- Mégis miért aggódsz? – kérdezem kissé értetlenül. Tudom, hogy õ jobban, vagyis hát teljesen átgondolta az összes lehetséges dolgot, ami balul üthet ki, ám most igazán nem tudom, mi probléma lehetne. A fény nem gond, a tudás nem gond, az pedig, hogy fölfedjem létezésünket, hacsak valaki nem próbál meg rámászni, nem lehetséges. Csak ne kezdjen ki vele senki, és nem lesz semmi gond.

- Érted aggódok. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne. - Hé! Hé, kikérem magamnak! Értem nem kell aggódni, meg tudom magamat védeni. Van bõven elég erõm ahhoz, hogy nagyjából bármit sértetlenül megússzak. Menekülnünk sem az erõm hiánya, hanem a hülye protokoll miatt kellett. Ha harcra került volna sor, biztosan én nyertem volna, szóval igazán nem tudom, miért aggódik azért, hogy valami bajom esne.

Föl is emelem a fejemet megsértõdve, hiszen kétségbe vonta az erõmet és képességeimet. Pedig tudja jól, hogy kettõnk közül én vagyok az erõsebb… Ez gonosz dolog volt tõle!

- Már megbeszéltük, hogy tudok vigyázni magamra! - jelentem ki önérzetesen. Erre mit csinál?! Na, mit?! Nem ám visszakozik, és igazat ad nekem, hanem képes, és kinevet. Na, jó, nem nevét, de mosolyog rajtam. Igaz, rettentõ édesen mosolyog, arcán két kis gödröcske jelenik meg, szemei pedig csillognak, de akkor is: rajtam mosolyog! Hümpf!

- Ebben nem kételkedem - mondja fejét hajtva, mint aki igazából nem értené egyet, csak mivel nem szabad ellenkeznie, ezért nem röhög a képembe. Ne már… Én tényleg nem vagyok gyenge! Attól még, hogy szeretek gyerekesen viselkedni, nem vagyok gyenge kis kölyök… – Viszont azt is megbeszéltük már, hogy ez az én feladatom. Emlékszel, ugye? – hát… Mondjuk, ebben igaza van. Az idióta Vének a vérállatainkat tették meg védelmezõinknek, pedig tudják jól, hogy mi, vámpírok sokkal erõsebbek vagyunk a vérállatoknál. Persze, vannak kivételek, de az azért elég ritka, hogy a vámpír legyen a gyengébb, a vérállat az erõsebb. És mégis õk a védelmezõink… Én ezt nem értem, de Doninak igaza van, ez tényleg így van. – Ha én is olyan izgatott lennék, mint te, akkor nem tudnék olyan jól figyelni. Sokkal jobban aggódom amiatt, hogy ne essen bajod, mint amiatt, hogy mi lesz az iskolában. Ez az egész világ furcsa még nekem. Adj egy kis idõt, hogy hozzászokjak. Ne légy türelmetlen Archie. - Jól van, jól van… Tényleg igaz, hogy õ csak miattam van itt, és õt nem is izgatja ez az egész úgy, mint engem. De akkor is, ez így olyan rossz!

- Értem, de ettõl én még nagyon izgulok, és olyan rossz, hogy te nem! Olyan, mintha csak én várnám, és az egészet rád erõszakolnám – vallom be legbelsõbb félelmemet. Tényleg olyan, mintha én is olyan szemét, felsõbbséges dög vámpír volnék, aki a vérállatával úgy bánik, mint valami érzelem nélküli tárggyal, akár csak a többi szemét fajtársam, akit ismerek. De én nem akarok ilyen lenni! Én azt akarom, hogy Doni szeressen velem lenni, hogy örökre velem akarjon maradni, de nem muszájból, hanem szeretetbõl!

- Soha, semmit sem erõszakoltál még rám, és ez most sem változott meg. - Hát jó. Túlságosan igaznak tûnik mosolya, hogy továbbra is erõsködjek, és csak nem hazudna nekem. Tudja jól, hogy nem kell félnie tõlem, bármit tehet, vagy mondhat, nem fogom bántani. Soha az életben nem bántanám õt. – Nos, akkor, ha ezt megbeszéltük, ideje aludni egy keveset, mert ha tovább kell fönt maradnom, tényleg morcos leszek. - Igaz, igaz, tudom jól, mennyire kell neki az alvás. Épp ezért is érzem magam olyan rosszul, mert olyan, mintha mióta az emberek világában vagyunk, sokkal kevésbé tûnik kipihentnek, mint amilyen otthon szokott lenni. Úgy tûnik, jóval kevesebbet alszik, mint amit megszokott, és ez a külsején, de fõleg a szemein látszik meg nagyon. Ráadásul most az én ötletem miatt muszáj iskolába is járnia, tehát korábban kell kelnie mostantól. Valamit ki kell találnom, hogy hogy tudná többet… Talán, ha nem egy ágyban aludnánk… Nekem az sokkal rosszabb lenne, ám lehet, azért nem tud sokat aludni, mert most együtt alszunk, otthon viszont csak nagy ritkán engedhettük meg magunknak ezt a luxust. De remélem, nem ezért, mert a szívem szakadna meg, ha többet nem aludhatnék mellette. Viszont, ha tényleg emiatt nem képes eleget aludni, akkor természetesen költözöm vissza a koporsómba – vagyis hát szüleimébe, de na.

- Én nem tudok aludni, de te nyugodtan feküdj vissza - Mondom, de nem menekülhetek a magyarázat elõl, így kelletlenül hozzáteszem, hogy fáj a hasam, azért nem megy az alvás. Látom rajta, hogy mindjárt a képembe röhög, ám szerencsére nem olyan gonosz, és meg tudja állni, hogy a gyanúsan remegõ szájszélen kívül bármi jelét is adja hõsies küzdelmének a nevetés ellen.

Kinevetni végül nem nevét ki, ám maga mellé húz az agyon, mit sem törõdve ellenkezesemmel, majd kicsit lejjebb kúszik, és… Hát, mielõtt agyam bármiféle perverz gondolatot vetítene elém, Doni leteszi fejét a hasamra, és kényelmesen elhelyezkedik rajtam. Rendkívül jó érzés, hát még, mikor elkezdi a gyógyító energiáját használni rajtam. Nem lenne szabad vele gyógyítania, ám én mindig örülök, mikor segít nekem vele. Most meg fõleg, hiszen remegõ, izgatott hasam megnyugszik, a görcs kioldódik, és nem marad más, csak a már megszokott pillangók, melyek pár száz éve már, hogy Doni közelében - azaz mindig - beköltöznek a gyomromba. Feje egyáltalán nem nehéz, kellemes, ahogyan energiája is, mely puha, meleg, vibráló takaróba burkol. Lágyan elringat, és bár nem gondoltam volna, de már alszom is.

---*---*---*---

Reggel ismét én ébredek elõbb, nem pedig Doni. Nem csodálkozom rajta, egy normális éjszaka után is én szoktam elõbb ébren lenni, nem hogy a mostani éjszaka után. De így jobb is, hiszen még van idõm, hogy kedvemre csodáljam és cirógassam a még mindig a hasamon fekvõ farkaskámat. Bár éhes vagyok, nem ébreszteném föl semmiképpen, ha nem fontos. Óvatosan cirógatom, hogy föl ne ébredjen, ám pár perc múlva azért már kezd ébredezni. Finoman megmozdul, elmosolyodik, és felnyitja csodálatos szemeit. Nem tudom, hogy bírnám ki azt, hogyha kiderülne, miattam nem tud rendesen aludni, és át kellene költöznöm a koporsóm maganyába, és nem kelhetnek minden reggel erre a látványra. Szörnyû lenne, nem is akarok belegondolni!

- Tudsz várni még egy keveset, míg reggelizek, vagy már ne is reménykedjek benne? – Meg sem lepõdök, hogy tudja, hogy éhes vagyok. Persze, nem nehéz ennyi év után kiismerni, pláne nem az étkezési szokásaimat, szóval csak elmosolyodok, és eltûrök egy tincset az arcából.

- Nyugodtan reggelizz, még bõven bírom. Sõt, engesztelésképpen a mai iskola miatt, amíg lezuhanyozol, készítek neked pancaket, hisz tudom jól, hogy imádod - ajánlom föl. Nem sûrûn szoktam fõzni, hiszen hiába nem vagyok sznob, akkor is, az eléggé belém van nevelve, hogy egy vámpír herceg nem fõz, fõleg nem a vérfarkasának. Persze, ez nem akadályozott meg abban, hogy tökélyre fejlesszem a pancake sütést, de mást tényleg soha az életben nem sütöttem, fõztem még, és igazán nem is tervezem. Lehet, hogy szeretem Donit, és elég sok mindent megtennék érte, azért önmagamat nem alacsonyítom le még jobban. Nem hiába nem csinálok házi munkát sem soha! Egy vámpír herceg ilyen köznapi dolgot nem tesz.

Mondjuk, egy vámpír herceg iskolába sem jár, pláne nem emberi iskolába, de ez már részletkérdés.

- Tudod, hogy nem kell. De ha ennyire szeretnél készíteni… - Mondja meg mindig kissé álmoskás hangon. Nem szeretnék, de neki szívesen. Ráadásul, ha etetes elõtt cukros ételt fogyaszt, sokkal édesebb lesz a vére. Na, nem mintha amúgy nem lenne fantasztikus az íze, de ha egy kicsit édesebb, akkor a tökéletes. Szóval egy kis önzés simán van a reggeli készítési vágyamban, de ez elnézhetõ nekem.

- Akkor menj mosakodni, hamarosan majd úgyis mennünk kell, szóval majd miközben eszel, én is lezuhanyozok - mondom. Mintha pár órával korábban lennénk, ismét alig bírja magában tartani a nevetést, és csak az illem tartja vissza attól, hogy az arcomba nevessen. Már megint mit mondtam, amire így kell reagálni?!

- Az nem hinném, hogy elég idõ lesz - vigyorogja. A franc essen abba, hogy ennyire ismeri már a szokásaimat! Mert ugye õ gyorsan eszik, az tény. Szóval az, hogy én, mialatt õ megeszi a reggelijét, képes vagyok lezuhanyozni, az eléggé valószínû, hogy totális képtelenség. Mert én meg szeretek extra hosszú fürdõket venni még akkor is, ha csak gyorsan lezuhanyozom, nem pedig fürdök, szóval még ha nagyon igyekszem, akkor is felsülök a gyorsasággal.

- Ezt meg sem hallottam. Szóval inkább siess, amíg meg nem gondolom magam - morgom, és bár nem szívesen, de kimászom feje alól és kikászálódok az ágyból. Doni is kezd fölkelni, bár azalatt az idõ alatt, amíg én kiérek a szobából, õ még csak addig jutott el, hogy fölült. Viszont mire a konyhába érek, addigra már hallom a víz csobogását, szóval úgy tûnik, sikeresen kiszabadult az ágy fogságából.

Kinyitom a hûtõt, és kiveszem belõle a sütéshez szükséges dolgokat, majd a többi hozzávalót is elõkeresem a konyhai szekrénybõl. Nem sok alapanyagunk van, hiszen nem csak én nem, de Doni sem nagyon szokott fõzni. Õ is csak egy, vagy két dolgot tud elkészíteni, nálam nem többet. Otthon még ennyit sem fõztünk soha az életben, hiszen ott ott voltak a démon cselédeink, itt viszont csak egy emberi nõ jár át heti kétszer takarítani, és egy egész seregre valót fõzni. Nem szívesen bíztam rá a házat egy emberre, ám Doni szerint nem lesz semmi baj, ha a kevésbé nem evilági szobáinkba beengedjük, és eddig tényleg nem is történt semmi probléma.

Miközben sütögetem a pancake-eket, elgondolkozom, vajon milyen lesz majd a suli. Vajon melyik osztályba fogunk járni? Biztosan nem olyan lesz a beosztás, mint amilyen abban a Harry Potteres filmben volt, hiszen az embereknek nincs semmiféle mágikus képességeik. De milyen jó lenne, ha olyan lenne! Egy beszélõ sapka osztaná be minket négy ház egyike közé... De várjunk csak, az nem jó! Nincsen rá garancia, hogy akkor egy házba kerülnénk, hiszen azért jellemileg mások vagyunk. Szóval nem, jó is, hogy nem egy beszélõ kalap oszt be minket, hiszen egy embert elég lefizetni, és már azt csinálja, amit mondanak neki.

- Min gondolkozol ilyen elmélyülten? - Kérdezi a hátam mögül Doni. Sajnálatos módon már fel van öltözve, nem láthatom csak egyetlen aprócska kis törölközõben, de õ így is tökéletes. Egyszerû póló és farmer van rajta, de olyan jól áll meg ez is neki!

- Csak hogy melyik osztályba fogunk vajon kerülni, és hogy milyen lesz ott - mondom, és az elkészült édességet elé pakolom az asztalra. Még kisütöm az utolsó két darabot is, hogy ne maradjon éhes, hiszen annyit tud enni, majd én is bemegyek a fürdõszobába zuhanyozni.

Szeretek utána menni fürdeni, ugyanis ilyenkor az egész helyiséget körbe lengi az illata. Legszívesebben örökre a finom fahéj és szerecsendió illatát szagolgatnám, ám ahogyan megnyitom a csapot, és kinyitom a saját tusfürdõmet, már nem érzem az õ illatát. A gõz is eltûnik, hiszen amíg õ tûzforróban szokott mosakodni, én a lehetõ leghidegebb vízzel. Ez a vérünk miatt van, õ melegvérû, és a melegért van oda, én pedig hidegvérû vagyok, nem csak kékvérû, szóval a hideg után vágyakozom. Szóval az egyetlen dolog, amit nem szívesen tennék vele, az a zuhanyzás, fürdés, mert bár fantasztikus volna közösen mosakodni, ám egyikünknek sem volna túl ideális.

Lassacskán kikászálódok a víz alól, és egy törölközõt testem köre tekerve, besétálok szobánkba, ahol Doni már az ágy szélén ülve vár rám. Tényleg ismét õ volt a gyorsabb.

Elmosolyodok, és még mielõtt fölvennék magamra valami ruhát, oda sétálok elé, és intek neki, hogy dõljön neki az ágy támlájának. Szó nélkül megteszi, hiszen nem egyszer adott már nekem a saját vérébõl - egészen pontosan születésemtõl kezdve minden nap, néha akár többször is -, szóval már hozzá van szokva a dolgokhoz. Finom csókot lehelek nyakára, amitõl egész testén végig fut a hideg, majd megnõtt fogaimat belefúrom kecses és fenséges nyakába. Íze egybõl betölti a számát, és van egy olyan érzésem, hogy az élvezettõl föl is nyögök, de ez nem biztos, hiszen minden érzékszervem erre az ízorgiára koncentrál, s nem magamra. Sosem tudom megunni az ízét, a függõje vagyok, imádom.

Bár nem tennem vele, a késztetés, hogy addig szívjam vérét, amíg a saját testében nem marad már többi, óriási, így inkább egy utolsó korty után elválok a nyakától. Apró nyelvcsapásokkal tisztítom el a kiszökött cseppecskéket a nyakáról, majd a sebet is begyógyítom, mintha nem is ittam volna belõle. Testem teljesen föl van töltve energiával, vibráló farkas energiával, ami szép lassan lecsendesedik bennem, s átalakul hideg, hûvös vámpír energiává.

- Köszönöm - mondom Doninak, még mindig a nyakához bújva. Minden egyes alkalommal megköszönöm neki, hiszen tudom jól, hogy ez a dolga, ám az, hogy megosztja velem a vérét, az számomra a világ egyik legcsodálatosabb dolga. Nem akarom, hogy ez a csoda természetessé váljon, hiszen Doni pótolhatatlan számomra, meg kell öt becsülnöm.

Bár, ha lehet hinni a filmeknek, akkor az ember gyerekek is tudnak úgy viselkedni, akár a démonok, mert kis önzõ dögök. Nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi és izgatott vagyok, mikor lesz már hat óra?!

Óvatosan a másik oldalamra fordulok, úgy, hogy ne ébresszem föl Donit. Tudom jól, hogy õ nem szívesen jön velem iskolába, csakis miattam vállalkozik rá, szóval legalább az alvástól nem akarom õt megfosztani. Remélem, az osztálytársaink kedvesek lesznek, de nem akarnak majd rámászni Donira, mert akkor vérengzés lesz, még ha azzal magamra is vonom az otthoniak figyelmet. Donit nem engedem át senkinek, nem mászhat rá senki. Õ az enyém, csak az enyém!

Ránézek alvó, tökéletes arcára, és elmosolyodom. Tudom, hogy a kötés nem szerelmi párokat alakít ki, ám én tudom, két éves korom óta érzem, hogy õt nekem szánta a sors, õ az én szerelmem, az én testi és lelki társam az örökkévalóságban. Csodaszép barna, kunkori haja édesen belelóg arcába, gyorsan ki is simítom, hogy ne takarja a látványt. Legszívesebben örökké csak õt csodálnám, de tudom, hogy azzal már végképp kiakasztanám õt. Vagyis, ahogyan itt mondják, kihúznám nála a gyufát. Amit nem érték, hiszen neki nincs is gyufája, és itthon sincsen gyufa, szóval nem tudom, hogy húzhatnám ki a gyufáját, de ezt biztosan azért nem tudhatom, mert nem vagyok ember. Na, mindegy, lehet, megkérdezem majd a tanártól, hiszen azért fogunk iskolába járni, hogy okosodjunk, nem igaz?

- Aludjál! - Érkezik az álmos, mély, rekedtes hang mellõlem, az én édes, tökéletes kis csukott szemû farkaskámtól. Hoppá, nem akartam fölébreszteni, csak hát olyan izgatott vagyok, aludni sem tudok.

- Nem tudok - vallom be neki is, mire rosszallóan fölhorkant. - De te aludjál nyugodtan, még soká lesz hat óra - mondom neki, hiszen még alig múlt éjfél, ám ahelyett, hogy visszasüllyedne az álmok birodalmába, inkább kinyitja egyik szemét, és nem túl kedvesen rám mered. Nem szeretem fölbosszantani, mert bár én vagyok az úr, és én vagyok a följebbvaló, attól még õ a barátom, és egyetlen örök társam, nem szeretem túlságosan kiakasztani. Kicsit kiakasztani vicces dolog, mert imádnivaló, mikor morog, és kissé kifarkasodik, ám nagyon kiakasztani már nem bulis, akkor már azt kockáztatom, hogy nagyon megharagszik. Azt pedig nem szeretem.

- Mintha tudnék aludni, mikor ilyen izgatott vagy, ráadásul folyamatosan bámulsz - morogja tömény álmossággal hangjában. Ezt tényleg nem akartam, szerettem volna, ha nyugodtan végig tudja aludni az éjszakát, de úgy tûnik, ezt is elszúrtam. Neki nem is kellett volna menekülnie otthonról, ha én nem támadok Lord Deveraux-ra, nem kellett volna idejönnie, pláne nem iskolába járnia, ha én nem akarok. - Már megint hülyeségeken gondolkozol - jelenti ki teljesen természetesen a számára nyilvánvalót. Nem is nyilvánvaló, hiszen nincs igaza, mert nem is hülyeségeken gondolkozom, hanem csakis a színtiszta igazságon. Ha én nem lennék… - Archie, hányszor kell megbeszélnünk, hogy nem baj nekem, nem csak muszájból jövök veled mindenféle, hanem mert szeretek veled lenni?! - Sóhajtja gondterhelten, és felül közös, óriási franciaagyunkban. Tudom, tudom, amióta itt vagyunk, jó párszor átbeszéltük már ezt, de amíg nem érzi õ is, amit én, hogy minket minden elképzelhetõ módon egymásnak szánt a sors, addig nem lehetek benne biztos, hogy tényleg nem kényszerbõl van velem, és csinálja azt, amit akarok. Lehetséges, hogy csak azért van velem, mert õ az én farkasom, hozzám van kötve, közben pedig azon gondolkozik, hogy mással mennyivel jobb lenne az élete, hogy akar magának egy feleségét, vagy pedig hogy milyen jó lesz az iskola, legalább sok friss hús kerülhet a közelébe, akik aztán jól kezelésbe vehetik majd õt.

Igen. Bevallom: egy icike-picikét talán túlreagálok bizonyos dolgokat, és szeretem túlkomplikálni õket.

De akkor is!!!

Doni csak az enyém, és nem engedem át õt senki másnak! Nem véletlenül kellett elmenekülnünk otthonról, én mindig megvédem, ami az enyém, soha, de soha nem engedem át senkinek.

- Aludjunk inkább – terelem a témát, és bár én oldalamra fordulok, jelezve, hogy már alszom is, Doni még mindig ücsörög, és morcosan bámul rám. Hoppá, pedig tudom jól, hogy milyen kis morcos tud lenni, mikor az éjszaka közepén felébresztem. Hét éves korunkban meg is tanultam, azóta csak mikor nagyon muszáj, akkor ébresztem föl. Pedig most nem is akarattal csináltam! Most tényleg azt szerettem volna, ha nyugodtan alszik, én csak picit bámultam volna. Csak amíg el nem alszom… vagy addig, amíg hat óra nem lesz.

- Archie – morog figyelmeztetõen Doni. Egy kicsit még próbálkozom az alvás tettetésével, ám mivel még mindig ugyanolyan intenzíven bámul, és egy centit sem hajlandó elmozdulni, kinyitom szemeimet, és én is fölülök. Még jó, hogy ilyen nagy az ágyunk, a rendes francaágynak a másfélszerese, tehát még jó pár ember bõven elférne itt, mert így legalább nem ütõdik össze a fejünk, ahogyan fölpattanok.

- Donie, tényleg bocsánat, nem direkt ébresztettelek föl. És ígérem, máskor nem leszek majd ennyire izgatott, de azt nem értem, hogy te hogy tudsz ilyen nyugodt lenni, hiszen ez lesz az elsõ napunk egy igazi emberi iskolában! – fakadok ki, mert tényleg nem értem. Semmiféle izgatottság, várakozás, akármi nem látszódik rajta, egyedül csak a fáradtság. Ugye nem belém fáradt belém?! Ugye csak azért ilyen karikásak a szemei alatt, és azért ilyen fáradtak a szemei, mert álmos, és nem pedig azért, mert elege van belõlem, ugye?

Tudja jól, hogy milyen vagyok, párszáz évet már leélt velem, nem lehet, hogy pont most un rám. Nem lehet, mert õ az enyém, én az övé, és ezt neki is tudatosítania kell magában, nem pedig megunni engem, és átpártolni valaki máshoz. Pláne nem feleséget, vagy férjet szeretni magának! Õ csak, és kizárólag az enyém, nem engedem át másnak.

Nem, nem, nem és nem!

- El. - vágom rá kurtán

- Nem, tisztességes küzdelem nélkül sehova!
- És mi lenne abban a tisztességes? Hisz más fegyvered úgy sincs, még ha lenne is, akkor úgy is az történne vele, mint a kardoddal.- hacsak nincs egy sárkánytûzben kovácsolt pengéje, amit kétlek, hisz a városban összesen három van belõle. Egy nálam, egy a királynál és egy a mesteremnél, 3 méter mélyen a föld alatt, a sírjában.

- Oké, de akkor még nem tudtam, hogy mi is vagy valójában, tehát még esélyem se volt!
- És mihez akarsz kezdeni? - nevetek fel szórakozottan

- Nos hát... megvan! Ott vannak a nyilaim. - mosolyog elégedetten.
- Nem lesz elég.
- Ööö, akkor ott vannak a varázsigék.
- Hatástalanok.- hacsak nem tud
- Ezt nem hiszem el! Na jó, akkor puszta kézzel. Gyerünk.
- Szörnyen nevetséges vagy.
- Csak nem futamodtál meg?
- Nem verek nõket, már bocsánat.
- Ó, sajnálom, miszter gentleman! - néz rám gúnyos szemekkel, mintha attól ez megváltozna. Én csak felsóhajtok, majd a holmijaimhoz lépek és elõ ások egy fekete pengéjû kardot.

- Ooh, szóval én nem használhatok fegyvert, de te karddal támadsz? Szép dolog mondhatom!- mordul fel, karba font kezekkel. Én csak a szemöldököm vonom fel, majd elõ húzom a kardot hüvelyébõl, majd felé nyújtom.

- Ez nem egy közönséges kard. A mesterem készítette- a tenyeremhez érintem, majd lassan végig húzom rajta, ezzel megvágva azt. A forró folyadék helyett vörös vér kezd csöpögni a sebbõl, majd lassan beforr és nyom nélkül eltûnik- Csak hogy lásd, nem vagyok sebezhetetlen- el is teszem a kardot, miután letöröltem róla a vért.

- Vár! Állj meg!- kiált rám, mikor újra az ajtó felé indulok

- Mint mondtam, nem harcolok veled, de mivel megmentettél, jövök neked eggyel- felé biccentek, majd végül elhagyom a házat...

Napok teltek el azóta, hogy utoljára láttam a lányt. Nem tudom mi van vele, bár igazán nem is érdekel jelenleg... ügyes lány õ, nekem pedig kisebb dolgom is nagyobb most ennél.

Az esõzés szerencsére elállt, így én is új erõre kapok, de az éhségemen sajnos nem csökkentette a napsütés. A poros utcákat járom éppen, mikor hirtelen nekem szalad valaki

- Kölyök?- nézek meglepetten az elõttem álldogáló fiúcskára. Csecsemõ kora óta ismerem, mondhatni a testvérem, mint ahogy itt a legtöbb utcagyerek

- Sárkány! Segíts!- ugrik a hátam mögé, mikor egy csapat talpig fegyveres ember sorakozik fel elõttünk.

- Hé te ott, megállni!

- Jó reggelt hadnagy úr, valami gond van?- karolom át a fiút

- Állj félre fattyú, az a csavargó ivadék lopott, ezért pedig súlyos büntetés jár!- mordul fel a férfi, s mielõtt bármit is mondhatnék, kardot ránt és a torkomnak szegezi. Nagy hiba...

Amúgy sincs jó napom, de ez nagyon nem hiányzott most. Megragadom a pengét és egyetlen mozdulattal ketté töröm. A férfi megszólalni sem mer, csak néz rám, nagy, kerek szemekkel.

- Már megint csak rombolsz? Egyre jobban bánom már, hogy nem hagytalak ott megdögleni...- ismerõs nõi hang szakít félbe. Ooh, istenem! Lehet ennél is rosszabb ez a nap?..

- Jó reggelt. - vigyorog gúnyosan miközben felkel - Kényelmes volt itt?
- Te meg ki a franc vagy?- morgom félálomban.

- Ezt én is kérdezhetném tõled. Rin Toyoshima vagyok. Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy a hadsereg vezérénél húzd meg magad.- hogy mi? Ez a kis pöttöm?!

- Te vezeted a hadsereget? - nézek rá kikerekedett szemekkel, majd a röhögés is kifakad belõlem.

- Pofa be! Te ki vagy, és hogy kerülsz ide?- kiált rám
- Ednom vagyok. - kezdem el a mondandómat, de nincs erõm befejezni
- Oké, az okot késõbb megbeszéljük, most gyere velem.
- Mi van? - hirtelen megragadja a kezem és felránt, benne aztán van erõ! Be ráncigál a házba, majd az ágyba lök és rám dobja a takarót.

- Így ni. Most egy darabig itt maradsz, amíg új erõre törsz. Nem túl nagy mulatság egy gyengével harcolni. Talán majd megkímélem az életed. Talán...- aha...szóval talán...én meg majd talán, nem perzsellek pirosra a nagy szádért! Mindegy, most ahhoz sincs erõm, hogy magamat mérgeljem. Hamar leragad a szemem, és vagy három napig fel sem ébredek...

.oOo.

Dél körül lehet, mikor felébredek. Az ég tiszta, az esõzés is elállt végre. Vendéglátóm valahol másutt lehet, ugyanis a ház üresnek tûnik. Felkelek, és hogy megmozgassam magam körbe járom a házikót, épp idõben érek vissza az ágyhoz, az ajtó már nyílik is, és a múltkori harcias lányka lépi át annak küszöbét.

- Áh, ezek szerint magadhoz tértél végre..ideje volt!- rántja elõ a kardját és áll támadó állásba

- Mit akarsz tõlem? Fõleg azzal a karddal?- kérdem nevetne

- Megmondtam, hogy ha magadhoz térsz, nem kíméllek. Védd magad!- veti rám magát, mire én csak a karomat emelem fel védekezésképp. Forró kövek és tûz borítja be az egész alkarom, ahol pedig a kard pengéje érint, sisteregve buggyan elõ a láva szerû folyadék.

- Mi..vagy te?- kérdi szörnyülködõ tekintettel, mikor vissza húzza a félig megolvadt kardját.

- Nem tudod ki vagyok? Ez egyszerre meglep és sértõ...mit is mondtál, hogy hívnak?...Rin...te nem idevalósi vagy, igaz? Így érthetõ, hogy nem ismersz- sóhajtok fel.

- akkor, leszel olyan kedves és beavatsz engem is, miszter zsenikém?- kérdi gúnyos hangon

- aki elõtted áll nemmás, mint Sárkányvölgy királyának törvényen kívüli fia. Innen a név is, bár a valódi nevem Edmon, az emberek szimplán Sárkányfattyúnak hívnak.

- Egy fattyú? Én erre nem lennék olyan büszke...

- Nem érted a lényeget...nem is értem, mit vártam egy ostoba kisgyerektõl...- sóhajtok fel, majd indulok a kijárat felé.- a lényege összesen annyi volt a mondandómnak, hogy ha tudnád ki vagyok, nem egy egyszerû karddal támadnál rám. Na, viszlát, és köszönöm a szállást!- intek hátra. Még találkozunk, ebben biztos vagyok.