|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2013. 10. 12. 01:31:14 | #27597 |
 Karakter: Hubert, Alastair fia
Megjegyzés: ~ Ikertesókáimnak
Már megint hideg van. Indokolatlanul hideg. Nagyon, nagyon hideeeg. Hogy lehetne itt aludni? Nem is tudom hogy várhatják el ezt tőlem. Egyszerűen lehetetlen.
Tapogatózva igyekszem találni valami puha és meleg dolgot, mondjuk egy takaró igazán jó lenne, és mikor megvan, elégedetten húzom magamra. Végre lehet szundizni még egy kicsit. Egy kicsit sokat. Kár, hogy mások nem így gondolják.
Morogva jelzem, hogy nem nagyon élvezem, ha ráncigálják a tincseim. Nyugodtan tarthattok furának, de akkor is igen kellemetlen érzés. Ráadásul nem elég, hogy ráncigál, még hangosan sivítozik is, mint egy madár, akinek éppen lopják a tojásait. Nem kértem ébresztést se mára, se semmikorra, szerintem eltévesztette az ajtót. Sajnos azonban nem akarja abbahagyni, így drasztikusabb lépéshez kell folyamodnom. Mivel a takaró szent és sérthetetlen, ezért egy párnát hajítok kellemetlenkedő testvérem felé, és a hangokból ítélve célba is talál. Elégedetten fészkelném magam vissza, de már megint nekiáll engem nyúzni, ráadásul a takaróimat! Felkiáltva jelzem nemtetszésem, de nem igazán hatja meg, csak húzza tovább a puha takarót. Két lehetőségem van. Vagy addig küzdök érte, amíg végleg föl nem ébredek, vagy átengedem neki ezt az egyet, és a maradék kettővel békésem tovább szunyókálhatok. Hatalmas dilemma. Nem szívesen válok meg tőlük, mert hideg van, de... mi a fontosabb? A meleg, vagy az alvás? Jajjjj, ennél nehezebb kérdést fel sem lehetne tenni. Mintha azt kérnék, hogy válasszak a testvéreim közül. Brrrr... nade... azt hiszem... legyen az alvás.
Elengedem a takarót, némán búcsút veszek tőle, és megkönnyebbülten hallgatom, ahogy Hamish koppan a padlón. Így jár aki a takarómat akarja. Bár megérdemli, azért meg kell győződnöm róla, hogy nincs nagyobb baja. Persze elég kemény a feje, és az is biztos, hogy ennél ütődöttebb már nem lehet, de azért fő a biztonság.
Ásítva emelem föl a fejem, és szemeimet dörzsölgetve igyekszem élesíteni látásomon. Az biztos, hogy jól tippeltem, és ez Hamish, és az is biztos hogy a földön ülve könyököl föl az ágyra, igen morcos arccal. Engem ettől még nem hat meg. Most nem.
- Neked is jó reggelt, Hamish! - ásítom, és próbaképpen kidugom kezemet a takaró alól. Rossz ötlet volt. Nagyon-nagyon rossz ötlet! Olyan hideg van, mint egy jégveremben. Szerintem még a télen befagyó tó vize is melegebb ennél. Brrr... - De hideg van!
- Nem mondod?! - gúnyolódik fintorogva, majd föltápászkodik, és a tűzhöz sétál, hogy pakoljon még rá fát. Kiváló gondolat, kétségtelenül a leghasznosabb a reggel folyamán. Inkább ez, mint a takarórángatás. Nem is értem miért csinálta... Harris mindig neki adja a takaróját, és nem szokta engedni, hogy az enyémet rángassa le. Legalábbis akkor, ha itt van. Tényleg...
- Hol van Harris? - tanácstalanul pillantok körbe a szobában, de sehol semmi nyoma. Tuti, hogy Hamish sem tudja, igazából válaszolnia sem kéne a kérdésre. Néha olyan, mintha tényleg tudnék a fejében olvasni, pedig ezek tuti az én gondolataim. Az ikerlét szépségei. Így legalább sosem érzem magam egyedül és magányosnak.
- Keressük meg - kiváló gondolat, de várhatnánk még vele. Valahogy nincs kedvem most kimászni ebbe a borzalmas időbe. Inkább csak helyeselve figyelem, ahogy lassan nekiáll öltözni. Olyan, mint egy horror film. Ilyen időben öltözni... Hamish egy hős... vagy egy őrült, ezt még nem igazán döntöttem el. Mindenesetre az én hősöm, az én tesóm, akit legyen bármilyen, imádok, és nem bírnám ki nélküle.
Némán, egymás árnyékaként haladunk végig a kihalt folyosókon. Mondom én, hogy korán van, még mindenki alszik, vagy a konyhán dolgozik a bőséges reggeli érdekében. Legalábbis azt hiszem. Vagy Harris valami olyasmit csinált, amivel mindenkit elüldözött a várból, és ezzel véghez vitte a legjobb csínyt, azt, ami az álmunk, és amin mindig is törjük a fejünket. Bár az kicsit logikusabb, hogy inkább csak reggel óta a tanácsteremben ül.
Kíváncsian tapasztom fülemet az említett terem ajtajára, és igyekszem kivenni, hogy miről is szólnak odabent a dolgok. Egy csomó ismeretlen, dühös hang, és Elinor heves ellenkezése. Mintha említette volna, hogy klánvezéreket vár, gondolom ők az ismeretlenek. Elég rosszul hangzik, odabent elég nyomasztó lehet a hangulat, csak kár hogy nem hallom a részleteket.
- Nem mondod, hogy nélkülünk akciózott? - Hamish szomorú kérdésére csak megrázom a fejem.
- Elinor vitázik a klánvezérekkel, de nem hallom miről - egymásra pillantva vigyorodunk el, és már sietünk is az egyik titkos kis átjárónk felé, ami pont a tanácsteremmel van összekötve. Nem egyszer leskelődtünk már innen, még gyerekkorunkban is elég gyakran látogattuk a helyet. Innen lehetett a legjobban megnézni magunknak a vendégeket, és apánk reakcióiból eldönteni, hogy megleckéztessük e őket. Na meg néha itt beszélték meg, hogy hova rejtsék el a tortákat előlünk egy-egy ünnepségre. Nem meglepő, hogy különös módon mindig eltűntek a sütik.
Elhelyezkedünk a falon lévő réseknél, és kíváncsian lesünk be a terembe. Elinor könnyen észrevehető, és mellette ott ül a borzasztóan unatkozó Harris is. Mindig is csodáltam, amiért képviselt minket ilyen tanácskozásokon. Olyan ez, mint egy kínzás. Csak lassabb és unalmasabb.
- Egészen eddig is tökéletesen elvezettem a klánokat férj nélkül! Miért kell pont most előállnotok ezzel, mikor lassan az öccseim is elég idősek ahhoz, hogy besegítsenek, ha minden kötél szakad?! - szóval megint a régi nóta. Ezzel már olyan régóta zaklatják szegényt, és mindig feldühíti vele. Pedig Elinor egy kedves, kissé talán forrófejű teremtés, de tökéletes uralkodó. Nem kell neki férj, mi tényleg itt vagyunk. Oké, sokat alszom, de ha ő kéri, még a takaróimról is lemondok.
- A hercegek? A három ördögfióka, akik közül kettő még csak részt se vesz a tanácskozásokon? - hééééé! Dühösen kiáltanák föl, de akkor lebuknánk, és ezt nem kockáztathatom. De akkor is igen sértő, hogy így beszélnek rólunk, főleg a hátunk mögött. Komolyan, nem szép dolog kibeszélni az embereket, főleg nem a harcegeket. Nem aggódnak, hogy ez a fülünkbe jut? Mert én a helyükben nagyon kétségbe lennék esve.
- A hercegek mindig mindenről tudnak, Harris képviseli őket, mert felesleges minden csipp-csupp ügyért zargatni őket! - kel azonnal a védelmünkre Elinor, és a többiek nem is tudnak vitába kelni vele. Illetve próbálnák csak meg, azonnal végük lenne. Mintha egy nyúl esne a medvének.
A fejemben már megszületett a bosszú gondolata, és tudom, hogy mellettem Hamish ugyanígy érez. Ezt nem hagyhatjuk szó nélkül, ezt Harris is elismeri, elég csak egy pillantást váltanunk vele. A klánvezérek még nagyon meg fogják bánni, hogy így beszéltek rólunk.
Kisietünk az udvarra, gyorsan, pár halk szóval tisztázzuk a részleteket, és Hamish már rohan is az ólak irányába. Nem kell sokat várnom rá, hogy visszatérjen egy rakat malac társaságában. A kis apróságok követik az ételt, egészen a tanácsterem ajtajáig, amit persze készségesen kitárunk előttük. Nehogy már ez akadályozza meg őket az evésben. Sosem ennék ilyet velük. Bent persze azonnal felharsannak a kiáltozások, amit elégedett vigyorral nyugtázzunk. Most aztán megkapták, amit megérdemelnek.
- Harris! Hol vannak az öcséid? - persze, már megint minket gyanúsítanak először... miért mindig minket? Attól, hogy az estek többségében mi vagyunk a bűnösök, ez nincs mindig így. borzalmas rágalmazás...
- Még alszanak - Harris nyugodt hangon válaszol, ő biztosan felkészült a legrosszabbra, így egy pár malac meg sem kottyant neki. Viszont az alibink fontos, így sietnünk kell, ha még a kíváncsiskodó, dühös tömeg előtt föl akarunk érni. Egy gyors, elégedett pacsi, és már rohanunk is. Nekem persze nem kell kétszer mondani, gond nélkül bújok vissza a meleg takarók alá, egyet persze odaadva Hamishnek, hogy ő is el tudja rejteni ruháit. Épp hogy csak elhelyezkedünk, mikor már dörömbölnek is az ajtón. Nem finomkodnak, az már egyszer biztos.
- Szabad! - kiált ki Hamish, olyan álmos hangon, mintha tényleg most ébredt volna. A színészkedés mindig nagyon jól ment neki. Ebben mind a hárman jeleskedünk, legalábbis a lebukásainkból kiindulva igen hihetőek vagyunk.
Hallom ahogy nyílik az ajtó, és döbbenten kezdenek sugdolózni. Furi mi? A hercegek ismét átvertek titeket, érezzétek magatokat megtiszteltetve öreg, szőrös barmok.
- Ti… itt vagytok - hogy te milyen okos vagy! Igazából nem vagyunk itt, és csak ideképzelsz minket. Zsenikém... mindenesetre én már unom ezt az egészet, éhes vagyok, fázok, inkább beszélgetnék testvéreimmel, mint velük.
- Csukjátok be az ajtót, hideg van! - panaszosan nyöszörögve jelzem nemtetszésem, mire zúgolódva, értetlenkedve ugyan, de végre kimennek a klánfőnökök. A sok marha egy csordában. Bár nem, egy marhának is több esze van, mint nekik együtt. Nem tetszik nekik a dolog, gyanakodnak, de túl buták, hogy bebizonyítsák, hogy mi voltunk. Vagy lehet, hogy csak mi vagyunk túl jók.
- Nagyok voltatok! - Harris hangjára már hajlandó vagyok fölülni, és elégedett vigyorral pacsizok le fiatalabb bátyámmal. Örülök, hogy neki is tetszett, csak kár, hogy nem vehetett részt benne. Hárman mindig sokkal izgalmasabb a buli.
- Meg kellett mutatni neki, hogy mi mindig, mindenhol ott vagyunk - egyetértve bólintunk. Az ikreket nem lehet következmény nélkül sértegetni, sem azzal vádolni, hogy elhanyagolják a feladataikat és nem támogatják a nővérüket. Az ikertesóim után ő a legfontosabb nekem, és ezzel a többiek is így vannak. Csak mi maradtunk egymásnak, és ezt meg kell becsülnünk. Nem fogjuk hagyni, hogy ráerőltessenek valami idióta férjet. Előbb őrülnek meg, mint hogy ezt véghez tudják vinni, azt megígérhetjük.
oOoOo
Elinor beterel minket szobánkba, és be is zárja mögöttünk az ajtót, nehogy ránk nyissanak. Bár felesleges lenne, mert ha meghallják a dühös kiabálását, akkor úgyis tudni fogják, hogy nem szabad a közelbe jönni. Most jön az "igazán felnőhetnétek végre" és a "tanácskozásokon végképp nem művelhettek ilyet, mert ki tudja milyen következményei lesznek" kezdetű monológok, amit már olyan sokszor meghallgattunk. Biztosan hosszú lesz, pont ezért előrelátó módon már kényelmesen helyet foglalok az ágyon, Hamish és Harris pedig mellém huppan. Na, jöhet a fejmosás Elinor módra.
- Vigyázzatok velük! A vezérektől a végén még az is kitelik, hogy titeket is ki akarnának házasítani… Micsoda szerencsétek, hogy hiába vagytok hercegek, a pokolból szalajtott három ördögfióka egyikéhez sem akar senki sem feleségül menni sem önszántából, de még kényszer hatására se - kerekre tágult szemekkel hallgatom szavait. Hallgatom, de eltart egy ideig, míg az értelmüket is felfogom. Elinor nagyon késégbe van esve, aggódik, fáradt, és nem tudja mihez kezdjen. Látom rajta, ismerem már ennyire. Nem kel sok hozzá, hogy kiboruljon. Mindenképpen beszélnem kell majd vele négyszemközt. Hármunk közül talán én beszélek vele a legtöbbet, mert én vagy a leg.. érzelmesebb? Talán ez a legjobb szó rá. Szegény Elinor, nagyon összezavarták. Még hogy mi elvenni valakit? Nem tudom a többiek hogy vannak vele, de... de én nem tudok egy lányhoz érni! Mármint... oké, hozzáérek, de nem ÚGY. Meg akkor el kéne szakadnom a többiektől. Elszakadni a testvéreimtől, akik a mindenséget jelentik számomra. Nem, ez sosem fog megtörténni. Akaratlanul is közelebb csúszok Hamishez, csak hogy érezzem, hogy mellettem van, nem pedig valahol messze az esküvőjén. - Úgy irigyellek titeket, nektek nem kell állandóan erről vitáznotok velük! Hogy csináljátok? - levetődik mellénk, és lehunyja szemeit. Fáradt, de úgy igazán, amit meg is értek, hisz egész nap vitatkozott egy rakat marhával.
- Egyszerű: add önmagad - felelek kérdésére, a többiek pedig helyeselnek. Igazából ennyi a titkunk. Azért retteg tőlünk mindenki, mert nem fogjuk vissza azt a kis ördögöt, aki bennünk lakik. De ugyanakkor pont ezért szeret minket az a pár ember, aki szeret. Egyszerűen nem akarunk senkinek megfelelni, nem akarunk a kedvükért mássá válni, csak... csak magunk maradunk. Nem olyan nagy dolog ez.
- Mintha az olyan egyszerű volna királynőként… az volna a legegyszerűbb, ha tényleg feleségül mennék valakihez, és akkor végleg leszállnának rólam, de akkor meg örökre vége lenne a szabadságomnak. Nem akarok férjet! - egy pillanatra kiborul, de Harris vigasztalására összeszedi magát, és fölül mellénk. Ha már ilyeneket gondolkodik, még ha csak dühből is, akkor nagyon nincsenek rendben a dolgok. - Viszont... - kezdi halkan, de hamar el is halkul, és nem folytatja a dolgot. Elinor ötletei mindig igen... sajátosak. Még bizarrabb gondolatai vannak néha, mint nekünk, pedig az már nagy szó. A többiek fejében is ez jár, de csak tanácstalanul pillantunk egymásra, és végül Hamish vállalja el a szószóló szerepét.
- Ajjaj, mit találtál ki, nővérkénk?
- Hallottam pletykákat, az erdő mélyén élő asszonyról, akinek van elvileg egy fia, aki egyik klánhoz sem tartozik, mégis nemesi vér csörgedezik ereiben. Menjetek, és keressétek meg őt, hátha hajlandó lenne arra, hogy eljátssza a férjem szerepét, miközben ugyanúgy élne továbbra is háborítatlanul, és csak néha kellene találkoznunk - oké, most már biztos vagy benne, Elinor agya megzápult. Ez még tőle is nagyon meredek megoldás. Nem gondolhatja komolyan, hogy az erdőben fogunk neki vadászni egy férjet, akivel utána soha többé nem találkozik. Ez egyszerűen ostobaság, már nem tudja megtalálni az értelmes dolgokat. Talán pihennie kéne, és akkor rájönne mekkora marhaság.
- Nővérem… neked elment az eszed a klán vezérek beszéde miatt! Túl korán kellett kelned miattuk, és gondolom, nem is aludtál az éjszaka valami sokat, ha már kész védőbeszéddel készültél. Menj vissza a szobádba, pihend ki magad, és tisztább fejjel már te is látod, mekkora őrültséget próbáltál a saját fejedre szabadítani - Harris jól beszél. Elinornak alvásra és nyugalomra lenne szüksége, mi pedig majd elintézzük, hogy meglegyen neki. A nővérünket büntetlenül nem lehet bántani. Lelki terrorban tartják ezek a marhák, pedig Elinor semmit nem vétett ellenük, csak a maga ura akar lenni. Ilyen nagy gond ez?
Végül elfogadja a javaslatot, és elmegy lefeküdni, miután persze biztosítottuk róla, hogy ez lesz a legjobb lépés. Szegény Elinor.
- Szerintetek komolyan gondolta? - fejemet csóválva, tanácstalanul pislogok testvéreimre, akiken nagyrészt ugyanazt látom, ami az én arcomon is lehet. Sajnálat és düh. Nehezen viseljük, ha a nővérünket ostromolják a hülyeségükkel. Neki maximum mi mehetünk az idegeire, és még mi is csak egy bizonyos szintig. Borzalmas őt ilyen állapotban látni. A klánfőnökök rossz családdal kezdtek.
- Kétlem. Valószínűleg csak az idegesség beszélt belőle. Túl feszült emiatt az egész miatt - Harris gondterhelt pillantást vet az ajtóra, majd hátra dőlve nyúlik el a hatalmas ágyon. Sokkal korábban kelt mint mi, látszik rajta, hogy fáradt szegény.
- Ezt nagyon remélem, mert biztos hogy nem megyek az erdőbe kutakodni. Ott nagyon-nagyon hideg van, és nem fogok takarókba csomagolva lovagolni. Próbáltam már, nem kényelmes - fintorogva követem idősebb bátyámat, úgy helyezkedve, hogy fejem mellkasán pihenjen. Így legalább félig megvan az az érzés, hogy nem fázok. Csak az zavar, hogy kényelmetlenül mozogni kezd, mikor Hamishel együtt nevelésben törnek ki. No igen, viccesen festenék. De ha rajtam hülyén nézne ki, akkor rajtuk is. Csak hogy tisztázzuk.
- Ne aggódj Hubert, úgysem hagyjuk, hogy idáig fajuljon a helyzet. A klánfőnökük előbb lemondanak a tervükről, mint hogy Elinornak újra eszébe jusson ez az ostobaság - Hamish elszántan csillogó szemekkel, hason fekve nyúlik el Harris másik oldalán, és állát tenyerébe támasztja.
- Szóval még... - kezdené Harris, de másik testvéremmel bólintunk, egy apró kis mosoly kíséretében. Ez a mosoly pedig sosem jelent jót az ellenségeinknek. Nekünk viszont annál több vidám percet tartogat. Sok-sok kiáltozással, felbolydulással, rohangálással teli vidám percet.
- ... ma este nekilátunk - fejezzük be helyette a mondatot, mire ő is bólint. Mostanában kicsit többet kell noszogatni egy jók kis tréfa érdekében, de ha nővérünkről van szó, akkor mindenben egyetért velünk. A jó modor nem annyira fontos, ha az ember idegesítő klánvezérekkel tartózkodik egy várban. Nem is értem... ezeket az alakokat az első mondatuk után kihajítottam volna innen, Elinor és Harris mégis marasztalták őket. Talán pont ezért ők tárgyalnak az ilyenekkel, és nem mi. Mert abban biztos vagyok, hogy Hamish is ugyanazzal a mozdulattal lökte volna le őket egy szikláról, mint én. Talán rá is hagytam volna a dolgot, mert akkor nem kellett volna kimennem, hanem maradhattam volna idebent, egy hatalmas adag takaró társaságában. Na jó, kicsit eltértünk a dolgoktól. Hol is tartottunk?
- Hol szállásoltátok el őket? - hallom meg Hamish kérdését. Úgy tűnik nem maradtam le semmiről. Ha túlságosan elbambulok, és nem válaszolok nekik, akkor azt úgyis mindig elég kellemetlen módon hozzák a tudtomra. Feltűnt volna.
- A keleti szárnyban, a nagy szobáknál - Harris ujjai beszéd közben tincseim közé kúsznak, amit én csak jóleső mammogással nyugtázok, és mellkasához dörzsölöm arcomat. Ha ő nem lenne, akkor tit megfagytam volna már réges régen. - Tudtam, hogy szükség lesz rá, ezért javasoltam a várnak azon részét.
- Szinte senki nem jár arra, és a szoba falai mögött rejtett járatok húzódnak. A legjobb hely arra, hogy a frászt hozd egy két idegesítő vendégre - hallom Hamish hangján, hogy egyre jobban fellelkesül. Nem csodálom, minden csíny közül az ijesztgetés a legszórakoztatóbb. Ezt nem tagadhatom én sem. - Amennyit ettek a vacsoránál, úgy számolom egy óra múlva már biztosan mind alszanak. Kövér, öreg tökfejek - lelkesedése lassan rám is átragad, bár azért ott még nem tartok, hogy fölpattanjak, elszakadva bátyám melegétől.
- Mennyire szeretnétek rájuk hozni a frászt? - érdeklődve pillantok rájuk, de már most tudom a választ. Ugyanúgy gondolkodnak mint én, ezért nem is lehet más, csupán az, hogy...
- Maximálisan!
oOoOo
Szinte zaj nélkül osonunk végig egyik kedvenc titkos folyosónkon, ami szinte az egész várat behálózza, többek közt a konyhát is, ami nem elhanyagolható dolog, ha az ember megkíván egy adag sütit. Mi pedig szinte mindig megkívánjuk őket. Most mégsem a konyha irányába fordulunk, hanem a keleti szárny felé, ahol legújabb vendégeink húzzák a bölénybőrt. Minden tökéletesen ki van találva, és ha minden jól megy, a végére már nem fogja érdekelni őket, hogy mit csinál Elinor, csupán az, hogy mihamarabb hazamehessenek a saját, mocskos kis várukba. Mi pedig boldogan adjuk meg ehhez a löketet.
- Itt vagyunk - suttogja Harris, mire megállok, fáklyámmal világítva megkeresem a falon lévő kis lyukat, amin keresztül tökéletes rálátás nyílik a szoba belsejére. Minden nyugodt, de már nem sokáig. Boldog mosoly kúszik arcomra, és izgatottan dörzsölöm össze tenyereimet. Ha minden igaz, Hamish pont most torlaszolja el az ajtót kívülről, hogy ha eszükbe is jutna, ne tudjanak elmenekülni. Úgy hová tűnne az élvezet az egészből.
- Én indulok - rávigyorgok testvéremre, és kinyitom a titkos ajtót, ami az egyik faliszőnyeg jótékony takarásában bújik meg, és beosonok a szobába. Ezt persze mindig nekem kell csinálnom, mert a többiek jóval hangosabbak, és tuti, hogy lebuknánk. Na persze közben ők sem tétlenkednek, mindenkinek megvan a maga kis feladata.
A klánvezetők és kísérőik igencsak taszító látványt nyújtanak, ahogy hortyogva hevernek a szoba minden sarkában. Hogy lehet így aludni? Kényelmetlen, és még takarójuk sincs... borzasztó. Fintorogva csóválom meg a fejem, majd nekilátok apró kis ételdarabkákat dugdosni az alvók zsebébe, anélkül, hogy véletlenül fölkelnének. Amikor végzek, a pislákoló tűzhöz sietek, rápakolok egy csomó fát, és egy kis italt ráöntve elérem, hogy a lángok hatalmasra csapjanak. Elégedetten rohanok vissza a titkos folyosóra, és még pont időben. Azonnal fölharsan mögöttem az értetlen kiáltozás, és az ébredező emberek dühös morgása. Nem értik a tüzet, egymást gyanúsítgatják, de nemsoká ez még jobb lesz. Hamish és Harris már neki is látnak a hangoknak. Suhogás, hörgés, morgás, mintha egy feldühödött tömeg próbálna bejutni a szobájukba. Hamish még az ajtót is kaparássza valamivel kívülről, Harris a kőfalon dübörög, én pedig a kandalló fölötti nyíláshoz sietek, és belógatom az apró kis bábokat, amik kísérteties árnyakat vetnek a tűzzel szemköztni falra. A kiáltozások csak erősödnek, már el is kezdenének menekülni, igen ám, de az ajtót nem tudják kinyitni. Szinte fulladozok a visszafojtott nevetéstől, ahogy az egymást eltaposó, rettegő vendégeket figyelem.
- Szerintem engedheted őket - vigyorgok rá Hamishre, aki éppen most csatlakozott hozzánk. Bólint, és széles vigyorral helyezi a magunkkal hozott ketrecet egy, a résnyire nyitott titkos ajtóhoz.
- Na fiúk, most jött el a ti részetek. Ügyesek legyetek ám - suttogja, majd kiereszti a szobába őket. Aranyos kis patkányok, akik imádják az ételt, amit a vendégek zsebeibe, ruhaujjaiba pakoltam. Mi gyűjtöttük őket, és vártuk a megfelelő alkalmat, hogy elsüthessük ezt a tréfát. Ennél jobb nem is lehetne.
A patkányok azonnal megrohamozzák őket, keresve az elrejtett finomságokat. Persze ez csak még jobban ront a helyzeten, egyre nagyobb a káosz. Páran már az ablakon próbálnak kiugrani, de az első ember után alábbhagy a lelkesedés. Talán az ablak alá helyezett, lisztes vízzel teli dézsa lenne ennek az oka? Nem tudom, de biztos nagyon viccesen néz ki az, aki beleesett.
Egy pár percig még gyönyörködünk a káoszban, majd egymásra pillantva jelezzük, hogy ideje eltűnni, és már rohanunk is szobánkba. A lárma hamarosan felkelt valakit, és nem akarjuk, hogy észrevegyenek minket, miközben igyekszünk visszajutni puha ágyunkba. Úúúúú, puha ágyikó. Majdnem olyan jól hangzik, mint a mai káosz. A kettő vetekedhetne egymással.
- Láttátok milyen fejet vágott az a bajszos kövér mamlasz? Mint aki mindjárt elsírja magát? - Hamish nevetve vetődik az ágyra, én pedig halk csatakiáltással vetődöm rá.
- Melyikre gondolsz? Legalább négy ilyet láttam - jegyzem meg, de nem válaszol, mert nem igazán tetszik neki, hogy rajta landoltam, aminek egy igen fárasztó, nevetéssel teli birkózás lesz a vége. Na meg persze az, hogy én a földön kötök ki. Fájdalmas fintorral pillantok föl Hamish győzelemittas arcára, és ha lenne most nálam valami, azt tuti hozzávágnám. Kivéve, ha egy takaró az.
- Azt hiszem rég hoztuk ennyire a frászt az emberekre - jegyzi meg jókedvűen Harris, miközben átöltözik és lefekszik az ágyra. Hevesen bólogatva követem példáját, de persze én kettőjük közé furakszom be. A szélén hideg van, ezért amikor csak engedik, ide mászok. Itt a legjobb.
- Szerintem amint sikerül kinyitniuk az ajtót, a mamájukért kiáltozva rohannak majd haza - fészkelődve igyekszem megtalálni a helyem, és a lehető legjobban betekerni magam takarómba, hogy ne fagyjak meg az éjszaka további részében.
- Ezek után biztosan letesznek arról, hogy Elinort zaklassák. Szellemek, tűz, patkányok... tiszta sorscsapás - Hamish átdobja rajtam egyik lábát és egyik karját, így legalább az ő takarójából is kaphatok egy kicsit. Tényleg ők mentenek meg a fagyhaláltól.
- Szerintem nem szabadultunk meg tőlük ennyire könnyen - mind a ketten Harris felé kapjuk tekintetünket, aki megcsóválja a fejét. Dehát... dehát... annyira jó volt! Még ő is azt mondta, hogy riasztóak voltunk.. akkor most miért? - Én ott voltam a tárgyalásokon. Hajthatatlanok, és ennyi nem fogja elriasztani az összeset. Ha páran távoznak is, mindenki biztosan nem fog.
- Akkor majd még jobban kikészítjük a maradékot. Senki sem szórakozhat a nővérünkkel! - jelenti ki Hamish, én pedig sűrűn bólogatva helyeselek. Ha rajtunk múlik, ez a vár napokon belül vendégmentes lesz. Azt pedig megígérhetem, hogy addig senki sem fog unatkozni.
|
| Geneviev | 2013. 02. 15. 13:02:46 | #25149 |
 Karakter: Harris, Alastair fia
Megjegyzés: ~ Drága ikrecskéimnek
Nem szívesen, de nagy nehezen kihámozom magam két öcsikém melengető öleléséből, az ágy puhaságából, csak hogy részt tudjak venni azon az átkozott gyűlésen, melyen a hercegek közül általában csak én szoktam egyedül részt venni – akarom mondani, hivatalosan részt venni. Nem hivatalosan, ha képesek ilyen hajnalban fölkelni, mindig eljönnek, hogy tudjanak mindenről, és bosszanthassák a pöffeszkedő klán vezéreket, míg én hivatalosan is képviseltetem testvéreimet. Jó munkamegosztás, én szeretek hasznos lenni a nővéremnek, és közben lenézni a klán vezéreket szemtől-szembe, míg öcsikéim szeretnek sokáig aludni a pihe-puha ágyikóban, és aztán szeretik fölforgatni az egész tanácskozást, persze csak úgy, hogy senki ne jöhessen rá, ki is tette.
Sóhajtva nézek végig édes öcsikéimen, akik oly sokat jelent számomra, és most bármit megtennék azért, hogy visszafekhessek hozzájuk, átölelve enyémhez megszólalásig hasonló testüket, de nem tehetem, hív a kötelesség. Meg nem is feltétlenül örülnének neki, ha rájönnének, mostanában mily gondolatok születnek meg hármasunkról a fejemben, elveszíteni emiatt meg nem szeretném őket. Tudom, hogy nem utálnának meg, ha rá jönnének, hiszen mi testvérek vagyunk, ráadásul közöttünk ezerszer szorosabb kapocs van, mint a többi testvérpár között, de mégis… nem akarom, hogy tartsanak tőlem, és attól féljenek, mikor gondolok többet bele egy szimpla testvéri ölelésbe. Nem bírnám ki, ha távolságot tartanának tőlem…
Sietve fölöltözködök, és egy utolsó, vágyódó pillantást vetek testvéreim kupacára, majd halk kacagás szakad föl mellkasomból. Hubert már megint eltulajdonította Hamish összes takaróját az idő alatt, amíg én öltözködtem, és nem védtem középső öcsikém tulajdonát, mert ugye általában az én takarómmal takarózik, hogy Hubert kettőt használhasson. Gyorsan visszasietek még az ágyhoz, és kisebb küzdelem után, melyet az alvó Huberttel folytatok a takaróért, egyet kiráncigálok szorításából, és Hamish-ra terítem, bár tudom, hogy két pillanat múlva már ismét a kis fázósra fog kerülni, valamilyen rejtélyes módon. Imádom őket.
A kastély folyosójára kilépek, most már nem nézek vissza rájuk, mert nem bírnék akkor elszakadni tőlük még ennyi időre sem, hiába tudom, hogy hamarosan, mikor én a tanácsteremben kornyadozok a vezérek idiótaságai miatt, ők szépen föl fogják kicsit dobni a dolgot, ám ez mégsem vigasztal. Inkább aludnék.
Ugyanezt a kívánságot látom nővérem, Elinor szemeiben, mikor a folyosón szembe találjuk egymással magunkat, de a tanácsterembe már hátunkat kihúzva, királyi és királynői tartással vonulunk be az idióták társasága közé, még akkor is, ha én nem vagyok király, hiába teszem meg nagyjából azokat a dolgokat, amiket egy királynak kell. Egyetlen egy nagy kivétellel, még pedig azzal, hogy emiatt nem leszek Elinor férje. Fújj, a nővéremmel? Na, ne! Inkább az édes kis öcsikéimmel, de na… nem kellene pont most elkalandoznom errefelé, mert a végén kirúgnának a teremből, amiért nyáltócsává változtatom az egészet.
- Királynőm, rettentő nagy megtiszteltetés ilyen korán veled találkozni – hajolnak meg a vezérek nyájasan, és amíg lent tartják tekintetüket a földön, Elinorral pontosan ugyanolyan grimaszt vágunk egymásnak, jelezve, mennyire irritáló, amikor így hajbókolnak. Szerencse, hogy Elinor szinte nem változott semmit sem, különben tiszta unalom volna a tanácskozás. – Herceg – emelkednek föl, és kissé elfintorodnak engem látván. Hát nem megható az irántam érzett szeretetük? Szerintem is az, most rettentően meghatottak.
---*---*---*---
- NEM! Akkor sem fogok férjhez menni, hányszor kell még ezt elmondanom? – csattan föl nővérem határozott hangja, ami kissé fölriaszt eddigi bambulásomból, hiszen a tanácskozások elején sosem szokott semmi érdekes lenni, ilyenkor mindig mindenki a másikat támadja. Úgy tűnik, ezt a részt tényleg átaludtam, hisz most áttértek a szokásos, következő napirendi pontra, mégpedig arra, hogy nővéremnek férjet kell találnia. Mostanában ismét rákaptak erre, pedig igazán tudhatnák már, hogy Elinor tökéletesen tudja egyedül is kormányozni az összes klánt, nem kell mellé egy férfi, ha pedig mégis, itt van neki egyből három, akik közül mondjuk kettő éppen békésen szundikál a pihe-puha ágyikóban, de akkor is itt vannak neki.
- De királynőnk! Már van is egy tökéletes jelöltünk, aki mindannyiunknak megfelel, és biztosak vagyunk benne, hogy neked is tetszeni fog – mondja Rasius is immár dühösen, de nővéremet nem tudja meghatni, heves vitába keveredik a klánok vezéreivel. Már rettentően unom ezt a dolgot, kínomban már az asztalt kapirgálom, belevésem neveinket, közben persze fél füllel hallgatom a vitatkozás hangjait. Nővérem, úgyis te vagy a királynő, az lesz, amit te akarsz, nem kell ennyire a vizet azon, hogy most már jelölttel is elő álltak, nem pedig csak magával az ötlettel, mellyel már kiskorunk óta folyamatosan zaklatnak.
- Egészen eddig is tökéletesen elvezettem a klánokat férj nélkül! Miért kell pont most előállnotok ezzel, mikor lassan az öccseim is elég idősek ahhoz, hogy besegítsenek, ha minden kötél szakad?! – kérdezi egyre idegesebben Vörös haja csak úgy lángol az indulattól, mintha jelezni akarná gazdája lelkiállapotát. Nővérem, nyugi… nem kell ezen idegeskedni, tudod, milyen idióták is ezek…
- A hercegek? – horkant fel a velem szemben ülő Bardog vezér, a MacKen klánból. Valami bajod van velünk, dagadék? Szúrós szemekkel nézem, de mintha észre sem venne, úgy folytatja szapulásunkat. – A három ördögfióka, akik közül kettő még csak részt se vesz a tanácskozásokon? – HÉ! Kikérem magamnak, és öcséimnek is, biztos vagyok benne, hogy most is itt vannak valahol, vagy épp most sétálnak a tanácsterem felé, de az biztos, hogy erről hallani fognak.
- A hercegek mindig mindenről tudnak, Harris képviseli őket, mert felesleges minden csipp-csupp ügyért zargatni őket! – jelenti ki nővérünk, teljesen lesöpörve ellenkezésüket, és velünk szembeni ellenérzéseiket, amit morgolódva, de nem fölcsattanva fogadnak. Érzem, hogy öcséim a közelben vannak, így a szokásos búvóhelyünk, a festmény felé fordulok, és biztos vagyok benne, hogy az ő szemeik csillogásával találom szembe magam. Tudom, hogy ők is pontosan ugyanarra gondolnak, amire én: bosszúra. Nekem nem kell semmit sem tennem, csak mikor furcsa, a kastélyba nem illő zajt hallok, fölugrok az asztalra, törökülésbe, magam mellé rántom királynőnket is, és vigyorogva figyelem, hogyan okoznak még láthatatlanul is teljes zűrzavart édes öcséim, akik egy 15 malacból álló kondát terelgetnek be a tanácsterembe, a vezérek nagy ijedelmére, és az én szórakoztatásomra.
- Harris! – kiált föl Rasius, miután az első ijedelem leülepedett. Ő már elég sokat megélt mellettünk, szóval ismer minket, éppen ezért förmed rám, nem pedig mondjuk egy szolgára, hogy hogy kerültek ezek a disznók ide. – Hol vannak az öccseid? – kérdi veszélyes hangnemben, de már igazán hozzászoktam ezekhez a kérdőre vonásokhoz, nem tud meghatni.
- Még alszanak – felelem nyugodtan, és tudom, hogy öcséimnek ez volt a végszó, hogy eltűnjenek a közelből, vissza a szobánkba, ahol tettethetik édesded szunyálásukat. – Meg akarjátok nézni? – kérdem a zúgolódóktól, akik természetesen egyből kapva kapnak az ötleten, hogy milyen jó is lenne rajtakapni a hercegeket csínytevésen. Hát, emberek… ahhoz jóval korábban kell fölkelnetek, hogy minket elkaphassatok!
- Viszont te mész középen, hogy figyelhessünk rád, nem akarjuk, hogy valahogyan figyelmeztesd a másik két herceget – mondja az egyikük, és tényleg, mikor kiérünk, közrefognak, mintha valami bűnöző volnék. Che, mintha nem tudnák már amúgy is, hogy megyünk őket meglátogatni… Olyan naivak ezek a klántagok. Egyedül nővéremen látszik, hogy ezt teljesen feleslegesnek érzi, úgysem tudják elkapni testvéreimet, míg a többiek arcán látom a vadászat izgalmát, hogy na, most aztán lefüleljük a hercegeket. Álmodjanak csak…
Hamarosan oda is érünk, és a vastag faajtón át bedörömbölnek a szobába.
- Szabad – szól ki Hamish álmoskás hangja, mire el kell nyomnom egy mosolyt, hogy ne jöjjenek rá, hogy öcsikém drága csak megjátssza a dolgot. Kicsit megtorpannak, és óvatosabban nyitnak be, mivel azért ez nem volt elég, hogy meggyőződjenek arról, hogy mindkét öcsém itt van, de mikor megpillantják Hamish álmos nyújtózkodását, és Hubert fején levő vörös kis pamacsokat, aminél többet nem hajlandó kidugni sem a meleg takaró alól, láthatóan teljesen megdöbbennek.
Én csak elmosolyodok a látványon, mert bizony tudom, hogy csak megjátsszák, de mégis olyan hitelesen adják elő, hogy ha nem ismerném őket, és nem látnám, hogy a takaró mindkettejükön teljesen rajta van, takarva ruhájukat, akkor még engem is megtéveszthetne ez a kép. Na, jó… engem azért nem, túlságosan hasonlóak vagyunk ahhoz.
- Ti… itt vagytok – szólal meg az egyik nagyokos, dadogó hangon. Alig bírom visszatartani nevetésem, mikor látom Hamish arcán ugyanazt a „nem mondod?!” arckifejezést, ami az enyémen van, de egyikünk sem szólal meg, helyettünk megteszi ezt Hubert.
- Csukjátok be az ajtót, hideg van! – nyűgösködik édesen morcos fiatalabb testvérem, akit, ha nem volnának itten ennyien, agyon ölelgetnék, de persze csakis fölmelegítése céljából. És pontosan ezen oknál fogva húznám be ölelésembe Hamish-t is, hogy ő se fázzon meg, nem pedig azért, mert szinte már teljesen hozzájuk vagyok nőve, és képtelen volnék elengedni, vagy még kevésbé, valaki másnak átengedni őket. Az ikertestvéreim az enyémek!
- Lehetőleg kívülről – morgom én is a klán vezéreknek, akik zúgolódva kisorolnak szobánkból, magunkra hagyva összeszokott hármasunkat. Mielőtt még becsukódna az ajtó, nővérem még visszafordul, jelezve, hogy őt nem lehet ilyen könnyen átejteni, és még akar velünk beszélni, de mivel nem a többiek előtt szándékozik ezt megejteni, ő is kisétál, és behúzza maga után a súlyos ajtószárnyakat. – Nagyok voltatok! – dicsérem meg öcsikéim, akik enyémhez hasonló vigyort varázsolnak arcukra, és összecsapják tenyereiket.
- Meg kellett mutatni neki, hogy mi mindig, mindenhol ott vagyunk – mondja Hamish önérzetesen, mire egyetértően bólintunk. Ugyanolyanok vagyunk, ugyanúgy gondolkozunk. Nem hiába érzem úgy, hogy számomra csakis ők az igaziak, ők azok, akikkel örökké le tudnám élni életemet. Képtelen lennék elszakadni tőlük, ők az enyémek, és én az övüké vagyok.
---*---*---*---
Este, jóval naplemente után, miután a klánok vezérei – hosszas vigadozás után – lefeküdtek szobájukba aludni, nővérünk beterelget minket a szobánkba, jelezve, hogy most jött el az az idő, hogy megbeszéljük a délelőtti dolgokat. Már készülünk a fejmosásra, de meglepő módon, mikor becsukódik az ajtó, nem tör ki ordibálásban, mint ahogy szokása általában.
- Vigyázzatok velük! – vág bele egyből a közepébe, miután egymás mellé, sorba leültünk az ágyunkra, kivéve őt, ugyanis ő ide-oda mászkál, és látszik, hogy majd’ fölrobban az idegtől. Nem igazán értem, hogy most épp miről van szó, de azonnal folytatja is, megmagyarázva kezdő mondatát, és kiderül, hogy most éppen, kivételesen nem velünk van a gond. – A vezérektől a végén még az is kitelik, hogy titeket is ki akarnának házasítani… Micsoda szerencsétek, hogy hiába vagytok hercegek, a pokolból szalajtott három ördögfióka egyikéhez sem akar senki sem feleségül menni sem önszántából, de még kényszer hatására sem. – Ne ijesztegess, Elinor! Nem fogom elhagyni őket, nem engedem, hogy feleségül vegyenek bárkit is! Még szerencse, hogy ilyen szép kis pletykák szólnak rólunk… Ha nem lennének, túlságosan sok fiatal lány zsonganá körbe őket, túlzottan helyesek, és ráadásul hercegek is. - Úgy irigyellek titeket, nektek nem kell állandóan erről vitáznotok velük! Hogy csináljátok? – kérdezi amúgy is kócos, vörös hajába túrva, és ő is ledobja magát az ágyunkra. Szegénykém, hogy nem értik meg a vezérek, hogy Elinor nem akar feleségül menni senkihez?!
- Egyszerű: add önmagad – feleli Hubert nővérünk kérdésére, mi pedig egyetértően bólogatunk. Mi teljesen önmagunkat adjuk, zavarja is azokat a barmokat, hogy hercegek létére nem vagyunk valami jól neveltek.
- Mintha az olyan egyszerű volna királynőként… az volna a legegyszerűbb, ha tényleg feleségül mennék valakihez, és akkor végleg leszállnának rólam, de akkor meg örökre vége lenne a szabadságomnak. Nem akarok férjet! – fakad ki, és beleöklözik az ágyunkba. Megsimogatom haját, mutatva, hogy mi itt vagyunk neki, mire sóhajtva köszönömöt bólint, és fölül mellénk. – Viszont… - motyogja, de nem folytatja tovább. Nem tetszik ez az elhallgatás, túlságosan olyan elhatározásnak tűnik, ami nem fog tetszeni se nekünk, se neki, éppen ezért nem meri elmondani.
Mindhárman összenézünk tanácstalanul, hogy nem tudjuk, mit tervez, és Hamish mondja ki értetlenkedő gondolatainkat, további magyarázatra ösztökélve nővérünket. - Ajjaj, mit találtál ki, nővérkénk?
- Hallottam pletykákat, az erdő mélyén élő asszonyról, akinek van elvileg egy fia, aki egyik klánhoz sem tartozik, mégis nemesi vér csörgedezik ereiben – kezdi bizonytalanul, ám a végére egészen belelendül. Már nem találom jó ötletnek, hozzon ki ebből bármit is, és látom öcséimen, hogy ők sem biztosak abban, hogy nővérünk jó elmeállapotban van jelen pillanatban. – Menjetek, és keressétek meg őt, hátha hajlandó lenne arra, hogy eljátssza a férjem szerepét, miközben ugyanúgy élne továbbra is háborítatlanul, és csak néha kellene találkoznunk. – Ahhaaa… Én is szeretlek, nővérkém! Ezt nem igazán gondoltad át, úgy veszem észre. Szerintem aludjál rá egyet…
- Nővérem… neked elment az eszed a klán vezérek beszéde miatt! Túl korán kellett kelned miattuk, és gondolom, nem is aludtál az éjszaka valami sokat, ha már kész védőbeszéddel készültél. Menj vissza a szobádba, pihend ki magad, és tisztább fejjel már te is látod, mekkora őrültséget próbáltál a saját fejedre szabadítani. – Hangom határozott, és öcséim is mellettem álla, ugyanígy gondolják, amit bólogatásuk jelzi számomra. Nővérünk egyikünkről másikunkra néz, és reménykedő tekintete kissé összeszorítja szívemet. Legszívesebben fejbe verném azokat az idiótákat, akik folytonosan a férjhez menéssel zaklatják, és érzem, hogy Hubert és Hamish is ugyanígy érez. Tudom jól, hogy mind hármunk agyában ugyanaz a gondolat fogalmazódik meg: meg kell leckéztetni a klánok vezéreit. Persze, ezt nem mutatjuk, ártatlan angyal módjára bólogatunk, mikor rákérdez, hogy tényleg így gondoljuk-e, és egyszerre vágjuk ráhatározottan, hogy igen.
Nem kell neki férj, jó vagyunk neki mi is. Támogatjuk tetteit, és megbosszuljuk, ha valaki rossz irányba akarja terelgetni gondolatait, mint például most, ráadásul nem is korlátozzuk szabadságát, ezért vagyunk sokkal jobbak, mintha a férjei volnánk. Mi hárman így vagyunk egyek…
Túszaink egyikét - Hubertet - csak akkor engedjük el, ha teljesíted követeléseinket! :P <3
|
| Mora | 2013. 02. 15. 12:58:21 | #25148 |
 Karakter: Hamish, Alastair fia
Megjegyzés: (Ikreimnek)
Kellemetlen arra ébredni, hogy majd lefagy az ember lábujja, pedig az este még meleg takarók alatt aludt el. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy a szememet kinyitva utánanézzek szökött ágyneműmnek, de elég kettőt pislognom, hogy tudjam mi is történt valójában. Az orrom előtt ugyanis nem a saját, borzas hajam vöröslik, ezt főleg azzal tudom leellenőrizni, hogy meghúzkodom kissé.
Nekem persze nem fáj, de az összes takarót fölhalmozó kupac, nyűgös morgással adja tudtomra, hogy nem díjazza a tevékenységem. Bezzeg a takaróim kellettek, mi?
Én viszont fázom, felkelni pedig nem akarok, tehát vissza kéne szereznem legalább egyet. Sajnos ez nem olyan egyszerű, mint hinnénk, drága öcsém ugyanis szeret beletekeredni mindbe, nem tudok leszedni egyet a tetejéről. Lehet, ezért mondja mindig azt a nővérünk, hogy aludhatnánk végre külön ágyakban is?
- Hubert! Hubert! HUBERT! – hívom fel magamra a figyelmét nem túl szolidan, mire hozzám vág egy párnát. Naná, hogy nem takarót… Duzzogva ragadom meg az első kezem ügyébe eső anyagot, és míg a lábammal nekiállok eltolni őt, addig azt elkezdem ráncigálni magam felé.
- Héééé! – érkezik a tompa, felháborodott kiáltás, de legalább úgy dönt, hogy a zavartalan reggelje érdekében, inkább enged egy takarót. Ennek egészen addig örülök, míg nem túl hirtelen ereszti, még azelőtt, hogy abbahagynám a húzását. A lendület pedig szépen lesegít a földre, nyekkenve borulok a méretes ágy mellé.
Morgolódva könyökölök fel az ágyra, hogy farkasszemet nézzek drága testvérkémmel, aki erre már méltóztatott elődugni a fejét a kupac alól, és most az arcát dörzsölgetve, egy cseppnyi megbánás nélkül figyeli küszködésem.
- Neked is jó reggelt, Hamish! – ásítja, majd kíváncsian kidugja a kezét a takarók alól, hogy aztán berzenkedve vissza is húzza. – De hideg van!
- Nem mondod?! – fújtatom, de már elég éber vagyok ahhoz, hogy ne akarjak visszafeküdni. Inkább feltápászkodom a földről, és a kandallóhoz lépve, dobok még egy adag fát a tűzre, amit valószínűleg bátyánk rakott meg korábban. Apropó…
- Hol van Harris? – ad hangot a bennem is megfogalmazódott kérdésnek Hubert, de rám se kell néznie, hogy tudja, fogalmam sincs.
- Keressük meg – vetem fel, egy nagy nyújtózkodás közepette, bár tudom jól, még egy jó darabig nem fogja rávenni magát a felkelésre. Pontosabban, egészen addig, míg fel nem melegszik a szoba, a neki megfelelő hőmérsékletre.
- Aha – feleli, de meg se moccan. Dobok még a tűzre, és elkezdek szép komótosan felöltözni. Mire csigatempóban végzek, ő is eljut addig, hogy csak két takaró legyen rajta, majd lassan azokat is száműzi az ágy másik végébe, és csatlakozik hozzám.
- Lehetne már nyár – sóhajtja vágyakozóan, mire kipillantok az ablakon. Hétágra süt a nap, de két napja léptünk be az őszbe. Inkább nem is mondok semmit a megjegyzésére, akkor is nyárra vágyik, mikor annak közepén járunk.
Nem sokkal később már a kastély folyosóján baktatunk, ösztönösen haladva arra, amerre testvérünket sejtjük. Meg se kell szólalnunk, és minden kanyarban ugyan arra fordulunk, míg el nem érünk a tanácsteremig, ahonnan félreérthetetlenül, vita hangjai szűrődnek ki.
- Nem mondod, hogy nélkülünk akciózott? – biggyesztem le a számat, de Hubert némi hallgatózás után, megingatja a fejét.
- Elinor vitázik a klánvezérekkel, de nem hallom miről – suttogja, majd egyszerre szökik vigyor az arcunkra, és meglódulunk az egyik titkos átjáró felé, ahonnan szép kilátás nyílik a teremre, egy festmény több alakjának szemén át. Micsoda véletlen, pont három pár lyuk van.
Beállunk egymás mellé, és óvatosan bekukucskálunk a terembe. Rögtön megpillanthatjuk testvéreinket, mert kivöröslenek a borzas férfiak közül. Harris látszólag borzasztóan unja magát, az asztalt kapirgálja, míg nővérünk heves kézmozdulatokkal magyaráz mellette. Most már azt is jobban halljuk, hogy miről.
- Egészen eddig is tökéletesen elvezettem a klánokat férj nélkül! Miért kell pont most előállnotok ezzel, mikor lassan az öccseim is elég idősek ahhoz, hogy besegítsenek, ha minden kötél szakad?! – prüszköli, és igyekszik ugyan higgadt maradni, de látszik rajta, hogy egyre idegesebb.
- A hercegek? – horkan fel az egyik vezér, ha jól emlékszem Bardog északról. – A három ördögfióka, akik közül kettő még csak részt se vesz a tanácskozásokon?
Szavait hallva ugyan az a sértettség uralja el az arcomat, melyet Harrisén is látok, és ha oldalra fordulnék, valószínűleg Hubertén is megpillanthatnék. Szerencsére Elinor felcsattanása se semmi, nem kell nekünk felszólalni, leleplezve magunkat.
- A hercegek mindig mindenről tudnak, Harris képviseli őket, mert felesleges minden csipp-csupp ügyért zargatni őket! – jelenti ki, szépen lesemmizve ezzel a klánvezérek követelését a megházasodására.
Nagyjából ekkor téved a festmény felé Harris pillantása, és bár teljesen láthatatlanok vagyunk mindenki számára, ő nagyon is jól érzi, hogy ott rejtőzünk. Felismerés csillan a szemében, és a bosszúért kiáltó fény, melyet mi is érzünk Huberttel, mikor egymásra vigyorgunk. Szóval az ördögfióka hercegek, mi? Örült volna kedves Bardog, ha tényleg nem veszünk részt a tanácskozáson.
Kisurranunk Huberttel a titkos átjáróból, majd egy szó nélkül vesszük utunkat az udvar felé. A kijárat előtt pár mozdulattal tisztázzuk a tervet, majd ő visszahúzódik az árnyékba, én pedig kint felkapaszkodom az udvar egyik falára, és végigrohanva rajta, a disznóólnál leugrom róla. Felkapom az etetésre előkészített moslékos vödröt, majd a süldőmalacokat kiengedem, és úgy csalogatom magam után őket, hogy ne vegyen észre minket senki.
Hubert már nyitja is ki nekem az egyik mellékajtót, mikor odaérek, majd segít a röfögő bagázst végigterelni a folyosókon, egészen a tanácsteremig. Ott aztán két oldalról, vigyázva, hogy minket ne lássanak meg, kinyitjuk a kétszárnyú ajtót, begurítjuk a vödröt, és már vonul is be a jó 15 süldőből álló konda.
Rögtön riadt, ideges kiáltozások hangzanak fel bentről, de mi már rég a titkos átjáróban szemléljük az eseményeket.
- Harris! – kiált fel az egyik idősebb klánvezér, aki már sok mindent megélt mellettünk. – Hol vannak az öccseid?
- Még alszanak – érkezik a nyugodt felelet bátyánktól, aki valószínűleg már egy ideje készült rá, hogy felugorjon az asztalra, és most biztonságban elücsörög rajta.
Huberttel egymásra pillantunk, majd kezünket összecsapva lódulunk meg a szobánk felé, hogy igazoljuk magunknak a bátyánk által kitalált alibit, ha megjelennének nálunk ellenőrzésre.
A túszaink:
|
| Laurent | 2012. 10. 06. 14:28:55 | #23653 |
 Karakter: Sillus
Megjegyzés: ~Lastnak~ Emorinak
Sillus:
Hónapok óta vagyok az ,,ügyön”. Nem mondom, hogy közben néha nem ugrok el ezt-azt csinálni, vagy nem vállalok el más feladatot, hiszen... Ez nem egy olyan dolog, amit egy hét alatt el lehet intézni. Azt hiszem ezért is rendhagyó feladat. A nő, aki felkért rá, egy igen jó barátom volt, akiért talán még a tűzbe is berohantam volna. Így magától értetődő volt, hogy mikor megkért rá, elfogadtam.
Azt hiszem a legtöbb lény életében eljön az a pillanat, amikor megunja a magányt, családot alapít, és azt helyezi prioritásban minden más felé. Nem mondom, nem kis kíváncsiság volt bennem, hogy ugyan miféle lehet a fia. Könnyedén akadtam a nyomára, és ügyesen kifigyeltem, milyen közegben él, mit részesít előnyben, milyen szokásai vannak.
Be kell valljam, meglepődtem. Hiszen amíg anyja egy határozott, szeles, kemény, öntörvényű alak volt, aki minden akaratát keresztülvitte másokon, addig ez a fiú... szinte teljesen az ellentéte. Felkeltette a kíváncsiságom és az érdeklődésem, hogy ugyan miért olyan, amilyen, hiszen külseje és termete igencsak szemrevaló, könnyedén szerezne barátokat is tán egy kis önbizalommal. De nem. Szinte nem is próbálkozik ilyesmivel, inkább él a napi rutinban, egyedül. Puhatolóztam felőle azoknál, akikkel napi szinten találkozik, ügyesen felmértem a terepet, és amire rábukkantam, az nem mondom, hogy nem bosszantott fel.
Teljesen elzárkóznak előle, vagy ha nem, hát azon vannak, hogy a napjait keserítsék meg. Néha elborzaszt, hogy milyen torz lelkek vannak ezen a sárgömbön. Eleinte figyeltem, hogy milyen módszerekkel tér ki a gonoszkodások elől, de értetlenül állok a tény felett, hogy miért nem vág vissza, miért nem védi meg magát. Beletörődve életébe kel fel, megy a könyvek közé, és utána néha beül valahova meginni vagy megenni valamit, hogy a nap végén az üres lakásba térjen vissza. Érdekel. Nem értem őt, és meg akarom fejteni. De ha örökösen a tetőkről vagy az utcasarkakról figyelem, ez nem fog menni. És ha a színfalak mögött védem csak, nem fog észre sem venni. Mesteri ötlet kúszik végül agyamba, és dörzsölt megfontoltsággal vetem magam a készületekbe. Jó móka lesz.
~*~
Nem mondom, hogy nem elcsépelt egy kicsit a szuperhősös duma meg mi, de akkor is... Ahogy a tükörben végignézek magamon, elismerően villannak szemeim. Lenből készült nadrág és ing, amelyek kényelmesek minden tevékenységhez, nem akadályozva semmiféle mozgásban, és nem csapva zajt. Hajam egy kendőszerű alá bekötve, jól elfedve, egy fekete álarc... Úgy érzem magam, mint az a régi Zorro. Vigyorom pedig igencsak ördögi. Már csak a megfelelő alkalmat kell kivárni, hiszen egy szócsatába nem keveredhetek a kicsikkel, de ha komolyra fordul a dolog...
És eljön az a nap is, bár kell rá várni pár hetet. Persze, csendben követem az utcán, ahol tudom, hogy minden nap belekötnek, és ő hiába megy másik útvonalon, mégis... és lám, nem is kell sokat mennie, ott vannak mögötte. Nem tudom, mit ittak, de az alkohol szaga messzire érződik, és hangjuk egész hozzám elér a sötét, árnyékos sikátorba, ahová előlük húzódtam. Lökdösődés. Rezzenéstelenül várok, várok valami jelre vagy mozdulatra, amitől beindul bennem az a kis folyamat, amit minden küldetésnél érzek. Az ösztöneim pedig sosem csaptak be. Nem tudom, miről beszélnek, de Emori arcát sem látom, lévén háttal van nekem.
Aztán eljön az én időm. Durvább mozdulattal állították egy szépen ívelő röppályára, de a föld helyett a karjaimban landol. Olyan halkan és kecsesen ugrok oda, hogy csak akkor vesznek észre, mikor a földre állítom le a kis mákvirágot, ujjammal csendre intve őt. Nem szólok, csak állok előtte, míg a többiek próbálják felmérni, mennyire éri meg belém kötni. De hát ők hatan vannak, mi meg ketten. És ahogy felénk mozdulnak, szám sarkába kegyetlen vigyor csüccsen. Még hogy gyerekek... Na persze. Aljas görények.
-Ó, azt hiszik, létszámfölényük megriaszt?
Hajolok el egy könnyed mozdulattal pár ütés elől, és közben hagyom a mágiám felizzani. Könnyedén csavarom meg az elkapott végtagokat, fájdalmas szisszenéseket kicsikarva a foglyokból, majd ellibbenek tőlük, mielőtt a többiek azt gondolván, hogy leragadtam, kihasználnák a pillanatot.
Gunyoros megjegyzésekkel illetek minden félresikerült mozdulatot, elkésett ütést vagy elsietett rúgást. Fürgén csavarom-tekerem a testem, elkerülve minden végtagot, mely bántó szándékkal közelít, és közben ügyelek rá, hogy a kis védencem végig mögöttem maradjon. Egy idő után unalmas, mi több, fárasztó, hogy folyton próbálkoznak, így lassan én is belelendülök, gúnyosan kikacagva azokat, akik orra esnek egy apró lökésemtől. Előny, hogy sötétben vagyunk, és árnyékban nem is látnak. Nem tart sokáig, talán három percig, míg pár hátborzongatóan kétes roppanás csökkenti a lendületet, sőt végül visszavonulót fújva elhátrálnak. Teszek pár lépést feléjük, mintha utánuk akarnék menni, és ahogy elszaladnak, az eddig ugrásra kész pózból felegyenesedek, és Emori felé pillantok. Csak sejtem, hogy nem azért bámul ennyire, mert fél, hanem mert ritkán láthat a sötétben két lebegő démoni tekintetet. És ismerve magam, most tudom, hogy a szemeimen kívül más nem látszik belőlem.
-Te meg lehetnél kicsit bátrabb. Miért nem veszed fel a kesztyűt a nyúlcipő helyett?
Morgok rá, mire bizonytalanul nyel egyet, le nem véve rólam a szemét. Látom, hogy nem igazán tudja eldönteni, megmenteni vagy leszidni jöttem őt, én meg elfojtva egy mosolyt bosszúsan felsóhajtok. Halkan fordulok sarkon, és bár hallom, hogy utánam szól, a következő kanyarban a falhoz lapulva dermedek mozdulatlanná, lehunyva a szemem. Így amikor utánam sietve szintén bekanyarodik, tekintete átsiklik felettem, én pedig alaposan megfigyelem magamnak. Azt hiszem a jövőben jobban kellesz vigyáznom rá. Ha hírét veszik, hogy valaki védi, még inkább fogják támadni. Szóval a következő napokban is követem, és bár látom, hogy olykor eltöprengve bámul maga elé, vagy fürkészi a környezetét, profi lévén nem láthat meg. Csak várom a megfelelő alkalmat, és lehetőséget, töprengve, hogy mennyire follyak bele kicsiny életébe.
|
| ef-chan | 2012. 01. 14. 22:06:20 | #18533 |
Karakter: Kissa
Megjegyzés: (Zephirnek)
A zajok, a morajló tömeg, a tanácstalanság, aminek az illata egyre erősebb a levegőben, mind egyre jobban összeszűkítik a gyomrom. Nem bízom benne, nem erről van szó, egyszerűen csak pontosan tudja, mennyi az a törődés, amire még szükségem van, de nem lépi át az ingerküszöböm a másik oldalon sem. Különben sem tudta volna a lelkiismeretem elviselni, ha nem figyelmeztetem, ha nem próbálok meg valamit tenni. Mégis rettegek, kevés, olyan kevés. Nincs hatalmam, csak belelátni a dolgokba, megváltoztatni jobbára sosem tudom a történteket.
Az ég alja vörösre színeződik, ahogy valahol varázs következtében kigyullad valami, s azonnal hatalmas lángokkal adja át magát az enyészetnek. Harcolnak. Sosem láttam még Zephirt harcolni. Biztosan nem véletlenül az, aki, és állítólag az ereje is félelmetes, mégis, mivel sosem láttam, hogy használná úgy istenigazán, így meg vagyok róla győződve, igazán komoly gyakorlata nincs, és hiába az erő, ha nem párosul hozzá lelemény és rengeteg tapasztalat...
Argh! Minek idegesítem még én is magam? Mérgemben rágcsálni kezdem a közelemben himbálódzó fűszálat, aminek iszonyatos íze van, de legalább a pótcselekvés valamelyest elvonja a figyelmem.
Míg rá nem harapok a saját nyelvemre a következő tűzcsóva után kélő ordításoktól... Felpattanok, s már indulnék, mikor leblokkolok. Hova akarok menni? Minek? Nem láttam eleget? Nem láttam éppen eleget, hála a hülye altatójának?
A percek csak telnek, de nem jön. Késlekedik! Sosem tudja, mikor kell érkeznie, semmit sem tud jól időzíteni! Semmit!
- Kissa... - a hangra összerezzenek. Zephir? Bizonytalanul kémlelek a hang irányába, s elszorul a szívem. Komolyan megsérült, mégis errefelé botorkál, engem keresve, hogy aztán a fűbe esve bukjon végleg fel, utolsó erejét is elhasználva. Lemerevedek, s ezerfelé szaladnak a gondolataim, hogy csak egyetlen érzés maradjon nekem: a borzasztó felismerés, megint nem tudtam megváltoztatni a történteket.
Késlekedni viszont nem késlekedhetek, hiszen miattam jött ide, engem keresett az állapota ellenére, pedig inkább gyógyítókra lenne szüksége. Bolond... Közel érve halkan felnyávogok, mire rám emeli a tekintetét, felemelve a fejét. Elé telepedem várakozón. Ebben az alakomban nem sokat tehetek érte, és nem szeretném, hogy a másikról tudomást szerezzen.
- Te voltál - suttogja, és végigfut rajtam a jeges rémület, de igyekszem teljesen közömbösen kérdő tekintetet erőltetni magamra. Dühös lesz, szeme határozottan villan, a hangja is durvább lesz, bár erő nincs benne: - A fiú... az erőd ugyanolyan. Ne álltass tovább. Mondd el, ki vagy te igazán! - követel, de csak nézek rá, és az agyam kerekei hevesen forognak és kattognak. Ezt egyáltalán nem kalkuláltam bele, én nem akartam lelepleződni, csak meg akartam őrizni, hogy az eset után minden ugyanolyanná váljon, mint volt, s egy fél percre sem fordult meg bennem olyasmi, hogy azzal, hogy ezt meglépem, minden visszafordíthatatlanul elromlik.
- Kissa... Kissám... - elhaló suttogása visszarángat, s ismét csak problémák közé lök, mert a ereje fogytán, s szemei lecsukódnak, a pánik bennem meg a triplájára nő.
- Zephir - szólítom meg, már nem tudok gondolkodni, ebben a helyzetben képtelen vagyok taktikus lenni. De nem felel, semmit sem felel.
Összébb vonom a szemöldököm, majd nagyot sóhajtok: nincs más választásom! Ismét felveszem az emberi alakom, majd az ünnepelni ugyan már kevésbé ünneplő, de még jelenlevő tömegbe rohanok, s elkiáltom magam: - Gyógyítót, valaki gyógyítót!
Egy darabig csak ácsorgok bizonytalanul, és roppant mód kényelmetlenül érezve magam. Olyannyira elszoktam az emberi alakomtól, hogy az szavakkal nem leírható, mire valaki megjelenik mellettem.
- Mi történt? - kérdezi, s hálásan pillantok fel rá könnyes szemekkel.
- Zephir elájult a mezőn, segítség kell neki, borzasztóan megsérült, kérem, segítsen! - kapaszkodok az idősebb nő köpenyébe. A nő először megilletődik, de aztán lefejti magáról a kezeim, s azonnal utasít, ezzel ösztönözve, hogy szedjem össze magam: - Mutasd az utat!
Nem kell kétszer mondani, visszairamodom, s amikor már egyértelművé válik ájult testnek helye, a nő be is előz. Nem csoda, Zephir itt a nagyfejes, ráadásul kedves és illemtudó, mindenki szereti és tiszteli. A távolságot megtartva állok meg, míg a nő megvizsgálja, majd újabb emberek bukkannak fel, s már tudom, semmi baja nem lesz, mert jó kezekben van. Mielőtt azonban elslisszanhatnék, "elkapják" a grabancom. Részletesen kifaggatnak arról, ki vagyok, s kényszeredetten, és mivel más nem jutott eszembe, azt hazudtam, Zephir egy távol élő ismerőse vagyok, akivel eddig csak levelek útján érintkezett, és akinek megígérte, hogy itt találkozunk, és megnézzük közösen a tűzijátékot, s Kissataroként mutatkoztam be,mert már elkezdtem a rendes nevem, mire leesett, hogy talán mégsem kellene mindenki előtt felfednem, ki is vagyok.
Na de nem azért érdeklődtek,mert annyira érdekfeszítő lennék, hanem mert Zephir alapvetően nem szereti az ispotályokat, és nincs életveszélyben, csupán végtelenül kimerült, a sebét pedig elég, ha valaki ellátja, cserélgetve rajta a gyógyíres kötést. Igen, jól sejthető, hogy Zephirt ezek után a házába vitték, és nekem kell rá vigyáznom. Még részletes útmutatást is kaptam, hogy aztán mindenki vidáman mehessen a dolgára...
Remek.
Csak nézem nehezen lélegző alakját. Hát most nem az a tipikus naaaaaagy varázsló, mint amit mindig előad. Talán ezért is megkapóbb az alakja, egész belefeledkezem. Csak akkor mozdulok, mikor ő is megrezzen álmában. Mélyet sóhajtva használom ki az alkalmat, ha már így esett, s életemben először beveszem ennek a háznak a fürdőszobáját. Fura törölközőt használni annyi idő után, de a tisztálkodás kifejezetten kényelmesebb emberként. Jól megengedem a kádat forró vízzel, és elnyúlok benne. Ahh, ez mennyei! Tekintetem lustán fixírozza a plafont, de valójában inkább a gondolataimba mélyedek.
Nem erre számítottam, és hogy így alakult, nem tudom, mi lenne a leglogikusabb döntés. Itt kellene hagynom, de rám lett bízva, és ő sosem hagyott volna magamra, annak ellenére sem, hogy hálátlanul szóra sem méltattam, legfeljebb nyávogásra. Mitévő legyek? Halott gazdámon kívül eddig senki nem látta a valódi énem úgy, hogy tudott is volna róla. De hogy megmondta simán abból, hogy érzi az erőm... nem hiába kiemelkedő mágus. Kalkulálnom kellett volna ezzel is, de ha felkérek csak valakit, hogy figyelmeztesse, úgysem hitt volna neki. Még nekem is nehezen adta magát...
Nem is ez a legnagyobb baj, hanem ahonnan ez az egész kiindult. Még tisztán emlékszem a gúnyosan elkeseredett hangszínre: "Beleszerettél a macskádba?" Ez a dolog sokkal komolyabb. Vajon tényleg igaz, vagy csak egyszerűbb volt semmit sem mondani? De akkor utána miért került? Mert került. S most, hogy tudja, hogy nézek ki, talán megpróbálja rám erőltetni magát, vagy az érzés, amit irányomban táplál, valóban túlburjánzik majd?
Mert most már biztosan nem fog tudni egyszerűen háziállatként kezelni...
Tényleg odébb kellene állni. Mélyet sóhajtva mászok ki a vízből, és végigdörzsölöm magam a törölközővel, majd lezseren magam köré tekerem, s kilépek a fürdőből. Ahogy visszatérek a szobájába, nyugodt szívvel konstatálom, hogy még mindig alszik. Túrok egy kicsit a szekrényében, majd végül egy póló mellett döntök. Nem vagyok egy hatalmas termetű valaki, egyébként is utálok rendesen felöltözni, halál kényelmetlen, így egy póló mellett döntök, amely leér a combom közepéig. Ez bőven elég arra, hogy ha valaki erre jár, ne botránkoztassam meg, hiszen így nem látszik semmi extra.
Nincs olyan sok dolgom, mert Zephir rendszerető eléggé, de azért elpakolom a mosatlant, természetesen mosogatás után, s megpróbálok a képességeimet megcsillogtatva valami egyszerű reggelit összecsapni, hogy ha majd felébred, ne kelljen azzal foglalkoznia, csak megennie. Azonban arra kell rádöbbennem, egy jó ideje itt élek, s mindig olyan falatokat kapok, amiket egyszerűen imádok, és pont úgy elkészítve, ahogy szeretem, de bizony nekem halvány lila gőzöm sincs, ő mit szeret igazán. Mikor lettem ennyire borzasztó?!
Az ajkamba harapok. Persze, hiszen sosem beszéltünk semmiről, mert én csak hallgattam, s ő nem terhelt, csak annyival, ami feltétlen muszáj volt, egyébként maximum felolvasott nekem. Tényleg egy hálátlan dög vagyok...
Jobb híján összeteszek valamiket, amiket én megennék együtt, s remélhetőleg ő is azért pakolta a hűtőbe, mert az ő gyomra sem tiltakozna ellene, s az ágy mellé készítem, odahúzva egy széket, és arra téve a tálcát, valamint mellé kancsóban teát. Jól elvacakoltam egyébként az időt, mert odakinn már virrad. Hogy az előkészületekkel megvagyok, visszaalakulok macskává, s a párna sarkára gömbölyödve alszom el, hogy felébredjek, ha mozdul.
* * *
Valóban arra ébredek, hogy mozdul. Szisszenve ül fel, s egész érdekes tekintettel pillant rám, miután konstatálta a reggelit, és azt is, hogy én is ébren vagyok. Félrefordítom a fejem, úgy töröm meg a csendet: - Jó reggelt!
Ennél közömbösebb és "úgy teszek, mintha mi sem történt volna, te meg örülj, hogy megszólaltam" jellegű mondatot még írni sem tudtak volna nekem.
- Jó reggelt neked is - feleli enyhén elmosolyodva. Ha azért röhög magában, mert ilyen félszegre sikeredett az előző megmozdulásom, én halálra karmolom, és nem fog érdekelni, hogy már eleve sérült volt, és előnnyel indulok!
- Kissa... - a nevemre önkéntelenül ismét rá pillantok. - Köszönöm - simít végig a fejemen, mint tette eddig is mindig, és őszintén szólva, még a szar is belém dermed. Mi van? Megrázom a fejem, mintha csak valami vizet akarnék lerázni magamról, és lehuppanok az ágyról, hogy a messzebbi asztalra telepedjek háttal neki.
- Nem szívességből vagy hálából tettem - morculok. - Egyszerűen csak láttam, és ha már látok ilyesmit, mindig próbálok tenni az ellen, hogy rosszul végződjenek a dolgok, de ha még egyszer be mersz mesterségesen altatni, átcakkozom a képed! - fújtatok idegesen a zavaromtól. Én nem beszéltem emberekkel nem is tudom mióta, és a tegnapi után, hogy rájöttem, hogy nem is ismerem, pedig itt élek, még totál feszült is vagyok, amiért nem tudom, mit mondhatnék, vagy hogy is kellene kezelni ezt az egész szituációt.
- Rendben... - kezdene bele, de hirtelen mozdulatom elnémítja, ahogy az asztalon felpattanva ismét akrobatikázom egyet, és elé érkezem, a szék karfájára, csak azért nem döntve fel azt, mert megfogja, hogy mentse a helyzetet meg a kaját. Mélyen nézek a szemébe.
- Jobb ezt egyszerűen tisztázni, mint kerülgetni a forró kását - jelentem ki, mintegy magam bátorítva inkább. - Igen, én voltam, úgy nézek ki. Alakváltó vagyok, és látó, néha megálmodok dolgokat. Nem, továbbra sem áll szándékomban lecserélni ezt az alakom arra az alakomra, de jobb ha tudod, úgy mutatkoztam be, mint egy régi levelezőtársad, akivel most találkoztál volna először élőben, és a nevem Kissataro, mármint a levelezőtársadként így neveztem meg magam, mert béna voltam, de ha röhögni mersz, megharaplak! Ha képes vagy az irányomban továbbra is úgy viselkedni, mint eddig, és te is szeretnéd, akkor továbbra is meghúznám itt magam, mert kényelmesebb, mint holmi bizonyítottan fiatal fiúkra gerjedő vén perverznél - utalok egy korábbi gondozómra. -, de nem derogál akár most is odébb állni. A kaját meg edd meg, mert szarul festesz! - hah, elég szánalmas vagyok, mint valami elcseszett tsundere...
|
| Rauko | 2012. 01. 08. 13:22:00 | #18448 |
Karakter: Zephir
Megjegyzés: ~ Kissziszámnak
- Úgy nézek én ki, mint valami notórius állatkínzó? – Ki ez? És miért ilyen ismerős az ereje...? – Ha arra a fekete alakváltó macskára gondol, aki az előbb szaladt erre, akkor a bozótos felé szaladt tovább. - Na, végre! Ez volt olyan nehéz?! Már rohannék is, de lekapja a csuklómat. Nem is ez a meglepő, de a nevemen szólít.
- Honnan tudod a nevem?
- Álmomban mondta nekem. - Buta fiú, egy boszorkánymestert akar átverni? Bár lehet... furcsa erő lengi körül. - Látó vagyok, s láttam valamit álmomban, amely fontos lehet a számodra, Zephir, olyasvalaki szemén keresztül láttam, aki apró, de folyamatosan körülötted van, s álmomban őt megtestesítve rémült voltam és feldúlt, nem akartalak elveszteni. Van valaki ilyened, Zephir, aki aggódhat érted, aki egy gyerek talán, de mindenképp alacsony, és szinte mindig veled van?
- Csak a macskám - felelem. Nem kell tudnia, hogy szerintem hamarabb aggódna a szomszéd kandúrért, mint értem.
- S volt valaki, akit magadra haragítottál, aki még fiatal, szép férfi?
- Volt... - jegyzem meg gyanakodva. Már végképp nem értem. Illetve de, és ez a baj.
- Akkor amit láttam, ezen a fesztiválon történik majd meg... Kérlek, higgy nekem, a fesztiválon fel fog bukkanni az a valaki, akit elüldöztél magad mellől, mert szeretett, s megpróbál majd megölni, s ha nem hallgatsz rám, bármily képtelenségnek is hangzik, akkor sikerrel fog járni! Megszállta egy démon odakinn a láposban. Ez a démon nem hagyományos, az erődre szomjazik. Azzal számol, hogy varázslattal akarsz majd a fiú segítségére sietni, s ki akarod űzni belőle, de ha megteszed, s varázzsal támadsz rá, magába szippant a saját varázslatodon keresztül. Puszta kézzel viszont csak úgy végezhetsz vele, ha megölöd a fiút, s a démon ekkor sem fog elpusztulni, csak testetlen alakká válik, s a látomásomban annyira legyengültél, hogy végül a démon elfoglalta a tested. De az sem megoldás, ha nem mész az óriáskerék közelébe, mert akkor vérengzést rendez, hogy megjelenj! - Hirtelen robban valami, ami őt is megzavarja a mesélésben. - A fenébe, késésben vagyunk! Gyere velem, kérlek! - Rohanni kezd. Mit kezdjek vele?! Valamiért azt érzem, hogy tennem kell, amit mond.
- Hé, várj! - kiabálok utána, de már rohanok is.
* * *
Mire utolérem az óriáskeréknél, már kikérte az összes jegyet. Ezt... nem hiszem el! Mire alapozzak? Nem is ismerem. Talán nem is látó, de nem úgy látszik, mint aki hazudik. Valóban retteg. Könyörög, hogy fizessek ki mindent, így meg is teszem.
- Kérlek, könyörgöm, fizesd ki, nem szállhat fel senki!
- Azt hiszem, eleget fizettem, hogy kibökd végre, mit akarsz - szólítom fel, mikor már ketten ülünk a keréken.
- A tó felől fog felbukkanni. Csak akkor tudod vele sikeresen felvenni a harcot, ha kitérsz, és megpróbálod rávenni a fiút, hogy győzze le a gyűlöletét, amelyből a démon táplálkozik, s amely miatt megszállás alatt tartja a testét. Ha mással próbálkozol, biztos a halálod. Aki küldött, nem akar magányos maradni, s retteg attól, hogy egy újabb tűzijátékot néz végig egyedül.
Ahogy ezt kimondja, készül kiugrani az idióta!
- Mit művelsz?
- Az a valaki, akin keresztül láthattam, arra kér, ne halj meg, semmiképp se halj meg! Lebegjen ez a szemed előtt, s tartsd tiszteletben a kérést! Mentsd meg őt, mentsd meg az embereket alattad, s éld túl, s nézd meg vele a mezőn ülve a tűzijáték bemutatót!
Leugrik, és pont abban a pillanatban, amikor leér a keresztvasra, a kerék robban egyet, és ha nem ott lenne, ahol, akkor az emberekre dőlne. Ahogy felismerem az igazságot, azonnal kapcsolom is az övemet, és ahogy meglátom Rustallt, összeszorul a szívem.
A bőre hóka, az arca beesett, mint aki legalább tíz kilót fogyott.
Tudom, nem szabad bántanom. Hinnem kell a fiúnak, de akkor sem tudom, mit tegyek. Túl egyértelmű lenne csak kitérni, de ahogy kieresztek egy picit az erőmből, miközben Rustall közelebb ét, már érzem, hogy nem kellett volna. Mintha a lelkemből tépne ki egy szeletet.
Igaza volt a fiúnak. Nincs választásom, nem ölhetem meg.
- Mindenki menjen innen - ordítom, és az emberek, már akik még ott voltak, már rohannak is, ahogy a boszorkánytanács tagjai is. Tuják, ha segítség kellene, kérném.
- Milyen nemes - sziszegi Rustall.
- Te nem a tanítványom vagy - mondom.
- Már így sem úgy sem. Pedig te akartad. Te bátorítottál.... - A hangja szinte fáj a füleimnek, de most nem szabad erre figyelnem, hiszen Rustall keze felemelkedik és tenyeréből egy tűzcsóva indul, egyenesen felém. Alig tudok kitérni, hiszen gyors, és követi a mozgásomat. Nehezen sikerül úgy ugranom, hogy a csóva egy falba ütközzön helyettem.
- Fejezd ezt be - szólítom fel. - Rustall, tudom, hogy te sem akard! Nem akarsz megölni!
A fiú összerezzen, megdermed a mozdulatban, aztán, ha nem látnám, el sem hinném. A feje elkezd körbe fordulni, és csak kiabál, most tényleg Rustall, keserves sírásba kezd, ahogy a démon ereje ki akarja tekerni a nyakát. Hirtelen ugrok oda, és ragadom meg az arcát, majd elfordítom magammal szembe. Ahogy a szemembe néz, megint elborul a tekintete.
- Aljas, számító dög vagy - sziszegi. - Csak bántottál.... végig csak szórakoztál velem, miközben a bolhás macskádba vagy beleesve!
- Nem vagyopk... - kezdenék bele, de túl közel vagyok, így mikor egy újabb tűzcsóva indul, nem tudok teljesen kitérni. Felszisszenek, ahogy a tűz végigszánt a bal oldalamon.
- Egy mocskos kis alakváltó, aki még az emberi alakját sem fedte fel neked, de te mégis őt választod helyettem! - Könnyek indulnak meg a szeméből.
- Nem tudnálak bántani téged. Sem testileg, sem lelkileg. Azért zártam el az erődet, mert veszélyes vagy magadra, Rustall! Értsd meg, neked nem én kellek, csak a hatalmam miatt látszom jónak! Nem vagyok jó társaság! - Látom, hogy megremeg egy picit. - Fejezd be, ne bántsd azokat, akik a közelünkben vannak!
Ahogy körbepillant, megint kitisztul a feje.
- Mester... segíts... - Sírni kezd. A fiú szerint nem használhatom az erőmet.
- Akard, hogy önmagad lehess, és nem lesz baj - suttogom, és közelebb lépve magamhoz ölelem. A teste szinte forr, olyan meleg. Szipog még párat, majd hirtelen ellök magától, mire felordítok, hiszen pont a bal oldalamra esek. Ezzel egy időben ő is felordít, hirtelen fekete füst száll fel a testéből, és pont annyi időm marad, hogy egy mozdulattal az irányításom alá vonjam a kitaszítás kábulatában fürdő démont, és a Pokolba zavarjam.
Ahogy lenyugszik a levegő, eltűnik a hasadás a földről, hirtelen a boszorkányok jelennek meg. Kettő elkapja Rustallt és már viszik is, hiszen most gyógyításra szorul, Kettő mellém telepszik.
- Mester, mindjárt... - kezdene bele, de leintem.
- Dolgom van - szisszenek fel. - A tűzijáték...
- Megtartjuk, ha ezt parancsolod. De hova mész? - kérdezik aggódva.
- Mondtam, dolgom van! Eresszetek el! - Kitépem magam az aggódó karok közül, és felállva elbotorkálok egy támasztékig. Nem lépnek utánam, mikor majdnem elesek, tudják, hogy nem akarom, hiszen a mezőre kell mennem. Ott vár engem, a mezőn... tudom! Érzem, a szívem mélyén érzem, hogy fél, aggódik értem, és vár rám. Nem hagyhatom egyedül. Egy percre sem...
* * *
- Kissa... - kiáltom el magam, de a közvetkező hang már egy fájdalmas üvöltés, ahogy elesek. Az erőm elfogyott, a sebeim szétszaggatják a testem, annyira fájnak.
Nem jön... miért nem jön még mindig?!
Lassan lehajtom a fejem a vizes fűbe, és lehunyom a szemem. Nem szeret... de ennyire? Pedig csak miatta jöttem el ide.
Percekig csend, aztán halk nyávogást hallok.
Ahogy elkezdek koncentrálni, hogy mi is lehet.... Kissa vagy egy másik macska?
Az erejéből ítélve ez Kissa. De ez az erő...
Felemelem a fejem, és a macskám irányába nézek. Már előttem ül.
- Te voltál - suttogom. Kérdő tekintete láttán ideges leszek, de nincs erőm kiabálni. - A fiú... az erőd ugyanolyan - sziszegem. - Ne álltass tovább. Mond el, ki vagy te igazán!
Percekig farkasszemet nézünk, de aztán elfogy minden tartalékom.
- Kissa.... Kissám... - suttogom elhaló hangon és érzem, el fogok ájulni.
Kissa...
|
| ef-chan | 2011. 09. 25. 20:17:17 | #16891 |
Karakter: Kissa
Megjegyzés: (Zephirnek)
- Kissa... - ismétli meg halkan, elgondolkodón. Na ne, ne legyél már ekkora tulok, hogy nem esik le, mit akarok ezzel, mert kitérek a hitemből.
- Örvendek - ragyognak fel szemei, mikor már épp kezdek lemondani arról, hogy valóban rendelkezik annyi IQ-val, mint amennyit megelőlegeztem neki. Ez az egy szó azonban megnyugtat, nem is olyan hülye, mint kezdtem hinni. Pofátlannak viszont pofátlan, mert közel hajolva puszilja meg a homlokom, amely váratlanul ér. Kissé elfintorodom, de inkább nem kommentálom az esetet. Ahhoz meglepően jól esett...
- De kedves Kissa, most akkor is átkötöm a sebeidet - öli le a jókedvem. Szemrehányóan nyávogok fel, s ha tudnék, még menekülnék is. Átkozott üveg vacak!
A másik szobába visz, majd leszedi a kötéseket, hiába fickándozok. Nem értem, mit kell itt erőszakoskodni, azok a vacak sebek ellesznek, meggyógyulnak maguktól is, semmi szükség erre a felesleges felhajtásra. Még a végén perverz fogdosós bácsinak titulálom, és a büdös életbe nem megyek hozzá egy méternél közelebb!
- Szépen gyógyul - ránézek. Tudom, te szamár. Csak ti emberek szeretitek bámulni a sérüléseiteket, mintha attól jobb lenne nekik. - A fesztiválra már majdnem tökéletes lesz - nem békítesz meg, nehogy azt hidd! A fertőtlenítőszer láttára meg szabályszerű hisztériásrohamot rendezek. Helló, még a gondolata is fáj, most hagyd abba! Elég patyolattiszta az, nem kell még fertőtlenítgetni is. Majd lenyalom, ha úgy esik! Nem hallod?!
Már épp fellélegeznék, igaz, kezdem magamban mérlegelni, nem lenne-e érdemes megszólalni is, mert akkor kigyomlálhatnám a hülyeséget az agya helyéről, amikor visszafordulva megint az orrom alá nyomja a tegnapi szert. De hiába ismerem fel az illatából, már elkéstem, ismét eltávolodom a világtól, teljesen belassulva, kábán. Egyszer ezért keservesen visszafizetek neked! Egy alakváltót így megalázni és kiszolgáltatottá tenni...
* * *
A tegnapi nap további részében, de még ma is duzzogok, ennek ellenére kényszerűen az ágyon heverészem. Egy ideig szórakoztam azzal, hogy bambultam, mit csinálnak, de olyannyira "lekötött", hogy beszunyókáltam.
Álmomban egy réten rohangáltam fel-alá, s a lepkéket kergettem Amelievel, hogy aztán, mikor elfáradtam, emberi alakomba változva hajtsam fejem az ölébe, s ő simogassa a rózsaszín fürtjeim. Ám mikor felnézek rá, szemeim elkerekednek, mert Amelie helyett Zephir mosolyog vissza rám.
Hirtelen riadok fel, fejem kótyagosan megemelve, majd megrázva, ekkora badarságot álmodni... Igaz, még mindig jobb volt, mint amikor sikerül belemerülnöm a jövő folyamába, hogy maga alá teperve akarjon megfojtani.
- Miért nem akar engem, mester? A szívemet is odaadnám egy csókért - üti meg a fülem Rustall hangja. Ha ember lennék, most felemelt szemöldökkel pislognék a hang forrásának irányába, így csak arrafelé fordítom sárga szemeim.
- Ne sírj... erre igazán semmi szükség. Az erőmet levédem, nem tudod csókkal lopni a tudásomat - feleli neki Zephir, én meg legszívesebben homlokon vágnám magam, pedig csak most kezdem fogni, miről is folyik a diskurzus. Miért kell neki ekkora farönknek lennie? Szegény fiúnak állandóan húzza az agyát, aztán meg kegyetlenül szúr bele kettőt. Bár mondjuk, a srác élvezné, ha másképp szúrna bele. Így kevésbé boldog, fogalmazzunk így. Össze is csuklik látványos-drámaian. Szánom kissé, mert óvatosan fogalmazva is gáz, amit művel. Ennyi gógyija lehetne, hogy Zephir nem az az ember, aki szereti, ha a kezébe hullnak a dolgok. Sokkal jobban járt volna, ha ő is a se veled, se nélküled jellegű politikát folytatja, mint amit hőn szeretett mestere is nyom, talán akkor felkeltette volna az érdeklődését kacér elérhetetlenségével. Ez már csak ilyen ragadozó ösztön. Lehajol, hogy megvigasztalja, ha már ilyen messzire ment, de azt hiszem, a fiúnál elpattanhatott a szelep, mert kiad magából mindent, amit már jó ideje gyűjtögetett.
- Miért bántasz folyamatosan engem? Miért nem hagyod, hogy szeresselek?! Mert a tanítványod vagyok?! Elhagylak, mesterként elhagyhatsz, könyörgöm... De nem megy... én ezt nem bírom így! - jaj, ne sipákolj már, nincs párzási szezon...
- Miket beszélsz? Feladnád a boszorkánymesteri tanulmányaidat, csakhogy a szerelmem lehess? - hát fiú, úgy érzem, Zephirke drága nincs elragadtatva az odaadásod mértékétől. Megértem. Mit kezd bárki is olyasvalakivel, akinek nincs célja, akinél nem kitüntetés, ha rád figyel, tök uncsi, egyszerű, egyszer megdugandó préda, akinek utána semmi célja nem marad. Nem mintha az én szexuális életem ennyire aktív lenne, hogy így kategorizálhatnék bárkit, de láttam én már sok mindent, még karón varjút is. Sőt, ha nem lennék alakváltó, már a szexuális életemre sem mondhatnám, hogy nyugis és egyhangú. Jaj, inkább nem akarok belegondolni. Menjetek ki, csináljatok egymással valamit, engem meg hagyjatok legalább szunyókálni, ha már ébren lenni kész kínszenvedés per pillanat.
A szappanopera-részlet viszont folytatódik. Jön a vallomás tetőpontja, majd a rideg visszautasítás, aztán a még elkeseredettebbé váló további próbálkozás. De azzal nem vádolható a fiú, hogy ne akarná teljes szívéből, lelkéből, különben nem lenne képes ilyen mértékben megalázkodni.
Nagy elmélkedésemből a látvány szakít ki, ahogy nem kalkulált elemként Rustall lekapja Zephirt. Elsőnek azt gondoltam, hogy jön majd az ordítozás, de "csöpp" megdöbbenéssel lehetek szemtanúja hevesre sikerült csókjuknak, miközben Rustall szinte felfalja ujjaival gondviselőm. Nem kellene, hogy meghasson, sőt, néznem sem kellene, egyszerűen elfordíthatnám a fejem, vagy lehunyhatnám a szemem, de nem tudom eltépni magam a látványtól, s a dühhöz hasonló érzés önti el a mellkasom. Ugye azért magadévá nem az orrom előtt szándékozod tenni?!
Mikor ellöki magától, mintha összébb menne a lufi odabenn, de azért riadtan pattannék fel, hogy menekülőre foghassam, mert hiszen ennek fele sem tréfa, a lábaim állapota azonban visszatart. Ahogy Zephir tekintete is láncra ver szinte, s bár állom, valahogy furcsán hevesen dobog a szívem, és nem igazán tudom, mi is zajlik körülöttem és bennem.
- Beleszerettél a macskádba? - kuncog fel gúnyos elkeseredettséggel Rustall. - Szánalmas vagy, Zephir!
A helyében iszonyatosan megrémülnék a szemektől, azoktól a szemektől, amelyek bár hűvösnek tetszenek, mindig csak a gondoskodás és nyugalom tükröződött vissza belőlük. Az a düh, amellyel kihajítja, a cselekedetei rideg szigorúsága, s az a megmagyarázhatatlan feszültség, amely belőle vibrál... szóval ez a te kis titkod, ez az, amit te akarsz elrejteni előlem, s a világ elől…
Ahogy visszalép, csak egy pillanatra néz rám, s aztán elfordítja a fejét, s kimenekül a konyhába. Enyhe csörömpölés után tér vissza két tálkával, amit elém tett, majd – hiába nyávogok fel – elviharzik.
Nem értem őt! Nem értelek, Zephir… De tudod, megijedtem. A legrémisztőbb ebben azonban az, hogy nem tőled, hanem a fiú gyűlöletétől, annak lehetőségétől, akár el is veszthetlek… S a rossz érzés fagyosan ölel körbe.
* * *
Jobb híján csak gondolkodom, vagy a plafont bámulom, de eme tevékenységet is sokszor „megmérgezi” erős illata az ágyon. Nem meglepő, hisz az övé, csak most olyan kellemetlen beszívni ezt az illatot. Nem igazán tudom értékelni az előbb történteket, még kevésbé feldolgozni és kielemezni a rám vonatkozó következményeket. Felkavarta valami a történések sorában, ez egészen biztos, s mivel még sosem láttam ilyennek, nem tudom, meddig fog ez tartani, de ha nem ér haza hamarosan, éhen halok… Ha a kajából következtetek a távolmaradásának idejére, azt kell gondolnom, ma vagy reggel azért megérkezik, de sosem lehet tudni az embereknél. Valahogy nincs humorom új embert megszokni magam körül…
Lehunyom a szemem, s inkább megpróbálok aludni. Az alvás legalább megnyugvást hoz.
Azt hittem, de nem, s nehezen ébredek, szinte nem is tudok, csak az ujjak érintése tép ki az álom karmai közül, s szinte kétségbeesetten nyöszörgök fel, mikor megérzem az altató jellegzetes illatát. Ne, kérlek, ne most!
* * *
Zaklatottan rohanok, közel a zokogás határához. A szívem már megtelt sötétséggel, és reszketegen igyekeznék szabadulni, de nem tudok, nem enged, pedig már túlcsordultam, már nem tudok feldolgozni több látomást, már nem tudom elviselni a variációk sokaságát. Elég! Kérlek, elég!
Sokkosan ébredek, mégis zúg a fejem a szere utóhatásaként. Szemrehányón nézek rá.
- A lábaid rendbejöttek, a kijáratod nyitva. Mehetsz – darálja le, majd ismét kilép az ajtón, pedig most nagyobb szükségem lenne rá, mint volt eddig a lábam miatt…
* * *
Nem sokat voltam otthon, épp csak enni vagy inni, néha ennyire sem. A szomszéd – nem, nem az undok macska gazdija szomszéd, hanem a másik – padlására fészkeltem magam. Nem azért, mert itt olyan jó lenne, csupán az itt terpeszkedő hatalmas, leszuperált plüssmackó miatt, amelyhez hozzábújhatok emberi alakban, s nem kérdezi, miért sírok, nem akar tőlem semmit, csak ölel bundás kezeivel. Helyette. Akárki helyett…
Az egy hét azonban elég volt arra, hogy átgondoljam, mit is kellene kezdenem a tudással, amely birtokába jutottam. Mert nem akarok mást tudni magam körül, mert nem akarok újabb gondviselőt, nyugalmat akarok, s ő megadja nekem. Mert kölcsönösen nem kérdezünk semmit. A legkényelmesebb és legkonfliktusmentesebb módja ez az együttélésnek. S nem akarom, hogy ez az apró méreg, amelyet Rustall csepegtetett tettével közénk is, megölje ezt, s nem akarom, hogy Rustall megöljön mást is…
* * *
Együtt indulunk a fesztiválra, szokásos közömbösségemmel sétálok mellette, illegetve a farkam peckesen, de valójában a lehetőséget keresem. S amikor meglátom, nem vagyok rest, nekiiramodom, s eltűnök az egyik oldalra nyíló utcában. Szinte azonnal kihasználom a lehetőséget, s egy elegáns bukfenccel átalakulok.
Felegyenesedve rázom meg magam. Kissé bizonytalan vagyok. Olyan rég álltam két lábon, nem is nagyon emlékszem, hogy kell. Még szerencse, hogy ez is ösztönös nálunk, s nem tudjuk elfelejteni.
Hirtelen bukkan fel, még nem készültem fel rá teljes mértékben, így kissé elpirulok, de azonnal fel is húzom magam, ahogy nekem esik, még ha miattam is esik nekem. - Hol van Kissa? Mit tettél a macskámmal?
Dacosan vonom össze szép ívű szemöldököm.
- Úgy nézek én ki, mint valami notórius állatkínzó? – felelem csípősen, mire mintha visszavett volna magából, de még mindig türelmetlenül toporogva várja a választ. Felsóhajtok, majd kissé visszább véve felelek én is. – Ha arra a fekete alakváltó macskára gondol, aki az előbb szaladt erre, akkor a bozótos felé szaladt tovább.
Máris indulna, de riadt hevességgel ragadom meg a csuklóját, s kiáltok rá: - Várj, Zephir!
Megtorpan, de nem azért, mert visszatartom, hiszen sokkal erősebb, mint én, ezt érzem, s könnyedén kitéphette volna csuklóját a szorításomból, ami megállította, hogy a nevén szólítottam. - Honnan tudod a nevem? - kérdezi követelőzőn, bizalmatlanul.
Sóhajtok egyet. Nem így terveztem felvezetni. Bár az álmok tanúsága szerint ha hinni nem is fog nekem, mégsem kerülheti el, ami történni fog, s csak remélhetem, hogy kivédeni képes lesz.
- Álmomban mondta nekem - felelem, s felvonja a szemöldökét. Elengedem a kezét, s kis erőgyűjtésképp lehajtom a fejem, majd ismét ránézek, nagy levegőt véve. Nem tudom, hogy kellene elmondanom, de az álmomban ez megfelelt, akkor itt is meg kell hogy feleljen. - Látó vagyok, s láttam valamit álmomban, amely fontos lehet a számodra, Zephir, olyasvalaki szemén keresztül láttam, aki apró, de folyamatosan körülötted van, s álmomban őt megtestesítve rémült voltam és feldúlt, nem akartalak elveszteni. Van valaki ilyened, Zephir, aki aggódhat érted, aki egy gyerek talán, de mindenképp alacsony, és szinte midnig veled van?
- Csak a macskám - feleli még mindig tartózkodón.
- S volt valaki, akit magadra haragítottál, aki még fiatal, (leírás Rustallról) ?
- Volt... - vonja fel a szemöldökét, s azt hiszem, megfogtam a figyelmét. Ha másért nem, azrét, hogy megtudja, mit akarok ebből az egészből kihozni.
Kesernyésen elmosolyodva játszom tovább a saját szerepem, magam nem leleplezve, mintha nem ismerném, s nem tudnám a saját kérdéseimre a választ. - Akkor amit láttam, ezen a fesztiválon történik majd meg... - közelebb lépek, megragadva a tenerét, s két kezem közé fogom könyörgőn. - Kérlek, higgy nekem, a fesztiválon fel fog bukkanni az a valaki, akit elüldöztél magad mellől, mert szeretett, s megpróbál majd megölni, s ha nem hallgatsz rám, bármily képtelenségnek is hangzik, akkor sikerrel fog járni! Megszállta egy démon odakinn a láposban. Ez a démon nem hagyományos, az erődre szomjazik. Azzal számol, hogy varázslattal akarsz majd a fiú segítségére sietni, s ki akarod űzni belőle, de ha megteszed, s varázzsal támadsz rá, magába szippant a saját varázslatodon keresztül. Puszta kézzel viszont csak úgy végezhetsz vele, ha megölöd a fiút, s a démon ekkor sem fog elpusztulni, csak testetlen alakká válik, s a látomásomban annyira legyengültél, hogy végül a démon elfoglalta a tested. De az sem megoldás, ha nem mész az óriáskerék közelébe, mert akkor vérengzést rendez, hogy megjelenj! - mellettünk hirtelen durran valami, s az egyik sütödésnél kigyullad a sátor, mert felrobbant a kézisütő.
- A fenébe, késésben vagyunk! - kerekednek el a szemeim, s kétségbeesek, ha cak egy kicsit is módosul minden, könnyedén kialakulhat egy olyan alternatív jövő, amely teljesen másképp végződik majd, mint amelyeket láttam. - Gyere velem, kérlek! - nézek rá esdeklőn, majd nekiiramodom a kerék felé.
- Hé, várj! - kiált utánam, de követ, hál' Istennek követ.
* * *
Viszonylag hamar keresztülverekedjük magunk a tömegen.
- Kérem az összes hely jegyét a keréken egy körig! - kiáltok rá a pénztárosra, aki döbbenten pillant rám, az emberek mögöttem pedig zúgolódni kezdenek, majd ahogy megjelenik Zephir, tőle kezdik kérdezni, hogy mi folyik itt. A pénztáros meg várná a pénzt. Zephir felé fordulok: - Kérlek, könyörgöm, fizesd ki, nem szállhat fel senki!
Egyre furábban néz, de kifizeti, tudta, hogy ki fogja... Ezek szerint még nem változott a jövő ezen része, még van esélyem, hogy azt kivédjem, másoknak baja legyen. Ám az ő sorsa még mindig ugyanaz...
Ketten ülünk fel a hatalmas órisákerékre. Becsatolja az övét, majd rám néz. - Azt hiszem, eleget fizettem, hogy kibökd végre, mit akarsz.
A kerék megindul, s az én szavam is megered.
- A tó felől fog felbukkanni - mutatok a tömeggel és a fesztivállal ellentétes oldalra. - Csak akkro tudod vee sikeresen felvenni a harcot, ha kitérsz, és mgpróbálod rávenni a fiút, hogy győzze le a gyűlöletét, amelyből a démon táplálkozik, s amely miatt megszállás alatt tartja a testét. Ha mással próbálkozol, biztos a halálod. Aki küldött, nem akar magányos maradni, s retteg attól, hogy egy újabb tűzijátékot néz végig egyedül - kikapcsolom az övem, és felpattanok az ülésre, mire az beimbolyog, s Zephir hevesen kapaszkodni kedz.
- Mit művelsz? - ordít rám kissé idegesen, de figyelmen hagyom a kérdését.
- Az a valaki, akin keresztül láthattam, arra kér, ne halj meg, semmiképp se halj meg! Lebegjen ez a szemed előtt, s tartsd tiszteletben a kérést! Metsd meg őt, mentsd meg az embereket alattad, s éld túl, s nézd meg vele a mezőn ülve a tűzijáték bemutatót! - egy íves szaltóval ugrok az egyik keresztrúdra, amely az óriáskerék szabályos sokszögének egyik átlóján feszül, erősítve a szerkezetet. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázza meg a kereket, amely a tömeg felé kezd dőlni, ám ahogy megérkezem a jó pillanatban, testsúlyom, és a lendület, amellyel zuhantam ezt a pár métert, visszafelé billenti ki, hogy a szerkezet ne az emberekre, hanem a tó felé boruljon. Visszanézek rá, s bár szemei döbbenetről tanúskodnak, a megértés fénye is ott csillog bennük. Ezt a mozdulatot már nem tudtam volna megtervezni, ha csak a levegőbe beszélek, és azt hiszem, ezt ő is megértette. Halványan rámosolyogok, majd akrobatikus ügyességgel ugrálok le a szerkezetről, majd eltűnök a tömegben. Nem akarom látni, ha meghal, nem akarok a szemtanúja lenni, épp eleget láttam álmomban.
Az egyik sikátornál visszaváltozom, majd az egészen a kicsit arrébb levő mezőig rohanok. Ott letelepedem, s csak reménykedni tudok. Reménykedni, hogy eljön értem, és hazavisz. Mert akkor túlélte...
|
| Rauko | 2011. 09. 16. 13:37:12 | #16698 |
Karakter: Zephir
Megjegyzés: ~ Kissziszámnak
Reggel a szokott időben kelek, és persze ő még mellettem fekszik... nem is tehetne mást. Köszöntöm, picit megsimogatom, aztán kimegyek a konyhába előkészíteni az ételét. Közben persze eszembe jut, hogy nem fog tudni egyedül enni, így direkt olyan darabokra vágom a húst, amit a kezemből is meg tud enni.
De ahogy visszamegyek, és enni kezdene, látom, hogy nehezen megy neki a kézből evés... hát persze, Öntörvényű.
De végül az éhség rávezeti, hogy bízzon bennem ennyire.
Amikor jóllakott, elterül rajtam, én pedig a füle tövét simogatva, újságot olvasva múlatom az időt, hiszen a fiúk ma nem jönnek. Be kell vásárolnom, plusz egy gyűlésre is meghívásom van, és egy kislányt is meg kell áldanom. Hosszú nap lesz.
De a macska hirtelen felnyávog, mire ijedten kapom el a kezem. Megsértettem valahol...?
De nem, csak az újságra mutogat. Leteszem, hogy rá tudja tenni a mancsát, hiszen alakváltó, nem buta macska. Így nem is lep meg, amikor a fesztiválról szóló cikkre mutat.
- El akarsz menni? Mi az, már engedélyt is tudsz kérni, ha úgy tűnik, magadtól nem tudsz kilógni majd még az ágyból sem? - kérdezem jókedvűen nevetgélve, de jól láthatóan megsértem, és elkezd inkább a saját farkával játszani. Kis buta... - Nem kell felhúzni az orrod, úgyis elmegyünk - adom tudtára, majd sóhajtva folytatom. - Szerintem ma mindenhova magammal viszlek, ha itt hagylak, unalmadban még valami egetrengető butasággal tetőzöd a tegnapit.
* * *
Persze nem is az én cicám lenne, ha nem okozna bajt a gyűlésen, hatalmas unatkozása közben. Sikeresen betekeri ugyanis a hajamba a mancsát, így a kötést le kell vágjam a lábáról, és ott, Tanács előtt kell újrakötnöm. Persze senki sem mer szólni, sosem mernének.
Aztán a boltban persze minden boszorkány őt tömte, így nem is jut eszembe, hogy vegyek neki vacsorára valót, hiszen úgyis teleeszi magát, vagy ha mégsem, akkor van még otthon egy kis maradék csirkehús.
Aztán az áldás.
A kislány gyönyörű, én pedig az Anna nevet adom neki, hiszen ez annyi jót jelent... és szép név. A szülei persze nagyon hálásak, és macskám is egész jól viseli, amikor a kicsi Anna megpróbálja darabokra szedni, mint egy játékcicát.
* * *
Mikor hazaérünk, persze ő enni kér. Meglepne, ha nem így lenne, mégis furcsa, hogy egész nap evett, és még mindig bír, de azért megetetem, aztán olvasni kezdek.
Néha egy-egy részt felolvasok hangosan, aztán viszont hirtelen a mancsát a könyvre dobja.
- Na mi az? Olvassak? - kérdezem, de csak nyomja le a könyvet, így leengedem, ő pedig a fejezetcímben kezd mutogatni betűkre.
K.
I.
S.
S.
A.
- Kissa? - kérdezem, mire dorombolva hozzám bújik. Ritkán dorombol.. talán ez helyeslés?
- Kissa... - ismétlem meg halkan, és magamban gondolkodom. Mi ez?
Ezt nem szeretem az alakváltókban, annyira titokzatosak tudnak lenni. De aztán hirtelen bevillan.
Kissa!
- Örvendek - mosolygok le rá, majd, most nem foglalkozva azzal, hogy ez emberként mennyire esne jól neki, közelebb hajolok, és ajkaimmal megérintem pici homlokát. Összezárja szemeit, de nem karmol, nem fúj, hagyja magát. Milyen aranyos. - De kedves Kissa, most akkor is átkötöm a sebeidet - jelentem be, még mindig mosolyogva, amire viszont műár kipattannak a szemei és rosszallóan felnyávog. Nem szólok rá semmit, csak finoman megfogom, a karjaimba véve viszem át a tanulók termébe, és ott nézem meg a sebet.
- Szépen gyógyul - mondom neki, tudom, hogy érti, és hogy kíváncsi erre. - A fesztiválra már majdnem tökéletes lesz - nézek rá, mire még mindig morcosan méreget, szinte hallom is a gondolatait: elástad magad!
Nem szólok hozzá, miközben fertőtleníteni kezdem a sebet, de ekkor döbbenek csak rá, hogy ez még mindig fáj neki. Nyávog, fúj, elhúzná a mancsát, karmolna, harapna. Felsóhajtok, és a polcról újra leveszem a tegnapi füveket, majd összekeverve ismét az orra alá dugom. Megint kába, megint csak nyüsszög, én pedig mosolyogva nézem.
Milyen lehetsz emberként, Kissa?
Magas, szőke? Vagy alacsonyabb, fekete hajú szépség? Szerintem az utóbbi. Hihetetlenül szép lehetsz, hiszen hihetetlen a természeted. De mikor foglak én téged látni? Gyanítom, soha.
Soha nem fogod magad megmutatni nekem, egyszer majd elhagysz, ha lesz módod rá. Te is macska vagy, hiába van emberi alakod.
Szomorkássá válik a mosolyom, de neki nem fogom mutatni. Ha kiszagolja, hogy mit gondolok, el fog hagyni, és persze erre fel vagyok készülve, de rosszul fog esni. Előre tudom, hiszen ő az első lény, aki hosszabb ideig van mellettem. Fájni fog, ha elhagy, de nem köthetem magamhoz, sőt, ő még csak a gazdájának sem tart. Mert ha annak tartana, már láttam volna a valódi alakját.
***
- Mester... - lép mellém Rustall, amikor másnap már mindkét társa elment. - Ma egész nap gondterhelt volt, mester... mondja el nekem - suttogja, és még közelebb lép.
- Kérlek, most nem akarok erről beszélni - felelem, és finoman elütöm a kezét. Kissa az asztalon fekszik, egyelőre nem adva jelét, hogy látna, hallana akármit is.
- Miért nem akar engem, mester? A szívemet is odaadnám egy csókért - csillannak könnycseppek szép, zöld szemeiben.
- Ne sírj... erre igazán semmi szükség. Az erőmet levédtem, nem tudod csókkal lopni a tudásomat á gyanúsítom meg gonoszul, de ahogy zokogni kezd és térdre esik, rádöbbenek, hogy ezt nem kellett volna. - Rustall... - suttogom a nevét, és lehajolok hozzá.
- Miért bántasz folyamatosan engem? - néz rám. Tekintetétől megszakad a szívem. - Miért nem hagyod, hogy szeresselek?! Mert a tanítványod vagyok?! Elhagylak, mesterként elhagyhatsz, könyörgöm... - zokog fel. - De nem megy... én ezt nem bírom így!
- Miket beszélsz? - kérdezem döbbenten. - Feladnád a boszorkánymesteri tanulmányaidat, csakhogy a szerelmem lehess? - egyenesedek ki újra.
- Akármit megtennék érted - sóhajtja, és elém mászva átöleli a lábaimat. - Akármit, érted?!
- De én nem vagyok olyan, mint te - felelem rideg hangon. - Én nem szeretek csak egyszer együtt lenni valakivel, aztán elhagyni!
- Ki mondta, hogy csak a testedet akarom? - Ahogy felpillant rám... a tekintete...
Nem tudok ellenállni neki. Nem vagyok képes rá, pedig a szívem és az agyam is ellenkezik, de mégis hagyom neki, hogy kiegyenesedve ajkait az enyémekre tapassza.
Játékosan szívja meg alsó ajkamat, majd felnyög, amikor akaratlanul is bebocsátást engedek neki, és fürge nyelve azonnal körbetáncolja az enyémet. Ujjai a testem minden pontját simogatják, amit elér, egyszerűen úgy érzem, hogy nem képes betelni velem.
Én pedig... talán a szomorúság, ami tegnap óta környékez.
Nem tudom elfelejteni a tényt: Kissa el fog hagyni engem. Ekkor jut újra eszembe...
Kissa itt van a szobában!
Elemi erővel tör rám a rettegés, hogy minden lát, és nem tudom megfogalmazni, hogy miért zavar ez ennyire, de ösztönből lököm el magamról Rustall testét, aki majdnem nekiesik az asztalnak. Tekintetemet azonnal macskám felé kapom. Már ébren van... engem néz,. és tudom: szinte a vesémbe lát.
Rustall követi a tekintetemet, majd felnevet.
- Beleszerettél a macskádba? - kiabálja sírva, mégis nevetve, mint egy bolond. - Szánalmas vagy, Zephir! - Hangja szétszaggatja gondolataimat, ahogy felelősségre próbál vonni engem.
Nem engedem ki az erőmet, mert Kissa összeroppanna tőle, csak egy kézzel emelem fel Rustallt, a nyakánál fogva,majd kilököm az ajtón. A szomszéd boszorkány hatalmas szemekkel néz, de most szólni sem mer, pedig Kissa ellenfele, a másik kandúr is ott van, a kerítésen.
- Meg ne lássalak itt újra. Rustall - villantom rá a tekintetemet.
- Nem tudsz megakadályozni abban, hogy tanuljak - feleli flegmán, mire elpattan bennem valami, és megérintem a karját, amibe azonnal egy uroborosz-jelkép ég.
- Elzártam az erődet - jelentem be. - Újjászületésedkor felszabadul újra - nézek rá lesajnálóan, majd figyelem, ahogy felpattan, és a karját fogva, szitkozódva elrohan.
A lakásba lépek. Ahogy tekintetem találkozik Kissa tekintetével, elfordítom a fejem, és a konyhába megyek, majd a tálába készítek neki ételt, vizet, és mindkettőt az ágyra teszem, majd belépek a terembe. Nem szólok egy szót sem, pedig ő felnyávog, mikor meglát. Nem akarok vele foglalkozni, csak bántanám jelenleg, hiszen... akárhogy szépítjük,. mióta ő jelen van az életemben, minden nehezebb.
- Maradsz - parancsolok rá, és ahogy megbizonyosodom róla, hogy az ágyon könnyedén eléri az ételt és a vizet is, kilépek a lakásból, és zárom az ajtót.
Fogalmam sincs, hova megyek, csak... csak el innen.
***
Este érek haza. Az erdőben sikerült beszereznem azokat a füveket, amik a gyógyítóhoz kellenek.
Sajét recept, de Kissa lábára megfelelő lesz, így reggelre már rá tud állni. Nem akartam ehhez folyamodni, hiszen fájdalmas, amíg a főzet újjáépíti a sérült szövetet, de elengedni még nem tudnám, viszont a szeme elé sem akarok kerülni hosszabb időre.
Miközben a teremben a főzet rotyog, Kissához lépek. Alszik. Tökéletes.
Mellé lépve megsimogatom, majd az orra alá dugom az altatót, és ahogy kicsit pillázik, és szuszog, már vissza is zuhan álomföldére. Mély, nagyon mély álomban van, csak akkor kel fel, ha akarom, ha az orra alá dugom a másik szert. Ami viszont csak reggel lesz.
Egész éjszaka mellette vagyok, figyelem, ahogy a sebek a tappancsain lassan gyógyulnak, de még álmában is felnyávog egyszer-egyszer a fájdalomtól. Még szerencse, hogy ismerek ilyen főzeteket.
Reggel aztán az orra alá tartom az ébresztőt, mire kinyitja a szemeit. Szinte kipattannak picike szemei,majd rám néz. Tekintete vádló, kérdő.
- A lábaid rendbejöttek, a kijáratod nyitva. Mehetsz - szólalok meg, majd sem mondva mást, kilépek.
Nehéz időszak elé nézünk.
***
A fesztiválig hátralevő egy hét gyorsan, mégis nehezen és kellemetlenül telik. Nem akarom elmagyarázni senkinek, hogy mi történt Rustallal, aki, értesüléseim szerint elhagyta a boszorkánytársadalmat. Fáj, hogy ezt kellett tennem, de én vagyok a vezető. Nem sérthet meg ilyen durván.
Pamanil és Alexander szó nélkül követik az utasításaimat, Kissát pedig alig látom. Ételt hagyok neki kint, de próbálom kerülni, ő pedig nem keres.
Hogy miért zavar?
Rustall kimondta a kulcsszót. Rendellenes mértékben ragaszkodom egy alakváltó macskához, aki még csak nem is mutatta meg soha emberi formáját.... beteges. És félek, hogy ezt a vádló tekintetet látnám Kissa apró szemeiben is.
De a fesztivál napja eljön.
Egyedül megyek, hiszen ott úgyis lesznek emberek, de rögtön eltántorítanak.
Kissa, egészen pontosan, hiszen befordul az egyik utcába, ahol tudom, hogy macskaellenes boszorkányok élnek, és tudom, hogy ott baja lehet.
Azonnal utána lépek, most nem foglalkozva semmivel, de ahogy bekanyarodok, elkerekednek a szemeim.
Egy fiatal, átlagos magasságú, vonzó alakú fiú áll velem szemben, rózsaszínes hajjal és sárgás-barna szemekkel.
Nem tudom, hogy ki lehet ő, gondolni sem merek semmire...
- Hol van Kissa? - szegezem neki a kérdést, hiszen sehol sem látom azt a kis bajkeverőt... és aggódom érte. - Mit tettél a macskámmal? - nézek a fiúra villanó tekintettel. Ha bántotta, bántani fogom.
|
| ef-chan | 2011. 09. 16. 00:07:06 | #16695 |
Karakter: Kissa
Megjegyzés: (Zephirnek)
Megint tanít, én meg uncsizom. Halálosan. Nem mintha nem mehetnék be, de az egyetlen szórakozásom az lenne, hogy Alexandert szekálom azzal, hogy meredten bámulom. Bár tény, vicces, mikor olyan ideges lesz ettől, hogy még azt is elrontja, amit nem lehet. Az viszont már kevésbé, hogy Zephir kipenderít dühösen. Annyira nem érti a viccet, és olyannyira bele van ragadva a tanárszerepbe, hogy elképzeli, hogy megnevel. Kackac, röhög a vakbelem. Lehet akármilyen menő most, én látom, mikor nem az, mikor apró mosoly szalad a szája szegletére, és élvezi, hogy hatással van emberekre, mint arra a Rustall gyerekre szexuálisan, Alexanderre szellemi fölényével és tudásával, és még sorolhatnék egy csomó embert. Többek között az előző eltartómat, aki neki ajándékozott abban a reményben, hogy benyalhat jó mélyen, persze csak képletesen. Bár ki tudja, én már nem lepődöm meg semmin.
Valójában azonban csak egy csicska. Ha ezt hangosan mondanám, mindenki elborzadna, és körülbelül agyalágyultnak tartana, de ez tény. Alá is tudom támasztani. Például, ha az éjszaka közepén nekiállok nyávogni, felébred, és okos gondviselőhöz méltón ad tejet innom, és ha tovább raplizom, még akár kaját is, pedig éjszaka nincs zabálás, ez "szabály". Na persze. Néha lefutja az én vagyok a főnök köröket, de többnyire elbukik, aztán visszatér minden a csicska vagyok, csak nem látom be magam sem állapothoz, én pedig kiélvezem. Mondhatná bárki, ennyi után már talán érdemelne némi bizalmat, de tisztában vagyok vele, mindenki így kezdi, hogy nála ez már több hónapja tart, az egy mellékes dolog. Előbb vagy utóbb ki fog bukni belőle.
Unottan nyújtózom el az udvaron, lustán kinyúlva a finom napsütésben, amikor felbukkan a szomszéd átkos macskája. Akkora egy tahó, már a jelenlététől felmegy az agyvizem.
- Ó, nézd már, a lódító szomszéd, aki alakváltónak képzeli magát - sétál a kerítésen illegetve-billegetve magát. Ohh, hogy oda ne rohanjak, meg vissza kétszer...
- Ma is újra akarod szabatni a képed, pöcsfej? - fújtatok rá, mire szemei villannak.
- Korábban kellene ahhoz felébrednek, öcsi - közli fölényesen, mire összevonom a szemem. Azért mert olyan hájas vagy, még nem fogom eldobni az agyam, de még csak a farkam behúzva beiszkolni sem. Helyette lustán felállok, s végignyalok a mancsomon élvetegen. A következő pillanatban már el is rugaszkodtam, s ketten zuhanunk a kerítés másik oldalára, gombócban hempergőzve, majd felpattanva kezdünk el fújtatni a másikra köröket írva le farkasszemesdit játszva.
- Na mi van, ennyire tellett, nagyszájú szobacica? - gúnyolódik, mire nemes egyszerűséggel közlöm vele, hogy befogja a száját, vagy teszek róla, hogy egy ideig fájdalmas legyen még a gondolata is annak, hogy kinyissa.
Léptek zaja akadályozza meg, hogy egymásnak ugorjunk.
- Gyere ide - zendül fel hangja, mire a hájpacni azonnal beszól, mintha osztottam volna neki lapot: - Jujj, fuss a gazdád szoknyája alá!
Hátranézek a boszorkánymesterre, ideiglenes lakótársamra, s a fejem enyhén megrázva nézek vissza a szőrgombócra.
- Tojok a parancsaira, a magam ura vagyok - jelentem ki, majd nekilendülve karmolok felé, hogy leolvasszam jókedvét. Már épp kezdek belelendülni, mikor kezek kulcsolódnak körém, s a levegőben termek. Mi a...? Fújtatva, méltatlankodva mélyesztem körmeim a húsába, de csak felszisszen, de el nem enged. Helyette jön a hegyibeszéd: - Nyugodj már meg az istenért! Nem igaz, hogy mindig ezt csinálod.
Ránézek nemtörődöm arckifejezéssel, szinte követelve, hogy tegyen már le, mert még van dolgom ezzel a pökhendi kandúrral, de legnagyobb felháborodásomra elindul, s a lakásban kötök ki, s még a kijárómat is elzárja. Sértődött pillantással követelek, de nem hatja meg, ami felbosszant még inkább. Araszolva próbálkozom, még a mancsom is ráhelyezem a nyílásra, hogy márpedig ott én most és azonnal ki akarok menni, de hasztalan.
- Nem érdekelsz, nem mehetsz ki, még bajod esne - jelenti ki, és már faképnél is hagy. Dühöm levezetendő fújtatok egy hatalmasat. Már megint meg kell tanítanom neki, ki az úr a házban, és kinek az akarata érvényesül, ha törik, ha szakad! Hmm... Körbekémlelem a lakást, bővebben az előszobát és a konyhát. Persze az lenne a legvagányabb, ha beillegnék, és "véletlenül" átrendezném a varázsfőzetes polcát, de nem vagyok szuicid alkat, nem tudom, melyik szer milyen reakcióba lépne a másikkal, és nincs kedvem szénkupacként végezni, ha már egyszer megúsztam eme sorsot. Ergo a konyha a következő ideális célpont. Sok a vacak, amit tönkre lehet tenni. Ki is nézem magamnak a fűszeres polcot, amit a konyhaasztalról simán el is érhetek, ha technikásan ugrálok keresztül mindenen, esetleg véletlen leverve még ezt azt, ám arra nem számítok, hogy a konyhaasztalon ott figyel az üvegből készült levesestál, amelyet így lefejelve és magammal sodorva bucskázom le az asztalról félresikerült felugrási kísérletemnek hála. De ki a fene hagy ilyeneket az asztalon, fene a rendetlen fejét?!
Ahogy felpattanok, fájdalom tölti el a a végtagjaim, s reflexből nyávogok fel keservesen, de akárhogy is próbálok szabadulni a fájdalomtól, minden lépéssel egyre rosszabb lesz minden. Ha átalakulnék, persze nem lenne ilyen körülményes, mégsem teszem. A szilánkok hirtelen tűnnek el, s pislogva nézek fel rá, sajnáltatva magam, kivételesen tökéletesen jogosan, az oldalamra fekve. Sóhajtva küldi el a tanítványait, s egy kissé bűntudatosan hagyom, hogy felnyaláboljon. S még a megjegyzését sem kommentálom, csak kissé szétterpesztem a sajgó lábaim, s bár dorombolni nem vagyok hajlandó, jól esik simogatása cicalelkemnek. Az emberi lelkem pedig megmosolyogtatja, mennyire diszkrét, és mennyire nem képes annak ellenére állatnak kezelni, hogy nem vagyok hajlandó megmutatni valódi alakom. Becsapni nem tudom, ő érzi, hogy mi a helyzet, de mégis, ha az ember csak állatként lát egy másik élőlényt, nem feltétlen kezeli egy idő után embernek, ő azonban erre roppant mód figyel, ahogy sok minden másra is. Hihetném kedveskedésnek, de nem vagyok rá képes, csak gyanakvó belenyugvásom érdemli ki minden egyes alkalommal. Ha bátor lennék, megkockáztatnám, hogy alakot váltva derítem ki, csak azért teszi-e mindezt, mert azt akarta elérni, vagy valóban ilyen, s folytatja tovább, mert ez az alaptermészete. Nem tudom, hogy viselnék egy újabb csalódást. Amelie, kinevetsz vajon érte odafenn? Hiszen mindig arra biztattál, merjek megbízni máokban, mégha néha fájdalmat is okoznak, mert amit kaphatok tőlük, az kárpótol mindenért. Én valahogy nem ezt tapasztaltam...
Fájdalmasan fújtatok egyet, ahogy nekem esik a csipesszel. Minden pozitív kapcsolatom elszáll vele szemben, s kis híján felsikoltom szemrehányóan, hogy egy vadállat, hiszen nekem is fáj minden! De nem teszem, csak összeszorítom a fogaim. Folytatás helyett azonban feláll. Csak azért nem nyávogok szemrehányóan, mert rám parancsol, maradjak. Válaszul fújok egyet, mert nem tetszik a hangsúly, de sokfelé nem tudnék menni, ég a talpam, sajog és fáj. ahogy visszaér, valami éktelen bűzös izét tol az orrom alá, ösztönből fintorodom el, méltatlankodva, bár a szántnál kábábban nyávogva fel. Mi a Merlin ez?...
Akármi is, teljesen elbódít, csak homályosan érzékelem, ami körülöttem történik, s a fájdalom is egész alább hagy. Végig követem szememmel, pedig már nem velem foglalkozik, hanem átöltözik, izmos testén játékosan megcsillan a Hold fénye. Fura, hogy senkije sincs, az ilyen menő alakok, akik még ráadásul néznek is ki valahogy, mindig orrba-szájba csajoznak, esetleg pasiznak, ízlés kérdése...
Csak akkor hunyom le szemeim, mikor besüpped mellettem az ágy, s az összes fény elhagyja a szoba belsejét, s minden sötétbe borul, jelezve, korai nyugovóra térünk.
* * *
Első mozdulatára ébredek, s felemelem a fejem.
- Jó reggelt! - üdvözöl, s végigsimít a kobakomon. Nyávogok válaszul s felkelnék, de még a próbálkozás is fáj. Fene, én béna dög...
- Ne mocorogj, tegnap rendesen elintézted magad - állapítja meg elmésen. Olyan "Nem mondod" jellegű pillantással méregetem, míg el nem tűnik az ajtóban. Aztán visszahanyatlom a párnára. Lenne kedvem most átalakulni, akkor mozoghatnék, használva a térdem, meg a könyököm. Idegesít ez a kiszolgáltatottság.
Egy tálkával tér vissza, benne a kedvencem, csirkemell sajtos mártással. Kérdőn nézek rá, hogy ezt most miért. Megenni egyedül nem tudom, mert nem tudok "odaállni". Azt hiszem, érzékeli a problémát, bár az is lehet, már számolt vele korábban is, mert az ölébe véve vezs kezébe egy falatot és az orrom elé nyomja. Egy ideig nézegetem, szagolgatom, barátkozok a kézből evés gondolatával, de mikor megkordul a gyomrom, inkább elfogadom a helyzetet, és enni kezdek.
Hamarosan jóllakottan terülök el, s már nincs is szándékomban felkelni, annyira jó lustálkodni tele hassal. Jóindulatúan mosolyog rosszallóan csóválva meg a fejét, majd sóhajtva kezdi vakargatni a fülem tövét. Erre az egy titkomra és gyengémre már rájött, s én élvezkedve tolom a fejem a kezének, még intenzívebbé téve az érzést, míg ő nemtörődöm mód veszi kezébe az újságot, amit most per pillanat nem tudok sérelmezni, mert olyan finom ujjainak kényeztetése. Ám mikor az egyik cikket megpillantom, felnyávogok. Kissé megriadva néz rám, azt hiszem, azt hihette, fájdalmat okozott, ezért sem érti teljesen, mikor tappancsom kinyújtom a papír felé. Lassan ocsúdva nyújtja felém az újság nyitva levő oldalát, figyelve, hisz tisztában van vele, ez nem csak cicás szeszélyem, most mondani akarok valamit.
Ahogy elérem, az egyik cikkre mutatok, amely egy fesztiválról tudósít, ami a jövő héten lesz. Olyan rég el akartam menni valami hasonlóra. Kirakodott csecsebecsék, mutatványosok, szemfényvesztők, igazi mágusok, jelmezek, igazi kavalkád. Legutoljára Amelie-vel voltam hasonló helyen, s a kedvencem a tűzijáték varázslatos csodája volt.
- El akarsz menni? - kérdezi, aztán felnevet. - Mi az, már engedélyt is tudsz kérni, ha úgy tűnik, magadtól nem tudsz kilógni majd még az ágyból sem?
Sértődötten pofozom arrébb az újságot, s rá sem hederítve kezdek játszani a saját farkammal, püfölve, mintha az milyen hű, de fontos dolog lenne, sokkal fontosabb, mint a gúnyos megjegyzésével törődni.
- Nem kell felhúzni az orrod, úgyis elmegyünk - pöcköl fülön, mire ráemelem kifürkészhetetlen szemeim. Vajon tényleg elvisz? Ahogy tekintetünk találkozik, mintha kissé elgondolkodna, majd gondterheltnek tűnő tudálékossággal jegyzi meg úgy, hogy megint kiálljon a katedra a szájából - miért kell mindig tanárt játszania... : - Szerintem ma mindenhova magammal viszlek, ha itt hagylak, unalmadban még valami egetrengető butasággal tetőzöd a tegnapit.
Nyald ki!
* * *
A nap nagy részét a nyakában lógva töltötem, és eleinte azt hittem, unalmas lesz, de voltaképp egész érdekes dolgokat csinált. Na jó, a gyűlésszerű izé az horror volt, nyávpogtam is rendesen, meg birizgáltam a haját, olyannyira, hogy a kötésem bele is gubancolódott, és dörgedelmes hanggal szidott meg, miközben újrakötötte a mancsom, és kioperálta a hajából a másik kötést, de vásárolni például jó volt, főleg, hogy a kedves és lelkes boszorkányoktól kaptam mindeféle finomságot. Ahh, ennyi csokit és édességet még sosem ettem egy nap.
A legmeghökkentőbb, és egyben szívlágyítóbb azonban az volt, mikor egy újszülöttet látogattunk meg. A szülei valami szertartás keretében jószerencsét szerettek volna fiuknak, s Zephirt kérték fel, hogy végezze el a szertartást, s nevezze el a fiút. A név, amit választott neki... egyszerűen gyönyörű volt, s tele volt a lehető legtöbb szeretettel és szerencsével, a mit csak egy szó, egy név hordozhat. Elérzékenyült jókedvemben még azt is hagytam, hogy a kics meggyubáljon, bár nem volt óvatos, és legfőképp le akarta tépni a farkam.
* * *
Fáradtan érünk haza, s lefektet a kandalló elé.
- Azt hiszem, vacsorát nem kapsz, degeszre etettek mindenhol - ül le a fotelébe, mire panaszosan felnyávogok. Olyan nincs, hogy nincs vacsi.
- Nem mondod, hogy éhes vagy - nagy ártatlan szemeket meresztek válaszul. - Haspók - kommebntálja hangosan is gondolatait, s felállva készít egy kevés ételt a tálkámba, s ismét az ölébe véve etet meg. Hogy már tudom, most egy ideig ez a szitu, elnyúlok a térdén, és még anynit sem vagyok hajlandó mozdulni a kajáért, mint reggel. Szeretem, ha kényeztetnek.
Mikor jóllakok, nem tesz le, hanem az ölében hagyva vesz elő egy könyvet, szórakozásképp. Néha felolvas belőle, ha épp érdeklődést mutatok, valami kalandregény. Olyan meghitt az egész, az inger hirtelen tör rám, s a könyv lapjára teszem a mancsom.
- Na mi az? Olvassak? - kérdezi, de nem tágítok a mancsommal a lapról, inkább nyomkodom, amennyire a fájdalom engedi, hogy döntse el. Lefekteti a könyvet, s én a fejezetcím nagyobb betűire kezdek tapicskolni. Szép sorjában. Ekőször a K-ra majd az I, két S és egy A következik. Felnézek rá, majd ismét vissza lapra, és ismét elmutogatom az öt egymást követő betűt.
- Kissa? - mondja ki hangosan az összeolvasott betűket, mire hozzá törleszkedve helyezkedem vissza rövidet dorombolva helyeslésként. Ne értsd félre, nem vagyunk barátok, még csak haverok sem, de azt hiszem, ennyi idő után illik bemutatkozni.
|
| Rauko | 2011. 09. 14. 23:18:15 | #16677 |
Karakter: Zephir
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
- Mester, ezt nem értem - sóhajt fel sokadszorra is Pamanil, az egyik tanítványom. nehezen tudom a fejébe verni a varázspor összetevőit...
- Mondtam, hogy őrült elefántagyar helyett használj őrölt orrszarvúcsontot - sóhajtok fel. - Ha ezt leírnád, mindenkinek könnyebb lenne, és nem lenne veled ennyi bajom - intem meg szelíden.
- Sajnálom - hajtja le a fejét, de most sem írja le, csak beleszórja az elegendő mennyiségű orrszarvúcsontot. Buta fiú.
De ettől függetlenül figyelem őket.
Már csak hárman vannak. Pamanil, aki inkább erős és becsületes, de nem túl okos.
Alexander, aki nagyon okos, nagyon sokat tud, de rettentően félénk. Sosem merne egy pók közelébe menni például, sőt, a macskámtól is retteg.
A harmadik, aki leginkább a kedvemre való minden tekintetben, az Rustall.
Szép... kifejezetten férfiszépség, emellett pont annyira okos és talpraesett, amennyire kell. Nem fél, nem retteg, csak teszi, amit mondok, és mindemellett teljesen belém van esve. Kedves bók egy olyan fiútól, amilyen ő is.
Rustall, te hogy haladsz? - lépek mellé, és kezem a vállára teszem, mire megremeg. Magamban elmosolyodom, de próbálok úgy tenni, mint aki nem veszi észre. Mikor hátulról átkarolva segítek neki egy-egy mozdulatban, még fel is nyög. Imádnivalóan őszinte.
- Jól, mester - pillant fel rám csillogó, zöld szemeivel.
- Ennek örülök, meglesz a jutalmad - hajolok kicsit közelebb, igazából azért, hogy a varázsport megnézzem, de ő mintha félreértené. Ajkai elnyílnak, megnyalja őket és mintha várna... - Ejnye, miket gondolsz? - nevetek fel, majd ellépek tőle, de ebben a pillanatban az ajtón berontó Marie eltereli a figyelmemet.
- A macskád megint a macskámmal viaskodik - hozza tudtomra, mire összerezzenek.
Az én macskám az övéhez képest kicsi, könnyen baja eshet. Hagyva a tanítványokat rohanok át hozzá, és meg is látom a cicámat, amint épp az övével viaskodik. Fújnak, morognak egymásra, szerintem értik is egymást és nyilván veszekszenek...
Pedig az én macskám alakváltó. De sosem fedte még fel magát. És bár kényszeríthetném, nem fogom.
- Gyere ide - szólalok meg, mire cicám rám kapja a tekinteté, majd vissza ellenfelére, és karmol egyet, de aztán épp időben kapom el, hogy ne karmolja meg a pofáját a nagyobb kandúr.
Még mindig fúj, nem tudom, hogy direkt-e, de a karmai a kézfejembe mélyednek, mire felszisszenek, és a füléhez hajolok.
- Nyugodj már meg az istenért - suttogom halkan. - Nem igaz, hogy mindig ezt csinálod - intem meg türelmesen, mire felém kapja a tekintetét, majd vissza az ellenfelére. nem foglalkozva semmivel, beviszem a lakásba.
- Baj van, mester? - kérdezi Alexander, mire nemet intek, leteszem a macskát és zárom a kijáróját.
- Nem tehetsz ki, értetted? - nézek rá szigorúan, de látványosan nem érdeklem. Megfordulva kezdene el kifelé araszolni, de nem megy neki, így visszapillant, és szinte hallom, ahogy azt mondja: engedj már ki!
- Nem érdekelsz, nem mehetsz ki, még bajod esne - nézek rá én is idegesebben, majd megfordulva indulok be a tanítványaimhoz.
Néha úgy érzem magam, mintha lenne egy engedetlen fiam. Mert a macska fiú. De hah. Nem akarom bántani, sosem akartam, fogni is csak úgy fogom, hogy ha ember lenne, se legyen neki kellemetlen, hiszen alakváltó. Emberi alakja is van, de nem fogja megmutatni nekem, gyanítom, ebben az életben soha.
Ezek a gondolatok járnak a fejemben, ahogy épp az én poromat keverem, hogy legyen mihez viszonyítani a többit, amit a fiúk készítenek, mikor puffanás, csörömpölés, majd keserves nyávogás hallatszik a konyha felöl.
Bosszúsan, de mégis sietve lépek a helyiségbe,és kikerekedett szemekkel tapasztalom: a padló tele szilánkokkal, és az én idióta macskám épp ezeken... sétál?
Egy mozdulattal tüntetem el a szilánkokat, mire nem jó egy boszorkánymester ereje?
Még mindig keservesen nyávog, ahogy az oldalára fekszik. Felsóhajtva veszem a karomba és viszem a szobába, mire a fiúkkal észrevesszük, hogy a tappancs televan szilánkokkal.
- Menjetek mára haza, ezzel elleszek sajnos - sóhajtok fel gondterhelten, mire a fiúk bólintanak és kisétálnak.
- Buta állat - suttogom, és nyugtatóan simogatom a hasát, a bordáit, kerülve a ... azt a részt, ami emberként a mellbimbója lehet.
Aztán egy kis csipeszt fogok, és elkezdem kihúzni a szilánkokat, de a macska csak nyávog, fájhat neki, így eldöntöm: ez így nem mehet tovább.
- Maradsz - villantom rá a tekintetem,mire egy pillanatra meglepetten néz, majd fúj egyet. Felnevetek, és a polcról leveszek egy adag macskagyökeret, hozzá pedig pici nyugtató füvet keverek.
Ahogy visszalépek, és az orra alá nyomom, még egyet felnyávog, már inkább olyan kábán, majd elpilled.
Emberként milyen lehet...?
Végig erre gondolok, miközben kiszedem a szilánkokat a mancsából, és bekötözöm a sebet.
Amikor végzek, még mindig kába.
Felsóhajtva vetkőzöm le és öltözöm át, majd lefekszem és őt most is, mint minden este, az ágyra teszem, magam mellé.
Mi történne, ha reggel megjelenne mellettem emberi alakban...?
Áhh.. sosem fog.
Ő megmarad nekem fekete, sárga szemű, idegesítően öntörvényű cicának, akit mindig ki kell mentenem a bajból. Mert általában így van ez.
Viták idegen cicákkal, kutyákkal, bosszúhadjáratok... mindig én ápolom, ha baja esik és törölgetem, ha víz éri.
De ez így van jól, hiszen addig sem vagyok magányos.
|
|
