- Nem kérdezem még egyszer! Ki vagy? – rivallok rá újból.

- Jól van, kis hercegnő nem kell leharapni a fejemet! Sean Drawn a nevem, a hegyeken túli klánból származom. –Hercegnő az anyukád, gondolom magamban, de inkább nem adok helyt ennek. Látom amint egy kést vesz elő, kissé megint fentebb szegezem a fegyveremet, várva arra, hogy esetleg megtámadna. De nem, csak elvágja a kötelet amivel összekötöttük. – Van egy növény, ami ezen a területen virágzik, azért jöttem. Ott a zsákom meg nézheted. – Bök valami zsák félére. Biztos vagyok benne, hogy csak hazudik ez az idióta.

- Nem hiszek neked! – Jelentem ki mérgesen.

- Jó és akkor mit csinálsz? Megölsz? Ki akarsz robbantani egy háborút? – Engem a háború se ijeszt meg. A mi területünkre lép ezért akár meg is ölhetném.

- Gyógyító vagy? – Kérdez rá Jack. Én meg csak vetek feléje egy szigorú pillantást. Fogollyal nem társalgunk. – Rea… talán tudna segíteni…

- Jack fogd be! – Ordítok rá hangosan. Az én engedélyem nélkül nem beszélhet.

- Milyen betegség? – Én még mindig figyelek Jackre élesen, de őt mintha nem érdekelné az amit gondolok, szépen és alaposan elmesél mindent ennek az idegesítő alaknak. Nagyszerű. Na nem baj, ezért majd még számolok vele csak érjünk vissza a táborba.

- Segítek, ha ti is. –Azt már nem! Kizárt, hogy segítsünk neki. Olyant Isten nem teremtett. – A virágokat a klánomhoz kell juttatni. Ha valaki elviszi, akkor elmegyek, és megnézem, mit tehetek.

- Nem! – Adok hangot most már ellenszegésemnek. – Mégis mit képzelsz magadról, csak úgy az otthonunkba viszünk? – fordulok Sean nevű izékéhez. Nekem ő itt nem mondja meg mit csináljak.

- Tőlem, de akkor a te lelkeden szárad a többi gyerek halála…- mondja és elindulna hazafelé. Én szívesen elengedném, de Jack megragadja karomat és a fülembe súgja. –Rea ne légy már ennyire makacs. Gondolj a gyerekekre. Miattuk tedd meg, hátha segíteni tud rajtuk. – Pár percig még mindig gondolkodok, leginkább lepuffantanám. De a gyerekek, a kis csöppségek, az ártatlan lelkek… Na jól van.

- Tényleg tudsz segíteni? –

- Ha az, amire gondolok igen… - Hát legyen. Parancsot adok két embernek, hogy vigyék el ennek az embernek a füveit a falújába. Én meg elindulok az alakkal a klánunkhoz. Egy cseppet sem bízom benne. Egész úton figyelem és figyelni is fogom mindig. Csak ne higgye azt, hogy ilyen könnyen be dőlök neki.

Lassan megérkezünk a barlangunkhoz, a többiek nagyon megbámulnak minket. Ez csak természetes, hisz sosem szoktam egy idegennel visszatérni. Ez nem rám vall. Elkísérem őt a betegekhez, ám itt Roger próbálja meg elállni az utunkat. Rám mindig hallgatnak, elmondom neki, hogy meglehet ő segíthet rajtunk így beenged.

- Ha kapok papiruszt lefirkálom az összetevőket is. – én csak figyelem mit művel ez a Sean. Ha valami olyat csinálna rögtön lepuffantom. Ezt garantálom.

-  Honnan vegyem, hogy nem egy méregnek adod meg az összetevőit. – szólalok meg végül, hangot adva az aggályaimnak. Ő viszont csak nevet. Micsoda egy pimasz fráter, engem kinevetni. Ezt eddig senki sem merte megtenni.

- Idegesítő vagy, mondták már? – inkább nem válaszolok, mert a végén olyat mondanék amit magam is megbánok. Leírja az összetevőket és odaszól az egyik ember felé.

- Ki megy el beszerezni őket? – feléje nyújtja a papírost. Gyorsan oda lépek és kikapom kezéből. Valamennyire én is értek az e féle dolgokhoz. Átolvasom gyorsan miket is írt rá.

- Ne izgulj nem mérgezlek meg. – jegyzi meg egy gúnyos mosoly keretében. Gyilkos pillantást vetek feléje. Nem számít én úgyis átolvasom a papírost.

- Rendben mehettek. – adom oda az egyik emberemnek akik el is indulnak beszerezni az összetevőket. Közben Jack is előkerül valahonnan és mellém jön.

- Rea! Megkérne kérned, hogy maradjon itt velünk pár napig, amíg mindenki helyre jön. – Elképesztő. Felháborító lett az utóbbi időben ez a Jack. Halkan mondja de közben úgy, hogy ezt Sean is meghallja.

- Elment az eszed. – vágom oda neki mérgesen. – A saját alvó helyem ne ajánljam fel neki, véletlenül? – kérdezek rá persze csak viccből. Amolyan dühösen viccesen. Ez a kis mitugrász meg rögtön belekontrázik.

- Nekem az is jó lesz. – megint vigyorogni kezd. Hogy letörölném azt az undok vigyort a pofájáról, de itt a sok gyerek meg szülő előtt nem akarom bántani.

- Nem. Most rögtön indul is haza. – jelentem ki látványosan. É vagyok a főnők ebben a klánban és én mondom meg ki marad és ki nem. Ha én azt mondom, hogy ez a mitugrász egy pillanatig sem marad itt tovább, akkor nem is fog. – Amint meghozták a hozzávalókat és elkészítette azt az izét elkíséritek oda ahol találtuk. – mondom Jack felé fordulva. Tudja, hogy engedelmeskednie kell nekem most mégis, mintha fellázadt volna ellenem. Mi történhetett vele nem tudom?

- Nem Rea! – Mi van? Mire megszólalnék, de nem engedi. – Most az egyszer nem fogom megtenni, amit mondasz. A gyerekek és a többi beteg érdekében nem! – jelenti ki hangosan, úgy hogy mindenki hallja.

- Szerintem is jobb itt maradnom még. Bármi történhet. – szólal meg Sean, akiről jelen pillanatban minden szól.

- Hogy merészeled mindenki elött lejáratni a tekintélyem. – mormogom Jack arcába. Dühös vagyok nagyon is. Ennél rosszba már nem is jöhetne. Mielőtt még bárki, bármit is mondhatna idegesen elhagyom a helyiséget. Ki kell fújnom magamat. Különben még megfojtok valakit, akit nem kéne.

Egyenesen a barlang kijáratához megyek, ott egy őr van aki figyel mindent. Mint ahogyan máskor is.

- Menj innen. Majd én őrködöm tovább! – szerintem észre vette rajtam idegességemet, mert rögtön el is hagyja a helyét. Vagy az is lehet, hogy csupán megunta ezt az egészet. Nekitámaszkodom az egyik sziklának és az eget kezdem nézegetni, meg növényeket.

Már egy jó ideje álldogálhatok itt, amikor valaki mellém lép.

- Miért vagy ilyen? – a hang irányába fordulok, hát persze, hogy az a Sean az. Más nem is merne ilyen kérdést feltenni nekem. Nem válaszolok csak újra előre kezdek bámulni.  – Vagy te nem akarsz segíteni az embereiden?

- Mást se teszek csak rajtuk próbálok segíteni. Megkönnyíteni az életüket. – mormogom mérgesen. – Hogy mersz ilyet feltételezni rólam, hisz nem is ismersz. – nézek rá élesen. – Én a helyedben nem ítélkeznék.

- Nem ítélkezem. – válaszolja kurtán. – Csupán az első benyomást közlöm rólad. – kissé zavar, hogy egy kicsit sem ijedt meg tőlem. Még attól se fél, hogy megölhetem. Általában tőlem félnek az emberek és azt teszik amit mondok. Hosszú időnek kellett eltelni és sokat kellet tennem azért, hogy felnézzenek rám és tiszteljenek. Most viszont mintha minden a kútba hullana. Megjelenik ez az alak, azt állítja tud segíteni a betegeken és Jack máris átpártol az ő oldalukra. Nehezen tudom felfogni. Azt hittem bízik bennem és kedvel. De ezek szerint félreismertem. – Jobb lenne ha itt maradnék.

- Nem. – vágom rá dühösen.

- Már csak azért is, hogy figyelemmel tarthassam a betegeket. Észlelhessem ha valami nem úgy megy a gyógyulásban ahogy kéne. – folytatja mintha meg se hallotta volna amit mondok.

- Majd én figyelemmel tartom őket. – vágok közbe határozottan.

- Oh valóban? És mit fogsz tenni ha valaki rosszabbul lesz? Megvárod míg ős is meghal? – Sean biztos a dolgában és érzem, hogy elakarja érni, hogy bűntudatom legyen. Többé kevésbé sikerül is neki.

- Rendben. Maradj. – fordulok feléje. – De a katonáim mindig szemmel fognak tartani. – mondom és azzal elindulok vissza a barlangba. 

A völgyünk olyan, mint egy kis menedék a zord világban. Elhelyezkedését tekintve mindig is védve volt. Egyik oldalról a nagy tó, a többi oldalról pedig hegyek vették körbe. Északon egy kisebb ösvény vezet át a hegyek között, keleten pedig egy szélesebb út, amin a kereskedők hozzák az árukat. Mind két bejáratott katonák őrzik éjjel nappal, nehogy a vadállatok betörjenek.

A tó kicsit türkösebb, a legtöbb hal ehető viszont van egy hatalmas kígyószerű dög, ami folyton meg akarja kajálni a halászainkat. Ha az nem sikerül, akkor a hálókból eszi ki a már begyűjtött halakat. A másik kis rohadék egy apró kis lény a parton szeret sütkérezni, legtöbbször elbújik, ha megjelenik egy ember, viszont előfordul, hogy támad. Apró kis csípés, ami azonnal éles fájdalommal jár. A méreg lassan elöli a sejteket, a véráramba jutva a főbb szerveket támadja meg, és ha nincsen kezelve órákon belül öl. A gond csak az, hogy az ellenszert egy olyan növényből lehet elő állítani, ami a mi területeinken nem nő. Elég sok ember meg halt mire a mesterem felfedezte ezt a növényt.

Összepakoltam mindent, amire szükségem lehet az úton. Két nap és annyi virágot kell gyűjtenem amennyit lehet. Igaz évente kétszer virágzót a növény, de a begyűjtése akkor is veszélyes. Anyám nem szereti, ha elmegyek, de tudja, hogy a gyógyszerre szükség van. Minden egyes alkalom szorosan át ölel, mintha még kisgyerek lennék, akit nem akar ki engedni kezei közül. Megértem, hiszen egy fiát már elvesztette, nem akarja a másikat is.

A dzsungel egy gyógyítónak maga a kincses bánya. A majd 30 méter magad fák, a hatalmas levelek, amik akkorák, mint egy ember. A különbnél különb termések, és a színskála összes színében pompázó növények. Amit én kerestem a talajon, az árnyékos helyeken nőtt. Virága leginkább egy lepkére emlékeztetett. Belseje vörös, a szirmai felé egyre sötétebb már szinte fekete. A vörös pillangó, legalábbis én így hívom.

A nap már magasan jár, mikor elérem a kiszemelt területet. Egy tó mellett állok neki a virágok begyűjtésének. Persze ha valami túl egyszerűnek tűnik, akkor törvényszerűen beüt valami baj. Már a zajokra felfigyeltem, beszéd foszlányok. Ezen a területen soha nem futottam még össze emberekkel. Jobbnak láttam, hogy ki jöjjek a sűrű bozótosból, csak nem értem ki elég hamar. A következő pillanatban valami a lábaimra tekeredik, és nagy csattanással landolok a földön. Pár pillanattal később egy lány ront elő és fegyvert szegez rám.

- Ki vagy te? És mit keresel erre felé? – Rivall rám mérgesen. Mi a fene, ez a kislány itt a főnök? Mi a francért kellet ezekbe bele futnom…

- Bemutatkoznék, ha nem szegeznéd rám végre azt a fegyvert kislány! – Válaszolok szemtelenül, válasz képen még jobban felém szegezi a fegyvert.

- Ne nevezz kislánynak. A nevem Rea parancsnok. – A parancsnokot elégé kihangsúlyozza. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy? És mit keresel erre felé?

- Egy, az imént lőttetek rám. – Bökök a kötélre. – Kettő, ha a társad nem állít, le te lepuffantasz. Most meg itt parancsolgatsz. Tudod, a normális emberek ilyenkor elnézést kérnek és megkérdezik a másiktól, hogy jól van-e.  – A tekintettel ölni lehetne, akkor már nem élnék.

- Nem kérdezem még egyszer! Ki vagy?

- Jól van, kis hercegnő nem kell leharapni a fejemet! Sean Drawn a nevem, a hegyeken túli klánból származom. – Közben elő veszem a késemet és egy vágással megszabadulok attól az átkozott kötéltől. – Van egy növény, ami ezen a területen virágzik, azért jöttem. Ott a zsákom meg nézheted. – Bökök, a félig teli szedet zsákra. Úgy tűnik, a kis hercegnő még mindig valami szörnyetegnek néz, mert gyanakodva méricskéli a zsákot aztán engem.

- Nem hiszek neked! – Jelenti ki ellent mondást nem tűrő hangon.

- Jó és akkor mit csinálsz? Megölsz? Ki akarsz robbantani egy háborút? – Csattanok most már fel én is. Jobb dolgom is volna mit ezzel a kislánnyal veszekedni.  Feltápászkodok, leporolom magam. Persze az istenért se ereszti le azt az átkozott fegyvert.

- Gyógyító vagy? – Kérdezi az egyik férfi, válasz képen csak komoran bólintok. – Rea… talán tudna segíteni…

- Jack fogd be! – Ripakodik rá a lány. Vele nem fogok szót érteni egy könnyen.

- Milyen betegség? – Fordulok inkább a férfi felé. A férfi pár pillanatig habozik, de elmondja, hogy valami kórság a csecsemőket támadja és sorra halnak meg. Fújok egyet komoran, igen ez ismerős jó pár éve nálunk is szedte az áldozatait. Velük kell mennem meg nézni mi a helyzet, de a virágokat is haza kell juttatnom.

- Segítek, ha ti is. – Még mindig Jackhez beszélek, vele könnyebben szót értek, mint a kishercegnővel. – A virágokat a klánomhoz kell juttatni. Ha valaki elviszi, akkor elmegyek, és megnézem, mit tehetek.

- Nem! – Csattan fel Rea. – Mégis mit képzelsz magadról, csak úgy az otthonunkba viszünk?

- Tőlem, de akkor a te lelkeden szárad a többi gyerek halála…- Jegyzem meg hanyagul és a zsákért nyúlok a zsákomért. Senki nem állít meg, remélhetőleg leszűrtél, hogy nem akarok nekik ártani.

- Tényleg tudsz segíteni? – Szólal végül meg a lány.

- Ha az, amire gondolok igen…

Rea kiadja a parancsokat két embere elviszi a virágokat a faluba. Sebtében felfirkálok egy térképet, meg ellátom őket néhány jó tanáccsal. A lány egész vissza úton gyilkos tekintettel méreget. Nem lesz könnyű vele közös nevezőre jutni.

A barlangjuk jól el van dugva, meg nem találtam volna az biztos. A többi ember elégé meg bámul, nem csodálom, vadászni mentek és egy emberel tértek vissza. Rea elvezett a betegekhez, itt újabb akadályba botlok. Egy magas férfi, aki kicsit sem barátságos tekintettel méreget. A viselkedése csak akkor változik, meg amikor Rea elmondja neki miért is jöttem ide. Elmondom neki, hogy nálunk a kórság az állapotos nőket támadta meg, vagyis rajtuk keresztül a babát. A kicsik eleve betegen születtek meg és pár napon belül meghaltak. Az öreg láthatólag örül, hogy van miből ki indulnia.

-          Ha kapok papiruszt lefirkálom az összetevőket is.

-          Honnan vegyem, hogy nem egy méregnek adod meg az összetevőit. – Kotyog közbe a kishercegnő. Pimaszul rá mosolygok.

-          Idegesítő vagy, mondták már? – Válasz képen csak gyilkos pillantást kapok. A tekercsre elkezdem összeírogatni az összetevőket, és hogy hogyan kell elkészíteni a főzetett.   

Síkitva rohan ki egy sarokból egy asszony. Felé fordítom fejemet. Ujabb kisbaba vesztette életét. Egyre gyakortabban vesztűnk el ifjú életeket, valami féle vírus miatt. Igaz még azt se tudjuk, hogy víruse vagy valami más. A lényeg, hogy nem találtunk rá még semmiféle gyógymódot és ez nem jó. Népségünk egyre csappan emiatt. 
Lassan ismét élelmet kell keresnünk, fogytán van az élés kamránk.

- Rea. – szólít meg az egyik őrző. – Összeszedtem néhány embert a jobbakból. Most talán elindulhatunk élelemért.

- Rendben. Köszönöm Richard. – bolintok és közben ismét az emberek felé nézek. Nehéz sors vár rájuk. Talán még annál is nehezebb mint amilyen eddig volt. Most a legfontosabb, hogy összefogjunk és segítsük egymást amennyire csak lehet.
Aztán megfordulok és intek Richardnak, hogy kövessenek. Ideje indulni. Felveszem felszerelésemet, meggyőződöm róla, hogy nyílaim elég élesek, akár egy hatalmas fenevad elkapására is. Ezen a környéken sosem lehet tudni kivel akadunk össze.
Kedves jó édesanyám vet felém egy aggódalmas pillantást. Mindig, minden alkalommal szívszorítoan tekint rám, tudja, hogy megeshet, hogy soha nem térek vissza. De azt is nagyon jól tudja, hogy remek harcos vagyok, szinte mindenre kiképeztek amire szükségem lehet a vadonban.

- Idelje indulni. – jegyzem meg a többieknek, miután felkészültem az indulásra. – Tudnotok kell, hogyha inenn kilépünk egyáltalán nem biztos, hogy vissza is térünk ide. Ezért kérlek, köszönjetek el a szeretteitektől és készüljetek fel mindenre. – mondom a többieknek, akik között vannak újoncok de vannak olyanok is akik már többször voltak ilyen küldetésen, akárcska én. – Ne feledjétek erőssek, bátrak és jól kiképzettek vagyunk. Népünk fennmaradása érdekében bármire képesek leszünk. – buzdítom őket. – Mi vagyunk népünk legfontosabb elemei, mi tartjuk életben őket. Ezért sosem adhatjuk fel, bármivel is akadunk össze. –szonoklok tovább kis erőt verve az ujoncokba is. Ti mindanyian a csapat értékes tagjai vagytok. Fontosak vagytok. Rátok számítanak, bennetek bíznak az emberek. Ezért nem szabad cserben hagynunk őket. Egyetértünk? – kérdezek rájuk-

- Egyetértünk! – válaszolják egyszerre.

- Rendben van. – elmosolyodom. – Akkor hát rajta. – indulok kifelé a barlangból, a többiek pedig követnek. – Richard te és még négyen arra felé indultok. Mi 5 –en pedig erre. – mutatok a másik irányba. – Ha valami baj van és segítségre lenne szükségetek akkor csak jelezz a jelző fegyverrel és máris megyünk. – nézek rájuk és a kis csapattombal elindulok az említett irány felé.
Sűrű bozotok hatalmas fák vesznek körül minket. Mindegyikük mozog és ha nem figyelsz képesek akár megfogni, elfogni téged. Van amelyik élő állatokat eszik és van amelyik sajét növény társát, de akad köztük olyan is aki embert. Nem lehet tudni. Ezért nagyon ovatosnak és figyelmesnek kell lenni. Folyamatosan készenlétben kell legyünk a harcra, vagy társaink megmentésére. Ez a dzsungel nem barátságos egy cseppet sem, mindenki csak az ellenségünk, mind a növények, mind az állatok, mindpedig a furcsa és ismertlen lények vagy akár az embertársaink is egy másik klánból. Bár olyannal nem igen talákozhattunk mostanában. Fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán vannak-e más emberek rajtunk kívül itt. Nagyon sok idő eltelt, mikor utoljára találkoztunk egy másik klántaggal, pontosabban csak egyetlen klánt ismerek még rajtunk kívül és a többiek is.

Az állatok mutáns lányek, és akár akkorák lehetnek mint egy 10 méteres fa vagy több. Ha kijösz a barlangból, nem vagy biztonságban és ezt tudják a többiek is. Ennek ellenére, fennmaradásunk érdekében szükséges élelmet keresnük, különben mind elpusztulunk. Ezt pedig csak akkor tehetjük meg ha elhadjuk a barlangot.

Szemeim hatlamasra nyílnak, lassú apró és csendes léptekkel haladok a dzsungelben ügyelve arra, hogy mégcsak egy nessz se hagyja el lépteimet. Hangtalanul haladunk csapattommal egy hatalmas állat felé, amit épp most vettünk észre, a tónál csillapítja szomját. Éppen megfelelő eleségnek bizonyul ha sikerül elfognunk őt. Rendkívül veszélyes manöver, az állat hatlmas és veszélyes. Képes lenne mindanyiunkat elpusztítani egyszerre. Óvatosnka kell lennünk.

- Kerítsük be. – suttogom a többieknek, akik így cselkszenek. Ám hirtelen egy zajra leszek figyelmes a közeli bokorban ami megzavrja az állatot is, aki majdnem ránktámad de Jacknek sikerül elijesztenie. Most a figyelmünk és fegyvereink a zaj irányába fordulnak, készen állunk arra, hogy lecsaphat bármelyik pillanatban, nekünk pedig meg kell védenünk magunkat. A hang egyre közelebbről hallatszik.

- Jack a kötelet készítsd elő. – szólok az egyiknek, aki gyorsan cselkeszik. Amikor a zajt már nagyon közelről halljuk Jack lő. És két kötél szerű forma robban ki a puska szerű fegyverből. Mi meg csak egy huppanásra és egy kiabálásra leszünk figyelmesek. Gyorsan neki iramodunk a hang irányába. Fegyveremet előre tartom, hogy löhessek amikor szükséges. Mikor látom a hang forrását éppen célbe venném, ám egyik emberem megállíti.

- Ne! Ez az egyik ember a másik klánból. – most, hogy jobban megnézem tényleg egy ember. Egy ember fiú, lábairól éppen próbálja kioldani az elöbb ledobott kötelet.

- Ember vagyok igen. Idióták. – morrogja. Jobbank látom ha még mindig rá szegezem fegyveremet. Én nem ismerem és nem is tudhatjuk, hogy barát vagy ellenség.

- Ki vagy te? És mit keresel erre felé? – rivallok rá mérgesen. Ezen a terülten csak mi szoktunk vadászni, olyan mintha a mi erdőnk lenne már. Erre felé nem szokott más emberfajzat mutatkozni.

- Bemutatkoznék, ha nem szegeznéd rám végre azt a fegyvert kislány! – szól hozzám szemtelenül. Én pedig még jobban feléje szegezem a fegyvert.

- Ne nevezz kislánynak. A nevem Rea parancsnok. – hangsúlyozom. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy? És mit keresel erre felé. 

Felvonom a szemöldököm, miközben a lift tükrös oldalában figyelem magam. Feljebb emelve az állam igazítom meg a brokátmintás nyakkendõm, majd a halk csengetésre kilépek. Nem törõdöm az emberekkel, egyszerûen biccente a portásnak – nem árt jóban lenni velük – majd intek a boynak, hogy hozza elõ az autómat.

Utálok esténként otthon ülni. Napközben amúgy se nagyon tudok kijárkálni… Elegáns, zárt fekete, klasszikus jaguár. Bár nem lenne rá szükségem, nem akarok érintkezni az emberekkel.

Egy galéria esti megnyitójára igyekezek, de… jobbra számítottam. Unom. Sokadszorra utasítom vissza a pezsgõt, futtomban végignézem a képeket, de inkább távozok. Lehet, hogy idõ tekintetében mocskosul ráérek, de nem erre akarom pazarolni az idõm. Az autót hagyom a parkolóban, az embertömeg ellenére is inkább gyalogolok. Néha megállok, figyelem õket: senki se tudja átérezni, hogy mi az, amit én látok, amit én érzem, ahogy érzem a világot. Hogy tudnám elmondani bárkinek is, hogy néz ki a házak, a falak lélegzése, hogy suhan a biciklis után a testhõjének vörös foltja… hogy szivárog a betonjárdából a forróság, hogy látom elõre, hogy ki fog meghalni. A betegséget, a halált rájuk akaszkodva. Lassan sétálok, figyelem ezt az örökös vidámparkot. Ebbe a társadalmi formába lassan megint kezdek beleunni, undorító a stílus… az emberek, semmi kifinomultság, mûvészet!

És ez a bûz… lassan, zsebredugott kézzel sétálok az emberek között, nem kerülgetve õket: kikerülnek õk engem. Ismét ugyanazt kellene csinálnom, mint sacc ötven éve. Kivenni egy házat valami régenvolt nagyváros szélén, egy beszállító és csókolom. Elvonulni ettõl a fertõtõl, amíg nem alakul valami jobbá.

Talán megpróbálhatnék megint alkotni valami maradandót. Ahh, nem. Mostanában komolyan elkap a kísértés néha, hogy kifeküdjek a napra. Napozni. Véget vetni ennek az egész punnyadt, felesleges idõtöltésnek. 

Ugyan, úgyse teszem meg. Félmosolyra húzódnak az ajkaim és felnézek a város legmagasabb épületére. Ez a rengeteg reflektor, komolyan… a kezemre nézek, amelyet puha, tökéletesen simuló bõrkesztyû fed. Nem venné magát jó néven, ha meglátnák a bõröm, vagy hogy a körmeim az idõ alatt szinte aranyfényt kaptak. Megigazítom a napszemüveget az orromon, mert bánt ez a sok mesterséges, forró fény, és lassan sétálok.

Beteg… beteg. Meg fog halni. Él… csak hülye, veszem számon az embereket. Megigazítom a kabátom felöltõjét, és elmerengve nézek be egy kivilágított élelmiszerboltba, amelyet már felfalt a bevásárlólánc szörnyetege. Nem is látok semmit, csak meredek elõre, megállva a pillanatban.

Valamiért mégis felrezzenek, lejjebb engedem a pillantásom, és farkasszemet nézek egy alacsony, szép arcú alakkal. A szemeink között ott a plexi és az én napszemüvegem, de rajta semmi.

Csak az a hatalmas, barna szempár. Milyen szomorú az arca. Picit oldalra biccentem a fejem, alaposabban szemügyre véve. Valahogy ebben az önmagamban meghasonlott hatalmas, emésztõ unalomban õt érdekesnek találom. Van benne valami a régi idõkbõl… byroni melankólia. Tetszik.
Szemügyre veszem a teste körüli hõ vibrálását, de erõteljes, forró… mégis arcon csap a belõle áradó halál. Depressziós a kicsike?

Minek? Hiszen szép és fiatal, semmi oka nem lenne rá. Célt kéne találnia, valami újat. Az õ életük olyan rövid, igazán kihasználhatnák.

Látom, ahogy felnézve rám meg sem moccan, a kezében még mindig fogja a konzervet. Kötény van rajta, az itt dolgozók pólója… elkapom róla a szemem és szõke tincseimbe túrok, elfordulok, a hosszú kabátom suhanásával sarkon fordulok és elsétálok. Meguntam a mai estét, Haza akarok menni.

xXx

A vörös brokátborítású kanapén fekszek, ujjbegyeimmel és a karmaim végével finoman simítom végig a szövet bonyolult összetételét. Ez az alkalmatosság a 16. század végérõl való, Versailles. Nem a másik, modern lakásba mentem vissza, ami kell, hogy a modern korban már túlbonyolított pénzügyi helyzetem kezeljem. Van egy könyvelõm, persze, õ írja az adót, már amit bevallok. Egy magamfajtának nem egy személyazonossága van.

Néha szükségem van a régi idõk illatára. Néha kínzóan vágyom az emberek közelségére. Öregkoromra szenilis leszek, haha!

Minek mentem ki ma is? Figyelni a csõcseléket. Ha elkap ez a vágy, és figyelem õket, megundorodom és még rosszabb, még inkább magányosnak érzem magam. Ez kiábrándító. Igazán elkeserítõ. Sóhajtva túrok a hajamba, az ujjamon levõ gyûrû megfordul a karmom alatti ujjpercen.

Megint eszembe jut az a barna szemû fiú. Az emberbûz, a szemét és egyéb szagok miatt nehéz volt kivenni, de igazán megszemlélném közelebbrõl is. Õ egy vékony lánc ahhoz, amire igazán vágyom.
Hirtelen, megfontolás nélkül ülök fel és ledobom magamról a hermelinszegélyes köntöst és elvonulok átöltözni.

Csak egy szót akarok hallani a szájából, hogy õt is leírhassam az ember folyamat végtermékeként, meg kell bizonyosodnom, hogy már tényleg szenilis kezdek lenni. Hogy csak képzelõdök azzal a fiúval kapcsolatban.

Könnyû bõrhatású nadrágot veszek fel, sötét inggel, magamra kapom a hosszított bõrkabátot és egy lilás üvegû napszemüveget biggyesztek az orromra. A szemüveg sajnálatosan kell.

Autóba ülve indulok a városba. Az autó, mintegy buborék zár el a kinti szeméttõl, visszamegyek ahhoz az üzlethez, amelynek az ablakában láttam. Kiszállva az autóból nézek fel a nagy ablakra; persze, nincs itt. Nem is vártam, hogy egy napig ott álljon, azzal a dobozzal a kezében… felvonom a szemöldököm és belépek, elõttem kinyílik az ajtó. Összehúzom a szemem; a napszemüveg és a késõi idõpont ellenére is rettentõen égeti a szemem ez a borzalmas neonfény. A csizmám sarka lassan kopog a linóleumon és a csempén, de nem a polcokat nézem, hanem a sorok között fut végig a szemem, keresve a barna bozontot. Emberzaj, zörgés, összehúzom a szemem; kiégeti ez a szar lámpa.

- Elnézést – lépek az információhoz, vértelen ajkaim halvány mosolyra húzom, diszkréten. – Egy alkalmazottukat keresem.

- Természetesen – olvadozik a kishölgy. – Mi a neve….?

- Azt sajnálatos módon nem tudom, de hálás lennék, ha elõ tudná keríteni… viszonylag alacsony, barna haj, barna szemek. Talán árufeltöltõként dolgozik.

- Sajnálom, de így nem tudom… és nem adhatok ki információkat a dolgo…zók…ról… - kábul el lassan, megüvegesedõ tekintettel, ahogy leveszem a napszemüveget és savókék, már-már fehérré fakult szemembe néz. Elmosolyodok, az ujjaimmal intve az arca elõtt, bár a kezem ismét kesztyû takarja.

- Legyen oly kedves, nézze meg nekem az adattárban. Hiszen tudja, mirõl beszélek, nem igaz?

- Ahogy óhajtja – járnak az ujjai a billentyûzeten, de a tekintetem nem engedi el, mosolyogva kordában tartom az agyát. – Damien Quinn, most lett vége a mûszakjának, nappalos volt…

- Mikor ment el?

- Talán tíz perce.

- És hol lakik ez a kedves Damien Quinn?

Megkapom a címet és elgondolkodva lépek ki a mûanyagtól bûzlõ épületbõl. Nos, arra vajon melyik a legrövidebb út?

A parkon át. A személyiségéhez el is tudom képzelni, hogy a sötétben sétál, várva, hogy valaki megkéselje.

Nekem aztán édesmindegy, csak egy szavát akarom hallani a saját megerõsítésemre.

Könnyed lépésekkel még így is gyorsabban megyek mint egy átlag ember, föléjük magasodva; ironikusan gondolok vissza a régi idõkre, amikor szó szerint monstrumnak számított a termetem.

Igen, erre van. A belsõ megérzést és a szívdobbanások hangját szanálva térek egy oldalsó ösvényre, ahonnan egy nyugodt, szinte fáradt szív kergeti az erekbe a vért. Ez lesz Damien.

Gyorsul a szívverés, hevül a bõr, szinte vörös foltként ég a bokrok között; elõtte egy másik, amelyrõl fekete hullámokban ömlik a betegség. Elfintorodok, ez undorító.

Nem érdekel mit kiabál, ki mit mond, könnyedén lépek elõ a bokrok közül, figyelve a harcot. Mégsem akarsz te annyira meghalni, ha nem hagyod magad békésen… adok neked egy esélyt, Damien. Lusta eleganciával kapom az egyik kesztyûm ujját a fogaim közé, lassan lehúzva a kezemrõl, majd könnyedén kapom el a támadó nyakán a bõrt, megcsavarva, mint egy rossz kutyánál és leemelem a sikoltozó férfit a döbbent fiúról. Sötét van, csak pár tompa lámpa fénye és a hold süt át a leveleken, elég horrorisztikus lehet, de engem felettébb mulattat. Megemelem a férfit és – szerencsére, mivel rettentõen sikoltozik – úgy teszek, mintha gyomron vágnám, de közben a csupasz kezem karmaival mélyen a gyomrába vájok, megcsavarva a beleit, aztán egy másik láthatatlanul gyors mozdulattal elmetszem a combjában levõ ütõeret. Fél percet adok neki, mielõtt elvérzik. A póló kritikusan tiszta részébe törlöm a kezem, felhúzva az orrom, miközben oldalra dobom a más most eszméletlen testet. Facsarja az orrom a vérszag, a gyomrom erõteljesen összerándul… istenem, ennem kéne, de ez olyan… büdös. Már felemésztette a betegség.

- Jól vagy? – nézek a döbbenten heverõ fiúra, aki zihálva mered fel rám. Foltokat rajzol az arcára a holdfény, igazán igézõ. Annak idején öltek volna egy mosolyáért.

- I-igen… köszönöm…

- Megsérültél? – nyújtom felé a másik, a kesztyûs kezem és finoman talpra állítom. Elrepedt a pólója dulakodás közben és lehorzsolta a térdeit. Futhatott.

- Én… nem, azt hiszem nem.

- Helyes – nézek rá halványan megránduló ajkakkal, és látom, hogy furcsán méreget. Persze. A legnagyobb sötétségben még mindig rajtam a napszemüveg.

- A… azzal a férfivel…

- Csak elájult, ne aggódj – mérem végig és hazudok szemrebbenés nélkül. Ugyan, idáig bûzlik az alvadt vére. – Kapott egy nagy pofont.

- Köszönöm… - kezd el remegni. Késleltetett pánik? Milyen kis édes.

- Gyere, szükséged van egy italra – teszem a kezem a hátára és kitolom a bokrok közül, közben egy ivókútnál lopva lemosom a vért a kezemrõl és visszahúzom a kesztyûm, mindezt a tudta nélkül.

- Én nem szoktam inni…

- Pedig most fogsz. Tartozol ennyivel, nem? – mosolygok rá, zsebre dugva a kezeim. Sápadtan és tanácstalanul néz rám, összébb húzva szakadt pólója fölött a kabátját és más választás híján jön mellettem, ki a sötét parkból.

- És… mit…?

- Tudsz egy jó helyet? – kérdezem nyugodtan – Valami… csendesebbet, ha lehet.

- Persze – biccent. Elégedetten biccentek, hátratúrva a tincseim. Hagyom, hogy méregessen, hallom, ahogy zakatol a szíve és kapkodja a levegõt, de magamat szidom és mégis örülök: a fiú meghazudtolta a fennhéjázó elvárásom: tetszik nekem. Talán hoz némi színt pár évembe.

Tündéri kis pofiján még mindig félelmet látok, de ugyanakkor kíváncsiságot is. Elmélázva szemlél és én igyekszem, nem hirtelen mozdulni, amivel talán teljesen elriaszthatnám magam mellõl. Rengeteg kérdés kavarog fejemben, amik összeillesztése is gondot okoz, legalábbis a jelen pillanatban. Törékeny kis testét elnézve, azon mélázom, vajon mennyire állhat közel a természethez. A szememben, most õ maga a természet és nem csak zöldes bõre miatt. A tisztaság, törékenység és rejtett erõ ami felém árad, teszi õt igazán különlegessé a szememben.
- Én… nanabu vagyok – édes hangjától, borzongás fut végig gerincemen. Ujjaim és tenyerem bizseregni kezd, a vágytól, hogy megérinthessem. Nanabu? Még sosem hallottam a szót, de nagyon illik rá és, ha fajának többi tagja is ilyen édes törékeny teremtés, akkor bizony találó a név.
- Nanabu? – ülök vissza elé a földre és nézem, ahogy a rossz ízû bogyókat némi fintorral arcocskáján rágcsálja össze .
- Nem hallottam még rólatok.  – vallom be õszintén.
- Nem sokan ismernek minket. Csak a vadászok, meg azok a fajok, akiknek engedjük magunkat. Bár ha visszatérek a faluba biztosan idegesek lesznek – így már érthetõ miért rémült meg tõlem, mikor a zsákmányt említettem. Mégis furcsa, a falubeliek sosem említették, hogy ilyen csodás lényekre vadásznának. Viszont, ha ez igaz, akkor lesz néhány szavam hozzájuk. A természet rengeteg élelemmel ajándékoz meg minket és nem hiszem, hogy a nanabukat a táplálékunknak szánnák. Ahogy a faluját említi, felkapom mélázó tekintetem.
- A szüleid? – kérdezem, kedvesen.
- A nevelõm. Az apukámat a te fajtád ölte meg, az anyukám pedig a te fajtádnál halt meg – elkeserít és elborzaszt, amiket mond. Még sosem gondoltam bele, hogy a levadászott zsákmány, valaki apja, vagy anyja, esetleg gyermeke, testvére. Így szemlélve bármelyik vad levadászása, bûn.
- Nem értelek. – felelem, mert bár hiszek neki, mégis annyira összekavar, ezzel a pár szóval, hogy muszáj tõle, rendes magyarázatot kapnom. Érdeklõdve figyelem és várom válaszát, miközben mozdulatlan maradok.
- Halandók. Vadászok. Olyan csupasz lények, mint te. Olyanok vitték el anyukámat, apukám õt akarta védeni. Én még kicsike voltam. Nem is igazán emlékszem, csak hogy rossz volt, és hiányoztak, meg még most is – szipogja, halkan. Elgondolkodtató amit mond, és szörnyû is, nem tudom felfogni, hogy eddig miért nem hallottam róluk, vagy arról, hogy vadásszák õket. Talán ez bosszant a legjobban. Tekintetem, elgondolkodó és a semmibe mereng, de ahogy felocsúdok gondolataimból, ismét rávetem pillantásom és megakad szemem szarvacskáin. A múltján sajnos nem tudok változtatni, de hiszem, hogy okkal történnek a dolog és idõvel rá fogok jönni, miért vezették õt hozzám az égi szellemek.  
- És mik ezek a szarvacskák a buksidon? – mutatok homlokára, hogy kicsit más mederbe tereljem a beszélgetést. Nem mintha nem érdekelne az élete, nagyon is érdekel, de mára épp elég baj érte, nem kell, hogy még a fájdalmas múlt is, felszínre jöjjön.
- Ezek azt jelentik, hogy nekem nincs párom még. Ha lenne, már nem lennének itt – mosolyog kedvesen. Annyira bájos, hogy az szavakkal leírhatatlan. Amit a szarvacskáira mond, pedig igazán érdekes. Ilyesmirõl sem hallottam még soha.
- Mellesleg te akkor nem vadász vagy, igaz? – kérdésére elmosolyodom, azt hittem ez már nyílván való neki.
- A törzsem az erdõ másik végében él, én vagyok a sámán és a gyógyító – kezdek bele magyarázatomba, de olyan lelkesedéssel és részletességgel, hogy észre sem veszem, idõ közben fölállok és lágyan gesztikulálva, próbálom bemutatni, mindent, amit a sámánok tesznek ezen a világon. Canaira is feláll, de én tovább magyarázom egészen addig, amíg apró törékeny kezével simogatni nem kezdi mellkasom. Az érzés, ami ettõl elárasztja testem, teljesen megbénít. Olyan gyöngéden tapogat és fedezi föl testem, hogy vágyaim ismét eluralkodnak rajtam és testem megremeg.
- Cenaira… - nem tudom, mire készül, de érintése nyomán felforrósodik bõröm, és ahogy két kézzel hajamba túr, kicsit lehunyom szemem és olyan sóhajok hagyják el ajkaim, amin én is meglepõdök. A tüdõm veszettül kezdi ki-be pumpálni a levegõt és fura mód, mégis légszomjam támad. Szívem hevesen kalimpál, mire mellkasomhoz ér és törékeny testét elnézve, erõs vágyat érzek, hogy én is hozzáérjek.
- Félsz a karmocskáimtól? – néz rám hatalmas szemecskéivel. Félnék tõle? Dehogy, egy pillanatig sem jut eszembe, hogy kárt akarna tenni bennem, mégis izmaim úgy feszülnek meg, hogy meggátolják mozgásom. - Nem bántalak velük – mosolyog és folytatja felfedezõ útját, le egészen ágyékkötõmig.
- Ez alatt neked is az van, mint nekem? – kérdése meglep, és kezem lassan mozdítva simítok karjára, miközben végig arcocskáját figyelem. Tekintetem, vágyat sugároz, nem tudok hová tenni érzéseim, amik gepárd sebességével futnak keresztül idegszálaimon.
- Nem félek. – suttogom – és õszintén megvallva, fogalmam sincs, hogy ugyan azt rejti e a ruhánk. – kezét fölemelem, les ujjaimmal végig simítok tenyerén, le egészen csuklójáig. A bõre puha és selymes, egész lénye elvarázsol és magával ragadja érzékeim.
- Talán nézzük meg… - nyelek egy hatalmasat, majd ismét engedve vágyaimnak kezébe simítom arcom.
- Ugye te sem félsz már tõlem?.. – kérdezem halkan, de remegõ hangon. Hatalmas szemeit rám emeli és fejecskéjével jelzi, hogy nem, majd szabad kezével, ismét ágyékkötõmmel babrál és az anyagdarab megadva magát hullik a padlóra. Felötlik bennem, hogy ez nem normális, nem lenne szabad, így éreznem iránta, de akkor mégis miért dolgozik bennem ez a leküzdhetetlen vágy. Lehet, hogy csak én érzem abnormálisnak, hisz végül is elég emberi és mégis ki tudna ellen állni, egy ilyen szépséges törékeny teremtésnek.  Férfiasságom, jelen pillanatban igen csak ágaskodik, és bizsereg. Szinte könyörög, hogy érintse meg, amit nyugodt, mégis érdeklõdõ tekintettel meg is tesz. Ujjaival végig simítja és érintése nyomán megremeg, nem csak tagom, de én magam is. A fejemben mintha ezernyi méhecske zsonganá, érintsd meg te is, hisz ez nem járja, hogy csak õ fedezzen föl engem, mégis valamiért úgy érzem engedélyt kell kérnem, ehhez a merész tettemhez.
- Én is megérinthetlek? – nézek rá elködösült tekintettel, de arckifejezésem semmi vadságot nem sugall, vagy értó szándékot.
- igen…de az enyém, nem teljesen így néz ki… - suttogja, és õszintén nem értem mire céloz.
- Akkor nézzük meg miben is különbözik,…- egyre nehezebben veszem a levegõt és, ha még egy kicsit húzom testének fölfedezése iránt érzett vágyam, lehet elájulok, így lassan végigsimítok mellkasán. Finoman és érzékien tapasztalom ezt a kellemes érzést.
- Nekem, kisebb és nem ilyen kemény…- suttogja, halkan. Arcomon, halovány mosoly jelenik meg és elengedve kicsi kezét másik kezemmel is simogatni kezdem. Lefelé haladva, egyre közelebb kerülök célomhoz, de nem kapkodok, szeretném érezni még csodás bõrének tapintását. Fura mód, kicsit sem zavar bõrének színe. Ágyékkötõjéhez érve, megoldom a kötõjét, mire a kis ruhadarab megadja magát és lágyan hullik lábaihoz. Eközben õ mit sem törõdve velem, simogat tovább, és érdeklõdve szemléli, ahogy hímtagom, néha megremeg érintése nyomán. Kicsit megmosolyogja, de ahogy én is hozzá érek, meglepetten kapja fel fejét és húzza vissza kezeit.
- Mi a baj? – nézek rá, kérdõn. Nem szeretnék, olyat tenni, amivel megrémíthetem. Kezeit maga elé rakja, ne takargatja férfiasságát, de félénken harap kicsi kezére.
- Semmi, csak furcsa… Még sosem éreztem ilyesmit… Bizsergek ott lenn, ahogy hozzám érsz… - feleli és én megnyugodva lépek ismét közelebb hozzá, egy kedves mosollyal.
- Hidd el én sem sûrûn… Egész pontosan, eddigi életem során csak egyszer… De ez nem feltétlenül jeleni, hogy rossz lenne, ezek azt hiszem vágyak és én mindig úgy voltam, vele, hogy a vágyainknak, bizonyos keretek közt engedni kell. Mit szeretnél tenni, mikor hozzád érek? – kérdezem és lassan ismét simogatni kezdem. Teste megremeg és tagjai életre kel, ve merevedik meg érintésemtõl.
- Látod, már szinte semmiben sem különbözik az enyémtõl.. – mosolygok kedvesen és szabad kezemmel ajkaira simítok.
- Milyen édes pici szád van… késztetést érzek, hogy megízleljem ajkaimmal. Szabad? – nézek rá vágyakozva. Kicsit elgondolkodik, majd közelebb lép és pici karját nyakam köré fonva hajol ajkaival vészesen közel hozzám. Számomra ez egy igen erõteljes megerõsítés, hogy szabad. Lágyan tapadok ajkaira és derekát lágyan átkulcsolva emelem meg a talajról. Így könnyebb és neki sem kell fájó lábacskáira támaszkodnia. Férfiasságunk összesimul. Ajkainak, forrósága, még erõsebb vágyat ébreszt bennem, és nyelvemmel befurakodva szájába, kezd lágy kergetõzésbe, az övével. Néha bele-bele sóhajtunk csókunkba, majd egy idõ után levegõ után kapkodva válunk el egymástól. Arcocskája ki van pirulva és meglepetten néz rám, de én is hasonlóan nézhetek ki, mivel aggódva fogja meg arcom, ahogy lassan lerakom a földre.
- Rosszul érzed magad? Nagyon piros az arcod… - biccenti oldalra fejét.
- Nem, te is piros vagy, már amennyire a zöld színed megengedi… - mosolyodom el, mire kezét arcához kapja.
- Tényleg? Ez mitõl lehet? Olyan furcsán érzem magam. – kezét férfiasságára helyezi, ami még mindig merev, majd az enyémre pillant.
- Ez vicces… de a tiéd még mindig nagyobb… - kuncogja, mire én is elnevetem magam. Persze én tudom, hogy ez miért van, de az okát még mindig nem értem. Mind ketten hímnemûek vagyunk, ráadásul teljesen különbözõ fajhoz tartozunk, ez nem teljesen logikus és azt hiszem ellent mond a természet törvényeinek. Abban sem vagyok biztos, hogy folytatnunk kellene, ezt a kis felfedezõ játékot, vagy, hogy elmagyarázzam e neki részletesen mit is érez most pontosan. Nagy tapasztalatom nekem sincs benne, ezért lehet marhaságot mondanék, ráadásul konzultálnom kellene a szellemekkel, hogy kiderítsem, mi is a céljuk ezzel a helyzettel. Elgondolkodva nézem õt, és a vágyaim egyre erõsödnek, itt csak az az igazi kérdés, hogy õ fel van e készülve arra, amit én szeretnék most tõle. Nagyit sóhajtok és úgy döntök lesz, ami lesz.
- Cenaira, ezt az érzést, általában férfi és nõ érzi egymás iránt, de megesik, hogy két azonos nemû is így érez. Vágynak hívják, egymás teste iránt és amint azt már említettem, egyszer velem is megesett. Csodálatos érzés, fõleg a beteljesülés, mikor a két test összeolvad, és szinte egyé válva egyszerre dobban a szívük… Azt hiszem a legerõsebb érzés a világon. Erõs érzés és egy idõ után szinte leküzdhetetlen, mintha minden mozgatórugója ez lenne… - megfogom kezét és leültetem a földre velem szembe.
- Caneira, én nagyon erõs vágyat érzek irántad. Az okát nem tudom megmagyarázni, mivel én magam sem értem, de itt belül. – testem kezét mellkasomra. Szívem olyan erõsen ver, hogy szinte kiugrik mellkasomból.
- A szívem és a lelkem azt súgja, hiába tartozunk más fajhoz, vagy ugyan ahhoz a nemhez, normális vagyok és az érzés is teljesen normális. Az emberek korlátok közé vannak szorítva, de én nem. Én sosem hagytam, hogy a szokások befolyásoljanak… Vágyom rád, érinteni és érezni szeretnélek, de ha te nem egyezel bele, akkor nem teszek semmit. Ha itt maradsz velem, elmélyíthetjük ezt az érzést. Nem foglak sürgetni, vagy rád erõltetni magam, esetleg az érzéseim, mégis most úgy érzem, õszintének kell lennem veled, akkor is, ha esetleg megrémítelek. – furcsán néz rám, amivel kicsit elbizonytalanít és már én magam sem tudom, mit akarok kihozni belõle. Csak a szívembõl beszélek, ami most olyan erõvel kalimpál, hogy hangjával, teljesen elnyom bennem, minden realitást, vagy épp értelmes gondolkodást. Még a tempó gyorsasága sem tûnik föl, amit diktálok, valahogy teljesen biztos vagyok érzéseimben, még akkor is, ha agyam némileg bekavar. A világ megszûnik, és csak õt látom magam elõtt. Törékeny testét, hatalmas, csodás szemeit.
- Szeretnélek megismerni és, ha idõvel, úgy alakul, ha képes lennél elfogadnál… akkor … hogy is mondjam. – nyelek ismét egy hatalmasat. Zavarban vagyok, és persze bennem van a visszautasítás gondolata is.
- A társad szeretnék lenni, persze csak akkor, ha képes vagy elfogadni engem… Nem akarlak sürgetni, az idõ sem sürget minket, csak … Azt hiszem, életemben elõször keresem a megfelelõ szavakat… - magyarázom zavartan, egyre inkább elbizonytalanodva. Caneira elmosolyodik, mintha érteni, a sorok közt megbúvó mondanivalót. Aminek igazán örülök, mert jelen pillanatban az agyam nem áll összeköttetésben a nyelvemmel. Ostobaságokat beszélek, és ezzel sajnos tisztában is vagyok, csakhogy, egy megmagyarázhatatlan erõ mondatja ezeket és mint sámán, hajlamos vagyok ezeknek az erõknek engedni, hisz számomra a világ mozgató rugója sem a realitás.