogy elhagyja a területemet. Ha az engedélyem nélkül akarsz távozni, árnymágia ide, vagy oda, bizony rajtavesztesz, fiatal barátom. Nos, hogy döntesz?
Kíváncsian nézek rá, a válaszát várom. Érdekes fiúnak tűnik, és úgy sejtem, nem önszántából keveredett a boszorkányok közé, ha ennyire retteg tőlük. A félelme valódi, azt nem tudja palástolni, mert érzem a szagát. Végül aprót bólint, amit igennek veszek. Gondolatban hívom Alfredot, aki hamarosan meg is jelenik.
- Készíts elő egy szobát a vendégünknek a nyugati szárnyban, Alfred – mondom egyszerűen. - Gondoskodj számára ételről, és fürdővízről is.
- Ahogy óhajtja, lordom – hajol meg Alfred. - Kövessen, úrfi! - néz Aidenre.
- Menj, nem fog megenni – mosolyodom el halványan. - Vigyázni fog rád.
Aiden bátortalanul, még mindig remegve követi Alfredot, miközben végigsimítok a lovasszobron, majd elhagyom a termet. Nekem is megvannak a magam dolgai, a fiú pedig nem hiszem, hogy szökni próbálna most, hogy tudja, mivel járhat az.
|
| Rukima | 2021. 11. 11. 14:13:28 | #36047 |
Karakter: Aiden (Apep*)
Megjegyzés: Andronak
Egy háztetőn guggolva figyelem a hatalmas óriáskereket és ahogy a színpompás díszkivilágítása ezer szikrát szór a Temzéről visszatükröződve. London szeme, azt hiszem így hívják. Tegnap érkeztem ebbe a gyönyörű városba, bár cseppet kellemetlen hogy amióta itt vagyok szemerkél az eső. Bár számítottam rá hogy ez lesz, hisz nem véletlen hírhedt az angol időjárás.
Fejemre húzom a kapucnim ahogy újra rákezd a csöpörészés, és felegyenesedve cibálom elő zsebemből a megviselt turista térképet. Hát, nem nagyon lettem tőle okosabb, hogy hol húzhatnám meg magam éjszakára. Egyébként nincs gondom a szabad ég alatt éjszakázással, de azt nem szeretem, ha átázok tetőtől talpig. Visszagyűröm a zsebembe a térképet és inkább jobban körülnézek a városon. Mielőtt alvó helyet keresek beugrok valahova enni valamit és átmelegedni. Ki is szúrok egy Mekit. Imádom, hogy ezek mindenhol ott vannak.
Leugrok a tetőről egy kihalt mellékutcába és sietős léptekkel iramodok a gyorsétterem felé. Az a jó, hogy itt mindig vannak emberek és a kutyát sem zavarja ha akár órákig benn ücsörögsz.
Miután megtömtem a hasam, szokásomhoz híven hátra dőlve figyelem az embereket akik szintén betérnek az étterembe. Legtöbben turisták, nevetgélő fiatalok csoportjai és pár hozzám hasonló magányos alak akik az eső elől húzódtak menedékbe. Kíváncsian, egyszersmind kicsit irigykedve figyelem őket. Jó lehet ilyen hétköznapi életet élni. Barátokkal nevetni és pusztán kedvtelésből utazgatni a világban.
Gondolataimból egy mellém zöttyenő alak billent ki.
- Szia. Olyan ismerős vagy nekem, nem találkoztunk már? - kérdezi amerikai akcentussal.
Végig mérem a fazont. A negyvenes éveiben járhat, sötét bőrű, kopasz ipse. Ahogy elvigyorodik két metszőfoga között olyan hézag, hogy műsorszünetnek is beillik.
- Nem hinném. Arra emlékeznék - rázom meg komoran a fejem.
Az ilyen találkozásokból nem szokott semmi jó kisülni, úgyhogy fejembe húzom a kapucnim és már állnék is fel, de karon ragad.
- Nem te vagy az a srác aki bárhová betör? Otthon egyre nagyobb hírneved van a tesók között - vigyorogja cseppet sem bizalomgerjesztően. A francba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar odébb kell állnom innen.
- Hagyj békén - morgom és elhúzom tőle a karomat. Elindulok a kijárathoz, de csak hallom még magam mögött a hangját.
- Várj má'!
Már csak az utcán ér utol. Nem tudtam előle eltűnni, mert túl sokan járnak erre, ráadásul felhívja rám a figyelmet ez a hadonászó bolond.
- Te figyu, én is "munka" ügyben vagyok itt, kisegíthetnénk egymást - karolja át bizalmaskodva a vállam, de rögtön ki is tépem magam.
- Mondtam már, hogy hagyj békén, nem az vagyok akinek hiszel - morranok rá kicsit eréjesebben. Kezd borzasztóan feszélyezni, mihamarabb le kell lécelnem.
- Oh, pedig szerintem az vagy... tudod, ezek a sárga szemek messziről elárulnak.
Nem reagálok rá, csak belül átkozom magam. Mindig megfeledkezek róla, hogy ezzel kitűnhetek, de a franc se hord napszemüveget éjnek évadján.
- Mit akarsz? - morgom orrom alatt. Essünk túl rajta, aztán pucolok.
- Na látod! - húzódik szélesebbre a vigyora - Csak lehet veled beszélni! Egyébként hogy is hívnak? Alvilági körökben csak Besurranónak hívnak, nem említik a neved.
- És ez így is marad - szögezem le. És hogy ez milyen hülye becenév...
Idegesít, hogy nem hagy eltűnni és még csak egy mellékutcára se fordulunk le. Még jó, hogy nem hallja a fél város mit beszél ez az ütődött, az eső zaja elnyomja a sétálók felé a hangját. De mintha végre ő is észbe kapna, halkabban kezdi ecsetelni mondanivalóját.
- Tudod van itt egy melóm. Megrendeltek tőlem egy roppant értékes műtárgyat, ám azonban ez jelenleg még nincs a birtokomban. De az aktuális tulajdonosa eléggé vigyáz a holmijára, ha érted hogy értem. Már épp készültem visszamondani az üzletet a vásárlómmal, mikor a semmiből épp te lépsz az orrom elé. Hát mi ez, ha nem a sors keze?!
- És miért érdekelnének engem a te simlis ügyleteid? - fintorgom. Az egyértelmű, hogy a pasas fekete piaci áruval seftel, de ezen felül is szörnyen bűzlik a mondókája.
- Hát ez a legjobb! Te megszerzed nekem a megszerezhetetlent, én pedig nem adlak fel téged most azonnal a rád kitűzött vérdíjért.
Most már idegesen vicsorogva torpanok meg és fordulok vele szembe. A mellettünk lévő utca lámpa pislákolni kezd. Visszafogom magam, hogy ne kezdjen hülyéskedni az erőm. Pár másodperc kell míg rendezem a vonásaimat, de úgy látszik ennek a mamlasznak szerencsére fel se tűnik a lámpás incidens. Végig gondolom a dolgot és beadom a derekamat. Ha ez a fazon most azonnal felad, akkor sokkal kisebb eséllyel pattanok meg. Hülye ötlet volt egy szigetre jönnöm.
- És mi a garancia arra, hogyha megszerzem amit akarsz nem hívod rám a kutyákat? - kérdem komoran. Patt helyzetben vagyok. Ha minden kötél szakad, kárt kell tennem ebben az emberben és azonnal el kell tűnnöm az országból.
- Tudod ez a műtárgy van olyan értékes mint a vérdíjad és őszintén szólva nem szívesen kerülnék kapcsolatba azokkal, akik keresnek téged. De vagy így, vagy úgy, én most megcsinálom a szerencsém. Kapsz két napot. Ha megteszed amit kérek, aztán azt csinálsz amit akarsz, lesz nekem jobb dolgom is annál, mint hogy veled foglalkozzak. De ha nem, irgalmatlanul beköplek, és felveszem érted a vérdíjat. És ne hidd, hogy ezalatt a két nap alatt megpattanhatsz. Mindenhol vannak embereim és rögtön tudni fogom, ha elhagyod a várost.
Még mindig nem bízom benne, de nincs más választásom. Végül is, ellopni valamit nem olyan nagy kunszt és remélem utána tényleg feltűnés nélkül elmehetek innen másik búvóhelyet keresni magamnak.
- Mit kell megszereznem?
▪︎▪︎■▪︎▪︎
Unott arccal figyelem egy közeli fa alól az előttem magasodó kúriát. Tiszteletet parancsoló homlokzata rideg eleganciával köszönti a naplementét, ami most narancssárgás árnyalatokba öltözteti fel a nemes épületet. Hosszú, ősöreg szilfákkal övezett sétány vág át a parkosított előkerten, a cirádás fekete vaskaputól egészen az ódon udvarházig. Igazán magasztos képet nyújt a maga elszigetelt magányában. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy anno lovaskocsik vágtak át a kavicsos úton, hogy bálhoz öltözött előkelő urak és hölgyek tegyék tiszteletüket a nemes házigazda előtt. De most csak az enyhe szellő mozgatta fák és virágos bokrok kölcsönöznek egy kis életet a látképnek.
Visszarángatom magam a valóságba. Nem szeretek ilyen lóhalálában dolgozni, de most nincs túl sok időm. Normális esetben napokig figyelnék a ház körüli mozgásra, mielőtt megpróbálnék behatolni. Viszont most csak a mai napom volt erre a célra, de szerencsére az épület kihaltnak tűnik. Egész nap csak egy takarítónőt láttam, aztán slussz passz, lámpát sem kapcsolt odabenn senki ahogy elérkezett az alkonyat. Mondjuk ami meglepett, hogy nincsenek fenn kamerák. Ekkora vityillókat tele szokták velük aggatni. De se kamera, se őr, de még egy kutya se őrzi a komor kúria nyugalmát. Igazán furcsa. És ha rejtett kamerák vannak? Az sem számít. Az árnyékaim minden fényt elnyelnek, még a nem látható tartományúakat is, mint például az infravörös, így bármi kivehetőt megörökíteni digitális eszközökön lehetetlen.
Pár órával elmúlt éjfél mikor elérkezettnek látom az időpontot. Fekete, füstszerű árnyak szivárognak elő pulóverem alól, majd lassan belépek az árnyékok világába. Ilyenkor majdhogynem felfedezhetetlen vagyok a külvilág számára. Itt gyorsabban is mozoghatok, meghazudtolhatom a fizika korlátait, falakon sétálhatok fel, vagy akár a plafonra ugorhatok egy szempillatás alatt, nincsenek számomra akadályok. Naplemente után vagyok a legerősebb, amikor a Föld adott szeglete maga is egy hatalmas árnyékba burkolózik. Még az se zavar hogy telihold van, pedig a napközben oly otrombán komor felhők mostanra már elvonultak, tiszta utat adva a sápadt égi jelenés hideg fényének.
Hamar az épülethez érek, és bár falakon áthatolni nem tudok, könnyedén lépek át az ajtó alatt beszűrődő holdfényt megszakító árnyékba. Ha az árnybirodalomban járok, minden a szürke árnyalataiban játszik, és mintha körülöttem a tér kicsit elmosódna, a sötét szegletek lassan gomolygó fekete füstként állandó mozgás hatását kölcsönzik a világnak. Mikor először használtam ezt a képességem kissé ijesztő volt, de mostanra már teljesen hozzászoktam, sőt néha még egész otthonosan is érzem itt magam. Most is, teljes lelki nyugalommal haladok végig, szobáról szobára, kutatva azt a tárgyat, aminek megszerzésére kelletlen küldetésem szól. Egy patinás bronz lovasszobor a célom. Nem sokat mondott róla a megbízóm, csak hogy rendkívül értékes és hogy a maga nemében páratlan mestermű. A sokadik helyiség után végül egy alaposan elzárt, múzeum szerű teremben lyukadok ki. Minden falon festmények, kisebb emelvényeken különböző műtárgyak sorakoznak. Nem nagyon értek a művészethez, sem a történelemhez, de itt azért egy professzionistának biztos leesne az álla és hálát rebegne az égnek, hogy ilyen gyűjteményt láthat. Különböző korok elvitathatatlan mestermunkáit halmozta fel a tulaj. De nincs időm nézelődni, céltudatosan keresem a céltárgyat. Szemem a szoba végén tátongó szájú, kidolgozott faragásokkal teli kandallóra, majd a fölötte elhelyezett festményre siklik. Egy férfi néz le rám a mesteri portréról. Szigorú, sötét szemeivel akárha egyenesen a lelkembe nézne. Egy pillanatra megfagyok és csak bámulom a férfi markáns vonásait, széles válláig érő sötét hajzuhatagát, előkelő és tiszteletet parancsoló megjelenését, majd végül újra a szemein állapodik meg a tekintetem. Az erős tekintet mögött, mintha ott csillogna valami rejtett érzelem, amit csak a festőművész mesteri munkája tudhat még a laikus szemlélődő számára is átadni. Ahogy nézem a képet szinte engem is eltölt egyfajta megmagyarázhatatlan szomorúság.
Elszakítom pillantásom a portrétól. Így is már túl sokáig időztem itt. További rövid szemlélődés után meg is találom, amit kerestem. A lovasszobor nem messze áll egy emelvényen, épp be fog férni a hátizsákomba. Tudom, nem ilyen barbár módon kéne szállítanom, de a sietség kifogásolható megoldásokhoz vezet. Kilépek az árnyékokból, egyenesen a szobor mellé. Megvizsgálom a talpazatát, de nem látom semmi jelét biztonsági berendezéseknek. Óvatosan leemelem a helyéről, ügyelve minden apró mozdulatra. Szerencsére nem szólal meg riasztó sem, de ez azért mégis egyre inkább nyugtalanít. Hogy lehet, hogy ilyen értékeket mindennemű védelem nélkül hagy valaki?
Hirtelen azonban kivágódik a terem ajtaja és bennem a meglepetéstől az ütő is megáll. Csak az idevezető folyosó hatalmas ablakain beszűrődő sápadt holdfény világít meg egy szikár férfi alakot, aki mozdulatlanul, karba tett kézzel áll és egyenesen rám szegezi hideg tekintetét.
- No lám, ki bujkál itt a sötétben? - mély hangja elképesztő nyugalommal zendül fel a néma falak között.
Felocsúdva minden elővigyázatosságomat sutba dobva azonnal árnyékokat idézek, de még csak félig lépek át, mikor a férfi egyszer csak előttem terem. Hogy tett meg ekkora távolságot ilyen gyorsan?? Nincs időm reagálni, nyakamat megragadva visszaránt, de mielőtt teljesen visszakényszerülnék a valóságba, meghűl bennem a vér a képtől, amit az árnyékvilágon keresztül látok. Támadóm körül önálló sötét felleg viharzik, mintha fekete lángok nyaldosnák a testét... és a szeme... ebben a fekete fehér világban, ahol színeket még sosem láttam, szemei vérvörösen ragyognak, akár a felhevített parázs. Egy... boszorkánymester lenne..?
Kétségbeesetten ragadom meg az engem könnyed lazasággal tartó kart és próbálok szabadulni a nálam egy fejjel magasabb férfi szorításából. Hogy lehettem ilyen ostoba?! Itt fogok meghalni, vagy ami még rosszabb, visszavisz abba a pokolba...
|
| Hentai Chibi | 2015. 08. 11. 20:13:14 | #33296 |
 Karakter: Yugana Seikatsu
Megjegyzés: vérszívómnak ~ Calaelnek
Remélem Alex hamar ide fog érni. Biztos mérges lesz rám és még órára se mentem be. Ez a roham pedig… Nem jött épp a legjobbkor.
- Megadod a telefonszámod vagy az e-mail címedet, hogy el tudjalak érni, ha valamilyen információra szükségem van? – kérdésére felemelem a fejemet. Egy kicsit elgondolkodok, de hát miért is ne.
- Persze – halászom elő az angol füzetemet a táskámból és kitépek belőle egy lapot, arra írom fel az e-mail címemet.
- Izé... – felpillantok rá és látom próbálja értelmezni a számára ismeretlen jeleket, így angolul is ráírom a lapra. Végül is nem tudhat japánul… - Köszi.
- Nincs mit. Mindjárt értem jönnek, nem vagyok biztos, hogy örülnének neki, ha egy flúgos külföldivel látnának együtt.
- Oh, értem – kel fel mellőlem. Alex ezer és egy százalék, hogy nem díjazná, hogy egy külföldi miatt lógtam óráról. - A legközelebbi viszontlátásig. – kinyújtja a kezét és én finoman megszorítom. Jól éreztem magam vele.
Csak figyelem, ahogy elindul, majd az órámra pillantok. Lassan itt kellene lennie. De lehet sok dolga volt még, vagy épp műtőben volt.
Az idegen távozása után alig telt el pár perc és Alex máris megérkezett. Csendben szálltam be a kocsijába, de ő útközben végig oktatott engem. „Hogy lehettél ilyen felelőtlen?”, „Még jó hogy nem esett komolyabb bajod!”, „Lehetnél óvatosabb is…”. Komolyan, néha nagyon fárasztó ez az apáskodása, de meg is értem egy részből, hisz aggódik értem.
Piszkosul szar egy ilyen betegséggel együtt élni, hát még ha egy ilyen beteg lány van a gondjaidra bízva. De néha nagyon túl reagálja. Nem lett semmi baj és csak ez számít. Pihenek egy kicsit, vért vesznek, megfigyelnek és minden olyan lesz mint régen. Ennyi. De Alex nagyon gondterheltnek tűnik még a kórházban is. Nem lehet ekkora nagy gáz…
- Vért veszek tőled és azonnal a laborba küldetem sürgősségi jelzéssel. Lehet emelni kell a gyógyszereid adagján, de amíg nem tudok pontosat kérlek feküdj le és pihenj a szobádban. – simítja meg a fejemet. Nem vagyok én taknyos kölyök! A szobámig kísér, majd tovább megy. Átveszem a ruhámat megszokott kórházi viseletemre, ami egy fekete melegítő és az ágyon ülve várom a kedves nővérkét vérvételre.
Azt hiszem lesz itt még más vizsgálat is máma. Addig pedig zenét hallgatok a telefonomon és várom, hogy Alex jöjjön.
************
- … Sei … Seikatsu…. – kinyitom a szemem és álmosan pislogok fel rá. Alex az, aki lekapcsolta és az éjjeli szekrényemre tette a telefonomat. Azt hiszem sikerült jól bealudnom a várakozás közben.
- Sokat aludtam? – ülök fel és az ablak felé nézek. Már sötétedik??? Mennyit hagyott ez engem aludni?
- Kipihented magad? Ez a roham biztosan megterhelte a szervezetedet. Nem volt szívem felkelteni téged.
- Kösz… - sóhajtok és várom, hogy közölje velem a híreket. Már mindenre fel vagyok készülve, arra is hogy meg halok. Nem érhet nagy meglepetés.
- A vérvételed eredménye megjött. Ahogy gondoltam, kell egy kicsit emelnünk a gyógyszer adagodon, de nem súlyos a helyzet. – mosolyog rám. – Viszont neked nagyon oda kell figyelned, hogy ne terheld le a szervezeted, illetve számítanunk kell arra is, hogy az immunrendszered is meggyengül, tehát kerüld a fertőzés veszélyt. Holnap még elvégzek pár vizsgálatot és megfigyelésen bent tartalak, de ha minden rendben holnap után mehetsz iskolába is. Ha bármi baj lenne akkor pedig feltétlen hívj fel.
- Értettem uram. – erre kissé mogorván néz rám, mire elkuncogom magam. – Jó oké, komolyan veszem a dolgot. Tényleg oda fogok figyelni, a gyógyszeremet is szépen szedem, nem lehet gond.
Alex csak rábólint, de látom a szemében, hogy ez az egész nyomasztja. Ő a gyógyításra esküdött fel, hogy életeket ment meg, segít az embereken. Nem lehet neki könnyű azzal a tudattal élnie, hogy egy olyan beteget kapott mint én, akit nem tud megmenteni, csak hetekkel, hónapokkal, talán évekkel az életét hosszabbítja meg. Nem tudhatjuk melyik rohamom lesz végzetes, hogy mikor halok meg. És egy napon kénytelen lesz a halálomat látnia és ő nem tehet majd semmit azért, hogy éljek. Ez tényleg elég szar. Csak egy puszit nyomok az arcára és kedvesen rá mosolygok.
- Köszönök mindent Alex, te egy nagyon jó ember vagy.
- Pihend ki magad. – simítja meg az arcom és kimegy. Mára már végzett, azt csodálom eddig bent volt és megvárta, míg felébredek, hisz a műszakjának már rég vége. Otthon kellene pihennie. Nem jó ha túl hajtja magát…
Reggel felnézek netre. Néhány e-mail, de a többsége nem is fontos. Az osztályomból egy-két ember érdeklődött hogylétem felöl, illetve a leckét küldték át nekem. Elolvasom és válaszolok rájuk, majd megpillantom egy tegnap késő délutáni üzenetem.
"Helló!
Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Remélem jobban vagy. Ha holnap jól érzed magad, körbevezetsz este a városban? Kíváncsi vagyok azokra a fényekre, amiket említettél.
Üdvözlettel: Adalbert"
Szóval a flúgos külföldi az. Felveszem a listámra a címét és rögtön válaszolok is rá. Reggel kilenc van így biztosan időben meg fogja kapni. Szívesen találkoznék vele, de Alex már programot szervezett nekem, pár vizsgálat keretében.
Ezt azonban mégsem írhatom le neki, hogy „Helló. Épp a kórházban dekkolok..” , na azt soha! De a fényeket feltétlen megmutatom majd neki, ahogy innen szabadlábra helyeznek. Gyorsan gépelem a szöveget, bár megint sikerül előbb kanjival kezdenem a megszokás miatt.
De hamar angolra váltok és szépen elküldöm neki.
"Szia!
A ma este nem lesz jó, de ha minden rendben lesz, megbeszélhetünk holnapra egy találkozót.
Sei"
Remélem Alex is egyet ért ezzel és távozhatok a kórházból. Addig pedig lefoglalom magam. Videókat nézek, chatelek és persze megtanulok, mint valami jó gyerek. Délelőtt beveszem a gyógyszereim egy részét és persze az egyik mosolygós nővérke Hana vérnyomást mér és felírja mennyit mért a lázmérőm reggel.
Kicsit még beszélget is velem mielőtt tovább menne. Aztán a nap további részében vár rám egy EKG és persze szív ultrahang. Mindkettőnél rendben találnak mindent, ami megnyugtat és még közelebb enged ahhoz, hogy megszabaduljak innen.
A biztonság kedvéért terheléses vizsgálatot is csinálnak, de most ezek se térnek el az előző eredményektől. Nem a legjobbak, de nem is rosszak, olyanok, mint amire már számíthattak tőlem máskor is.
*******
Másnap reggel már izgatottan várom, hogy Alex valamikor a nap folyamán megérkezzen és közölje velem mehetek. Nincs kedvem itt ülni, unatkozok, nincs jó társaság se, a kórházi koszt pedig pocsék.
Ennek örömére pedig az ebédet még mindig bent töltöm. Komolyan, Alex biztosan direkt csinálja, hogy még mindig nem jött.
Ebéd után csak az ablakon bámulok ki és netezek. Vajon a flúgos most mit csinálhat? Talán a várost járja érdekességekért, de lehet pihen az estére. Vajon várja a velem való találkozást? Vagy el is felejtette?
- Sei… - Alex hangjára felkapom a fejem, de inkább ne tettem volna. Annyira elkeseredett fejet vág, hogy érzem még maradok kicsit. – A kimenődről van szó…
- Nem mehetek? – kérdezek rá és tovább böngészek az internet csodás világában.
- Arról van szó, hogy mehetsz, de – ez az a de ami nekem most még inkább kezd nemtetszeni. – Legyél elérhető. Akárhol is vagy szeretném ha mindig jeleznél, hogy minden rendben van.
- Szuper. Akkor be is jelentem, hogy ma este a barátnőmmel diszkréten megünneplem a szabadulásom. – lelkesülök be.
- Időben érj haza. – erre bólogatok. Legalább nem itt bent alszok majd, hanem Alex-nél. – Hamarosan megkapod a zárójelentést, a cuccaidat majd én haza viszem.
- Köszönöm. – mosolygok rá boldogan és amint kiment már írom is az e-mailemet. Remélem időben megkapja még.
„ Szia!
A ma este rendben van. Találkozzunk este nyolckor a parkban. Mutatok egy-két izgalmas helyet még.
Sei. "
*********
A zárójelentéssel a táskámban boldogan sietek haza Alex lakására, hogy egy kellemes fürdőt vegyek és legalább három órát dekkoljak utána a szekrény előtt, mert nem tudom mit vegyek fel. A sötét ruhák kiemelik bőröm hulla sápadt színét, fúj! A túl világos meg borzasztóan áll.
Egymás után pakolom vissza a cuccaimat, miközben egy szál francia bugyiban és melltartóban rohangálok fel-alá a tükör és szekrény közt. Még jó hogy a sminkem kész van.
Az órámra pillantok, mikor már végleg kezdek felhagyni a reménnyel, hogy dögös ruhát találjak.
- A francba!!!! – ezzel nyugtázom, hogy ha időben a parkba akarok érni maradt tíz percem elkészülni. Akkor legyen ez! Egy feszes farmer és egy dekoltált kék felső mellett döntök. Beveszem az aktuális gyógyszereimet, a vész esetére válóakat pedig a táskámba dobom.
Igazítok egyet a nem túl feltűnő rúzsomon és mivel nem akarok egy olcsó cafkának tűnni Adalbert előtt így a sminkem többi része is vissza fogott. De vajon egy csomag óvszert azért eltegyek?
Végül is nem tűnt olyannak, mint aki felvág a kocsi motorháztetőjére és ott helyben nekem esik… Szóval felesleges.
Még ellenőrzöm minden nálam van-e, dobok egy sms-t Alexnek, hogy elindultam és már sietek is. Persze nem akarom, hogy ismét rohamom legyen így nem kezdek el ténylegesen futni és még a légvételeimre is figyelek. De azért tény, hogy sietnem kell, hogy időben ott legyek.
- Szia… - mikor meglátom első, hogy az órámra pillantok, majd miután nyugtáztam nem én késtem, hanem ő ért ide hamarabb elmosolyodok. Elég érdekes az öltözete az biztos, feltűnő.
- Szia. Sokat vártál? – remélem nem ért ide nagyon korán.
- Csak nézelődtem egy kicsit. – ismeri be, de ebből nem tudom meg érkezésének az idejét. Na mindegy. – Merre megyünk?
- Kezd egyre jobban sötétedni. Gondoltam sétálunk egyet az éjszaka fényeinél, na és persze a közelben van egy jó kis hely. Jó a zene, nincs is mesze és szerintem a város legjobb helye mindentől függetlenül. Na? Mit szólsz hozzá? De ha mondasz egy helyet szívesen elmehetünk bár… - egy lökést érzek és a mellkasának csapódok olyan művészien, hogy ajkaink majdnem össze érnek.
De ahogy megérzem arcomon, hogy valami folyik rögtön el is lököm magamtól és kezem arcom elé kapom. Még látom a suhancot aki meglökött Adalbert felé, ahogy elsuhan. A jó édes anyádat azt te köcsög!
Közben kezemmel zsepi után kutatok. Még jó, hogy nem ömlik az orromból a vér, csak eleredt kicsit a vér. Még így is érzem, hogy bal tenyerem csurom vér lesz közben.
- Tessék… - hálásan bólintok Adalbert felé. Drága zsepi légy az enyém. Rögtön az orromhoz fogom, míg a közeli kúthoz megyek, hogy a kezemről leöblítsem a vért. – Rendben vagy? – egy kissé fura a hangja.
- Mindjárt rendben leszek… - és szerencsémre ahogy jött úgy el is múlt a vérzés. Remélem a ruhám nem lett olyan… Még a víznél ellenőrzöm, de mindenem megúszta. Szuper. Remélem ez többet nem fog ismétlődni ma.
|
| Calael | 2014. 02. 19. 17:12:03 | #29380 |
Karakter: Adalbert Rieß
Megjegyzés: [ Chibinek ]
- És jól jönne egy idegenvezetés? - kérdez rá nyíltan.
- Igen, az jól jönne. Biztos sok mindent tudsz erről a helyről - válaszolok rá teljesen őszintén. - Hogy hívnak?
- Yugana Seikatsu a nevem. Na és a tied?
- Adalbert Rieß. - vágom rá. Elmosolyodik rajta, amit valamiért megértek. Nem egy tipikus angol név, főleg, hogy nem is vagyok az.
Az órája furcsa hangot ad ki. Tudom, hogy közel s távol nem vagyunk egy órafordulótól, inkább negyed vagy fél van, viszont az órák nem ilyenkor szoktak csipogni. Elő is vesz valamit a táskájából, majd beveszi. Gyógyszer. Látom rajta, hogy nem akarja, faggatózni kezdjek, és ezt tiszteletben is tartom, bár kíváncsi lennék rá, hogy mi is a baja.
- Hát akkor induljunk - mondja mosolyogva, és elindul, én pedig követem a lehető leglassabb tempómban.
*
Nagyon sokat mesél nekem a városról és az itt élőkről. Magamban jegyzetelek, szerencsére egész jó a memóriám. Jó pár helyen megfordulunk, ahol fényképeket is tudok készíteni. Ezek eltartanak egy pár percig, amíg belövöm a tökéletes szöget, és a gépet is beállítom a fényviszonyoknak megfelelően.
Előhúzom a mobilom, hátha keresett valaki, de senkinek sem hiányoztam. Úgy néz ki, az újság, akiknek néha küldök cikket, most nincsenek hiányban. Azonban a szemem az időre siklik...
- Nem kellene órára menned? - kérdezem felé fordulva.
- Oh nem baj. Magántanuló vagyok. Csak akkor megyek be ha beenged az orvosom vagy ha már nagyon hiányzik a társaság és persze az orvosom is jóvá hagyja ... - sóhajt. - Úgyhogy ráérek, és szívesen megmutatom a várost. Igaz este szebb, az igazi élet akkor lendül be.
Egy pillanatig csendben marad, majd belefog a hely részletes leírásába. Én csendben, legbelül igazából ámulattal hallgatom. Nagyon kevés az olyan ember, aki ennyit tud az otthonáról.
- Nem tudom mennyire ismered a környéket. Ez ugye Kansai régió és Nara prefektúra. Nara a székhely. A város az északi részét foglalja el és közvetlenül határos a Kyotoi prefektúrával. Itt található "az ősi Nara történelmi műemlékei", hét templom, szentély és rom. Név szerint ezek Todaiji, Saidaiji, Kofukuji, Gangoji, Yakushiji, Toshodaiji, Kasuga szentély és a Heijo palota romjai. Ehhez tartozik hozzá még a Kasugayama ősi erdeje is. A világörökség részét képezik. Továbbá itt található a hatalmas faépület a Nagy Buddha Csarnok, ami a világ legnagyobb Buddha-szobrát rejti.
- Érdekesen hangzik - mondom, és így is gondolom.
- Igazán nagyon szépek. Megmutatom őket. És ... -
Ekkor megakad, és köhögni kezd, ami nagyon nem akar abbamaradni. Megtámaszkodik, és folytatja. Nem tudom, hogy tudnék neki segíteni, keressek neki vizet, vagy csak vegyem ki a táskájából - de ez bunkó és tolakodó dolog lenne, így inkább csak várok, közben készenlétben állok, hogyha kell, akkor azonnal tudjam hívni a mentőket.
A földre rogy, és csak nagy sokára csillapodik a köhögése, én pedig egy kicsit megnyugszok - egészen addig, amíg a vér szaga bele nem türemkedik az orromba. Érzem, hogy összeszűkül a gyomrom, de ezt most igyekszem mélyen elrejteni még magam elől is. Remeg a keze, és így próbál valamit elővenni a táskájából. Injekciós tű, egyből felismerem. Mennyiszer láttam már ilyet, és mennyi alkalommal használtam, ha csendben és feltűnés nélkül akartam vért szerezni...
- Ezt légyszi add be... - kéri, és felém nyújtja a tűt. Elveszem, majd kihasználom a precíz látási képességemet, hogy a vénáját megtaláljam. A fény szerencsére nem vakít el a fa árnyékában, és hamar be is tudom adni neki a szert.
Elcsomagolom a használt tűt, majd mikor jobban lesz egy kicsivel, felkarolom és egy padhoz segítem, ahol kényelmesebben el tud helyezkedni, és talán még hamarabb rendbe jön.
- Azt hiszen ma nem fog össze jönni az idegenvezetés.... - mondja, miközben a kezét törölgeti. - De ... Szívesen segítek... Csak nem ma.
Előveszi a telefonját, majd egy sms-t kezd el írni. Nem leskelődök, biztosan tudja, mit kell ilyenkor csinálni, én meg fölöslegesen pánikolnék rá. Ritka normális embert ismertem meg benne, akinek nem nagyon kellene, hogy baja essen.
- Megadod a telefonszámod vagy az e-mail címedet, hogy el tudjalak érni, ha valamilyen információra szükségem van? - kérdezem, mikor abbahagyja az üzenet írását.
- Persze - válaszolja, majd a táskájából elővesz egy füzetet és egy tollat. Felírja az e-mail címét, én pedig érdeklődve nézem a furcsa szimbólumokat.
- Izé... - szólalok meg, majd mikor látja, hogy a címre csak értetlenkedve pillantok és nem olvasói szemmel, angol karakterekkel is felírja. - Köszi.
- Nincs mit. Mindjárt értem jönnek, nem vagyok biztos, hogy örülnének neki, ha egy flúgos külföldivel látnának együtt.
- Oh, értem - válaszolom, majd felállok. - A legközelebbi viszontlátásig.
Kinyújtom a kezem, amit kissé gyengén megszorít. Rövid búcsú, de szerintem ez így egész korrekt. Elindulok a szállásom felé, de csakhamar megállok. Megvárom, amíg meg nem érkezik az a titokzatos valaki érte, és el nem indul biztonságosan hazafelé, vagy egy olyan helyre, ahol jó helyen van.
*
Késő délután van, mikor felkelek. A (főleg idegileg) mozgalmas délelőtt után jól esett az alvás. Persze nem nagyon van szükségem ilyenekre, de valahogy mégis jó érzés kikapcsolni az agyat egy időre. Eszembe jut, hogy az én e-mailem meg se adtam Seikatsunak. Lehet, spam-nek fogja tekinteni a levelemet, ha küldök neki. És miért is ne küldenék?
A jobb kezem az orromhoz emelem, és szagolgatni kezdem. Még mindig érzem rajta a vérének az illatát. Ha figyelmesen próbálom belőni, mit érzek pontosan, a betegség kerül az első helyre. A gyógyszerek is erős nyomot hagytak rajta. Emellett pedig valami pikáns dolgot... De nem tudom eldönteni, mit is, túlságosan elnyomja a másik két főszag.
Felnyitom a laptopom, majd szépen megadom a címet és a tárgyat, majd elkezdem írni a levelemet.
"Helló!
Nagyon szépen köszönöm a mai napot. Remélem jobban vagy. Ha holnap jól érzed magad, körbevezetsz este a városban? Kíváncsi vagyok azokra a fényekre, amiket említettél.
Üdvözlettel: Adalbert"
Mielőtt elküldeném a levelet, az általános láblécet leszedem a beállítások közül, elvégre ez nem egy hivatalos levél, hogy ott kelljen lennie.
Miután elmegy az üzenet, feltöltöm a fényképezőgépemről a képeket a gépre, majd elkezdem megírni a cikket a mai nap tapasztalatai alapján. Három órával később jut csak eszembe, hogy lehet, kaptam már üzenetet. Gyorsan ablakot váltok, és frissítem a postafiókomat, de nem érkezett új üzenet. Csalódott vagyok, de nem lehet, hogy egész nap a gépét nézze, vagy lehet, a telefonja nem fogja az internetet, vagy bármi lehetséges. Baja nem lehet. Persze ez a kijelentés csak magamban hangzik jól, ha kiejteném, valószínű, hogy megremegne a hangom.
*
Az este lassan telik el, a külvárosban vadászok vérre. Nem jó dolog az éhség, mikor rátör az emberre, és tegnap délelőtt Seikatsu társaságában ez történt. Amennyire lehetett, elfojtottam magamban, de az éjjeli órákban kibukik belőlem. Két embert csapoltam meg fekete ruhába bújva, egyiküknek sem esett komolyabb baja. A harapásom fertőző, így borotvapengével vagy a körmeimmel szoktam felhasítani az emberek bőrét. Egy régi ismerősömtől kapott szerrel pedig pillanatok alatt be tudom forrasztani a sebeket. Vagy egy literrel adott negyed éve, kis üvegekbe szoktam átönteni belőle és pipettával csöppentek, hogy ne menjen kárba a szer. Főleg, hogy Hanst pokolian nehéz előkeríteni.
A hajnali órákat a cikkem bővítésével töltöttem, reggel héttől meg a postafiókomat frissítgetem. Pár spam jött, amiket megnyitás nélkül törlök ki.
Kilenc után pár perccel aztán a kiemelt postafiókomba is érkezik egy üzenet. Seikatsutól.
"Szia!
A ma este nem lesz jó, de ha minden rendben lesz, megbeszélhetünk holnapra egy találkozót.
Sei"
Az még egy teljes nap, de csak eltelik valahogy... Majd írok még cikket. Nem kezdem el keresni, várakozok. A bizalom elvesztéséhez a kutakodás az esetek legnagyobb részében nagyon is hozzájárul.
|
| Hentai Chibi | 2013. 03. 12. 22:55:52 | #25338 |
Karakter: Yugana Seikatsu
Megjegyzés: vérszívómnak ~ Calael-nek
Megint egy újabb borzalmas reggel, amit először a kórházban indítok egy vizsgálatra és utána talán ma végre bemehetek a suliba.
Igazából nem is lenne baj, ha nem mennék be, hisz el vagyok én mint magántanuló. De így legalább egy kicsit is érzem, hogy még élek és közösségben vagyok.
Alex persze megint jó alaposan kivizsgál, hogy még véletlenül se legyen az nem vette észre baj van. Szinte már az agyamra megye ezzel ... Esküszöm... Nem alapból fog az egekbe szökni a pulzusszámom, hanem ettől a hülyeségétől.
- Kész vagyunk már? - kérdezem. Szívem szerint mennék, mert így az első órámra se fogok beérni. Na nem mintha be akarnék, hiszen gyűlölöm a matekot és az is engem. Ez afféle kölcsönös utálat egymás felé.
- Még nem. Legyél kicsit türelmesebb. Nem lenne jó ha megint rohamod lenne igaz?
- Nem! Bármit csak azt nem... Akkor inkább egész nap itt ülök... - erre elkuncogja magát.
- Jól van na. Kész vagyunk és minden rendben. Gyógyszereid? - erre előszedem táskámból mindet ami kell és megmutatom neki, hogy itt vannak. - Rendben van. Akkor majd suli után nézz be hozzám. - mosolyog kedvesen.
- Jó jó ... Szia. - intek neki mosolyogva és már sietek is ki. Na végre! Már kezdtem azt hinni ma ki se fog engedni.
A suliba menet egész úton a hülye hangok kavarognak a fejemben. Jó volna tudni, hogyan zárom ki ezeket, de nem megy.
Túl sok az információ. Ki kíváncsi például arra, hogy azon szenved mikor feküdjön le a barátjával? Engem rohadtul nem érdekel... Meg arra mit főzzön, lekapcsolta e a gázt ... Elegem van már!
Gyorsabb léptekkel igyekszek a suli felé, de arra ügyelek, hogy ne legyek rosszul és hogy a matematikát sikeresen lekéssem.
Miután eltöltöttem egy kis időt a gyengélkedőn azzal a remek orrvérzéssel és a nővérke szerint ki is pihentem magam, na meg persze már biztosan le is késtem a gyűlölt órát elindulok vissza. Mi is jön most? Matematika ... Rajz? Nem, az majd csak az utolsó lesz, előtte meg földrajz. Kaligráfia?
Az meg a harmadik órám, de az se túlzottan érdekel. Á, meg is van. Testnevelés. Na akkor már felesleges volt eljönnöm idáig. Háromnegyed órányi elunom az életemet amíg a sok hülye fut program, az nekem nagyon nem pálya.
Inkább kimegyek a parkba sétálni, az is épp elég időtöltés és a levegőn vagyok, ráadásul mozgok is. Tesinek pont megfelel. Csak ne legyen kint sok idióta, mert mára már elegem van a gondolataikból.
A park szép, szeretem ezt az időt is, bár lehetne ennél melegebb és azt se bánnám, ha séta közben nem eredne el az eső. És persze, hogy sokan kint vannak... Még kölyköket is hoztak. Remek ... Igazán nagyon klassz ... Felsóhajtok és csak sétálok.
A gyerekek játszanak, az anyjuk meg azon aggódik mikor lesz már végre munkája. Ennyit az idilli család képéről. Csak azért van kint velük, mert nincs munkája. Elfordítom fejem és egy furcsa pasast látok meg, egyre közelebb magamhoz.
Majd elsétálunk egymás mellett csak ne gondoljon semmire és nem lesz baj. Igyekszek elmenni mellette. Elég furcsa az öltözete ...
- Nem akarok tolakodni, de hogy-hogy nem iskolában vagy? - kérdése meglep. Azaz nem is éppen az, hanem hogy nem megy el mellettem, hanem csak így leszólít. Mit akar ez a hibbant külföldi tőlem? És miből feltételezi beszélem a nyelvét?
- Testnevelés órám lenne, de fel vagyok mentve alóla. Ilyenkor ki szoktam jönni ide, elvégre ez a kis séta is mozgás, és nem is erőltet meg engem. - válaszolom egyszerűen, de azért rá mosolygok. Flúgos külföldi. Esküszöm hibbant ez a pasas.
És mintha ő is erre gondolna, de lehet csak beképzelem. Viszont tényleg olyan volt, mintha az ő gondolatait hallottam volna. Mintha tudná én is erre gondolok... Ijesztő egy kicsit...
- Mennyi időd van, amíg vissza kell érned?
- Háromnegyed óra a következő órámig. Miért? - kérdésemre nem felel csak becsukja a szemét és úgy mosolyog. Ilyenkor mire gondolhat?
Tök idiótán fest. Komolyan azt hiszi ettől majd lehidalok? Na ahhoz korábban kell felkelnie. Nem a lökött pasikra bukok, flúgos külföldiekre meg pláne nem. De azért kíváncsi vagyok arra, hogy mit is akar. Annyira nem rossz pasi ... Talán ...
- Főállású blogger vagyok, ezen belül bejárom a világot turistaként, hogy cikkeket írjak a kevésbé felkapott városokról, amelyek mégis megérdemelnék azt, hogy többen látogassák. - húú... Ez nagyon klasszul hangzik. Sokat utazik és mellette melózik is. Ez nem is olyan gáz. Ki ne szeretne sok helyre eljutni és cserébe csak írnia kéne róla egy blogba? Fantasztikus lehet. Biztos sok jó helyre eljuthatott már. Pedig egész fiatalnak tűnik.
- Általában keresek egy beszélgetőtársat, aki be tudja nekem mutatni a helyet a saját szemszögéből, ha pedig olyan helyen vagyok, ahol nem találok a nyelvemet beszélő embert, akkor magam fedezem fel a várost, hogy egy buta külföldi nyelvtudás nélkül mire megy az adott világban. - elkuncogom magam. Buta külföldi. Hát igen, néha nagyon szerencsétlenek tudnak lenni a turisták.
- És jól jönne egy idegenvezetés? - kérdezek rá. Tuti erre gondolt.
- Igen, az jól jönne. Biztos sok mindent tudsz erről a helyről. - kérdésére bólintok. Ismerem, bár az éjszakai életét sokkal jobban. - Hogy hívnak? - oh, ha ő azt ki fogja tudni mondani rendesen ..
- Yugana Seikatsu a nevem. Na és a tied?
- Adalbert Rieß. - mutatkozik be. Oké kvittek vagyunk, mert ez a név még nekem is furcsa. Csak édesen elmosolyodok.
Az órám csipog. Na a jó ... Oké... Nyugalom. Előszedem a gyógyszeremet és a vizemet hozzá és beveszem. Tudom, hogy rá akar kérdezni, de mindennel azt sugallom neki, meg ne merje kérdezni. Nem akarok erről beszélni neki.
- Hát akkor induljunk. - mosolygok rá eltéve az üveget és lassan meg is indulok.
A város szép, főleg most. Kint fiatalok, akik lógnak órákról, valamint szülők a kisebb gyermekeikkel. Vannak itt turisták is. Lelkesen beszélek neki mindenről. A legjobb itt a kaja, az biztos. Meg szoktak itt lenni fesztiválok is.
Érdekes egy hely, szeretek itt élni.
Mesélek neki mindenről amerre járunk és már az se érdekel hogy eltelt a háromnegyed óra.
- Nem kellene órára menned?
- Oh nem baj. Magántanuló vagyok. Csak akkor megyek be ha beenged az orvosom vagy ha már nagyon hiányzik a társaság és persze az orvosom is jóvá hagyja ... - sóhajtok. - Úgyhogy ráérek, és szívesen megmutatom a várost. Igaz este szebb, az igazi élet akkor lendül be. Szóba hozom az elhelyezkedést is, hogy ha eddig még nem tudta, most majd fogja mi van a közelben, hol is van pontosan.
- Nem tudom mennyire ismered a környéket. Ez ugye Kansai régió és Nara prefektúra. Nara a székhely. - mosolygok kedvesen. - A város az északi részét foglalja el és közvetlenül határos a Kyotoi prefektúrával. Itt található "az ősi Nara történelmi műemlékei", hét templom, szentély és rom. Név szerint ezek Todaiji, Saidaiji, Kofukuji, Gangoji, Yakushiji, Toshodaiji, Kasuga szentély és a Heijo palota romjai. Ehhez tartozik hozzá még a Kasugayama ősi erdeje is. A világörökség részét képezik. Továbbá itt található a hatalmas faépület a Nagy Buddha Csarnok, ami a világ legnagyobb Buddha-szobrát rejti. - mosolygok édesen.
- Érdekesen hangzik.
- Igazán nagyon szépek. Megmutatom őket. És ... - azonban erős köhögő roham tőr rám. Az egyik fának támaszkodok és igyekszek levegőt kapni és nem megfulladni. Viszont ez nem megy és közben már térdre rogyok.
Mikor abba marad a roham látom, hogy tenyerem véres és remegek kissé. Rögtön elő szedem a táskámból az injekciós tűt, de nagyon remeg a kezem.
- Ezt létszi add be... - kérem és felhúzom a felsőm ujját, hogy beadhassa a vénámba.
Alex megtanította nekem hogyan kell ezt beadnom, de ha remeg a kezem, akkor nem megy. A ruhám összekenem, de nem érdekel, majd lecserélem.
Ő megszúr és beadja a szert, amitől hamarosan jobban is leszek. Nem is tudom mit kellene mondanom... Egy padhoz támogat és leülök.
- Azt hiszen ma nem fog össze jönni az idegenvezetés.... - nézek kezemre, melyet egy zsepivel törölgetek. - De ... Szívesen segítek... Csak nem ma. - közben már telefonomért nyúlok és írok egy sms-t Alexnek hol vagyok és hogy jöjjön értem. Az biztos, hogy nem ez a pillanat életem fénypontja.. De legalább még élek.
|
| Calael | 2013. 03. 11. 19:54:35 | #25329 |
Karakter: Adalbert Rieß
Megjegyzés: [Chibinek]
A villogó kurzor mindig elvonja a figyelmemet. Mintha hipnotizálna. A kismadaraknál érzek ilyet, mikor a lábaim elé szökdécselnek, kíváncsi szemükkel pedig engem figyelnek, vajon adok-e nekik bármit is? Persze, hogy adok, de nem kenyeret, véletlenül sem. Ennyire azért még figyelek az életre, még ha apró lényeké is: magvakat szórok eléjük, mert az nem teszi tönkre a szervezetüket.
Érdekes, hogy őket nem zavarja, hogy egy ragadozótól kapnak élelmet. Talán tudják, rájuk nem vagyok veszéllyel - nem mintha szándékosan ölnék embereket a szomjúság miatt.
Lehajtom a laptop tetejét, és amíg leáll teljesen, a mennyezetet figyelem nyújtózkodás közben. Örökké fáradhatatlan testemnek semmi szüksége ilyen mozdulatokra, azonban az a kevés emberi, amit megőriztem az előző életemből, tökéletesen ragaszkodik az efféle szokásokhoz. Ártani nem árt senkinek, viszont annál könnyebben beilleszkedem mindenki más közé.
Odakint fel-feltűnik a nap, de nem sok időre. Felhős az ég, ami számomra ideális körülmény a nappali sétálásra. Szakadó esőben muszáj vagyok esernyőt vinni magammal, ami lefoglalja az egyik kezem, holott az, hogy teljesen elázok, nem számít semmit sem nekem.
Elrakom a gépemet egy kis laptop-táskába, majd magam mögött hagyom a szobámat. A kulcsot a zsebembe csúsztatom, nehogy véletlenül ellopják táskával együtt. Igaz, rövid távon belül vissza tudnám szerezni, de inkább megvárom az éjszakát és visszalopom. Az úgy sokkal viccesebb tud lenni. Esetleg még egy jó kis beszélgetés is kisülhet a dologból. Azonban az estét ki kell várni, és a szobámba nem az ablakon keresztül szeretnék visszamászni.
Első állomásom egy kisbolt, ahol beszerzem a nap legfontosabb kellékét: magvakat. Rágcsálókeverék, de ez nem jelent semmit. Amit azok megesznek, jó a madaraknak is, amit meg nem kívánnak belőle, ott fogják hagyni, és egy patkány majd biztos örül neki. Többször várakoztam már, hogy tudjam, tényleg így történik-e, de hülye leszek majd meg is írni. Valószínűleg poénnak hinnék - talán április elsején fel kéne tölteni a blogomra.
A második hely, ahova elsétálok ebben a kis japán városban, egy nagyon szépen rendezett park. A fák az ösvények mellett virágokban pompáznak, ők is érzik, hogy itt van a tavasz. A cseresznyefák még meghúzzák magukat, tartanak attól, hogy visszatér a tél, pedig itt nem is olyan elviselhetetlen, mint mondjuk Európában.
Egy apró tóhoz érek. Mesterséges, ezt bárki megmondja első ránézésre, viszont gyönyörű. Különböző vízi növények nőtték be a felszínét, amelynek hatására a beton teljesen láthatatlanná válik. Az üres foltoknál néha egy kis fodrozódást látok, a tóba telepített halak biztosan kíváncsiak a fenti világ levegőjére, ami egészen tiszta a fővárosukéhoz képest - nem mintha tudnák, mi az, hogy város, meg hogy mit is takar a világ kifejezés. Van a kis életkörnyezetük, de azt legalább eléggé jól ismerik.
Két kisgyerek ül az egyik padon, mögöttük az anyukájuk támasztja a háttámlát. Idilli családi kép, a két kisgyerek két perc után egyből elkezdi szekálni egymást, majd megkérdezik az anyukájukat, hogy fogócskázhatnak-e? Persze igenlően válaszol, azzal a feltétellel, hogy nem lökik bele egymást a vízbe, mert semmi kedve gondozni őket a következő héten.
Halványan mosolygok, gondolataimba pedig befészkelődik, hogy ezek a gyerekek miért nem óvodában vannak ilyenkor. Délelőtt van, ilyenkor ott lenne a helyük... Ahogy mindenki másnak is. Idősekre lehet számítani egy ilyen csendes helyen, nem pedig fogócskázó apróságokra.
Magam mögött hagyom a tó képét, nem kezdek el képek után keresgélni a fejükben. Biztos jó oka van az anyukának arra, hogy itt legyen két csemetéjével, ne pedig a munkahelyén.
Egy fiatal lányt veszek észre, aki kissé unottan sétál a fák között. Törékeny alkatú, kissé betegesnek érzem. Talán azért, mert még évtizedekkel ezelőtt én sétálgattam egy másik kontinensen a kis parkban, mikor éppen hazafelé tartottam az orvostól. Akkor még nem üldözték az iskolakerülőket...
Valami azt súgja, menjek oda hozzá. Egy pillanatra eszembe jut, hogy megint egy nagyon megnyugtató színösszeállítású ruhakollekcióban hagytam mögött a szobámat, méregzöld ruhában, amelyet varrással díszítettek az ujján - apró kis indák futnak fel egészen a válláig. Ehhez képest a főrész teljesen egyszerű, bordás felület, és ennyi. A nadrág szárán hasonló indák jelennek meg, deréktól lefelé, térd alá érnek. Mindez kiegészítve egy fekete laptop-táskával... Azt hiszem, nem fog elrohanni tőlem.
- Nem akarok tolakodni, de hogy-hogy nem iskolában vagy?
Egy pillanatra döbbenten néz rám - talán azt hitte, hogy el akarok sétálni mellette, de mégse tettem. Ráadásul még hozzá is szóltam... Látom kialakulni benne a flúgos külföldi képét.
- Testnevelés órám lenne, de fel vagyok mentve alóla. Ilyenkor ki szoktam jönni ide, elvégre ez a kis séta is mozgás, és nem is erőltet meg engem.
Teljesen logikus válasz, amit még egy mosollyal is megtold. Igen, flúgos külföldi.
- Mennyi időd van, amíg vissza kell érned?
- Háromnegyed óra a kövezkező órámig. Miért?
Becsukom a szemem, és úgy mosolygok. Tökéletesen idióta arckifejezés, de tudom, hogy az ilyenek a fiatal lányoknál eléggé hatásos tud lenni. Mikor kinyitom, látom rajta, hogy kezd kíváncsi lenni.
- Főállású blogger vagyok, ezen belül bejárom a világot túristaként, hogy cikkeket írjak a kevésbé felkapott városokról, amelyek mégis megérdemelnék azt, hogy többen látogassák. Általában keresek egy beszélgetőtársat, aki be tudja nekem mutatni a helyet a saját szemszögéből, ha pedig olyan helyen vagyok, ahol nem találok a nyelvemet beszélő embert, akkor magam fedezem fel a várost, hogy egy buta külföldi nyelvtudás nélkül mire megy az adott világban.
|
| Andro | 2013. 02. 12. 10:20:50 | #25128 |
Karakter: Aoyama Ryunosuke
Megjegyzés: (szirénemnek) VÉGE!
Közös megegyezéssel.
|
| Andro | 2012. 06. 23. 11:35:31 | #21658 |
Karakter: Aoyama Ryunosuke
Megjegyzés: (szirénemnek)
Érzem, hogy Opadr a vállamra dől, de nem tudok megnyugodni. Valaki követ, tudom, érzem, és csak idő kérdése, hogy mikor érnek utol.
– Valami baj van Ryunosuke-sama? – pillant rám bájosan Opadr.
– Semmi, csak, mintha követnének, vagy ilyesmi, de valószínűleg ez csak üldözési mánia – simítok nyugtatóan az arcára, mire mintha megnyugodna. A kocsi elindul velünk hazafelé.
– Az mi? – néz föl, és várja a választ. Helyette csak rámosolygok. Nem akarom terhelni a saját gondjaimmal.
– Hagyjuk, hosszú… - suttogom sejtelmesen, majd közelebb vonom magamhoz. Ujjaimmal simítok végig ajkain, miközben ajkaimmal simogatom arcélét, és végül lassú, mély csókra csábítom puha ajkait. Mindeközben szemeibe nézek. Kívánom őt, de előbb érjünk haza.
Ő megadóan bújik hozzám, karjait a nyakam köré fonva, miközben próbálja viszonozni csókomat. Ujjaimmal hosszú, selymes hajába túrok, és élvezettel szívom be sós-édeskés illatát. Mennyei parfüm.
– Mit csinál Ryunosuke-sama? – kérdi Opadr, mikor levegőhöz jut. Arca kipirult, és így csak még elragadóbban fest.
– Mi jól esik, hisz hozzám tartozol… Talán kifogásod van ezzel kapcsolatban? – érdeklődöm finoman. Nem akarok olyat tenni, ami neki fájdalmat okoz. Vele nem, de bárki mással igen, aki hozzá mer nyúlni.
– Nincs… semmi kifogásom, csak olyan furcsán érzem magam… - válaszolja, és ismét engedelmesen bújik hozzám.
– Nagyon helyes, szépségem. Ma velem alszol – mondom halkan, miközben tovább cirógatom, és érzem, hogy megremeg az érintésemtől.
Az együttlétet egy koccanás szakítja félbe, minek köszönhetően sofőröm arca beleépül a kormányba. Elkapom Opadrot, mielőtt leesne a padlóra, és egy mozdulattal nyúlok a fegyverem után. A sofőr fejéből vér folyik. Megölték!
– Ryunosuke-sama! - hallom Opadr rémült kiáltását.
– Semmi baj – mondom, és kiszállok a kocsiból. A testőrök kocsija is totálkáros. Remélem, legalább Satoya megúszta a dolgot. - Maradj benn Opad! – adom ki az utasítást. Aztán meglátok egy ismerős alakot. Sono az. Gondolhattam volna! Rohadt kurafi!
– Én megmondtam, hogy nagyon vigyázzon a szép fiúcskára Ryunosuke-sama – kuncogja gúnyosan, egyenesen elindulva felém.
– Sono-san. maga vén perverz, mégis, mit akar ezzel elérni? Opádrot akarja, ennyire? – kérdem udvariasan. Sono rámfogja a fegyverét.
– Ne vacakoljunk ezen, hogy nekem mi kell ilyen nagyon és mi nem. Ez már nem tartozik rád, drága fiam. Szólj a kicsikének, hogy szálljon ki a kocsiból! – int a fegyverével, én azonban nem mozdulok. Opadr az enyém, ez a nyavalyás sosem fogja megkapni, amíg élek!
– Nem hívom ki. Jó helyen van, ahol van. Lássuk, mennyire érzi magát keménynek! Meg akar ölni? Jól van, hát próbálja meg és vegye el Opádrot mert nem adom oda, csak úgy…
– Ne játsszon velem, fiam! Tudom, hogy van fegyvere, de mi többen vagyunk, esélye sincs – mondja vigyorogva.
Ebben talán igaza van. Hirtelen lövés dördül, ami nem engem talál el, hanem az egyik ablakot. Ha meg akart volna ölni, nem véti el. Opadr kimászik a kocsiból.
– Mit mondtam neked Opádr?! – kérdem dühösen. Még az kell nekem, hogy megsérüljön.
– Hogy maradjak a kocsiban, de… - próbál magyarázkodni, de nem érdekel.
– Nincs de! Ha azt mondom maradj akkor maradj…- kiabálom idegesen, mikor meghallom Sono hangját.
– Ez meg mi a fene? Még életemben nem láttam ilyen szépet… - mondja, mire összehúzom a szemem.
– Ryunosuke-sama… kérlek ne kiabálj velem… megrémítesz… - suttogja rémülten Opadr.
– Elég volt, dobd el a fegyvered fiam és add át a szépséget, akkor talán megkímélem az életed – mondja Sono, mire odakapom a fejem. Nem, nem fogom engedni, hogy az övé legyen!
– Nem érhetnek Ryunosuke-samahoz! – mondja Opadr mély hangon, mire odanézek.
Teljesen megváltozott, a szeme színe, a teste. Pikkelyei vannak, a karján hosszú karomra emlékeztető valamik. Nekiront a férfiaknak, az egyiknek kitépi a szívét, a másikat felnyársalja, a harmadikat szó szerint darabokra tépi. Sono rálőne, de én előbb lövök, és a férfi holtan terül el. Opadr rám néz, szemei még mindig úgy néznek ki, mint aki gyilkolni akar, kezeiről csepeg a vér. Még én is meg vagyok kissé ijedve, nem vitas. Simán megölhetne, ha akarna, itt és most.
– Opadr… hallasz engem? – kérdem halkan, de nem reagál, csak elindul felém. Hozzám érve az arcomhoz ér, majd leveszi a szemüvegem. Nem bánt, de nem tudom, mit gondoljak, nem látok a fejébe.
– Ryunosuke-sama… - suttogja, másik kezével végigsimítva az arcomon, de nem sérti fel a bőröm. Mintha azt vizsgálná, megsérültem-e.
Aztán egy kocsiban megjelenik Satoya, mire Opadr sziszegve fordul felé. Én már kiáltanék, hogy lőjön, de Opadr már ugrik is, mint a villám. Satoya rálő a szirénre, de csak önvédelemből. Vállon találja, mire Opadr felsikít, majd összeesik. Vállából folyik a vér, én pedig lassan odamegyek.
– Jól van, Oyabun? – kérdi halkan Satoya. A hangján hallom, hogy halálra van rémülve, de igyekszik nem kimutatni. – Minden rendben?
– Igen, jól vagyok – mondom, és nézem, ahogy Opadr lassan visszaváltozik. – Menjünk! A hullákat intézd el, küldj ki pár embert! A sofőröm is meghalt, szerezz másikat! – adom ki az utasításokat. – És erről senkinek egy árva szót se, értetted?!
– Igenis, Oyabun! – hajol meg, majd azonnal telefonálni kezd.
Én közben felveszem Opadrot, és Satoya kocsijához viszem. A testőreim is meghaltak, de legalább már vége. Beteszem a szirént a hátsó ülésre, én pedig előre ülök, és hazahajtok. Satoya tudja, mi a dolga.
~*~
Hazaérve azonnal abba a szobába viszem, ahol első éjjel aludt. Gyengéden előbb a fürdőbe viszem, ahol lemosdatom, bekötözöm a sebét, majd ágyba teszem, és betakarom. Aztán leülök mellé, és csak nézem. Hihetetlen, hogy ez a szépség milyen veszélyes tud lenni. Egy szempillantás alatt elintézett mindenkit, és kis híján megölte Satoyát is. De nem hibáztatom, engem akart megvédeni. Mégis, valamit tennem kell, ez többé nem ismétlődhet meg. Viszont, a mai estéről senki sem fog tudni. Végigsimítok a fiú arcán.
– Te bolond – suttogom, és halványan elmosolyodom. Hasznos jószág, és örülök, hogy velem van.
Már hajnalodik, mire magához tér. Addigra Satoya is visszaér, jelenti, hogy minden rendben, az ügyet elsimították, senki sem tud semmit, senki sem látott semmit. Bólintok, majd utasítom, hogy hozzon enni Opadrnak. Látom, hogy vonakodik kissé, amit nem is csodálok. Most fél tőle, hiszen kis híján meghalt. De nekem nem mond ellent.
Alig megy ki, amikor Opadr ébredezni kezd. Lassan nyitja ki a szemét, és mikor megmozdulna, felnyög.
– Csak lassan, Opadr! – mondom szelíden. – Még friss a sebed.
– Ryunosuke… sama… - suttogja halkan, és rám néz. A szemei tele vannak félelemmel. – Én… én… nem akartam…
– Semmi baj – rázom a fejem, megsimítva az arcát. – Egyedül Satoyára hoztad a frászt, azóta is fél tőled. De tudom, hogy igazából nem akartad bántani. Nem a te hibád.
– Sajnálom… - mondja, és látom, hogy az ajkai remegnek. – De nagyon féltem és… és nem akartam, hogy… meghalj…
– Tudom, és hálás vagyok neked – mosolygok rá, mire döbbenten néz rám. Nem akarja elhinni, pedig valóban hálás vagyok, amiért megmentett, még ha ilyen áron is. – De most pihenj! És annak, ami tegnap történt, soha többé nem szabad megismétlődnie, érted? – nézek rá komolyan, mire bólint. – És soha többé nem beszélünk róla! Soha! Az a múlt, most az a fontos, hogy felépülj.
– Értettem – bólint engedelmesen.
Ekkor lép be Satoya, aki Opadr láttán megremeg kissé, de azért nem futamodik meg. Leteszi a tálcát, rajta Opadr kedvenc csemegéivel, majd meghajol, és távozik. Opadr sóhajtva néz utána. Tudom én, hogy jót akart, de nem szabad erőltetni a dolgokat. Satoya majd megnyugszik, nem először volt életveszélyben, bár eddig mindig vele egy súlycsoportban levőkkel küzdött, nem szirénekkel.
Segítek neki felülni, majd az ölébe teszem a tálcát. Nekilát enni, de látom, hogy mennyire ideges, mennyire fél attól, hogy most mi lesz. Nem szólok semmit, míg eszik, csak azután fogom két kezem közé az arcát.
– Semmi baj nem lesz – mondom megnyugtató hangon. – Nem foglak eladni, elküldeni, sem bántani. Ami történt, megtörtént. Nekem te sokkal fontosabb vagy annál, mintsem kart tegyek benned.
– Fontos… vagyok? – kérdi hitetlenkedve. – Azok után is, amit… - leintem, nem akarok rá több szót vesztegetni. Csak bólintok. – Miért? – kérdi végül.
– Mert gyönyörű vagy, okos, értelmes, és mindenekfelett, értelmes lény – suttogom, és közelebb hajolok. – Nem egy árucikk, egy állat, amelyet béklyóba lehet verni. Vad vagy, és szabad, mint a szél.
– De mégsem engedsz el – mondja halkan.
– El akarsz menni? – kérdem lágyan, mire a fejét rázza. – Ha akarod, elengedlek, de túl régóta élsz fogságban, emberek között. Vajon képes lennél még szabad lenni, és gondoskodni magadról? – a hangomban nincs gúny, mindössze őszinte kíváncsiság.
– Nem tudom – vallja be őszintén. – Nem tudom… - hajtja le a fejét szomorúan. – Igazán nem tudom.
– Ez a helyes válasz – bólintok, ő pedig meglepetten pillant rám. – Ha felgyógyultál, elmehetnénk a tengerhez, mit szólsz? Szabadon úszhatnál a vízben, ameddig akarsz. Nem lennének falak. Szeretnéd?
Tűnödve néz rám, mintha azt kérdezné, szavak nélkül, vajon hol a csapda. De nincs csapda, mindössze szeretném, ha boldog lenne, ha szabadnak érezné magát. Ha eldönthetné, vajon mit akar. Ha velem akar maradni, úgy is jó, de ha nem, akkor elengedem. Végül hosszas mérlegelés után, aprót bólint.
|
|
