Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

loraneko2018. 04. 14. 12:03:06#35451
Karakter: Rea Jade
Megjegyzés: Sean-nak


 - Egy, az imént lőttetek rám. – Nem érdekel mit mond. Meg kell védenünk magunkat. Szóval, mivel nem tudom ki ő így jogosan lőttem rá.  – Kettő, ha a társad nem állít, le te lepuffantasz. Most meg itt parancsolgatsz. Tudod, a normális emberek ilyenkor elnézést kérnek és megkérdezik a másiktól, hogy jól van-e.  – Hogy fel vágták a nyelvét ennek a mitugrásznak. O hogy miért nem puffantottam le az előbb.

- Nem kérdezem még egyszer! Ki vagy? – rivallok rá újból.

- Jól van, kis hercegnő nem kell leharapni a fejemet! Sean Drawn a nevem, a hegyeken túli klánból származom. –Hercegnő az anyukád, gondolom magamban, de inkább nem adok helyt ennek. Látom amint egy kést vesz elő, kissé megint fentebb szegezem a fegyveremet, várva arra, hogy esetleg megtámadna. De nem, csak elvágja a kötelet amivel összekötöttük. – Van egy növény, ami ezen a területen virágzik, azért jöttem. Ott a zsákom meg nézheted. – Bök valami zsák félére. Biztos vagyok benne, hogy csak hazudik ez az idióta.

- Nem hiszek neked! – Jelentem ki mérgesen.

- Jó és akkor mit csinálsz? Megölsz? Ki akarsz robbantani egy háborút? – Engem a háború se ijeszt meg. A mi területünkre lép ezért akár meg is ölhetném.

- Gyógyító vagy? – Kérdez rá Jack. Én meg csak vetek feléje egy szigorú pillantást. Fogollyal nem társalgunk. – Rea… talán tudna segíteni…

- Jack fogd be! – Ordítok rá hangosan. Az én engedélyem nélkül nem beszélhet.

- Milyen betegség? – Én még mindig figyelek Jackre élesen, de őt mintha nem érdekelné az amit gondolok, szépen és alaposan elmesél mindent ennek az idegesítő alaknak. Nagyszerű. Na nem baj, ezért majd még számolok vele csak érjünk vissza a táborba.

- Segítek, ha ti is. –Azt már nem! Kizárt, hogy segítsünk neki. Olyant Isten nem teremtett. – A virágokat a klánomhoz kell juttatni. Ha valaki elviszi, akkor elmegyek, és megnézem, mit tehetek.

- Nem! – Adok hangot most már ellenszegésemnek. – Mégis mit képzelsz magadról, csak úgy az otthonunkba viszünk? – fordulok Sean nevű izékéhez. Nekem ő itt nem mondja meg mit csináljak.

- Tőlem, de akkor a te lelkeden szárad a többi gyerek halála…- mondja és elindulna hazafelé. Én szívesen elengedném, de Jack megragadja karomat és a fülembe súgja. –Rea ne légy már ennyire makacs. Gondolj a gyerekekre. Miattuk tedd meg, hátha segíteni tud rajtuk. – Pár percig még mindig gondolkodok, leginkább lepuffantanám. De a gyerekek, a kis csöppségek, az ártatlan lelkek… Na jól van.

- Tényleg tudsz segíteni? –

- Ha az, amire gondolok igen… - Hát legyen. Parancsot adok két embernek, hogy vigyék el ennek az embernek a füveit a falújába. Én meg elindulok az alakkal a klánunkhoz. Egy cseppet sem bízom benne. Egész úton figyelem és figyelni is fogom mindig. Csak ne higgye azt, hogy ilyen könnyen be dőlök neki.

Lassan megérkezünk a barlangunkhoz, a többiek nagyon megbámulnak minket. Ez csak természetes, hisz sosem szoktam egy idegennel visszatérni. Ez nem rám vall. Elkísérem őt a betegekhez, ám itt Roger próbálja meg elállni az utunkat. Rám mindig hallgatnak, elmondom neki, hogy meglehet ő segíthet rajtunk így beenged.

- Ha kapok papiruszt lefirkálom az összetevőket is. – én csak figyelem mit művel ez a Sean. Ha valami olyat csinálna rögtön lepuffantom. Ezt garantálom.

-  Honnan vegyem, hogy nem egy méregnek adod meg az összetevőit. – szólalok meg végül, hangot adva az aggályaimnak. Ő viszont csak nevet. Micsoda egy pimasz fráter, engem kinevetni. Ezt eddig senki sem merte megtenni.

- Idegesítő vagy, mondták már? – inkább nem válaszolok, mert a végén olyat mondanék amit magam is megbánok. Leírja az összetevőket és odaszól az egyik ember felé.

- Ki megy el beszerezni őket? – feléje nyújtja a papírost. Gyorsan oda lépek és kikapom kezéből. Valamennyire én is értek az e féle dolgokhoz. Átolvasom gyorsan miket is írt rá.

- Ne izgulj nem mérgezlek meg. – jegyzi meg egy gúnyos mosoly keretében. Gyilkos pillantást vetek feléje. Nem számít én úgyis átolvasom a papírost.

- Rendben mehettek. – adom oda az egyik emberemnek akik el is indulnak beszerezni az összetevőket. Közben Jack is előkerül valahonnan és mellém jön.

- Rea! Megkérne kérned, hogy maradjon itt velünk pár napig, amíg mindenki helyre jön. – Elképesztő. Felháborító lett az utóbbi időben ez a Jack. Halkan mondja de közben úgy, hogy ezt Sean is meghallja.

- Elment az eszed. – vágom oda neki mérgesen. – A saját alvó helyem ne ajánljam fel neki, véletlenül? – kérdezek rá persze csak viccből. Amolyan dühösen viccesen. Ez a kis mitugrász meg rögtön belekontrázik.

- Nekem az is jó lesz. – megint vigyorogni kezd. Hogy letörölném azt az undok vigyort a pofájáról, de itt a sok gyerek meg szülő előtt nem akarom bántani.

- Nem. Most rögtön indul is haza. – jelentem ki látványosan. É vagyok a főnők ebben a klánban és én mondom meg ki marad és ki nem. Ha én azt mondom, hogy ez a mitugrász egy pillanatig sem marad itt tovább, akkor nem is fog. – Amint meghozták a hozzávalókat és elkészítette azt az izét elkíséritek oda ahol találtuk. – mondom Jack felé fordulva. Tudja, hogy engedelmeskednie kell nekem most mégis, mintha fellázadt volna ellenem. Mi történhetett vele nem tudom?

- Nem Rea! – Mi van? Mire megszólalnék, de nem engedi. – Most az egyszer nem fogom megtenni, amit mondasz. A gyerekek és a többi beteg érdekében nem! – jelenti ki hangosan, úgy hogy mindenki hallja.

- Szerintem is jobb itt maradnom még. Bármi történhet. – szólal meg Sean, akiről jelen pillanatban minden szól.

- Hogy merészeled mindenki elött lejáratni a tekintélyem. – mormogom Jack arcába. Dühös vagyok nagyon is. Ennél rosszba már nem is jöhetne. Mielőtt még bárki, bármit is mondhatna idegesen elhagyom a helyiséget. Ki kell fújnom magamat. Különben még megfojtok valakit, akit nem kéne.

Egyenesen a barlang kijáratához megyek, ott egy őr van aki figyel mindent. Mint ahogyan máskor is.

- Menj innen. Majd én őrködöm tovább! – szerintem észre vette rajtam idegességemet, mert rögtön el is hagyja a helyét. Vagy az is lehet, hogy csupán megunta ezt az egészet. Nekitámaszkodom az egyik sziklának és az eget kezdem nézegetni, meg növényeket.

Már egy jó ideje álldogálhatok itt, amikor valaki mellém lép.

- Miért vagy ilyen? – a hang irányába fordulok, hát persze, hogy az a Sean az. Más nem is merne ilyen kérdést feltenni nekem. Nem válaszolok csak újra előre kezdek bámulni.  – Vagy te nem akarsz segíteni az embereiden?

- Mást se teszek csak rajtuk próbálok segíteni. Megkönnyíteni az életüket. – mormogom mérgesen. – Hogy mersz ilyet feltételezni rólam, hisz nem is ismersz. – nézek rá élesen. – Én a helyedben nem ítélkeznék.

- Nem ítélkezem. – válaszolja kurtán. – Csupán az első benyomást közlöm rólad. – kissé zavar, hogy egy kicsit sem ijedt meg tőlem. Még attól se fél, hogy megölhetem. Általában tőlem félnek az emberek és azt teszik amit mondok. Hosszú időnek kellett eltelni és sokat kellet tennem azért, hogy felnézzenek rám és tiszteljenek. Most viszont mintha minden a kútba hullana. Megjelenik ez az alak, azt állítja tud segíteni a betegeken és Jack máris átpártol az ő oldalukra. Nehezen tudom felfogni. Azt hittem bízik bennem és kedvel. De ezek szerint félreismertem. – Jobb lenne ha itt maradnék.

- Nem. – vágom rá dühösen.

- Már csak azért is, hogy figyelemmel tarthassam a betegeket. Észlelhessem ha valami nem úgy megy a gyógyulásban ahogy kéne. – folytatja mintha meg se hallotta volna amit mondok.

- Majd én figyelemmel tartom őket. – vágok közbe határozottan.

- Oh valóban? És mit fogsz tenni ha valaki rosszabbul lesz? Megvárod míg ős is meghal? – Sean biztos a dolgában és érzem, hogy elakarja érni, hogy bűntudatom legyen. Többé kevésbé sikerül is neki.

- Rendben. Maradj. – fordulok feléje. – De a katonáim mindig szemmel fognak tartani. – mondom és azzal elindulok vissza a barlangba. 



Szerkesztve loraneko által @ 2018. 04. 14. 12:15:17


Vadmacska2018. 01. 05. 19:35:13#35341
Karakter: Sean Drawn
Megjegyzés: loranekonak


A völgyünk olyan, mint egy kis menedék a zord világban. Elhelyezkedését tekintve mindig is védve volt. Egyik oldalról a nagy tó, a többi oldalról pedig hegyek vették körbe. Északon egy kisebb ösvény vezet át a hegyek között, keleten pedig egy szélesebb út, amin a kereskedők hozzák az árukat. Mind két bejáratott katonák őrzik éjjel nappal, nehogy a vadállatok betörjenek.

A tó kicsit türkösebb, a legtöbb hal ehető viszont van egy hatalmas kígyószerű dög, ami folyton meg akarja kajálni a halászainkat. Ha az nem sikerül, akkor a hálókból eszi ki a már begyűjtött halakat. A másik kis rohadék egy apró kis lény a parton szeret sütkérezni, legtöbbször elbújik, ha megjelenik egy ember, viszont előfordul, hogy támad. Apró kis csípés, ami azonnal éles fájdalommal jár. A méreg lassan elöli a sejteket, a véráramba jutva a főbb szerveket támadja meg, és ha nincsen kezelve órákon belül öl. A gond csak az, hogy az ellenszert egy olyan növényből lehet elő állítani, ami a mi területeinken nem nő. Elég sok ember meg halt mire a mesterem felfedezte ezt a növényt.

Összepakoltam mindent, amire szükségem lehet az úton. Két nap és annyi virágot kell gyűjtenem amennyit lehet. Igaz évente kétszer virágzót a növény, de a begyűjtése akkor is veszélyes. Anyám nem szereti, ha elmegyek, de tudja, hogy a gyógyszerre szükség van. Minden egyes alkalom szorosan át ölel, mintha még kisgyerek lennék, akit nem akar ki engedni kezei közül. Megértem, hiszen egy fiát már elvesztette, nem akarja a másikat is.

A dzsungel egy gyógyítónak maga a kincses bánya. A majd 30 méter magad fák, a hatalmas levelek, amik akkorák, mint egy ember. A különbnél különb termések, és a színskála összes színében pompázó növények. Amit én kerestem a talajon, az árnyékos helyeken nőtt. Virága leginkább egy lepkére emlékeztetett. Belseje vörös, a szirmai felé egyre sötétebb már szinte fekete. A vörös pillangó, legalábbis én így hívom.

A nap már magasan jár, mikor elérem a kiszemelt területet. Egy tó mellett állok neki a virágok begyűjtésének. Persze ha valami túl egyszerűnek tűnik, akkor törvényszerűen beüt valami baj. Már a zajokra felfigyeltem, beszéd foszlányok. Ezen a területen soha nem futottam még össze emberekkel. Jobbnak láttam, hogy ki jöjjek a sűrű bozótosból, csak nem értem ki elég hamar. A következő pillanatban valami a lábaimra tekeredik, és nagy csattanással landolok a földön. Pár pillanattal később egy lány ront elő és fegyvert szegez rám.

 

- Ne! Ez az egyik ember a másik klánból. – Magamba hálát adok a tagnak, amiért az utolsó pillanatban leállította a lányt. Közben a lábaimról próbálom lehámozni a kötelet.   

 

- Ember vagyok igen. Idióták. – Morgom komoran. A leányzó ennek ellenére még mindig rám szegezi a fegyverét. 

- Ki vagy te? És mit keresel erre felé? – Rivall rám mérgesen. Mi a fene, ez a kislány itt a főnök? Mi a francért kellet ezekbe bele futnom…

- Bemutatkoznék, ha nem szegeznéd rám végre azt a fegyvert kislány! – Válaszolok szemtelenül, válasz képen még jobban felém szegezi a fegyvert.

- Ne nevezz kislánynak. A nevem Rea parancsnok. – A parancsnokot elégé kihangsúlyozza. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy? És mit keresel erre felé?

- Egy, az imént lőttetek rám. – Bökök a kötélre. – Kettő, ha a társad nem állít, le te lepuffantasz. Most meg itt parancsolgatsz. Tudod, a normális emberek ilyenkor elnézést kérnek és megkérdezik a másiktól, hogy jól van-e.  – A tekintettel ölni lehetne, akkor már nem élnék.

- Nem kérdezem még egyszer! Ki vagy?

- Jól van, kis hercegnő nem kell leharapni a fejemet! Sean Drawn a nevem, a hegyeken túli klánból származom. – Közben elő veszem a késemet és egy vágással megszabadulok attól az átkozott kötéltől. – Van egy növény, ami ezen a területen virágzik, azért jöttem. Ott a zsákom meg nézheted. – Bökök, a félig teli szedet zsákra. Úgy tűnik, a kis hercegnő még mindig valami szörnyetegnek néz, mert gyanakodva méricskéli a zsákot aztán engem.

- Nem hiszek neked! – Jelenti ki ellent mondást nem tűrő hangon.

- Jó és akkor mit csinálsz? Megölsz? Ki akarsz robbantani egy háborút? – Csattanok most már fel én is. Jobb dolgom is volna mit ezzel a kislánnyal veszekedni.  Feltápászkodok, leporolom magam. Persze az istenért se ereszti le azt az átkozott fegyvert.

- Gyógyító vagy? – Kérdezi az egyik férfi, válasz képen csak komoran bólintok. – Rea… talán tudna segíteni…

- Jack fogd be! – Ripakodik rá a lány. Vele nem fogok szót érteni egy könnyen.

- Milyen betegség? – Fordulok inkább a férfi felé. A férfi pár pillanatig habozik, de elmondja, hogy valami kórság a csecsemőket támadja és sorra halnak meg. Fújok egyet komoran, igen ez ismerős jó pár éve nálunk is szedte az áldozatait. Velük kell mennem meg nézni mi a helyzet, de a virágokat is haza kell juttatnom.

- Segítek, ha ti is. – Még mindig Jackhez beszélek, vele könnyebben szót értek, mint a kishercegnővel. – A virágokat a klánomhoz kell juttatni. Ha valaki elviszi, akkor elmegyek, és megnézem, mit tehetek.

- Nem! – Csattan fel Rea. – Mégis mit képzelsz magadról, csak úgy az otthonunkba viszünk?

- Tőlem, de akkor a te lelkeden szárad a többi gyerek halála…- Jegyzem meg hanyagul és a zsákért nyúlok a zsákomért. Senki nem állít meg, remélhetőleg leszűrtél, hogy nem akarok nekik ártani.

- Tényleg tudsz segíteni? – Szólal végül meg a lány.

- Ha az, amire gondolok igen…

Rea kiadja a parancsokat két embere elviszi a virágokat a faluba. Sebtében felfirkálok egy térképet, meg ellátom őket néhány jó tanáccsal. A lány egész vissza úton gyilkos tekintettel méreget. Nem lesz könnyű vele közös nevezőre jutni.

A barlangjuk jól el van dugva, meg nem találtam volna az biztos. A többi ember elégé meg bámul, nem csodálom, vadászni mentek és egy emberel tértek vissza. Rea elvezett a betegekhez, itt újabb akadályba botlok. Egy magas férfi, aki kicsit sem barátságos tekintettel méreget. A viselkedése csak akkor változik, meg amikor Rea elmondja neki miért is jöttem ide. Elmondom neki, hogy nálunk a kórság az állapotos nőket támadta meg, vagyis rajtuk keresztül a babát. A kicsik eleve betegen születtek meg és pár napon belül meghaltak. Az öreg láthatólag örül, hogy van miből ki indulnia.

-          Ha kapok papiruszt lefirkálom az összetevőket is.

-          Honnan vegyem, hogy nem egy méregnek adod meg az összetevőit. – Kotyog közbe a kishercegnő. Pimaszul rá mosolygok.

-          Idegesítő vagy, mondták már? – Válasz képen csak gyilkos pillantást kapok. A tekercsre elkezdem összeírogatni az összetevőket, és hogy hogyan kell elkészíteni a főzetett.   


loraneko2018. 01. 02. 13:48:23#35338
Karakter: Rea Jade
Megjegyzés: Kezdés vadmacskának


 Ismét túléltünk egy ujabb napot, szerencsésen. Nem volt semmi különösen figyelmere méltatobb dolog, azt mondhatjuk csendesebb napunk volt, az átlagnál. Csak néhány betolakodóval kelett megküzdenünk és egynéhány ismeretlen növényzetet találtunk, amit még jobban meg kellene ismernünk. Mélyet sóhajtva az egyik kiálló szikla tetejéről nézek le a többiekre. Inenn beláthatom az egész barlangot és mindenkit, most mintha kissé boldogabbak volnának az emberek. Néhol még mindig felüti magát a szomosuság és a betegség okozta fájdalom. De ez már szokványos. Nem múlik el úgy nap, hogy ne keljen elvesztenünk valakit olyan hirtelen és olyan furcsa módon.
Olyan ez a hely, mint egy föld alatti kisváros. Van itt gyógyfűves, iskola, és minden más amire szükségünk lehet. Mintha az embereknek az agyában rémlene az ősi életükből valami, csak nem emlékeznek rá. Ösztönösen cselekednek, ahogyan én is. Furcsa és megrázzó belegondolni ebbe az egészbe.
Kis népségünk nagyon összetartó lett, mindenki ott segít ahol csak tud, ez így helyes. Ha belegondolok abba, hogy sokan ki se tették a lábukat a barlangból, fogalmuk sincs mennyi veszély van odakint és mi harcosok milyen sok mindentől óvjuk meg őket. Olyan gyámoltalanok és zárkozottak. De jobb nekik így, hogy nem tudnak semmiről semmit. Csak élik az életüket boldogságban. Legalább is megpróbálják, amennyire csak lehet.

Síkitva rohan ki egy sarokból egy asszony. Felé fordítom fejemet. Ujabb kisbaba vesztette életét. Egyre gyakortabban vesztűnk el ifjú életeket, valami féle vírus miatt. Igaz még azt se tudjuk, hogy víruse vagy valami más. A lényeg, hogy nem találtunk rá még semmiféle gyógymódot és ez nem jó. Népségünk egyre csappan emiatt. 
Lassan ismét élelmet kell keresnünk, fogytán van az élés kamránk.

- Rea. – szólít meg az egyik őrző. – Összeszedtem néhány embert a jobbakból. Most talán elindulhatunk élelemért.

- Rendben. Köszönöm Richard. – bolintok és közben ismét az emberek felé nézek. Nehéz sors vár rájuk. Talán még annál is nehezebb mint amilyen eddig volt. Most a legfontosabb, hogy összefogjunk és segítsük egymást amennyire csak lehet.
Aztán megfordulok és intek Richardnak, hogy kövessenek. Ideje indulni. Felveszem felszerelésemet, meggyőződöm róla, hogy nyílaim elég élesek, akár egy hatalmas fenevad elkapására is. Ezen a környéken sosem lehet tudni kivel akadunk össze.
Kedves jó édesanyám vet felém egy aggódalmas pillantást. Mindig, minden alkalommal szívszorítoan tekint rám, tudja, hogy megeshet, hogy soha nem térek vissza. De azt is nagyon jól tudja, hogy remek harcos vagyok, szinte mindenre kiképeztek amire szükségem lehet a vadonban.

- Idelje indulni. – jegyzem meg a többieknek, miután felkészültem az indulásra. – Tudnotok kell, hogyha inenn kilépünk egyáltalán nem biztos, hogy vissza is térünk ide. Ezért kérlek, köszönjetek el a szeretteitektől és készüljetek fel mindenre. – mondom a többieknek, akik között vannak újoncok de vannak olyanok is akik már többször voltak ilyen küldetésen, akárcska én. – Ne feledjétek erőssek, bátrak és jól kiképzettek vagyunk. Népünk fennmaradása érdekében bármire képesek leszünk. – buzdítom őket. – Mi vagyunk népünk legfontosabb elemei, mi tartjuk életben őket. Ezért sosem adhatjuk fel, bármivel is akadunk össze. –szonoklok tovább kis erőt verve az ujoncokba is. Ti mindanyian a csapat értékes tagjai vagytok. Fontosak vagytok. Rátok számítanak, bennetek bíznak az emberek. Ezért nem szabad cserben hagynunk őket. Egyetértünk? – kérdezek rájuk-

- Egyetértünk! – válaszolják egyszerre.

- Rendben van. – elmosolyodom. – Akkor hát rajta. – indulok kifelé a barlangból, a többiek pedig követnek. – Richard te és még négyen arra felé indultok. Mi 5 –en pedig erre. – mutatok a másik irányba. – Ha valami baj van és segítségre lenne szükségetek akkor csak jelezz a jelző fegyverrel és máris megyünk. – nézek rájuk és a kis csapattombal elindulok az említett irány felé.
Sűrű bozotok hatalmas fák vesznek körül minket. Mindegyikük mozog és ha nem figyelsz képesek akár megfogni, elfogni téged. Van amelyik élő állatokat eszik és van amelyik sajét növény társát, de akad köztük olyan is aki embert. Nem lehet tudni. Ezért nagyon ovatosnak és figyelmesnek kell lenni. Folyamatosan készenlétben kell legyünk a harcra, vagy társaink megmentésére. Ez a dzsungel nem barátságos egy cseppet sem, mindenki csak az ellenségünk, mind a növények, mind az állatok, mindpedig a furcsa és ismertlen lények vagy akár az embertársaink is egy másik klánból. Bár olyannal nem igen talákozhattunk mostanában. Fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán vannak-e más emberek rajtunk kívül itt. Nagyon sok idő eltelt, mikor utoljára találkoztunk egy másik klántaggal, pontosabban csak egyetlen klánt ismerek még rajtunk kívül és a többiek is.

Az állatok mutáns lányek, és akár akkorák lehetnek mint egy 10 méteres fa vagy több. Ha kijösz a barlangból, nem vagy biztonságban és ezt tudják a többiek is. Ennek ellenére, fennmaradásunk érdekében szükséges élelmet keresnük, különben mind elpusztulunk. Ezt pedig csak akkor tehetjük meg ha elhadjuk a barlangot.

Szemeim hatlamasra nyílnak, lassú apró és csendes léptekkel haladok a dzsungelben ügyelve arra, hogy mégcsak egy nessz se hagyja el lépteimet. Hangtalanul haladunk csapattommal egy hatalmas állat felé, amit épp most vettünk észre, a tónál csillapítja szomját. Éppen megfelelő eleségnek bizonyul ha sikerül elfognunk őt. Rendkívül veszélyes manöver, az állat hatlmas és veszélyes. Képes lenne mindanyiunkat elpusztítani egyszerre. Óvatosnka kell lennünk.

- Kerítsük be. – suttogom a többieknek, akik így cselkszenek. Ám hirtelen egy zajra leszek figyelmes a közeli bokorban ami megzavrja az állatot is, aki majdnem ránktámad de Jacknek sikerül elijesztenie. Most a figyelmünk és fegyvereink a zaj irányába fordulnak, készen állunk arra, hogy lecsaphat bármelyik pillanatban, nekünk pedig meg kell védenünk magunkat. A hang egyre közelebbről hallatszik.

- Jack a kötelet készítsd elő. – szólok az egyiknek, aki gyorsan cselkeszik. Amikor a zajt már nagyon közelről halljuk Jack lő. És két kötél szerű forma robban ki a puska szerű fegyverből. Mi meg csak egy huppanásra és egy kiabálásra leszünk figyelmesek. Gyorsan neki iramodunk a hang irányába. Fegyveremet előre tartom, hogy löhessek amikor szükséges. Mikor látom a hang forrását éppen célbe venném, ám egyik emberem megállíti.

- Ne! Ez az egyik ember a másik klánból. – most, hogy jobban megnézem tényleg egy ember. Egy ember fiú, lábairól éppen próbálja kioldani az elöbb ledobott kötelet.

- Ember vagyok igen. Idióták. – morrogja. Jobbank látom ha még mindig rá szegezem fegyveremet. Én nem ismerem és nem is tudhatjuk, hogy barát vagy ellenség.

- Ki vagy te? És mit keresel erre felé? – rivallok rá mérgesen. Ezen a terülten csak mi szoktunk vadászni, olyan mintha a mi erdőnk lenne már. Erre felé nem szokott más emberfajzat mutatkozni.

- Bemutatkoznék, ha nem szegeznéd rám végre azt a fegyvert kislány! – szól hozzám szemtelenül. Én pedig még jobban feléje szegezem a fegyvert.

- Ne nevezz kislánynak. A nevem Rea parancsnok. – hangsúlyozom. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy? És mit keresel erre felé. 



Szerkesztve loraneko által @ 2018. 01. 02. 14:02:21


linka2017. 01. 03. 20:27:21#34911
Karakter: Benjamin Harris
Megjegyzés: Asszonykámnak


 Nem kérdez, elfogad. Nem vitázik, helyette csöndesen beleegyezik. A csalódás fanyar aromája férkőzik a bőröm alá, s az erek falán áttörve egészen eltompítja az elmém. Hogyan is várhattam, hogy majd ő más lesz.? Végül ugyanolyan, mint a többi. Engedelmes, undorítóan alantas. Nincs szükségem még több tökéletes marionettbábra. Azokkal ugyan mit kezdhetnék? Koloncok ugyanúgy, csak a helyet foglalják, rothadt, bűzölgő tetemek. 
- Eszem ágában sincs provokálni a gazdámat – nyitja szólásra a száját.
No lám. Gondolja nem érzem ki hangjából a csöpögő gúnyt? Hát ennyire nincs tekintélyem fölötte? 
- El se kezd.
Megvonja a vállát. Újabb beleegyezés. Nincs vita, nincs ellenállás...Miért nincs ellenállás? Gyermekként játszik, s mégis, távol álljon tőle az őszinte ártatlanság. Ujjaimmal lenyűgözve érintem tincsei közt megbúvó koponyáját, sima bőr, nincsen seb, ahogyan a teste többi része is érintetlen. Mi végből került hát az anyám karmai közé?
- Már rég találkoznunk kellett volna – sóhaja visszaránt, elgondolkodtat. 
- Miért mondod ezt? - kérdem.
- Mert akkor most te lennél az enyém, és nem fordítva – mosolyodik el. 
- Ennyire azért ne legyél magabiztos – figyelmeztetem.
Bólint. Újabb elfogadás. Visszafojtom lemondásomat, nem vagyok maradéktalanul megelégedve vele. Nem azt nyújtja, amit vártam tőle. Okozott meglepetéseket, voltak pillanatok mikor elhittem neki, hogy ezúttal majd más lesz. Hogy ezúttal majd újdonságot nyújt, valami maradandót, valami emlékezeteset. Bármi értékeset. Helyette egyszerűen elfogad, de nem, éles tekintetében nincs helye megtört szikráknak, nincs a szemeiben fáradt érdektelenség. Mindössze várakozó álláspontban van. Kérdés az, vajon mire várhat?
No meg meddig? 
A forró pára átitatja a helyet, fullasztó, érzem, ahogy nyirkossá válik tőle a bőröm. Törölközőt veszek ki a szekrényből, puhát, tisztát, még nem használta senki őelőtte. Míg ő a testére tapadt cseppeket szárítja fel, én ruhák után kutatok neki. Szokatlan, hogy egyiküket is öltöztetnem kell, ezelőtt még nem volt rá lehetőségem. Elmosolyodik, ahogy pólóba bújtatja magát. 
- Mi olyan vicces?
- Én lettem a legújabb hajas babád – pillant rám szórakozottan, ahogy végez a gombokkal. - Bábmester. Szerencsés ember vagy – nem tiszta, mire óhajt kilyukadni ezzel. - Ha nem ilyen állapotban találkoztunk volna, esélyed sem lett volna ellenem – egyenesedik ki. - Ha végre összeszedem magam, első dolgom lesz meggyilkolni azt a nőt. 
- Sértett büszkeségű kölyök – csóválom meg a fejem. 
- Nos, igen. Sértve érzem magam – de legalább az őszinteségével minden rendben van. Követem engem a szobámban, megfolyt engem a fürdő párás melege. - Kicsinyes bosszú hajt, és elégedett leszek, ha holtan látom. 
- De nem fogod – teszem hozzá.
- Mert megvéded tőlem. 
Ahogy mondja. Rábólintok. 
- Téged pedig tőle.
Felnevet, s ez összezavar újra. 
- Ez annyira szórakoztató – ül le az ágy szélére, kezeibe veszi az egyik párnát, és annak csücskeit gyűrögeti, míg remekül szórakozva a macskám lustálkodását lesi. 
- Mire készülsz? 
- Talán arra, hogy megfojtalak a párnával – nincs a szavaiban szemernyi komolyság sem, érdekes alak, aztán vonásai megváltoznak, s a szemeimbe néz. - Nehogy azt hidd, hogy visszamegyek abba a nyirkos pincébe, ha van ágy is, amin alhatok. 
- Itt nem maradhatsz – rázom meg a fejem. 
Nem is hagynám neki.
- Ó, ugyan már. Ha a négylábú maradhat, én miért nem? - szegi fel állát magabiztosan. - Ha kell még dorombolok is – ölti ki a nyelvét. 
- Nem – veszem ki kezei közül a párnát, majd a karjánál fogva húzom őt fel.
Nem maradhat idefent, hiszen eleve ismernie sem kellene ezt a helyet. Nem lenne biztonságos, ha szabad utat kapna ott, ahol élek, ahol az anyám él, az, akire újonnan a karmait kimereszti, és gyermeteg, sértett haragját zúdítja. Visszakerül ugyanoda, ahol ébredt. Rázárom a ketrec ajtaját.
- Azért egy pokrócot adhatnál – mered rám. - Mi az? Az eddigi állatkáid nem kértek tőled semmit?
Nem tudom, valahogy az eddigi állatkáim nem jutottak el addig, hogy élve bekerüljenek ide. Ne higgye, hogy minimális együtt töltött idő után, már rögtön a barátjává válok. 



Fontosnak tartom a napirendet. 
Azt, hogy az életemben, a világomban kialakuljon a rutin, ami hozzásegít perceim leegyszerűsítéséhez. Izgalommal tölt el az, hogy ezúttal a rutinba már beletartozik egy egészen új személy is. Valaki, aki kihívás. Aki titok. 
Aki csak a megfejtésemre vár. 
Nem vacillálok túl sokat az előkészületekkel, és arra sem szánok időt, hogy szavakba öntsem a tervem. Lát ő a szemétől, össze tudja kötni és könnyűszerrel felfedezheti, rá mi vár majd. A földön heverő tetemhez lépek, a rothadás bűze elkerül, nincs gyomorforgató szag, egyszerű édeskés aroma. Az elmúlás összetéveszthetetlen kísérője. 
- Tényleg úgy gondolod, hogy lenne értelme megint ezzel kezdeni?
- Cseppet sem – válaszolom. - De ma sem tudok rólad többet, mint tegnap, és látnom kell, hogy mire vagy képes – pillantok rá hátra, majd a döghöz térdelek.
Mindig csak egy apró szúrás. Ez a titka mindennek, bár azt hiszem ennek módja a leglényegtelenebb. A bőrt megsebezni egyszerű, még csak külön ész sem szükségeltetik hozzá. Eleinte csak néhány vércsepp bukik elő, majd megjelennek újra a fonalak, régen még szórakoztatónak találtam a folyamat menetét, de mostanra már egészen ráuntam. Mára már nem nyűgöz le, és nem érzek lopott elégedettséget sem. Ez is a mindennapjaim rutinjává vált. A dög első lélegzete zavaros, zörögve rándulnak össze a hörgői, szemei rám villannak, érzem pólusait, s vénái közt a vérem áramlását. Ezúttal most nem a pusztítás a célom vele, és nem is az, hogy rendre utasítsak vagy megfélemlítsek. Zörgő csigolyákkal fordul meg, rávicsorog Sammaelre. Megmosolyogtat, ahogy ő tétova léptekkel megindul, aztán leguggol a lény elé.
- Jó reggelt, Benjamin – túr bele a dög bundájába. - Tudod, egészen hihetetlen teremtmény vagy, hogy ennyi erő lakozik benned. Csodálatos. 
Kezei lassan vándorolnak a bunda alatt rejlő izomtömegeken. 
- Generációk óta öröklődik – szólalok meg. 
- Nem hozzád beszéltem – pillant rám fel mosolyogva. - Hanem Benjaminhoz. 
- Aki én vagyok – szögezem le. - Ne adj neveket az állataimnak. 
- Hát nem érted? - kuncog fel. - Amint a testükbe jut a véred, egyek lesztek. Nem, ezt te is jól tudod, mert nem vagy ostoba. De, hogy nem érted azt, hogy szó szerint a testébe költözöl, amikor végrehajtod a kis rituálédat? Jelenleg Te és a Dög egy és ugyanaz vagytok. Két testben egy tudat, egy akarat; vagy, ha így jobban tetszik, egy lélek. 
Szórakoztató az oktatás. Hát még az, hogy nyilván ostobának néz engem annak ellenére, hogy megjegyezte, nem vagyok az. Gondolja, hogy mindezt nem tudom? Én élek ezzel együtt, kitapasztaltam már nagyon régen, így nincs semmi, amit még ne tudnék. 
- Felvágták a nyelved tegnap óta – jegyzem meg, míg az állat mellettem felmorran. 
- Gyönyörű.
Mintha meg sem szólaltam volna. Bűvöli a szörnyet, mintha valóban kincset érne neki. Bundájába túr újra, kitapogatja a csontjait, megérinti kiüresedett nyaki artériáját. Szótlanul figyelem a mozdulatait, kivárom, mit tervez. Mert az képtelenség, hogy csak új letapogassa a dögöt, abban nem lenne neki semmi lényeges. Felesleges mozdulatokat nem tesz.
Félrebillentem a fejem, ahogy szokatlanul merev vonásaira esik a tekintetem, olybá tűnik ellenem szervezkedik, s eljátssza ugyanazt, mint a minap. Az enyhe fájdalom a halántékom tájékáról indul, s lassan fejlődve kinövi magát. Megtántorodom, és elhátrálok mindkettejüktől. Körülöttem a világ kifordul önmagából, vibrálva hasít tudatomba az a halvány, szórt fény, mit ide levezettem. Tenyeremet halántékomra szorítom, bőrömbe vájom a körmeimet, s megpróbálom rendszerezni légvételeimet. Hűvös fal simul hátamhoz támasztéknak, az ismerős közeg megnyugtat, és lassacskán szűnni látszik a bennem zsongó kín. Szemeimet kinyitva mosolygó arcát látom, kihúzza magát, mintha hőstettet hajtott volna végre, mihez várja a gratulációt. 
- Ugyanolyanok vagyunk. Te és én – hallom ki hangjából a rejtett lelkesedést. - Halott testeket mozgatunk. Kedvünkre irányítjuk őket – megérinti a hajam, ujjai közé veszi egyik tincsemet. - Megfigyeljük és kiválasztjuk a legtökéletesebbet, aki megérdemli majd a belé fektetett erőfeszítést. Aztán elvesszük, amit akarunk. Megöljük és felhasználjuk kiürült porhüvelyét – simít ujjbegyeivel az arcomra. - Ugyanolyan szörnyeteg vagy, mint én. És mégsem vagyunk egyformák. Pedig sokat tanulhatnál tőlem, Benjamin.
Erőtlen mosolyra rándul szám sarka. Ujjaimat hűvös kézfejére simítom, megszorulnak a bőrén, s elhúzom arcomtól a kezét. 
- Elég legyen ebből! - szólok rá erélyesebben. 
Pillái megrebbenek, vigyorra áll a szája, mégsem adja jelét beletörődésének. Nem vonul vissza, ha már egyszer a helyzet magaslatára került. 
- Tudod, hogy igazam van! - villannak meg szemei. 
- Csillapodj – komorodom el.
Csak pár pillanat. Lélegzetvételnyi csupán. Mozdulatára ösztönből reagálok, mégsem vagyok elég gyors. Bármit is tett, ugyanúgy nyomott hagyott bennem, akárcsak korábban. Reakcióidőm közel sem olyan fényes, mint az elvárható lenne. Szemeimet összezárom, fogaim koccannak, ahogy állkapcsomat összeszorítom. Nem félelem, nem bizonytalanság, harag és hitetlenség burjánzik mellkasomban. Undor önmagamtól, mert hiába töltöttem életem nagyját szörnyetegek közt, mégis meglep, ha akármelyik is ellenem fordul.  És persze itt van ő is. Kezei megszorulnak vállaimon, hiába lökném el, újra a falnak nyom, felhorkantok. 
- Csak gondolj bele – kér arcomat tenyereibe fogva. - Mekkora erő, mekkora hatalom. Megállíthatatlanok lennénk, csak te és én.  Nem csábít a gondolat? Nem vonz, hogy megkapj mindent? Emberek százai borulnának térdre előtted. 
- Nem vagyok szörnyeteg! - Felkacag, színlelt vidámsággal, mintha csak ósdi viccet meséltem volna, amin már-már kötelező elejteni egy-egy túljátszott hahotát.
- Olyan vagy, mint én – sötétülnek el szemei vészjóslóan. 
- Bennem van emberség, Sam. És ez válaszfal kettőnk közt. 
- Ott tartod bezárva,  étlen és szomjan a játszótársaidat, ahol a szüleid laknak, pedig magad is tudod, elég egyszer elvesztened az irányítást fölöttük. S ez egyszer be fog következni, akár akarod, akár nem. Hagyod befogni őket, s porba taszítod mindegyiket, le a sötétbe, ahol nincs tiszta levegő, ahol nincs melegséget adó hő, csak nedves, nyirkos környezet. Hagyod, hogy erejüket veszítsék, hogy eluralkodjon rajtuk a páni félelem, aztán jössz te. Az addigi fájdalmaikat tetézed a sajátos kínzási módszereiddel, vérüket fakasztod, s a földbe tiprod őket. - Ujjbegyei újra az arcomon, puha cirógatások, lélegzete tarkóm pihéit borzongatja, ahogy fülemhez hajol. - Tudod, mit látok, ha a szemeidben nézek? 
Kiszáradt torokkal nyelem a légkortyot. Felszuszogok, ahogy arcát az enyémhez simítja. 
Mégsem beszél. Addig nem, míg én nem kérem rá. De vajon megér ennyit az egész? Akarom egyáltalán tudni? 
- Mit? - kérdem.
- Élvezetet, Benjamin. Gyönyört, elragadtatást. 
- Persze – lehelem. - Hisz mindegyik befogott lény egy újabb győzelem. Még szép, hogy örömmel tölt el. 
- Most melyikőnket akarod átverni? Engem vagy önmagad? 
Minden döntés vezet valahová. Minden lépés választás kérdése csupán, s mindennek következménye van. Az, hogy visszakézből szájba vágom őt, nem büntetés, nem bosszú és nem szidás. Egyszerű célzás, szeretném, hogy tudja, hol vannak a határok. Örömömet lelném benne, ha nem hágná át őket csak azért, mert vele megtettem én is. Szája felcsattant ütésemtől, vére nyállal keveredve álla vonalára csordul, felvonom a szemöldököm, ahogy tekintetét az enyémbe fúrja, vigyorog, s lenyalja. Hajamat összefogom, és laza kontyba fogom, míg mellette ellépve a döghöz lépek. Nem is emlékszem már, milyen volt, mikor még élt. Küzdése nem hagyott bennem nyomot, vívódása nem mart a lelkembe, ahogy keserű agóniája sem. Ugyanazt nyújtotta, mint az ő előtte lévők. A folyosó oldalába épített raktárból tiszta benzint hozok, majd rálocsolom nagyját a tetemre. 
- Miért pusztítod el?
Sam hangja szokatlan, érdeklődő és értetlen. 
- Már nem tud újat nyújtani. Többé már nincs rá szükségem, de a hely az kell, így megszabadulok tőle – vonom meg vállaimat szenvtelenül. 
- Velem is ez lesz majd? 
- Az csak rajtad áll – fordulok felé. 
Zsebeimben öngyújtó után tapogatok, vagy legalább egy doboznyi gyufa. Akármelyik megteszi, a lényeg a tűzön van. Mellém áll, míg én felkattintom a kupakot, majd a lobbanó lángot a hús felé tartom. Sűrű, fekete füst száll fel, de a szellőzőrendszernek hála kettősünk zavartalan nyugalmát nem töri meg. Érdekes ez így, azt is mondhatnám, hogy elment az eszem, amiért magam mellett tartom szabadon, mégsem visz rá a lélek, hogy visszazárjam a ketrecébe, pedig időszerű lenne. 
Ő pedig mintha csak a gondolataimba látna, felém fordul arcán szokatlan mosollyal, mintha maga is merengne. Abszurd. Tenyeremet gyomromra simítom, ma még nem is reggeliztem. 
- Éhes vagy? - rejtem zsebeimbe mind a két kezem. 
Felnevet. Bólint. Újra csak a homlokomat tudom ráncolni. Ő eddig az egyetlen olyan, akit ide bentre zártam, mégsem néma. Eddig sosem kellett könyörögnöm azért, hogy hozzám szóljon és kitüntessen a figyelmével, most mégis inkább a némaságot választja. Más esetben nem zavarna, hisz nincs ellenemre a csend,  nála mégis bosszant, hisz tőle nem ezt várnám. Eddig is megvolt a véleménye mindenről, hangoztatta is, hát akkor ne most fogja vissza magát. 
- Jó ötletnek tartod, hogy újra felviszel?
- Nem, már önmagában azt nem tartom jó ötletnek, hogy magam mellett tartalak. 
- Kedves – bólint rá. 
- Lassan indulnom kell – dünnyögöm rápillantva a lángokra, már teljesen körbevették a halott lényt. 
- Hova? 
- Felszabadult egy hely – nézek rá sokatmondóan. 
Míg rébuszokban beszélsz, ne is várd, hogy megértselek! - Újra azok a különös villanások, mintha pillanatok alatt türelme határára sodródna, más jelét bosszúságának mégsem adja.
- Mégis mit gondolsz, Sammael? Hány olyan lény van még odakint, mint te?
- Szám szerint? - kérdez vissza tűnődve. - Egy sem. 
- Ti számomra ugyanolyanok vagytok mindannyian. 
- Na, ez csúnya volt – húzza el a száját mogorván. 
- Szíven ütött, mi? - nevetem el magam. - Bár, ha belegondolok..-dünnyögöm, majd újfent megvonom a vállaimat. - Tulajdonképpen magad is kitalálhattad volna, hogy nem te leszel az egyetlen újdonság az életemben. Hely mindig szabadul fel, és bár rendszerint egymaguk mennek a szüleim, időnként én is velük tartok. 
- Mint, ahogy most is tervezed? 
- Így van. Szükségük van rám, én pedig jobb szeretek tudni arról, mit hoznak haza hozzám. Lényegében magam miatt kísérem el őket, és nem azért, mert félteném bármelyiküket is. 
- Ezek szerint osztozkodnom kell  rajtad, és küzdenem a figyelmedért a későbbiekben? 
- Ésszel élj, Sammael. 


LastBreath2016. 04. 19. 22:41:16#34215
Karakter: Sammael
Megjegyzés: Férjuramnak


  Nehéz lepelkén fekszik rajtunk az éjszaka. A világ elrohan előlünk és mi egyre csak zuhanunk lélekmélységig. Sűrűn nőtt bozótban, a gyantakönnyes fák között a kölyök üvölt. Sikolya csontig hatol a dér áztatta hidegben. Küzd, de már nem sokáig. Mert Én itt vagyok. Mélyen a szívében, elkényelmesedve a koponyájában. Mások már rég aléltra üvöltötték magukat eddigre, de ő még küzd. Az apa, aki öngyilkos lett, az anya, aki alkoholba fojtotta magát, az öcs, aki sérült lelkének tetemén lakmározott és élősködött, s a lány, akit mindennél jobban kívánt. Ezek mind olyan dolgok, amikbe görcsösen kapaszkodik. Ezek mind olyan dolgok, amik már nem számítanak. Mutattam neki véráldozatokat. Sírban fekvő, oszladozó testeket. Megmutattam neki a kiontott vér utáni gyönyört. A vágyat a gyilkolásra. De nem tetszett neki. Hálátlan módon még mindig elutasít. Pedig őrangyala voltam hosszú-hosszú időn át. Egy apró vészharang az okos kis fejében. Mégis küzd.
  Mindegyik küzd ellenem egy darabig.
  A fiú újból felsikolt és teste görcsösen össze-összerándul, ahogy öntudatlanul vonaglik a földön, fölkeverve az oszló avar édeskés illatát. Nem érzem őt. És ő sem érez testi fájdalmat. Érzelmi kínokat él át, embertelen megterhelést. A légzése szapora, mellkasa vadul hullámzik. Aztán elcsendesedik. De még nem adta fel. Adok neki egy kis időt, míg végiggondolja, hogy érdemes-e tovább küzdenie. Reszket, retteg. Saját magától és a gondolatoktól, amiket én teremtek a fejében. Megtisztelve kéne éreznie magát. A saját, személyre szabott poklát hoztam el, mely egyetlen pillanatig sem tart tovább, csak addig, míg ő végre megadja magát nekem.
  Mikor dönt úgy egy ember, hogy megszabadul a saját élni akarásától? Mennyit kell szenvednie ahhoz, hogy a feloldozásért az életéről is képes legyen lemondani? Miken kell keresztülmennie ahhoz, hogy ő maga könyörögjön a halálért? Felzokog. Vállai hisztérikusan rázkódnak. Ujjai karmokként görbülnek a tűleveles talajba, s körme alá sár tapad. Zihál és fájdalmasan fel-felnyög. Ide-oda gördül a hideg földön. Kezeit fejére tapasztja.
- Elég. - nyöszörgi elhaló hangon. - Elég. - zokog fel újból.
  Ezt én döntöm el. Már csak egyetlen lökés kell. Már olyan közel a szakadék széle. Miért nem fogja fel, hogy én csupán megszabadítom őt ettől a mocskos világtól, ahol tombol a fajtalankodás, a vérontás, járványok, istenek küzdenek egymás ellen elvakult tömegeken keresztül. Az ember önmagát pusztítja. Nem kell ide külső behatás. De mint minden ember, ez a fiatal is vak. Nem lát, nem hall és nem érez semmi mást, csak azt, amit elvárnak tőle. Belesulykolták már gyermekként, hogy a fű zöld, az ég kék, hogy anyát szeretni kell, hogy jó gyereknek kell lenni. Hogy szót kell fogadni. Az emberek észre sem veszik mennyire bekorlátozzák saját magukat. Sivár érzelmi intelligenciával arra várnak, hogy valaki majd egyszer rájuk fogja „meg nem értett művész”, s onnantól fogva majd elismerik és tisztelik. S ha nem, még mindig ott a tű, és az alkohol. A kábult mámorban áthallucinált éjszakák, ahol tényleg ő van a középpontban.
- Elég. - hajtogatja most már percek óta szüntelen.
  Hát jó. Legyen elég. Vessünk neki véget. Eleget szenvedett már. Szinte megesik rajta a szívem. Szinte. Csakhogy nekem nincsen szívem. Még nincs. Megbénítom a lelkét, és ezzel teste is szoborrá merevedik a földön.
  Gyere fiam, add át magad nekem. Hagyd, hogy az ölelésembe vonjalak és ne engedjelek soha többé. Olyan nyugalmat és biztonságot adok neked, mint amilyenben anyád méhében voltál. Édes tudatlanság. Lagymatag nyugalom. Annyit szenvedtél. Gyere, megvigasztallak. Úgy. Látod? Már nem is fáj. Kellemesen bizsereg csupán. Jó érzés ugye? Megígérem, hogy nem kell többé kiszakadnod innen.
  És nem is fog. Mert Ő már Én vagyok. A részemmé tettem. Elvettem tőle mindenét. És ez az elveszett gyermek végre nyugalomra lelt bennem.

  A föleszmélés kegyetlen. Minden apró izmot meg kell mozdítanom, hogy biztosra vegyem, enyém a test. Érzem magam körül a világot. Újra. A csípős hideg, mégis jó illatú levegőt. A kemény, fagyos földet. És látok. Valódi szemekkel. Lélegzem új tüdővel. És új bordáim között szüntelen dobol törzsi ritmust új szívem. Olyan vagyok most, mint egy gyermek karácsonykor. A hatalmas fenyőfák alatt én is most bontogatom az ajándékomat. Bontogatom az agytekervényeket. Bontogatom a húst a csontról. Üdvözülten ölelem magamhoz minden apró sejtjét. Most már az enyém.
  Apró, szúró fájdalom a tarkómon. Életem első és legnagyobb hibája. Nem jöttem elég messze. Ezen a rohadt bolygón már egyetlen talpalatnyi hely sincs, ahol ne lennének emberek. Erős dózisú nyugtató szivárog a testembe. Ebben az állapotban még kilökni is képtelen vagyok magamból. Léptek könnyed, halk neszezése az avaron. És egy husáng, ami koponyám hátulján fejt ki erőt. A világ pedig elsötétedik.
***
  Kábult, lüktető fájdalom tölti ki egész tudatomat. Gyomrom megremeg a rothadás tömény bűzétől. A föld kemény és hideg. Halkan felnyögve fordulok az oldalamra, hogy fel tudjak tápászkodni legalább ülő helyzetbe. Nagyon megjárja, akárki volt is, aki ide hozott. És mintha a környezetem csak nekem óhajtana a kedvemben járni, már hoz is valakit, akit okolhatok és gyűlölhetek. A sűrű massza szerű sötétségben ide-oda imbolyog egy halovány kísértetfény. Eddig nem tudtam, hogy homályosan látok. Most már ezt is tudom.
  Kipp....kopp. Jelentős szünet két lépés között. Az illető magas és hosszúakat lép. Ámbár koránt sem siet. Koponyámba ismét fájdalom nyilall és elszakítom tekintetem a közeledő fényről. Jobb lesz aludni inkább. A léptek egyre közelebb érnek, majd megszűnnek teljesen.
- Hé. - szól egy hang.
  Kénytelen vagyok újból feltápászkodni, annak ellenére, hogy minden tagom sajog. A derengő fényben nem tudok rendesen fókuszálni a szemeimmel. Ahhh, hányingerem van és égnek a szemeim. Fájdalmas grimaszba torzult arccal masszírozom meg orrnyergemet. Kapar a torkom, és szomjazva nyelem a semmit, mert ki van száradva a szám is. Nem fogom fel magam körül a világot, kába vagyok és koordinálatlan, ami csak felbosszant. Arra sem emlékszem, hogyan került pohár a kezembe. A sötétségben nem látom, mi van benne, azért fölé hajolok, hogy megszagoljam. Ki tudja, milyen kábító hatású szereket kevertek bele.
- Nincs benne semmi. – guggol le a férfi a rácsok túloldalán.
  Úgy méreget, mintha valami igazán ritka állatfajt nézegetne az állatkertben. Fürkésző tekintetén látszik, hogy a létemet próbálja megfejteni. Mintha olyasmivel állna szemben, amivel még soha nem találkozott. És mérget veszek rá, hogy ez valóban így van. Borostás arcán gyermeteg kíváncsiság ül. Vonzó a maga módján.
- Beszélni tudsz? – kérdezi és én elmosolyodom. Milyen élőlényekkel lehetett eddig dolga, hogy nem veszi biztosra a beszédkészségem?
- Persze. – felelem a magam új, szokatlan hangján. Kellemes hanghordozás, mégis idegen. De majd megszokom. – Miért zárattál ide be? – teszem fel az engem foglalkoztató kérdést.
- Tudod, a részletekbe szerettem bele mindig. – kezd mesélésbe dallamos hangján. – Mosolyokba, óvatos érintésekbe, üres ígéretekbe. Te nem adtál még nekem semmit. Kíváncsi leszek, mivel fogsz előhozakodni annak érdekében, hogy ne végezd a kínpadomon.
- Gondolod, hatással lesz majd rám a fenyegetőzésed? – ez újabb mosolyra sarkall.
- A fenyegetőzésem? – kérdez vissza elgondolkodva. – Igen. Mondhatjuk akár ezt is.
  Pedig már azt hittem, valami érdekessel találkoztam. Az emberek folyton csalódást okoznak. Ez a férfi is. A tekintetéből sugárzik valami megmagyarázhatatlan erő és karizma. És mégis lealacsonyodik olyan szintre, hogy üres szavakkal fenyegessen. Mintha ezzel vívná ki magának a tiszteletemet, vagy a félelmemet. Ha nincs más a tarsolyában, nem lesz képes megtörni. Még ilyen gyengén se, amilyen most vagyok.
- Milyen fiatal… – sóhajtom csalódottan. – Milyen végtelenül naiv. – nézek szemeibe komoran.
  Nem válaszol, helyette felnevet, majd felkel és magamra hagy. Újra kettesben maradtunk. A sötétség és én. A meztelen, keményre döngölt föld nyirkos és hideg a talpam alatt. Visszaroskadok rá és a semmibe bámulok. Hátamat a rácsoknak vetem, tenyereimmel támasztom nehéz homlokom.
  Parádéznom kéne neki, mint egy bazári majom, hogy ne kínozzon meg? Nem tudom, és nem értem, hogy mit akar. A céljai és indokai egyáltalán nem tiszták. Bosszant a viselkedése, és az, hogy semmit nem tudok. Türelmesnek kell lennem, óvatosnak és ravasznak. Megtudni róla mindent anélkül, hogy magamat elárulnám. Természetesen ő is erre fog törekedni.
  De most csak az tölti ki tudatomat, ahogyan a föld hűvöse a csontomig mar, ahogy hanyatt fekve elnyúlok rajta. Kavarog a gyomrom és szédülök. Izmaim fájdalmasan tiltakoznak a legcsekélyebb mozdulatok ellen is. Pihenésre van szükségem, jó hosszú pihenésre, hogy megszokjam a testet és kiűzzek belőle minden fizikális fájdalmat. Bár van egy olyan érzésem, hogy hamarosan újra felbukkan Ő és nem hagy nyugtot nekem.
***
  Léptek a sötétben. Szapora, hangosan koppanó léptek, melyek rövid szünetet hagynak egymás között. Egy alacsony ember. Valószínűleg nő. Léptei erősödnek, majd megszűnnek, ahogy némi fénnyel karöltve megérkezik a hang gazdája is. Fejembe ismét fájdalom nyilall.
- Magadhoz tértél koszos korcs? - éles hang vág a sötétbe.
- Magamhoz tértem mocskos némber. - viszonozom a megszólítást.
- Hogy tetszik az új otthonod? - kérdezi fölényes gúnnyal. - Még csak nem is volt nehéz elkapnom téged.
- Szóval te voltál? - kérdem hízelgően. - Csodálatos. Remek.
- Ne motyogj magadban! - rivall rám. - Undorító dolog.
- Mást hátba támadni is undorító dolog.
- Egy korcs engem csak ne oktasson ki. - horkan fel sértetten.
- Ha korcs lennék, nem oktatnálak ki. - hangom halk, még csak visszhangot sem ver a falakról.
- Élvezd az itt töltött idődet, mert nem sok van vissza nyomorult kis életedből.
  Már megint ez a fölényeskedés. Olyan ostoba, hogy még a közöttünk lévő erőkülönbséget sem érzi. Esztelen tyúk. Ezzel a magatartással csak felidegesít. Vadul csapok a rácsra, mitől az asszony könnyedén hátrébb lép. Ajkaimon eszelős vigyor.
- Palackba zárt szellem vagyok. - suttogom halkan, vészjóslóan. - Engedj ki ebből a testből és meg fogod érezni milyen a pokol. Megőrjítelek majd és veled fogom kivégeztetni az egész családodat, és aztán... - mély levegőt veszek és megnyalom kiszáradt ajkaimat. - ...aztán belülről foglak darabokra cincálni. Apró cafatjaidat pedig élvezettel fogom felzabálni.
- Hah! - hangja megremeg a rémülettől. - Nem tudod te miről beszélsz! - találja meg újra a hangját. - Benjamin, majd megtanítja neked, hogy hol a helyed! Sejtről sejtre érezni fogod, ahogyan a fiam átveszi tested fölött az uralmat – halk és erőteljes kuncogás... - És tudod mi lesz a legszebb az egészben? Hogy közben te egész végig tudatodnál leszel majd, érezni fogod testedben azt a lángoló kínt, és mégsem tehetsz ellene majd semmit. 
- Köszönöm a felkonferálást. - lép közbe az érkező.
- Öld meg és légy vele kíméletlen. – sziszegi a szipirtyó a férfi fülébe, ahogy ellép mellette. Alakja eltűnik a sötétségben, de érzem még a jelenlétét.
- Mire vársz? – kérdését a férfi felém intézi.
  Hogy mire várok? Egy mozdulatra, egy hibára, egy apró bakira, egy fuvallatra, vagy egy izzadtságcseppre, ami elárulja nekem a gyengeségét. De minek kertelni? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy negédesen játsszam az ostobát. Vagy mégis? Úgy érzem, ez hamarost kiderül.
- Hogy lépj valamit.
  És ő lép. Számolom, ötöt. Már csak a cella rácsai választanak el bennünket. Zsebébe nyúl és a kulcs fémes zörgéssel kerül elő belőle. Több kulcs lóg egy karikáról, és mintha élvezné, hogy húzhatja az időt, mintha ezt a komédiát minden egyes szerencsétlen áldozatával eljátszotta volna már. Végül mégiscsak megtalálja a megfelelő kulcsot. Úgy viselkedik, mint aki el akarja hitetni velem, hogy ügyetlen és ostoba, de mozdulatai mögött pontos tervezést és logikai szisztémát látok. Előre eltervezte, hogy mikor, mit fog cselekedni. Fel van készülve minden eshetőségre és roppant óvatos, felém mégis azt mutatja, hogy szórakozott és érdektelen. Pedig biztosra veszem, hogy minden idegszála megfeszül a bőre alatt.
  Kitárja a cella ajtaját és félrelépve, komikusan húzza ki magát és szalutál. Tényleg ennyire ostobának néz? Nos, ha erre vágyik, játszom neki az ostobát, ha azt akarja, hogy felvegyem a lapokat és bedobjam az apró fémgolyót a rulettbe, akkor megadom neki, amire vágyik. Hazug mozdulatokat és viselkedést. Ha ez megnyugtatja, állok rendelkezésére, hiszen ő is olyan, mint a némber, aki a sötétségből figyel. Arrogáns és felsőbbrendűnek hiszi magát. Kár, hogy hamar le kell törnöm a szarvát.
- Most akkor elengedsz?
  Természetesen ez nem ilyen egyszerű. Nem lehet ilyen egyszerű, különben hatalmasat csalódnék. Halvány mosoly szalad végig ajkain, ahogy elnézően megingatja a fejét, majd halkan levegőt vesz és megszólal.
- Játszunk…
  Játszunk? Komolyan? Hátrál és kinyújtott kezének ujjaival úgy próbál csalogatni, mintha valami olcsó szajha lenne. De nem érdekel. Ígéretet tettem, amit most be is váltok. Mindig megtartom a szavam, így a nő felé indulok a sötétben. A férfi nem lép közbe. Akkor illene nekem is élvezetes műsort nyújtanom. Ha már előző este megjegyezte, hogy nem szolgáltam semmivel, amitől egy kicsit is szerethető lennék, most megkapja, amit akart.
  A nő magabiztosan megveti lábait a földön, szemeiben a lángok azt sugallják, holtbiztos a győzelmében. Ideje elszomorítanom. Egyszerű, apró mozdulatok sorával billentem ki önbizalmából és egyensúlyából is. Nem kapkodok el semmit, hagyom, hogy a falnak támaszkodó alak mindent rendesen megfigyelhessen. Hiszen épp a szemei láttára fogom kivégezni az anyját. Ó igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy a nő az anyja, túl idős ahhoz, hogy a felesége legyen, és a vonásaik között túl sok a hasonlóság is. Tekintete rémültté válik, ahogy alattam fekszik. A bokája már kificamodott, s én most arra fejtek ki nyomást saját testsúlyommal. Kezeimmel megragadom egyik karját és úgy töröm ketté, hogy ne okozzak felszíni sérüléseket. Az orsócsont szilánkokra roppan tenyerem alatt és a nő sikolya visszhangozva verődik vissza a falakról. Élvezem hallgatni. A következő a koponyája lesz.
- Úgy gondolom, nem voltam igazán egyértelmű veled szemben. – közbeszól, és ez megállásra késztet. - Külön öröm, mikor valaki meghallja a szavaim, de nem olyan élvezetes, mint mikor meg is értik azt. Játssz, de ne vele, velem.
  Az, amit ezután tesz, egyszerre nyűgöz le és dermeszt meg. Félnék? Nem. Én nem félek. A kölyök érzelmei azok, amik még kiütköznek viselkedésemen. Minél hamarabb uralnom kell őket.
  De, ahogy kinyújtja karját és döngő léptekkel közeledik, elfeledteti velem az alattam nyöszörgő nőt. A férfi ujjaiból vékony, vörös fonalak kúsznak ki, mint egy kígyóbűvölő, aki bőre alatt tartja állatait. Csakhogy ez a vére. Érzem a szagát, mégis elképzelésem sincs, hogyan történhet ez, hogyan képes ilyesmire? Egyre több fonál kúszik közénk és körénk, és én ekkor ocsúdok fel, hogy talán nem ártana óvatosnak lennem.
- Ha mozdulatlan maradsz, majd nem érzed olyan égető kínként a vérünk egyesülését...
  Felém lép, egyre csak közeledik, ami ösztönös hátrálásra késztet. Most még gyenge vagyok, most még ő az erősebb.
- Bocsáss meg a modortalanságomért. Még be sem mutatkoztam. Benjamin Harris.
  A kemény, hideg fal késztet megállásra és ő vészterhes mosollyal nyújtja felém a kezét.
  Nem akarom elfogadni a felém nyújtott jobbot, de éget, mardos a kíváncsiság, hogy mi fog történni, ha mégis elfogadom a kezét. Nem habozhatok sokáig. Ha meg akarna ölni, már megtette volna, mikor eszméletlenül feküdtem a cellában. Nem, ő kísérletezik, vizsgál, figyeli a reakcióimat és nekem a lehető legkevesebbet kell elárulnom magamról. Megnedvesíti nyelvével ajkait, ahogy végül elfogadom a kezét. De bár ne tettem volna! Abban a pillanatban, ahogy a csuklómhoz, a vénámhoz ér, embert próbáló fájdalom hasítja végig a karomat, majd a szívemig ér, és onnan szerteágazik egész testemben. Öntudatlanul üvöltök a fájdalomtól, ahogyan a kölyök is üvöltött, mikor szétzúztam a lelkét. Ugyanaz a kettő. Nem. De nagyon hasonló. És ez épp olyan félelmetes, mint amennyire érdekfeszítő. Kezeim kényszeres görcsbe rándulva ragadják meg ruhájának anyagát és ő velem együtt süllyed, ahogy a fal mentén lassan összecsuklik testem. A fájdalom még lüktet a testemben, pulzál a szívemmel együtt, hevesen, de Benjamin bármit is csinált, abbahagyta.
- Most megölöd őt? – a nő hangja élesen hasít a levegőbe, türelmetlenül és követelődzően.
  Az előttem guggoló megingatja fejét és tincsei lágy lendülettel követik mozdulatát. Halkan beszélni kezd.
- Nem könyörgött az életéért. Tőlem kapta ajándékba – elrévedve suttog, ahogy kisöpri arcomból hajamat.
  Elmélázva játszik el egy hajtincsemmel. Tanulmányoz, megfigyel, kísérletezik. És én érzem, hogy a bőröm alá fészkelte magát, mint egy parazita. Pedig ez elvileg az én reszortom volna. Eddig azt gondoltam, nem kell sok idő a regenerációra, de most minden sokkal lassabban fog menni. Úgy érzem magam, mint akit megerőszakoltak, és talán valójában is ez történt. Csak épp egy szokatlan és nem mindennapi aktussal.
  De még most sem hagy nyugton. Időt ugyan hagyott, de nem nekem, hanem saját magának. Megvárta, hogy vére szétáramoljon ereimben. A testem görcsösen küzd ellene, de tehetetlen. Újból hozzám ér, és most tudatosan irányítja vérét, egészen a szívemig. A fájdalom ugyanolyan intenzív, mint az első alkalommal, de nem engedhetem meg, hogy még ennél is gyengébbnek tartson. Nem kiálthatok.
- Dögölj meg... – szűröm fogaim között. – Eressz… - lehelem kimerülten.
  Ilyen állapotban nem vagyok ellenfél számára, így kénytelen vagyok meghunyászkodni és visszakozni. Nem ugorhatok a torkának, mert azt lehet, hogy nem élném túl. Ki tudja milyen okból keverte vérét a vérembe. Fáradtan hunyom le szemeimet, ahogy a földön fekszem, de a férfi nem tágít egy tapodtat sem mellőlem. Az ébrenlét és az ájulás közt lebeg az elmém és homályosan fogom fel magam körül a világot.
- Megölted? – a nő hangjára megrándul egy apró izom az arcomban.
- Ő túl értékes, mintsem a föld kincse legyen. – feleli a másik.
  A fájdalom szívemmel együtt pulzál. Folyamatosan és tompán, de nem kevésbé gyengébben. Nedves ruha ér bőrömhöz. Hűvöse borzongat, de jól esik. Forró testem úgy issza be, mintha ettől függene életben maradása. Még tudatomnál vagyok, még érzékelem a külvilágot, egyszerűen csak képtelen vagyok a legcsekélyebb mozdulatra is, a lélegzésen kívül. Érzem, ahogy felöltöztet. Úgy bánik alélt testemmel, mintha hímes tojás lenne, pedig az csak egy darab hús, belsőség és némi csont.
- Szállítsátok el a másik ketrecben fekvő oszló hullát! – utasítja anyját.
- És vele mi lesz? - harsan fel élesen a némber hangja. - A dögöket el szoktuk vinni.
- A dögöket igen.
- Akkor miért van még itt? – lábával türelmetlenül toppant.
- Azok az emberek, akik nem látnak rendesen, szemészetre mennek.
- Benjamin!
- Fel fog kelni – mormogja orra alatt. - Hadd helyesbítsek, már felkelt. Kár, hogy nem fogadtunk.
  Bár a légszomj és a forróság enyhült, és képes vagyok újra kinyitni szemeimet, még nem tiszta a fókuszom. Benjamin hozzám lép és és homlokomra illeszti tenyerét. Az eredménnyel látszólag borzasztóan elégedett. Úgy túr hajamba, mintha valami egzotikus vadállat lennék, s mindeközben teljes figyelmét nekem szenteli. Figyelem arcát, ahogy engem próbál megfejteni. Azt a gyermeki lelkesedést, mely a szemeiben tündököl. Olyan, mint egy kölyök, aki talált egy kutyakölyköt, és most azt kéri anyjától, hogy megtarthassa.
- Ben! – rikolt fel az asszony türelmetlenül.
- Pardon, nem figyeltem. Mit tehetek érted? – fordul a nő felé készségesen.
- Neked teljesen elment az eszed? Nem tarthatod őt életben! Ha te nem, hát majd én megölöm!
  A némber elindul, döngő léptekkel, de sántikálva. Elszántan, de fájdalommal terhesen, mint valami elcseszett, groteszk viaszbábú, aki mestere ellen fordul, és dühödten az életére tör.
- Hagyd őt. Már nem tud ártani senkinek – szólal meg csendesen.
- Ho-hogy érted ezt?
- Ő már az enyém. Hozzám tartozik és védeni fogom, úgy, ahogyan a többit is.
- Te megszelídítettél egy őrjöngő fenevadat. Egy gyilkost!
  Megszelídített? Ó, ugyan, kit próbál hitegetni? Még mindig épp olyan veszélyes vagyok rá nézve, mint eddig. Hogy hasonlattal éljek, az a kutya nem harap, amelyik ugat. De én nem ugatok.
- Mindannyian gyilkosok vagyunk, ha mindenképp ragaszkodsz az elveidhez és a nézeteidhez. Mindannyian gyilkosokkal élünk együtt, plusz még egy mit számít?
- Ha nem ölöd meg és nem hagyod, hogy megöljem, akkor távozz innen ezzel a szörnyeteggel együtt!
  Benjamin jóízűen felnevet. Nem veszi komolyan az asszonyt, akiről még a hülye is látja, hogy esélye sincs vitatkozni a férfival. Túl nagyok az erőkülönbségek. De az arrogáns szipirtyó ezt nem hajlandó észrevenni. Felém fordul és szemeiben megmagyarázhatatlan fény csillan.
- Oh, kedves – simítja tenyerét arcomra. - életed még mindig egyetlen szálon függ, de bízom benne, túléled és felépülsz.
- Mit akarsz még tőlem? – félrelököm kezét, nem vagyok holmi tengerimalac.
- Drágám, itt én vagyok az egyetlen, aki nem akarja a halálod. Ne taszítsd el a segítséget magadtól pusztán dacból – sziszegi közel hajolva.
  Pusztán dacból? Drágám? Kedves? És még ki tudja mi? Mintha egy őrült nászúton lennék. Mi is volt a kölyök neve? Számít ez? Hiszen már amúgy is lelepleződtem. Hívjon a nevemen, amin már ki tudja hány évszázada nem hívott senki. Valamilyen zsigeri vágy hajt, hogy az ő szájából halljam a saját nevem. És ez nem tetszik.
- Sammael – mondom végül.
  Arcán egy pillanatra átfut az értetlenség, de hamar uralma alá vonja mimikáját.
- Hm?
- Ez a nevem.
  Ezen elgondolkodik. Megemészti, megfontolja. Talán nem tetszik neki? Sem Blöki, sem más nem leszek, még mielőtt nekiállna neveket kreálni számomra. Ha már van saját nevem, használja azt.
- Érdekes – mosolyodik el.
  Ennyi. Más reakciót nem vált ki belőle a dolog. Csend ül közénk, puhán és láthatatlanul, ahogy egymás arcát fürkésszük a félhomályban. Ki ő és honnan tett szert arra az erőre, amit most rajtam demonstrált?
- Hogy értetted, hogy a tiéd vagyok?
  Romantikus megfogalmazás egy olyan helyen és helyzetben, ahol minden létezik, csak romantika nem.
- Úgy, ahogy mondtam. Hozzám tartozol és védeni foglak, mint a többi hozzád hasonlót.
  Védeni? Igazán bájos elképzelés. Koránt sem vagyok annyira elesett, mint amilyennek most lát. S talán ez az legérdekesebb az egészben. Összeköt minket az az időszak, mikor gyengének láthat és kiszolgáltatottnak. Egy újabb intim erőszaktevés. Ő az első, aki osztozik velem ebben. Mit nyújt még nekem vajon?
- Többi? - kérdem halkan.
- Ott lent voltak melletted.
  A dögök, a tetemek, a halandóság melléktermékei, melyek bűzösen tapadtak a padlóhoz, és halálukban is tovább pusztultak. Sejtről sejtre.
- Mit csináltál velem? – egyre jobban izgat a kérdés, amit most felteszek.
- Különös dolog a sors – kikerüli a válaszadást. - Sajnálatos dolog, hogy pont velem kötött össze téged. Én kötöttelek miatta magamhoz.
- Fonalak... - meredek magam elé, ahogy felidézem magamban fonalakként tekergődző vérét. - Mégis mi vagy te?
- Ember, olyan, mint mindenki más.
- Hát még mindig itt tartunk? – elmosolyodom, ám csalódott vagyok. - Hazudni nem szép dolog.
- Szedd magad rendbe és tápászkodj onnan fel.
  Újabb témát vág ketté, ami számára érdektelen; mint ahogy a guillotine vágja le az ember fejét. Tisztán és visszavonhatatlanul. De legyen, eleget teszek kérésének. Úgy érzem semmi hasznom sem származna abból, ha ellenségemmé tenném. Annyi minden van benne, ami érdekel, amit megfigyelhetek, megtanulhatok, szétcincálhatok és felboncolhatok. Már csak a gondolatára is hevesebben dübörög szívem a bordáim között.
- Hová megyünk?
 - Nem vagy még beszámítható így ki a házból nem vihetlek téged. A szüleim a fejedet vennék, ha nélkülem látnának meg téged, így tőlem sem szakadhatsz el és én sem hagyhatlak magadra.
- Hová megyünk? – nyomatékosítom kérdésemet, annak megismétlésével. Kezd kiborítani, hogy rébuszokban beszél és megtagadja tőlem a válaszokat.
  Elvágva tőle az útját, állok elé. Végigmér, szemeiben elégedettség csillog. Lassan veti hátra a fejét, ahogy sóhajtása nyomán kaján mosoly nyúlik el ajkain. Igazán nem tudom eldönteni, hogy elpusztítani akar-e, vagy elcsábítani. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy vonzó és minden mozdulatában van valami megmagyarázhatatlan, sötét szexualitás.
  Tesz egy lépést és felém nyújtja kezét. Ezt ma már eljátszottuk egyszer. Húsába marva szántok vörös, vérző árkokat alkarján. Az ajtó felé indulok, hogy végre itt hagyjam. Tesztelem. Vajon mit lép? Nem, cseppet sem akarok még végérvényesen búcsút mondani neki. Annál ő sokkal érdekesebb, sokkal értékesebb és bonyolultabb. Egy megfejtésre váró talány, aki arra vár, hogy valaki végre megtalálja a megoldást. Megragadja csuklómat és a földre ránt. Mellkasomra telepedve szorítja le nyakamat. Most olyan, mint egy kígyó, minden lélegzetvétellel szorosabbra vonja szorítását, s közben figyel, kutat és tanulmányoz. Végül közel hajol arcomhoz és úgy szűri fogai közt a következőket:
- Ne provokálj, ne menekülj, mert megtalállak és elkaplak – lazít a szorításon. - Sammael, drágám, még egy ilyen manőver és te halott vagy! Megértetted?
  Halott vagyok. Elredőzöm szemeimet, kezemmel, s így arcomat is takarom. Nem akarom, hogy lássa széles vigyoromat. Mintha épp most vallottak volna szerelmet, úgy érzem magam. Még egy ilyen manőver és halott vagyok. Ha tudná, hogy a test már azelőtt halott volt, hogy a nyomorult anyja orvul rám támadt. Ez annyira szórakoztató. De moderálnom kell magam, türtőztetni az érzelmeimet, bár egyre türelmetlenebb vagyok, és alig várom, hogy mélyrehatóan is megismerhessem ezt a szörnyeteget.
  Elereszt és eltávolodik tőlem. Végre normálisan kapok levegőt. Ez nem hátrány.
- Megértettem – suttogom halkan, ahogy szemeibe nézek.
  Fáj a fejem és mintha ki akarnának szakadni a szemeim. Tenyereimet rájuk tapasztom. Őrületes napom van, amit valamilyen morbid élvezettel és gyermeki kíváncsisággal élek át. Kell egy kis idő, míg magamhoz térek a fojtogatásból, végül könyökeimre támaszkodom, de nem hagy felállnom. Tekintetem vérpatakos karjára téved.
  Elkapom karját, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. A seb nem gyógyult be. Ezek szerint ugyanolyan esendő, mint bármilyen halandó. Ez érdekes. A vérzést viszont elállította, a vékony vörös kígyók nem tekergőznek tovább.
- Ezt miért? – kérdi némi bizonytalansággal hangjában.
  Miért ne?
- Vérzett. – adok neki egyszerű választ, mellyel úgy látszik, egy időre meg is elégszik.
  Elgondolkodva néz szemeimbe, és úgy felejti magát. Mit kereshet, mit láthat most? Várok pár percet, hogy változzon valami, de Benjamin még mindig csak bámul ki a fejéből révetegen. Megunom és visszadőlök a földre. Ha már nem száll le rólam, nem fogok elgémberedni ilyen groteszk pozícióban. Most elmosolyodik, de mivel nem látok bele a fejébe, nem látom, hogy mire gondol. Nem is akarom tudni.
- Még csak hasonlóban sem volt részem – sóhajtok fel.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. De tudod mit? Nem is érdekel egészen addig, míg nem tanulsz meg viselkedni úgy, ahogyan azt elvárom itt nem csak tőled, de mindenki mástól is!
- Azt akarod, hogy olyan legyek, mint a többiek?
- Én azt szeretném – mosolyodik el előzékenyen -, ha önálló akaratod lenne. Ne kövess engem vakon, de cselekedj úgy, ahogy parancsolok neked.
  Vajon hallja egyáltalán, miket beszél? Neki ez logikus? Reális? Teljesen természetes? Ha a saját akaratom szerint cselekszem, juszt sem fogom követni az ő parancsait. Nem vagyok öleb, ezt jó, ha előre tudja.
- Azt kéred tőlem, hogy legyek a szolgád, s cselekedjek úgy, ahogy én akarok?
  Felvonja egyik szemöldökét, de nem válaszol. Ezt lassan kezdem megszokni. Végre felkel és felém nyújtja kezét, melyet most készségesen elfogadok. Fizikai erőben sem szűkölködik, ahogy egyetlen mozdulattal felhúz a földről. Ez összefüggésben lehet a vérével? Nyilván edzenie kell magát, hogy bírja a strapát, ha a saját vérét használja fel. No és milyen gyorsan pótlódik az elhasznált vér? Annyi és annyi kérdés merül fel, melyekre muszáj választ kapnom, hogy az már lassan szédítő. Elindul, így kénytelen vagyok utána menni, hogy választ kapjak a kérdéseimre.
- Hová akartál vinni, még mielőtt...
  Leint, így kénytelen vagyok elhallgatni.
- Úgy tűnik borús időnk lesz ma, hiszen jókora szürke esőfelhők függnek az égen. Sammael, mondd, jól összebarátkoztál a cellaszomszédoddal?
  A hallottakra felkapom a fejem. Mire készül? Sem mosolya, sem tekintete nem ígér semmi jót.
- Miért kérded ezt? – húzom össze szemöldökömet.
  A kölyök ösztönei és érzelmei újfent eluralkodnak testemen. Csak egy nap, csak adj egy nyomorult napot, hogy uralni tudjam. A test és a bennem élő emlékek miatt átjár a félelem. Igen, ösztönösen félnem kéne már a jelenlététől is. De nem vagyok ostoba, mit nyernék azon, ha pont most kezdenék tartani tőle? Semmi nincs a kezébe, amit felhasználhat ellenem. Kivéve a vérét, de rövidesen erre is kitalálok valamit
- Most újra láthatod őt teljes pompájában. – feleli. - Remélem várod már a találkozást, s bízom benne, hogy elégedett leszel a kis oktató jellegű műsorommal.
  Elégedetten elvigyorodik, ahogy arcomat fürkészi.
- Mit akarsz tenni? – puhatolózom.
  Elegem van abból, hogy folyton kikerüli kérdéseimet, ezért addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg választ nem kapok tőle.
- Nemrég rákérdeztél mi vagyok én. Hát most megkapod a válaszodat!
  Ezzel nem kerültem közelebb a megfejtéshez. Tovább indul. Hosszú, sötét és szűk folyosón vezet végig. Percekig bóklászunk a sötétben, míg egy nagyobb helységbe nem érünk. Egy csarnokba, ha úgy tetszik.
- Kurva sötét van itt! Legalább ide bebaszhatnának szüleim egy lámpát.
  A szókincsében nincs kivetnivaló, ha káromkodásról van szó, ahogy a félhomályban tapogatózik a fal mentén, mintha kapcsolót keresne. A rothadás szaga belengi az egész helyet és házigazdám most egy tetemhez lép. Újra elvégzi apró varázslatát, vére újra előkígyózik ujjaiból, de ezúttal a dög felé irányítja őket.
- Nos, akkor újra bemutatkozom.
  Hosszú, bénult csend következik ezután. Mit tesz a döggel? Mire készül? Képtelen vagyok levenni róla a szemem és minden érzékszervemmel rájuk koncentrálok. Végül Benjamin elmosolyodik, ahogy a tetem hörgő hangon levegőt vesz. Kísérteties, borzalmas és iszonytató, mégis lenyűgözően csodálatos, ahogy az eddig rothadó, élettelen test, most négy lábra áll. Elképesztő, lélegzetelállító.
- Benjamin Harris, bábmester – mosolyodik el hűvösen, fölényesen.
  Bravo! Bármely porondmester megirigyelhetné ez az alakítást. De itt most nincs helye a komolytalanságnak. Nem csak erőfitogtatás miatt keltette föl a dögöt. Határozottan akar valamit, de hogy én halok-e meg vagy a dög végzi újra élettelenül, az rejtve marad előttem. A dög felém indul, fenyegetően, hatalmasan. Nem akarok vele kezdeni semmit. Hátrálni kényszerülök, kitérni előle. Közben lopva Benjamin arcára pillantok, koncentrál és közben figyel. Ez egy újabb teszt.
- És most mit vársz, mit csináljak?
- Játssz - utasít engem, miközben egy laza mozdulattal int az állatnak, s az felém veti magát.
  Kitérek előle újra és újra és újra. Előbb vagy utóbb rá kell unnia. Nem akarok kárt tenni az állatban. Még meg kell vizsgálnom közelebbről is, ezért nem tehetek mást, minthogy hárítok.
- Nagyon fogok csalódni, ha csak szaladgálni tudsz – szól közbe fennhangon.
  Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Tényleg azt akarja, hogy parádézzak neki? Hát jó, legyen, de a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadok el. A dög megint felém lendül és én ismét kikerülöm. Megáll, így van időm hozzálépni egy pillanatra és a fülébe suttogni. Az állat lecsillapodik és végre rám hallgat. Könnyű dolgom volt, mert gazdája nem figyelt, nem készült ilyesmire és meglepetésként érte. És így a tetem most nekitámad.
- Ellenem fordítottad? Nem túl elragadó... – elfintorodik, majd az állatra néz. - Csillapodj – mordul fel és a dögből elszáll a varázslat és az élet. Gazdája, most felém fordul. – Sammael.
  Van valami egészen különleges, ahogy karcos hangján nevemet kiejti. „Játssz.” Játsszunk. Hátamat a fal állítja meg. Előttem áll meg, talán tíz centi sincs köztünk. Arcomra simít, beletúr, majd belemarkol hajamba, végül számra hajol és durván megcsókol. Hmmm. Ez indítja be? Megragadom vállait és beléjük mélyesztem körmeimet. De nem viszonzom csókját, annak még nincs itt az ideje. Tenyereit visszasiklatja arcomra és ismét a kis trükkjére készül. Ó nem, öregem, ma már eljátszottad egyszer és nem vagyok oda érte.
  Valahogy… mint a mérget… űzd ki magadból… igen, ez lesz az.
  Elszakítja magát tőlem, pont mikor vörös fonalkái is semmivé foszlanak. Döbbenet, értetlenség és fájdalom ül ki arcára, ahogy megtántorodik.
- Hmmm – temeti arcát tenyerébe. Vajon most elégedett? Csupán azt kapta, amire várt. Tartottam neki egy kis termékbemutatót. Igazán nem panaszkodhat. - Hogy a pokolba csináltad ezt? – hangja megremeg és még mindig nem ura önmagának. Ennél látványosabb reakciót nem álmodhattam volna.
- Én nem csináltam semmit - mosolyodom el, s közben kiélvezem a múlékony győzelem édes pillanatát.
  Szemeimbe néz. Hagyom, hadd nézelődjön. Kitudja mit fedez fel? Közben azon gondolkodom, hogy a korábbi manővert, hogy voltam képes kivitelezni, és hogy menni fog-e legközelebb. Olyan volt, mintha zsigeri ösztön lenne az egész, egy ellenreakció. Még az is lehet, hogy legközelebb megölöm, ha nem figyelek oda. Nem szúrhatom el. Nem ölhetem meg. Ki kell tanulnom ezt is. Hozzá hajolok, hogy leellenőrizzem az állapotát. Egy pillanatra megfeledkezem róla, hogy itt én vagyok a fogvatartott, kísérleti patkány. Arcára, majd verejtékező homlokára simítok.
- A fejed fáj? - milyen érdekes. Nem felel, csak fürkészi arcomat. - Segítsek?
- Miért akarsz te segíteni? - szűri fogai között.
- Ha már bántok valakit, akkor annak legyen szándéka. - minden egyes szót jól meggondolok, miközben beszélek. - Valamint, csak te nem kívánod itt a halálom. Ne taszítsuk el a segítséget puszta dacból, igaz? - mosolyodom el, ahogy saját szavait használom fel ellene.
  Mosolyát beleegyezésnek veszem, így hóna alá nyúlva támogatom abba az irányba, amerről jöttünk. Folyosókon, mellékjáratokon, egy-két dögszagú pinceszerű helységen át, vissza arra a helyre, ahol felébredtem. Feltámogatom őt a lépcsőn, melynek tetején egy sötét ajtó zárja el utunkat. Nincs bezárva. Könnyedén enged kilincse a nyomásnak, és egy pillanatra olyan, mintha a Mennyország ajtaját nyitottam volna ki. Legalábbis az irdatlan fény mennyiségből erre lehetne következtetni. Körülnézek és tetszik, amit látok. Ki kéne üríteni a házat és beköltözni. El tudnék tengetni húsz-harminc évet egy ilyen helyen.
- Hűha. - adok hangot ámulatomnak.
- Elhiszem, hogy érdekes, de indulj meg.
  Ünneprontó.
- Ez a hely annyira...
- Más, mi?
  Hát, így is lehet mondani. De relatív, hogy mitől más és mihez viszonyítva. Tovább megyünk a folyosón, most már az én támaszom nélkül is határozottan képes közlekedni. Benyit egy szobába és félreáll, utat engedve nekem. Eddig el sem gondolkodtam rajta, hogy mit akarhat. Bizalmatlanul méregetem, hiszen ki tudja, mit tervez az alattomos kis fejében. Közelebb lépek a tárt ajtóhoz és ekkor meglátom a macskát. Triviális, hogy a macskákról úgy tartják, az alvilág kapuinak őrzői. Tehát számomra mindenképpen cimbora. Végre egy normális lény ebben a nem normális házban.
- Sammael. - szólal meg hátam mögött.
  Ne most. Hagyj egy kicsit.
  A macskához lépek és letérdelek mellé. Tökéletes, áramvonalas test, gonoszkásan villanó, negédes tekintet. Elbűvölő pofaszerkezet, mely minden szívet megolvaszt, s közben senki nem gondol rá, hogy ez a jószág egy ragadozó. Csak éppen kistestű. Talál ez a legtökéletesebb lény, amit az ember saját kísérletezései során megalkotott.
- Sammael! - szól rám ismét házigazdám.
  Igazán nem sok tart vissza, hogy úgy feleljek: „Igen drágám?”. De bármilyen nagy is a késztetés, nem tehetem meg. Moderálnom kell magam, türtőztetnem még egy kicsit.
- Most már gyere szépen velem.
- Hová? Minek?
  Nem akarom itt hagyni a doromboló szőrcsomót.
- Koszos vagy, a bőrödre ragadt a vér és a por. - közli, majd kinyit egy ajtót, ami szobájából nyílik.
  Betessékel, majd magamra hagy. Nos, akkor fürödjünk. Nem kell kétszer mondani. Közben kintről zene hangzik fel. Aztán visszatér Benjamin is, résnyire csukja az ajtót. Hmmm. Talán egy újabb szexuális zaklatásra készül?
- Miért vagy még mindig itt? Talán te is fürdeni akarsz? - kérdezem ártatlannak szánva a dolgot.
  Beleszimatol egy tusfürdős flakonba, majd felém fordul.
- Szeretnéd, mi? - vigyorodik el. Tehát a humorérzéke a helyén van. - Vedd le a ruháidat.
  Figyelem, ahogy eljátszadozik a vízzel, majd teleengedi a kádat. Elmélázva vetkőzök, ami nem tetszhet neki, mert az inget szinte lerángatja rólam. Ezután a kádba kerülök, és Benjamin nagy műgonddal kezd szórakozni a hajammal.
- Tudod, nem is vagy te olyan rémes ember, mint amilyennek mutatod magad.
  Felelet, vagy bármilyen reakció helyett megpöcköli az orrom. Mintha egy betanításra váró kutya volnék.
- Már megtanulhattad volna, hogy ne provokálj. - figyelmeztet.
- Eszem ágában sincs provokálni a gazdámat. – nyomom meg gúnyosan az utolsó szót.
- El se kezd. – figyelmeztet komorabb hangon.
  Vállat vonok és tovább szórakozok a habbal, míg ő végez hajam rendbetételével.
- Már rég találkoznunk kellett volna. – sóhajtom.
- Miért mondod ezt? – kérdezi enyhe döbbenettel a hangjában.
- Mert akkor most te lennél az enyém, és nem fordítva. – mosolygok rá sokat tudóan.
- Ennyire azért ne legyél magabiztos. – figyelmeztet karcos hangján.
  Bólintok. Ezt vegye annak, aminek akarja.
  Nem is bánnám, ha megszabadítana ettől a testtől. Megváltoztak a terveim. Ez a férfi egy vadász, aki haláláig űzni fogja a vadakat. És egynek tart közülük engem is. Zabolázatlan vadállatnak tart. És én hagyom, hogy ezt higgye. Azt akarom, hogy elpusztítson, hogy aztán a bőre alá költözhessek. Akarom a testét. Az erejét. Általa olyan erőre tennék szert, amiről nem is álmodtam soha. És most egy véletlen folytán az ölembe hullt.
  Talán már ő is sejti, hogy ez egy hosszú tortúra lesz. Mind a ketten azért küzdünk, hogy megkaparintsuk a másikat. De ezt a testet én foglaltam el előbb. Neki nem áll lehetőségében jogot formálni rá. Nem fogom hagyni, hogy a vérével bemocskolja ezt a kényelmes menedéket. Ezt az oltárt, ami a halálnak adózik mély, néma tisztelettel.
  Törölközőt ad. Elveszem tőle és megszárítkozom. Ez után ruhákat ad a kezembe. Elmosolyodom, ahogy öltözködöm.
- Mi olyan vicces? – kérdezi.
- Én lettem a legújabb hajas babád. – nézek szemeibe, ahogy az utolsó gombokat is helyükre illesztem.– Bábmester. Szerencsés ember vagy. – csak egy pillanat az egész, de értetlenség csillan szemeiben. – Ha nem ilyen állapotban találkoztunk volna, esélyed sem lett volna ellenem. – kihúzom magam. - Ha végre összeszedem magam, első dolgom lesz meggyilkolni azt a nőt.
- Sértett büszkeségű kölyök. – rázza meg a fejét.
- Nos, igen. Sértve érzem magam. – fecsegem, ahogy a hálószoba felé vesszük az irányt. – Kicsinyes bosszú hajt, és elégedett leszek, ha holtan látom.
- De nem fogod. – veszi fel ő is könnyeden a beszélgetés fonalát.
- Mert megvéded tőlem.
  Bólint.
- Téged pedig tőle.
  Felnevetek, s erre egy komor pillantást kapok, összeráncolt szemöldökökkel.
- Ez annyira szórakoztató! - leülök az ágyra és felkapok egy párnát; gyűrögetem csücskeit, ahogy szórakozottan figyelem a macskát.
- Mire készülsz? - ráncolja össze a szemöldökét Benjamin.
- Talán arra, hogy megfojtalak a párnával. - felelem komolytalanul, majd mélyen a szemeibe nézek és hangomat is komolyabbra fordítom. - Nehogy azt hidd, hogy visszamegyek abba a nyirkos pincébe, ha van ágy is, amin alhatok.
- Itt nem maradhatsz. - rázza meg a fejét.
- Ó, ugyan már. Ha a négylábú maradhat, én miért nem? - szegem fel állam, tartva a szemkontaktust. - Ha kell még dorombolok is. - dugom ki a nyelvem.
- Nem. - utasít el határozottan, majd kiveszi a párnát a kezemből és karomat elkapva felránt az ágyról.
  Innentől fogva nincs más választásom, minthogy megvárjam, amíg letessékel a pincébe és rám zárja a cella ajtaját.
- Azért egy pokrócot adhatnál. - nézek rá komoran. - Mi az? - kérdem elsötétülő tekintetét fürkészve. - Az eddigi állatkáid nem kértek tőled semmit?
  Válaszra sem méltat, csupán hátat fordít és magamra hagy. Csalódottan felsóhajtok, majd megropogtatom vállaimat. Fel kéne mérnem új testem erejét. Igen, ma éjjel fel kell térképeznem mindent, hogy holnap erősebb és felkészültebb lehessek.
***
  Újra lent a sötét, fáklyáktól derengő pincében. Lelkes házigazdám a tegnapi döghöz lép.
- Tényleg úgy gondolod, hogy lenne értelme megint ezzel kezdeni? - kérdezem hanyagul.
- Cseppet sem. - érkezik a kurta válasz. - De ma sem tudok róla többet, mint tegnap, és látnom kell, hogy mire vagy képes. - sandít rám válla fölött, majd letérdel az állati tetem mellé.
  Elmélyülten figyelem, ahogyan a vörös fonalak újra behálózzák a tetemet, s az oszlás édeskés, kellemetlen szaga egyre intenzívebben és melegebben terjeng a levegőben. Minden pillanatára emlékezni akarok. Lélegzetelállító meghallani hörgő torokhangján legelső lélegzetvételét. A tüdeje kitágul, majd összepréselődik. A szíve megdobban és keringetni kezdi benne Benjamin vérét. Kinyitja szemeit és a hófehér hályogon keresztül felsejlik az állat üres tekintete. Igen, ez csak egy test, csak egy üres hüvely. Olyan, mint egy távirányítós autó, nincs többé szabad akarata, nincsenek többé gondolatai. Mert a testet ugyan életben lehet tartani, de a lélek hamar elszáll, ha nem tudod a módját, hogyan fogd meg. Ezért is nem esik nehezére irányítani a termetes testet, mely most ocsmány pofáját felém vicsorítja. Egy tétova lépést teszek felé, majd még egyet, és még egyet, végül ott állok előtte. Marmagassága mellkasomig ér. Leguggolok elé, hogy jobban szemügyre vehessem. A dög nem mozdul, mert gazdája nem akarja, hogy mozduljon. Nem parancsol neki semmit, egyszerűen csak hagyja, hogy vizsgálódjak, s ezáltal ő is vizsgál engem. A mozdulataimat, a reakcióimat. Mérget vennék rá, hogy ő is minden mozzanatot elraktároz magában és jól megjegyez.
  Vajon mennyi vérre van szükség ahhoz, hogy egy ekkora testet működésre bírjon? És vajon mennyire gyengül le tőle? Milyen hosszú ideig képes mozgatni az állatot és mi az ára annak, hogy ezt a csodálatos képességet használni tudja?
- Jó reggelt Benjamin. - súgom mosolyogva az állatnak, s izzadságtól, és rothadástól lucskos bundájába túrok. - Tudod egészen hihetetlen teremtmény vagy, hogy ennyi erő lakozik benned. Csodálatos. - lassan tapogatom az állatot, megereszkedett bőre alatt a laza izomszövetet.
- Generációk óta öröklődik. - hinti el a férfi.
- Nem hozzád beszéltem. - nézek fel rá előzékeny mosollyal. - Hanem Benjaminhoz.
- Aki én vagyok. - szögezi le. - Ne adj neveket az állataimnak.
- Hát nem érted? - kuncogok fel. - Amint a testükbe jut a véred, egyek lesznek. Nem, ezt te is jól tudod, mert nem vagy ostoba. De, hogy nem érted azt, hogy szó szerint a testébe költözöl, amikor végrehajtod a kis rituálédat? Jelenleg Te és a Dög egy és ugyanaz vagytok. Két testben egy tudat, egy akarat; vagy, ha így jobban tetszik, egy lélek.
- Felvágták a nyelved tegnap óta. - jegyzi meg, s bár nem mutatja jelét dühnek, az állat előttem türelmetlenül felmordul.
- Gyönyörű. - fordulok ismét a dög felé.
  Vajon mennyit küzdött, mielőtt kimúlt? Vagy őt is elkábították és legyűrték? Esélye sem volt megvédenie önmagát? Nem, az kizárt. Abban hol lenne az élvezet? Valódi párharcnak kellett lennie két istenverte szörnyeteg között, melyben az a legmulatságosabb, hogy egyikük embernek képzeli magát. No és vajon mi történik, ha a tegnapi trükkömet most az állaton alkalmazom?
  Erősen kell koncentrálnom ahhoz, hogy a dögben ne okozzak fölösleges károkat. Kitapintom a tarkóját és a szívét. Benjamin nem sejt még semmit ezért hagyja, hogy tapogassam az állatot. Felidézem magamban a tegnap történteket és szinte magam előtt látom az állatban szerteágazó ereket, melyekben gazdája vére kering. Vajon elég csak arra összpontosítanom, hogy megszakítsam a folyamatot? Csupán egy-egy apró impulzust kell eljuttatnom a szívébe és az agyába, amelyek leállítják mind a kettőt. De abszolút nem várt hatást érek el velük.
  Benjamin hirtelen megtántorodik. Egészen a falhoz hátrál, ahogy halántékára szorítja kezét, s arca állatias vicsorba torzul. Saját testét alig tartja. Ha nem lenne fal a háta mögött, összecsuklana. Szemei szorosan zárva, arca eltorzult, ajkai remegnek. Ez csak pár percig tart. Lenyűgözve hallgatom lélegzetvételét. Aztán rám néz. Belém akar látni. Fürkésző tekintetétől csupán büszkén kihúzom magam. Igen, akarom, hogy észrevegyen, és ne állatként nézzen rám.
- Ugyanolyanok vagyunk. Te és én. – gyönyörködöm csillogó szemeiben, míg körülöttünk motoszkál a sötét pincemély. – Halott testeket mozgatunk. Kedvünkre irányítjuk őket. – ujjaim közé veszem egyik tincsét. - Megfigyeljük és kiválasztjuk a legtökéletesebbet, aki megérdemli majd a belé fektetett erőfeszítést. Aztán elvesszük, amit akarunk. Megöljük és felhasználjuk kiürült porhüvelyét. – végigsimítok az arcán. – Ugyanolyan szörnyeteg vagy, mint én. És mégsem vagyunk egyformák. Pedig sokat tanulhatnál tőlem Benjamin.


linka2015. 11. 02. 22:24:37#33626
Karakter: Benjamin Harris
Megjegyzés: Asszonykámnak


 Más lények megölése gyakran nem választás kérdése. 
Nem amiatt teszi az ember, mert attól jobbá válhat, erősebbé, szebbé, valamivel többé. Más lény elpusztítása nem ad okot magabiztosságra és világmegváltó bátorságra. Ettől nem válik legyőzhetetlenné senki sem. 
Tulajdonképpen, még én magam sem leszek több semmivel sem, ha egyszerűen kivégzek és elpusztítok bármi élőt. 
Az én erőmet nem ez befolyásolja, ennél valamivel összetettebb és bonyolultabb az egész, és röhejes módon mégis végtelenül egyszerű minden. 
Jól emlékszem még, milyen volt a legelső áldozatom. Vékony, erőtlen, szelíd mimóza, aki a légynek sem árt, de megtanultam már nagyon régen, hogy ne higgyek a látszatnak, mert az csal. Azon az éjszakán teljes lényét elpusztítottam, s porhüvelyéből támasztottam fel valami egészen mást. Bundájába belefúrtam a kezeim. Apám mellém lépett és talpra állított, szavak nélkül is átitatott a büszkesége.
- Nincs rá szükségem.
- Nem tudod irányítani.
- Csak megölném – dörzsöltem össze tenyereimet.
- Ben, a lény már halott. Megölted.
Akkor ott vállat vonva töröltem meg késem pengéjét a pulóverem ujjába. Nem számított a ruha, nem számított a kiontott élet, ahogyan nem számított az apám büszkesége sem. A legelső ölésemnél nem értettem semmit, nem akartam belátni az egyértelműt.
Itt és most viszont megtanultam és elfogadtam a halált. Ez korábban sosem ment. Hihetetlen. Mennyi-mennyi ideig bölcsebb volt tőlem még egy kibaszott dög is.
A fáradtság maró közönnyel burjánzik el testemen, míg a lépcsőket rovom lámpásommal, s megpróbálok minimális zaj kiadásával lejutni az alagsorban tátongó sötétségbe. Izmaim pattanásig feszülnek, felkészülve a támadásra és a védekezésre. Tisztában vagyok, milyen embernek születni. Élni, majd meghalni. Bármilyen borzalmas ennek a tudata, végtére az emberek is ösztönlények. Olyanok vagyunk mi mind, mint az állatok. Jól tudom mire képes az ösztön. Tudom mire vagyok képes, ha már minden szál szakad.
- Hé!
Ködös tekintete láttán ajkaim apró féloldalas mosolyra kanyarodnak. Milyen ritka és különleges alkalom, hogy egy szörny emberi alakot vesz fel.
A ketrec rácsain tompán koppan lámpásom. Nem figyelt rám, így valamivel el kell érnem, hogy rám emelje vöröslő szemeit. Feljebb tornázza magát, ujjaival szemeit nyomkodva vesz mélyebb lélegzeteket. A családban mindenkinek megvan a maga módszere. Neki azt hiszem anyámat már  szükségtelen még egyszer bemutatnom. Ujjait az általam bevitt pohár köré fonja, majd gyanakodva méregeti.
Mennyire gyermekien ostoba...
Ha meg akartam volna őt mérgezni, akkor már rég nem lenne az élők soraiban.
A pohár fölé hajol, majd mélyet szippant, de nem fog találni benne semmi szokatlant.
- Nincs benne semmi – guggolok le a ketrec elé, fejemet tenyerembe támasztva.
Levezethettük volna ide az áramot, de minek? Felesleges pénzkidobás lenne az egész. A lényeket pedig megzavarná az erős, bántó fény. A lámpás megfelel minden szempontból. Míg ő bólint és a folyadékot lötyköli a pohárban, én szemeimet gyorsan és alaposan végigfuttatom rajta. Inkább megfigyelési célzattal, mint puszta kíváncsiságból. Sokszor már a puszta megjelenésből is alapos véleményt lehet leszűrni az illető magatartásáról és fizikumáról.
- Beszélni tudsz?
Mosolya nekem nem válasz.
- Persze – fordítja tekintetét újfent a húgy-meleg víz felé. - Miért zárattál ide be?
- Tudod, a részletekbe szerettem bele mindig. Mosolyokba, óvatos érintésekbe, üres ígéretekbe. Te nem adtál még nekem semmit. Kíváncsi leszek mivel fogsz előhozakodni annak érdekében, hogy ne végezd a kínpadomon.
- Gondolod, hatással lesz majd rám a fenyegetőzésed? - húzódik mosolyra a szája.
- A fenyegetőzésem? – kerekítem ajkaimmal a szót, már-már ízlelgetve ismétlem magamban fejben. - Igen. Mondhatjuk akár ezt is.
- Milyen fiatal... - sóhajtja már-már teátrálisan, de a szemei minduntalan vissza-visszarebbennek hozzám. - Milyen végtelenül naiv – komorodik el. 
Kacagva csóválom meg a fejemet, felállok és a kölyök felé biccentve lelépek. Mint, ahogyan én megtanultam a leckét, neki sem árt, ha időnként bepillant a felszín alá. A naivitás nem kenyerem, sem most, sem máskor. Ma még nincs semmi dolgom vele. Hagyom hadd pihenje ki magát. Elvégre másnap mozgalmas programok elé néz. Nem fogom hagyni lazsálni őt. Lassan sétálok fel a lépcsőkön, kiélvezem a sötétség és a magány által keltett érzéseket. Kiélvezem, hogy itt végre magam maradok. Nincsenek bosszantó emberek, nincs gyermeki ostobaság, nincs szülői fegyelem. Itt egyedül én vagyok. Ez az egész az én létemet képezi. Itt nincs szabály, itt az van, amit én elgondolok és szóvá teszek. Lépteim gondolataimhoz viszonyítva ütemesebbek, gyorsabbak lesznek. Mögöttem hangosan döndül a nehéz vasajtó. Kulccsal fordítom el a zárat és a szobámba sietek.
Különös, valahol mégis természetesnek hat.
Valahányszor magam vagyok, fiatalnak érzem magam. Észlelhetően átjár valami ifjonti lelkesedés, ami persze nem más mint holmi fantomérzet.
Rég kiölték már belőlem azt a kisfiút, aki valaha voltam, akinek álmai és céljai voltak. Komplett tervet szövögetett a fejében arról, mi lesz, ha egyszer felnő.
Életem hazugsága lenne azt állítanom, hogy szeretem azt az életet, amiben felnőttem. Aminek részese lehetek most is.
Ki hitte volna, hogy egyszer majd a tulajdon szüleim tesznek nekem keresztbe.
Elmegyek megvacsorázni. Ilyenkor mindig egy asztalnál ül a család, vidám, önfeledt hangulat. Majdnem olyan, mintha igaz lenne. Jó éjszakát kívánok nekik, lezuhanyzom és a szobámba lépve kényelmesen elrendezem az asztalomra szórt papírokat, jegyzeteket és fotókat.
Már alig várom a fiú rémülettel teli szemeit, mikor megtudja mit szánok neki. Óhh, természetesen nem hagyom, hogy komoly baja essen. Nem venném a lelkemre, ha belehalna az ártatlan tesztjeimbe.
Rá még nagyon nagy szükségem van.
Tudnom kell, hogy mi ő.
Olyan kevés pillanat van az életemben, mikor végre valahára tudom mit akarok, s biztos vagyok benne, hogy ez most tényleg az, amire szükségem is van.
Sosem vágytam elismerésekre, nem vágytam barátokra, nem akartam én az égvilágon semmit. Legfeljebb némi magányt, ami túljuttathatott volna a bukkanókon, ami segített volna elkerülni annyi borzalmat és könyörtelen szenvedést. 
Légzésem hangját akarattal tompítom, mígnem lassú szuszogássá nem halkul.
Kézfejemmel lassan simítok végig a hűvös ablaküvegen, a nyirkos nedvesség elmaszatolódik érintésem nyomán és láttatni engedi az ablakom alatt elterülő semmit. Unalmas, egyhangú környék ez is. Nincs itt semmi, ami akár egy kicsiben is különbözne a szomszéd házától, vagy telkétől. Tenyereimet kifelé fordítva emelem az arcomhoz őket, ereim patakja kékes vonalakként hálózzák be testem minden pontját.
Még most sem sikerült rájönnöm, miért pont én vagyok az, aki képes a mások feletti uralom átvételére.
Ki vágyna arra, hogy tetemek mozgáskoordinációit fejlessze fel annyira, hogy még több életet vegyen el a segítségükkel ok nélkül, és abszolút feleslegesen?
Behúzom az összes függönyt, leoltom a villanyokat, de a led lámpát továbbra sem eresztem ki az ujjaim közül. Halk szusszanással dőlök el ágyamon, s hunyom le szemeimet.
Azt hiszem rám fér egy kis pihenés. Holnap még nincs munka. Holnap még nem kell foglalkoznom a könyvekkel. A tanulás most még várhat, ahogyan a legújabb jegyzetek összefűzése is. Minden figyelmemet a legújabb vendégünk felé fordíthatom.
Biztos vagyok benne, hogy mindketten élvezzük majd a következő napokat!



*


Újabb lélegzet.
De biztosra veszem, hogy nem az enyém.
Macskámat finoman arrébb taszigálva kelek fel mellőle. Adok neki enni, magamra kapom a bakancsomat és lesétálok újra a fiúhoz. Jobb szeretném minél hamarább elkezdeni ezt a napot. Elvégre nem illendő megváratni senkit, legfőképpen akkor nem, mikor valami sokkalta hasznosabbal is eltölthetnénk a napot annál, mint az egy helyben való kuksolásnál. Lépteim koppanásai kopár folyosókon kísérnek utamon.
- Sejtről sejtre érezni fogod, ahogyan a fiam átveszi tested fölött az uralmat – halk és erőteljes kuncogás... - És tudod mi lesz a legszebb az egészben? Hogy közben te egész végig tudatodnál leszel majd, érezni fogod testedben azt a lángoló kínt, és mégsem tehetsz ellene majd semmit. 
Anyám hangjában tömény undor vegyül valami fensőbbséges gőggel, s mérhetetlen elégedettséggel, hisz jól tudja mire számíthat tőlem. Bár ismerem a amnesztia és a könyörület fogalmát nem túl valószínű, hogy mindezt gyakorolni fogom a közeljövőben. Miért tegyek bármit is, ami ezidáig nem volt jellemző rám? Ajkaim szegletében egy mosoly kísértete bukkan fel, majd sötét gondolataimat megsejtve formát bont, s valami kegyetlen félmosollyá kanyarul.
- Köszönöm a felkonferálást.
- Öld meg és légy vele kíméletlen – sziszegi anyám elhaladva mellettem.
Én mozdulatlanul állok az ajtóban, léptei hamar elhalnak. Hamarább a kelleténél.
Magamban lassan elszámolok tízig, de az ajtó továbbra sem döndül és ez azt jelenti, hogy anyám még vár valamire. Kezeimet összefűzöm mellkasomon, ujjaimmal halk ütemet dobolok vállamon, de továbbra sem változik semmi.
- Mire vársz?
Felesleges lenne a nevén szólítanom. Tenyerét a hűvös rácsokra simítja, majd köréjük fonja az ujjait.
- Hogy lépj valamit.
Rekedt hangján mit sem segít a tudat, hogy még mindig gyenge, és ezen az állapoton aligha segít a tudat, hogy velem fogja tölteni a napját.
Mindössze öt lépést kell tennem ahhoz, hogy elérjem őt.
Zsebembe túrva veszem elő a kulcsokat. Tudom melyik való a ketrec zárjába, de élvezem a félelem ízét, ami örökkön örökké eltölti őket, mikor arra várnak, hogy a kulcs célt leljen, s kitáruljon előttük a végzetük. Kíváncsi, hiszen nem sejtheti mi vár rá, de ennek okán ugyanúgy megvan benne a tartózkodó félelem is. 
Törődött sóhajjal nyugtázom, hogy ezúttal is sikerült betalálnom az utolsó előtti kulccsal.
Félrelépve tapasztom kezemet a homlokomhoz, tisztelgek, és szívélyesen meghajlok előtte.
- Most akkor elengedsz?
Édesen naiv, ha valóban azt hiszi, hogy kettőnk sorsa nem kapcsolódott végeláthatatlanul abban a pillanatban, mikor őt megláttam. Elnéző mosollyal ingatom meg a fejem. Ugyan, szó sincs ilyesmiről.
- Játszunk...
Hátrálva nyújtom ki felé a kezem. Ujjaimat egyenként behajtva hívom kedvesen magamhoz őt. Koránt sem olyan ostoba, mint amilyennek első körben elkönyveltem őt. Szelíd csalogatásommal mit sem törődve kilép a cellájából, de nem felém közeledik, hanem a minket figyelő nőt veszi célba. Nyilván anyám még a rövidke közös múltjuk ellenére is szolidabb ellenfélnek bizonyul, mint én. És természetesen az sem másodlagos, hogy kettőnk közül ő volt az, aki szabadságát lekorlátozva befogta őt és elhozta ide. 
Hátammal a falat támasztva figyelem őket.
Ajkaimon valami idült mosoly nyúlik el, anyám kérdő pillantásaira megvonom a vállamat.
Tudja a franc mire készül a gyerek.
Lepettségemet egy halk szisszenéssel fojtom el magamban. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy majd lesz valaki, aki az anyám fölé kerekedik és a földbe passzírozza őt. Túl könnyedén törnek darabokra a csontok. Csak a végtagjaiban okoz károkat. Nem halálosat, de éppen elegendő ahhoz, hogy mozgásképtelenné tegye vele.
Még mielőtt tovább folytathatná csendes tombolását magamra vonom a figyelmét, ami mindössze pár pillanatig időzik tekintetemen.
- Úgy gondolom nem voltam igazán egyértelmű veled szemben. Külön öröm, mikor valaki meghallja a szavaim, de nem olyan élvezetes mint mikor meg is értik azt. Játssz, de ne vele, velem.
Ajkai döbbenten nyílnak el. Látom nem érti még most sem, vagy ha mégis, akkor igazán jól leplezi. Kezemet újra kinyújtom felé, ezúttal köze sincs mozdulatomnak a kedves csalogatáshoz. Mozdulataimban nincs semmi játékosság, bakancsom talpai felverik a folyosó csöndjét. Minden ami még él és mozog felbolydul közelségemre és a tudatra, hogy újfent maradni fogok még egy jó darabig. Vérem bíboros pókfonálként terül el köröttünk.
A fiú légzése felgyorsul, majdhogynem kapkodóvá válik.
- Ha mozdulatlan maradsz, majd nem érzed olyan égető kínként a vérünk egyesülését...
Újabb lépést teszek felé, amit ő egy újabb hátrálással jutalmaz.
- Bocsáss meg a modortalanságomért. Még be sem mutatkoztam. Benjamin Harris – állok meg előtte, mikor háta már egészen a falnak simul. Kezemet nyújtva mosolygok le rá.
Felé tartott jobbomat félve fogadja el. Ódzkodik a velem való érintkezéstől, de megteszi egy szebb nap reményében. Nyelvem végigsiklik alsó ajkam belső peremén, egy nap alatt két hibát is elkövet. Nem ezt vártam tőle. Ezt pont nem vártam volna tőle. Vékony csuklójára markolok, pergament szerű halvány bőre meggyűrődik ujjaim szorításában, míg másik kezemmel kitapintom a vénáját és hagyom, hogy vérem bőre alá kúszva oldódjon fel keringésében. Sikolyára minden idegsejtem reagál. Remegve kapaszkodik pólóm anyagába, mialatt lábai elgyengülnek és én hagyom, hogy a fal mellett lecsúszva a földre kuporodjon, mint valami védtelen kisgyerek.
- Most megölöd őt?
Megrázom a fejem, gondolkodás nélkül, tudattalanul. Egyszer sem volt még, hogy ilyen messzire mentem. Ő most más.
- Nem könyörgött az életéért. Tőlem kapta ajándékba – suttogom elsimítva arcába hullott nyirkos tincsét.
Egyiket az ujjam köré tekerem. Hajának érintése meglepően selymes, ő maga pedig szokatlanul emberi ebben az esetlen pózban.
Sápadt karjait vékony teste köré fonja. Elzárkózik a környezetétől, de az én jelenlétem ellen nem tud mit tenni.
Arcát rejtve hajtja homlokát összehúzott térdeinek. Ez is valamiféle önmagát védő mechanizmus.
Minden gondolatát ismerem és minden, amit érez, engem is épp olyan intenzíven átjár.
Vérünkön keresztül kapcsolódtunk össze és talán minderről ő nem is tud semmit.
Leguggolok elé és a kezemet nyirkos kézfejére simítom. Jéghideg bőrén remegés szánt végig.
Egy, még egy, majd ezt követően egyre több és több.
Vérem apró patakokat színez át bőre alatt.
Szűkölve rándul össze mindene, ahogyan egyre közelebb jutok a szívéhez. A lüktető pulzálás felerősödik és koponyámba ékelődve kapcsolódik össze légzésem ritmusával.
- Dögölj meg...
Az számára is végzetes kimenetelű lenne, de a halál neki nem hozná el az áhított megváltás. Azzal a legtökéletesebb bábot faraghatnám belőle. Valamit, amihez foghatót ezidáig még álmodni sem mertem. Érzem ereimben felkúszni az elégedettséget, mely forró lávaként önti el mindenem.
Gyönyörű, veszélyes, annyi, de annyi minden van rajta, amit még nem ismerek és amit még felfedezhetek.
- E-eressz...- nyöszörgi végletekig kimerülve.
A légzés szabályozása a legegyszerűbb.
Erőtlenül terül el a földön, teste vakítóan fehér fénysáv a koszos padlón.
Erősen zihál, tüdeje éltető oxigénnel telítődik, s ő mégis fuldoklik.
Csak még egy kicsit...
Hadd tegyek valamit, ami nem von maga után halált következményként.
Lehunyt szemhéjai lázasan rezdülnek, minden mozzanatomra és minden fénysugárra, ami fakó arcát érinti. Ujjbegyeimmel kitapintom a pulzusát. Bár halványan, de még ver a szíve. Áramütésként érzékelem minden egyes dobbanását.
- Megölted?
Vállam felett pillantok hátra. Anyám hátát a falnak veti, engem figyel, de mégsem lát semmit. Elmerült a személyes poklában, amit gondolatai és feslett emlékei színeznek át valami egészen mássá, valami olyanná, ami a valóságtól ezredévnyi távolságban áll.
- Ő túl értékes, mintsem a föld kincse legyen.
Nedves ronggyal törlöm át csatakos, izzadt testét. Tűzforró mindene, vérem még az ő ereiben kering és nem szűnik meg pusztítani azt, ami egykor ezé a fiúé volt, de egy idő után majd csitulni fog számára a pokol. 
Ha túl is éli a létezésem nyomait, szabadságot már nem remélhet. Senki sem adja meg neki a szabad döntés jogát, mindent elvettem tőle, ami egy cseppnyi reményt is olvaszthatott volna a szívébe. A lázzal, ami belülről emészti őt, nem tudok mit kezdeni. Csak a tüneteket tudom enyhíteni valamelyest, hogy kevésbé érezze azt a pokoli kínt, ami most testének minden pontját forralja és égeti.
Felöltöztetem, de ügyelek rá, hogy a rajta lévő szövet anyaga vékony legyen, az inget pedig gombolatlanul hagyom rajta.
- Szállítsátok el a másik ketrecben fekvő oszló hullát!
- És vele mi lesz? - int kezével a fehér lepedőbe bugyolált fiú felé. Ő még él. - A dögöket el szoktuk vinni.
- A dögöket igen.
De ő nem halott, rá külön odafigyeltem, hogy életben maradjon. Még ha rövid időre is, de elképzeltem milyen lenne megismerni őt. Nem kínzással, még csak nem is vallatással. Inkább amolyan emberi dialektusokkal. Csak beszélgetnénk úgy, mint mindenki más. De ez persze egy baromság.
- Akkor miért van még itt?
- Azok az emberek, akik nem látnak rendesen, szemészetre mennek.
- Benjamin!
Éles hangja van. Arcizmaim megrándulnak, de nem fűzök szavakkal hozzá semmit, amivel az anyámat minősíthetném.
- Fel fog kelni – mondom tőle elfordulva és az engem figyelő fiúra nézek. Arcizmaim mosolyba rándulnak. - Hadd helyesbítsek, már felkelt. Kár, hogy nem fogadtunk.
Száját biggyesztve mozgatja meg orrocskáját, miközben értetlen pillantásaival hol rám, hol az ajtóban álló anyámra néz. Mellé lépve érintem tenyeremet a homlokához, ami még mindig tűzforró. De ha meg nem is néztem volna, akkor is tudhatnám, hogy még mindig magas láza van. Az arcán, a szemeiben van minden jel. A rózsapír, a szemek csillogása. Elmélyülten simítom kezemet tincseibe, mialatt az arcán átfutó érzelmeket analizálom csendes összpontosítással.
- Ben!
- Pardon, nem figyeltem. Mit tehetek érted? - fordulok anyám felé kíváncsian.
- Neked teljesen elment az eszed? Nem tarthatod őt életben! Ha te nem, hát majd én megölöm!
Öblös léptekkel indul el felénk, tudja, hogy pengeélen táncol most. Elég nagy vagyok ahhoz, hogy könnyű szívvel magukra hagyjam a szüleimet. Elég nagy vagyok ahhoz, hogy felelősségteljes döntéseket tudjak hozni a saját, és a szeretteim érdekében egyaránt.
Nélkülem nekik végük. Én vagyok az egyedüli, aki irányítani tudja, azokat a szörnyeket, amiket a pincénkben tartunk bezárva.
Kacagva adom át magam a gondolatnak. A szörnyek a szekrényben csak egy jól formált hazugságok. Olyanok, mint az ágy alatt fészkelő borzalom meséje is, pedig szörnyek igenis léteznek. Még akkor is, ha legtöbbször nincs semmi nyom, vagy kézenfekvő bizonyíték róluk. Csak én tudnám kordában tartani őket. Én vagyok az egyedüli, aki fejét vehetné a káosznak, ami kitörne itt, ha azok mind kiszabadulnának.
- Hagyd őt. Már nem tud ártani senkinek – szólalok meg csendesen.
- Ho-hogy érted ezt?
- Ő már az enyém. Hozzám tartozik és védeni fogom, úgy, ahogyan a többit is.
- Te megszelídítettél egy őrjöngő fenevadat. Egy gyilkost!
Hogy megszelídítettem? Ugyan, ilyet állítani erős túlzás.
- Mindannyian gyilkosok vagyunk, ha mindenképp ragaszkodsz az elveidhez és a nézeteidhez. Mindannyian gyilkosokkal élünk együtt, plusz még egy mit számít?
- Ha nem ölöd meg és nem hagyod, hogy megöljem, akkor távozz innen ezzel a szörnyeteggel együtt!
Újabb nevetés szakad fel mellkasomból. Hangom vibrálva verődik vissza a komor, szürkés falakról, emlékek százai árasztanak el, míg körülöttem az idő lassulni látszik. Az, akit elsőként pusztítottam el, értelmetlenül gyönyörű volt, legkedvesebb nekem mind közül, de megölték őt.
Véletlen baleset folytán-e, vagy szánt szándékkal az mindegy.
A lényeg ezen aligha változtat. Meghalt és én nem tudtam ez ellen tenni semmit. Elpusztították és felemésztették. Csontjai törékeny üvegként hajoltak meg, s törtek darabokra.
- Oh, kedves – simítom tenyerem a fiú arcélére. - életed még mindig egyetlen szálon függ, de bízom benne, túléled és felépülsz.
- Mit akarsz még tőlem? - löki félre kezemet meglepő hévvel és erővel.
- Drágám, itt én vagyok az egyetlen, aki nem akarja a halálod. Ne taszítsd el a segítséget magadtól pusztán dacból – sziszegem közel hajolva az arcához.
Lélegzete forrón perzseli bőrömet, ahogyan a vére is érintette mellkasomat. Forró, égető érzés, de mégis élvezettel és örömmel töltött el.
Mindig szívélyesen fogadom azt a fájdalmat, amit az áldozataim okozni tudnak nekem.
Megérdemlem tőlük, hisz én is csak fájdalmat adtam nekik.
A kezdetek mindig erről szólnak.
Kínról, viszályról, halálról.
- Sammael – mondja hátrébb mozdulva, elhúzva arcát az érintésemtől.
Nem tettem fel kérdést, amire választ várhattam tőle.
Nem mondtam neki semmit, ami ilyen választ vont volna maga után.
- Hm?
- Ez a nevem.
Nem kérdeztem a nevét, hiszen itt senkinek sincs neve.
Egyes, kettes, dög, tetem...
Holtaknak itt nincs megszólításuk. Oszló szövetek együttese itt minden. Névtelenek, személytelenek, a semmivel egyenrangúak.
Hibát azzal nem követhetek el, hogy szóba álltam egy teremtményemmel. Bár még nem tartozik teljes egészében hozzám, siettetni nem fogom a tervem végkimenetelét. Sorsa elkerülhetetlen, a halál így, vagy úgy, de bekövetkezik nála.
- Érdekes – mosolyodom el.
Minden betű, ami az ő nevét képezi, maga a hangsúly, amivel kiejti, lényének, nevének, eredetének a története, a szemeiben kavargó múltja, élete, jelene, számomra mind-mind semmit sem ér.
Eddig névtelenül élt, történelmét nem ismertem és ezen aligha fogok változtatni.
Érdeklődést keltett bennem, de nem az élete, a jelleme, vagy ő maga vonja magára figyelmem. Egyszerűen az, hogy vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy legyőzzek egy hozzá hasonlót? Hogy akarattal megtörik-e, vagy belehal a tetteimbe, az rajta múlik.
Számomra halálában is épp olyan csodálatosa tökéletes, mint az életében.
Lényének minden négyzetcentijét, minden részét felhasználom; a testét, minden lélegzetét, kétségeit, apró örömteli pillanatokat az életéből, félelmeit, emlékeit, szélsőséges gondolatait még mielőtt végleg meghal.
- Hogy értetted, hogy a tiéd vagyok?
A lehető legegyszerűbben. Számomra mindig is felfoghatatlan volt mások hogyan tudnak annyi módon értelmezni egyetlen szót, tettet, kósza pillantást, vagy tétova mondatot.
De hát minden azon múlik, ki mennyire szeretne valamit. Ki mennyire szeretné valóságának tudni azt, amit belemesél a teljesen hétköznapi dolgokba.
- Úgy, ahogy mondtam. Hozzám tartozol és védeni foglak, mint a többi hozzád hasonlót.
Hogy halálában, vagy életében oltalmazom-e őt, az esetünkben tökéletesen lényegtelen.
- Többi? - billenti kérdőn oldalra a fejét.
- Ott lent voltak melletted.
Halottak, de jelenlétemre, mozdulatomra, egyetlen érintésemre ocsmány mód reagálnak.
Mágnesek vagyunk mi mindannyian, s visszafordíthatatlanul vonzzuk a másikat. Ők engem kísérleti kíváncsiságból, míg én őket valami megmagyarázhatatlan erő kapcsolatából.
- Mit csináltál velem? - kerekednek el szemei.
Kincsemmé tettelek, hogy fémes kalitkába zárjalak és rajongásommal elpusztítsalak. 
- Különös dolog a sors – meredten nézek magam elé, de látni semmit sem látok. - Sajnálatos dolog, hogy pont velem kötött össze téged. Én kötöttelek miatta magamhoz.
- Fonalak...- látom, ahogyan elmerül gondolatainak mocsarában és szép lassan minden összeáll neki. - Mégis mi vagy te?
Vér, szövetek, lüktető szív. Hústömeg egy mértani testbe zárva. Mi más lennék, mint egyszerű ember? Olyan vagyok, mint mindenki más. Mint a szomszéd, aki ideje nagy részét a munkájával tölti, hanyagolva a családját, a barátait, a szórakozást, az életet, amit gyermekként megálmodott magának. 
- Ember, olyan, mint mindenki más.
- Hát még mindig itt tartunk? - mosolyodik el. - Hazudni nem szép dolog.
Bátor, vakmerő, lenyűgöző.
- Szedd magad rendbe és tápászkodj onnan fel – szólítom fel, bár hangom tónusa miatt akár kérésnek is vehetné.
Nem vagyok híve az üvöltözéseknek, hiszen mindkettőnknek kedvezőbb a halk, csöndes beszéd. Csak az üvöltözik a másikkal, aki fél.
- Hová megyünk? - bizonytalanul kérdez, de maradéktalanul teszi, amit neki mondok.
Nem bízik meg bennem?
Helyes.
A helyében én se tenném.
Nem szakadna bele a szívem, ha holtan látnám őt. Most még erős. Egyenlő velem, így egyenlő félként is tekintek rá.
- Nem vagy még beszámítható így ki a házból nem vihetlek téged. A szüleim a fejedet vennék, ha nélkülem látnának meg téged, így tőlem sem szakadhatsz el és én sem hagyhatlak magadra.
- Hová megyünk? - szegezi nekem a kérdést újra, ezúttal nem hagy választási lehetőséget nekem.
A rajta lévő ing alját ujjai közé gyűri és elém áll. Elismerően pillantok rajta végig, de koránt sem a cselekedete miatt. Van benne valami vad és megfoghatatlan, a szépsége kérlelhetetlen és könyörtelen, olyan, akár a legprecízebb munkával elkészített gépezet, egy óramű gunyoros gyönyörűsége. Gyönyörű, ahogy most rám néz; szemei apró ékkövekként ragyognak, arca rózsásan kipirulva, ajkai leheletnyit eltátva.
Szebb, mint bármely festmény.
Fejemet hátrabillentem, míg ajkaimon egy kaján vigyor terül el. Most bármit megtehetnék vele.
Az én hatalmam elég nagy ahhoz, hogy azt tegyek vele, amit akarok, míg az ő ereje jelenleg fikarcnyit sem érne velem szemben. Csak egy jelentéktelen kis féreg, amit bármikor eltaposhatnék könnyűszerrel.
Felé lépve nyújtom ki kezemet neki. Körmei bőrömet szántva hagynak véres nyomokat, lélegzetem fennakad, míg az övé kapkodóbbá válik. Ára van mindennek.
Ára van az önzetlen segítségnyújtásomnak, s ára van annak is, hogy ilyen agresszív módon utasított engem el.
Három lépést tesz, míg eljut a szabadságát jelentő ajtóig, de nekem kettő is elég ahhoz, hogy utolérjem őt és a csuklójába marjak. Nagyot rántok és a vékony, törékeny test tehetetlenül terül el a földön. Kezemet a nyaka köré fonom. A szorításom nem gyengül, de nem is erősödik. Én nem megölni, hanem fenyíteni akarom őt. Egyforma erősségű, biztos satuban tartom, míg másik kezemmel a feje fölött támaszkodok meg és csípőjére ülve a földhöz szegezem testemmel az övét. Valami megmagyarázhatatlan gyermeki érdeklődéssel vegyes kegyetlenséggel figyelem halványpiros szemeit. Tekintetem célkereszt, a bőrére tapad, a mélyen futó erekre és a bennük tomboló életre. Fejemet emelve hajolok közelebb hozzá, figyelem a leszorított vért, s szemeimet lehunyva hallgatom a finom, lágy szisszenést, ahogyan kifelé préselődik belőle a levegő.
- Ne provokálj, ne menekülj, mert megtalállak és elkaplak – ujjaim szorításán lazítok, kezemet elhúzva nyomom arcomat a nyakába. Bőre finom meleg, hallom vérének dübörgését, s szívének pulzálását, mely elemi erővel hat az érzékeimre.
Nem pusztítottam őt el, helyette magamhoz láncoltam, s talán életem legnagyobb hibáját követem most el azzal, hogy ilyen közel engedem magamhoz és hagyom, még ha pillanatokra is, hogy védtelennek lásson.
- Sammael, drágám, még egy ilyen manőver és te halott vagy! Megértetted?
Szemeit hosszú, csontos ujjaival rejti el, nem értem őt, de számára biztosan lényeges jelentősége van minden tettnek. Érzem légvételeiből a változást. Kapkodóból válik nyugodttá, feszülté, majd számomra egészen érthetetlenné. Hisztérikus kacagása elgondolkodtató. Lazítok szorításomon, levegőt adva eresztem el a torkát, hogy elhúzódhassak tőle.
- Megértettem – suttogja egészen csendesen, kezeit elhúzva, rám pillantva.
Kezével a szemeit fogja be, mintha csak valami számára kellemetlent szeretne eltüntetni. De míg nem tudom mi az, én sem segíthetek neki.
Talán nem is akarok. 
Nem érdemli meg, se a segítségemet, se a tiszteletemet.
Ezeket nálam mind-mind ki kell érdemelni, de ő még semmit sem tett.
Nem okozott örömöt, büszkeséget, csak káoszt és bonyodalmat!
Kezeire támaszkodva emeli meg mellkasát. Felállni nem tud, mert nem hagyom neki.
A karomat végigszántó karmolásra terelődik tekintete, ő okozta, ez az ő hagyatéka és én semmit sem kezdtem az apró, jelentéktelen sebbel.
Elkapja a kezemet, magához húzza és kutató szemeivel kezdi el tanulmányozni.
Ez csak egy seb, egy emlék tőle és így mindig eszembe juttatja majd kiben bízzak meg és kiben ne.
Sápadt ujjait puhán futtatja végig karmolása mentén, elmaszatolja a sebből szivárgó vöröslő vért.
Megbízik? Bocsánatot kér?
Mi most az indíték?
- Ezt miért?
Nem értem és ez végtelenül felbosszant!
- Vérzett. 
Azokkal a halovány, piros szemeivel egyenesen engem néz. A fasz se tudja miért, de egészen varázslatosnak gondolom most a tekintetét. Gyönyörű és nem csak a tudat miatt, hogy ő innentől kezdve az enyém. Egyszerűen annak tartom.
Nem a kiszolgáltatottsága miatt, hanem mert ő mindennek ellenére még küzd.
Harcol velem szemben, ellenkezik a vérem ellen és ez egyszerre tiszteletre méltó, és mérhetetlenül idegesítő!
Nem tudom, mit akarok. Azt, hogy küzdjön-e vagy azt, hogy megfutamodva feladja? Testével visszahanyatlik. Ennyi volt az egész? Többet nem bír el?
Szórakozott mosollyal nézek rá le. Gyenge, amit itt nem tehet meg! Itt vagy küzd és életben marad, vagy feladja, elkaszálják és meghal.
Nem színesítek senkinek.
Nincs kedvem kétségbeesett lelkeket nyugtatni.
Itt minden olyan, amilyennek látják. Komor, szürke, véres, kopár.
-  Még csak hasonlóban sem volt részem – fújtat csöndesen. 
Mi rossz van abban, ha valaki ketrecben tölti le életének nagy részét?
Szükségtelen belegondolnom milyen életük lehet a fogságban tartott állatoknak, hiszen az emberek is rabságban élnek.
Függők, szokások rabjai mind, élik mindennapjaikat a négy fal között, de úgy, hogy közben alig látnak a falaktól, amiket maguk köré építettek az idők folyamán.
Nem gondolkodnak, s azt, ami megadatott nekik, inkább dekoratív kiegészítőként tartják számon, mintha az nekik magától értetődőn kijárna.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. De tudod mit? Nem is érdekel egészen addig, míg nem tanulsz meg viselkedni úgy, ahogyan azt elvárom itt nem csak tőled, de mindenki mástól is!
- Azt akarod, hogy olyan legyek, mint a többiek?
- Én azt szeretném – mosolygok elmélázva -, ha önálló akaratod lenne. Ne kövess engem vakon, de cselekedj úgy, ahogy parancsolok neked.
Nem tudja teljesíteni kérésem minden elemét és éppen ez a lényeg.
Amint rájön mi a helyes út, figyelembe veszem a szükségleteit és szabadságot adok neki.
- Azt kéred tőlem, hogy legyek a szolgád, s cselekedjek úgy, ahogy én akarok?
Tétova kérdésén meglepődöm, közel jár, de koránt sem reális, amit mond. Egyetlen szóval sem kértem tőle ilyet, s még ehhez hasonlót sem. Nem akarok tucatgyártmányt magamnak. Nem akarok egy újabb eszetlen bábot, akit zsinórokon rángathatok.
Felállva nyújtom felé kezem, s mikor elfogadja segítségemet, talpra rántom őt is. Ott, ahol megszorítottam a nyakát, kezével megdörzsöli, míg én kilököm a ketrec ajtaját, és rá várakozva visszapillantok.
Végeztem a szóbeli fejmosással.
Mondanom se kell, nem igazán értek a fenyítésekhez, vagy a szentbeszédekhez.
Én inkább vagyok a tettek embere, mint a szavaké.
Azokból legalább tanul is valamit, de az oktató jellegű mondatokat könnyen elfelejti mindenki.
- Hová akartál vinni, még mielőtt...
Leintem. Ha türelmes és követ, akkor megtudja.
- Úgy tűnik borús időnk lesz ma, hiszen jókora szürke esőfelhők függnek az égen. Sammael, mondd, jól összebarátkoztál a cellaszomszédoddal?
Túl hirtelen kapja felém a fejét. Mozdulatában van valami fenyegető és nyers. Homloka redőkbe fut, míg szemöldökeit kérdőn megemeli, s ennek ő talán tudatában sincs.
- Miért kérded ezt?
Falfehér, az előbbi heves felindulása lecsendesedett és helyét valami sokkal elemibb érzés váltotta fel
Félelem.
Ősöreg, s vegytiszta érzelem.
- Most újra láthatod őt teljes pompájában. Remélem várod már a találkozást, s bízom benne, hogy elégedett leszel a kis oktató jellegű műsorommal.
Mosolyom kiszélesedik, mikor apró izzadtságcseppek jelennek meg homlokán, s fénylő gyöngyökként peregnek végig bőrén.
- Mit akarsz tenni?
Megtorpan lépteiben és már nem követ olyan bölcsen, mint ahogyan eddig tette. Sőt mi több! Megtorpanva figyel.
Mulattató a kérdése, ugyanis én akármit megtehetek itt bárkivel. Méghozzá büntetlenül. Hiszen ugyan, ki róná fel nekem, ha szórakozásaimban ne adj isten belehalna egy szörnyeteg?
Sajnálatos módon a halál ebben az épületben elkerülhetetlen.
- Nemrég rákérdeztél mi vagyok én. Hát most megkapod a válaszodat!
Nem várok rá tovább, elindulok és bízom benne, hogy ő is követ engem. 
Gyűlölöm, hogy mindig minden rám vár itt. Ezt éppenséggel anyám, vagy apám is el tudná intézni. Szükségtelen bábokat használnom ahhoz, hogy fel tudjuk mérni az új jövevények tudását és erejét!
Ez csak felesleges időpocsékolás.
Az elmulasztott perceket pedig senki sem tudja visszaadni nekem.
Eltéveszthetetlen utak és szűkebb mellékfolyosók vezetnek a csarnokig, ahol évek óta mérem fel a különböző lények tudását, és élni akarását.
Nem kérhetnek tőlem semmit és nincs második esély számukra.
Ha egyszer elbuknak előttem, onnan tovább már nincs lehetőségük a bizonyításra.
Nem fordulok meg és nem nézek hátra rá, hiszen jól tudom, hogy követ engem.
Hallom a lépteiből, szuszogásából, fizikai nyomásként érzem félelmét, ami koponyám hátsó zugában lüktet elevenen és fájón.
A lámpásokat fáklyák füstöt fényei váltják fel, amint a hatalmas terembe érünk.
Szemeimet lehunyom és mélyet szippantok a sötétségből, ami mind untalan terpeszkedik idelent.
- Kurva sötét van itt! Legalább ide bebaszhatnának szüleim egy lámpát – sóhajtom, tenyeremmel tapogatózva a falon, míg rá nem jövök, hogy itt ugyan hiába kereshetem napestig is a kapcsolót.
A földön heverő döghöz lépek, fejemet félrebillentve figyelem mozdulatlan alakját, s hagyom, hogy vérem, mint apró pókfonál, körülszője őt.
- Nos, akkor újra bemutatkozom.
Felém kapja a fejét, de nem ért semmit. Látom rajta, hogy nem tud következtetni a cselekedeteimből, nem tud olvasni az arcomról, és a tekintetemben sem lát semmit. Vérem a lény bőre alá kúszik, s egyre beljebb hatol, míg el nem éri a szívét, és szét nem fut az apró érhálózatokban. Lehunyt szemekkel adom át magam az élvezetnek, mely forró folyamként önt el minden alkalommal, mikor kapcsolatot teremtek valami egészen mással. Mellettem fekszik, nem halott, de az élet mezsgyéjén sem jár.
Ő az, aki örökké bolyong, még akkor is, ha én már lemondok róla és elengedem.
Arcizmaim mosolyt generálnak, mikor mély levegőt vesz, s tüdejének dohos tartalmát maga elé fújja.
Nehéz, kísérteties csönd borul ránk. Nem hallani mást, csak a lény csontjainak csikorgását egymáson, csigolyáinak roppanását és maga a látvány, hogy talpra áll, egyszerűen leírhatatlanul borzalmas és szép.
- Benjamin Harris, bábmester – mosolygok rá udvariasan, kimérten.
Nem erre számított volna? Igazán sajnálom.
Semmit sem utálok annál jobban, mint csalódást okozni másoknak. Az olyan elszomorító.
Némán, fejben utasítom a szörnyeteget. Mozdulatai kiszámíthatóak annak, aki régről ismer már engem. A fiú felé közelít, lassan cserkészi be, ügyelve, hogy a legkisebb zajt se csapja. Kevés megvilágított pontja van ennek a teremnek , és ő pont a lehető legnagyobb hibát követi el azzal, hogy hátrálással hárítja a szörnyemet. Gyenge még mindig, kimerült, és így esélye sincs, így a legtöbb, amit tehet, az a menekülés. 
Mégis mit hisz? Hogy majd meggondolom magam, leintem és hagyom, hogy megfutamodjon?
- És most mit vársz, mit csináljak? - kérdi kétségbeesetten.
Mosollyal fürkészem arcát. Vérbe mártott nyitott könyv előttem, de még jó néhány lapja van, amit nem olvastam, s még csak nem is láttam.
- Játssz – felelem intve kezemmel, mire a dög teketóriázás nélkül veti magát rá a kölyökre.
Lebukik, fürgén kerüli a halálos kimenetellel kecsegtető csapást, de ennyivel még nem fog megmenekülni.
Próbálja elkerülni a pengeéles fogakat, minden erejével azon van, hogy túlélje ezt az egészet.
- Nagyon fogok csalódni, ha csak szaladgálni tudsz – mondom őket figyelve.
Az igazán elszomorító lenne.
Szavaimmal sikerül elterelnem a figyelmét és rám pillant. Elégedetten nézem a szemeiben szétfolyó riadalmat, de még mielőtt véglegesíthetném győzelmemet felette, meglepő módon újra kikerüli és valami megváltozik körülötte.
Döbbenetemnek különösebb jelét nem adom, mindössze néhány érthetetlen pislogás és túllépek rajta.
Lassú léptekkel közeledek feléjük, míg lényem felém fordulva ellenségesen rám vicsorog. Fogai közül sűrű vérrel átszőtt nyál ömlik a padlóra.
Ahelyett, hogy a fiúra vetné magát, rám támad. Elmosolyodom.
Senki és semmi nem lehet tökéletes. Ezt az egyet jól megtanultam még egészen kicsiként.
- Ellenem fordítottad? Nem túl elragadó...
Én mondtam azt neki, hogy játszunk, de ne ilyen gyermeteg játékokat.
Tud ő ennél sokkal jobbat is.
- Csillapodj – morranok az állatra és eltépem tőle fonalaimat, mire az szűkölve megtántorodik és összeesik.
- Sammael – szólítom meg a fiút komoran.
Mosolyomra egészen a falig hátrál, de onnan tovább nincs hova mennie. Felsóhajtok, halkan, unottan. Kezemet fejére simítom, ujjaimat a tincsek közé fúrom és erősen belemarkolok a hajába, majd felrántom a fejét és lehajolva megcsókolom. Fogaink összekoccannak, körmeinek karistolása a vállamon fáj ugyan, de nem foglalkozok vele. Ujjaim az arc húsába vájnak és ennyi elégnek bizonyul ahhoz, hogy elszakítsam őt a valóságától és újabb fonalakat indítsak útnak bőre alatt.
Felszisszen, de jól tűri.
A csókból kiszakadva figyelem felperzselt fonalaimat, amik a szemeim láttára foszlanak semmivé.
Körkörös fények izzanak a retináimon túl. A fejemet oldalra hajtom, lenézek. Kézfejtől ujjbegyekig vércseppek pöttyözik a bőrömet.
- Hmmm – nyögöm megtántorodva, ujjaimat rászorítom a szemeimre.
Elmerengve tartom meg testem súlyát. Olyan ez, mint a betegség, lüktet, hasogat, mint a migrén.
Érzem a szemhéjaim alatt és a halántékom mögött, de tenni ellene nem tudok semmit!
- Hogy a pokolba csináltad ezt?
Túl halk a hangom, de a fájdalom hullámai még mindig elemi erővel tőrnek rám.
- Én nem csináltam semmit – mondja valamivel bátrabb hangsúlyt megütve velem szemben annál, mint ahogyan eddig szólt hozzám.
Fejemet felemelve fúrom tekintetemet a szemeibe.
Nem tudok olvasni a halványpiros szempárban.
Nem tudom mit is látom bennük.
Rémület? Kétségbeesés? Nem, ez valami egészen más, ez vegytiszta rajongás. A tekintete csillog, fénylik, azok talán könnyek, ajkai bájosan elnyílva, bőre sápadtan ragyog a fáklyák fényében.
Egész lényéből lüktet valami megmagyarázhatatlan energia, amit nem tudok hová tenni.
Egy kétségbeesett és közben valahol mélyen mégis meglepett tekintet.
Vajon számított erre? Megtervezte előre, s várta már a pillanatot?
Fejem hasogat, szemeim megfájdulnak, míg koponyám mögött valami megállíthatatlanul zsong, s lüktet. Kezem homlokomra csúsztatom, pár másodpercnyi enyhítést nyújt csupán, de nekem már ez is felér egy röpke mennyországgal!
A fiú felém hajol, majd tenyerét arcomhoz, aztán a homlokomhoz érinti.
Érzem, ahogyan izzadtságomtól nyirkos bőrömhöz tapad a bőre. Pillanatokig tart csupán, aztán mint akibe villám sújtott, elhúzódik.
- A fejed fáj?
Bár elmondhatnám, azt szeretném, ha válaszolni tudnék neki, de jelen pillanatban halvány fogalmam sincs arról, mim fáj egészen pontosan.
- Segítsek?
- Miért akarsz te segíteni?
Hiszen én semmit sem tettem annak érdekében, hogy ezt kiérdemeljem tőle.
- Ha már bántok valakit, akkor annak legyen szándéka. Valamint, csak te nem kívánod itt a halálom. Ne taszítsuk el a segítséget, pusztán dacból, igaz?
Mosolyom számomra is felfoghatatlan. Játszi könnyedséggel éri el nálam ez a kis ficsúr, hogy valamivel jobb kedvem legyen az átlagnál. Mellém lépve támaszt meg oldalról. Meglepő ezen tette, elvégre nemrég még az életéért küzdött, mert én egy valóságos szörnyet uszítottam rá. Abban nincs tévedés, hogy szörnyek élnek az otthonomban, de csak most jövök rá arra, hogy én vagyok az egyik és mind közül talán a legborzalmasabb.
Csendesen navigálom őt a lépcsőkön, míg egy tömör tölgyfaajtóhoz nem érünk. Szólnom kellene neki, figyelmeztetni őt, hogy a fény, amit eddig tapasztalt sehol sincs ahhoz az áradathoz, amivel most fog szembesülni.
Elbűvölten néz körbe, látom az arcán, a szemeiben, érzem a zsigereimben, hogy tetszik neki az, amit lát.
Ő különleges és nem csak azért, mert egyedüli, aki velem egy szinten van. Ártatlan tudatlansága igazán elbűvölő tud lenni, de ennyivel még nem marad életben az én világomban.
- Hűha – tátja el száját, mire én jókedvűen felnevetek.
Igen, valahogy úgy, ahogy mondja. Hűha bizony. Nem tudom hogy történhetett ez az egész. Felhoztam magammal engedély nélkül. Túl sokat mutattam neki meg az életemből. Segítségét hárítva állok meg saját lábaimon végre, és a lépcsősor felé indulok, aminek tetején az én szobám foglal helyet.
Bűvölten bámulja az órát, ami közel kétszáz éves, és évek óta a családom tulajdonában áll.
- Elhiszem, hogy érdekes, de indulj meg – szólok neki figyelmeztetően.
Nézelődni ráér később is. Most mindenképp a szobámban akarom őt tudni. Ott legalább nem láthatják meg a szüleim. Nem tudhatják meg, hogy kihoztam magammal.
Nem tudhatják meg, hogy hibáztam!
- Ez a hely annyira....
- Más mi? - nézek hátra rá mosolyogva.
Nem válaszol szavakkal, aprót biccent és tovább nézelődik.
Mosolyogva nézem őt, valamiért egészen más csoportba sorolom őt. Nem kategorizálom szörnynek, de hozzám hasonlónak sem tartom.
Furcsa, szokatlan ez a viselkedési formula tőlem. Mintha nem is én lennék, de közben mégis.
Mély levegőt véve lököm be szobám ajtaját, félre állok és utat adok a fiúnak, aki bizonytalan szemekkel pislog, de még nem merészkedett be teljesen az ajtón. Macskám nyújtózó alakját észrevéve azonban pillanatok alatt törik darabokra a tartózkodása. Én mozdulatlanná merevedve figyelem kettejüket.
Elég egyetlen meggondolatlan lépés Sammael részéről ahhoz, hogy véget vessek ennek a kellemes kiruccanásnak a személyre szabott poklából.
- Sammael – szólítom meg óvatosan.
Éppen hogy megrándul nevének hallatára, de ennyi úgy tűnik nem elég neki ahhoz, hogy felém forduljon.
- Sammael! - szólítom meg ezúttal erélyesebb hangon.
A macska mellett térdel, ujjait a selymes bundájába fúrja és alaposan megdögönyözi a jószágot, aki mindezt készséges dorombolással viseli.
Mindkettőnek adok egy kis időt azzal, hogy én az asztalomon és az ágyamon szétszórt holmikat összepakolom.
Fogalmam sincs látott-e már macskát eddigi élete során, vagy hogyha látott is, akkor az élőlény meddig maradt meg a közelében, de most egészen jól tűrik egymás közelségét.
- Most már gyere szépen velem – megpróbálok valamivel kedvesebb hangnemet megütni vele szemben.
Eddig még semmi rosszat nem tett, amivel kiérdemelhette volna tőlem a kegyetlenséget. Azt nem ígérem, hogy a modorom mindig ilyen lesz, vagy, hogy mindig odafigyelek majd a vele szemben megütött hangnemhez, de igyekszem.
- Hová? Minek?
- Koszos vagy, a bőrödre ragadt a vér és a por. Nem árt egy meleg fürdő – vonok vállat benyitva a fürdőbe, ami a szobámból nyílik.
Legalább ennyi előnye van ennek a háznak. Mindenkinek saját fürdőszoba dukál.
Megvárom, míg bejön utánam a fürdőbe, majd pár pillanatra magára hagyom odabent, hogy a szobám ajtaját kulcsra zárhassam és zenét kapcsoljak. Célszerű, ha valakit rejtegetek a szobámban és nem akarom, hogy a szüleim meghallják a hangját, vagy a beszélgetéseink tartalmát. Visszatérve a fürdő ajtaját is behajtom, de csak annyira, hogy a macskám még szabadon közlekedni tudjon.
- Miért vagy még mindig itt? Talán te is fürdeni akarsz?
Kipattintom az egyik tusfürdő tetejét és kicsit megnyomva a dobozát beleszimatolok. Kellemes illata van, de nem annyira erős, hogy bármilyen módon zavarni tudja majd a fiút.
- Szeretnéd mi? - fordulok felé elvigyorodva. - Vedd le a ruháidat – utasítom a tusfürdőt a kád szélére rakva.
Akár zuhanyozhatna is, de az túl sokáig tartana, főleg úgy, hogy az összes koszt le szeretném róla szedni. 
Beállítom a megfelelő hőfokot és megengedem neki a vizet. Pillanatok alatt töltődik fel a kád. Kellemesen álmosító gőz száll fel, míg a szoba forró gőzzel telítődik meg.
Megsürgetem az öltözködésben és besegítek az ing levételében, mert így, ezzel a tempóval amit ő produkál, az életben nem végeznénk. Intésemre engedelmesen mászik bele a kádba és élvezettel merül el a kellemesen forró vízben.
Kezeit kihalászom a vízből és tusfürdőt nyomok tenyereibe, majd amint eleresztem a csuklóit ő már dörgöli is bele a bőrébe.
Kezeimet összedörzsölve nyomok jó adagnyi sampont a saját tenyerembe, és a hajába viszem, majd gyors, rutinos mozdulatokkal kimosom neki azt a regiment sarat és port, ami még ki tudja hol ment bele neki.
- Tudod – már nem magát mossa, hanem a habbal szórakozik, mint egy óvodás – nem is vagy te olyan rémes ember, mint amilyennek mutatod magad. 
Mosolyogva pöckölöm orrba. Ezt most igazán nem kellett volna!
- Már megtanulhattad volna – felelem vontatottan -, hogy ne provokálj.


Kita2014. 07. 17. 19:39:44#30671
Karakter: Netral van Dort



Felvonom a szemöldököm, miközben a lift tükrös oldalában figyelem magam. Feljebb emelve az állam igazítom meg a brokátmintás nyakkendőm, majd a halk csengetésre kilépek. Nem törődöm az emberekkel, egyszerűen biccente a portásnak – nem árt jóban lenni velük – majd intek a boynak, hogy hozza elő az autómat.

Utálok esténként otthon ülni. Napközben amúgy se nagyon tudok kijárkálni… Elegáns, zárt fekete, klasszikus jaguár. Bár nem lenne rá szükségem, nem akarok érintkezni az emberekkel.

Egy galéria esti megnyitójára igyekezek, de… jobbra számítottam. Unom. Sokadszorra utasítom vissza a pezsgőt, futtomban végignézem a képeket, de inkább távozok. Lehet, hogy idő tekintetében mocskosul ráérek, de nem erre akarom pazarolni az időm. Az autót hagyom a parkolóban, az embertömeg ellenére is inkább gyalogolok. Néha megállok, figyelem őket: senki se tudja átérezni, hogy mi az, amit én látok, amit én érzem, ahogy érzem a világot. Hogy tudnám elmondani bárkinek is, hogy néz ki a házak, a falak lélegzése, hogy suhan a biciklis után a testhőjének vörös foltja… hogy szivárog a betonjárdából a forróság, hogy látom előre, hogy ki fog meghalni. A betegséget, a halált rájuk akaszkodva. Lassan sétálok, figyelem ezt az örökös vidámparkot. Ebbe a társadalmi formába lassan megint kezdek beleunni, undorító a stílus… az emberek, semmi kifinomultság, művészet!

És ez a bűz… lassan, zsebredugott kézzel sétálok az emberek között, nem kerülgetve őket: kikerülnek ők engem. Ismét ugyanazt kellene csinálnom, mint sacc ötven éve. Kivenni egy házat valami régenvolt nagyváros szélén, egy beszállító és csókolom. Elvonulni ettől a fertőtől, amíg nem alakul valami jobbá.

Talán megpróbálhatnék megint alkotni valami maradandót. Ahh, nem. Mostanában komolyan elkap a kísértés néha, hogy kifeküdjek a napra. Napozni. Véget vetni ennek az egész punnyadt, felesleges időtöltésnek. 

Ugyan, úgyse teszem meg. Félmosolyra húzódnak az ajkaim és felnézek a város legmagasabb épületére. Ez a rengeteg reflektor, komolyan… a kezemre nézek, amelyet puha, tökéletesen simuló bőrkesztyű fed. Nem venné magát jó néven, ha meglátnák a bőröm, vagy hogy a körmeim az idő alatt szinte aranyfényt kaptak. Megigazítom a napszemüveget az orromon, mert bánt ez a sok mesterséges, forró fény, és lassan sétálok.

Beteg… beteg. Meg fog halni. Él… csak hülye, veszem számon az embereket. Megigazítom a kabátom felöltőjét, és elmerengve nézek be egy kivilágított élelmiszerboltba, amelyet már felfalt a bevásárlólánc szörnyetege. Nem is látok semmit, csak meredek előre, megállva a pillanatban.

Valamiért mégis felrezzenek, lejjebb engedem a pillantásom, és farkasszemet nézek egy alacsony, szép arcú alakkal. A szemeink között ott a plexi és az én napszemüvegem, de rajta semmi.

Csak az a hatalmas, barna szempár. Milyen szomorú az arca. Picit oldalra biccentem a fejem, alaposabban szemügyre véve. Valahogy ebben az önmagamban meghasonlott hatalmas, emésztő unalomban őt érdekesnek találom. Van benne valami a régi időkből… byroni melankólia. Tetszik.
Szemügyre veszem a teste körüli hő vibrálását, de erőteljes, forró… mégis arcon csap a belőle áradó halál. Depressziós a kicsike?

Minek? Hiszen szép és fiatal, semmi oka nem lenne rá. Célt kéne találnia, valami újat. Az ő életük olyan rövid, igazán kihasználhatnák.

Látom, ahogy felnézve rám meg sem moccan, a kezében még mindig fogja a konzervet. Kötény van rajta, az itt dolgozók pólója… elkapom róla a szemem és szőke tincseimbe túrok, elfordulok, a hosszú kabátom suhanásával sarkon fordulok és elsétálok. Meguntam a mai estét, Haza akarok menni.

xXx

A vörös brokátborítású kanapén fekszek, ujjbegyeimmel és a karmaim végével finoman simítom végig a szövet bonyolult összetételét. Ez az alkalmatosság a 16. század végéről való, Versailles. Nem a másik, modern lakásba mentem vissza, ami kell, hogy a modern korban már túlbonyolított pénzügyi helyzetem kezeljem. Van egy könyvelőm, persze, ő írja az adót, már amit bevallok. Egy magamfajtának nem egy személyazonossága van.

Néha szükségem van a régi idők illatára. Néha kínzóan vágyom az emberek közelségére. Öregkoromra szenilis leszek, haha!

Minek mentem ki ma is? Figyelni a csőcseléket. Ha elkap ez a vágy, és figyelem őket, megundorodom és még rosszabb, még inkább magányosnak érzem magam. Ez kiábrándító. Igazán elkeserítő. Sóhajtva túrok a hajamba, az ujjamon levő gyűrű megfordul a karmom alatti ujjpercen.

Megint eszembe jut az a barna szemű fiú. Az emberbűz, a szemét és egyéb szagok miatt nehéz volt kivenni, de igazán megszemlélném közelebbről is. Ő egy vékony lánc ahhoz, amire igazán vágyom.
Hirtelen, megfontolás nélkül ülök fel és ledobom magamról a hermelinszegélyes köntöst és elvonulok átöltözni.

Csak egy szót akarok hallani a szájából, hogy őt is leírhassam az ember folyamat végtermékeként, meg kell bizonyosodnom, hogy már tényleg szenilis kezdek lenni. Hogy csak képzelődök azzal a fiúval kapcsolatban.

Könnyű bőrhatású nadrágot veszek fel, sötét inggel, magamra kapom a hosszított bőrkabátot és egy lilás üvegű napszemüveget biggyesztek az orromra. A szemüveg sajnálatosan kell.

Autóba ülve indulok a városba. Az autó, mintegy buborék zár el a kinti szeméttől, visszamegyek ahhoz az üzlethez, amelynek az ablakában láttam. Kiszállva az autóból nézek fel a nagy ablakra; persze, nincs itt. Nem is vártam, hogy egy napig ott álljon, azzal a dobozzal a kezében… felvonom a szemöldököm és belépek, előttem kinyílik az ajtó. Összehúzom a szemem; a napszemüveg és a késői időpont ellenére is rettentően égeti a szemem ez a borzalmas neonfény. A csizmám sarka lassan kopog a linóleumon és a csempén, de nem a polcokat nézem, hanem a sorok között fut végig a szemem, keresve a barna bozontot. Emberzaj, zörgés, összehúzom a szemem; kiégeti ez a szar lámpa.

- Elnézést – lépek az információhoz, vértelen ajkaim halvány mosolyra húzom, diszkréten. – Egy alkalmazottukat keresem.

- Természetesen – olvadozik a kishölgy. – Mi a neve….?

- Azt sajnálatos módon nem tudom, de hálás lennék, ha elő tudná keríteni… viszonylag alacsony, barna haj, barna szemek. Talán árufeltöltőként dolgozik.

- Sajnálom, de így nem tudom… és nem adhatok ki információkat a dolgo…zók…ról… - kábul el lassan, megüvegesedő tekintettel, ahogy leveszem a napszemüveget és savókék, már-már fehérré fakult szemembe néz. Elmosolyodok, az ujjaimmal intve az arca előtt, bár a kezem ismét kesztyű takarja.

- Legyen oly kedves, nézze meg nekem az adattárban. Hiszen tudja, miről beszélek, nem igaz?

- Ahogy óhajtja – járnak az ujjai a billentyűzeten, de a tekintetem nem engedi el, mosolyogva kordában tartom az agyát. – Damien Quinn, most lett vége a műszakjának, nappalos volt…

- Mikor ment el?

- Talán tíz perce.

- És hol lakik ez a kedves Damien Quinn?

Megkapom a címet és elgondolkodva lépek ki a műanyagtól bűzlő épületből. Nos, arra vajon melyik a legrövidebb út?

A parkon át. A személyiségéhez el is tudom képzelni, hogy a sötétben sétál, várva, hogy valaki megkéselje.

Nekem aztán édesmindegy, csak egy szavát akarom hallani a saját megerősítésemre.

Könnyed lépésekkel még így is gyorsabban megyek mint egy átlag ember, föléjük magasodva; ironikusan gondolok vissza a régi időkre, amikor szó szerint monstrumnak számított a termetem.

Igen, erre van. A belső megérzést és a szívdobbanások hangját szanálva térek egy oldalsó ösvényre, ahonnan egy nyugodt, szinte fáradt szív kergeti az erekbe a vért. Ez lesz Damien.

Gyorsul a szívverés, hevül a bőr, szinte vörös foltként ég a bokrok között; előtte egy másik, amelyről fekete hullámokban ömlik a betegség. Elfintorodok, ez undorító.

Nem érdekel mit kiabál, ki mit mond, könnyedén lépek elő a bokrok közül, figyelve a harcot. Mégsem akarsz te annyira meghalni, ha nem hagyod magad békésen… adok neked egy esélyt, Damien. Lusta eleganciával kapom az egyik kesztyűm ujját a fogaim közé, lassan lehúzva a kezemről, majd könnyedén kapom el a támadó nyakán a bőrt, megcsavarva, mint egy rossz kutyánál és leemelem a sikoltozó férfit a döbbent fiúról. Sötét van, csak pár tompa lámpa fénye és a hold süt át a leveleken, elég horrorisztikus lehet, de engem felettébb mulattat. Megemelem a férfit és – szerencsére, mivel rettentően sikoltozik – úgy teszek, mintha gyomron vágnám, de közben a csupasz kezem karmaival mélyen a gyomrába vájok, megcsavarva a beleit, aztán egy másik láthatatlanul gyors mozdulattal elmetszem a combjában levő ütőeret. Fél percet adok neki, mielőtt elvérzik. A póló kritikusan tiszta részébe törlöm a kezem, felhúzva az orrom, miközben oldalra dobom a más most eszméletlen testet. Facsarja az orrom a vérszag, a gyomrom erőteljesen összerándul… istenem, ennem kéne, de ez olyan… büdös. Már felemésztette a betegség.

- Jól vagy? – nézek a döbbenten heverő fiúra, aki zihálva mered fel rám. Foltokat rajzol az arcára a holdfény, igazán igéző. Annak idején öltek volna egy mosolyáért.

- I-igen… köszönöm…

- Megsérültél? – nyújtom felé a másik, a kesztyűs kezem és finoman talpra állítom. Elrepedt a pólója dulakodás közben és lehorzsolta a térdeit. Futhatott.

- Én… nem, azt hiszem nem.

- Helyes – nézek rá halványan megránduló ajkakkal, és látom, hogy furcsán méreget. Persze. A legnagyobb sötétségben még mindig rajtam a napszemüveg.

- A… azzal a férfivel…

- Csak elájult, ne aggódj – mérem végig és hazudok szemrebbenés nélkül. Ugyan, idáig bűzlik az alvadt vére. – Kapott egy nagy pofont.

- Köszönöm… - kezd el remegni. Késleltetett pánik? Milyen kis édes.

- Gyere, szükséged van egy italra – teszem a kezem a hátára és kitolom a bokrok közül, közben egy ivókútnál lopva lemosom a vért a kezemről és visszahúzom a kesztyűm, mindezt a tudta nélkül.

- Én nem szoktam inni…

- Pedig most fogsz. Tartozol ennyivel, nem? – mosolygok rá, zsebre dugva a kezeim. Sápadtan és tanácstalanul néz rám, összébb húzva szakadt pólója fölött a kabátját és más választás híján jön mellettem, ki a sötét parkból.

- És… mit…?

- Tudsz egy jó helyet? – kérdezem nyugodtan – Valami… csendesebbet, ha lehet.

- Persze – biccent. Elégedetten biccentek, hátratúrva a tincseim. Hagyom, hogy méregessen, hallom, ahogy zakatol a szíve és kapkodja a levegőt, de magamat szidom és mégis örülök: a fiú meghazudtolta a fennhéjázó elvárásom: tetszik nekem. Talán hoz némi színt pár évembe.


Barack2013. 07. 29. 17:14:25#26603
Karakter: Emily Boleny
Megjegyzés: ~Macimnak~


A III. világháború után gyökeresen megváltozott mindenki, még az állatok is, gyönyörű Föld szépsége a múlté. „A jégsapkák megolvadtak, a víz elárasztotta a partvidékeket. Több város került víz alá, emberek lettek földönfutók. Az ózon pajzs elvékonyodott, több kontinensen átívelő sivatagok jelentek meg. Vannak olyan területek, melyek az atomháborúnak köszönhetően elviselhetetlen mértékben lettek sugárfertőzöttek. Gyakorlatilag öngyilkosság akárcsak a közelükbe is menni. A régi város elnevezések megszűntek létezni, már csak az idősek emlékeznek rájuk. A háborúnak meg volt a maga előnye, ami a technológia robbanásszerű fejlődésében nyilvánult meg. A mobiltelefonok ma már gond nélkül képesek adótorony nélkül is hívást fogadni, mindezt az űrbe fellőtt műholdaknak köszönhetjük. A járművek is gyorsabbak és lényegesen drágábbak lettek a kőolaj hiány miatt. Mostanra csak néhány nagyobb város és sok kisebb település volt képes fennmaradni. Veira a főváros olyan szintű adót vetett ki ezekre a településekre, hogy örülhetnek, ha marad nekik valami. Ma már nem a pénz az úr, igaz akadnak olyan emberek, akiknek van elég. Az élelmiszernek, a víznek nagyobb az értéke, és ezek a települések azok, melyek kis üvegházakban termesztik növényeiket. Ivóvizet már nehezebb találni, sokkal nehezebb. Nekik nem kell kőolaj, ők megoldották szél és nap erőművekkel az energiahiányt.” Ilyen autókat használunk, melyeknek maximum hetvenkét órát bírnak ki egyhuzamban, kőolajat mi sem használunk, mert alig van. Minden új technológiánál már napkollektorokra van szükség, ami engem eléggé hidegen hagy. Most jelen pillanatban az foglalkoztat, hogy megszökjek otthonról, mert nem szeretnék férjhez menni, apám talált nekem valami ficsúrt, akinek a bőre alatt is pénz van, ám engem az nem érdekel. A szabadságom és a függetlenségemről van szó, így nem adom oda csak úgy egy jött ment alaknak. Úgy szeretnék egyszer férjhez menni, hogy szerelmes vagyok, nem pedig kényszerrel. Egyik este sikerül kiosonnom a házunkból, még az őröket is könnyű volt átvernem, mindegyik lesi a kívánságomat, persze, hogy magamra hagynak. Amilyen gyorsan csak lehet, messzebbre szeretnék kerülni az otthonomtól, mindenki hagyjon békén, ahogyan apámat ismerem, azonnal rám fog állítani valami palit, hogy keressen meg. Nem érdekel, dolgozzon kicsit, úgysincs semmi dolga. Különben is. Nem egy zsák krumpli vagyok, amit kénye kedvére eladhat valakinek, igenis érző lélek vagyok. Ha kell kiverem a hisztit, legyen jelen akárki. Hosszú ujjú és kapucnis pulóvert hordok, hogy véletlenül se vegyenek észre, felszállok az egyik buszra, mely kivisz egészen a város határáig. Ott stoppolok egyet, elvitetem magam pénz fejében Fort Pintáig, onnan meg valahogy messzebbre fogok jutni. A sofőr kitesz a főtéren, ami nekem tökéletes, mert kezdek éhes lenni, így beülök egy gyorsétterembe, ahol finom husit rendelek magamnak, szépen lassan elfogyasztom, az arcomba húzom a kapucnit, mert az üvegen át egy pasit pillantok meg, aki nagyon kérdezősködik és a telefonján mutat valamit. Nagyon nem tetszik a helyzet, nem gyorsan, mégis szép komótosan megeszem az ebédemet, majd kilépve többen nekem jönnek, természetesen hangot is adok ennek, amit nem szabadna. Ha mindenki tudná, hogy gazdag vagyok, az lenne az első, hogy meglincselnek, hiszen nem egy átlagos lány vagyok. A városban azért szemügyre veszem, hiszen nem minden nap járok erre, ahogy sétálok a téren egyszer csak a pályaudvart pillantom meg. Érdeklődve figyelem a kijelzőt, hogy mi merre megy, egy fél óra induló járat nagyon megtetszik, ami a Vízfoki szigetekre megy. Az a hely nekem tökéletes lesz, mert imádom a vizet. Megveszem a jegyet, sajnos a karomat ugyanúgy fel kell mutatnom, mert azzal regisztrálom, hogy én veszem a jegyet. Egy baj van ezzel, hogy könnyen rám fognak találni, azért egy mosolyt megejtek, hiszen, mire idejönnek értem, addigra száz kilométerre leszek ettől a helytől. A jegy nem kerül sokba, inkább hanyagolom az első osztályt, a másod is megfelel, legalább békén hagynak. A vonat perceken belül megérkezik a peronra, olyan gyönyörű, ezüst és arany színben pompázik, amikor felszállok, elfoglalom a helyemet az ablak mellett. Fülhallgatót bedugom a fülembe és zenét is elindítom, közben a tömeget figyelem az ablakon keresztül, ahogy jönnek a vonathoz. Egy negyed órával később, már száguldunk is. A vonat több mint 250km/h –val halad a sínek fölött, meg se érezni, hogy kanyarodunk. Szemeimet lehunyom, és pihenek egy keveset, mert nem aludtam nagyon rég óta, pár óra alvást követően, valaki leül mellém, erre kinyitom a szememet, és unottan bambulok kifele. Felállok a helyemről, és elmegyek a mosdóba ahol rendbe szedem magam. A mosdó is olyan tiszta, hogy enni lehetne a padlójáról, tisztaság van, csillog villog minden. Kicsi vizet engedek a tenyerembe mely kristályszínű, az arcomhoz érintem, érzem, hogy a pórusaimban szétárad. Fáradt arcomba és szemeimbe egyből visszatér az élet és a fáradtságnak nyoma sincsen. A fülkéből kilépve nekiütközöm valakinek, természetesen bocsánatot kérek.
Az út körülbelül négy óra hossza, ebből három órát végigalszom, mert a szemeim nagyon fájnak. A hangosbemondóra kelek fel, amikor közli, egy perc múlva megérkezünk. Nagyot nyújtózom, a kapucni le is esik a fejemről, és láthatóvá válik holló fekete hajam, mely fényesen csillog. Felállok és az ajtóhoz sietek, hogy első lehessek, ám amikor odaérek, valaki megragadja a karomat.
- Ne tanúsítson ellen állást, mert felesleges. – A fenébe megtaláltak.
- Ki maga? – kérdezem mérgesen.
- Az most lényegtelen. Utasítást kaptam, hogy vigyem haza. – Elfintorodom.
- Úgyis megszököm. – Abban a pillanatban kikapom a karomat a kezéből és futásnak eredek.
Lefutok az aluljáróba, és onnan a kijáratig, igyekszem a leggyorsabb lenni, többször hátrafordulva azt veszem észre, hogy nem követ senki. Van egy olyan érzésem, hogy lesből fognak meglepni, beugrok egy taxiba és mondok város nevet, ahova el kellene vinnie a pasinak. Belesüppedek az ülésbe, nehogy meglásson valaki, még a rendőr szirénája sem állít meg minket, mert nem látszódom. Az egyik piros lámpánál valaki beszáll mellém, és megfogja a kezemet, erre én beleharapok.
- Hagyjon engem békén. – mondom hangosan és ismét megharapom az illető kezét, aki feljajdul.
- Ha még egyszer megharapsz, visszaharapok! – mondja indulatosan.
- Akkor feljelentelek zaklatásért, perverz. – Szemen is köpöm.
- Állj. – kiáltom el magam, amikor a taxis megáll, kiszállok és megint szaladni kezdek.
A lábaim nem bírják az örökös rohanást, mert nem vagyok hozzászokva a meneküléshez.
Az egy parkban állok meg lerogyva az egyik padra, mély levegőket veszek, hogy legyen erőm tovább menni. Egy negyed óra ülés csodákra képes, amikor megáll előttem ismét az az alak, mérgesen nézek fel.
- Leszállhatna rólam. – mondom gúnyosan.
- Addig nem, míg a szép hátsódat vissza nem szolgáltatom apádnak. – Felállok, amit nem kellett volna, ugyanis feldob a vállára.
- Tegyél le, te vadbarom. – Kapálózni kezdek.
- Figyelj, attól, hogy kapálódzol, még simán megkötözlek. – Na azt megnézem.
- Segítség. – Ordítani kezdek.
- Örülnék ha nem a fülembe kiabálnál. – Feljebb tol a vállán.
- Rohadtul nem érdekel a füled, azonnal engedj el. – Ordítok tovább, sőt lassan ez már hiszti nálam.
- Jól van, kiabálj nyugodtan, majd elmegy a hangod, akkor végre csönd lesz. – A hátát kezdem el ütni mérgemben.
- Szemét vagy, apám mennyit ajánlott neked, hogy hazavigyél? – kérdezem taktikusan.
- Honnan tudjam. – Vállat rándít.
~*~
Amikor sikítani próbáltam és hangoskodni egy kést nyomott a torkomnak, a legvégén egy rongydarabbal tömte be a számat, hogy kussoljak. A kezeimet is összekötözte, sőt a lábaimat, többször megpróbáltam elszökni, legnagyobb sajnálatomra megtalált. Amikor a saját városunkban vagyunk, elfintorodom és a kezemet mellkasom előtt összeteszem, mert nem akarok hazamenni.


narcisz2012. 08. 27. 10:09:33#23146
Karakter: Wizörd
Megjegyzés: Raukonak


Tündéri kis pofiján még mindig félelmet látok, de ugyanakkor kíváncsiságot is. Elmélázva szemlél és én igyekszem, nem hirtelen mozdulni, amivel talán teljesen elriaszthatnám magam mellől. Rengeteg kérdés kavarog fejemben, amik összeillesztése is gondot okoz, legalábbis a jelen pillanatban. Törékeny kis testét elnézve, azon mélázom, vajon mennyire állhat közel a természethez. A szememben, most ő maga a természet és nem csak zöldes bőre miatt. A tisztaság, törékenység és rejtett erő ami felém árad, teszi őt igazán különlegessé a szememben.
- Én… nanabu vagyok – édes hangjától, borzongás fut végig gerincemen. Ujjaim és tenyerem bizseregni kezd, a vágytól, hogy megérinthessem. Nanabu? Még sosem hallottam a szót, de nagyon illik rá és, ha fajának többi tagja is ilyen édes törékeny teremtés, akkor bizony találó a név.
- Nanabu? – ülök vissza elé a földre és nézem, ahogy a rossz ízű bogyókat némi fintorral arcocskáján rágcsálja össze .
- Nem hallottam még rólatok.  – vallom be őszintén.
- Nem sokan ismernek minket. Csak a vadászok, meg azok a fajok, akiknek engedjük magunkat. Bár ha visszatérek a faluba biztosan idegesek lesznek – így már érthető miért rémült meg tőlem, mikor a zsákmányt említettem. Mégis furcsa, a falubeliek sosem említették, hogy ilyen csodás lényekre vadásznának. Viszont, ha ez igaz, akkor lesz néhány szavam hozzájuk. A természet rengeteg élelemmel ajándékoz meg minket és nem hiszem, hogy a nanabukat a táplálékunknak szánnák. Ahogy a faluját említi, felkapom mélázó tekintetem.
- A szüleid? – kérdezem, kedvesen.
- A nevelőm. Az apukámat a te fajtád ölte meg, az anyukám pedig a te fajtádnál halt meg – elkeserít és elborzaszt, amiket mond. Még sosem gondoltam bele, hogy a levadászott zsákmány, valaki apja, vagy anyja, esetleg gyermeke, testvére. Így szemlélve bármelyik vad levadászása, bűn.
- Nem értelek. – felelem, mert bár hiszek neki, mégis annyira összekavar, ezzel a pár szóval, hogy muszáj tőle, rendes magyarázatot kapnom. Érdeklődve figyelem és várom válaszát, miközben mozdulatlan maradok.
- Halandók. Vadászok. Olyan csupasz lények, mint te. Olyanok vitték el anyukámat, apukám őt akarta védeni. Én még kicsike voltam. Nem is igazán emlékszem, csak hogy rossz volt, és hiányoztak, meg még most is – szipogja, halkan. Elgondolkodtató amit mond, és szörnyű is, nem tudom felfogni, hogy eddig miért nem hallottam róluk, vagy arról, hogy vadásszák őket. Talán ez bosszant a legjobban. Tekintetem, elgondolkodó és a semmibe mereng, de ahogy felocsúdok gondolataimból, ismét rávetem pillantásom és megakad szemem szarvacskáin. A múltján sajnos nem tudok változtatni, de hiszem, hogy okkal történnek a dolog és idővel rá fogok jönni, miért vezették őt hozzám az égi szellemek.  
- És mik ezek a szarvacskák a buksidon? – mutatok homlokára, hogy kicsit más mederbe tereljem a beszélgetést. Nem mintha nem érdekelne az élete, nagyon is érdekel, de mára épp elég baj érte, nem kell, hogy még a fájdalmas múlt is, felszínre jöjjön.
- Ezek azt jelentik, hogy nekem nincs párom még. Ha lenne, már nem lennének itt – mosolyog kedvesen. Annyira bájos, hogy az szavakkal leírhatatlan. Amit a szarvacskáira mond, pedig igazán érdekes. Ilyesmiről sem hallottam még soha.
- Mellesleg te akkor nem vadász vagy, igaz? – kérdésére elmosolyodom, azt hittem ez már nyílván való neki.
- A törzsem az erdő másik végében él, én vagyok a sámán és a gyógyító – kezdek bele magyarázatomba, de olyan lelkesedéssel és részletességgel, hogy észre sem veszem, idő közben fölállok és lágyan gesztikulálva, próbálom bemutatni, mindent, amit a sámánok tesznek ezen a világon. Canaira is feláll, de én tovább magyarázom egészen addig, amíg apró törékeny kezével simogatni nem kezdi mellkasom. Az érzés, ami ettől elárasztja testem, teljesen megbénít. Olyan gyöngéden tapogat és fedezi föl testem, hogy vágyaim ismét eluralkodnak rajtam és testem megremeg.
- Cenaira… - nem tudom, mire készül, de érintése nyomán felforrósodik bőröm, és ahogy két kézzel hajamba túr, kicsit lehunyom szemem és olyan sóhajok hagyják el ajkaim, amin én is meglepődök. A tüdőm veszettül kezdi ki-be pumpálni a levegőt és fura mód, mégis légszomjam támad. Szívem hevesen kalimpál, mire mellkasomhoz ér és törékeny testét elnézve, erős vágyat érzek, hogy én is hozzáérjek.
- Félsz a karmocskáimtól? – néz rám hatalmas szemecskéivel. Félnék tőle? Dehogy, egy pillanatig sem jut eszembe, hogy kárt akarna tenni bennem, mégis izmaim úgy feszülnek meg, hogy meggátolják mozgásom. - Nem bántalak velük – mosolyog és folytatja felfedező útját, le egészen ágyékkötőmig.
- Ez alatt neked is az van, mint nekem? – kérdése meglep, és kezem lassan mozdítva simítok karjára, miközben végig arcocskáját figyelem. Tekintetem, vágyat sugároz, nem tudok hová tenni érzéseim, amik gepárd sebességével futnak keresztül idegszálaimon.
- Nem félek. – suttogom – és őszintén megvallva, fogalmam sincs, hogy ugyan azt rejti e a ruhánk. – kezét fölemelem, les ujjaimmal végig simítok tenyerén, le egészen csuklójáig. A bőre puha és selymes, egész lénye elvarázsol és magával ragadja érzékeim.
- Talán nézzük meg… - nyelek egy hatalmasat, majd ismét engedve vágyaimnak kezébe simítom arcom.
- Ugye te sem félsz már tőlem?.. – kérdezem halkan, de remegő hangon. Hatalmas szemeit rám emeli és fejecskéjével jelzi, hogy nem, majd szabad kezével, ismét ágyékkötőmmel babrál és az anyagdarab megadva magát hullik a padlóra. Felötlik bennem, hogy ez nem normális, nem lenne szabad, így éreznem iránta, de akkor mégis miért dolgozik bennem ez a leküzdhetetlen vágy. Lehet, hogy csak én érzem abnormálisnak, hisz végül is elég emberi és mégis ki tudna ellen állni, egy ilyen szépséges törékeny teremtésnek.  Férfiasságom, jelen pillanatban igen csak ágaskodik, és bizsereg. Szinte könyörög, hogy érintse meg, amit nyugodt, mégis érdeklődő tekintettel meg is tesz. Ujjaival végig simítja és érintése nyomán megremeg, nem csak tagom, de én magam is. A fejemben mintha ezernyi méhecske zsonganá, érintsd meg te is, hisz ez nem járja, hogy csak ő fedezzen föl engem, mégis valamiért úgy érzem engedélyt kell kérnem, ehhez a merész tettemhez.
- Én is megérinthetlek? – nézek rá elködösült tekintettel, de arckifejezésem semmi vadságot nem sugall, vagy értó szándékot.
- igen…de az enyém, nem teljesen így néz ki… - suttogja, és őszintén nem értem mire céloz.
- Akkor nézzük meg miben is különbözik,…- egyre nehezebben veszem a levegőt és, ha még egy kicsit húzom testének fölfedezése iránt érzett vágyam, lehet elájulok, így lassan végigsimítok mellkasán. Finoman és érzékien tapasztalom ezt a kellemes érzést.
- Nekem, kisebb és nem ilyen kemény…- suttogja, halkan. Arcomon, halovány mosoly jelenik meg és elengedve kicsi kezét másik kezemmel is simogatni kezdem. Lefelé haladva, egyre közelebb kerülök célomhoz, de nem kapkodok, szeretném érezni még csodás bőrének tapintását. Fura mód, kicsit sem zavar bőrének színe. Ágyékkötőjéhez érve, megoldom a kötőjét, mire a kis ruhadarab megadja magát és lágyan hullik lábaihoz. Eközben ő mit sem törődve velem, simogat tovább, és érdeklődve szemléli, ahogy hímtagom, néha megremeg érintése nyomán. Kicsit megmosolyogja, de ahogy én is hozzá érek, meglepetten kapja fel fejét és húzza vissza kezeit.
- Mi a baj? – nézek rá, kérdőn. Nem szeretnék, olyat tenni, amivel megrémíthetem. Kezeit maga elé rakja, ne takargatja férfiasságát, de félénken harap kicsi kezére.
- Semmi, csak furcsa… Még sosem éreztem ilyesmit… Bizsergek ott lenn, ahogy hozzám érsz… - feleli és én megnyugodva lépek ismét közelebb hozzá, egy kedves mosollyal.
- Hidd el én sem sűrűn… Egész pontosan, eddigi életem során csak egyszer… De ez nem feltétlenül jeleni, hogy rossz lenne, ezek azt hiszem vágyak és én mindig úgy voltam, vele, hogy a vágyainknak, bizonyos keretek közt engedni kell. Mit szeretnél tenni, mikor hozzád érek? – kérdezem és lassan ismét simogatni kezdem. Teste megremeg és tagjai életre kel, ve merevedik meg érintésemtől.
- Látod, már szinte semmiben sem különbözik az enyémtől.. – mosolygok kedvesen és szabad kezemmel ajkaira simítok.
- Milyen édes pici szád van… késztetést érzek, hogy megízleljem ajkaimmal. Szabad? – nézek rá vágyakozva. Kicsit elgondolkodik, majd közelebb lép és pici karját nyakam köré fonva hajol ajkaival vészesen közel hozzám. Számomra ez egy igen erőteljes megerősítés, hogy szabad. Lágyan tapadok ajkaira és derekát lágyan átkulcsolva emelem meg a talajról. Így könnyebb és neki sem kell fájó lábacskáira támaszkodnia. Férfiasságunk összesimul. Ajkainak, forrósága, még erősebb vágyat ébreszt bennem, és nyelvemmel befurakodva szájába, kezd lágy kergetőzésbe, az övével. Néha bele-bele sóhajtunk csókunkba, majd egy idő után levegő után kapkodva válunk el egymástól. Arcocskája ki van pirulva és meglepetten néz rám, de én is hasonlóan nézhetek ki, mivel aggódva fogja meg arcom, ahogy lassan lerakom a földre.
- Rosszul érzed magad? Nagyon piros az arcod… - biccenti oldalra fejét.
- Nem, te is piros vagy, már amennyire a zöld színed megengedi… - mosolyodom el, mire kezét arcához kapja.
- Tényleg? Ez mitől lehet? Olyan furcsán érzem magam. – kezét férfiasságára helyezi, ami még mindig merev, majd az enyémre pillant.
- Ez vicces… de a tiéd még mindig nagyobb… - kuncogja, mire én is elnevetem magam. Persze én tudom, hogy ez miért van, de az okát még mindig nem értem. Mind ketten hímneműek vagyunk, ráadásul teljesen különböző fajhoz tartozunk, ez nem teljesen logikus és azt hiszem ellent mond a természet törvényeinek. Abban sem vagyok biztos, hogy folytatnunk kellene, ezt a kis felfedező játékot, vagy, hogy elmagyarázzam e neki részletesen mit is érez most pontosan. Nagy tapasztalatom nekem sincs benne, ezért lehet marhaságot mondanék, ráadásul konzultálnom kellene a szellemekkel, hogy kiderítsem, mi is a céljuk ezzel a helyzettel. Elgondolkodva nézem őt, és a vágyaim egyre erősödnek, itt csak az az igazi kérdés, hogy ő fel van e készülve arra, amit én szeretnék most tőle. Nagyit sóhajtok és úgy döntök lesz, ami lesz.
- Cenaira, ezt az érzést, általában férfi és nő érzi egymás iránt, de megesik, hogy két azonos nemű is így érez. Vágynak hívják, egymás teste iránt és amint azt már említettem, egyszer velem is megesett. Csodálatos érzés, főleg a beteljesülés, mikor a két test összeolvad, és szinte egyé válva egyszerre dobban a szívük… Azt hiszem a legerősebb érzés a világon. Erős érzés és egy idő után szinte leküzdhetetlen, mintha minden mozgatórugója ez lenne… - megfogom kezét és leültetem a földre velem szembe.
- Caneira, én nagyon erős vágyat érzek irántad. Az okát nem tudom megmagyarázni, mivel én magam sem értem, de itt belül. – testem kezét mellkasomra. Szívem olyan erősen ver, hogy szinte kiugrik mellkasomból.
- A szívem és a lelkem azt súgja, hiába tartozunk más fajhoz, vagy ugyan ahhoz a nemhez, normális vagyok és az érzés is teljesen normális. Az emberek korlátok közé vannak szorítva, de én nem. Én sosem hagytam, hogy a szokások befolyásoljanak… Vágyom rád, érinteni és érezni szeretnélek, de ha te nem egyezel bele, akkor nem teszek semmit. Ha itt maradsz velem, elmélyíthetjük ezt az érzést. Nem foglak sürgetni, vagy rád erőltetni magam, esetleg az érzéseim, mégis most úgy érzem, őszintének kell lennem veled, akkor is, ha esetleg megrémítelek. – furcsán néz rám, amivel kicsit elbizonytalanít és már én magam sem tudom, mit akarok kihozni belőle. Csak a szívemből beszélek, ami most olyan erővel kalimpál, hogy hangjával, teljesen elnyom bennem, minden realitást, vagy épp értelmes gondolkodást. Még a tempó gyorsasága sem tűnik föl, amit diktálok, valahogy teljesen biztos vagyok érzéseimben, még akkor is, ha agyam némileg bekavar. A világ megszűnik, és csak őt látom magam előtt. Törékeny testét, hatalmas, csodás szemeit.
- Szeretnélek megismerni és, ha idővel, úgy alakul, ha képes lennél elfogadnál… akkor … hogy is mondjam. – nyelek ismét egy hatalmasat. Zavarban vagyok, és persze bennem van a visszautasítás gondolata is.
- A társad szeretnék lenni, persze csak akkor, ha képes vagy elfogadni engem… Nem akarlak sürgetni, az idő sem sürget minket, csak … Azt hiszem, életemben először keresem a megfelelő szavakat… - magyarázom zavartan, egyre inkább elbizonytalanodva. Caneira elmosolyodik, mintha érteni, a sorok közt megbúvó mondanivalót. Aminek igazán örülök, mert jelen pillanatban az agyam nem áll összeköttetésben a nyelvemmel. Ostobaságokat beszélek, és ezzel sajnos tisztában is vagyok, csakhogy, egy megmagyarázhatatlan erő mondatja ezeket és mint sámán, hajlamos vagyok ezeknek az erőknek engedni, hisz számomra a világ mozgató rugója sem a realitás.


Rauko2012. 08. 22. 20:21:23#23050
Karakter: Cenaira
Megjegyzés: ~ narcisznak



 

- Semmi baj, nyugodj meg, nem akarlak bántani… Engem Wizördnek hívnak, neked van neved? Érted, amit mondok? Tudsz beszélni? – Mennyit beszél…! És egyre csak közeledik felém, hiába karmolok és fújok, mintha nem is tennék semmit. Aztán egy pillanatra megáll, és csak néz.
- Jól van, látom nincs kedved ismerkedni, de én éhes vagyok, szóval csinálok egy kis kakaót és talán jut majd belőle neked is…
Feláll és elkezd valamit… csinálni. Érdeklődve figyelem, de egy lépést sem teszek. Az viszont érdekelne, hogy mi az a kakaó. Inni kell? Gondolom… mert valami folyékonyt készít.
Amikor letesz egy bögrét elém, és messzebb ül, egy picit elgondolkodom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lehet ez a kakaó, de mi van, ha csak egy csel és meg akar enni! Ám ő is elkezdi inni, és egyre inkább nem tudok gátat szabni annak, hogy legalább látni akarom azt az izét!
Ahogy felkapom és belenyújtom a nyelvem, több érzést is tapasztalok.
Picit meleg, majdnem süti a nyelvemet, de nagyon érdekes íze van. Kellemes, édes, mégsem émelyítő, mint a méz. Több, ismeretlen íz van benne, de nagyon finom ízek!
- Finom ugye? Igazi különlegesség, idd meg nyugodtan, nem fog ártani, látod én is iszom… - mosolyog rám. Talán… talán tényleg nem olyan rossz. Beszélni csak szabad vele, nem?
- Cenaira, a nevem Cenaira – suttogom. Furcsán néz rám, még nem láttam senkit így nézni, de azért folytatom. - Finom… - mondom, de ahogy megmozdul, odébb ugrok. Mégis bántani akar?!
- Ne félj tőlem, nem akarlak bántani… A sérülésed is nagyon sajnálom, csak élelemre vadásztam vele, álmomban sem gondoltam, hogy egy ilyen kis különleges lényt fogok majd vele mint amilyen te vagy… - Hogy… micsoda?
- Élelem? Meg akarsz enni? – Mégis félreismertem. De nem tudok elszaladni, a lábaim nagyon fájnak még mindig. Mielőtt azonban elvágódnék a kemény talajon valaki elkap. És ki más, mint ő?! Próbálom elzavarni, de csak lefektet és rám ül.
- Nyugodj meg, nem foglak megenni… Hová gondolsz, de nem mehetsz el, ebben az állapotban nem jutnál messzire… Odakinn még sötét van a vadállatok portyáznak…
- Ne bánts… ne bánts… engedj el!! – kiabálok változatlanul. Nem hiszek neki, bántani akar!
- Meg akarsz halni, kis buta?...
- Fel fogsz hizlalni, finom édes italokkal, aztán ropogósra sütsz és megeszel igaz?... – nézek fel rá. Emlékszem, hogy meséltek erről. Az erdőkben lakó halandók ezt szokták csinálni a náluk kisebb lényekkel. 
- Nem foglak megenni, se most sem máskor… és, ha nem viselkedsz bután, akkor elengedlek. Én csak szeretnélek megismerni, beszélgetni, és megtudni milyen fajhoz tartozol, hogy honnan kerültél ide és eddig miért nem találkozhattam hozzád hasonlóval… Tudom ez rengeteg kérdés, de kíváncsi természet vagyok én is… - mosolyog rám, majd felsegít, és elsétál valahova. Négy aszalt valamivel tér vissza, nem ismerem ezt a gyümölcsöt.
- Nincs túl jó íze, de nem fog úgy fájni… a lábacskád… - mutat az említett területre. - Te nem szeretnél engem megismerni, mert ha így van, én bármire megesküszöm, hogy amint felkel a nap visszaviszlek a dzsungelbe, ahová mondod…  

Megszeppenve nézek rá. Olyan… érdekes. Más a felépítse, mint nekem, nem is zöld, mégis aranyosnak látszik.
- Én… nanabu vagyok - szipogom, és elfogadom a gyümölcsöket, majd rágni kezdem őket. Az ízük tényleg borzalmas, de ha nem fog ennyire fájni a lábam, akkor megérte.
- Nanabu? - kérdez vissza érdeklődve, majd visszaül elém a földre. - Nem hallottam még rólatok.
- Nem sokan ismernek minket. Csak a vadászok, meg azok a fajok, akiknek engedjük magunkat. Bár ha visszatérek a faluba biztosan idegesek lesznek - hajtom le picit a fejem.
- A szüleid? - kérdezi érdeklődve.
- A nevelőm. Az apukámat a te fajtád ölte meg, az anyukám pedig a te fajtádnál halt meg - hajtom félre a fejem, és így nézek rá. Picit megszeppen.
- Nem értelek.
- Halandók. Vadászok. Olyan csupasz lények, mint te. Olyanok vitték el anyukámat, apukám őt akarta védeni. Én még kicsike voltam. Nem is igazán emlékszem, csak hogy rossz volt, és hiányoztak, meg még most is - szipogom, és felpillantok rá. A tekintetében valahogy nem látom, hogy bántani akarna, bár tény, hogy furcsa, ahogy rám néz.
- És mik ezek a szarvacskák a buksidon? - kérdezi barátságosan, a szarvaim felé mutatva.
- Ezek azt jelentik - kezdem magyarázni tudálékosan -, hogy nekem nincs párom még. Ha lenne, már nem lennének itt - mosolygok rá. - Mellesleg te akkor nem vadász vagy, igaz? - pislogok fel rá.
Furcsán néz megint…. vagy még mindig, ki tudja. A lényeg, hogy fura, de talán náluk, az ő fajában ez természetes.
- A törzsem az erdő másik végében él, én vagyok a sámán és a gyógyító - mondja. Félrebillentett fejjel figyelem, ahogy elkezdi magyarázni, hogy ez mit jelent, és teljesen belemerülök, hogy bámuljam.
Olyan érdekes.
Teljesen elfeledkezem arról, hogy ez illik vagy nem, felállok, és elé lépek. Megszeppenve épislog rám, de engem csak a célom köt le.
Vajon… tényleg olyan sima? Mindenhol?
- Cenaira… - szól rám finoman, de nem is hallom, nem is zavar, hogy beszél, jellemes a hangja, mondja csak.
Én nyugodtan kezdem simogatni, két kézzel. Beletúrok a hajába, végigsimítok az arcán, az ajkain, majd lefelé az egész testén.
Lágyan érintem, nem tudom, fáj-e neki, de nem akarom bántani, így a karmaimmal is vigyázok, de feltűnik, hogy hangosan kapkodja a levegőt.
- Félsz a karmocskáimtól? - nézek fel rá ártatlanul. - Nem bántalak velük - mosolygok fel nagyon kedvesen és folytatom a hasfala simogatását. Aztán az ujjaim egy anyagdarabba ütköznek és érdeklődve nézek fel rá.
- Ez alatt neked ia az van, mint nekem? - kérdezem.



<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).