A nevem hallom, hát felülök és az ablak irányába nézek.

- Jormun.

- Tessék? – miért van csendben?

- Tudod hol az ajtó – ez most… ez most egy meghívás volt? Nem látom az arcát, hogy jeleket keressek rajta, de ez eléggé egyértelmű célzás volt.

Gyorsan kezet mosok az esőben, majd megtörlöm a lábam, hogy ne sározzak össze semmit. Belépek ugyan az ajtón, be is teszem magam mögött, de nem merészkedek beljebb, arra várok, mikor gondolja meg magát.

- Ülj már le – a türelmetlen morgás térít észhez.

- Igenis – leteszem a szép, formás hátsómat, elveszem a felém nyújtott tányért egy hálás biccentéssel. Isteni az illata…

A közös étkezés emberként felidézi a gyerekkori emlékeimet. Csak akkor még én szájaltam mindenről, ami csak az eszembe jutott. Szegény szüleim egyfolytában válaszolgattak a leg különfélébb kérdéseimre, sose volt nyugtuk, csak, ha aludtam. Akkor is attól féltek, hogy újult erővel mibe keverem magam megint. A gyerekek jól lakott gyomorral hamar elszunnyadnak, de ennek meg lesz még a böjtje, gyanítom estére Dhiren küzdeni fog velük egy sort, mire lefáradnak alváshoz.

- Mióta élsz itt? – próbálok némi beszélgetést kezdeményezni, ahogy Dhirent figyelem. A kunyhó nem újonnan épült, mégis gyönyörűen karban van tartva, szépek a faragások, a sok állatszőr, otthonos.

- Nem tudom. Több mint tíz éve, ez biztos – felel elgondolkodva.

- Kölyök voltam még, mikor elmentél. Húsz év is eltelt azóta – világosítom fel.

- Húsz? Hogy szalad az idő – sóhajt. Valóban, kicsit úgy éreztem, amikor elment, mintha cserben hagyott volna. Holott semmi közöm nem volt még hozzá, de egy kölyöknek nem lehetett úgy elmagyarázni, mint egy felnőttnek.

- Igen, szalad.

Sokáig nem szólalok meg, csak élvezem a parázs melegét, odakint alaposan lehűtötte a levegőt az eső, de még dolgunk van, ha nem is tudjuk befejezni az ólat ma, holnap muszáj.

- Finom volt a lepény – töröm meg a csendet, beszélgetni szeretnék és kipuhatolni, hogy mi a szándéka velem az itt maradásomat illetően. Csak remélem, hogy nem küld vissza. A lepény pedig tényleg fantasztikus volt, az illatát éreztem a közösségben is, de csak a legalapvetőbb étkeket ettem, ki se élveztem az ízüket.

- Oh, igen, te is most ettél ilyet először. Itt tanultam a bengáliaktól. Sokkal fűszeresebben esznek, mint mi északon. Ki kellett volna próbálnod a közösségben, isteni.

- Nos – kissé zavarba jövök, mert megfogott. - Siettem a munkával, hogy visszajöhessek.

- Ej – legalább jól mulat. - Fiatal vagy még, szórakozni is kell. Sőt. Ha nagy területre nem is vágysz úgy, de a munkáddal sok elismerést vívhatsz ki a gazdag népeknél. A leendő családodnak tökéletes lesz – basszus. Ezt a témát kerülni szerettem volna még egy darabig, de úgy látom Ő is puhatolózik a szándékaimat illetően. Nem szívesen ismerném el, hogy én már most is úgy tekintek rájuk, mint családra, de attól félek, ha ezzel előrukkolok estére a lábam nem érné a földet, úgy elzavarna. – Mert hát… szeretnél, nem? – kérdez, mikor hosszúra nyúlik a hallgatásom.

- Igen… azt hiszem – nem mondhatom el, hogy nem leendő, mert már meglévő van. Ő és a kölykök már most a szívembe lopták magukat, a munkával pedig igaza van, de nem egy jövőbeli családot akarok támogatni vele, hanem Őket. Dhiren viszont büszke hím, aki ki tudja, mióta a maga ura.

- Hm.

Ehan és Leela lassan alakot öltenek, csodálkozom, hogy eddig bírták emberbőrben, én az Ő korukban aligha voltam ember, anyám mindig morgott velem, de túlságosan szerettem a bundámat a csontig hatoló hideg tájon.

Szótlanul figyelem, ahogy Dhiren rendet tesz, nagyon kínosan ügyel arra, hogy minden pedánsan a helyén legyen, én már kevésbé vagyok ennyire rendszerető. Ezért is hallgattam anyámtól eleget. Lem tudom nem észrevenni, mennyire tetszik neki a szappan illata-

- Hol szerezted? – mutatja fel, én meg azonnal válaszolok. Ha szereti, hozok még.

- A borkereskedőnek volt egy rakattal, szóval ezzel is fizetett – újra megszimatolja, örülök, hogy ennyire tetszik neki.

- Jó minőségű – kis idő múlva hozzáteszi - Míg nincs kész az ól, aludhatsz itt.

- Itt? – tényleg beenged aludni a kunyhójába?

- Ahol a kicsik vannak épp. Ők úgyis velem alszanak a kunyhó másik végében.

- Nem muszáj ezt tenned – billentem oldalra a fejem.

Megfordul, úgy néz rám felvont szemekkel, szavak nélkül.

- Úgy értem – köszörülöm meg a torkom. – Nem akarlak zavarni titeket, szívesen elalszom a teraszon is az eresz alatt, odahaza nem egy éjjelt töltöttem a hóban, itt legalább nem süllyed fagypont alá az idő.

- Kibírok egy éjszakát veled egy fedél alatt – jelenti ki. – Ha akarsz bent maradsz mára, ha nem, kimész.

- Dhiren?

- Hm?

- Én tényleg nem akartalak megbántani – felhúzom az egyik lábam és a fejem a térdemre hajtom. – Tudom, hogy erős és független vagy, aki nem szorul mások segítségére én csak… - beharapom a szám szélét, ahogy keresem a megfelelő szavakat. – szerettem volna hasznos lenni. Viszonozni valamennyit abból a figyelmességből, amit tőled kaptam. Igazából… nem tudtam, hogy fogsz fogani, ha egyszer rád találok. Felkészültem arra is, hogy elküldesz a fenébe, hiszen már nem vagyok gyerek, akit a szárnyaid alá kell venned. Talán ostobának tartasz, hogy visszajöttem, de sehol nem lennék most szívesebben, mint itt – lesütöm a pillantásom, mert nem tudom, hogyan fog reagálni erre.

Egy kis ideig nem szól, mérlegeli a hallottakat, aztán legnagyobb meglepetésemre mesélni kezd a szüleimről.

- Nem mondhatnám, hogy túl jól ismertem Kochurt és Prilát, de többször összefutottam velük régen. Apádat még a régi korok szerint nevelték, tisztességre és kötelességtudatra, Prilá pedig remekül szót értett másokkal, igazi közösségi lélek volt. Igazából, ha akarnád, se tagadhatnád le, hogy a vérük vagy, ott van benned apád bátorsága, lojalitása és mindaz a felelősségtudat, ami a család boldogulásához elengedhetetlen. Ezért nem haragszom a meggondolatlan kijelentésedért, mert abban a szellemben mondtad, amit apád beléd nevelt. Erre csak rátesz egy lapáttal Prilá közvetlen természete, ezért nem feszélyez mások jelenléte, mint engem.

- Hiányoznak – a szívembe belemar a hiányuk, talán ezért is nem akarok elmenni innen, Dhiren az egyetlen, akihez kötődöm, illetve a két kis rosszcsont, akik belopták magukat a szívembe.

- Ha még élnének, büszkék lennének rád – ez sokat jelent nekem.

- Tényleg így gondolod?

- Sosem dobálózom a szavakkal feleslegesen – mordul, jelezvén, hogy megelégelte a szócséplést.

Odakint időközben eláll az eső, így kimegyek, hogy körbenézzek a tyúkól lehetséges alapanyagainak. Dhiren több deszkát gyalult le annak idején a teraszhoz és a kamrához, így az esőtől fellazított talajon nekikezdek az alapot kiásni ott, ahol Dhiren mondja, nem messze az éléskamrától. Nem kell olyan mély, de elég magas kell legyen, ha a tó megduzzad, illetve sok lenne a sár. Nekikezdek a környékről összehordani az alapba szánt köveket, sziklákat. Óvatos vagyok, mert ezek alatt szeretnek dagonyázni a rusnya hüllők, de ha kész lesz az alap, kitöltöm a réseket agyaggal, így nem tudnak az ól alá kúszni.

Sokat dolgozom, a munka legalább leköti a gondolataimat és nem agyalok annyit. Mire jön az alkony én nyakig sáros leszek, ezért még lefürdöm a tóban. Minden izmom visítozik a pihenésért, egy tiszta, kék nadrágot és egy szintén kék, bő inget a nyakánál gyöngy hímzéssel magamra kapok, a kunyhóba pedig óvatosan lépek.

Hallom, ahogy az ajtó túloldaláról Dhiren küzd a gyerekekkel, de olyan fáradt vagyok, hogy az sem zavarna, ha rajtam birkóznának keresztül. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy megpillantom a nekem készített fekhelyet a kialudt tűzhely mellett. Dhiren egy nagyobb vaddisznóbőrt terített le nekem egy pokróccal takaró gyanánt és egy kancsó vizet. Kényelmesen elhelyezkedem, hallgatom a kintről egyre hangosodó tücsök muzsikát, a ciripelés pedig hamar az álmok világába repít.

Nem tudom, mennyi lehet az idő, de arra riadok, hogy egy mancs nyomódik a képembe, ahogy megpróbál keresztül evickélni rajtam, hogy megrághassa a hajfonatom. Kómásan tapogatózom a kölyök grabanca után, aztán lassan nyitogatva csipás szemeim ülök fel vele, igyekezvén elhelyezni magam térben és időben.

Ehant a levegőben tartva tézünk egymás szemébe, a kölyök pedig bocsánatkérőn megnyalintja az orromat.

Kitör belőlem a röhögés, elengedem, így a mellkasomra pottyan. A kistigris felbátorodik, újfent a hajfonatom szeretné elcsípni, a vadászatba pedig a húga is becsatlakozik. Ekkora túlerőben csak röhögni és vergődni vagyok képes, hogy ne faljanak fel elevenen. Leela megrágcsálja a fülem, Ehan pedig az ujjaim.

- Gyerekek, elég lesz.

A szigorú hangra mindhárman összerezzenünk, meglapulunk, mint az a bizonyos a fűben, hisz rajtakaptak minket a csínytevésen.

Dhiren csípőre tett kézzel áll a konyhája közepén, rosszallón csóválja a fejét.

- Mit tanítottam nektek az alvó tigrisről?

A kölykök lemásznak rólam, hogy Dhiren lábához dörgölőzzenek, így próbálva meg levenni Őt a lábáról.

- Szép próbálkozás, de nem jött be – kapja a hóna alá mindkettőt. – Akkor is megeszitek a kukoricakását, ha tetszik, ha nem.

Hatalmasat ásítva nyújtózom egyet, de még nem akarok felkelni, így engedek magamnak még egy kis pihenőt hanyatt dőlök a vaddisznóbőrön. Kezemmel eltakarom a kintről beszűrődő napfényt.

- Te nem kelsz fel, álomszuszék? Hasadra süt a nap – jegyzi meg kedves kioktatással Dhiren.

- Az a nap baja – vigyorgok az orrom alatt. – Csak még egy kicsit… - gördülök az oldalamra, horkolást tettetve.

- Hihetetlen – hallom, ahogy motyog az orra alatt. – Gyerekek, átváltozni. Most – adja ki a parancsot, mire a kölykök engedelmeskednek.

- Muszáj kását ennünk? – nyüszög Ehan. – nem ehetnénk husit? Tyúk husit? – teszi hozzá reménykedve.

- A tyúkokra a tojásaik miatt van szükség, amíg ki nem öregednek, nem esszük meg őket.

Én kimondottan örülök, hogy ebből kimaradok.

- Jormun is szívesen enne husit, igaz? – szólít meg Leela, mire én látványosan tettetem az alvást. – Nem is alszik – bosszankodik.

- Persze, mert Jormun tudja, hogy ha ellenkezik, a szűrénél fogva penderítem ki, akármilyen hasznos is.

Képtelen vagyok elfojtani egy kuncogást, ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom.

- Itt az ideje búcsúzni, srácok – szólal meg.

- Elmész?

- Miért?

- Muszáj elmenned?

- Visszajössz?

- Van némi dolgom, amit el kell intéznem – jegyzi meg Jormun, míg én tovább folytatom a bőr cserzését. A kicsik megkedvelték, ez tény.

- De ugye találkozunk még? – kérdi Ehan szomorúan, mire picit hátranézek a vállam felett.

- Mindenképpen – jön az ígéret a hím felől. Nem szép dolog, de… kicsik még. Ki tudja, talán ha úgy döntenek, hogy a közösségbe költöznek, összefuthatnak vele.

- Ha legközelebb visszajössz, hozol nekünk ajándékot? – veti fel Leela a dolgot. Hamar megtanulták mi az ajándék szó jelentése.

- Hozok – neveti Jormun a mély, karcos hangján. Futó pillantást vetek újra rá, bárkit is szán mellé a sors, jól fog vele járni.

¤ ¤ ¤

A kölykök mellett sose éreztem, hogy a reggel csendes lenne, azonban Jormun távoztával újra bekúszik eme érzés a mellkasomba. Örömmel csapódott mellém teendőim alatt, segített és szórakoztatni próbált. A kicsik szerencsére jobban alkalmazkodnak a hiányához, kérdeznek róla igaz, de nem sírnak utána. Ez megkönnyíti a dolgomat, hisz a vigasztalás sose tartozott az erősségeim közé.

Telnek a napok, vadászni is elmegyek, sikerül ezt-azt elejtenem: egy közepes vaddisznó, több madár, s máris van estére mit ennünk. Tigris alakban kevesebbszer eszem, de emberként több kedvem van csipegetni. A kicsik, nos, nekik mindegy az alak, az étel jöhet. Elviszem őket bogyókat szedni, megmutatok nekik pár növényt, hogy mire jók. Leelát jobban leköti, Ehan túlságosan vadóc még ehhez, de majd ha meglesz az első küzdelme, rádöbben mennyit ér eme tudás.

Egyik délután, mikor új kosarat fonok a régi helyett, hisz készülni kell a monszun végére, ismerős szagot hoz a levegő. Szemöldök ráncolva állok fel, míg lerakom a félkész kosarat. Miért jött vissza? S miért van bivaly szaga…? Hamar kiszagolják a kölykök is, de nem indulnak meg az irányába addig, míg meg nem jelenik a tisztáson. Úgy szedik apró lábaikat, hogy majd elesnek bennük, de Jormun megállásra inti őket. A bivaly érzi a szagunk, sejti mik vagyunk s nem örül a túlzott lelkesedésnek.

- Jormun!

- Visszajöttél?!

- Merre voltál?!

- Mit hoztál?

- Megehetjük?

Úgy repülnek a kérdések, mint madarak az égen, gyorsan, szabadon, gondtalanul. Úgy tűnik a fiatal hím értékeli a figyelmet, mosolyog, majd rám emeli tekintetét. Én nem tudom mit szóljak hozzá, hisz úgy gondoltam, ott marad, s kezd magával valamit.

- Igen, sok mindent hoztam, mindjárt szétosztom – szól oda a kicsiknek, amit jelnek veszek. Csak akar tőlem pár szót, igaz?

- Azt hittem, nem jössz vissza – közlöm vele őszintén, míg közelebb lépek.  – Nem területet keresni mentél?

- Nem, csak nem tudtam, meddig fog tartani – feleli nyújtózása közepette.  – Segítesz lepakolni? – int fejével a bivaly felé.

- Mi ez a sok holmi?  - kérdezek rá, míg a portékáját nézegetem. Azok ott…? - Tyúkot is hoztál?

- A fizetség, amit a munkámért kaptam a közösségben. Szerencsére volt bőven dolgom, és meg is fizettek – feleli.

- És miért hoztad ide?

- Mert ezzel törlesztem az adósságom.

- Nem vagy az adósom – mondom ezt úgy, hogy épp lepakolom az állatról az egyik zsákot. Liszt lenne? Rég elfogyott, a kölykök találása előtt még. Készítettem magam lelkileg a közösségre, de a kicsik megtalálása újabb indok volt, hogy itt maradjak… Pedig a kenyérlepény isteni.

- De igen, mondtam már. Kétszer is kihúztál a pácból, most rajtam a sor. – Abba marad az ételen való merengés, amit hallok cseppet sem tetszik.

- Azt hiszed, egyedül nem boldogulok? – szegezem neki a kérdést, míg érzem, hogy a szívem hevesebben kezd el verni. Nem azért, mert mérges vagyok, hanem azért, mert a büszkeségem ordít eme kijelentése miatt, s arra biztat, harapjam át a torkát a bitangnak… jó, a lába is elég lenne most.

- Eszemben sincs! – vágja rá, miután felém fordul. - Nekem… nincs már senkim rajtad kívül. Te vagy az egyetlen, aki még jelentett nekem valamit, ezért kerestelek meg. Nagyszerű munkát végzel, de magamból kiindulva tudom, hogy egy kölyök nevelése is teljes figyelmet követel, nemhogy kettő. Megtűrsz magad mellett a területeden, kétszer is megmentettél, így ha csak egy kicsi terhet is, de levehetek a válladról, mert van rá lehetőségem, akkor megteszem. – Úgy tűnik, hogy igazat mond. Túlságosan kölyök még, nem gondolja át miket, és hogy mond.

- Miket hoztál nekik? – terelem a témát inkább a kicsikre. Azt jobban elfogadom, ha őket s nem engem támogat.

Neki se kell több, büszkén és boldogan kezdi el sorolni miket sikerült beszereznie. A tyúkoknak való ól építésről is csak úgy csacsog, a kicsik és a kígyók ellen is jónak kell lennie. Komolyan nem értem miért jött ide vissza, ő igazi közösségi tigris, nem oly szélsőséges eset, mint amilyen én mindig is voltam.

Leela zavar bele a gondolataimba, lábatlankodik lelkesen. Jormun érti ám a célzást, hamar egy zsákért nyúl, kibontja, s kiemel belőle egy igazi, nemes kisasszony ruhát. Az erdőben nevelkedett kislány csak tátja a száját, s gyönyörködik benne. No, csak van valami a génekben, hogy a ruha láttán ő, s nem Ehan van elájulva…

- De szép! Az enyém?

- Látsz itt más lányt is? – érdeklődik bazsalyogva Jormun. – Esetleg Ehanre adom, bár nem hiszem, hogy kedvelné a rózsaszínt.

- Fúj – borzong bele csupán a gondolatba is az említet. – Az olyan lányos.

- Akkor kizárásos alapon a tiéd – nyújtja át a ruhát Leelának, aki a nagy áhítatban elfelejt valamit.

- Mit kell mondani? – emlékezteti Dhiren a kicsit.

- Köszönöm szépen! – csimpaszkodik hálásan a fiatal hím derekára.  – Felvehetem? – pillant immár rám is. Bizony, én is itt vagyok még.

- Később, ha minden a helyére kerül és megfürödtél, felpróbálhatod. Most vidd be, nehogy összekoszold – mondom neki, amit ő kérdés nélkül teljesít is.

- Ha jól áll neki, majd kap még, egyelőre csak egyet hoztam, nem tudtam, hogy fog reagálni – jegyzi meg Jormun, de mintha magának, s nem nekem mondaná. Eközben Ehan lelkesen figyeli a ketrecben a tyúkokat… túl lelkesen. Tényleg kell nekik az az ól.

- Tervezel vissza menni?

- Igen, elég sok megbízást kaptam, első körben azokat csináltam meg, amik sürgősek voltak vagy jól fizettek. Egyébként se bírok hosszú távon nyugton megmaradni, időről-időre megéri visszamenni, pár nap munka és pár nap pihenés. Most úgy is beszakad a hátam, kicsit sok volt a márvány-gránit padlózás a páváknál – ecseteli, míg újra nyújtózkodik egyet. Biztos elfáradt az úton is, sokat cipekedett, s még biza sok munka áll előtte és előttem is.  Esőfelhők gyülekeznek, mindent el kell pakolnunk, a helyére raknunk, gondosan, mert úgy szeretem.

Felesleges tagadnom, hogy jól esik a teli kamra látványa. Sőt, sose láttam még ennyire telinek. Magamra nem vigyáztam annyira, nem figyeltem oda mit s hogyan eszek, de a kölykök óta ez erősen él bennem.

A tyúkok egyelőre a ketrecben maradnak, a kamra szabad földjén, így Jormunnak egyáltalán nem jut hely már. A ház teraszán fekszik le pihenni, míg én a kicsikkel nekilátok a liszt felavatásának. A kis tűzhelyen rég raktam tüzet, s száraz fám is kevés van, de nem baj. Újabb teendő került fel a listámra, amit majd megtaníthatok a kicsiknek. Lelkesen segítenek alvás helyett, sose csináltak vagy láttak ilyet, s a gyümölccsel ellentétben ez nem tűnik olyan borzasztóan furának nekik. Remélem a tyúkok tojást is tojnak… könnyebb lesz így, mint a vadmadarakét ellopdosni.

Miután kész vagyok a lepénykenyerekkel, fogok egy faragott tányért, rakok rá párat, majd a teraszra néző ablakhoz lépek.

- Jormun – szólok ki neki, mire ő érdeklődve néz fel rám. Elgondolkodom, hogy hagyjam e odakint enni, mint valami kutyát, aki jól végezte a dolgát. Nincs igaz hideg, este se… de a teraszon aludni…

- Tessék? – kérdez rá, mert túl sokáig vagyok csendben.

- Tudod hol az ajtó – jegyzem még végül, majd visszalépek az ablaktól, mielőtt jól megnézhetném az arcát.

- Jormun velünk eszik? – kérdezi lelkesen Ehan.

- Nos, ti mindjárt befaltok mindent, szóval inkább csak próbál majd – jegyzem meg szórakozottan, míg visszaülök a kölykökhöz. Ekkor lép be az említett, de miután bezárja maga mögött az ajtót, meg is áll ott.

- Ülj már le – mordulok rá, míg a neki szánt tányért nyújtom felé motiválásnak.

- Igenis – lép oda hozzánk, veszi el a tányért, majd köszöni meg egy biccentéssel.

A két kicsi lelkes csacsogásba kezd, amihez Jormun is hozzá-hozzászól, no meg én is. Mind a háromnak nagy az étvágya, nem tudom a hím mennyit evett távolléte alatt… Mindegy is, a lényeg, hogy az utolsó lepény is elfogy, s a két kicsi elszenderül a parázsló tűz körül. Én törökülésben ülve, a hátam mögött két kezemen megtámaszkodva figyelem a kinti időt, s gondolkodom, hova kéne az ólat rakni.

- Mióta élsz itt? – kérdi meg halkan, mire én felé nézek.

- Nem tudom – vallom be őszintén. – Több mint tíz éve, ez biztos – felelem egy kis gondolkodás után.

- Kölyök voltam még, mikor elmentél. Húsz év is eltelt azóta.

- Húsz? – kérdezek vissza kicsit meglepetten. – Hogy szalad az idő – sóhajtom.

- Igen, szalad – feleli halkan, de oly furcsa hangsúllyal, amit nem tudok hova rakni.

Egy darabig csendben ülünk, tele vagyok, nincs kedvem mozdulni, ő meg szerintem az engedélyem nélkül nem igen mer a házamban járkálni.

- Finom volt a lepény – jegyzi meg hirtelen.

- Oh, igen, te is most ettél ilyet először - ugrik be. – Itt tanultam a bengáliaktól. Sokkal fűszeresebben esznek, mint mi északon – jegyzem meg, míg ránézek. – Ki kellett volna próbálnod a közösségben, isteni.

- Nos – simít a tarkójára enyhe zavarral. – Siettem a munkával, hogy visszajöhessek.

- Ej – dorombolom szórakozottan. – Fiatal vagy még, szórakozni is kell. Sőt. Ha nagy területre nem is vágysz úgy, de a munkáddal sok elismerést vívhatsz ki a gazdag népeknél. A leendő családodnak tökéletes lesz – szusszantom oldalra billentett fejjel. Nem felel, sőt, olyan csendben ül ott, mintha elvitte volna a kígyó a nyelvét. – Mert hát… szeretnél, nem? – kérdezek rá felvont szemöldökkel.

- Igen… azt hiszem – feleli végül.

- Hm.

Nem feszegetem a dolgot, jobb ez így. Inkább elkezdem a két kicsit levetkőztetni, ugyanis láthatóan szőrösödik már az orruk, lassan visszaváltoznak tigrissé. Komolyan, édesanyám hogy verte belém azt, amit? Türelemmel, ez biztos, de ezen kívül?

Épp hogy sikerül levennem róluk a ruhákat, máris két szőrös kupac fekszik a tűz körül, két kisgyermek helyett. Este megint vígan lesznek, érzem.

Elpakolom az edényeket, a ruhájukat, előkészítem a mosószappant is, mert annyira boldogan érint, hogy ezt is sikerült szereznie. Szeretem az illatát, elnyomja az erőteljes alakváltó szagunkat, s ez sokszor jól jön. Ez a szappan pedig még erősebb, nem fájdalmas az orrnak, szóval tökéletes.

- Hol szerezted? – mutatom fel, mire Jormun a kicsikről rám emeli a tekintetét.

- A borkereskedőnek volt egy rakattal, szóval ezzel is fizetett – feleli, mire én újra megszagolom a mosószappant.

- Jó minőségű – konstatálom neki is, majd rakom vissza a mosókosárba. Láthatóan nem mozdul, semerre se. Lehet vár valamire tőlem, vagy egyszerűen nem tudja mikor mehet el… Sose voltam jó az ilyenekben, nem hiába élek távol a közösségtől.

- Míg nincs kész az ól, aludhatsz itt – jegyzem meg neki háttal állva.

- Itt?

- Ahol a kicsik vannak épp. Ők úgyis velem alszanak a kunyhó másik végében – teszem hozzá. El van választva a szoba, fontosnak láttam, hogy ha valaki rám tör, egy újabb ajtón kelljen átjutnia. hogy áldottam az eszemet, mikor a kicsik hozzám kerültek! Így könnyebb volt rájuk is vigyáznom, s nem aggódtam értük úgy. 

Jól esik, hogy elfogadta a jelenlétem, engem is jó érzéssel tölt el, hogy bizonyíthatom a szüleim emléke előtt, hogy igenis képes vagyok arra, amire Ők. Nem teszek semmit, főleg, hogy Dhiren jön vissza, nehogy bármilyen mozdulatomat is ellenséges szándéknak vélje. Van valami megnyugtató ebben az estében, figyelni ezt a kis családot, már-már olyan gondolatok is a hatalmukba kerítenek, hogy az enyémek. Messze vagyok még az eredeti célomtól, hogy Dhirent meghódítsam, de kitartó vagyok.

Ehan úgy látszik még nem álmos annyira, de fogadott apja nyakon csípi, hogy aludni vigye. Még felém fordul a fejével, amolyan búcsú módjára. Az égen megjelennek az első csillagok, a szarvas csontjait elásom, hogy a szag ne vonzza a többi kis dögevőt a környéken. A kamrába megyek a helyemre, talán majd egyszer, ha ügyes vagyok, beenged a kunyhójába is. Addig beérem a vendég státusszal, már ez is több, mint amit reméltem.

Másnap szó nélkül besegítek a mosásban, közben fejben írom a listát, hogy szükség lesz mosószappanra is, majd szépen mindent beszerzek apránként. Apróságokat mesélek Dhirennek a régi otthonomról, a végeláthatatlan hóról, a fákról, a viharokról. Itt annyira más, mégis egy valamiben nem különbözik, számtalan veszély rejtőzik a bozótban, a mérgeskígyóktól kezdve a kígyókon át az esetleges vadászhordáig. A kölykök biztonságban vannak Dhiren mellett, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyedül talán nem lesz képes megóvni Őket, ha azok az átkozottak úgy döntenek, bemerészkednek a területére. Többet kell tudnom a vadászhorda szokásairól, erről pedig a közösségben többet is megtudhatok.

Két napig lábadozom, ezalatt levadászok még egy vaddisznót, hogy a kicsiknek legyen husi, Dhiren pedig minél jobb erőben legyen, míg nem vagyok itt, egyúttal kiismerem magam a környéken. Nem szívesen megyek el, de azzal nyugtatom magam, hogy csak ideiglenesen hagyom el Őket, meglepetést akarok szerezni nekik, és azt, hogy Dhiren is elismerjen.

- Dhiren… - lépek hozzá, amikor a vaddisznóbőrt cserzi épp – Ma este elindulok a közösségbe.

Csak néz rám, kifejezéstelenül, fogalmam sincs, mit gondol, aztán csak bólint. Talán megkedvelt?

- Aztán ne hagyd, hogy éhbérért dolgoztassanak – megfogadom ezt a tanácsot.

- Eszemben sincs! Fontos kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell.

- Akkor ne tartson vissza semmi se, Jormun. Vigyázz magadra, legyen jó utad s sok szerencséd – enged utamra.

Ő még nem tudja azt, amit én, hogy nemsokára viszont látjuk egymást, nem örökre megyek el. A kölykök is kikeverednek a kunyhóból, mire én eléjük térdelek.

- Itt az ideje búcsúzni, srácok.

- Elmész? – lepődnek meg.

- Miért?

- Muszáj elmenned?

- Visszajössz?

Képtelen vagyok nem elmosolyodni azon, mennyire marasztalni akarnak.

- Van némi dolgom, amit el kell intéznem – felelem nekik sejtelmesen.

- De ugye találkozunk még? – kérlel Ehan.

- Mindenképpen – ígérem meg.

- Ha legközelebb visszajössz, hozol nekünk ajándékot? – legyeskedik körül Leela.

- Hozok – nevetek fel. Előre sajnálom azt a hímet, akit egy napon majd az ujjai köré csavar, és Dhirent, aki majd elkergeti a kérőket a közeléből. Ez elegendő vidámsággal lát el napnyugtáig, amikor végleg elköszönök tőlük. Jól esik, hogy pár nap alatt így megkedveltek. Ha minden a terveim szerint halad, akkor hamarosan viszontlátom Őket.

Hajnalra el is érem a közösség határát, a ruhát, amit Dhirentől kaptam, megtarthattam, így gond nélkül elvegyülhettem az alakváltók között. Minden féle népséggel találkozom, leopárdtól kezdve, aligátoron át még pávákkal is. Főleg azok az emlős alakváltó családok élnek a faluban, akik sokan vannak, de nem szívesen élnek egyedül a vadonban. Nem véletlenül közösség az elnevezésük, itt mindenkinek van dolga, legnagyobb szerencsémre pedig hiány az a munkaerő, mint én. A borkereskedőnek gondja van a pincével, a szabónak a műhellyel, a gazdag páva kereskedő család pedig fel akarja újíttatni a padlóját a tekintélyes palotájukban, mert az inkább palota, mint ház. Szekrényt szerelek össze, kerítést javítok, falat vakolok és rengeteget szenvedek a márvány-gránit mozaik padlóval, amit a páva kért tőlem.

Bár nehéz a munka, mégis örömmel csinálom, mert fizettségként leadtam a listámat, mire lenne szükségem. Hat napot vesz igénybe a kitartó, majdnem szünet nélküli munkám, csak aludni állok meg egy kicsit, viszont a kívánt célt teljesítettem.

A fizetségem két nagy zsák rizs, ugyanennyi liszt és gabona, szemes kukorica, hagyma, egy hónapra elég mosószappan, újonnan szőtt ruhák, két gyönyörű szőnyeg, négy elefántcsont fésű, és tíz tyúk, fűszerek, na meg apróságok, amik jó szolgálatot tesznek a ház körül. Egy háziasított vízibivaly is a része a munkabéremnek, hogy segítsen mindent haza cipelni, egyedül beleszakadnék.

A bivaly kissé csökönyös, nem örül neki, hogy egy tigris vezeti hámon, na meg, hogy irtatlan mennyiségű holmit cipel, de én is fel vagyok rendesen pakolva.

A hordáról is sokat megtudtam, szerencsére ezt a területet messzire elkerülik, a magányosabb, kiszolgáltatottabb fajtársainkra vadásznak, ez mondjuk, nem nyugtat meg annyira, mint szeretném, de a semminél több. Azt is megtudom, hogy időszakosan jönnek-mennek, mivel most jártak itt, egy jó darabig nyugi lesz.

Miközben átverekszem magam a sűrű erdőn imádkozom, hogy az eső ne kapjon el, az elmúlt két napban rendszeresen esett, így nagyobb sártengeren kell keresztülcibálni a makacs jószágot, méghozzá vigyázni, hogy a zsákok, kosarak se legyenek sárosak.

- Gyere már, te átok öszvér! Így is-úgy is kaja lesz belőled, ha nem engedelmeskedsz! Így legalább gyors és fájdalommentes lesz, nem elég neked? Haza kell érnünk, mielőtt megint esni kezd.

Átvonszolom egy árkon a csökönyös állatot, mire kicsit muszáj megpihennem nekem is.

- Inkább tehenet kértem volna! Nem tigris vagyok, hanem marha, akkor tej is lenne. Legközelebb tehenet hozok – dühöngök egy sort, de már nem vagyok messze.

Dhiren már rég tudja, hogy jövök, mert a szél felőlem fúj, így nem jön elém, csak türelmesen vár a tisztáson. A gyerekek viszont, amint kilépek az állattal mögöttem a fák közül megindulnak felénk. A bivaly megriad, de erősen fogom a kantárt, intek a gyerekeknek, hogy álljanak meg, mert nem akarom, hogy megbokrosodjon a jószág.

- Jormun!

- Visszajöttél?!

- Merre voltál?!

- Mit hoztál?

- Megehetjük?

Egymás szavába vágnak, míg én csak rájuk mosolygok, aztán Dhirenre emelem a pillantásom. Láthatüan nem tudja hova tenni, hogy visszatértem és nem is üres kézzel.

- Igen, sok mindent hoztam, mindjárt szétosztom – kérek türelmet a gyerekektől.

- Azt hittem, nem jössz vissza – lépdel közelebb Dhiren is végül. – Nem területet keresni mentél?

- Nem, csak nem tudtam, meddig fog tartani – nyújtózom, szegény izmaim sajognak a hátamban. – Segítesz lepakolni? – intek a bivaly felé.

- Mi ez a sok holmi? Tyúkot is hoztál?

- A fizetség, amit a munkámért kaptam a közösségben. Szerencsére volt bőven dolgom, és meg is fizettek.

- És miért hoztad ide?

- Mert ezzel törlesztem az adósságom.

- Nem vagy az adósom – segít leszedni egy jókora zsákot az állatról.

- De igen, mondtam már. Kétszer is kihúztál a pácból, most rajtam a sor.

- Azt hiszed, egyedül nem boldogulok? – azonnal rájövök, hogy veszélyes terepre tévedtem, rögtön szembe fordulok vele és mergázom a fejem.

- Eszemben sincs! Nekem… nincs már senkim rajtad kívül. Te vagy az egyetlen, aki még jelentett nekem valamit, ezért kerestelek meg. Nagyszerű munkát végzel, de magamból kiindulva tudom, hogy egy kölyök nevelése is teljes figyelmet követel, nemhogy kettő. Megtűrsz magad mellett a területeden, kétszer is megmentettél, így ha csak egy kicsi terhet is, de levehetek a válladról, mert van rá lehetőségem, akkor megteszem.

Figyelmesen néz, igazat beszélek-e, de be kell látnia, hogy nem hazudok. Tényleg úgy gondolom, ahogy mondom. Végül nem firtatja tovább a miértet.

- Miket hoztál nekik?

Elkezdtem sorolni melyik zsákban és fedeles kosárban mi van, a tyúkok kotkodácsolnak egy kicsit a ketrecükben, nekik még össze kell eszkábálni egy ólat, ahová a kicsik nem mehetnek be, de még a kígyók dolgát is meg kell nehezíteni, mert ahol tyúk van ezen a területen, oda néha napján kósza kígyók is betévednek.

Leela is ott tekereg a lábunk alatt, így kibontom az egyik zsákot és egy gyönyörű, rózsaszín kelmét húzok elő, némi pirossal és sárgával. Egy szép ruha, ami picit nagyobb, hogy ha nő, még hordhassa, illetve átalakítható legyen, ezért a bő anyagot a derekán a szalaggal lehet átkötni.

- De szép! – nézi elbűvölve. – Az enyém?

- Látsz itt más lányt is? – evődöm vele. – Esetleg Ehanre adom, bár nem hiszem, hogy kedvelné a rózsaszínt.

- Fúj – berzeng meg a gondolattól a srác. – Az olyan lányos.

- Akkor kizárásos alapon a tiéd – adom oda neki a ruhácskát.

- Mit kell mondani? – emlékezteti Dhiren a kicsit.

- Köszönöm szépen! – a kislány átöleli a derekamat. – Felvehetem? – néz könyörögve a férfira, akit apjának tekint.

- Később, ha minden a helyére kerül és megfürödtél, felpróbálhatod. Most vidd be, nehogy összekoszold.

És huss, már ott sincs.

- Ha jól áll neki, majd kap még, egyelőre csak egyet hoztam, nem tudtam, hogy fog reagálni – magyarázom elgondolkodva.

- Tervezel vissza menni? – érdeklődik.

- Igen, elég sok megbízást kaptam, első körben azokat csináltam meg, amik sürgősek voltak vagy jól fizettek. Egyébként se bírok hosszú távon nyugton megmaradni, időről-időre megéri visszamenni, pár nap munka és pár nap pihenés. Most úgy is beszakad a hátam, kicsit sok volt a márvány-gránit padlózás a páváknál – nyújtok megint, kicsit fájdalmas grimasszal.

Az ég megint borulni kezd, így sietnünk kell, hogy mindent el tudjunk pakolni. Sajnos a kamra eléggé megtelik a holmikkal így kiszorulok, a tyúkoknak pedig még össze kell eszkábálni egy helyet, ha az eső eláll. A gyerekek és Dhiren bemennek, hogy a kölykök délutni szundíthassanak egyet az eső alatt, én a teraszon maradok, végignyúlok a deszapadlón, miután a bivalyt kikötöztem a kunyhó mellé. Úgyis kaja lesz belőle. Szemeim behunyva hallgatom az esőcseppek kopogását.

- Megengeded, hogy körbejárjam a területed? – töri meg hirtelen a csendet Jormun, amivel egy pillanatra meglep.

- Ha nem csinálsz felfordulást – közlöm vele ellenmondást nem tűrően.

- Igyekszem. És… engedélyt kapok a vadászatra? – feszegeti tovább a témát.

- Vadászni akarsz?

- Megőrülök a semmittevéstől, sosem bírtam nyugton megülni a hátsómon… - feleli.

- Igen, ez rémlik. Rendben van, csak ne légy láb alatt, a szabályok világosak, amíg betartod, csinálj, amit akarsz, csak ne bosszants – figyelmeztetem.

- Köszönöm! Öhm… van erre felé közösség a magunk fajtának? -  Annyi kérdése van, mint egy minden lében kanál kölyöknek. - Mindenemet hátra hagytam, és szükségem lenne ruhákra, meg apróságokra, de nem akarom, hogy azt hidd, rajtad lógok én is.

- És mégis miből akarsz vásárolni? – érdeklődöm kedves kioktatással. Még a nadrágja is az enyém, ne vicceljen.

- Anyám ragaszkodott hozzá, hogy szakmát tanuljak, értek a burkolásokhoz, ács- és asztalos munkákhoz – feleli.

- Hm.

Az én anyám vadászni tanított meg, és hogy ne támaszkodjak senkire. Lehet egy emberi szakma se lett volna rossz, ki tudja mire használhattam volna. Mindegy is, elmondom neki mit merre talál, majd visszamegyek a kunyhóba. Félő, hogy a figyelmeztetésem ellenére a két kicsi kikente azt belül a gyümölcsökkel. Szerencsém van, csak az arcuk látta kárát, szóval foghatok egy vizes rongyot, hogy letöröljem róluk a ragacsos gyümölcslevet.

Ha Jormun tényleg vadászni megy… akkor egy fővel kevesebbet kell etetnem, ami a kamrának is jót tesz. Elküldhetném, az lenne a legjobb. Mégis, ahogy beszélt arról, hogy már nincs sehova se mennie, hogy senkije sincs már a földön, ahol felnőtt, ahol a fajtársai voltak vele…

Vajon mi lehet anyámmal? Él e még? És a féltestvéreim? Sose kötődtem úgy hozzájuk, mint ahogy talán kellett volna. Ahogy illő lett volna. A vadvér, az ösztön, a tigris, valahogy ezek mindig jobban kiütköztek rajtam, mint a többieken. Mégis sikerült itt megragadnom, s jobban ragaszkodom valaki más kölykeihez, mint a saját szülőanyámhoz tettem annak idején. Mi ez, ha nem a sors fintora?

Ehan felpattanása ráz ki a gondolkodásból, lelkesen járó orral szagol a levegőbe. Miután Leela is követi ebben, én ki beleszagolok a levegőbe, ami a kinyitott ablakon keresztül áramlik be. Vér. Friss vér. Hús. Jormun.

A két kicsi hamar otthagy csapot-papot és kiszalad a teraszra, hogy onnan figyeljék a friss vacsorájuk jöttét. Követem én is őket, de nem megyek oly közel, mint ők. Jormun azonban ahelyett, hogy nekilátna, lerakja a földre, majd ama kis szikladarabhoz vonul, amin a haját is szárította. Rég láttam szibériai tigrist, s immár, hogy tudom ki is ő, nosztalgiával tölt el a megjelenése. Emellett vadászott is, s ahelyett, hogy megette volna, idehozta, s itt hagyta… Nem akarhat akkor rosszat, nem használja ki önzően a helyzetet, sőt, hálás is.

Ehan és Leela már a szarvast ugrálja lelkesen körbe, de mielőtt átváltoznának és lakomába kezdenének, rájuk morgok. Mindkettő lecsapott füllel kushad lejjebb, s ez egészen addig nem is változik, míg oda nem lépek hozzájuk.

- Vacsorára.

- De… - kezdene bele Ehan, mire újra rávillantom fogaimat. – Értettem - konyulnak le fülecskéi, majd vet egy szomorú pillantást az állatra. Én is alaposan megnézem, érdemes e megnyúzni, s a bőrét kikészíteni. Jormun úgy ölte meg, hogy nem vérezte vészesen össze, s ha másért nem is, egy zsák rizsért megérné. Nekem se kell több, a két kicsi bevonva neki is esek a munkának. Addig is kaphatnak falatokat, ha ügyesek. Héba-hóba odanézek a szundikáló Jormunra, aki úgy tűnik bőségesen beéri a napsütötte adott élvezettel egyelőre.

Mire végzünk, mindkét apróság tigris alakban bosszant már. Megerőltető még nekik folyamatosan ügyelniük arra, hogy ne változzanak vissza minden apróság miatt. Szundikálnak is egyet, míg én elpakolok. Felkeltem őket enni, majd én magam is átváltozom, hogy Jormunhoz lépdeljek. Mielőtt azonban orromat a fejéhez bökhetném, hogy keljen, lassan rám emeli a tekintetét. Fejemmel bökök a két kicsi felé, hogy jöjjön ő is, hisz ő ejtette el, de ő csak fekszik tovább. Legyen hát, akkor nem marad neki sok finom falat. Én magam is csatlakozom a kicsikhez, s igyekszem a nehezebben emészthető részeket elenni előlük. Úgy tanulnak, ha tapasztalnak, de korainak tartom még bizonyos részek elfogyasztását. Odafigyelek arra is, hogy Jormunnak is maradjon még, majd a két telipocakos kicsit a tóhoz kísérem inni.

Mosakodni kezdünk, de a két kölyök a teli hasuktól már igen laposakat pislog. Elsőnek Leelát kapom el, hogy megmosdassam, amit szuszogva élvez, sőt be is alszik közben. Jormun ekkorra már a szarvas maradékát rágcsálja, s mivel Ehan is beszundított a földön, egyedül merem hagyni annyi időre, míg Leelat beviszem a kunyhóba. Nem keltem már fel őket, hogy visszaváltozzanak, aludjanak csak így, fárasztó napjuk volt.

Mikor azonban Ehanért megyek vissza, hogy őt is rendbe rakjam, majd a helyére fektessem, döbbenten figyelem, hogy épp Jormun nagy fejéhez dörgöli az ő apró fejét kedveskedve, amit a fiatal hím hősiesen tűr. A kis mitugrász biztos épp körbeugrálja a finom husiért, amit most tőlem nem igen kapott volna meg ilyen formában. Odalépdelek hozzájuk, majd mindenféle morgás nélkül fekszem le, hogy aztán Ehant magamhoz húzzam mosakodásra. Jormun figyel minket ülve, Ehan játékosan néha felé kap, egészen addig, míg fel nem kapom, hogy a helyére vigyem. Futólag még hátranézek a fiatal hímre, egyfajta búcsúzásul az estére való tekintettel, majd bevonulok a kunyhóba, ahol én magam visszaváltozom emberibb formába.

Másnap reggel korán kelek, egy rakat koszos ruha vár arra, hogy átmossam őket. Ahogy nekikezdek, Jormun jelenik meg mellettem, felöltözve, engedélyt kérő tekintettel. Arrébb lépdelek, hogy mellém férjen, s hagyom, hogy a kicsik koszos ruháját, vagy a főzéshez használt rongyot kezdjen el velem együtt mosni. Én nem igen beszélek, esetleg ő mesélget a tájról, amit annak idején töviről-hegyire ismertem, ha úgy van a kicsikhez is szól tisztes távolságból, akik szinte már nem is foglalkoznak azzal, hogy alig ismerik, félelem nélkül közelítik meg.

Így telik el két nap, egy újabb Jormun által hozott vaddisznóval. Feszéjeznie kéne, hogy talán ezzel utalna arra, hogy képtelen vagyok vadászni, de nem érzek felőle ilyen indíttatást. Inkább… segíteni akar. Hasznos lenni. Fiatal hímként, otthontalanként biztos zavarja, hogy csak így van itt. Ezért is toporog, hogy segítene. Rendes kölyök, a szülei büszkék lehetnek rá. Egy nap, ha saját területe lesz, jó apa lehet belőle.

Talán már kezdem megszokni a jelenlétét, a szagát az én szagom mellett, mikor a vaddisznóbőr tartósítása közepette mellém somfordál.

- Dhiren… - szólít meg halkan, mire felnézek rá. – Ma este elindulok a közösségbe.

Nézek rá egy darabig, feldolgozom a hallottakat, majd végül bólintok, hogy megértettem.

- Aztán ne hagyd, hogy éhbérért dolgoztassanak – jegyzem meg neki félvállról.

- Eszemben sincs! Fontos kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell.

Lelkes kölyök ez még, kinek nem nőtt be a feje lágya – gondolom magamban, s talán egy pillanatra el is mosolyodom ezen. Magam sem tudnám megmondani.

- Akkor ne tartson vissza semmi se, Jormun – nézek fel rá. – Vigyázz magadra, legyen jó utad s sok szerencséd – közlöm vele az ilyenkor szokott dolgokat, majd tovább körözök sós kezemmel a bőrön. Igaza van, addig kell kiharcolnia magának egy jó kis helyet, míg fiatal és erős. Megtartani már sokkal könnyebb. 

Halvány mosollyal nézem, ahogy Dhiren a nyomában a két kicsivel a kamrához megy valami harapnivalóért. Én nem ettem semmit onnan, mert nem az enyém és sosem ennék el semmit kölykök elől.

Ehan látványosan próbálja összehasonlítani a bőrét keresztező csíkokat az enyémekkel, a kislányt a hajam foglalkoztatja.

- Ha ennyire csodáljátok, még a végén elbízza magát. Túl boldog lesz a sok figyelemtől – alig bírom visszafogni a nevetést Dhiren magyarázatán.

- Oh, és az nem jó? – kérdi a srác.

- Egy kicsi talán igen – feleli. – Jormun – szól nekem, én pedig csupa fül vagyok. - ettél?

- Még nem. Nem vagyok éhes. – a kisfiú olyan szusszanást hallatt, hogy értetlenül nézek rá.

- Szóval tényleg lehet olyat… - nem tudom hova tenni az elképedést.

- Mit? – kérdezek vissza.

- Nem éhesnek lenni.

- Oh, igen – rég voltam kölykök közelében, de aranyosak, valóban, ilyenkor még egyfolytában esznek. Én is visszaemlékszem a gyerekkoromra, apám egyfolytában vadászaton volt, hogy el tudjon látni minket anyámmal.

- Biztos nem a gyümölcstől – a grimasz aranyos, főleg, ahogy meglapul Dhiren mellett. Nem lehet könnyű a két kölyökkel, az biztos.

- A gyümölcs az… az jó – próbálom kisegíteni.

- Csak jó? – Dhiren kérdésére igyekszem kivágni magam.

- Isteni! – láthatóan nem nyűgözte le a mentésem, de szórakoztatja.

- Majdnem. Estére majd lesz hús, de kell a növényi alapú táplálék is. Erősebb leszel tőle, persze nem olyan erős, mint a hústól, de enélkül a hús se tesz jót.

Szívet melengető, ahogy a kölyköket okítja, remek apa. Szigorú, de nagyon gondoskodó.

- Anyuval sose ettünk gyümölcsöt – Ehan láthatóan eltalálta Dhiren gyengepontját. Dhiren láthatóan mindent megtesz értük, de Ehan még kicsi ahhoz, hogy megértse, egy kölyköt is nehéz ellátni, mert egyfolytában éhes, hát még kettőt. Szó nélkül hagyja a dolgot, inkább megindul a kosárnyi gyümölccsel a kunyhó felé, Leela a sarkában szökdécsel.

- Nem baj, nekünk több marad. Akkor majd vacsorázol, Ehan – nem követem őket, hisz a kunyhóba nem tehetem be a lában, hát kint várakozom, míg Dhiren visszatér.

- Meddig kívánsz maradni? – kérdez, miközben én hosszú tincseim igyekszem újra fonatba rendezni.

- Ameddig engeded – ezt világosan kimondta, egy perccel sem fogok tovább maradni annál, mint a nagylelkűsége megszab. Szeretnék neki segíteni valahogyan, viszonozni azt, hogy segített rajtam. Kétszer is. Ő nem látja, vagy nem akarja látni, de bizonyos szempontból Ő is segítségre szorul. Talán itt a lehetőség, hogy levehessek némi terhet a válláról.

Szemrevételezi a kamra tartalmát, el kell mennie vadászni, ha nem akarja, hogy estére a kölykök Őt falják fel. Megállok nem messze tőle, épp annyira, hogy jól érezze a közelségem. Jobb, ha hozzá szokik.

- A kölykök sokat esznek – pedzegetem a dolgot.

- Nekem mondod? – sóhajt beletörődve. Az utolsó kosarakat is átnézi.

- Hol van… hol van az édesanyjuk? – megpróbálok minél tapintatosabb lenni, hiszen, ha van párja, akkor… Bele se merek gondolni. – Ne haragudj, nem akartam tolakodni, én…

- Meghalt – néz fel rám. – Pár hónappal ezelőtt a területemen, hátrahagyva a kölykeit.

- A kölykeit? – kérdezek. De hát nem az Övéi? Erre rá is kérdezek külön– Nem a tieid?

- A legnagyobb tudásom szerint, nem – válaszol, a rízs tartalékát is szemügyre veszi. Egyre biztosabb vagyok abban, hogyan tudnék neki segíteni.

- Értem. Mégis neveled őket.

- Az én területemen árvultak el, nem hagyhattam őket ott. Téged se hagytalak ott, pedig az lett volna az ésszerű.

- Igen, de mégse tetted – felelem halkan, a mellkasom megtelik meleggel, legszívesebben hozzá dörgölőznék, megosztva vele az erőmet, de még korai. – Tényleg nagyon köszönöm.

Sikernek könyvelem el az apró rándulást a szája sarkában, már nem akar legyilkolni és ez nagyon jó. Mégiscsak jelent neki valamit, hogy ki vagyok. Bár… Nem akarom, hogy kölyökként tekintsem rám is, hiszen régen az voltam, de már felnőttem. Ezt neki is be kell bizonyítanom.

- Megengeded, hogy körbejárjam a területed?

- Ha nem csinálsz felfordulást – jelenti ki ellentmondást nem tűrően.

- Igyekszem. És… engedélyt kapok a vadászatra?

- Vadászni akarsz?

- Megőrülök a semmittevéstől, sosem bírtam nyugton megülni a hátsómon…

- Igen, ez rémlik. Rendben van, csak ne légy láb alatt, a szabályok világosak, amíg betartod, csinálj, amit akarsz, csak ne bosszants.

- Köszönöm! Öhm… van erre felé közösség a magunk fajtának? Mindenemet hátra hagytam, és szükségem lenne ruhákra, meg apróságokra, de nem akarom, hogy azt hidd, rajtad lógok én is.

- És mégis miből akarsz vásárolni?

- Anyám ragaszkodott hozzá, hogy szakmát tanuljak, értek a burkolásokhoz, ács- és asztalos munkákhoz.

- Hm.

Nem fűz hozzá többet, csak elmagyarázza merre találom a legközelebbi falucskát, ahol a magunkfajta alakváltók cserélgetik a portékáikat. Nem kizárólag tigrisek, minden féle faj, akik nem a magányos Elraktározom az információt, de még nem ma megyek, előbb felfedezem a környéket és megpróbálok vadászni a kölyköknek. Dhirennek van elég baja, szeretném kivenni a részem abból, hogy itt vagyok és tényleg nem piócaként szeretnék a nyakán csüngeni. Bizonyítanom kell azt is, hogy felnőtt vagyok, nem egy kölyök.

Míg Ő visszatér a gyerekeihez, én bevetem magam az erdőbe. Megtalálom a saját nyomaimat, így a másik irányba folytatom az utat, hamarosan pedig találok is egy szép kis szarvascsordát.

Széllel szemben közelítem meg őket, szorosan az aljnövényzetbe lapulva, nem akarok gidákat, sem süldőt, még nincs itt az idejük, a hímek párzás előtt vannak. Apám idejekorán megtanította, hogy melyik példányokat célszerű levadászni. A lábam sem tökéletes még, ezt is figyelembe kell venni.

Aztán kiszúrok egy öregebb példányt, akinek a lába eltört korábban és rosszul forrt össze a csont. Ez az egyed kiszolgálta már az idejét és a feladatait, most az a dolga, hogy a kölyköket jóllakassa a húsával.

Türelmesen várok, míg közelebb legelészik, mozdulatlanul lapítok a megfelelő pillanatig, amikor villám gyorsasággal lövök ki a növényzetből. A szarvas felkapja a fejét, nekilódul ijedtében, ahogy a többi fajtársa, még deformálódott mellső lábbal is fürge, de én is tudok nagyokat ugrani. A lábam kissé húzódik, ahogy a hátára vetem magam, fogaim morogva a nyakába mélyesztem, elroppantva a csigolyákat.

A földre rogy, érzem, ahogy az állat kimúlik, így pár perc pihenőt engedélyezek magamnak. Nem futottam sokat, de az elejtés volt a legkisebb része a dolognak, még vissza is kell cipelni a kunyhóhoz a zsákmányt. Egy ekkora szarvast nem egyszerű átvonszolni az erdőn, de essünk neki.

Eltart egy darabig visszaverekednem magam a prédával, de amint a tisztásra érek a szél már előre fújta az illatomat a finom szarvassal együtt. Ehan és Leela is felbukkannak a kunyhó ajtajában és izgatottan kiabálnak, hogy husit hoztam. Dhiren is megjelenik a kunyhó teraszán, onnan néz le rám és a zsákmányra. Szépen eléjük vonszolom a nyakánál fogva a tetemet, majd kicsit lihegve hátra húzódom, a víz felé veszem az irányt, hogy igyak pár korty vizet. Végül le is heveredek a szimpatikus sziklára pihenni, a mancsomra teszem a fejem, onnan nézem a gyerekeket körbeugrálni a szarvast.

Óvatosan mászom be a két apróság közé, hogy érezzék a testem melegét, s nagyobb biztonságban érezzék még álmukban is magukat. Alig hogy elhelyezkedem, Leela a levegőbe szagul, hozzám nyomja kis orrát, s pillanatok alatt változik vissza tigrissé. Ah, mennyi gondom lesz vele, nem fogja szeretni tán emberibb mivoltát? Pedig sokszor hasznos ám… Ehan ezzel szemben továbbra is szinte emberi formában alszik, s biztos szépet álmodik, mert boldogan csámcsog valamin. Mosolyogva túrok bele váll alá érő hajába, majd fúrom bele arcomat. Nem engedem, hogy bajuk essen.

A reggel első sugaraival a kicsik is végre felkelnek. Nem tudom, hogy áldás ez, vagy átok, hisz magam sem tudom biztosra, a vendég távozott e. Mielőtt Leela kiszökne, elkapom a farkánál fogva, amit morogva konstatál.

- Átváltozni. Most – szólok rá, mire ő egy kis nógatás után végre megteszi. Szerencse, hogy az alvós inge elég nagy, nem szakadt így szét, de vehetem le róla, s moshatom újra át, hogy elvegye a tigris szagát. Anyám annyi éven át nyúzott ezek miatt, az öltözködésre is nagy figyelmet fordított, de én magam sem tudnám megmondani miért. Mindegy is, gondom ebből nem akadt még, s remélhetőleg a kicsiknek se fog.

Nem tudom őket maradásra bírni, hamar kicsörtetnek a kunyhóból, miután felvilágosítom őket, hogy vendégünk van. Igyekszem a nyomukban maradni, s bár megértem a lelkesedésüket, hisz anyjukon és rajtam kívül alig láttak más tigrist, főleg nem alakváltót, félek eme gyermeki naivságtól. Félek, mert tudom mikhez vezethet. Szerencsémre a kezdeti lelkesedésük alábbhagy, mikor megpillantják a fiatal hímet emberi alakban a tavunkban fürödni. Ők is szeretnek pancsolni, de a férfi mélyebb részen is van, s teljesen más, mint én. Figyelik, ahogy a haját mossa, s csak ámulnak és bámulnak. Az én hajam nem ilyen hosszú, rendszeresen vágom, nem adok már arra, hogy minél hosszabb, annál erősebb a harcos. Sok teendőmben csak hátráltatott, nehezemre esett már mosni és ápolni. Emellett imponálni se kívántam senkinek.

- Milyen hosszú haja van – csodálkozik Leela nagy áhítattal, mire a vendégünk is felé fordul. Ez már kevésbé tetszik, jól láthatóan meztelen a férfi.

- Leela, nem illik megbámulni másokat – szólok oda a kicsi lánynak. Nem mintha engem nem látott volna így megszámlálhatatlan alkalommal, de ha az esőerdő közepén is vagyunk, tudni kell bizonyos szabályokat, főleg, ha nősténynek teremtett az élet.

- Engem nem zavar – feleli a szóban forgó díszpéldány, mire én szúrósan ránézek.

- De engem igen – közlöm vele nemes egyszerűséggel, mire ő felemeli a két kezét a megértését és megadását mutatva. Én házam, én váram, én szabályaim. Ehan egy gézengúz, Leela meg jobb szeret tigris lenni, ha két meztelen gyerek után kell szaladnom kétfelé, akik mindenbe belemásznak, elesnek és megsérülnek… az emberi test ezerszer sérülékenyebb, mint a tigris, hamar beleöregednék a helyzetembe.

- Nekem is lehet ilyen hosszú hajam?

- Meglátjuk.

- Ehan vagyok – lép előrébb a fiú, kiben több kurázsi lapul. Eddig csak állt és figyelt.

- Én meg Leela – integet.  – Téged hogy hívnak?

- Jormun vagyok – feleli a fiatal hím mosolyogva, mire bennem szöget üt a neve. Este gondolkoztam azon, amit mondott, miszerint ismerjük egymást. A neve is ismerős, mégse akar beugrani.

- Menjetek be a kunyhóba, szeretnék szót váltani a vendégünkkel – szólok oda a kölyköknek, akik szerencsémre ellenkezés nélkül indulnak vissza, lelkes integetések közepette.

- Szia – köszönnek el illedelmesen, én pedig roppant büszke lennék rájuk, ha nem épp egy egérszorító helyzetben lennénk. Közösségre nevelem őket, mert elengedhetetlen lesz számukra. Ki tudja, talán ők visszatérhetnek a közösségbe, ha igényük lesz rá.

- Sziasztok – mosolyog még utánuk Jormun, én azonban nem értékelem így a kedvességét. Még nem.  

- Jormun? Ismerős a neved, kik a szüleid? – szegezem neki rögtön a kérdést.

- Kochur és Prilá. Azt reméltem, hogy emlékezni fogsz rám, de tényleg régen volt már, hogy találkoztunk. Nagyon kicsi voltam, kisebb, mint Ehan és Leela. Egyszer elvesztem a fenyvesben, megsérült a mancsom és te találtál meg. – Míg mesél, közelebb lépek a vízhez. Mégis, a fenyveses emlék az, ami segít nekem abban, hogy emlékezzek rá. Az anyja nem bírta nekem elégszer megköszönni, hogy hazavittem, méghozzá élve. Épp vadásztam, kihívást kerestem, a nagy hó és a fenyves pedig annak tűnt. Főleg, hogy már akkor utáltam a csontig hatoló hideget…

- Már emlékszem rád, a kis bajkeverő, aki mindig elcsatangolt – jegyzem meg kicsit halkabban, enyhe nosztalgikusérzéssel a mellkasomban. Ő erre elmosolyodik, őszintén, boldogan.

- Igen, én vagyok! – nevet fel egy aprót.

- Mit keresel ilyen messze távol az otthonodtól? – kérdezek rá.  - Megint? – Ennyire lehetetlenség eltévedni. Hallgat is rendesen, engem figyel bőszen. Biztos gondolkodik mit mondjon s hogy kezdjen bele. Egyszer már rátámadtam, figyelmeztetésként, tudja jól, hogy nem fogok habozni most sem, ha úgy adódna.

- Többé nincs otthonom – kezd bele egy apró fejrázással, mintha az emlékeket próbálná magától távol tartani.– Már senki sem él a családomból, a hely pedig, amit ismertél, már nem olyan, mint régen. A területért vívott harcokban úgy cserélődnek a jogok, mint a víz a folyóban. Nem maradt senkim, akiért érdemes lett volna maradnom.

- Tehát területet keresel – összegzem.

- Nem, téged kerestelek – feleli nagy meglepetésemre.

- Engem? – kérdezek vissza, míg szemöldököm vonom fel. – Miért?

- Kérlek, ne gondolj rosszat rólam… Eszemben sincs ártani neked vagy a kölykeidnek, esküszöm. Azért keltem útra, mert olyan hirtelen eltűntél rég, mindig meg akartalak találni, megkeresni, hogy elmondjam, amit akkor nem tudtam. Nélküled akkor ott a fagyban meghaltam volna… Az otthonom megszűnt létezni, hát útra keltem, meredekebbnél meredekebb kalandokba keveredtem, már majdnem feladtam, amikor rám támadt egy vadász horda.

- Egy horda? – kérdezek rá, ez jobban érdekel most, mint a motivációja. A környéken sérült meg, vagyis a horda itt van.

- Hallottam Őket, arról beszéltek, hogy minden útjukba kerülő alakváltót kivégeznek. Még dicsekedtek is, hogy elválasztják a kölyköket a szüleiktől, a szülőket megölik, a kölyköket pedig összefogják és eladják gyűjtőknek… - meséli, míg az én szívem egyre jobban zakatol. Mocskos férgek! - Megpróbáltam kiszabadítani egyet, egy kis nőstényt, alig lehet több egy évesnél, de egymagam kevés voltam… Alig tudtam elmenekülni előlük. Onnan már csak menekültem, amerre láttam, aztán ide keveredtem.

Gusztustalan fattyak. A legtöbbünk békésen él a területén, s ha territórium felosztás is zajlik, ők abból aligha éreznek valamit. Ez tigrisek között zajlik, más nincs. Erre ők bemerészelik tenni a lábukat hozzánk, bántják a kölyköket, megölik az anyákat… A mérgem elönt, a saját kezemre marok, hogy csillapítsam magam. Nem. Nem tehetek ez ellen semmit. Át kell gondolnom mindent, amit hallottam, de végig arra kell gondolnom, hogy a két kicsinek mi a jó. Ez a lényeg, semmi más.

- A kamrában találsz reggelit – morgom oda neki. - A kunyhóba nem jöhetsz be, de ott meghúzhatod magad, míg rendesen felépülsz. Addig maradhatsz, amíg én azt jónak látom, és ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszel a kölykeim felé, megöllek. Világos? – kérdezek rá kerek-perec.

- Megértettem – bólint komolyan, míg bal vállához emeli kezét, s egy körmével X-et vés rá. Megkönnyebbülök kicsit, ha tényleg azoknak a kölyke, akiket mondott, jó nevelést kapott, és ez az eskü tényleg jelent neki valamit. Biccentek felé egy aprót, hogy tudomásul vettem az áldozatát, s szavát, majd hátat fordítok neki, s visszamegyek a kunyhóba. Ott a két apróság lelkesen csacsog nekem, kérdeznek és hadarnak, én addig megmosom az arcukat, hogy se csipásak, se nyálmintásak ne legyenek. A csacsogásuk egészen addig megy, míg Ehan gyomra hangosan meg nem kordul.

- Ó-ó – susogja, míg a pocakjára helyezi a kezét.

- Értem, értem – sóhajtom. – Éhesek vagytok.

- A bácsi is velünk eszik? – kérdezi lelkesen Leela.

- Jormun, azt mondta az a neve, te buta – szól rá Ehan, mire én rámordulok. – Bocsánat…

- Gyümölcs lesz reggelire – jegyzem meg, mire mindkettő jajgatni kezd. – Este nem sikerült vadat ejtenem. Múltkor is ízlett a gyümölcs, nem? Finom édes – noszogatom őket kifelé. Így már nem is izgalmas az evés a vendéggel, ha nincs finom szaftos hús, de meg kell szokniuk a vegyes táplálkozást.

Jormun már visszaöltözött, épp egy szimpatikus, nagy kövön ücsörög, s élvezi a napsütést. Nem tudom evett e, de én nem fogom tőle megkérdezni, felnőtt már, ki tudja magát szolgálni. Bemegyek a kosárért, amiben mindenféle gyümölcs van, majd kiviszem a kicsiknek, akik biztos távolságból nézegetik. Ehan a saját csíkjait nézegeti, majd a vendégét, Leela pedig rendületlenül a vörös tincsekben gyönyörködik.

- Ha ennyire csodáljátok, még a végén elbízza magát – lépek oda hozzájuk a kosárral, mire a két kicsi felnéz rám értetlenül. – Túl boldog lesz a sok figyelemtől – magyarázom nekik.

- Oh, és az nem jó? – kérdi Ehan enyhén oldalra fordított fejjel.

- Egy kicsi talán igen – felelem egy kis gondolkodás után. – Jormun – szólok oda neki, míg ő halvány mosollyal figyel minket -, ettél?

- Még nem – vallja be. – Nem vagyok éhes. – Ehan erre olyan döbbenten szusszan fel, hogy mindhárman ránézünk.

- Szóval tényleg lehet olyat… - susogja teljesen elképedve.

- Mit? – kérdez vissza Jormun, láthatóan értetlenül.

- Nem éhesnek lenni.

- Oh, igen – feleli a szibériai.

- Biztos nem a gyümölcstől – grimaszolja, mire én megrovóan nézek le rá. Kis füleit hátracsapja, motyog valamit az orra alatt, nekem pedig kedvem lenne a fejére pakolni a kosarat, hogy ezzel is józan eszet verjek a kobakjába.

- A gyümölcs az… az jó – jegyzi meg Jormun.

- Csak jó? – kérdezek rá meglepetten. Ha már segíteni akart a kölyöknevelésben, kitalálhatott volna valamit.

- Isteni! – javítja ki magát, mire én szórakozottan felhorkantok.

- Majdnem – hagyom rá. – Estére majd lesz hús, de kell a növényi alapú táplálék is - magyarázom a kicsiknek. – Erősebb leszel tőle, persze nem olyan erős, mint a hústól, de enélkül a hús se tesz jót.

- Anyuval sose ettünk gyümölcsöt – grimaszolja Ehan, mire én felsóhajtok. Kezdem elveszíteni a türelmemet, ezzel mindig kiakasztanak. Csak húst hússal, desszertnek is húst… ennyi az égvilágon nem tudok vadászni. Nem akarok velük veszekedni, s szerencsére a kamra zárát se érik el. Egy vállrándítással tudom le a dolgot, majd megindulok a kosárral a kunyhó felé. Leela követ, de Ehan nem akar mozdulni. Hol Jormunt nézi, hol engem és a távozó testvérét.

- Nem baj, nekünk több marad. Akkor majd vacsorázol, Ehan – hagyom rá a dolgot, de mielőtt belépnénk a kunyhóba, futni kezd felénk kétségbeesetten. Tudtam én, hogy az éhsége fog győzni, s végül utánunk jön. Beterelem hát őket, veszek magamnak pár falatot, majd hagyom őket enni. Persze, csak azzal a feltétellel, ha nem kennek össze semmit se a gyümölcsök levével. Nekem meg kell néznem pontosan mennyi hús van még.

- Meddig kívánsz maradni? – kérdezem a fiatal hímtől, aki épp összefonja a már megszáradt haját.

- Ameddig engeded – tudja le ennyivel, mire hümmögök egyet. Ameddig engedem, azt mondja…

Kinyitom a kamrát, majd belépek, hogy az ajtón beszűrődő fényben jobban szemügyre vegyem a készletünket. Hamar megérzem Jormun közelségét, majd az illata is megcsap. Kellő távolságban áll tőlem, láthatóan ő is a kis kamra tartalmát nézegeti.

- A kölykök sokat esznek – jegyzi meg.

- Nekem mondod? – kérdezek vissza enyhén felvont szemöldökkel, majd sóhajtok egyet. Hogy bírná ezt szegény anyjuk? Belegondolva… lehet azért is pusztult el, mert már túl közel vitte éhes kicsinyeit az emberekhez. Gyenge leány, túl hamar lett anya. Mindegy is, beljebb lépek és végignézem mi van a kosarakban, hogy azokat is feltölthessem.

- Hol van… hol van az édesanyjuk? – kérdez egyszer csak rá Jormun, az ajtóban állva. Ujjammal megbillegettem a kosarat, amiben pár szem gumós növény van már csak. Ah, ásnom kell. – Ne haragudj, nem akartam tolakodni, én…

- Meghalt – emelem rá a pillantásomat. – Pár hónappal ezelőtt a területemen, hátrahagyva a kölykeit.

- A kölykeit? – kérdez vissza, majd mielőtt válaszolnék, folytatja. – Nem a tieid?

- A legnagyobb tudásom szerint, nem – válaszolom, majd lépek a hordóhoz, amiben kis zsákban rizs található. Ah, nem akarok a közösséghez menni, s cserélgetni. Utálom, de ha nem tudok valamiért vadászni…

- Értem – hallom halk hangját. – Mégis neveled őket.

- Az én területemen árvultak el, nem hagyhattam őket ott – tudom le, majd nézek felé. – Téged se hagytalak ott, pedig az lett volna az ésszerű.

- Igen, de mégse tetted – feleli halkan, ellágyult arckifejezéssel. – Tényleg nagyon köszönöm.

Felé pillantok, de csak fél szemmel, majd halovány mosolynak nevezhető ajakgörbülettel biccentek neki, miszerint nem kell. Nem akarom vele közölni, hogy még kiderül, van e oka megköszönni, vagy sem.

Általában én vagyok a vadász, de most fordított helyzetbe keveredtem, egy ostoba emberhorda próbált meg tőrbe csalni, épphogy képes voltam elmenekülni. Sokan voltak, létszámfölényben, felfegyverkezve. Néha megállok, érdes nyelvemmel próbálom letisztogatni a lábamon a sebet a vér szagára odapofátlankodó bogaraktól. Nem lenne szerencsés, ha elfertőződne, már épp feladnám, amikor megérzek egy régi illatot.

Hatalmasat dobban a szívem, Dhiren, valóban Ő lenne az? Lehetséges lenne, hogy rátaláltam?

Erőt lehelek megfáradt testembe, folytatom az utat, átbukdácsolok a fák girbegurba gyökerein, csúszó leveleken, sártengeren egy kisebb tisztásig.

Nem csak Dhirent érzem, hanem kölykök szagát is. Bölcsebbnek látom, ha nem megyek tovább, erőm így is a végét járja, lekushadok hát ott helyben. Ha nekem lennének kölykeim, valószínűleg a betolakodó torkának ugranék, így mindent elkövetek, hogy a megadást mutassam.

Míg várok felidézem a régi emlékeket, amikor még nagyon kicsi voltam, emberi alakot se tudtam váltani, messzire elkeveredtem hazulról. Egy kis kölyök, védelem nélkül a hatalmas hóban, csontig hatoló hidegben, élelem híján, sérült manccsal… Azt hittem, végem van, anyám meleg bundája után vágytam és kétségbeesetten hívogattam, hogy találjon meg. Végül nem anyám lelt meg, hanem Dhiren, az Erős, a félvér. Még most is emlékszem, ahogy megnyugtatón megnyalta a kobakom, fogai közé csípte a grabancom és haza vitt.

Már akkor tudtam, fogalmam sincs honnan, de tudtam, hogy Ő lesz a sorsom.

Emlékeimből léptek halk zaja riaszt meg. Meg se mozdulok, semmi fenyegetőt nem teszek, amint előbukkan a fák rejtekéből. Még mindig csodaszép, épp, mint az emlékeimben. Közel jön, nem tudom, mire számítsak, ezért felnyüszítek.

Egymást nézzük, tekintete gondolkodó, nyilván próbál a helyére tenni, mit keresek itt, ki vagyok, veszélyt jelentek-e? Végül hozzám lép, nagy bennem a kísértés, hogy felmorogjak, hiszen régen megmentett, de ki tudja, milyen most a természete. Kussban maradok, ismerős érzés cikázik át a testemen, mikor a tarkómra harap, felfelé húz, mint gyerekként.

Sajnos már túl nagy és nehéz vagyok ahhoz, hogy cipelni tudjon, türelmesen vár míg összeszedem erőm maradékát, feltolom magam a talajról. Kegyetlenül sajog a lábam, mégis erőt ad, hogy rátaláltam. Pontosabban megint Ő talált énrám.

Az illatok egyre erősebbek, az otthonához vezet, de mikor feltűnik a kunyhója hirtelen ugrik nekem támadóan. Nyakam, farkam behúzva kissé lekushadok, amennyire a lábam engedi. Eszemben sincs ártani neki vagy a kölyköknek, akik a kunyhóban vannak. Az üzenet világos, mint a nap.

Egy apróbb viskóhoz vezet, a szagok alapján gondolom ez az éléskamra, várakozásra int, de nem tudom talpon megvárni, míg visszaér a kunyhójából egy szál nadrágban. Még mindig csodás a teste, ha most jobb állapotban lennék… De fáradt vagyok, sebesült éhes viszont kevésbé, nemrég jól laktam egy őzgidával. Kinyitja a viskó ajtaját és várakozva néz, én viszont nem tudok felállni…

- Az istenit, mire behúzlak… - rám morog bosszúsan, megpróbál behúzni a mancsomnál, de most én morgok rá. Szerencsére nem veszi magára, de elenged. Én is be tudok menni, magamtól.

Végül csak összeszedem erőm utolsó morzsáit, bebicegek a fedett bódéba, ami még mindig jobb, mint a sziklakiszögellések, barlangok, ahová utam során behúzódtam. Dhiren gyertyát gyújt, én pedig figyelem, ahogy hozzám guggol.

- Megnézem a sebedet. Ez… nyílhegy? – bármennyire is igyekszem behódolni neki, a fájdalomtól csillagokat látok, ezt pedig a tudtára adom, hogy azért ne nagyon tapogassa, ha lehetséges.– Talán több is…? Oké, kell vérzést csillapító és fertőtlenítő gyógynövény… ha más nem akkor az öreg rám hagyott itókájával mosom ki a sebet. Át tudsz változni? A bundád látná kárát, ha így esem neki az ápolásodnak. Adok ruhát is.

Várakozva néz a szemeimbe, nem akartam átváltozni, mert már végképp az erőm végét jrom, az alakváltás pedig újfent energiát vesz ki belőlem, de teljesítem az óhaját. Apró elégedettséggel tölt el, hogy meglepem a külsőmmel. Talán mást várt? Talán halványan emlékszik már? Egy dobozt vesz elő, amiből kipakolja a szükséges felszerelést, többször a nyelvemre harapok, nehogy élesen felszisszenjek. Nem sok hiányzott a sebem elfertőződéséhez, talán már el is indult a folyamat, ki tudja, de a fertőtlenítő pia teszi a dolgát. Szeretnék beszélni, de nem hagyja, addig nem, amíg a sebemmel bíbelődik.

Magamra cibálom a nadrágot és az inget, bár engem nem izgat, hozzászoktam a meztelenségez, de itt alkalmazkodnom kell, ha Dhiren a ruhák híve, hát legyen.

- Aludj itt nyugodtan, erre nem jár senki. Vizet tudok adni, enni viszont csak reggel – szólal meg végre, amint végez mindennel. Csak így itt akar hagyni? – Ha netán úgy döntenél, hogy addigra távozol, akkor arra indulj – mutat keletnek, legalábbis azt hiszem, az kelet. – Arra békésebb népek élnek.

- Dhiren… - nem bírom tovább a szótlanságot. – Nem emlékszel rám, ugye?

Látom rajta, hogy dereng neki valami, érzem, hogy a lelke mélyén már rám ismert.

- Úgy tűnik. Északi vagy, akár csak én, talán láttalak is annak idején. Talán, ha alszom rá, eszembe jutsz. Jó éjt – rám csukja az ajtót.

Egyszerűen itt hagy engem pedig majd megöl a csalódás. Végigvándoroltam majd az egész kontinenst, hogy találkozzak vele, de nem ismer fel. Ugyan, mit is vártam, honnan is ismerne rám?

Viszonylag kényelmes pozícióba kényszerítem a testem, a szénát magam alá gyűröm a padlón, tető van a fejem felett és védett is, ennél többet aligha kívánhattam volna. A fájdalom és a kimerültség hamar erőt vesz rajtam, karom fejem alá hajtom kispárnaként. A sebem holnapra alighanem teljesen be fog gyógyulni, a fajunk áldása és hála Dhirennek, nem fertőződött el.

A nap első sugarai beszöknek a bódé falát övező deszkák résein, szemem felnyitva figyelem a finom porszemcséket a fényben, odakintről a természet zajai szűrődnek be, csiripelő madarak, kavicsokat nyaldosó hullámok, fakoronákat átrezegtető szél.

A lábam sokkal jobb, mint tegnap volt, még nem tökéletes, de képes vagyok lábra állni. Óvatosan dugom ki a fejem az ajtón, kölyköknek és Dhirennek semmi nyoma, a víz viszont nagyon csábító.

Nagyobb körben elkerülöm a kunyhót, a partig sétálok, ahol levetem a kapott ruhákat. Szépen egymásra hajtogatom őket, aztán meztelenül belemerülök a vízbe. Sehol semmi, se krokodil, se egyéb kellemetlen jószág. Derékig érő vízben állok a felhajtó erő miatt elég az ép lábamra helyeznem a testsúlyom. A hajam csupa sár, így külön élvezet kibontani a fonatomat, karmaimmal próbálom kifésülni, végül veszek egy nagy levegőt és eltűnök a víz alatt. Hagyom, hogy átázzon a hajam, kicsit rá is segítek, csak utána egyenesedek ki vissza. A hajam a hátamra tapad, pár nehéz tincs a mellkasomra, szépen megmosakszom. Pontosan tudom, mikor kezdenek el bámulni, ég a tarkóm, biztosan valamelyik kölyök az. Dhirent nem biztos, hogy megérezném, ha les rám, de a kölykök még tapasztalatlanok. Még véletlenül sem teszek semmi hirtelen mozdulatot, jelét sem adom, hogy észrevenném, amíg meg nem hallom a hangját.

- Milyen hosszú haja van – ámul a kislány.

Lassan fordulok meg, ügyelve rá, hogy a kényes részek a víz alatt maradjanak.

- Leela, nem illik megbámulni másokat.

A parton a két gyerkőc, hat év körüliek ácsorognak, Dhiren tisztes távolságban tartja Őket tőlem.

- Engem nem zavar – felelem, de kapok egy szigorú pillantást.

- De engem igen.

Megadón emelem fel a kezeim, hogy megértettem.

- Nekem is lehet ilyen hosszú hajam?

- Meglátjuk.

- Ehan vagyok – mutatkozik be az egyik kölyök.

- Én meg Leela – integet a kislány. – Téged hogy hívnak?

- Jormun vagyok – mosolygok rájuk.

- Menjetek be a kunyhóba, szeretnék szót váltani a vendégünkkel.

A gyerekek integetnek, én visszaintek nekik.

- Szia – köszönnek illedelmesen és tűnnek el szem elől.

- Sziasztok – mosolygok utánuk, de Dhiren szúrós pillantása lehervasztja a mosolyt az arcomról.

- Jormun? Ismerős a neved, kik a szüleid?

- Kochur és Prilá. Azt reméltem, hogy emlékezni fogsz rám, de tényleg régen volt már, hogy találkoztunk. Nagyon kicsi voltam, kisebb, mint Ehan és Leela. Egyszer elvesztem a fenyvesben, megsérült a mancsom és te találtál meg.

Felismerés csillan a szemeiben, karba tett kezekkel áll a víz mellett, tanulmányoz, én pedig állom a tekintetét.

- Már emlékszem rád, a kis bajkeverő, aki mindig elcsatangolt.

Szélesen elmosolyodom, boldoggá tesz a tudat, hogy végre emlékszik, annyira kerestem, kutattam, szinte el sem hiszem, hogy ez valóságos.

- Igen, én vagyok! – kicsit felnevetek a megnevezésre.

- Mit keresel ilyen messze távol az otthonodtól? – idestova hozzáfűzi - Megint?

Nem válaszolok azonnal, nem tudom, mit mondana rá, ha bevallanám neki az igazat, de ha hazudok, akkor azt kiszúrja és nem fog bízni bennem. Maradok az igazságnál.

- Többé nincs otthonom – rázom meg a fejem. – Már senki sem él a családomból, a hely pedig, amit ismertél, már nem olyan, mint régen. A területért vívott harcokban úgy cserélődnek a jogok, mint a víz a folyóban. Nem maradt senkim, akiért érdemes lett volna maradnom.

- Tehát területet keresel.

- Nem, téged kerestelek.

- Engem? – kúszik a szemöldöke a homloka közepére. – Miért?

- Kérlek, ne gondolj rosszat rólam… Eszemben sincs ártani neked vagy a kölykeidnek, esküszöm. Azért keltem útra, mert olyan hirtelen eltűntél rég, mindig meg akartalak találni, megkeresni, hogy elmondjam, amit akkor nem tudtam. Nélküled akkor ott a fagyban meghaltam volna… Az otthonom megszűnt létezni, hát útra keltem, meredekebbnél meredekebb kalandokba keveredtem, már majdnem feladtam, amikor rám támadt egy vadász horda.

- Egy horda? – sikerült felpiszkálnom a kíváncsiságát.

- Hallottam Őket, arról beszéltek, hogy minden útjukba kerülő alakváltót kivégeznek. Még dicsekedtek is, hogy elválasztják a kölyköket a szüleiktől, a szülőket megölik, a kölyköket pedig összefogják és eladják gyűjtőknek… Megpróbáltam kiszabadítani egyet, egy kis nőstényt, alig lehet több egy évesnél, de egymagam kevés voltam… Alig tudtam elmenekülni előlük. Onnan már csak menekültem, amerre láttam, aztán ide keveredtem.

Szinte a bőrömön érzem a haragját, szeme szikrákat szór, emlékeztetnem kell magam, hogy ez most nem ellenem irányul, így nem is reagálok rá védekezőn. Egy ideig nem szól, aztán témát vált.

- A kamrában találsz reggelit. A kunyhóba nem jöhetsz be, de ott meghúzhatod magad, míg rendesen felépülsz. Addig maradhatsz, amíg én azt jónak látom, és ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszel a kölykeim felé, megöllek. Világos?

- Elég lesz! - egyszerre cuppannak le a megkínzott füleimről, majd bűnbánóan pillognak rám. Sejtem, hogy lassan elérkezik a vacsoraidő, de van még a múltkori vaddisznóból. A pettyes szarvast ők is jobban kedvelik, finomabb a húsa, de a vaddisznó laktatóbb. Elfogni, nos, mindkettőhöz hasonló erőbedobás kell.

Mivel a kicsik jobb szeretnek tigris alakban enni, s nekem most nincs kedvem őket noszogatni, úgy döntök, hogy aznap vad módon eszünk. Az remekül megy nekik, sikerélményük is lesz aznapra.

Vacsora után fürdés jön, hisz egyik véres tappancs se fog a szépen kikészített bundákba törlődni a két mitugrász által. Nem ám, mindegyik bunda kincs, a pettyes szarvas a földön, a bivaly az ágyon, no meg az egzotikusabbak… nem. Bele se gondolok, csak viszem őket a tóhoz, hogy aztán tisztán, szinte emberien átalakulva rájuk adhassam a kis alvós ruhájukat. Leela valószínűleg alvás közben úgyis visszaváltozik majd tigrissé, de gyakorlat teszi az embert, meg a tigrist is. Mindkettőjüknek sötét haja van, legalábbis az enyémtől sötétebb. Gesztenyebarnának hívnám, enyhe vörös csillogással, főleg, ha tiszta és szépen fésült.

- Leela – intek a kislánynak, aki óvatosan felmászik mellém az ágyra, s fordítja is nekem a hátát, hogy átfésülhessem a haját.

- És én? – kérdi Ehan.

- Elsőnek mindig a lányok, már megbeszéltük – közlöm vele nemes egyszerűséggel, míg a faragott fésűt Leela haján végighúzom. Ehan durcás képpel veti le magát a földre, törökülésbe. A durcás ajakcsücsörítése hamar mosolyba szökik, mikor ő kerül sorra. Ezután jöhet az alvás, hisz kicsik még, nekik többet kell aludniuk. Pluszba, ha ők alszanak, én elmehetek gond nélkül vadászni.

Mikor már alszanak, mint a bunda, el is indulok. Rengeteget esznek, fejlődésben vannak még, s a friss hús jobban a fogukra való, mint a szárított, vagy a főzött. Így aztán ha nagyon muszáj már feltölteni az éléskamránkat, egyedül indulok útnak. Ilyenkor a területjelzéseket is megnézem, meg hogy járt e valaki felénk. Persze, ez már alig fordul elő. Ha érzek is idegen szagot, az már elég halvány.

Most azonban valami nem stimmel. A területhatáromon a szag erős, s nem hogy kifelé tartana, hanem egyre beljebb… mordulva indulok meg sietősen a szag után, teljesen elfelejtem, hogy a vadászat volt a fő tervem. Valaki van itt. A területemen.  Érzem, ahogy az ösztön eluralkodik az agyamon. Ismerős érzés, fiatalabb koromban jóval többször fordult elő, mint szeretném beismerni. Most azonban utat engedek mindennek, ha meg kell védenem a területemet és a kicsiket, nem habozhatok.

Érzem a vér szagát, lehet egy sebesült példány az, de ez akkor se ad okot arra, hogy nálam akarja magát meghúzni. Hím szaga ez, így ha jó kedvemben találna, se hagynám neki… el is felejtem a gondolataimat, ahogy meglátom a fűben fekvő, szuszogó szibériai tigrist. Nem akarok hinni a szemeimnek, mit keres itt? Annak idején én is idejöttem, ez tény, de félvérként ez nem volt oly meglepő. Nekem legalábbis a logikája egész tűrhetőnek tűnt, főleg, hogy a hideg sosem tartozott a kedvenceim közé, vastag bundával se.

Alakváltó, érzem a szagán, s valamennyire ismerős is, de… túl fiatal, hogy ismerhessem, legalábbis így érzem. Ahogy közelebb érek, felnyüszít, ami megállásra késztet. Vérzik, az egyik mancsa, s úgy tűnik elég csúnya. Ha ez nem lenne elég, sokat járt a sárban is, hisz a monszun itt a nyakunkon. Nem támad, nem morog, olyan megalkuvóan lapít az én füvemben, mint egy jól nevelt kölyök. Átfut a fejemen, hogy el kéne látnom, hogy aztán tovább menjen, de a kunyhómba nem vihetem, az éléskamra meg… ki tudja mit zabál fel. Alig van már benne valami, s míg itt van, vadászni se merek elmenni, a kicsiket hátrahagyva.

A szemei mégis oly ismerősen csillognak, az emlékeimbe felrémlik egy kép, hasonló helyzettel, csak egy kölyökkel, a nagy szibériai hóban… Vajon a kor az, mi ily szentimentálissá tesz? Nem tudom, mindegy is, cselekszem, míg meg nem gondolom magam. A hím mellé lépek, aki továbbra is a fűben kushad, majd a nyaka hátuljára harapok, mintha kölyök lenne. Nyüszítve tűri, hogy fogaim a szőrét és bőrét húzzák, de túl nagy ahhoz, hogy rendesen felvehessem. Szerencsére egy idő után összekapja magát, lábra áll, a fájósat pedig óvatosan felemeli. Az egyik hátsó lába az, de ennek ellenére is kitartóan biceg utánam. Mutatom az utat, bár mikor a kis tisztásra érünk, ahol a kunyhóm is áll, hirtelen ugrom neki morogva, fenyegetően a fogaimat csattogtatva. Ez az én területem, az én kölykeim, biztos érzi a szagukat, szóval tanulja meg hol a helye, vagy gondolkodás nélkül megölöm.

Nem ellenkezik, védekezni is alig, nem tudom, hogy ereje nincs rá, vagy csak így mutatja ki, hogy megértette a helyzetét. Az éléskamrához vezetem, majd intek fejemmel, hogy maradjon. Átváltozhatnék, de semmi kedvem egy idegen előtt anyaszült meztelenül tetszelegni, míg kinyitom a vadbiztos ajtót. A kunyhóhoz sietek, átváltozom, majd sebtében magamra rángatom a nadrágomat.  Anyám nevelése, azt hiszem, mai napig kísért. Visszasietek az idegenhez, ki már a földön fekszik újra. Úgy tűnt nem bírta megvárni állva a visszatérésemet. Mindegy is, gyorsan kinyitom az ajtót, de ő csak néz rám erőtlenül.

- Az istenit, mire behúzlak… - morgom, míg kitámasztom az ajtót, majd megragadom az első két mancsát. Húznám, de felmordul, s én rögtön elengedem őt. Nagy nehezen bár, de újra lábra áll, s komótosan bevonul mellettem a kis bódéba. Én csak állok ott és figyelem minden mozdulatát. Sötét van, így miután bent van végre, gyertyát gyújtok, s azzal világítok bent.

- Megnézem a sebedet – szólok oda neki, míg leguggolok a sérült lábához. – Ez… nyílhegy? – tapogatom a sérült területet, amit morogva bár, de tűr. – Talán több is…? – tapogatom tovább a homlokomat ráncolva, ugyanis ilyennel még nem találkoztam. – Oké, kell vérzést csillapító és fertőtlenítő gyógynövény… ha más nem – nézek a kis raktárom végébe egy apró hordóra -, akkor az öreg rám hagyott itókájával mosom ki a sebet. Át tudsz változni? A bundád látná kárát, ha így esem neki az ápolásodnak – nézek a szemeimbe, majd egy kis csend után hozzáteszem -, adok ruhát is.

A szemem láttára változik át, én pedig meglepődve konstatálom, hogy a várt szőke haj helyett egy hosszú, vörös hajú, tigriscsíkos férfi néz vissza rám. Arcvonásai ismerősök, s egyre jobban zavar, hogy nem tudom megállapítani honnan is.  Erős izmok lapulnak meg bőre alatt, itt-ott talán sebhelye is akad, de a gyertyafény ennek megállapítására nem alkalmas. Mégis, örülök, hogy a seb a vádliján, nem pedig a combja közepén van. Így tudok majd valamit kötni, hogy… mindegy. Nem lehetek pont most prűd.

Gondolkodás nélkül esem neki a dolgomnak, ha szólna is hozzám, leintem. Nem kívánok addig beszélni vele, míg nincs ellátva és nem fekszik jól a szénán, ami a padlót borítja gyéren. Elveszi a hús illatát, csakis azért cserélgetem mindig oly lelkesen.

Nehezen bár, de kiszedem a nyílhegyeket, összesen hármat, lefertőtlenítem, bekötözöm, sőt, ruhát is kap tőlem. A gyerekeket lehet nem érdekelné a dolog, de engem feszélyez. Civilizált népség vagyunk, hát úgy is kell viselkedünk.

- Aludj itt nyugodtan, erre nem jár senki. Vizet tudok adni, enni viszont csak reggel – teszem hozzá, míg az ajtóhoz lépek. – Ha netán úgy döntenél, hogy addigra távozol, akkor arra indulj – mutatok keletnek. – Arra békésebb népek élnek.

- Dhiren… - szusszantja nevemet, ami nem enyhén meglep. – Nem emlékszel rám, ugye?

Alaposan végigmérem újra, feszélyez a tudat, hogy ő ismer, s hogy nekem is ismerős, de se név, se emlék nem párosul az arcához.

- Úgy tűnik. Északi vagy, akár csak én, talán láttalak is annak idején – felelek enyhén oldalra fordított fejjel, míg ő engem bámul, enyhe csalódottsággal az arcán. – Talán, ha alszom rá, eszembe jutsz. Jó éjt – lépek ki, majd zárom be magam után az ajtót. Ismernem kéne, szerinte is, s az ösztöneim szerint is, az agyam mégse tud erről az egészről semmit.

-          - Igyál mielõtt bezárul a seb – szól rám, és odatolja az orrom alá a kezét, mire levágok egy fintort.

-          - Nem iszom a véredbõl – húzom el a számat.

-          - Meggyógyulsz tõle – gyõzköd, majd gyengéden megfogja a fejem és ráhajtja a karjára, mire nagy nehezen kortyolok egyet.

-          - Hogy vagy képes ezen élni?

-          - Nincs más választásom – vonja meg egyszerûen a vállait.

-          - Ugye ettõl még nem leszek vámpír? – kérdezem kissé megszeppenve.

-          - Nem, csak meggyógyulsz tõle és rövid idõre, kicsit erõsebb leszel, meg talán a képességeid is kiélezõdnek. A vérem benned kering, így ha félsz vagy szorongsz, megérzem. Ez kapóra jön, ha menteni kell a popsidat – kacsint rám az ajtóból. – Amit ugyebár eddig megkellett tennem párszor, mert a drága hölgy elég szerencsétlen és felettébb bosszantó leányka – int, majd nemes egyszerûséggel ott hagy.

Na szép, mondhatom. Lekászálódok a csap mellõl, majd áttámolygok a üres nappaliba? Marshall? Hmm… biztos Evannel beszélnem valamirõl, akkor inkább nem zavarok meg semmit. Leülök a kanapéra és halkan kezdem el nézni a tévét, nehogy valami nagy zajt csapjak. Evan hisztis ha nem tud aludni, ezt már kitapasztaltam. Valami borzalmas szappanopera megy, mikor Marshall kijön a hálóból és csillogó szemekkel ül oda hozzám.

-          - Na, mi történt? – érdeklõdöm mosolyogva.

-          - Kivisz minket! – újságolja gyermeki izgatottsággal. – Azt üzeni napnyugtakor keltsd fel, és este kivisz minket!

-          - Ez csodálatos – mosolygok.

Evan mindenképpen megbetegedett. Nem természetes, hogy ennyire kedves legyen, biztos összeszedett valami járványt. Ha kimegyünk vajon találkozhatok a nõvéremmel? Vagy megtiltja, hogy kapcsolatba lépjek velük? Nem olyan rég, még a telefont sem használhattam. nem hogy esetleg találkozzak valakivel a családomból. Marshall is észreveszi a szorongásom, mire csak megnyugtatóan rámosolygok. Nincs értelme ezen agyalnom este úgy is megtudom Evan mit tervez.

oOoOoOoOo

Elaludtam. Délután a kiadós ebéd és a közös tévézés után teljesen kidõltem, és bealudtam a kanapén.

-          - Így bízzon rád valamit a vámpír – hallom Evan hangját, és enyhe rázást érzek a vállamon.

-          - Hagyj még aludni, fáradt vagyoooook… - nyüszögök és átfordulok a másik oldalamra. Csak egy sóhajt hallok, majd mikor azt hinném végre értett a szóból és hagyna tovább aludni, nemes egyszerûséggel eltûnik alólam a kanapé, és két kar tart. – Normális vagy?! – rögtön minden álom eltûnik a fejembõl.

-          - Én finoman kezdtem – mondja egy gúnyos mosollyal.

-          - Oké, most már letehetsz – bököm meg a mellkasát. – Mondom letehetsz – pillantok fel rá, mire csak gonoszan csillognak a szemei, és a vállára dob, mint egy zsák krumplit. – Evan, ez nagyon nem vicces!

-          - Neked lehet, aranyom – hallom a hangján, hogy vigyorog. Én megölöm. Esküszöm megölöm. – Na, indulhatunk?

Választ sem várva indul meg, én pedig duzzogva összefonom karjaimat, már amennyire tudom. Nem vagyok lisztes zsák, hogy csak úgy hurcoljon a vállán, és ez egy csöppet megalázó. Végül csak letesz, mikor kiérünk a házból, s én ámulva nézem a környéket. A város ezen részén, még nem igazán jártam sose. Evan persze tudja az utat célirányosan, én pedig csak gyors léptekkel követem, nehogy lemaradjak. Mikor már számomra is ismerõsebb környékre érünk, mosolyogva megyek mellette.

-          - Ahh, olyan jó végre kimozdulni egy kicsit – nyújtózkodom. – Merre is megyünk pontosan? – érdeklõdöm.

-         -  A kávézóhoz – mondja könnyedén, mire megtorpanok.

-          - Jól hallottam? Beszélhetek végre a nõvéremmel? – kérdem reménykedve.

-          - Nem ezt mondtam. Csupán kellenek a cuccaid, ha nálam vagy – rendezi le egyszerûen.

-         -  Három utcával arrébb lakok mint a kávézónk… De Evan… Miért nem láthatom õket? – kérdem könnyes szemekkel.

-          - Túl sok problémát okozna – zárja le a beszélgetést, és megy tovább. Evan, néha annyira utállak…