- Szép jó reggelt – köszön rám – Elzsibbadhatott a kezed nem igaz? És rossz az a nehéz rongy is. 

Elképzelem, ahogy letuszkolok egy rongyot a száján, közben pedig vízbe nyomom a fejét.

-  Levágjam? Kényelmesebb lenne. 

Az üveg felé sétál, minden vágya, hogy érintkezzen velem. Nem bírja ki, hogy meg ne alázzon még így is.

- Egy rossz mozdulat és nem fogom sajnálni elvágni a torkod – jelenti ki – Megértetted? 

Hát persze. Ti emberek semmit sem sajnáltok. Nyugtasson a gondolat, én sem könyörülnék rajtad, ha meg kéne, öljelek. Teljes lelki nyugalommal nézném végig, ahogy a saját véredbe fulladsz, és kiokádod a belsõ szerveid.

Biccentek, mire a kését a víz fölé emeli. Az ujjaival int, hogy ússzak felé. Elrugaszkodok a fenékrõl, majd úgy teszek, mint a delfin, mikor felbukik levegõért.

Halkan nyüsszenve emelem a karom a derekam fölé. A hátam kibukik a vízbõl, ívese feszül meg, ahogy próbálom a fejem lenyomva fenntartani a köteleket. Fáj, nagyon fáj! A vállaim, a karom, nem bírom!

- Jó kislány – vigyorog, ahogy elkapja a karom.

Jó adag buborék hagyja el a szám sarkát, ahogy a zsibbasztó fájdalom végigvág a karomon, és egyenesen a gerincembe hatol. A szemeim szorítva engedelmeskedek neki, mintha holmi vízi állatkája volnék. Megalázó, én nem hajtok fejet egy embernek!

- Mutasd a csinos pofidat – búgja.

A karjaim lesüllyednek az oldalamhoz, én pedig az akvárium mélyére ereszkedek. Zihálva emelem a mellkasomhoz a kezeim, szinte sírnom kell, amiért alig akarnak engedelmeskedni nekem a végtagok. A pillantásom a kalózra siklik. Legszívesebben berántanám magamhoz, hogy megfulladjon… de nem bírnám megmarkolni a ruháját. Nem lenne erõm lenn tartani… és biztosan meg is halnék.

Felbukkanok a felszínen, de nehezemre esik közeledni hozzá, mikor magához int. A szívem vadul kalapál a torkomban, ahogy nekifeszülök az üveg szélének, és felnézek rá. Széles vigyor ül a képén, felnevet, mikor elkapja az állam.

- Tudsz beszélni? – hajol közelebb.

Undorító a magabiztossága. Tisztán érezteti velem, hogy nem fél tõlem. Cseppet sem izgatja, hogy meg is ölhetném. Ez szörnyen felbosszant.

- Nem vagyok állat, hogy ne tudnék – fintorgok rá.

A hangom erõtlen, rekedt, megnevetteti ismét.

- Morrigan kapitány vagyok – villantja rám a fölényes vigyorát.

Felhorkantok.

- Nem érdekel, ki vagy. Eressz el!

- Na, ezt a hangnemet nem fogom tûrni a továbbiakban – húz közelebb magához.

Sziszegve tolnám el magam, de felnyögök, ahogy megfeszül a karom.

- Fáj? Ez csak töredéke annak, amit érezni fogsz, ha nem engedelmeskedsz – löki el a fejem, majd megtörli a kezét.

Tüntetõleg az akvárium aljára úszok. Úgy érzem magam, mint egy kifogott hal. Nem vagyok állat, hogy bebörtönözzenek! Csodálatos, felsõbbrendû lényként éltem mindig is, ezek felett a szárazföldi férgek állok! Nem bánhatnak így velem!

***

Halk kopogtatásra leszek figyelmes. Álmosan emelem fel a fejem, ám az arcomba úszó hajamtól semmit sem látok. Sötét van, egy fáradt fényû lámpás világít csak a lépcsõknél. Hirtelen rántást érzek a karomon, a fejem elõbukik a vízbõl.

- Gyere csak!

Kapálózva igyekszem kibújni a hurokból, ami a felkaromra szorul. Úgy esek ki az üvegbõl, mint egy tehetetlen hal. A farkammal verdesve próbálok elhúzódni a támadómtól, ám az nemes egyszerûséggel a hátamra ül.

- Sosem csináltam még szirénnel – vigyorog rám.

Kikerekedett szemekkel pillantok fel a csatakos férfire. Az, amelyik az aranyat nyújtotta. Undorodom tõle, eresszen el!!

- Kár, hogy nincsenek formás tõgyeid – liheg a nyakamba.

Undorodva igyekszem elhúzódni, de nem úszom meg a harapásokat a vállamon. Csókolni nem mer, túl nyálkás vagyok hozzá. Még…

- Megöllek, ha nem engedsz el – sziszegem.

- Én meg megháglak! – nevet a nyakamba.

A rum bûze facsarja az orrom. Részeg, ez a zsíros bestia részeg! Egyre vadabbul csapkodok, ahogy a körmeivel felsérti a pikkelyeim. Mikor azonban elõre nyúl, hogy befogja a szám, a kezére harapok. Két ujját is leszakítom, mire üvöltve lefordul rólam. Véres szájjal araszolok a lépcsõ felé, majd húzom fel magam fokról fokra. A karjaim még mindig fájnak, ám a szabadság reménye keltette izgalom elnyom mindenfajta kellemetlen érzetet. Mindjárt kijutok! Mindjárt szabad leszek!

A fedélzet deszkáit kaparva kúszok a korlát felé. Az erõm fogytán, lihegve igyekszem a tenger illata felé. Vár az otthon, várnak a kincseim. Ó, szegény elárvult drágáim! Mihez kezdtek nélkülem? Máris, máris megyek, sietek hozzátok!

Elkapom a korlátot, mikor éles fájdalom hatol az uszonyomba. Visítva kapom hátra a fejem, véres kard mart a húsomba. A kapitány dühösen villanó tekintete még inkább a földhöz szögez, mint az a nyomorult vasdarab a kezében.

- Hogy szabadultál ki? – hörgi.

- Dögölj meg! – nyögöm.

Hirtelen akkora pofont kapok, hogy a padló adja a párját. Fogalmam sincs, mik a tervei velem, de biztos kulcsfigurája vagyok a kis játszmájának, ha a szökésem puszta ténye ennyire felidegesítette. Talán kijátszhatom még ellene… ha életben maradok. 

Végigmérem az embereim, miközben a kardot a kedv hevítése miatt megcsördítem az oldalamon.

-          Rendben, hölgyeim – szívok a szivaromba, ami még a múltkoriról maradt… imádom az illatát, meg kellett volna kérdezni azt a szerencsétlen, elhízott idiótát, hogy mégis milyen dohányból csavarták. Kár, lassan kiürül a doboz… majd Tortugán feltöltöm. – Remélem, minden tisztában van a tervvel! Nem engedhetünk meg magunknak egy hibát sem! És aki elbassza, saját kezûleg etetem meg vele a farkát.

-          Kapitány… ha mégis egy szirént… a tenger haragját vívjuk ki…

-          Nem esik baja, ha jól viselkedik – vigyorodok el – Indulás, nyavalyások és abból a pénzbõl királyként korzózhattok Tortuga szeretõi között.

***

Három ladik siklik csendesen a fekete vízen, az kettõt szemmel tartok; lábfejemmel lustán, lassan dobolok a nehéz fán, ujjaim között a fokost forgatom. Minden dobbanás, amit a csizmám vasalt orra remegtet végiga fán, zengve borzolja a vizet, mint egy lassú, lomha szívdobbanás. Megérzi az arany szagát, ebben biztos vagyok. Mindig megérzik… nem azért rágtam át a drága irodalom poros pergamenjait, hogy tévedjek. Sosem tévedek.
Az egyik csónakban a csali, a másikban a hurkok – a harmadikban a kátrányos láda, hogy benntartsa a tengervizet és a foglyát. Csupán a hajóra kell feljuttatni, és onnan addig nem szabadul, amíg én azt nem akarom.

Lehunyom a szemem, az orromon át lassan láthatatlanul szívom be a nehéz, hínárszagú sós levegõt. Érzem a porcikáim remegésében, ahogy a Delrey egésze megreccsen. A hajó már tudja, s figyelmezteti gazdáját.

-          Készüljetek – intek az embereimnek, alig-mozdulattal helyezem át a testsúlyom. A csónak peremén koppan az evezõ; nekiment. Elég egy, egyetlen ilyen kis gnóm… az ereim összeszûkülnek a vadászat izgalmától, a szemem olvadt aranyként csillog. Gyerünk, gyere csak.
A víz halkan szakad szét, ahogy felbukkan, a szeme két sötét, feneketlen mély pontban nyeli el a lámpások arany fényét. Szikrázik, mint a vörös vér, mely a kincseket áztatta.
Hosszú, szürkés ujjait a csónak fájára fonja, feljebb húzva magát. Az embereim szeme elkerekedik – biztos formás a kicsike, pont ez adja a lényük alapját. Az a szépség testesül meg bennük, mely az ember szívét görcsbe szorítja, miközben a végtelen tengert nézi. A megfoghatatlan valóssá lesz bennük.
Fogást váltok a bunkón a kezemben.

-          Várj! – szólal meg az egyik ember, mikor magához tér; közelebb kell csalniuk. A többiek hangtalanul álltak készenlétben, surran a kötélháló. – A tiéd…
Remeg a keze, csengnek az összeütõdõ tallérok. Összehúzom a szemem, ahogy a vékony kar felé nyúlt, elszakadó lélegzettel nyomja feljebb magát, tökéletesen felfedve a védtelen részeket.

-          Megkapod… ha nem ölsz meg – mondja, hátrébb húzva a kezét, hogy a szirént még feljebb csalja. Csak egy mozdulat és áthullik a csónakon, mint egy kifogott, méretes hal.

Egy mozdulat, az emberem kezébõl lehullanak az érmék. Az ostoba reagált, amikor a mozdulatlanságból kibontakozva mozdulok, és ezt a szirén is észrevette. Ennyi miatt nem sülhet fel a tervem!
Lendül a kezem, erõm jócskán visszafogva. Eltalálva a fejét azonnal fennakadnak a szemei, kiáltásomra a másik csónak kiveti a hálót, hogy az ájult fogás ne süllyedhessen a mélybe. Minden csupán idõzítés kérdése, elég egy pillanatnyi késés, és felesleges volt a sok munka!

Felrántják a nehéz, hosszú testet, kezeire hurkot vetnek, nevetve biztatják egymást, de viszolyognak a víztõl síkos test érintésétõl.

-          Dobjátok a ládába és indulás a Delrey alá – állok fel elégedetten, figyelve, ahogy a fekete ládába csobbantják. A hajó alá úsztatják, két kötél ereszkedik le. Megcirógatom a mohos, kagylós falapokat: Okos kislány.

***

A fekete ládából csobbanva siklik a nehéztest a hatalmas, direkt erre a célra készíttetett hatalmas akváriumba. Az alsó részt majdnem teljes egészében elfoglalta, de minden pénzt megért. Kell, hogy mozoghasson majd a kicsike. Okosan felpeckelték egy ronggyal a száját, nehogy dudorászni legyen kedve.

-          Emberek – nézek rájuk, miközben a sötét test halk puffanással érte az üveg fenekét, elül a hullámzás is – Ünneplünk!

Az általános üdvrivalgás felharsanására elvigyorodok, felkapva a borospoharam. Gyõzelem.

***

-          Uram! – kiált felém a kormányos, áttörve az iszogató embereken – Kapitány, megmozdult!

-          Nocsak – teszem le lustán a lábaim, ráérõsen ballagok át a hatalmas hajófedélzeten a nekem utat nyitó embereim között. Igaz, mocorog, nyitogatja a szemeit. A kalózok körülállják, kíváncsian merednek rá; nem kopogtathatják az üveget, nem vidámparkban vagyunk.
mint a kígyó, úgy tekergõzik a farka… elégedetten élvezem a pillantást, ahogy a fáklyák fénye megtörik a csillámló pikkelyeken.

-          Szirén… - szûröm a fogaim között a szót. Mmh, újdonság, nem éppen… erre számítottunk. Egy fiú… az emberben fel sem merült, hogy ez a lénybõl nem csak hossz hajú, hiú ribancok garmadája.

Elmozdul háta a szemközti falnak ütõdik, ahogy kimeredt, fényes szemeivel méreget. Szórakoztat az érezhetõ dühe.

-          Még sosem láttam hímet a fajtádból – koppan a Delrey padlója nehéz csizmám alatt. Hánykolódik, hátha elszakad a kötél és õ kiszabadulva nevethet a szétmarcangolt hullánk felett… szinte nevetni támad kedvem, hogy erre van kedve. Egyáltalán ilyen gondolata támadhatott!  - Csigavér. Hamarosan eljön az ideje, hogy beszélj.

Közelebb lépek, mire a hosszú farkát maga köré csavarja, fényes mellkasa riadtan piheg. Pillantásra sem méltatom. Valóban nem erre számítottam, de ha a célnak megfelel, nem érdekel, hogy néz ki.

-          Szelel? – kérdezem az embereim, az akvárium tetején levõ lyukakra célozva. Nincs kedvem valami buggyantott halat õrizgetni.

-          Tökéletesen, Kapitány.

-          Remek… igazán… remek – vigyorodok el, fogaim közé szorítva a szivart, lassan felé fújva a füstöt. A nehéz, kékes fodros az üvegnek csapódva oszlottak el, átderengve rajtuk a sellõ fényes, riadt szemei.

***

Másnap reggel elégedetten lépek ki a fedélzetre; fehér ingem alá kap a szél, ujjaival végigcirógatva a hasfalam, a hátamnál elõbukkanva. A hajó egyszerre roppan velem, vigyáz, ha én alszom, bünteti az engedetlenkedõket. Ujjaim végigsiklatom az árbocon, a kötelek kedveskedve cirógatják meg a kézfejem. Nézzük meg a mi kis fogásunkat.
Lustán a hajamba túrva ballagok le a fenékre, már most kíváncsian az eredményre. Mindenki megtörik egyszer, idõm pedig rettentõ sok van.
Magánál van, az alján fekve, de amint megpillant, felkavarva a vizet rebben messzire, amennyire csak lehet. Még mindig hátrakötött kezét feszegeti.

Nem kell, hogy kárt okozzon magában…
- Szép jó reggelt – mosolygok rá kedélyesen. Ellenséges buborékokat mereget felém. Micsoda félelem. – Elzsibbadhatott a kezed nem igaz? És rossz az a nehéz rongy is.

A tekintetét nem veszi le rólam, bárhová is mozdulok. A mellette álló asztalról felveszek egy kést, ujjamon kipróbálva az élét, elvigyorodva.

-          Levágjam? Kényelmesebb lenne.

Az akvárium felé lépek, fellépve az emelvényre, ami körbefonta, oldalra tolva a tetejét. – ha feljössz, és nem próbálkozol semmivel, eloldozlak. De maradhatsz így is, amíg a fájdalom elviselhetetlen nem lesz, és lassan éhen halsz.

Látom, hogy kelletlenül kuporog alul, lassan szétfejtve a gyûrûit, lassan, minden menekülésre készen löki magát fel. Okos. Helyes.

-          Egy rossz mozdulat és nem fogom sajnálni elvágni a torkod – figyelmeztetem teljes nyugalomban. – Megértetted?

Biccent felnyögve. Biztos rettentõen fájhat a keze, különben nem lenne ilyen kis kezes. Ennél sokkal, sokkal rosszabb is lesz erre mérget merek venni. 

Kisiklok a védett barlangomból, és nekivágok a hosszú útnak. Szörnyen éhes vagyok, már jó pár napja nem ettem. A gyomrom emberi étek után áhítozik. szívesen kifosztanék egy kis csónakot. Vagy egy apró halászhajót. Azoknál mindig van élelem. Emlékszem, legutóbb a fedélzeten üldögélve rágcsáltam a kenyerüket. És az a fûszeres hús! Imádom. Sajnálom, hogy errefelé nem terem ilyesmi.

Nagyot taszítok magamon, és viszonylag gyorsan a kedvenc zátonyaim felé úszok. Itt mindig találni ostoba halászokat, és a fajtársaim sem járnak errefelé. Nem szeretik a kemény, kiszögellõ sziklákat. Fogalmuk sincs róla, mi a sikeres vadászat titka. Olykor kockáztatni kell.

Hirtelen halászok hangja üti meg a fülem. A hullámokon ringatózó csónak hangja borzolja az idegeimet. Végre, végre jönnek! Izgatottan fordulok a felszín felé. Lassan eleveznek felettem. Egy nagyobb hajót várnak. Le kell csapnom, mielõtt az ideér. Fürgén a csónak után vetem magam, majd miután ködbe veszõ alakjukat már nem látni a szárazról, felbukkanok a csónak mellett.

- Isten irgalmazz! – kiált fel az egyik.

Rumfoltos ingének nyakát szétfeszíti, majd egy fakeresztet vesz a markába. Érdeklõdve markolom meg a csónak szélét.

- Ne félj tõlem – búgom megnyerõn.

Lihegve araszol társával együtt a nedves csónak másik oldalára. Az arcom a peremnek döntöm, és végigmérem mindkét férfit.

- Te… te szirén vagy? – dadogja az egyik.

Szélesen mosolyogva simítok végig a karomon.

- Te pedig egy kalóz? – lehelem felé.

Meghökkenve rázza a fejét.

- Nem! Tisztes polgár vagyok! – mutogat magára.

Halkan felnevetek, majd átúszok a csónak másik oldalára.

- Ez esetben szívesen megismernélek. És a kedves barátodat is – mosolygok fel rájuk.

Összenéznek, ám mielõtt szólhatnának, énekelni kezdek. Unom a játszadozást, most nincs kedvem csábítani. Hamar a hatásom alá kerülnek, bódultan vigyorogva hajolnak felém. Egyetlen rántással húzom a víz alá õket. Nem kapálóznak, csupán akkor, mikor temérdek víz kerül a belsejükbe. De már mindegy. Lerántom õket a mélybe, a felszínre azonban már csak egyedül érkezem. Pihegve túrom hátra a hajam, majd vetem magam a csónakba. Lágyan ringatózik, ahogy gyorsan kifosztom a táskáikat. Találtam kenyeret és némi húst is, gyorsan végzek azokkal is. Már hallom közeledni a hajót, ezért sietve nyelem le az utolsó falatokat, majd a vízbe vetem magam. Csak az üres csónak ringatózik ide-oda a víz felszínén. Semmi más.

***

Hajnalodik. Fáradtan pihenek meg egy zátony tetején. Alig várom, hogy kisüssön a Nap, és megsimogasson a meleg sugaraival. Az oldalam cirógatom, elképzelem, milyen egy másik lény érintése. Sosem mernék közeledni feléjük. Csupán halovány emlékem van arról a napról, mikor az új életem elkezdõdött, ám ezek is túl véresek, túl szomorúak ahhoz, hogy megkockáztassam. Nem akarom újra átélni.

- Húzd, mindjárt odaérünk! – hallom meg a távolból.

Felkapom a fejem, férfiak zajonganak pár kilométerre tõlem. Fáklyák fénye borítja el a sötétlõ tengert. Egy csónak közeledik a part felé.

- Jó mélyre kell ásnunk – harsogja egy férfit.

Egy ládát pillantok meg a gomolygó ködben. Egy láda? Elásni? Kincset rejthet! Sok, sok csillogó aranyat! Gyémántot, ékszereket! Királyi smaragdot és csillogó ezüstöt! Szinte azonnal hevesebben kezd dobogni a szívem. Meg kell kaparintanom! Nem érhetnek ki a szárazra, különben túl soká kell várnom, hogy a saját lábaimon masírozzak el a jutalmamért.

A vízbe vetem magam, majd a fenékre úszva közeledek a csónak felé. Körözök, akár az éhes cápa, egyre hangosabban zubog a vérem a fülemben. Meg kell szereznem, az enyém, KELL NEKEM! A felszín felé úszok, ám az utolsó pillanatban oldalra fordulok, és elúszok a csónak alatt. Finoman megbillentem az egyik lapátot.

Felmorajlanak odafent a férfiak, tudják, hogy közeledek. Lassan felbukkanok a csónak mellett. A benne barnálló láda elképesztõen vonzza a tekintetem. A teteje narancsszín csillog, érzem az arany szagát. Mennyi kincs, mennyi csillogó érme, ami csak rám vár!

A csónak oldalába kapaszkodva bámulom a férfiakat. Kettõ rám néz, a harmadik háttal ül nekem. Széles a háta, a haja barna. Csupán ennyit látok belõle. Hunyorogva pillantok a másik kettõre. Õk tányér nagyságú szemekkel bámulnak rám. Halkan szisszenve siklok feléjük, mire megrezzennek.

- Várj! – kiáltja az egyik.

Összehúzom a szemeim, miközben lassan a ládára siklatja az ujjait. Pattanásig feszülnek az idegeim.

- A… a tiéd – markol az aranyba, majd nyújtja felém.

Megbabonáz a csillogó ékkövek és pénzérmék látványa. Az enyém… tényleg az enyém!

- Megkapod… ha nem ölsz meg – suttogja.

Elnyíló ajkakkal nyúlok a marka után. A kezemben akarom érezni az érméket, magamhoz ölelni õket, hogy lássam az arany csillanást a bõrömön. Sóváran markolok a pénzbe, mikor mozdulni látom az eddig mozdulatlan, barnahajút. A kardja után nyúl, mire vicsorogva ellököm magam a csónaktól, ám mielõtt a vízbe érnék, tompa fájdalom hasít a koponyámba. Úgy fáj…

***

Valami szorítja a csuklóm. Hol vagyok? Miért fáj így a fejem? Nyöszörögve kinyom ki a szemeim. A végtelen kékség helyett azonban elmosódott emberek alakjait veszem ki körülöttem. Mi történt?? Mi ez a hely??

Megrezzenek, ahogy az egyik felém lép, ám mikor hátrébb akarnék úszni, a fejem valami hidegnek koppan. Kövér buborékok hagyják el a szám, ahogy szitkozódnék. Mintha egy méretes üveggömbben lennék. Csak ennek vannak lábai, és fedele is. Körbefordulok, ám mikor a fájós fejemhez emelném a karom, nem tudom megmozdítani. Megkötözték, ezért fáj ennyire! A számban is érzek valamit. Pánikszerûen rohan meg a félelem. Kikötöztek, mint egy állatot, mit akarnak velem?? Megszólalni sem tudok, nem kapok levegõt, megfulladok!

- Szirén! – lép elém egy férfi.

Õ az! A csónakból! Dús haja alatt szemfedõ rejtõzik. Biztos vagyok benne, hogy kalóz. Igen! Elfogott, mert nagyravágyó voltam. Ó, miért, miért?? Legutóbb már majdnem ráfáztam, de most biztos, hogy meghalok!

- Nyughass! – kortyol a borába.

Fintorogva húzódok a lehetõ legtávolabb tõle. Nem adom könnyen a bõröm. Ha megölsz, magammal rántalak a másvilágra!

- Még sosem láttam hímet a fajtádból – jár körbe.

Méreget, mint a nagyobb halat szokás. Undorodom tõle.

Üvölteni próbálok, de csak buborékok tömege hagyja el az ajkaim. A koszos rongy nem engedi, hogy a szidalmaim a fejéhez vághassam.

- Csigavér – vigyorodik el -, hamarosan eljön az ideje, hogy beszélj!