Megremegek. Már nagyon régen nem bánt így velem senki. Arra sem emlékszem, milyen érzés már, ha valaki jó hozzám. Õfelsége türelmesen megvárja, míg megnyugszom, majd letörli a könnyeimet.
- Nem szeretnélek többet sírni látni amiatt a szemétláda miatt! És ezt parancsnak is veheted! – mosolyog rám.

Leveti a csizmáját, majd a felsõ ruháit is, és ezek után kézen fogva húz a víz felé. Félek a víztõl, mióta a gazdám egyszer majdnem vízbefojtott, mert elégedetlen volt velem. De Tatsu herceg olyan gyengéd velem, hogy végül engedek neki. Egészen addig vezet befelé, míg csak a fejem látszik ki a vízbõl. Aztán utasít, hogy merüljek le a víz alá. Nagyon félek, de megteszem. Most biztos nem akar ölni, de nem érdekel. Jó volt eddig. Õ is csak egy gazdag ember, aki semmibe veszi a magamfajta hitvány, eme világra nem is illõ teremtményeket. Aztán egy idõ után érzem, hogy felhúz. Már majdnem megfulladtam, a levegõm is fogytán volt, amikor meglátom az arcát. Nem értem, mit akar. Megölni? Nem megölni? Félve nézek rá, mert nem haltam meg. Most biztos dühös rám.
- Miért maradtál a víz alatt? – kérdi kissé dühösen. Már várom a pofonokat, a hajráncigálást, a rugdosást, amellyel majd megtanítja, hogy hol is a helyem.
- Csak azt mondta, hogy bukjak a víz alá. Azt hittem... – hebegem halálra váltan.
- Kis butus! A hajmosáshoz nedves haj kell! Na fordulj meg.
Engedelmeskedek, lesütöm a szemem, mialatt õ a hajamban matat. Kellemes érzés, nem is emlékszem, mikor volt részem utoljára ilyenben. Talán még akkor, amikor nem itt éltem. De már arra sem nagyon emlékszem, milyen volt elõtte. Végül egy kis flaskát nyom a kezembe. Felismerem, ez olaj.
- Mosd meg magad jó alaposan! Majd meglátod milyen jó érzés lesz utána.
Nem szólok egy szót sem, csak engedelmesen kezdek mosakodni, mialatt Tatsu herceg a hajamat mossa. Ez olyan nem illõ hozzá. Nekem kéne õt fürdetnem, nem neki engem. Ez nemeshez méltatlan, de nem szólhatok neki, mert még megharagudna rám. Aztán egy hatalmas csobbanást hallok, és mikor odanézek látom, hogy a herceg elmerül a habok között. 
- Mi a baj felség? Én rémisztettem meg? – fordulok felé ijedten. 
- Nem dehogy, nincs semmi, csak elúszott egy hal a lábam között és megijedtem – nevet rám vidáman. Megkönnyebbülten sóhajtok. - Fejezd be a fürdést aztán gyere a partra!
Gyorsan hátat fordítva nekem mászik ki a partra. Én pedig sietek befejezni a fürdést, hiszen nem várakoztathatom meg õfelségét. Majd mikor kiérek, egyenesen a karikám felé veszem az irányt. A herceg a parton vár rám. 
- Szeretném, ha választanál magadnak ezek közül a ruhák közül – mutat a batyura, mire kibontom.
Lassan mozdulok, több ruhát is megnézek, majd egy egyszerû, fodros, fehér ing és egy barna nadrág mellett döntök. A nadrág kicsit bõ, de a herceg kihúzza a bõrszíját, és befûzi nekem. Aztán nekem adja a többi ruhát is. Azt sem tudom, mi fogok ennyi szép ruhával kezdeni. Nekem eddig még csak érintenem sem volt szabad ilyen holmikat, nemhogy hordani. Ezután lehúz magához, és a hátam mögé lép, és elkezdi kifésülni a hajam, miután kicsavarja a vizet belõle. Hamar végez, és egy csatot is tesz a hajamba. Aztán maga felé fordít, és a szemei olyan furák. Az arcán különös kifejezés ül, amit nem tudok hová tenni.
- Mi történt felség? Miért néz rám olyan furcsán? – kérdem ijedten. Remélem, nem én tettem megint valami rosszat.
Nem válaszol, csak hátranyúl, és hamarosan egy kis kézitükröt tart elém. A szemeim hatalmasra tágulnak, ahogy meglátom magam. Ez… Ez nem is én vagyok. Én nem vagyok ilyen… gyönyörû. Az a margaréta alakú csat a hajamban… lélegzetelállító. 
- Gyönyörû vagy Haku! – mosolyog rám, miközben megsimítja az arcomat.
- Én... én... – elcsuklik a hangom. Nem szabad hozzámérnie, sem jót tennie velem – ez nem szabad...
- Ide figyelj, Haku! – húz közel magához, hogy az arcunk szinte összeér. - Neked a mai naptól fogva nem parancsol senki rajtam kívül! Minden eddigi utasítás, amit mástól kaptál, érvényét veszíti! Ha gazdára van szükséged, akkor vedd úgy, hogy egyedül én parancsolok neked ezentúl. Azzal kezdeném követeléseim sorát, hogy megtiltom, hogy magázz! Ettõl a pillanattól fogva Tatsunak kell hívnod, és úgy kell rám tekintened, mint egy barátra! Megértetted?
Némán meredek rá. Barát? Tegezés? És hívjam a nevén? Fel sem fogom, miket mond, hiszen ezek tiltott dolgok. De õ parancsolta meg, hiszen õ a gazdám. És gazda nélkül nem tudok élni. Nem tehetek mást, habár nem értem a furcsa követeléseket. 
- Értettem... – hebegem félve, majd kimondom a nevét - Ta… Tatsu. 
- Helyes! Akkor, holnap elkezdjük megtanulni a betûket leírni, és elolvasni. Továbbá szeretném, ha minden nap rendszeresen ennél, és fürdenél.
Beleegyezõen bólintok, mire lefejelem a herceget. Õ nevetve terül el a fûben, én azonban riadtan kapaszkodom a bokájába, és szinte sírva nézek rá. Most biztos meg fog ölni, amiért bántottam. Pedig nem akartam.
- Sajnálom, nem akartam neked fájdalmat okozni! Kérlek, ne ölj meg érte!
- Haku, senki nem öl meg senkit; ezt verd is ki a fejecskédbõl! - simogatja meg a fejem búbját. Majd a hónom alá nyúlva húz fel.
Aztán a batyuhoz sétál, és egy zászlót húz elõ. Nem tudom, mire vélni, de egy díszes címer van rajta. 
- Itt az ideje kitûzni ezt! – vigyorog rám, de nem értem a szándékát.

Segítek neki összeszedni a szétpakolt holmikat, majd elindulunk a kastély felé. Mikor visszaérünk, Tatsu a batyut a hatalmas étkezõasztalra teszi, aztán elindul a felfelé a lépcsõn. Némán követem, egyetlen szót sem szólva. Nem értem õt, de nem merek kérdezni, hiszen a szolgája vagyok, nem a barátja. Aztán a szobám elõtt megtorpan. Ide akart volna jönni? De miért? Aztán rám néz.
- Kis barátom mond meg nékem, hogy lehetek fenn az égen? Kezem erõs szívem reszket; a kastéllyal együtt a magamévá teszlek! – értetlenül meredek rá, szemeim csillognak. Olyan szép ez a vers. - Haku, hogyan jutok fel a legmagasabb pontra?
- Van egy régi lépcsõ arrafelé – mutatok felfelé.
Rám vigyorog és már siet is felfelé. Szólni akarok neki, hogy a lépcsõk igencsak korhadtak már, de mire eljutnék odáig, látom, hogy megbotlik, és elesik. Zuhan lefelé, és aztán már csak annyit látok, hogy mozdulatlanul fekszik a földön, mellette a zászló. Dermedten állok pár pillanatig. Ugye… ugye nem halt meg?! Ha meghalt, az egyedül az én hibám lesz, hiszen én mutattam meg neki a lépcsõket és nem szóltam róla, hogy korhadtak. Odafutok hozzá, és letérdelek mellé. Óvatosan érintem meg, és ahogy félrebillen a feje, látom, hogy vérzik. Halálra váltan sápadok el. Meghalt! Biztosan meghalt! Azért a biztonság kedvéért megérintem a mellkasát, és legnagyobb megkönnyebbülésemre hallom a szívverését. Akkor még él, hála az égnek! Felsóhajtok, majd felállok. Valamit tennem kell, nem hagyhatom itt. Be kéne vinnem a szobámba, az van a legközelebb. Így óvatosan felemelem, de alig bírom el. Nagyon nehéz õ nekem, és lebegtetni nem tudom, hiszen nem tudom, mekkora az erõm. Sosem használtam, mióta itt vagyok.

Végül azonban sikerül a szobámba vinnem, ahol lefektetem a nyoszolyámra. Nem egy herceghez méltó fekhely, de most megteszi. Azonnal kiiramodok, hogy vizet és kötszert hozzak.

Lenn találok vizet, de kötszert keresnem kell. Végül, jobb ötletem nem lévén, a saját ingemet szakítom szét kissé. Tudom, hogy valószínûleg haragudni fog, de most nincs idõm kötszert keresgélni. Így is elég súlyos a sérülése, nem akarom, hogy meghaljon nekem. Nem akarom, hogy az én hibámból veszítse el az életét. Abba belehalnék, hiszen nem tehetem ezt vele. Visszasietek a szobámba, óvatosan kimosom a sebét, majd bekötöm a fejét, és be is takarom egy takaróval. Aztán csak ülök, és nézem õt. Remélem, hamar magához tér, és nem lesz rám nagyon mérges, amiért az én hibámból sérült meg. Nagyon aggódom miatta, hiszen sosem akarnék senkinek sem bajt. Még a gazdámnak sem akartam soha, pedig kegyetlenül bánt velem. Mégis… mindig azt kívántam, hogy sokáig éljen. Talán mert elf vagyok, ez benne van a természetemben.

~*~

A nap már kezd lemerülni a látóhatáron, amikor Tatsu végre mocorogni kezd. Felnyög, majd a fejéhez kapva nyitja ki a szemeit és rám néz. Aggódva figyelem minden mozdulatát, hiszen ha valami komoly baja esett, azért is engem terhel a felelõsség.

- Hogy érzed magad? – kérdem aggódva, halk hangon.

- Mi… mi történt? – kérdi halkan, mint aki azt sem tudja, hol jár. – Hol vagyok?

- A szobámban – válaszolom, és kissé meg vagyok könnyebbülve, hogy életben van. – Leestél a lépcsõn. Ne haragudj rám, szólnom kellett volna, hogy a lépcsõfokok korhadtak. Az én hibám, hogy megsérültél, Tatsu.

- Nem a te hibád – rázza a fejét, majd inkább abbahagyja. – Túl szeleburdi és hirtelen ember vagyok. Meg kellett volna kérdeznem, elvégre, te jobban ismered nálam a kastélyt. Szóval, semmi gond, ne nyugtalankodj. Mennyi az idõ?

- Alkonyodik – mondom, mire szinte felpattan. – Ne kelj fel! – ugrom talpra. – Még nem vagy elég jól ahhoz, hogy ugrálj!

- Vissza kell mennem – lép az ajtóhoz. – A katonák már biztos keresnek. Ha megtalálják a kastélyt, neked sem lesz nyugodalmad többé. Nem akarom, hogy zaklassanak. De holnap újra lejövök, ígérem, és akkor elkezdelek tanítani írni és olvasni.

Bólintok. Igaza van. Ha bárki rájön, hogy él valaki a kastélyban, akkor idejönnek, és elfoglalják, engem pedig vagy kidobnak, vagy szolgasorba kényszerítenek. Nem akarom újra azt csinálni, amire õ kényszerített. Így végül lekísérem Tatsut a földszintre, ahol magához veszi a cuccait, és kikísérem a kapun. Azonban, a kertet már nem hagyom el. Mielõtt elmenne, hirtelen visszafordul, és a legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyom az arcomra. Érzem, hogy nagyon melegem van, és az arcom is biztosan vörös. Õ meg csak nevet rajta.

- Nos, akkor holnap. Vigyázz magadra, Haku! – int, és mielõtt válaszolhatnék, már el is tûnik.

Sokáig állok ott, vörös pofival a kert kapujában, és nézem a messzi távolt. Vajon milyen lehet az õ kastélya? Vajon szebb, mint ez? Biztosan szebb, hiszen ebben évek óta nem takarított senki. Egyszer talán elvisz oda, ha már nem leszek annyira gyáva, hogy nem merem elhagyni ezt a helyet.

Végül, hosszú idõ után, amikor már a hold a csillagok is feljönnek az égre, visszatérek a kastélyba. Nem maradhatok kinn, hiszen éjjelente mindenféle vadállat mászkál odakinn, akik csak az én húsomra pályáznak. Ám alig érem el biztonságot rejtõ lakhelyemet, máris hiányozni kezd a herceg. Olyan gyönyörû, kedves, határozott, bátor és magabiztos, amilyen én sosem leszek. Miért érzem magam ilyen szomorúnak és elhagyatottnak? Hiszen eddig jól megvoltam itt, de Tatsu érkezése óta olyan furcsa minden.

~*~

Reggel, már nagyon korán fenn vagyok. Eszek valamit, megfürdöm, és felöltözöm az egyik ruhába, amit Tatsu hagyott itt. Egy egyszerû, világoskék inget és hozzá való halványsárga nadrágot választok. Hajamat is megfésülöm, hiszen Tatsu meghagyta, hogy minden nap egyek és fürödjek meg. Nekem pedig, mint szolgájának, teljesítenem kell az óhajait.

A nap már magasan áll, amikor ismerõs lépteket hallok meg a lépcsõkön dobogni. A szívem egybõl sokkal hevesebben ver, de nem tudom, honnan. Hiszen nem is érzek semmit iránta, mégis… olyan furcsa érzés van a gyomromban, mint tegnap is, amikor a hajam fésülte, és amikor megcsókolta az arcom. Miért tette vajon? Az ember nem ad a szolgáinak szép ruhákat, és pláne, nem szokta õket megcsókolni. Aztán a hangját is meghallom.

- Haku! Merre vagy, szépséges virágszálam? – kérdi hangosan, mire nagyon melegem kezd lenni. Válaszolni nem merek, hát csak kinyitom szobám ajtaját, és elindulok lefelé. – Haku, válaszolj!

- Itt vagyok – mondom, mikor már vagy két emeletet lementem. – Hogy vagy, hercegem? Jobban érzed magad? – kérdem, mikor meglátom. A fején már nincs kötés, de még mindig aggódom, hogy haragszik esetleg rám a tegnapi miatt. – Ugye… ugye nem esett nagy bajod? Ugye meggyógyultál?

- Haku, te mindig túlságosan aggódsz – nevet, majd amikor hozzám ér, megölel. Megremegek a karjaiban. – Az én fejem keményebb fából van, mintsem egy ilyen kis esés betörje. Ne aggódj, teljesen jól vagyok, hidd el! Nézd! – emeli a kezemet a fejéhez.

Apró ujjaim selymes, szõke hajában kalandoznak. Majd olyan gyorsan kapom el õket, ahogy tudom. Megérintettem a gazdámat, pedig nem adott engedélyt rá. Most ki fogok kapni. Kiugrom ölelésébõl, és egészen a falig hátrálok. Mit tettem?! Istenem, mit tettem?! Hozzáértem a gazdámhoz! Most biztosan ki fogok kapni az engedetlenségemért.

- És miért kegyelmeznék neked te szánalmas kis fehér holló? – Már mordul, mire összehúzom magam. Õ is bántani akar. Õ sem jobb, mint a gazdám volt. Csak fájni fog megint. Meg fog verni, mert rossz voltam. - Azt hiszed, megérdemled?
- Ne! – gömbölyödök össze reszketve, mire nevetni kezd. Most biztos elõvesz egy korbácsot, és megver, aztán megerõszakol, és erõszakkal magával visz. Aztán egy gyengéd érintést érzek, mire felsikítok.
- Nyugalom, nem foglak bántani. Azt hittem jó vicc lesz, de látom te tényleg komolyan vetted – kényszerít, hogy ránézzek. Halálra vagyok rémülve, milyen újabb szörnyûségek várnak rám.
- Felség... – hebegem halkan – hiszen azt tehetsz velem, amit csak akarsz. És te... mégsem bántasz?
Látom, hogy már õ sem mosolyog. Rosszat mondtam, és most mindjárt kiabálni fog, meg ütlegelni. Ám helyette csak nézeget, majd megsimítja egyik hegyes fülemet. Azt hiszem, tudja, hogy elf vagyok, bár lehet, õ még nem látott ilyet.
- A füleid elég nagyok, halld meg, amit nekik mondok! Szavam igaz, szívem tiszta, a fáról csüngve húztak vissza – elneveti magát a versikén, én azonban még csak el sem mosolyodom.
Viszont, már nem remegek annyira, csak a karikámat szorongatom. Még apámtól kaptam annak idején, mikor elraboltak. Ez az egyetlen emlékem róla, és csoda, hogy a gazdám nálam hagyta. Talán nem találta elég értékesnek. Ám amint észreveszem, hogy a herceg is azt nézi, azonnal a ruhám alá rejtem. Nem akarok megválni tõle.
- Mi a neved szellem? – kérdi, miközben egy csomagért nyúl, majd felpattan.
- Haku – suttogom alig hallhatóan.
- Nos Haku, örvendek a szerencsének! Most pedig gyere velem, kérlek! – nyújtja a kezét, és segít felállni. A lábaim remegnek, és értetlenül nézek rá, nem értem, mit akar. 
- Kimegyünk az udvarra! Nem engedem, hogy ebben a mocsokban egyél, ez teljesen visszataszító és egészségtelen.
- Az udvarra? – Megriadok. Oda ki? A fénybe, az ismeretlenbe? Én? – Enni? Felség, én nem...
- Ne hívj felségnek, kérlek! A nevem Tatsu és szeretném ha ezentúl így is szólítanál. Nem vagy az alattvalóm.
- De... – nyitnám a szám, ám õ felkarol és talpra ránt.
Egész testemben remegek, és egyre az engem tartó kezet figyelem. Majd végül a herceg elenged, és a szemembe néz, hosszasan. Arcunk közel van egymáshoz, én pedig ijedtemben becsukom a szemem. Félek tõle, olyan közel van. Aztán gyengéd érintést érzek, ahogy egy kósza tincset eltüntet a szemem elõl. Nem értem, miért viselkedik velem ilyen kedvesen, gyengéden, de biztos nem ok nélkül. A nemesek és mágusok sosem szoktak jól bánni a magamfajtával. Ezt a gazdám mondta még régen.
- Gyere! – lép el tõlem mosolyogva. Gyönyörû mosolya van, amire nekem nincs jogom. Egyáltalán örülhetek, hogy észrevett.
Lassan mozdulok, nagyon félek. Õ már a lépcsõ alján jár, mire én egyáltalán megmozdulok, és eljövõk a szobából. A kapunál állok meg, amin õ már kipréselte magát. De én nagyon félek. Nem merek kimenni, pedig néha szeretnék. De nem szabad, nekem tilos szép dolgokat látni, hiszen nem vagyok rá méltó.
- Most meg mire vársz? – kérdi a herceg.
- Tényleg azt akarod, hogy... hogy kimenjek oda? – mutatok rá.
- Igen azt! Kérlek, gyere már, ez csak az udvar. Ne mondd, hogy még sosem jártál kint! – vigyorog rám. Pedig ha tudná, hogy sosem jártam kinn, biztosan meglepõdne.
Nem válaszolok, csak nézek rá. Majd nagyon lassan én is kivánszorgok. Hunyorgok a napfénytõl, hiszen nem szoktam meg, majd lassan körülnézek. Fák, szobrok, és zöld fû mindenütt. Tatsu már leheveredett a fûbe, mellette egy csomag, és a füvet paskolgatja. Engem hív, én pedig négykézlábra állva kúszom felé. Majd megtorpanok tisztes távolságra az ételtõl és tõle. Nem mehetek közelebb. Tudom, hogy a csomagban étel van, érzem az illatán. Nekem nincs jogom belõle enni. Ha meghagy valamit, és nagy kegyesen nekem dobja, azt elfogadhatom. Gazdám is mindig csak a maradékokat adta oda, amik neki már nem kellettek. De látom, hogy neki nem tetszik, és mérgesen néz rám.
- Most meg mi van már megint? Szerinted ezt én fogom megenni? – mordul rám.
Azonnal összehúzom magam, fejem a térdeim között, és sûrûn bocsánatot kérek, amiért akaratomon kívül megsértettem.
- Haku, kérlek, ne haragudj! Nem akartam így rád mordulni. Kérlek szépen, gyere közelebb és egyél, annyit, hogy jóllakj!
A szavai csak lassan jutnak el a tudatomig. Nagyon régóta nem beszélt így velem senki. De õ nem bántott eddig, és végül teljesítem a kérdését. Enni kezdek, de csak óvatosan, mindig figyelve õt, hátha futnom kell, vagy vissza kell tennem az ételt.
- Haku te egy manó vagy ugye?
A falat megáll a számban. Elõször fel sem fogom, mit kérdezett, csak azután jövök rá, hogy azt hiszi, manó vagyok. Ezek szerint nem látott még elfet.
- Nem vagyok manó. Elf vagyok – válaszolom félve.
- Akkor te tudsz varázsolni? – pattan fel hirtelen, mire összerezzenek.
Látom, hogy kissé hátrébb húzódik, talán tudja, hogy félek tõle. De megint tiszteletlen voltam vele, habár nem tudom, vele hogy viselkedjek.
- Varázsolj nekem bajuszt! – vigyorog rám. - De csak, ha aztán le is tudod szedni.
A kérdése meglep, és már elég régóta nem varázsoltam. Nem tudom menni fog-e, de azért megpróbálom. Gazdám sosem engedte használni az erõm, de most talán menni fog. Csettintek, majd szavakat kezdek mormolni, és látom, hogy a herceg orra alatt kiburjánzik egy szakáll.
- Aztaaaa! – kiált fel örömmel, és megpödri a bajuszt.
Látom, hogy tetszik neki, és ez engem is apró örömmel tölt el. Nem is tudom miért, hiszen csak azt tettem, amit kért. Végül megkér, tüntessem el, amit meg is teszek.
- Tegnap tûntem el, szembe jött egy elf. Szõrzet nõtt az orrom alá, nem kell több a hónom alá. Pödörhettem jobbra-balra, hogy lehetek ilyen marha? Megkértem hát leszedte, ételt adtam; megette. – verselget.
Tetszik a verse, és remegõ kézzel nyúlok egy gyümölcs után. Régen ettem ilyesmit. Beleharapok, majd felé fordulok.
- Tetszett... – szólalok meg remegõ hangon.
Rám mosolyog, majd elfekszik a fûben. Én halkan eszegetek, és nem szólunk egymáshoz. Jó idõ van itt kinn, kellemes újra érezni a napot, a szelet, a füvet, a normális ételt. Aztán Tatsu felém fordul.
- Figyelj, Haku! Ezt neked adom – tol elém egy könyvecskét. Ezt nem adhatja nekem! Túl nagy ajándék.  - És szeretnék kérni tõled valamit.
Természetesen nem válaszolok, csak némán várom az utasításait.
- Szeretném, ha holnapra kitakarítanál egy kicsit a kastélyban. Gondolom a varázserõd segítségével ez nem jelent majd olyan nagy megerõltetést.
- Ahogy szeretnéd – hajolok meg elõtte.

~*~

Alkonyodik, mikor végül távozik, én pedig menekülök vissza a kastély biztonságot nyújtó falai közé. Jólesett, hogy kihozott, és elhalmozott mindennel. Még egy verseskönyvet is nekem adott. De nem fogadhatom el. Nem felejthetem el, hogy hol a helyem. Én csak egy szolga vagyok, egy alantas senki, és már azért hálásnak kell lennem, hogy nem ölt meg. 
Próbálok kitakarítani, de nemigen megy, nekem kevés az erõm, és az is kimerült. De azért pár varázslat után a kastély kissé mintha tisztább lenne. Tudom, hogy ez nem fog neki tetszeni, de akkor legfeljebb megver, vagy megöl. Nem számít. A verseskötetet fogom, nem merem kinyitni, nem szabad. Nekem adta, de talán csak azért, hogy õrizzem meg. Csak nézem a cirkalmas betûket. Nem mondtam meg neki, hogy nem tudok olvasni. Azt sem tudom elolvasni, ami a fedõlapon áll. De ha megtudja, sem fogja érdekelni. Õ egy herceg, egy nemes, én meg csak egy rabszolga, egy senki. Arra sem vagyok méltó, hogy a porba hajolva megcsókoljam a lába nyomát.

Másnap nagyon izgatott vagyok. Azt ígérte, hogy ma visszajön. De egyben félek is, hiszen ha visszajön az azt jelenti, hogy a szolgájának akar, és akkor elõbb, vagy utóbb szeretne velem testi kapcsolatot is létesíteni. Az urak így szokták. De ez természetes, bennem pedig már nincs szégyenérzet, gazdám mindet kiverte belõlem.

Már jól delelõre jár az idõ, amikor tornyomból kinézve meglátom, amint átpréseli magát a kapun. Azonnal lesietek, hiszen nem várhatom el, hogy õ jöjjön fel egy szolgához. Nem vagyok holmi királylány, akiért érdemes lenne fárasztania magát. Mire beér, én már a földön kuporgok lábai elõtt. Alig ütök el a padló színétõl, ám õ mégis megáll elõttem.

- Üdvözlöm, Felség! – mondom halk, alázatos hangon. – Örülök, hogy itt van.
- Szia, Haku! – szólal meg kellemes hangján. – Állj fel, nem vagy te holmi mocsok, hogy lenn térdepelj a padlón.
Felállok, de lábaim remegnek, alig bírom õket visszatartani attól, hogy össze ne essek. A verseskötet a kezemben van, azóta is fogom a karikámmal együtt. Látom, hogy a pillantása ráesik, mire felé nyújtom.
- Miért adod vissza? – kérdi meglepve. – Talán nem tetszenek a verseim?
- Nem… ez… én… - nagy levegõt veszek, majd kibököm – nem tudok olvasni – hangom alig több suttogásnál.
- Akkor meg kell tanítsalak – dönti el. – Gyere, van egy kis meglepetésem. Gyere már! –noszogat a kert irányába.
Apró, bizonytalan léptekkel követem. Még mindig félek, és ha arra gondolok, mennyi bajt, és kellemetlenséget okozok neki, a legszívesebben most megölném magam. Azt sem tudom, még miért élek mindig, hiszen semmi értelme. A szüleim meghaltak, gazdám halott, nekem pedig már semmi reményem, hogy normális életem lesz. Ahogy megyünk, észreveszem, hogy a kapu felé haladunk. Mielõtt elérnénk, megtorpanok. Nem! Oda nekem nincs jogom kimenni! Tatsu hirtelen megáll, és rám néz.
- Mi a baj? – kérdi. – Gyere, mutatni akarok valamit.
- Felség… én… én nem… - a fejem rázom, teljesen kétségbe vagyok esve. – Könyörgöm! – vetem magam a földre. – Könyörgöm… csináljon velem, amit akar, de… de ne vigyen ki! Könyörgöm!
- Mitõl félsz, Haku? – hallom, hogy felém indul, majd letérdel elém. – Nincs odakinn semmi, ami félelmetes lenne. Én vigyázok rád. Nem értem, mi bajod.
- Nem mehetek ki – suttogom remegve. – Nem szabad… Nekem… tilos…
- És ha megparancsolom, hogy gyere? – kérdi komolyan, mire végre rá merek nézni. – Ha parancsot adok, akkor jössz? – aprót bólintok. A parancsnak tilos ellenszegülni. – Akkor megparancsolom, hogy gyere!
- Igenis, Felség! – nyomom homlokom a porba, majd felállok, és követem.
Remegõ lábakkal indulok el utána, majd lassan kibújok a kapun is. Hihetetlen látvány tárul a szemem elé. Egy hatalmas erdõ, benne rengeteg fával. Madarak éneke, állatok motoszkálása hallatszik. Egy vízesés hangját is hallom, és ekkor megérzem, hogy valaki hozzámér. Sikítva ugrom hátra, de csak Tatsu az, aki a kezét a csuklómra kulcsolja, és húz maga után. Engedelmesen hagyom, mint egy jó szolga, hogy maga után hurcoljon. Talán a palotájába visz, hogy a magáévá tegyen, hogy azt tegye velem, amit az uram is annyi éven át. Nem várok semmit, a szívem zakatol, a vér a fülemben dübörög, de nem szólok semmit.
Hamarosan a vízzubogás erõsödik, és percekkel késõbb egy gyönyörû tisztáson állunk. A fû zöld, pillangók és méhek szállnak virágról virágra, a levegõ édes, és a tisztás közepén egy vízesés áll. Vize egy csillogó vizû tóba ömlik alá. Egyszerûen varázslatos. Haku elereszti a kezem, és csak ezután veszem észre a kezében az elég nagy csomagot. Nem értem, mit akar. Mikor leteszi és kibontja, a szemeim elkerekednek, és a szám is csodálkozásra nyílik. Nemcsak ételt hozott, hanem gyönyörû ruhákat selyembõl, bársonyból, hajdíszeket, ékszereket, hajkeféket, és fürdéshez szükséges eszközöket. Nem tudom, mire szolgál mindez. Talán itt óhajt megfürdeni? Értetlenül nézek rá, mire hamarosan választ is kapok.
- Elég koszos vagy – mondja, mire szégyenkezve lesütöm a szemem. Nem az én hibám, hogy gazdám halála óta nemigen volt alkalmam fürdeni. – Úgyhogy, most szépen megfürdetlek és kicsinosítalak.
- Engem? – mutatok magamra tétován. – Ez… ez parancs… uram?
- Igen, ez parancs. Szóval vetkõzz le, rendben? – bólint.
Tétovázás nélkül vetem le a ruháimat. Meglepett sikkantást hallok, amikor feltárul sebhelyekkel, hegekkel csúfított bõröm. Engem már nem érdekel, természetesnek érzem. Gazdám érintéseinek, büntetéseinek nyoma. Tatsu azonban azonnal odalép és megfogja a vállam. A szemébõl süt a harag, én pedig akaratlanul is összeszorítom a szemem. Félek, nagyon félek.
- Ki tette veled ezeket? – kérdi dühösen.
- A gazdám – suttogom. – De megérdemeltem. Rossz voltam… sokszor… rossz… De… már meghalt. Évekkel ezelõtt – mondom.
- Nagy szerencséje van – hallom Tatsu hangjából a haragot, ami fura mód, mintha most nem felém irányulna. – Ha élne, ellátnám a baját.
Már válaszolnék, amikor hirtelen két ölelõ kart érzek magam körül. Fejem Tatsu vállának csapódik, õ pedig ölel. Megrettenek, mozdulni sem merek az ölelésében. Nem értem az egészet. A gazdám is megölelt, mikor belém vágta magát, de ez más. Ez teljesen más, hiszen az vad volt, erõszakos, félelmetes. De Tatsu érintése finom, lágy, gondoskodó, meleg. Akaratlanul is belekapaszkodom a ruhájába, és a könnyeim maguktól indulnak meg az arcomon.