Egyetlen pillanatra veszítem csupán el maximális koncentrációmat, azonban ez a töredék másodperc elég ahhoz, hogy a testemen úrrá levõ, kellemetlen zsibbadtság érzet beférkõzhessen a tudatomba. Elégedetlenül nyögök egyet, majd a laptopom sarkában lévõ órára pillantok. Nocsak. Már elmúlt délelõtt 10 óra. Újfent sikerült megfeledkeznem az idõrõl, ahogy a fizikai valómról is. Most, hogy képes vagyok másra is figyelni a fejemben lévõ színes kavalkádon kívül, hangosan megkordul a gyomrom, ahogyan testem az egyéb szükségleteire is felhívja a figyelmemet.

Csigalassúsággal egyenesedem fel, lehajtom gépem monitorját, kihúzom az akkumlátor töltõzsinórját és kilépek a dolgozószobámból. Miután sikerül minden szükségletemet kielégítenem, úgy döntök, kiülve a teraszra még hagyok magamnak egy kis idõt a másik világban. Abban, amit magam építettem fel. Elhelyezkedem a feketére színezett, gótikus mintákkal ékített hintaágyon. Az ölembe helyezek egy koponyát ábrázoló hamutartót. Érzem az iróniát. Mellényem zsebébõl egy bontatlan doboz cigarettát varázsolok elõ. Komótos mozdulatokkal kibontom, egy szálat ajkaim közé illesztek és meggyújtom. Fejem hátraszegve figyelem, ahogyan a füst az ég felé száll. Mélyet szívva az illatos méregbe lehunyom a szemeimet.  Kiélvezem a pillanatot, azt, amikor még magam lehetek. Nem vár a kinti világ, nem kell az üzleti ügyekkel foglalkoznom. Nincs ingerenciám a pénzéhes bohócokkal személyesen találkozni és kommunikálni, mégsem tehetem meg, hogy megfutamodom elõlük. Ezt az életet én választottam, gyengeség lenne, ha hátat fordítanék neki. Illetve mivel ezeket a lényeket csak a pénz hajtja, sok sikeres, fantáziadús egyént hajtatnának el, csak mert az õ szegényes ízlésüknek nem felel meg az írásuk. A tehetséget pedig nem szabad hagyni kárba veszni. Ez az egyetlen oka, amiért nem adtam még el egyik kiadót sem, akármennyire is vágyok visszavonultan élni.

Magamban sóhajtva nyitom ki szemeimet. A cigarettám már teljesen elégett, beidegzõdésbõl nyomom el csupán. Ha tudnék, mosolyognék azon, mennyire el tudok szakadni a fizikai világtól. Észre sem vettem, hogy megégettem az ujjvégeimet…

Nos, talán vethetnék egy pillantást az ifjú sellõre. Legjobb tudásom szerint belepusztulnak, ha maguk vannak, így akármennyire nincs kedvem most senkivel sem találkozni, vele muszáj leszek. Nem lenne kedvemre való, ha saját önzésem következtében távoznak el ebbõl a világból.

Mikor odaérek, hátát mutatva, félig kiemelkedve a vízbõl, mozgását tekintve, táplálkozik. Minden bizonnyal meghallhatta jöttömet, mert nem sokára megfordul. Kezében egy teknõs maradványa, szája vértõl vöröslik. Tekintetét az enyémbe fúrja, egyszerre provokálva és kíváncsian.

 -  Élvezed a látványt, Ember? – kérdi fejét félrebiccentve, akárha csak elõbbi megállapításom szándékoznak igazolni. Választ nem várva újra nekilát a teknõs maradványainak. Az állat vére beszennyezi a mellkasát, azonban láthatóan ez cseppet sem zavarja.

  - Látom, étvágyad az van – jegyzem meg megnyugváshoz hasonlatos érzést átélve. Olvastam, miszerint a legtöbb vad élõlény bezárva depresszióba esik majd elpusztul. Nem kívánnám ennek a férfinak ezt a sorsot.

  -  Enni szükséges-  jegyzi meg, miközben tekintetét lassan körbehordozza a környezetén. - Neked ízlésed van, vagy mit is szokott mondani a fajtád. Szépek a virágaid, az egyetlen szép dolgok itt. Csak büdös van – tekintetét ismét rám emeli– Te is bûzlesz. Az emberek büdösek. A virágok és az állatok nem.

  -  Beszédes kedvedben vagy – mondom ki hangosan észrevételemet.

  - Csak megjegyzést tettem, Ember – morogja majd újra enni kezd.

 - Lysander. –mondom meg, hogyan neveznek. – A nevem.

 -  Megjegyezhetetlen. Az emberek olyan bonyolult neveket használnak. Meg bonyolult dolgokat, mint ez a fájdalmat okozó háló . Te félsz tõlem, nem? Különben nem akarnád, hogy ez itt fájdalmat okozzon nekem. És hangos is! – jelenti ki hirtelen váltással.– Hallgattasd el!

Eltûnõdöm. Elõször a tekintetem rajta nyugszik, majd pedig a hálón. Lehetséges, miszerint hallja a benne cikázó áram zümmögését. Azonban az is megeshet, hogy csapdát szeretne állítani. Kikapcsoltatná velem, majd egy óvatlan pillanatban kivetõdne s elharapná a torkom. Míg nem bizonyosodom meg affelõl, hogy ilyesmi nem történhet meg, eszembe sem juthat az az opció, miszerint kikapcsolom. Amennyiben ez azzal jár, hogy fájdalmat okoz neki ez a frekvencia, ám legyen. Jelen pillanatban a saját létezésem többet ér számomra mint egy másik lény holmi fájdalma. Mikor ismét rá emelem a tekintetem, õ már láthatóan nem mutat érdeklõdést irányomban. Reggelije elfogyasztása leköti minden figyelmét. Mikor végez, a csontvázat nemes egyszerûséggel áthajítja a hálón, egyenesen a lábaim elé. ezt vehetném akár enyhe fenyegetésnek is, azonban nem vagyok a találgatás híve. Kezei közé fogja a teknõs páncélját, pörgetni kezdi, majd ismét megszólal

 -  Sok papírt adtál értem? Olyan színes papírt, amit ti emberek annyira szerettek, és sokat akartok belõle összegyûjteni. Sokat adtál azért, hogy itt legyek?

      - Miért érdekel? – kérdezek vissza. Érdekes, miszerint az után érdeklõdik, mennyit fizettem érte.

     -  Csak kérdeztem – vonja meg a vállát, mint akit nem érdekel az egész. Órámra pillantva magamban káromkodáshoz hasonlatos cselekménysorozatot hajtok végre. Alig harminc percem maradt egy üzleti tárgyalásig. Akármennyire nincs ínyemre, részt kell rajta vennem. Minden formalitás nélkül elindulok a ház irányába, ugyanis szeretnék átöltözni, mielõtt a kocsimba ülve a helyszínre hajtanék.

 -  Hao – hallom meg hirtelen a hangját. Ennek köszönhetõen megállok és felé fordulok.– A nevem. Hao –  ismétli meg, majd lebukik a víz alá. Még szerencse, mivel így nincs tanúja annak, miszerint bal oldalon megmozdul az ajkam sarkán egy izom.

† † †

A következõ napok egyhangúságban telnek. Mikor éppenséggel nem a vállalatok jövõjével foglalatoskodom a nappali órákban, Hao mellett tengetem perceimet. Keveset beszélünk, azonban számomra ez éppen ideális. Figyelem, ahogyan egyre inkább megszokja a helyzetet, azt, ahogy él. Mindig is érdekelt, milyen elfoglaltságai lehetnek egy olyan különleges és érdekes élõlénynek, mint õ maga. Nem egyszer az is elõfordult, miszerint a ház ablakából figyeltem, éppen mivel foglalja le magát. Minden bizonnyal észrevette már nem egyszer ezen elfoglaltságomat, azonban egyáltalán nem akartam titokban tartani, így nem szeppentem meg, mikor lebuktam. Észrevételem szerint igazán játékos egyedet sikerült megkaparintanom. Viszont ez ellenkezik mindennel, amit a könyveken keresztül eddig megtanultam a fajtájáról.

Ennek köszönhetõen mikor este kimegyek hozzá, kivételesen, én kezdeményezem a beszélgetést, mivel szeretnék fényt deríteni erre a rejtélyre.

 -  Azt hittem, a sellõk nem játszanak.

- Akkor tévedtél – feleli két falat között, mivel éppen nekilátott enni, mikor megérkeztem – Szoktunk játszani, ha az idõ alkalmas és nem fenyeget veszély. Nem vagyunk… barbárok.

Egyetlen bólintással jelzem, megértettem, amit mondott. Ezek szerint a legtöbb írótársam tévedett. Nem nekem sikerült egy kivételes példányt megfigyelnem, hanem õk voltak felületesek és pontatlanok. Vajon hány olyan dolog létezhet még, amirõl eddig nem került le a lepel?

 -  Holnap telihold lesz – hangjának köszönhetõen sikerül visszatérnem a való világba. – Mit akarsz tenni?

-  Hogy érted? – kérdem. Hirtelen kíváncsiság uralkodik el rajtam. Talán elsiklottam volna valami felett, újabb pontatlanságra derülne fény, avagy szimplán a bolondját akarja járatni velem?

- Három napra emberré válok.  És ha nem akarod, hogy vízbe fúljak, muszáj leszel kiengedni innen. Emberi alakban nem tudok úszni, ráadásul olyankor vannak… bizonyos gyengeségeim is. – rám emeli azokat a hihetetlen színben játszó szemeit– Nem sokat tudsz rólunk, igaz? – kérdi érdekes tónussal a hangjában, miközben akaratlan, ösztönös mozdulattal megemeli az egyik szemöldökét.

- Errõl nem volt tudomásom. – vallom meg õszintén. Teljességgel lenyûgöz, amit állít. Ha ennek van tényleges valóság tartalma, egy rendkívüli átalakulásnak lehetnék szemtanúja. Ám ha ez egy szimpla szökési kísérlet… - Azt állítod, hozzám hasonlóvá válsz?

- Igen. Elég lassú a felfogásod, még egy emberhez képest is. – húzza el a száját, azonban észreveszem, miszerint igyekszik valamennyire figyelni arra, hogy ne vesse el a sulykot. Talán… Egy szinten a kedvemben szeretne járni?

-Miért hinnék neked? – teszem fel az engem igazán érdeklõ kérdést, nem foglalkozva a sértéssel, mit a fejemhez vágott. Már kezdem megszokni az efféle megnyilvánulásait.

-Hazudtam bármiben is? Viszont ha neked ennyit sem ér az életem, hagyj itt. Ha életben maradok, neked volt igazad. Ha viszont csak a hullámat találod meg, magadra vess.

A szavai elgondolkodtatnak… Mi van akkor, ha éppenséggel igazat mond? Emberi alakjában minden bizonnyal nem olyan kiváló úszó, mint jelen pillanatban. Ahogyan az életvitelét is igencsak megnehezítené a vizes közeg; kiindulva saját magamból. Nos, akár valótlant állít, akár nem, cselekednem kell. Nem szívesen okoznám egy ilyen kivételes egyed halálát. Nem a belefektetett összeget sajnálnám, félreértés ne essék, hanem magát Haot.

-Legyen. Éjjel következik be a metamorfózis? – tekintetét látva elgondolkodom, majd igyekszem egyszerûbb szavakat használni. – Este változol át?

-Igen. Amikor a legmagasabb pontján tetõzik a Hold. – feleli és mintha feszültséget hallanék a hangjában. Vajon minek köszönhetõ ez a hirtelen ingerültség?

-Ez esetben ráérünk a holnapi nap folyamán, napnyugta után áthelyezni téged egy ideiglenes otthonba. Egyetértesz?

-Ahogy gondolod. – jelenti ki kurtán. Kissé furcsa, ahogyan a kettõnk beszédstílusa felcserélõdött. Magamban feljegyzem ezt a fajta viselkedési normát. A késõbbiekben szeretném jobban átgondolni a kialakult szituációt.

-Rendben. Akkor holnap. – mielõtt bármi mást is szólhatna, magára hagyom. Egyenesen a házam felé tartok, miközben mindenféle lehetséges megoldáson járnak a gondolataim. Leroskadom a hintaágyra, beidegzõdött mozdulattal elõvarázsolom a már annyira megszokott cigarettámat és rágyújtok. Érdekes információ, meg kell hagyni. Akár igaz, akár nem, megoldást kell találnom. Mivel egyáltalán nem bízom benne, öngyilkos hajlamra utalna, így nem szállásolhatom el a saját otthonomban. Az sem mellékes, miszerint nem szeretném egy szobába bezárni, kevesebb mozgásteret hagyva neki, mint amihez hozzá van szokva… Eléggé lelombozó már azon tény is, miszerint a neki kiállított tóba bezárva kell tartanom… Mi legyen hát?

† † †

A másnap eseménydúsan telik. Hozzám mérten korán, délelõtt nyolc órakor, betelefonálok a fõtitkáromnak, miszerint a mai napra szabadságot veszek ki, intézkedjen a nevemben, mondja le a találkozókat, napolja el a tárgyalásokat. Rendes alkalmazott lévén egyáltalán nem kérdez csupán minden felír, majd pedig a rengeteg teendõjére hivatkozva elköszön és leteszi a kagylót. Amint ezzel végzek, felhívok pár embert. Hamarosan megérkeznek, anyagokat, eszközöket, szerszámokat cipelve. Elmondom az instrukcióimat, amiket gyorsan felfogva már munkához is látnak. Mivel a minõségért, nem pedig a munkával töltött idõért fizetek, erõltetett tempóban, mégis maximális eredményességgel dolgoznak. Hamar felállítják az új kerítést, áram alá helyezik, tesztelik. Mikor meggyõzõdnek a mûködésérõl, ahogy arról is, miszerint nem lesz vele az elkövetkezõ napokban probléma, nekilátnak a további teendõiknek.

Mikor végeznek, ellenõrzöm a munkálatokat. Mivel minden az elképzeléseim szerint készült el az általam elvárt minõségben, pénz cserél gazdát és távoznak. Már javában benne járunk a délutánban, így idejét érzem egy látogatásnak Haonál. Érdekes, miszerint napi rutinom részévé vált társaságának élvezése. Magam sem hittem, hogy bekövetkezhet ilyesmi, azonban mivel nincs negatív kihatással az életemre, egyelõre nem teszek ellenlépéseket.

Figyelem, ahogy tõle szokatlanul, akár idegesnek mondható állapotban, körkörösen úszkál, egyáltalán nem lassú tempóban.

-Feszült vagy? – kérdem minden érzelem nélküli tónusban.

-Te talán nem lennél az az én helyzetemben? – kérdez vissza. Teljes mértékben megértem ingerültségét.

-Nincs okod rá. Hamarosan új helyre kerülsz. Elõtte azonban elaltattatlak.

Azonnal abba hagyja eddigi tevékenységét, arcára döbbenettel vegyes dühöt rajzolnak szavaim jelentései.

-Ne merészeld! Belém nem fogtok olyan fémes végû botot lõni, amitõl elvesztem az eszméletem és tehetetlen bábbá válok a kezedben! Nem teheted!

-Nincs beleszólásod. – felelem, majd elfordulva tõle elindulok befele. Egyáltalán nincs ingerenciám végignézni, ahogy a kihívott állatorvos a testébe juttatja az altatót. Tehettem volna akár az ételébe is, azonban ravasz és figyelmes lény, így rögtön kiszúrta volna. Nem tehetem másképpen. Azt pedig nem szeretném megkockáztatni, hogy az átszállítása közben bárkiben is kárt tegyen. Nem a munkásokat féltem, hanem õt. Veszélyessé nyilvánítanák, s akkor az altatása nem átmeneti állapotot jelentene…

Pár órával késõbb elhagyom otthonom. Szemügyre veszem az új kerítést, mi magába foglalja a kert nyomós részét, köztük azt a helyet, ahol eddig tartózkodott, illetve egy kisebb házikót, ami ezelõtt az egyik volt munkásom otthonát képezte. Egy hálószoba, fürdõ, étkezõ és konyha, semmi extra, azonban ezt a három napot könnyûszerrel átvészelheti benne. A kerítés közé beékelt ajtón belépek, nem foglalkozva az elméleti veszéllyel. A hold már rég elhagyta pályájának csúcsát, ennek köszönhetõen az átváltozás már végbe mehetett, ahogyan hamarosan megához is kell térnie az altatásból. A kilincsre helyezem kezem, majd lenyomva beljebb lépek. Felkapcsolom a világítást, majd elindulok a hálószoba irányába. Meghagytam az orvosnak, miszerint oda fektesse le õt. Nem csalódom, mikor meglátom elterülve a méreteihez képest hatalmas ágyon. A takaró miatt nem látom egészében, azonban a két elváló alsó végtagból meggyõzõdhetek állítása igazáról. Ténylegesen átváltozott. Önkéntelen mozdulattal felkapcsolom a termosztátot, mivel a levegõt eléggé hûvösnek találom. A kezemben szorongatott ruhadarabokat, mik a sajátomat képezik, leteszem az ágy mellet található székre. Óvatosan, nehogy felébresszem, közelebb merészkedem. Látom, miszerint libabõrös, így megigazítom rajta a takarót. Ahogy hozzáérek, kinyitja a szemét. Tekintete ködös, mikor végigmér. Arrébb húzódom, kezem pedig ösztönösen ökölbe szorul. Nem hinném, hogy ilyen állapotban rám támad, azonban nem árt az óvatosság, így minden idegszálammal rá koncentrálok. Nem szeretném, ha használnom kellene az övemre erõsített pisztolyt…

Nem tudom, hogy hagyhattam magam elfogni, pont az emberek által, akiket mindennél jobban gyûlölök. De behálóztak, elfogtak, mert botor módon rosszkor voltam rossz helyen. Holott csak néhány szerencsétlen teknõst akartam kiszabadítani egy halászhálóból, de nem vettem észre a másik hálót, amelybe belegabalyodtam. Túl erõs volt, hogy fogaimmal, vagy körmeimmel szétszedhessem, míg végül egy halász húzott ki. Még mindig látom magam elõtt az arcát, azzal a halálra rémült arckifejezéssel, amivel dühödt, vérszomjas szemeimbe nézett. Képes lettem volna megölni, de sajnos nemrég múlt el telihold, én pedig várhattam. Azóta hetek teltek el, egy másik férfi megvett tõle, én pedig nem sokra emlékszem utána. Valamit belém döftek, mikor erõs kezeknek sikerült lefogniuk, hogy ne támadhassak. Elaludtam, és azóta is félig öntudatlan vagyok, mert valamit folyamatosan tesznek a vizembe. Ráadásul ez édesvíz, ami hosszú távon nem fog jót tenni nekem. De nem is érdekel. Bár meghalnék. Néha kívánom a halált, hiszen a rajom tagjai közül csak én vagyok már csak életben. A többieket levadászták, vagy elfogták és eladták. Valószínûleg sokukat megették, hiszen az ostoba emberek azt hiszik, a húsunk varázserõvel bír, hogy örök életet és fiatalságot nyerhetnek általunk. Szennyezik a vizeinket, ellopják az ételünket, és vadásznak ránk, ha megpróbáljuk megvédeni a területünket és a kicsinyeinket.

Félájultan hangokat hallok, amit tompán jutnak el hozzám. Egy férfi hangja, erõs és harsány. Aztán mintha megmozdulna a tartály, amiben vagyok, de nem nagyon vagyok magamnál. Napok, vagy hetek is eltelhettek azóta, hogy elfogtak. Nem tudom. Néha bedobnak egy-egy halat, hogy éhen ne haljak, amit meg is eszek. De ezek döglött halak, én élõt eszem, de nekik nem számít. Viszont bármennyire viszolygok is tõle, ennem kell, a fejem viszont nem tisztul ki rendesen. Az édesvíz az oka, tudom. Ha nem jutok rövidesen tengervízhez, meg fogok halni. A fejem fáj, szaggat, apró nyögésekre futja csak tõlem, pedig ordítanék, üvöltenék, de képtelen vagyok rá. Érzem, hogy mintha vinnének, berregõ hangot hallok, amiket a hajók adnak ki. Vajon hová visznek?

Hirtelen abbamarad a rázkódás, ami az utazással jár, de a gyomrom kezd felkavarodni. Nem igazán érzékelem mi történik, de annyit igen, hogy mintha valaki, vagy valami megragadna, és erõsen, de mégsem durván emelne ki a vízbõl. Mély lélegzetet veszek, a levegõ tiszta, bár megérzem az emberek bûzét. Emberi területen vagyok, ez biztos, vagy legalábbis közel az emberekhez. Undorító szag, mégis valamennyire segít kitisztítani a fejem. Még mindig kába vagyok, amikor a farkam vízhez ér. Azonnal megérzem, nem is kell, hogy éber legyek, tudom, hogy ez tengervíz. A tengerhez hoztak volna? Valaki megmentett? Nem, ebben nem bízhatok, az emberek gonoszak. Alig érek a vízbe, alig bukik le a fejem, a kábaság egyre inkább kezd elhagyni, egyre inkább visszatér belém az élet. Percekig süllyedek, lassan, egyre lejjebb, mire kinyitnám a szemem. A tekintetem még zavaros, kicsit homályos, de amint kitisztul, meglepetten veszem észre a tengerben honos növényeket és állatokat. Hínárok, moszatok mindenhol. Kövek, köztük tengeri rózsák, amelyek között bohóchalak úszkálnak. Megannyi más halat is látok, valamint a kövek között még rákokat is megpillantok, meg csigákat. Lejjebb úszom, de olyan tíz méter mélységben a kezeim homokot érintenek. Homok? A fejemben egy szörnyû kép kezd kialakulni, így elõrébb úszom, és újabb jó ötven méter után kezeim egy kõbõl emelt falat érintenek. Fal?! Fal?! A legrosszabb rémálmom válik valóra ezentúl? Kétségbeesetten úszom a felszínre, és amikor felérek, gyanúm beigazolódni látszik. Füvet látok, amit az emberek pázsitnak neveznek, a távolban pedig egy ház, ha jól ismerem a kifejezést. És amikor tekintetem közelre téved, tudom, hogy csapdába estem. Olyan drótot látok kifeszítve, mint egy halászháló, de nem annyira sûrû, viszont halk, zümmögõ hangot ad. Tudom, hogy az ilyenhez nem szabad hozzányúlni, mert az nagyon fáj. Csapdába estem! Egy ember fogott el! Egy ember hozott ide! Egy ember háziállatkája vagyok, és a gondolat dühvel, gyûlölettel önt el önmagam iránt is. Hát ide jutottam! Viszont legalább tengervízben tart. Igen, úgy tart, mint azokat a szerencsétlen állatok a ketrecben, amiket mutogatni szoktak, az állatkertnek nevezett helyen. Kezeim ökölbe szorulnak, ahogy mérgesen bukom le, és úszni kezdek. Kiszámolom, mindenfelé nagyjából ötven méter, a tó tehát kerek, míg lefelé tíz méter. Nekem ezek szerint nagyobb ketrec jutott, mint sok sorstársamnak, akik egy apró, üvegbõl készült helyen kénytelenek élni. Dühös vagyok, és nagyon éhes, így gondolkodás nélkül kapok el néhány kisebb halat, valamint egy rákot. A halakkal könnyû, de a rákot meg kell hámozni, miután letöröm az ollóit, hogy ne tudjon megcsípni. Még hálásnak is kéne lennem, amiért élõ állattal etet, amiért nagy helyen tart, de jelenleg csak a bosszún jár az eszem. Csak jöjjön elég közel, csak kapcsolja ki azt a zümmögõ valamit, és elharapom a torkát!

~*~

Eljön az este, én pedig megérzem, hogy valaki felém tart. A víz felszíne alatt úszkálok, persze távol a kíváncsi szemektõl. Valaki megáll a háló elõtt, biztos távolságban tõlem és a zümmögéstõl is. Fura, hogy az emberek nem hallják, de hát olyan süketek, hogy hihetetlen. Mint a villám csapok ki a vízbõl, és egy pillanat alatt a part közelében levõ sziklára telepszem. Az illetõ, egy férfi, ha meg is lepõdik, nem mutatja, miközben én gyilkos tekintettel meredek rá. Ha nem lenne köztünk a fájdalmat okozó háló, már halott lenne, és szerintem ezt õ is tudja.

Mindazonáltal, egészen csinos arca van, ahhoz képest, hogy csak ember. Az elsõ, ami szembeötlik, a három fehér heg, ami egyaránt végigfut a szeménél, és pengevékonyra préselt ajkain is. A tekintete komor, szinte megbabonáznak azok a sötét szemek. Arca finom metszésû, határozott, férfias, míg haja hosszú, és olyan fekete, mint a tenger mélyén lakozó sötétség. Nem tûnik félénknek, ahogy látom. Magas termet, talán magasabb nálam is, mikor emberi alakot öltök, és látszik, hogy erõs teste van. Alakját ruhába bújtatja, amit még mindig nem értek. Miért öltöznek fel az emberek? Az övé sötét színû, és rásimul a testére, de úgy tûnik, nem kényelmetlen.

- Engedj el! – szólalok meg parancsoló hangon.

- Miért tenném? – kérdi teljes nyugalommal. Hangja mély, nem érzem benne a félelmet, de nem téveszt szem elõl. Én ugyanezt teszem, ahogy tesz néhány lépést, hogy jobban megnézhessen. Mérgemben csapok egyet a farkammal a vízbe, hátha ez jobb belátásra téríti, de nincs rá hatással.

- Nem vagyok házikedvenc, akit kényedre-kedvedre bezárhatsz, akit etethetsz, simogathatsz és bámulhatsz, amikor neked tetszik! Szabad lény vagyok, saját akarattal! – mondom dühösen.

- Csak voltál. Alkut ajánlok. Nem próbálkozol szökéssel, én pedig nem bántalak.

- Nem hiszek neked! Hazug, önzõ, alattomos lény vagy, akiben megbízni felér egy öngyilkossággal! Eressz el! – követelem. De tudom, hiába, itt fogok meghalni, sosem látom viszont a tengert, a barátaimat, az otthonomat.

- Ahogy gondolod – sóhajt fel, majd magamra hagy. Amint távozik, sötétség borul a tájra, csak a hold és a csillagok adnak némi fényt. Nekem ez is megfelel.

- Ne hidd, hogy örökre fogságban tarthatsz, Ember! – kiáltok utána, de nem válaszol. Bemegy a nagy házba, majd látom, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

Dühös vagyok, és kétségbeesett. Fogságba estem, és most az õ kénye-kedvétõl fog függeni, hogy meddig is élek majd. Majd mutogat, látványosság lesz belõlem, sokan fognak idecsõdülni, hogy lássanak, õ pedig majd elégedetten vigyorog, mint egy idióta, hogy milyen remek szórakozást szerzett mindenkinek. Bele tudnék halni a szégyenbe, hogy háziállat lett belõlem. Csak annak örülök, hogy szegény anyám ezt már nem érhette meg. Végül fogom magam, és lebukom, hogy ne is lássam a fenti világot. Talán ez csak egy álom, és mire reggel felébredek, már megint a kis barlangomban leszek, távol minden emberi tekintettõl. Igen, ez biztos egy rémálom. Találok lenn egy kis üregecskét, ahová beférek, és álomra hajtom a fejem. Félek, nagyon félek, hogy mégsem álmodom, és itt kell leélnem életem hátralevõ részét, ami egy sellõ esetében igen hosszú.

~*~

Reggel, mikor kinyitom a szemem, még mindig a kis üregben vagyok, így szomorúan állapítom meg, hogy nem álmodtam, sajnos tényleg fogságba estem. Éhes vagyok, ennem viszont kell, és megpillantok egy kisebb teknõst. Úgy tûnik, bárki fogott is el, legalább gondoskodik rólam. Sovány vigasz, de legalább megölni nem akar. A teknõs egy tipikus tengeri teknõs, ami nem mozog túl gyorsan a vízben. Könnyen elkapom, majd a felszínre úszom vele, és kiülök a sziklámra. A sziklám… Már így nevezem, bár nem mondtam még le róla, hogy megszököm. Két hetem van holdtöltéig, amikor emberré válok, bár kétlem, hogy az Ember hagyna szabadon kószálni. Érzem a bûzt, ami azokból a nagy valamikbõl jön, amiket õk autóknak neveznek. De ugyanakkor most már jobban meg tudom nézni a környezetem. Mindenhol fû, fák és bokrok, meg virágágyások. Szépen kialakított hely, hangulatos és békés, meg kell, hogy mondjam. Érzem a virágok kellemes illatát, a levegõben madarak repkednek, a virágokon méhek döngicsélnek és pillangókat is látok. Tarka színûek, gyönyörûek, így egy ideig kedvtelve bámulom õket. A kezemben a teknõs ficánkol, így egy gyors mozdulattal elharapom a torkát. Mindig gyorsan ölök, a lehetõ legkevesebb szenvedést okozva a prédámnak, nem úgy, mint az emberek. Fogaim élesek, ahogy a körmeim is, amelyek segítségével elkezdem lehámozni róla a páncélt. A páncél nem ehetõ, de ha sikerül egyben leszedni, akkor remek játékszer lesz belõle. Mi is játszunk, mi is szeretünk bolondozni néha, ha békés az idõ, meleg a víz a sekély helyeken és éppen nem vadászunk. De mindig résen vagyunk. Éppen kész vagyok a páncél levételével, amit a sziklára teszek, és már belemélyesztem fogaimat a teknõs puha, ízletes húsába, amikor lépteket hallok a hátam mögött. Nem törõdöm vele, az Ember az, biztos meg akarja nézni, hogy eszem. Az emberek rendkívül kíváncsiak mindenre. Addig nem is mozdulok felé, míg a teknõs puha nyaki részével nem végeztem, csak ekkor fordulok meg, és tekintetem találkozik az Ember sötét szemeivel. A szám véres, és valószínûleg ijesztõ látványt nyújthatok, de õt szemmel láthatóan nem zaklatja fel. Nincsenek érzései? Vagy egyszerûen jól titkolja õket. Összehúzom a szemöldököm, de most nincs kedvem támadni. Ha nem tudom provokálni, akkor semmi értelme. De mégsem tudom megállni, hogy ne gúnyolódjak.

-     -  Élvezed a látványt, Ember? – kérdem félrebiccentve a fejem, majd nekilátok a teknõs egyik mellsõ lábának. A vér lassú cseppekben cseppen le a mellkasomra, majd azon végigfutva a sziklára, de nem törõdöm vele. Ha esik, az elmossa.

-       - Látom, étvágyad az van – jegyzi meg minden érzelem nélkül.

-     -  Enni szükséges – mondom vállat vonva, majd a kertre nézek. – Neked ízlésed van, vagy mit is szokott mondani a fajtád. Szépek a virágaid, az egyetlen szép dolgok itt. Csak büdös van – nézek fel rá, elfintorítva az orrom. – Te is bûzlesz. Az emberek büdösek. A virágok és az állatok nem.

-      -  Beszédes kedvedben vagy – mondja.

-       - Csak megjegyzést tettem, Ember – válaszolok, majd visszatérek a reggelimhez.

-       - Lysander. – Erre felkapom a fejem. – A nevem.

-     -  Megjegyezhetetlen. Az emberek olyan bonyolult neveket használnak. Meg bonyolult dolgokat, mint ez a fájdalmat okozó háló – mutatok rá. Van erre egy szó az emberek nyelvén, de nem emlékszem rá. – Te félsz tõlem, nem? Különben nem akarnád, hogy ez itt fájdalmat okozzon nekem. És hangos is! – jelentem ki mérgesen. – Hallgattasd el!

Nem válaszol, csak engem néz, majd a hálót. Õ nem hallja, hogy zümmög, mert az én fülem sokkal jobb. Nem törõdöm vele tovább. Gyorsabban kezdek enni, nem kívánok sok idõt vele tölteni, bár van még, ami érdekel. Hamar végzek a teknõssel, a csontvázat pedig egyszerûen átdobom a háló rácsai között. Lysander lábától nem messze landol, de nem azért tettem, mert meg akarom ijeszteni. A tengerben is így teszünk. Nem szól semmit, csak engem néz, én pedig felteszem a kérdést, miközben kezeim közé fogva az egészben maradt teknõspáncélt, pörgetni kezdem. Jó játék lesz belõle, amivel elszórakoztatom magam.

-      -  Sok papírt adtál értem? – kérdem, és úgy veszem észre, nem érti a kérdést. – Olyan színes papírt, amit ti emberek annyira szerettek, és sokat akartok belõle összegyûjteni. Sokat adtál azért, hogy itt legyek?

-       - Miért érdekel? – kérdi végül.

-     -  Csak kérdeztem – vonok vállat, kezeimben latolgatva a páncél súlyát. Ha még két ilyet szereznék, akkor azokban tarthatnék néhány dolgot. Mi sellõk szeretünk gyûjtögetni.

Mikor felnézek, az ember már indul visszafelé. Hirtelen eszembe jut valami. Ha õ megmondta a nevét, talán nekem is meg kéne. Veszélyes, de anyám arra tanított, hogy illik bemutatkozni, és jelenleg sajnos csak rá számíthatok.

-      -  Hao – kiáltok utána, mire megáll, és felém fordul. – A nevem. Hao – ismétlem, majd lebukom a víz alá. Én sem óhajtom az õ társaságát. Még mindig dühös vagyok, de a dühkitörésekkel nem érek el semmit. Taktikát kell váltanom.

~*~

Az elkövetkezendõ napok egyformán telnek. Lysander minden nap kijön, de nem sokat beszélünk. Azt hiszem, õ sem nagyon kedveli a társaságot, és nem szeret beszélni. Én viszont sellõ lévén társas lény vagyok, és belehalok a magányba. Talán ezt õ is tudja, ezért jön el minden nap. A napok lassan telnek, kezdem megszokni a helyet, vagy inkább kezdem kissé elfogadni a helyzetet, ami megrémít, bár nem teszek le róla, hogy kiszabadulok innen. Többnyire a tengeri állatokkal játszom, vagy a héjat dobálom fel, mikor kibukkanok a vízbõl. Kergetem a halakat, vagy a teknõsöket, hiszen mindet nem eszem meg. Akkor elõbb-utóbb éhen halnék, vagy nem lenne kivel szórakoznom. Aztán egy nap rájövök, hogy másnap éjszaka már telihold lesz. Emberré fogok válni, három egész napra. Mikor aznap este kibukkanok, Lysander ott van. Egy nagyobb hal van a kezemben, amit szakértõ mozdulatokkal csapok párszor a sziklának, hogy elpusztuljon, majd nekilátok enni.

-      -  Azt hittem, a sellõk nem játszanak – szólal meg, ezúttal szokatlan módon õ kezdeményezve a beszélgetést. Tudom, hogy figyelt, és sokszor órákig, mikor azt hitte, nem veszem észre.

-      - Akkor tévedtél – állok meg két falat között. – Szoktunk játszani, ha az idõ alkalmas és nem fenyeget veszély. Nem vagyunk… barbárok – találom meg az emberi szót.

Csak bólint, mint aki tudomásul vette, és továbbra is bámul. Idegesít, de nem szólok. A levegõben denevéreket hallok, valamint egy bagoly huhog az egyik fán. Már megtanultam a madár nevét, tudom, hogy kis állatokat eszik, és csak éjjel mozog. Már láttam is, gyönyörû állat, méltóságteljes és veszélyes.

-      -  Holnap telihold lesz – mondom egyszerûen. – Mit akarsz tenni?

-      -  Hogy érted? – kérdi Lysander, és hangjában mintha kíváncsiságot vélnék felfedezni. Egy egészen aprót, amit igyekszik titokban tartani.

-       - Három napra emberré válok – közlöm. – És ha nem akarod, hogy vízbe fúljak, muszáj leszel kiengedni innen. Emberi alakban nem tudok úszni, ráadásul olyankor vannak… bizonyos gyengeségeim is. – Felé fordulok. – Nem sokat tudsz rólunk, igaz? – kérdem megemelve az egyik szemöldököm.

- Talán a másik karomat is össze akarod csúfítani? – kérdez rám teljesen érdektelenül. Roppant magabiztosnak tûnik, de kicsit kitisztul az a vörös felhõcske amiben eddig úszkált a fejem. Kicsit lehajtom a fejem a padlót fixírozom, de kezem még mindig ott markolja az ingje nyakát. -A te kis gazdádnak semmi baja, szükségtelen Tarzan módjára rángatnod az ingem szélét. - nem kell sok és keze az enyémet feszegeti a ruháról.

- Én ugyan nem csináltam vele semmit. Le kéne szoktatni õt a sok koffeinrõl, az õ korában már rendesen megterheli a szívet! Maximum pár nap, és kijöhet, addig kukázz magadnak egy kis virslit, vagy egyensúlyozd ki a kuka tetején a banánhéjat. – oktat még mindig mint egy gyereket, pedig ha úgy vesszük, lehet hogy sokkal idõsebb vagyok nála ki tudja. De az is majd csak kiderül.

- Rosszabb vagy, mint egy nõ. – teszek erélyes megjegyzést az elõttem álldogáló szõkés barna hajú behatolóra. Tele van szurkodva, na ezt nem értem. Pontosabban azt nem hogy miért kell saját akaratukból fájdalmat okozni. Érthetetlenek.

- Felírom egy kis cetlire a lakásom címét, ha szükséged van valamire keress fel. – elõször megnézett, aztán egy puha simogatással a buksimon hagy ott, és távozik az ajtón legott. Szép mondhatom, úgy viselkedik mint ha mindent tudna, de legalább itt hagyta a címét így könnyebb módot tudok találni arra hogy zaklassam. A nap többi részét emberi alakban töltöm, míg nem a biztonság kedvéért macska alakban alszom el, nehogy valami betörõnek tituláljanak, aztán kirúgják innen a seggemet. Nem tudom mikor fogják kiengedni, lehet hogy soha többet nem mehetek vissza abba a lakásba, ha nem engedik ki. És Carolin nem fog csak értem feljönni naponta, s tudja jól hogy ha elvisz innen biztos hogy visszaszököm erre a környékre.

*~*~*~*

Miután elhagyta a lakást kimosdottam a vérbõl, ami még a ruhámra is fröccsent, nem volt sok de nem szeretek koszos ruhában flangálni, pláne hogy hófehér az egész szerelésem. Amint végeztem a locspoccsal leülök egy kicsit, talán nem fogják többet kiengedni, de nekem törõdésre lesz szükségem. Ha persze ez a makacskodó férfi képes lesz megadni ezt nekem, ha pedig nem adja meg hát elveszem.  nem olyan típusnak tûnik aki boldogan játszaná egy ilyen mellett mint én az aktív felet, de ne igyunk elõre a medve bõrére. Ebbõl bármi kisülhet, fõleg hogy ilyen finom kis pofival, nah meg fûszeres illattal áldotta meg az úristen. Most már bárhonnan képes leszek kiszúrni, nem okoz majd gondot halálra idegesíteni.

A napom további részét lófrálássa töltöm a városban, egy egy új üzlet ablakát vizslatom végig, utána pedig leülök az egyik parkban kicsit és nézelõdöm. A kutyák így nem ugatnak meg, bezzeg ha macskabõrben ropom, akkor  még azt is lenyúznák rólam. Olyan fogyatékos az összes, reflexbõl védi a gazdáját mikor semmi probléma nincs. Na álljon csak meg a menet… hát nem én is azért karmoltam agyon ezt a settenkedõ bajnokot mert védtem az öreget. De hogy leszedett a tíz körmömrõl? Hát ha õ is ilyen helyzetben lett volna, hogy azt sem tudja hogy ki fia borja jár a gazdájánál. Még felugrom a lakásra azért a firkálmányért, lassan elolvasom a rákarcolt nyújtott betûket, és szépen összeállítom a tervet a fejemben hogy hogyan hozzam rá még jobban a frászt. Hmm, de biztos vagyok benne hogy nála nincsen cicaajtó. Akkor pedig nem lesz dorombolós kedvem. Átalakulva hagyom el ismét a lakást, még egy utolsó pillantást vetve mindenre hogy nem szenvedtünk-e kárt valamiben. Még mindig a gazdámon jár a fejem, nem mindig árulok el mindent a többieknek sem. Nem csupán gazda háziállat kapcsolatot akartam ebbõl kihozni, akár öreg akár nem jóképû, még így is õszülõ fejjel, de ez plátói szerelem marad pont mint ha egy lekvárosüveget nyalogatna valaki kívülrõl. A végén még kifeküdne alattam aztán volt cicus nincs cicus, kirakják a pelyhes kis seggem a hideg kõre. Egy kissé piszkos ugyan de megfelel. Alig hogy felküzdöttem magamat ezen a sok emeleten és a lépcsõkön felpattogtam leülök durcás arcot vágva az ajtó elé. Biztos hogy palira vett a szemét, nincs is itthon. Emberi alakba váltok, remélhetõleg egy kotnyeles szomszéd sem  látott meg. Amúgy is , ha csodálkoznának bemesélném hogy csak rossz gyógyszerhez nyúltak reggel szóval.

Nem sok kell ahhoz hogy meglássam a jelenlegi szállásadómat, ködös tekintete rám mered, a szemöldökei az egekben homloka ráncolva, a pupillái pedig szerteszéjjel állnak. Amint közelebb lép hozzám megcsap a piaszag ami belõle ömlik. Egek, fényes nappal így bebaszni? Remek indítás, azonban ajkai pár értelmes szó erejéig szétnyílnak.

- Te ne ítélkezz meg engem! Jó, kicsit ittas vagyok, vigyél haza, Niel. És add ide a csavarhúzót, had verjem szét vele azt az okos kis fejed.. – öö , akkor most mit is kéne csinálni? Én szívbetegek mellé lettem kiképezve , nem alkoholisták mellé. Csoda hogy egyáltalán elvánszorgott idáig. Egy hatalmas csomó kulcs csörren a kezemben, majd egy laza mozdulattal lehúzza a gatyája sliccét, és ajkaimra tapad. Nem kissé alkohol ízû  a szája, de ha már ingerel legyen. A karjaimba esik, fejét a vállamra támasztva, totálisan tudatlan. Kaján vigyor kunkorodik az arcomon, megkeresem a megfelelõ kulcsot, belököm az ajtót, végig tartva õt a vállamon, ám lejjebb csusszan így muszáj lesz megfognom a legszebb felületénél. Micsoda kerek kis formák, esküszöm ilyet még nem fogtam, kis pírrel az arcomon csapom be magunk mögött az ajtót.

- Hé, mit csi-csinálsz ? – motyogja csíkra húzott szemekkel, mikor az ágyra vetem testét. Nem szólok semmit, csupán gondoskodom arról hogy senki ne zavarhasson, és az elõbbi mozdulatot folytatva bezárom az ajtót. Kettõre. hatalmas vigyorom egy csöppet sem lanyhult azóta mióta lecsókolt, kiterített kisegérként fekszik mozdulatlanul a paplanon. Olyan kis végtelen így.

Felé mászom és figyelem a riadt kis reakcióit. Pupilla tág, a szájacskájából érezhetõek a túlhevült levegõpamacsai amiket kifúj a bõrömre. Dorombolni támad kedvem, az ellenkezését hallom visszacsengeni a fülemben, de roppant módon nem érdekel hogy mivel próbálkozik. Odahajolok a nyakához, és végigszagolgatom, amitõl kirázza a hideg, a tudálékossága ellenére a teste nagyon is tudja mit akar, engem.  A gatyájával nem kell sokat bíbelõdnöm, így gyorsan lerántom róla, mire a reakciója heves ficánkolás, utána pedig egy halk elfojtott nyöszörgés. Beindult a kis szeszkazán.

- Mit csinálsz mi a francot kép… - a kis visítozását nem sokáig tûröm így beléfojtom a szót, azzal a módszerrel ahogy õ kezelt le amikor a karjaimba esett.

- Shh, ha nem ellenkezel annyira nem fog fájni. – mindentõl megszabadítom a saját testemet is , minden textil a padlószõnyegen landol. Áh igen, végre szabadság, kicsit mint ha bekönnyesedett volna a szeme , nocsak. Talán nem megijedt egy házi cicától?

Egy szál cicabõrben rúgom az utcák porát, egy kicsit kimozdulva otthonról. Az egyik kisebb mellékutcácskában ülök le egy pillanatra megigazítani érdes kis nyelvecskémmel a felborzolódott szõrömet. Semmi nem történt egész nap, lement a boltba, vett magának ezt azt, bevette a gyógyszereit, ami valljuk be napi rutin szegénynél, és pihengetett egész nap. Negyven éves és már túlélt egy szívrohamot. Akkor is én segítettem, szívmasszázst adtam neki, és hívtam  a mentõsöket, persze utána jó cicaként aggódhattam utána, mert nem visznek állatot a kórház nevû létesítménybe. Oda gyógyulni járnak az emberek, akkor miért nem gyógyították meg a gazdit is? Miért utaltak neki ilyen bogyókat ki? És miért érzem folyton azt hogy féltenem kell? Egy nagy dudaszó visít a fülembe, amire már fel sem kapom a fejemet, mert már megszoktam a zsivajt. Egy apróbb veszekedés, és már megy is tovább a napom, ahogy szokott. Este térek haza, egy kis idõre, hogy megnézzem Richard ép- e , na meg a vacsimért . Nyervogok neki egy sort, mire bájos mosollyal hajol közelebb a borostás arc, és simít hatalmas keze a fejem búbján , végig a hátamra. Zörög a zacskó, én pedig egy szende dörgölõzõ mozdulattal illetem a lábát.

- Jól van pajtás, egyél csak. – nyugtázza, míg én bekebelezem az adagomat. A papucsa kocogását hallom amint átlépi a nappali küszöbét, és végül leül a kanapéra kényelmesen elnyúlva. Nyugalom honol az egész házon, körbenyalom a szám szélét és  mancsaimon beszambázok a bútorig.

Murcogok neki egy sort, és felugrok az ölébe. Mindkettõnknek jó ez így, én kényeztetést kapok, õ pedig melegedhet miattam. Dorombolni kezdek, amit még sûrûbb simogatással fogad, és pár becézõ dologgal. Csíkra húzott szemekkel figyelem a tv-ben mozgó alakokat, akik ebben a furcsa szerkezetben élnek. Elaludt. Mellkasának nyugodt üteme, és lehunyt szemei végre megengedik hogy  alaposan végigmérjem az arcát. Szép, még ilyen öregen is. Biztos megsértõdne ha azt mondanám neki hogy idõsödik, de így van jól. Sötét hajzuhatagában megjelent már egy egy szál hivalkodó fehér szál, olyan mint a deres fekete szurkos háztetõk. Közelebb szuszogok az orcájához, mire kezével hátamnál fogva húz magához. Még sosem látott emberként, nem akarom megkockáztatni azt hogy átváltozom, a betegségére való tekintettel. Óvatosan kimászom a lazuló kezei közül, mert melegem van kissé, és ki szeretnék jutni a macskaajtómon. Biztonságban van, az ajtó zárva, más macska pedig nem jöhet be az ajtómon, mert csak nekem van nyakörvem hozzá, ebben valami nyitószerkezet, a gazdi szerint „chip” van ebben. Amint kimásztam ezen a szerkentyûn a külvilágba nagyot szippantok a levegõbe, és utamra indulok. Út közben körbe kell nézzek néha, nehogy elcsapjon egy egy piros fénnyel mászkáló autó. Hatalmasak és gyorsak, gyorsabbak mint én emberként.

- Szevasz Fred! – köszönök rá kis számmal az egyik kukatetõn üldögélõ hamuszürke pajtásomra. Õ Orosz kék, különleges, mint én. Együtt indulunk meg az éjszakába, egy olyan hely felé tartva ahol szórakozhatunk. Nem kell sok idõ és még öt alak kémleli a láthatárt, nagy zsivajjal fogadva minket.

- Mi újság Picúr? – szólít a harmadik becenevemen, hozzájuk képest én roppant fiatal vagyok, még emberként is. Õk már harminc évesnek számítanak, kivéve Fredet, õ huszonnyolc . Mosolyogni támad kedvem amint meghallom a sztorijaikat arról hogy a gazdájuk mekkora barom, mert azt hiszi hogy ezt megeszik azt megeszik. De kérdem én, miért kell ezt a témát pont most felhozni mikor enni készülünk? Emberi alakban járunk kelünk ezentúl a városban, szórakozunk, iszogatunk és jókat nevetünk. Jó egy kicsit emberi alakban lenni, kinyújtóztatni az izmainkat és megtornáztatni magunkat. Egy elhagyott társasház falai között beszélgetünk még jó sokáig, fitogtatjuk az erõnket, ugrálunk peronról peronra, törjük az omladozó betont, s élvezzük a szabadságot. Ideje haza menni, nem szeretek nagyon elszállni, mert a terápiás macskának mindig ott kell lennie.

*~*~*~*

Visszaváltozva szaladgálok el egészen a házunkig, mikor furcsa érzetem támad. A gerincem mentén hideg szalad végig, felborzolva a bundámat. Gyorsan haza kell érnem. A kisajtó sípol, majd beenged, de a látvány ami fogad megdermeszt. Két ember van a lakásban, furcsa szúrós szaggal bír az idegen, a gazdám pedig most már a földön fekszik. Mi történt? Ugye nem? Nem ment el?

Hatalmas visításban török ki, és az oltalmazómhoz sietek, körbeszagolgatom, majd az idegennel nem törõdve veszem fel az emberi alakomat. Fejemet a mellkasa ball felére szorítom,  még dobog, de rettenetesen megijesztett újsmint. Hátranézek az engem kerek szemekkel bámuló idegenre, majd megvillantva szemfogaimat rásziszegek, és hirtelen kézlendítésére kap egy szép kis marást a karjára. Sziszegve ugrik hátrébb, majd belém rúgva szitkozódik.

- Takarodj innen te dög! – nem segíteni akar a gazdámon, így muszáj engednem hogy tovább rugdosson amiért a gazdira borítva testemet védem õt. Addig ki kell tartanom még meg nem unja. Mély morgást hallatva harapok bele a bántalmazó kezekbe, piros vért ontva belõlük. - Nem hallottad? – tüsszögni kezd, és abbamarad a csapkodás, nem fogom engedni hogy bántsa az amúgy is szenvedõ védencemet. Inkább ellököm, és gyorsan a kis asztalon hagyott mobilról felhívom a  mentõsöket, akik nemsokára megjelennek a piros fényben úszó szállítójukkal. Macskaként várom õket, nyávogok ugrálok, tudják hogy terápiás céllal vagyok mellette, az ilyen eseteket feljegyzik, bejelentik tudom is én.  Az alak el akar rejtõzni, nem bukik le, az egyik szekrényben húzódott meg. Nem törõdtem vele, de most már igen is kéne. Morcosan nyavvantok amikor lelakatolták az ajtót, innen már nem jut sehova. Emeletrõl kiugrani veszélyes, macskaajtón kimászni meg lehetetlen. Így amint teljesen csend lett kimászik a szekrénybõl. Megnéz magának, amint átváltom alakomat ismét, megragadom ruhája nyakánál fogva és közelrõl a szemeibe nézek.

 - Miért kellett ezt tenned? Miért bántottad a gazdit? – cseppet sem vagyok nyugodt, most lehet hogy még több baja lesz, és én már nem leszek neki elég mint segítõtárs. Ha pedig nem leszek hasznos itt maradok egyedül. A lánya sokat dolgozik, néha tud csak felnézni nem hogy most, most már ugrálnia is kell a kórházba az apja miatt.

- Nyugi cicus. – sóhajtja unottan. Mi a francot akart vele? Ki fogom faggatni… sõt. A legrosszabb istencsapása fog rászállni ezentúl.

- Nehogy azt hidd hogy megúsztad ennyivel. – morgom dühösen. – Ezentúl tõled függöm te barom. – sziszegem, õ pedig meghökkenve áll a tény elõtt, míg nyakában lógom.

A csattanás hangja megdöbbent és megilletõdöttségemben csak tátva marad a szám, mert még életemben nem kaptam ilyen pofont nõtõl. Könnyen meglehet, ennek az az oka, hogy hamar el kellett válnom anyámtól, fene se tudja, de irtózatosan meglepett keze lendülése. S a helye... piszkosul ég, még a mellkasomban levõ fájdalomról is elfelejtkezem hatására. Ennyivel azonban nem elégszik meg, fél keze körbefon, s erõteljesen ölel magához, s jobb híján meghunyászkodom, épp hogy nem nyávogok nagy szemekkel, mint valami kismacska, hogy megússza a további büntetést.

- Tudtam, hogy nem vagy teljesen ép, de ez már nekem is túlzás - súgja a fülembe, majd elengedve egyenesedik fel, s csípõre vágja a kezeit. Aprót nyelve, torkot köszörülve teszem fel a kérdést: - Hová mész? - de a válasz hangnemére azonnal behúzom most nem látszó fülem, farkam.

- Úgy látszok, mint aki menni készül?

- Hát, a nõk általában ilyenkor sértetten elcsörtetnek - vagy mi. Elmosolyodom, de meg is bánom, mert már ez az egyszerû mozdulat is fáj. Ezzel elérem, hogy sóhajtva tûnjön el félig az egyik kocsiban és egy anyagdarabbal toppanjon ismét elém, s megnövesztett karmaival egyszerûen "lemarja" rólam a felsõt. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, lehet fel is morrannék sunyi mosollyal. Így viszont egy morcos "Na!" bukik ki belõlem, legfõképp azért, mert a sérülésemhez nyúlkálna, amit nem szeretek, mert mint mondtam, nem kell senki sajnálata sem felesleges segíteni akarása.

- Még egy hang és itt hagylak - hah, amikor csendes még félelmetesebb, mint mikor tettlegességig fajul. Lehet, hogy mazochista vagyok, de ahh, bejövõs.

- Képes lennél rá? - biggyesztem le a szám, s játszom az árva kiscicát hatalmasakat pislogva. nem kerüli el figyelmem, hogy megtörtem a jeget, bár a szája szegletébe ülõ mosolyt igyekszik elnyomni mély levegõt véve. 

- Két centit se mozdulj, addig feküdj a hátadra - mondja, de nem engedelmeskedem, még kevésbé fogadok szót, mert akkor nem láthatnám kecses lépteit, s még lágyabb vonalait, ahogy minden bizonnyal gyógynövényt szedeget, s azt sem láthatnám, milyen igyekezettel siet vissza hozzám. Cicuska odabenn cigánykerekeket tudna hányni, s valóban egyet kell értenem vele, szívem hatalmasat dobban, s tõlem ismeretlen érzés ébred bennem: kell nekem, mindenestõl, egész lelke, ki akarom sajátítani, hogy csak az enyém lehessen, senki másé! 

Hogy ismét elõttem áll, újra utasít: - Feküdj a hátadra - s másodszorra már nincs ellenemre így is tenni. Csak nézi a sebet aggódón, pedig tényleg semmi extra. Sokkal érdekesebb kutakodó arca, a lélegzetvétele csiklandozása, ahogy a sebet szaglássza, majd gyengéd érintései, amelyek észrevétlen csalogatnak mélyebb lélegzetvételre, s annak sóhajszerû kifújására. 

- Nálad makacsabb lényt még nem láttam a földön - sóhajt. Szó nélkül hagyom a megállapítást, bár szerintem ez nem makacsság, egyszerû önállóság, amelyhez az élet szoktat mindenkit, akinek nincs jó ideig senkije, akihez tartozhatna, s aki körül jó ideig nem volt közösség, amely valamelyest védené a sok szekálódás ellenére is. 

A növénybõl sajtolt gyógyszer csíp, mondhanti lemarja a mellkasom, de most nincs helye még csak viccnek szánt nyavalygásnak sem - különben sem kívánom rombolni nimbuszom, amelyet gondosan építgetek a lelkében - mégsem bírom megállni, hogy ne fújtassak nagyot. A rohadék mar, kedvem lenne megkönnyezni gaztettét! 

Ujjai arcomra szaladnak, s kissé meglepõdöm, de fel is bátorodom önkéntelen mozdulatára, s szinte azonnal hasonló mozdulattal hatolok be intim szférájába, bõrömön érezve, s lelkembe vésve puhaságát, selymességét, gyönyörûen ragyogó szemeit, melyeknek nyílt pillantását épp olyan nyíltan viszonzom, s igazából örülnék neki, ha valóban képes lenne lelkem mélyéig látni, ahol cicuskám fogadná szívélyesen, körbevezetve, remélhetõleg csodás világokat tárva fel elõtte. Cicus azonban nem hagyja rá a választást, egyre ösztönöz, talán saját maga át is veszi kissé az irányítást, ahogy ujjaim feljebb siklanak, tarkóján pihenve meg, hogy gyengéden ránehezedve húzzuk közösen közelebb magunkhoz, mert mind a ketten egyre vágyunk: megízlelni.

- Átkozott mérges szömörce! - Nem a mérges szömörce az átkozott, hanem ó Boss, te, amiért ilyen vacakul vagy képes idõzíteni! Édes ajkai, amelyek már olyan közeliek voltak, hogy szinte éreztem is õket ajkaimon, kicsusszannak karmaim közül, s a NÕ, aki megdobogtatja a szívem, ismét messze riadt, mint valami csodás, de megrémisztett pillangó. 

Elakad a lélegzetem egy pillanatra, viszont minden izmom a lehetõ legerõsebb görcsben áll szavainak hallatára. Rám? Azt hiszi, hogy csak egy birtokolható tárgy, érték vagyok? A haragos gondolatok egyre csak gyûlnek és gyûlnek a fejemben, számtalan módon készítem ki a bundáját a fejemben, mire Tsukasa további gondolatai eljutnak hozzám:

- Természetesen errõl hallani sem kívántam, s végül sikerül is valamelyest elsimítani a dolgot jogi csûrésekkel-csavarásokkal. Mondtam már, hogy mennyire gyûlölöm a jogot és a jogászokat? – könnyed kérdése a végén nem igazán oldja a hangulatot, legszívesebben sarkon fordulnék, és elrohannék olyan irányba, ahol senkivel nem találkozhatok utam során, legfõképpen azzal a…

- Még szerencse, hogy van nekünk egy Bossunk, és elõhorgászott valami szintén évezredes, rég elfeledett, ezért nem semlegesített törvényt, így le tudtuk szerelni. Viszont fennáll a veszélye, hogy nem nyugszik, és utánunk jön.

Akkor egy pillanat alatt rohannék el vagy rontanák rá. A veszélyforrástól jobb távolabb lenni, mint nekiugrani nekifutásból. Mit képzel magáról az az elkényeztetett fickó? Hogy majd én tisztogatom a bundáját helyette? Mégis mit vár? Hogy majd alázatosan a szolgálatába állok, mint mozgó hadizsákmány?

- Ezért is örülnék, ha a közelemben lennél – õszinte szavai kizökkentenek a folyamatosan kattogó gondolatok tömegébõl, és félig hálásan, félig meglepve nézek rá. - Nem szeretném, ha a védnökségem okán valaki krát tenne benned régi, gyermeteg sérelmekre hivatkozva.

Elõre fordítom a fejem, és látom az elõttem vonulók boldog, sejtelmes vigyorgását, ahogy egymással beszélgetnek és néha lopva hátrapillantanak ránk. Én hozzak veszélyt ezekre a lényekre csak azért, mert rosszkor voltam rossz helyen? Nem… Jó helyen voltam, kiszabadítottak, de utána… Nem kellett volna megütnöm. Talán hagynom kellett volna, hogy…

Még mit nem! Azokkal az undorító kezeivel és behízelgõ mosolyával egy lépést sem tehet közelebb hozzám… De õk… Nem hiszem, hogy egyedül jönne, azért nem annyira ostoba, hogy saját maga rontson ránk, mikor egy negyedfalkányi vérleopárd itt tanyázik, ráadásul egy csoportban, egy csettintésre szervezett ellentámadást indíthatnak, Tsukasa vezénylésével.

Ez is mind-mind miattam, miattam forog kockán megint valami, jelen esetben egy békeszerzõdés, két szövetséges között, akik éppen most semmisítettek meg egy harmadikat.

- Sajnálom, hogy megint csak gondot okozok – sóhajtom halkan a levegõbe, mire Tsukasa váratlanul megáll, megrángja a kezem, melyet még mindig fog, úgy, hogy szembeperdülök vele egyetlen pillanat alatt. Ijedten nézek rá, nem értem ezt hirtelen keménykezûséget.

- Én egyáltalán nem sajnálom! – jelenti ki ugyanolyan hangnemben, akárcsak elõbb mozdulata, és a következõ másodperc töredékében már száját érzem meg homlokomon, és erõs, férfias illatát. Cica pattogni kezd bennem, érzem, ahogy a bõröm alatt hullámzik, de nem terpeszkedik szét bennem, csupán zajong és sivalkodik, bõrömre egykettõre felszökik a kislányos vörösség. Elereszt, s a pillanat varázsát még mindig tartva maga mellé forgat be, s úgy sétálunk tovább, a kezemet még mindig szorosan tartva.

- Egyre furább dolgokat váltasz ki belõlem, lassan olyan leszek, mint kamaszkoromban: halmozottan lökött – vallomása nevetésre késztet, mindent feledek, amit elõtte beszéltünk, megkönnyebbülve szakad fel belõlem az öröm.

Azonban, minden elõzmény nélkül idegen szagot érzek meg és fújtatást, erre kissé lekésve Tsukasa is reagál, elém állva, én pedig észreveszem a fölénk tornyosuló óriási vörös macskát, aminek láttán úgy ráz ki a hideg, hogy kishíján elesek. Úristen mekkora! Az erdõben nem tûnt ekkorának!

Érzem, ahogy a pániktól megnõnek a karmaim, Cicus mindent mozgósít bennem, ami készen áll arra, hogy védekezzen, én pedig arra állok tökéletesen készen, hogy elrohanjak arra, amerre nincs veszély. A vörös bundába egy hatalmas mancs tép, a hatalmas rozsdavörös macska elszáll pár méterrel arrább, és egy akkora hím áll elõttünk, hogy szájtátásra sincs idõm.

Körülöttünk egyre kisebb lesz a hely az úton, mindenhol vérleopárdokat látok, szinte mindenki átalakult és kemény lendülettel ugranak neki minden behatolónak, de egy bizonyos kört tartva senki sem kicsapongón támad. Fedezik egymás hátát…

Tökéletes, itt lenne az alkalom… Legalább megszabadulnának tõlem, és én is messzire kerülnék mindenféle csetepatétól, egyedül élhetnék, ahogy mindig is szerettem volna!

- Boss, õ az enyém! Te intézkedj a galambokkal kapcsolatban! – hallom kemény hangját, ahogy parancsol, hátrább lépek kettõt, de nem veszik észre, Boss pillanatok alatt változtat külsõt és tartja vissza magát a Nimir-Rajt a harctól. Egy szemvillanásnyira én is meghökkenek ezen tettén.

- Még mit nem, azért lettem a testõröd, hogy nekem jussanak a jó falatok! Felesleges lenne miatta átalakulnod.

Amiatt az óriási vörös macska miatt felesleges lenne? Felesleges?!

Végül, határtalan megdöbbenésemre elfogadja testõre visszautasíthatatlan felkérését, és engem magával vonszol az erdõbe, rémülten konstatálom a hátunk mögött tomboló harcokat, a morgást, fújtatást, vérmes nyervogást. Nem akarom így magam mögött hagyni a terepet, inkább keletebbre és messzebbre kellene mennünk!

- Most hová megyünk? – kezem megpróbálom kiszedni az övébõl, most valahogy nemkívánatosnak érzem jelenlétét, Cica dühösen tombol már csak azért is, mert a szökésen jár az eszem. Hiába hisztizik, ha elmegyek, talán azok is elmennek, ha látják, hogy nem vagyok ott.

- Hadat üzenünk – érkezik a felelet, és egy külön csoportot pillantok meg a fák között, akik egy kocsit fognak közre, és idegesen toporognak. Tsukasa egy intésére szélnek erednek, még út közben átváltozva, és elnyargalnak a fák sûrûjében.

- Nyisd ki kérlek, a másik kalitkát – fog meg egy galambot az egyik kalitkából, és ereszti szabadon, majd furcsa pillantással teszem meg én is kisvártatva ugyanezt. Most… Komolyan hadat üzenek?

Az utolsó pillanatban, mikor a madár szárnya megsuhintja a kezem, késztetést érzek arra, hogy lemarjam az égrõl. Kezd bennem égni, lángolni a tudat, hogy nincs semmi jogom itt lenni, semmi keresnivalóm nincs itt, pusztán a hála az, ami ide köt, és…

- Nem mész vissza segíteni nekik? – kérdezem toporogva kis idõ után. Cicus dühödten feszül a bõrömnek, lökdös Tsukasához, és fogalmam sincs hogy miért. Mitõl jobb ott vele, mint távolabb lenni?

 - Nem tehetem – reagál rá lassan, látom, hogy kezét mellkasára szorítja, és a levegõt is szaporábban veszi a kelleténél.

- De… - elhallgatok inkább, nem szabad akadékoskodnom, amit mond, az úgy van jól. Miért érzem így? Hogy a legtökéletesebb döntés az Õ döntése? A távolból ordítás, sikoltás hallatszódik, feláll az összes szõr a karomon, dideregni kezdek a fülemen és agyamon végigvágó fájdalmas hangoktól. Nem értem, mert nem vagyok klántag, de minden bizonnyal csak segélykérés, panasz és fájdalom lehet a tartalma…ú

Tsukasa erõvel rávág a kocsira, ami csupán csak megrezzen, holott darabokra kellett volna szakadnia ütésétõl. Elképedve látom, ahogy térdre rogy.

- Tsukasa? – ijedten ugrok oda hozzá, de felemeli kezét, hogy ne menjek közelebb hozzá.

- Jól vagyok – jelenti ki, de a hangja és állapota nem errõl árulkodik. Tüstént, egy pillanat alatt termek mellette, keményen a szemébe nézek. Hát nem véletlenül vonták ki a harcból! Valami itt nem stimmel, folyton a mellkasára fog ujjaival, idegesen parancsolok rá:

- Mutasd!

- Felesleges. Otthon majd ellátják, itt te sem tudsz vele mit tenni – feleli konok hanglejtéssel, ujjai erõsebben szorítják mellkasát fedõ ruházatát.

- Mégis mi történt?! – emelem meg a hangom, riadtság és kétségbeesettség egyaránt és egyszerre fog el. Így nem hagyhatom itt, de nem is engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy…

- Átvállalta a Mozu-kokoru „árát” – kerül elõ Boss, a testõr, siralmas ábrázata ellenére érzem és tudom, hogy vége a harcnak, és tényleg, mintha elcsendesedett volna az erdõ.

- Megegyeztünk, hogy jó kisfiú leszek, te meg tartod a szád – mordul fel Tsukasa a jobb oldalamon, a kocsinak támaszkodva. Kezdek megõrülni ettõl a titokzatoskodástól. Mi az a Mozu… hogyishívják? Életemben nem hallottam még, de már most gyûlölöm. Mi lehet az, ami ennyire legyengít egy alfahímet?

- Nem mondtam semmit, csupán utaltam rá, hogy milyen mély is a szimpátiád a hölgy iránt – végleg összeomlott minden a fejemben, Boss mosolygása és Tsukasa vörösödése csak olaj a tûzre. – Vigyázz rá, míg összekészülünk ismét az indulásra!

És otthagy a makacs macskával, igyekszem lehiggadni és normális hangvételben számon kérni az egész eseménysorozatot, legfõképpen azt, miért ilyen beteg és gyenge…

- Mit mûveltél? – hangom baljóslatúan emelkedik hol le, hol fel. Nem tudom megérteni, hogy egy utazás elõtt, mikor hadban állunk, mi kényszeríthette arra, hogy ilyen állapotban elinduljon a nagyvilágnak?

- Csak betartottam az ígéretem. Hiszen megmondtam, míg a védnökségem alatt állsz, nem eshet bántódásod – simítja kezét arcomra, a tehetetlenség egyre csak gyûlik bennem, akárcsak az indulat.

- Hé – elmosolyodik, holott a helyzete nem olyan rózsás, hogy ezt megtehesse. Így még én is le tudnám gyõzni, amilyen állapotban most van. – Ez csak egy karcolás, volt már rosszabb is, most magam távozom, volt már, mikor vinni kellett.

A humorizálása jelen esetben most nem tud meghatni.

- Ez nem kötelez semmire – engedi el az arcom, komolyra vált a hangja. Nincs szükségem sem hálára, sem sajnálatra.

Felháborodva nézek rá, és elõbb cselekszem, mielõtt még azt megfontolnám. A kezem lendül, és már egy piros folttal több van Tsukasa arcán, de mielõtt még döbbent arca még jobban eltorzulna, fél kézzel magamhoz vonom azt a hülye fejét, és magamhoz ölelem.

- Tudtam, hogy nem vagy teljesen ép, de ez már nekem is túlzás – suttogok fülébe lemondóan, majd felkapom a fejem, hajam megugrik a hirtelen mozdulatra, és térdeimre támaszkodva felegyenesedem. Eltátott szájjal néz rám, én pedig csípõre teszem a kezeimet, úgy figyelem Õt.

- Hová mész? – mondja végül, megköszörülve torkát.

- Úgy látszok, mint aki menni készül? – kérdezem megrovóan. Macskám kéjesen dorombol, nem hagyná el Tsukasát ebben a nehéz pillanatban, és én sem vagyok teljesen ostoba, hogy magára hagyjam.

Túl sokkal tartozok neki, plusz egy pofon.

- Hát, a nõk általában ilyenkor sértetten elcsörtetnek – mosolyodik el halványan, de utána fel is szisszen, hiszen nem finom arcsimogatást kapott.

Felsóhajtok, belátva, hogy elragadtattam magam, és bemászva az egyik kocsiba kiragadok egy puhább szövetet, majd kilépve belõle letérdelek mellé. Karmaim megnövesztem, s egy pillanat alatt hámozom le róla felsõjét anélkül, mielõtt felnyikkanna.

- Na! – szólal fel végül mégis méltatlankodva.

- Még egy hang, és itt hagylak – válaszolok csendesen, s elkezdem a sebét nézegetni. Ide aztán kell majd minden… Te jó ég…

- Képes lennél rá? – biggyeszti le alsó ajkát, és olyan ártatlan, elhagyott arcot vág, hogy akaratlanul is megrándul a szám széle, de nem engedem, hogy mosolygássá szélesedjen. Végül csak elhúzom a szám, s beleszimatolok a levegõbe, majd az egyik fa alá téved a pillantásom.

- Két centit se mozdulj, addig feküdj a hátadra – intem meg, mire csalafintán visszavigyorog, a komoly helyzet és fájdalmak ellenére. Felkelve odalépek a gyógynövényekért, s kitépve õket a föld szeretõ ölelésébõl, sietek vissza hozzá.

- Feküdj a hátadra – kérem, mire lassan meg is teszi azt, amit kérek. Fölé hajolok, és hajamat a fülem mögé tûrve nézem meg a ronda sebet. Felsóhajtok, és odaemelem orromat, hogy megszagoljam. Belsõ macskám dorombolva lökdös, hogy még közelebb, még közelebb, de megmakacsolva magam látok hozzá, hogy ellássam Tsukasát.

- Nálad makacsabb lényt még nem láttam a földön – sóhajtom, és finoman tisztogatni kezdem sebének környékét, miközben szabad kezemmel összemorzsolom a növény leveleit gyors mozdulatokkal. A nedv, ami ki fog folyni belõle, ideiglenesen enyhíti a fájdalmat, elvileg kitart addig, ameddig „haza” nem érünk.

Hangosan kifújja a levegõt, s a meleg sóhaj végigfut az arcomon, be a hajszálaim tövéig, és a fejbõrömön szétszalad, mint valami forró simogatás. Ujjaim arcára szaladnak, és szinkronban cselekszik Õ is. Hirtelen felgyorsul a szívverésem, szinte a torkomban érzem a szapora dobogást, s valahogy nem tudok másfelé nézni, csak a szemeibe, sehová máshová.

A két vöröses gömb szinte elnyel, nem tudom mikor kerültem hozzá ilyen közel, vagy hogy ujjai mikor szaladtak a tarkómra, az is rejtély, hogy mióta cirógatom a nyakát, kettõnk között halk dorombolás üti fel a fejét, és fogalmam sincs, melyikünk csinálja. Finomat szippantok férfias illatából, orrunk súrolja a másikét, mikor valami megmoccan az egyik közeli cserjésben, és ijedten kapom fel a fejemet, macskám pedig méltatlanul felhorkan.

- Átkozott mérges szömörce! – hallom a fújtatást, majd Boss viseltes alakja kerül elõ az említett bokorcsoport mögül, bõre csupa piros pötty, én pedig lemondóan felsóhajtok. Nem merek Tsukasára nézni, teljesen új nekem ez a forró érzés, amit eddig csak halványan éreztem pulzálni bensõmben.

Pár perc múlva Boss és Tsukasa a kocsinak dõlve tûri, hogy ellássam õket, természetesen azzal, ami adott, vagy amit a föld felajánlott. Mint két rossz gyerek, néha laposakat pislognak a másik felé, a nagydarab macska sunyin kapkodja tekintetét rajtam és barátján.

- Na, mi van srácok? Mi ez a csend? – duruzsolja mély hangján, mire a fülem mögé tûröm a hajam, hogy megnézhessem a felszakadt szemöldökét.

- Hol vannak a többiek? – terelek témát, sebénél egy kicsit jobban megnyomom a fájdalmasabb területet, mire felszisszenve veszi az adást, hogy ne most próbáljon meg élcelõdni.

- Pár száz méterrel arrább, összeszedik a kiszóródott holmikat. Veszteségünk úgy néz ki, hogy nincs, kivéve Randalt, Õt elég csúnyán közrefogták hárman, esélye sem volt – mondja szomorún, én pedig lehajtom a fejemet, majd felállva megfordulok, s elindulok abba az irányba, amerre a többiek vannak.

Valahogy fagyos gombóc került a torkomba, ha arra gondolok, hogy pár pillanatra arra gondoltam, hogy csapot-papot itt hagyva elszelelek a veszély elõl, ahogyan régebben tettem… Egy szemét némber vagyok, istenem… Õk kockára tették az életüket értem, mert ez már nyilvánvalóan rólam szól… Megtettek mindent, a Randal nevezetû bele is halt abba, hogy egy ismeretlen, számára totál idegen emberért kockáztatta életét, és védte a másikat.

Nem ismernek, egyikük se ismer igazán, és fáj, fáj ez az érzés itt belül, hogy el akartam pucolni, mint a vadlibák. A gyomromba görcs kerül, mikor meglátom a kicsit véres és megtépázott vérleopárdokat, akik felszedik a kihullott csomagokat, majd felállítják a felborult kocsikat, s feldobálják rá a tárgyakat. Néhányan kedélyesen felém intenek, majd a mögöttem megtorpanó testet érezve, rájövök, hogy nem nekem szól az üdvözlés.

Finom érintést érzek a vállamon, majd azon kapom magam, hogy egy széles mellkashoz vonják a fejemet, döbbenten kikerekedett szemekkel pislogok oldalra a hatalmas karok között.

- Ne rágd magad – értetlenül állok a dolog elõtt, ajkait megérzem a fejemen, szinte perzsel minden érintés, amivel hozzámér. Miért ilyen furcsa? Nem értem ezt az egészet. Miért érzek ilyen sok mindent, cica miért ilyen elégedett és örömteli, mikor semmi ilyesmi nem történt? Éppen ellenkezõleg, egy életet elvesztettünk…

Miattam.

- Ma éjjel itt letáborozunk, a közelben van egy kisebb patak, ha akarsz, meg tudsz mosdani, ha gondolod – hangja kicsit kedélyesebbre vált, de nem olyan habókos, mint pár perccel ezelõtt. Alattvalóját vesztette, miattam, kíváncsi vagyok, mikor mondja azt, hogy viszontlátásra.

- Jó – suttogom halkan, én sem vagyok már határozott, mint korábban. Mindannyiunkat megrendített a tény, fõleg engem, hiszen el akartam inalni, ráadásul most már miattam hadban is állunk. Vagyis állnak. – Köszönöm.

- Nincs mit – cirógató érintés a gerincemnél, furcsán kellemesen érzem magam tõle, kábán hagyom, hogy megfogja a kezem és maga után vonjon.

***

A többiek tábortüzeket gyújtottak, azokat körül ülve beszélgetnek, a gyász fekete fátyla néha fellebben egy-egy kacagás alkalmával, de nem mindenki önfeledten boldog. A nõstény, akire egy nappal ezelõtt rábíztak, int, hogy üljek mellé, így kénytelen-kelletlen odatelepszem én is a tûzhöz. Elmélázva nézem a pattogó, vöröses lángokat, egyáltalán nem figyelek oda a beszélgetés fonalára, inkább a tûzben táncoló apró fényeket veszem jobban szemügyre. Érzem magamban Cica bosszús megjegyzéseit, miszerint nekem nem itt kellene ülnöm, hanem valahol más, valaki más mellett.

- Sheila, rajtad van a sor – nevem hallatán kapom fel a fejem, észlelve, hogy mindenki rám néz. Értetlenül pillantok a mellettem üldögélõ nõre, aki kedvesen mosolyog rám, és a kezembe nyom egy apró tárgyat.

- Tessék?

- Te jössz a mesélésben. Akire sor kerül, annak mesélnie kell valamit – türelmesen magyarázza el az egyik hím a tûz másik oldaláról, pillantása kedves és barátságos hangnemben beszél. Nem értem ezt a… ezt az egészet.

- Mirõl meséljek? – pillantok a kezemben levõ apró botszerûségbe, amire valaki vésõvel apró mintákat vésett, a vájatokat pedig különbözõ színekkel töltötte fel. El tudnám képzelni valaki karján, vagy esetleg a tarkóján, szépen, terítetten felfestve…

 – Tetováló mûvész voltam egy kis városban, a neve Vülnis, valamint a nagynéném dekorboltjában sikerült részmunkaidõs állást szereznem, ahol az embereknek készítettem különleges dolgokat – emelem kicsit közelebb a tûzhöz, hogy láthassam csillogását, tekintetem elréved a távolba, talán még annál is visszább, a múltba. – Szerettem velük foglalkozni… olyan kedvesek, megértõek és törékenyek.

Hosszabb csend támad, a tûz ropogása kellemetlenül hosszúra nyúl, érzem, ahogy libabõrös leszek, a mellettem ülõ kezébe nyomom az apró tárgyat, majd biccentve a többiek felé felkelek a ládáról, amin eddig ültem, és elindulok a fák között, fázósan átölelve magam. Hamarosan meg is találom a kis patakot, amirõl Tsukasa beszélt, és levéve az apró csizmákat, amiket kölcsönbe kaptam, beleteszem a lábaim a hûvös forrásba, egy hangos sóhajtás keretében.

Az idilli csendbe egy ág gyászos reccsenése hasít, pillanatokon belül elveszítem cicus felett a kontrolt, és már annyit veszek észre, hogy nem elrohanok a veszély elõl, hanem már rá is támadtam.

- Hohó! Nyugalom – ragadja meg a karom az alattam fekvõ, riadtan lököm el Bossról, kitépve kezeim az övéi közül, aki félig meglepve, félig vigyorogva könyököl fel fekvõ helyzetébõl.

Egy pillanatig egyikünk sem szól, karbafonom kezeimet és oldalra fordítom a fejem, a távolban égõ tábortüzek felé.

– Nem leselkedni akartam – hallom a szabadkozást, és az óriási férfi immár két lábon állva arra tudtán kívül arra kényszerít, hogy felemelve fejem felnézzek rá. Hatalmas.

- Azt hitted, elszököm? – kérdezem csendesen, egy falevél halkan suhintva a gyepet repül fel kettõnk között, Boss pedig arrább lépve a tábor felé int. Néma jelzés, hogy próbáljak meg szocializálódni. Követem a kimondatlan kérést, bár inkább felszólításnak tûnik. Nyomban mögém szegõdik, félig mellém lépve, hallgatagan követ, jobban mindva kísér a táborba.

- Maradj velünk, itt a legbiztonságosabb – megrovás, jogosan szólal fel ez ügyben. Elmosolyodom erre a kijelentésére. Lehet, hogy nekem itt biztonságos velük, de nekik velem nem.

- Mennyi idõ míg… visszaértek? – kérdezem, mire felvonva szemöldökét az égre pillant, utána pedig rám.

- Visszaérünk – hangsúlyozza ki a ragozást erõteljesen – egy nap múlva. Tsukasa és a többiek fáradtak, ápolásra szorulnak, ezért nem folytatjuk utunkat az éjjel.

- Értem – kerülünk ki egy népesebb csoportot, és feltûnik, hogy egy határozott irányba haladunk. Oldalt, szinte majdnem a legszélén a körnek, egy tábortûz pislákol ami mellett Tsukasa üldögél, hátát egy fának vetve, csöndesen szuszog.

- Arra kérlek, hogy maradj itt vele – arcára a lángok gondterhelt kifejezést varázsolnak, vállamra teszi a kezét, mely súlyosabb, mint a rám telepedõ bûntudat. Leülök Tsukasa mellé, cicus rögvest követeli, hogy nézzem meg a sebét és hogy fogjam meg a kezét. Beleremegek a sebes érzelemhullámba, de az elõbbi késztetésnek engedelmeskedve óvatosan kihámozom a takaróból, hogy belessek alá. Felsõje nincs rajta, tudom, én téptem szét. A nyúlánk, izmos mellkason jobb oldalt éktelenkedik az az iszonytató seb, láttára végigrohan a gerincemen a fájdalmas lelkiismeret furdalás egy erõsebb hulláma.

- Direkt úgy láttad el a növénnyel, hogy aludjon. Köszönöm – biccent fáradtan, úgy érzem szavaiból, mintha Tsukasa egy csintalan kölyök lenne, Õ pedig fellélegzett erre a kis idõre. Éppen indulna, mikor még utána szólok:

- Miért hoztál ide…? – nem válaszol, somolygása meglepetté tesz, majd utána szinte rögvest kipirul az arcom. Elfordulok távozó, cammogó alakjától, és visszatakargatom Tsukasát a takaróba. Ostoba gondolat, hogy meg fog fázni, pont a Nimir-Raj, de ha ennyire rosszul érzi magát, akkor bármi megtörténhet.

Elhelyezkedek mellette, kezét önkéntelenül fogom meg, érzem, ahogy cica belsõ mancsa az enyémre fonódik, és késztet a mozdulatra. Elégedetten fejezi be mûvét, mikor az ölembe húzom a nagy kezet, az enyémek közé fogva. Olyan jó meleg, tincsein játszik a tûz, arca egészen komoly és nyugodt. Fásultan dõlök neki én is a fának, egy szempillantás alatt kerít uralmába a fáradtság és az álom.

***

Pakolászásra és zörgésre kelek fel, szemeim felnyílnak, és az elsõ amit meglátok, a kialudt tûz. Finom, kesernyés illatot érzek, mélyet szippantok belõle és az erdei levegõbõl, a kettõ keveréke szint elkábít, és az engem körül vevõ meleg…

Meleg?

Felemelném a fejem, de nem tudom, így oldalra forgatva Tsukasát vélem felfedezni, aki fejét az enyémre hajtotta. Elképedve veszem észre, hogy karja átölel, és magához húz, mind a ketten be vagyunk takargatva, fejem az Õ vállán pihen. Azonnal zavarba jövök, megpróbálok kiszabadulni, de meglepetésemre visszahúz:

- Még egy percet… - dünnyögése fokozza zavarom, ajkaimba harapva ülök nekidõlve csendesen, hallgatva lélegzetvételeit. Szabad kezemmel kitépek egy fûszálat, és módszeresen csomókat kezdek rá kötögetni, feszültségem levezetvén, és kizárni a fejembõl cica folyamatos dorombolását.

- Letelt, felkelni fiatalok – kerül elõ Boss, kivételesen örömmel veszem hirtelen megjelenését, és kihasználva az alkalmat kibontakozom Tsukasa marasztaló karjai közül, és a csizmáimra hivatkozva elsietek a patak felé.

- Itt vannak a cipõid, ma reggel találtam meg õket a patak mellett - Äwe jelenik meg bal oldalamon, biccentve köszönöm meg kedvességét, és felveszem a cipõket, majd az induló falkába csatlakozok, mikor elkapja a karom, és barátai körébe húz.

- Eldor szeretne neked valamit mondani – kacsint rám, és mutat az egyik elõttünk baktató hímre, aki nevét hallva megfordul a menetelésben, és mikor meglát, sugárzó mosoly kerül az arcára.

- Igen! Õõõ… este említetted, hogy értesz a tetoválásokhoz. Nem varrnál fel nekem valamit a bal karomra? Hm? – eltátom a számat, mire körben mindenki nevetni kezd az arckifejezésemen.

- Nekem is! Nekem is! – érkezik még elölrõl és hátulról lelkes jelentkezés, minden oldalról macskák vesznek körbe, Äwe jót szórakozik rajtam, ahogy a többiek is. Kínos mosoly kerül az arcomra, és körülnézve látom Tsukasát, aki Boss mellett sétálva rám kacsint.

Az utazás gondtalanul telik, mindenki viccelõdik és próbálnak bevonni a közös dolgaikba, amiket hiába igyekszek hárítani vagy kivonni magam a beszélgetésekbõl, folyton megtalálnak. Megbántam, hogy olyan könnyedén meséltem nekik foglalkozásomról, de mégis, jól esik, hogy tõlem kérnek tanácsot és hogy törõdnek a véleményemmel. Néha Boss hátralép hozzánk, nem igazán értem miért, de mikor néha gyanúsan jobbra-balra tekinget, idegessé válok, mígnem meg nem veregeti viccesen a vállamat.

- Nyugalom! – mély morgós hangja szinte körbefogja a fejem, úgy zeng. A fák közé bök ujjaival, ahol felfedezni vélek pár nagyobb leopárdot, akik nesztelenül suhannak körülöttünk. Mosolyogva és sokatmondóan néz rám. - Nehogy leterítsd az embereinket is.

Tsukasa a menet alatt egyszer jött hátra hozzánk, akkor is Äwevel bontakozott halkabb beszélgetésbe, kezem megfogta egy átfutó, röpke pillanatra és megszorította, mintha ezzel jelezné, hogy kitartás.

Cicus méltatlankodva fogadja ezt a fajta mellõzést, szomorúsága valamilyen oknál fogva rám is kiterjed, hiányolom a bohókás macskát, aki szemmel láthatólag kerül valami miatt. Bár… Õ a Nimir-Raj, bizonyára fontos teendõi vannak, ráadásul alattvalóját is veszítette, sõt gondolatban már biztos készül is a háborúra. Lehet, hogy már várja a hazaérkezést, emiatt ideges…

Vagy én nem is tudom…

Hamarosan a távolban egy nagyobb kastély sejlik fel, melynek kapujában már rengetegen állnak kint, a körülöttem levõk belém kapaszkodnak és a kövezeten felfelé húznak, boldogan sietnek befelé, a hatalmas csarnokban elképedve látom a díszítést és az üdvözlõ tömeget, akik éljenezve vonulnak Tsukasa elé.

- Végre itthon – sóhajt fel mellettem Äwe boldogan, és az egyik hímhez szalad, aki az ünneplõk tömegébõl válik ki, hogy üdvözölje. Elárvultnak érzem magam a sok boldog leopárd között, akik egymást köszöntik csókkal, kézfogással, öleléssel. Páran felfigyelnek rám, de inkább egymással vannak elfoglalva, így próbálok inkább a bejárat felé húzódni. Összefonom karjaimat magam elõtt, és kicsit fázósan pillantok körbe az impozáns csarnokban.

- … és bemutatom falkánk új… khm… vendégét, Sheilát! – hallom meg a nevemet visszhangozni az elõtérben, magányosan álldogáló alakomra több száz szempár szegezõdik, én pedig nyelek egyet a nem kívánatos, hirtelen reflektorfényben. - Fogadjátok sok-sok szeretettel!

És a következõ fél órában annyira sok-sok szeretetet kaptam, hogy mindenki megölelgetett, megpuszilt, agyonnyomorgatott, válogatott vicceket sütöttek el öltözetem láttán, mire láttam, hogy Boss kelletlenül vakargatja a tarkóját, ugyanis Õ kerítette nekem ezt a ruhadarabot. Vállveregetések, közvetlen bókok, van, aki kezet csókolt! Mosolyogva fogadom az üdvözléseket, a végén lassan mindenki elpárolog körülem, felsóhajtok a megkönnyebbüléstõl, nem szeretem a tömeget…

- Gyere, megmutatom a szobádat – int Boss, aki mindvégig mellettem állt, mint valami hegy, eltünthetetlen kõszikla.

- Tsukasa…? – kérdezem tétován, körülnézve a kiürült elõtérben, ahol az utolsó pár vérleopárd lépdel felfelé illetve lefelé a lépcsõkön. Hová lett? Remélem nincs komolyabb baja, a sebe nem volt teljesen begyógyulva, sõt!

- Épp a sebeit látják el, ezért kísérlek el én – biccent kedvesen, aggódásom látva mosolyogni kezd, én pedig elindulok a nyomában felfelé a lépcsõn. Ajtók és boldog családok elõtt sietünk el, hangos nevetés és örömteli suttogás hallatszódik minden folyosón. Nekem pedig eszembe jut az a leopárd, aki meghalt az erdõben lezajlott harcban. A tudat, hogy elhoztam a jegességet egy szeretõ szív legmélyére, saját magam utálatának tüzét hergeli. Undorodom magamtól.

Holnap délután el fogok innen menni.

Erre a gondolatra cicus méltatlankodását kifejezve ismét átveszi uralmát a karom felett, és saját karmaim a tenyerembe vájja. Halkan felnyögök a fájdalomtól, Boss odakapja fejét a vérszagra, én pedig tehetetlenül nézem megsebzett kezem:

- Semmi baj… Mostanában egyre gyakoribb az ilyen – suttogom, igyekszem arcomra meggyõzõ arckifejezést felölteni. Meg fogok bolondulni, ha ez így halad tovább… Tudom mi a helyes, de az a baj, hogy cica is. Csak õ pont a számomra helytelent helyesli.

- Belsõ ösztönödnek ellentmondani veszélyes, fõleg, ha ilyen erõs – mondja bölcsen és titokzatosan. – Az erdõben is ezért támadtál rám?

- Igen – sóhajtok fel halkan, hiába próbálom leplezni, cica egyre jobban elkanászodott, azelõtt soha nem csinált ilyet, csak ha menekülnöm kellett, de az még a fogságom elõtt volt, nagyon régen.

- Ne aggódj miatta, csak hallgass rá – ad egy zsebkendõt, amit köszönettel elutasítok. A seb nem fog beforrni, mint minden más sérülés, mivel ezt önmagamon okoztam, és az ilyesmi saját testünk ellen bûnös cselekedet, ezért nem is gyógyul majd be egyhamar.

***

A szobám takaros és egyedien feldíszített, gondolni sem merek rá, kié lehetett elõttem, de nem érzek illatokat vagy szagokat, melyek arra utalnának, hogy használta volna valaki, vagy hogy nem lakott volna itt senki. Fáradtan terülök el az ágyon, összegömbölyödve pihentetem testem, de a fejemben ezernyi gondolat kattog, melyeknek nem tudok gátat szabni. Cicus belefáradt az irányításomba, most csendesen pihen, érezve az új, veszélymentes hely illatát.

Miért ilyen nehéz az élet?

A kezdetek, emberként untattak, úgy éreztem, hogy rövid pórázon fognak és nincs semmi élet az életemben. Átváltozásom után pedig rájöttem, hogy itt a korlátok sokkal erõsebbek, mint halandó emberként. Meg kell felelnem a falkabeli társaimnak, parancsoknak kell engedelmeskednem, mint alattvaló a falkavezérnek. Onnan is szökéssel próbáltam meg megszabadulni, kétségbeesve próbáltam az igazi szabadságot meglelni, nem érdekelt a magány.

De egy magamfajtának egyedül kóborolni sosem kifizetõdõ, muszáj valahová, valakihez tartoznom, hogy megvédjenek más, ellenséges falkák tagjaitól. Területsértésért sosem büntettek meg még mások, de mikor egy teljes, komplett vadászatba csöppentem bele, mert ugyanazt a prédát kergettük… Onnantól kezdõdött rabságom gyûlöletes, nyolc hosszú éve.

Kiszabadítottak, hálával tartozom, amiért szabadságot adtak, de ismét sikerült belecsöppennem egy hatalmi viszályba, amit már inkább gyerekes sértõdés és irigység táplál, ráadásul miattam kerültek veszélybe oly sokan, egy élet máris kioltódott.

Fejem a matracba fúrom, körmeim tehetetlenül markolják a lepedõt.

Miért olyan… nyomorultul bonyolult minden?

Az ajtón ököl koppan pár rövidet, lassan, elkínzott arcomat megmasszírozva lépek oda, hogy résnyire kinyithassam, kitekintve rajta. Tsukasa áll az ajtóban, mosolya csibészes és kedves, bár látok apró foltokat az arcán.

- Szia – köszönt, hangjában alattomosan bújik meg a zavar. – Hogy tetszik a szobád?

- Jól vagy? – lépek ki a folyosóra hozzá, gondosan becsukva magam után az ajtót, aggódóan pillantva fel rá. Látom, hogy jól esik neki a nyugtalanságom, ha lehet, még jobban elmosolyodik, és végigsimít az arcomon lassú, óvatos mozdulatokkal. – Biztos nem szabadott volna felkelned.

Gyerekesen felfújja az arcát, és felemeli orrát dacosan, mire mosoly kerül az én arcomra is, látván ezt az éretlen viselkedést, mint mikor tetten érnek egy ellenkezõ kamaszt. Bal kezem felemelkedik, és kedvesen megszorítom a karját, mire az övét az arcomra simítja.

- Még mindig emészted magad, mondtam, hogy ne tedd – szabad karja lendül, és elveszi az enyémet karjáról, s látva a sebeket összevonja a szemöldökét. – Mi történt?

- Semmi különös – próbálom meg pár szóval leterelni és lerendezni a témát. – Gyönyörû az otthonod, mindenki annyira kedves és boldog…

- Te is tagja lehetsz, csak maradnod kell – szalad ki a száján, arcára piros folt szökik, az enyémre szintúgy, érzem, ahogy cicus mocorogni kezd álmából. Riadtan bontakozom ki az ölelés kezdeménybõl, mielõtt megint átvenné valamelyik testrészem felett az uralmat.

Nagyszerû, ennek a problémának is utána kell járnom, és mihamarabb megszüntetnem az okát.

- Õõõ, nem akarom rád erõltetni! – szabadkozik váratlanul, két kezét megadóan felemelve a magasba. – Csak, tudod… Úgy értettem, hogyha van kedved még egy kicsit maradni, nem tartalak vissza, vagyis…

- Nem, nem az miatt, illetve… - próbálom keresni a szavakat, nem tudom, hogy elmondjam e neki, mi zajlik le bennem, de a lényegesebb részét már úgyis tudja. Tétován állok elõtte, hosszú haja most fel van tûzve, vörös szemei kérdõn és érdeklõdve vizslatnak. Olyan nehéz lenne pont neki felvázolnom, mikor lehet, hogy miatta van ez az egész…

Miatta?

- Nem tudom – sóhajtok fel, két keze a vállamra nehezedik, arca komolyabbra vált, hogy lehajol hozzám. Cicus mozdul, ökölbe szorítom a kezeimet, hogy megakadályozzam kicsapongását. Tsukasa azonban észreveszi, hogy valami nincs rendben, sõt… mintha az Õ arcán is hasonló suhanna át.

- Mi volt… ez?

- Nem tudom! – felelek kezdõdõ pánikkal, mire szorosan átölel. Valamiért érzem rajta, hogy boldog és hogy örül. Szorít az ölelésen, arcát a hajamba temeti, mély lélegzetet véve.

- Nyugodj meg, itt vagyok – súgja, meglepetésemre cicus visszább vesz vehemens fellépésébõl. Megcsap Tsukasa erõs, kesernyés illata, érzem rajta a gyógyszerek és növények illatát, amitõl csak még vonzóbb. Vonzóbb?

Mellkasában szaporán dobog a szíve, cica elnyúlik bennem hosszan, idegtépõen lassan, már nem csak a szívem körül érzem a jelenlétét, hanem mindenhol. Remegve bújok Tsukasához, aki homlokon csókol egy pillanat leforgása alatt. Elönt a vörösség és a zavar, meleg, áramütésszerû, csipkedõ érzés rohan végig rajtam. Kicsit lazít az ölelésen, felnézve rá látom saját magam szemei tükrében, ujjai a hajamba szaladnak, kábán, pirulva nézem, ahogy nyúlánk alakja szinte teljesen betakar.

Lassan közeledik arca az enyém felé, érzem, ahogy lángol a bõröm, ujjaim megkapaszkodnak ruhájában, egyszerûen nem tudok elszakadni vörösen izzó szemeitõl, szinte rabul ejtett a pillantásával. Ajkait lágyan simítja az enyémekre, cicus akcióba lendül, karjaim mozdulnak és átfonják Tsukasa nyakát, közelebb húzódva hozzá. Ijedten konstatálom a változást, egyik keze a tarkómra, a másik a derekamra siklik, megérzem magam mögött a hideg falat, de az elõttem álló forró test melegségétõl szinte elolvadok.

Mintha cicus ki akarna törni belõlem, úgy árad szét bennem mindenhol, mint mikor átalakulok, de ez valahogy más. Bizsergetõ érzésként szalad és rohan végig rajtam lélekszakadva, ide-oda táncolva bennem. A csók végetér, kipirult arccal dõlök neki a falnak, Tsukasa arca azonban nagyon vörös. Rövid habozás után tenyerem homlokára simítom, és rögtön el is kapom onnan.

- Te lázas vagy! – hangom akadozó és riadt, az elõbbitõl pedig mindenhol zsibbadtságot érzek magamban. Aprón megtántorodik, szája súrolja arcom, ahogy a vállamra bukik feje. Ijedten kapkodom a tekintetem körbe-körbe, segítség után kutatva, karjaim hóna alá csúsznak, ahogy tartani próbálom.

- Sajnálom… nem tudom mi ütött belém, tényleg… bocsánat… megbocsátasz? – félrebeszél, úristen! Hol a vicces hangnem, a bolondozás?

- Persze, hogy meg, persze, majd még errõl késõbb beszélünk – igyekszem megnyugtatni, mikor meglátom Bosst a folyosó túlsó végén. Nem kell semmit sem csinálnom, pillanatokon belül mellettünk terem, és elveszi Tsukasa imbolygó testét rólam.

- Megmondtam, hogy maradj a szobádban! – hangja halkan dörren, a Nimir-Raj dünnyögõ, szabadkozó válasza semmivé foszlik akadozó nyelvén. Utánuk sietek, egyenesen a szobájába, ahol Boss az ágyra fekteti a beteg macskát. Nem teszi szóvá a különös helyzetet, amiben megtalált minket, csupán a számra vet egy futó pillantást, de mással nem adja tudtomra, hogy érti miért jött utánam vezére.

- Jobban lesz? Mi a baja? – kérdezem idegesen toporogva, az ágy mellé letelepedve, a szõnyegre, Bosshoz közel, hogy halljam, mit mond.

- Az, hogy nem pihent, és sosem hallgat rám… Pihenésre van szüksége, a sebe nem mindennapi, ráadásul… Mind a ketten megmoccantatok.

- Megmoccantunk? Mirõl beszélsz? – meg sem próbálok tisztelettel beszélni vele, holott hálám felé is kötelez. Tudni akarom, mi baja van, egyszerûen nem értem miért, de szinte sóvárgok az információ után.

- Mind a kettõtök belsõ ösztöne megmozdult a másik felé. Eddig csak halványan éreztem bennetek, de most ez erõteljesebb volt – kerít elõ egy vizes rongyzsebkendõt, és Tsukasa fejére teszi.

Elképedve hallgatom szavait.

- Gondolom, tudod, mit jelent mindez. Nem véletlenül sebezted meg önmagad a folyosón, és… - elhallgat, Tsukasa hangos lélegzetet vesz álmában, Boss fekete haja és szemei okosan csillannak meg, most tûnik fel, milyen sötét van odakint. Levegõt is elfelejtek venni határtalan döbbenetemben, enyhe félelem és kétségbeesés fog el.

- Köszönöm, szívesen fogadom - feleli nagysokára, talán szándékosan játszva velem. De nem szégyellem leleplezõdésem, felderülve fújok ki egy adag levegõt. Mert ha elfogadta a meghívásom, akkor addig mindenképp marad, míg haza nem érünk, és még legalább egy nap, mert ugye vendégségben is kell maradni. Ergo van még körülbelül két-három napom - de mivel nem sietünk majd, három - hogy meggyõzzem, érdemes velünk maradni. Vagy legalább megpróbálni.

Hogy ez miért ilyen veszett fontos? A jó ég tudja! Minek kellenek folyton az indokok, nem lehet egyszerûen csak spontán valami? Így érzem. Jó vele lenni. Közrejátszana, hogy van egy közös tulajdonságunk, valami, amivel végre nem vagyok egyedül?Talán. Szegény riadt volt, és nem tud nagyon mit kezdeni a szabadsággal, s szeretném, ha megtalálná ismét magát a társadalomban? Talán. Mert szeretném, ha velünk lenne, ha úgy szottyan kedvem, benézhessek hozzá pár szóra, vagy csak elnézzem bársonyosan vállaira omló, barna haját? Ez az egy a legbiztosabb talán.

Cica jólesõen dorombol fel érintésére, és olyan vidám, mintha legalább is valami igazi különlegességet talált volna, aminek elõnyeit most kiélvezheti. Pedig aztán semmi extra nem történt, csupán egy olyan gesztusban van részünk, amely általában évezredes ismeretségek után ennyire természetes.

A gondok azonban megtalálnak, komolyan, felesleges lenne menekülnöm elõlük, esélyem sem lenne, az fix... Fõleg nem akkor, mikor egyik legjobb barátom képében látogatnak el hozzám. Mert Boss arcára pillantanom elég, hogy tudjam, a java még csak most jön. Lehet, mégis csak el kellett volna picsáznom azt a lökött kölyköt.

- Na, lecsillapodtak a kedélyek? - kacsint ránk, oldva a benne levõ feszült düht, de én túl jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, csak udvariasságból teszi. Legszívesebben most hozzávágná valamihez az asztalt.

- Errefelé igen - csalódottan veszi tudomásul cicusom, vége az aranykornak, és jönnek a kényelmetlen és felesleges badarságok, amikkel sajnos foglalkoznunk kell. Már fúj is rám, pedig igazán nem én tehetek róla. Azért muris tök egyszerre és nagyjából hasonlóan várakozó arckifejezéssel szuggerálni Bosst Sheilával. Szegényke egy pillanatra el is bizonytalanodik, látom a szemében. Kedvem lenne kuncogni, ha a helyzet nem lenne vészesen komoly. Enyhe mosolyom azonban nem tudom leplezni, és látom Boss szemében a rosszalló villanást is, természetesen csak a huncut fény mellett. Végül azonban csak elõrukkol a rosszabb hírekkel...

- Hát, az a dög nem igazán csillapodik, kiverte az apjánál a patáliát... - helyezi “finoman” és “nõiesen” a mancsait az asztalra.

- Mivel kapcsolatosan? - kérdezek vissza rosszat sejtve. Ha hisztizik, akkor tuti talált valami jogalapot arra, hogy hisztizzen, ennyire még õ sem reménytelen, hogy csak simán nyavalygógörcsöt produkáljon a semmire. Boss Sheilára néz, és ekkor már tudom, valóban kényesebb a helyzet, mint gondoltam.

- Beszélhetnék Tsukasával négyszemközt? - hogy én mennyire gyûlölöm ezt a mondatot!

- Persze - feleli a lány, s már ott sincs. Most lelépnék én is...

Ahogy alakja eltûnik a kavalkádban, Boss lehuppan mellém.

- Mivel rukkolt elõ már megint? - kérdezem a poharammal játszadozva.

- Mozu-kokoru - feleli Boss, mire csak egy hülye “He? Beszélj már érthetõen!” fejet kap válaszul Tsukasa módra. Sóhajt egyet, majd kifejti. Bár nem tudom, mit sóhajtozik, sosem voltam jogász és nem is leszek, azért is tartom õt, hogy õ tudja az ilyen apró-cseprõ idiótaságokat. De azt hiszem, jobb lett volna, ha sosem kell megtudnom, mit is jelent...

* * *

- Biztos, hogy máris indulnunk kell? - aggodalmaskodik Boss.

- Maradhatunk is, de könnyen félrekezelhetnek - nevetek, de õt nem nyugtatom meg. Ezért hát a vállára teszem a kezem. - Ne aggódj, tudom mit csinálok, és azt is tudom, mennyit bírok. Nem lesz baj. Inkább keress valami rendes ruhát nekem, valami zártabbat.

Csak bólint. Érti õ is, nem maradhatunk, ahogy azt is, miért készíttettem be két postagalambot két üzenettel a csomagok közé. Nem lehetek kíméletes még a nagy békeszeretetemmel sem, ha még egy incidens ér minket hazáig, felbontom a szövetséget.

* * *

A kis sereg békésen indulhatott el, valljuk be, igen kellemetlen lett volna, ha már az elején ellenállásba ütközünk, de Yüäme cinkosának pillantása elárulja, fõnöke egy cseppet sem elégedett, pedig nem mindennapi Mozu-kokoruban vett részt. Rohadt, undorító egy dög...

- Tsukasa-sama, nem nagy neked az a csomag? - néz rám Boss, némán utalva szemeivel. Fintorogva nézek vissza rá, szintén némán téve szemrehányást: nem vihetek kisebbet, feltûnõ lenne.

- Nem, sõt, épp ellenkezõleg, túl könnyû. Nem a vezérnek kellene legyen a legtöbb zsákmánya, nekem meg olyan kicsi a  pakkom, hogy elbújhatok vele együtt a hátad mögé - durcázom színészkedve, s a körülöttünk levõk felhorkannak a visszafojtott nevetéstõl. Mindenki kedélyes, bár tudják, hogy nincs kizárva, hamarosan rajtunk ütnek. Tekintetem azonban hamarosan tovasiklik, s kutatni kezd. De nem talál, s ezért kénytelen vagyok oldalba bökni Bosst.

- Sheila? - teszem fel rövid kérdésem, máris huncut mosoly kúszik gondfelhõktõl terhes arcára, és ilyenkor mindig erõs késztetést érzek belül, hogy lenyomjak neki egy tockost.

- Hátul - feleli, s utasításának megfelelõ irányba fordulva meg is pillantom.

- Ejnye, ilyen csinos lány,és hagyja mindenki unatkozni, széééép... - csóválom meg rosszallva a fejem, majd szépen lemaradok. Úgyis beszélnem kell vele, jobb, ha tudja, milyen veszély fenyegeti. Igaz, gonoszan gyönyörködöm egy rövid ideig elrévedõ arcában. Bár lehetne halvány sejtelmem, min gondolkodik.

- Miért olyan távol haladsz tõlünk? - gyönyörû tekintetét kapom jutalmamul.

- Mert távolinak érzem - feleli, s kissé felnevetek. Tudom, nem gondolná, de tudom, mit érez. Valamikor én is hasonlóan éreztem. Csak nekem ott volt “apa”. Nem tudom, én lehetek-e számára valami hasonló.

- Hamarosan letáborozunk, nem állt szándékunkban, csak a csomagok gazdát cserélnek. Nem mintha nehezek lennének... - kacsintok rá. Cica morran egyet, s ötletével könnyelmû könnyedséggel értek egyet közelebb lépve bohókás mozdulattal. Kezét olyan természetességgel fogom meg, mintha mindig is odatartozott volna, némán jelezve, nincs is ám olyan távol attól a falkától, amelyet így, lemaradva követ, hiszen én itt vagyok, s szívesen segítem közéjük.  Nyugodt boldogság járja át megfáradt és sajgó tagjaim, s ahogy felpillantok, sunyin kíváncsiskodó pillantásokkal találom magam szembe. Ohh, szóval mindenki olyan okosnak és mindentudónak hiszi magát. Beste banda!  

- Mit pislogtok hátrafelé? Sicc! - hessegetem el õket tréfásan, s egyesek tettetik is az iszkolást, amelyen megint muszáj erõteljesen vigyorognom.

- Gondolom, szeretnél valamit mondani... - mintha orron koppintott volna, olyannyira fején találta a szöget. Mégis olyan frankó kis labdát hajított fel...

- Többet is, mint amennyit kellene - nézek rá hamiskásan somolyogva -, de egyelõre csak egyet közölnék veled.  

Felsóhajt, mintha érezné, hogy nem is lesz ez a téma ennyire kedélyes. Az én arcom is elkomorul, s enyhén szorosabbra fûzöm ujjaim ujjai körül.

- Nos, akivel az erdõben sikeresen összemelegedtünk, szövetségesünk fia. Ezáltal a zsákmány felére jogosan tart igényt, és tartott is. Megkapta, amit csak kinézett, engem nem érdekel az efféle herce-hurca, felõlem viheti az egész épületet, s nem is szívesen hozom el azt a sok mindent, de hát...  - gondolkodom, hogy is mondhatnám kíméletesen, mert nem szeretném, ha hibásnak érezné magát, talán ezért is kezdtem ilyen körülményesen. Mert valóban nem azon van a hangsúly, hogy õ a hibás, hanem azon, hogy Yüäme mindenképp szeretett volna belém kötni és lehetõleg ott, ahol a leginkább bosszant, és amelynek kapcsán ki tudja húzni a gyufát, hogy meggondolatlanságot kövessek el. Épp csak nem sikerült jól megmenedzselnie szándékát, s hoppon maradt.

-Yüäme, mint az erdõben is kifejtette - már a gondolatra dühös leszek. -, téged hadifogolynak, zsákmánynak tekint, s erre hivatkozva benyújtotta az igényét... Rád - megfeszülnek az izmai, s ebbõl tudom, akaratom ellenére sikerült drasztikusabban közölnöm a szituációt, mint szerettem volna, így azonnal folytatom, hogy megnyugtassam. -  Természetesen errõl hallani sem kívántam, s végül sikerült is valamelyest elsimítani a dolgot jogi csûrésekkel-csavarásokkal. Mondtam már, hogy mennyire gyûlölöm a jogot és a jogászokat? - kérdezem viccesen. - Még szerencse, hogy van nekünk Bossunk, és elõhorgászott valami szintén évezredes, rég elfeledett, ezért nem semlegesített törvényt, így le tudtuk szerelni - simítok végig észrevétlen szabad kezemmel a mellkasomon. - Viszont fennáll a veszélye, hogy nem nyugszik, és utánunk jön.  Ezért is örülnék jobban, ha a közelemben lennél. Nem szeretném, ha a védnökségem okán valaki kárt tenne benned régi, gyermeteg sérelmekre hivatkozva.

Látom, hogy hiába hangsúlyozom ki akárhogy, mégis nyomasztja a dolog.

- Sajnálom, hogy megint csak gondot okozok - súgja rövid szünet után, mire megállok, és nem durván, de erélyesen megrántom a kezét, hogy szembeforduljon velem, s a riadtan meglepett szemeibe tudjak nézni.

- Én egyáltalán nem sajnálom! - nyomok puszit a homlokára, amelybe nem csak õ, azt hiszem, én is belepirulok.  De mielõtt megszólalhatna, megemelem kezünk, s egy táncosabb forgással vezetem vissza magam mellé, s elindulok, igaz, a kezét már csak azért sem engedem el. - Egyre furább dolgokat váltassz ki belõlem, lassan olyan leszek, mint kamaszkoromban: halmozottan lökött.

Gyöngyözõn kezd nevetni. Szép. Szóval kinevetsz, ejnye. Nem mintha nekem nem támadna szintén jobb kedvem kissé. Kár, hogy ezek a pillanatok valahogy el vannak átkozva...

A semmibõl bukkant elõ vicsorgó agyarakkal, s hiába vagyok gyors, csupán annyit tudok tenni, hogy elé lépek, hogy védjem, de a támadást már esélyem sincs kivédeni, egyszerûen jelenlegi állapotomban képtelen vagyok rá. Még azt sem vettem észre, hogy a közelünkbe lopakodott. Tehetetlenül hunyom le a szemeim, várva a jól ismert fájdalmat, de helyette morgás kél, s ahogy ismét kitárom vörös szemeim, hogy felmérjem, mi is történt, Boss alakja rajzolódik ki elõttem. Hiába alakult át, gyönyörû, sötét bundájáról bármikor megismerném.  Ahogy a messzebb feltápászkodó vöröses szõr gazdáját is, szemöldököm dühösen vonom össze. S nem ez az idegen bunda az egyetlen. Megtámadtak. Sejtettem, mégis, becsapottnak érzem magam. Mert az öreg Mömeii ugyanúgy tisztában lehetett és lehet is ezzel a ténnyel, ahogy én is számítottam rá, mégsem tett ellene semmit.

- Boss, õ az enyém! Te intézkedj a galambokkal kapcsolatban! - adom ki az utasítást, s már indulnék is, fogaim meghosszabbítva, átalakulófélben, de az emlegetett szamár tenyerébe ütközök. Szabályszerû megrökönyödéssel pillantok két lábra egyenesedett alakjára. Iszonyat gyorsan képes változtatni a külsejét, sosem értettem, miért nem akart részt venni a Nimir-Raj választáson. Még mindig meg vagyok róla gyõzõdve, hogy állításával ellentétben simán leiskolázott volna, ha igazán akar. Követték volna, követték volna õt is bárhova.

- Még mit nem, azért lettem a testõröd, hogy nekem jussanak a jó falatok! - néz rám, szemei beszédesek, elhúzok, vagy tesz róla, hogy meghátráljak.  - Felesleges lenne miatta átalakulnod.

Felsóhajtok, de megadom magam, értem a célzást: - Ha bármi bajod lesz, számíthatsz rá, hogy még én is hátsón billentelek!

Csak bólint, majd teljes figyelmét az ellenfelének szentelve kezd bele a küzdelembe. Ahogy én is a dolgom teszem, megfordulva elkapom ismét Sheila kezét, s az erdõ felé vesszük az irányt az útról letérve. Srácok, iszonyatosan vigyázzatok magatokra, nem szeretnék senkit elveszteni!

- Most hová megyünk? - hogy próbálna-e szabadulni, vagy csak nem tudja a lépést tartani, nem tudom, de kérdése teljesen jogos a saját szempontjából.

- Hadat üzenünk - felelem, s már meg is érkezünk. Nem feltûnõ azok számára, akik nem tudják, hányan jöttünk, hogy mindig tart felem egy felderítõ csoport, akik rejtve maradnak. Ahogy megpillantanak, tudják, s én is csak bólintok, s már el is tûnnek, hogy segítsenek a többieknek.

- Nyisd ki, kérlek, a másik kalitkát - lépek az egyik madárhoz, hogy kivegyem a megszeppent állatot, s a levegõbe hajítva késztessem repülésre. Sheila kissé talán tétován tesz ugyanígy a másikkal.

- Nem mész vissza segíteni nekik? - kérdezi enyhe számonkéréssel kis idõ múlva, mikor még mindig ugyanúgy állok, s csak fülelek, hallgatva a távolabbi küzdelem zajait.

- Nem tehetem - felelem, s ujjaim a mellkasomba marnak. Lüktet. Ég.

- De... - mondana valamit, de talán úgy hiszi, nincs joga hozzá. Talán válaszolnék is, mikor ordítás üti meg a fülem, s a szívem összeszorul. Megígértem Bossnak, szavam adtam, hogy nem avatkozom semmibe, ami veszélyes lehet, csak úgy támogatta a tervem. Újabb ordítás. Valamit mond, hallom a hangját, de nem jut el a szavak értelme, csak a sikoltás dübörög a fülemben vádlón. Dühösen vágok a mellettem levõ kocsiba, amelyen a kalitkák is voltak. De a mozdulatra összerándulok, s ismét kénytelen vagyok a mellkasomra szorítani a kezem.

- Tsukasa? - Sheila hangja kissé talán riadttá válik, ahogy megszédülve zuttyanok térdre.

- Jól vagyok - emelem fel a kezem, távolságot teremtve kettõnk közé mozdulatommal. Tényleg jól vagyok, csak egy kicsit meg kell pihennem...

Nem törõdik kinyújtott kezemmel, macskaügyességgel kerüli ki, s máris elõttem guggol, a szemembe nézve. - Mutasd! - hangja ellentmondást nem tûrõ. Ujjaim mégis erõsebben markolják felsõm.

- Felesleges - válaszolom makacsul. - Otthon majd ellátják, itt te sem tudsz vele mit tenni.

- Mégis mi történt?!

- Átvállalta a Mozu-kokoru “árát” - bukkan elõ Boss. Ugyan az arcán van pár karmolás, a ruhája is véres, már ami maradt belõle, arca is komoly, szemeiben mégis látszik, vége.

- Megegyeztünk, hogy jó kisfiú leszek, te meg tartod a szád - mordulok rá.

- Nem mondtam semmit - mosolyog rám. -, csupán utaltam rá, hogy milyen mély is a szimpátiád a hölgy iránt.

Nem aktuális, nem ideillõ, de elvörösödöm teljesen.

- Vigyázz rá, míg összekészülünk ismét az indulásra! - szól még Boss, hogy aztán magamra hagyjon védtelenségemben egy felbolygatott nõsténnyel. Szép kilátások. Minek nekem ellenség? Van egy halom barátom...

- Mit mûveltél? - hangja épp olyan most, mint nevelõapámé volt mindig is. Kissé olyan, mintha felsóhajtva már lemondott volna róla, hogy teljesen normális vagyok.

Nagyot sóhajtva pillantok fel rá, kezeim az arcára simítva. - Csak betartottam az ígéretem. Hiszen megmondtam, míg a védnökségem alatt állsz, nem eshet bántódásod.

Hogy ezért egy nyikkanás nélkül kellett kibírnom a hármas próbát, nem számít. A bot, az ostor de még  a tû féme sem érdekel, múló fájdalom. Ha az eszméimmel kellett volna szakítanom, az sosem gyógyult volna be.

- Hé - mosolyodom el. - Ez csak karcolás, volt már rosszabb is, most magam távozom, volt már mikor vinni kellett - hiába viccelõdöm, cseppet sem veszi annak. - Ez nem kötelez semmire - mondom ki végül komolyan, szabadjára engedve kezeim “fogságából”. - Nincs szükségem sem hálára, sem sajnálatra.

Az álom sötétje olyan takarót borított rám, hogy megkímélve engem a színes képek kavalkádjától, mély alvást sikerült produkálnom, így csak késõn ébredek fel. Valami nagyon jó meleg simul hozzám, de sajnos mocorgásomra megszûnik, így felnyitva pilláimat.

- Jól aludtál?

- Ühm – nyújtózok egy ásítás keretében, de legszívesebben aludnék még egy kicsit. A szemem furcsán szúr, és a vállam is elzsibbadt. Hát igen, a kiütéses alvásnál már csak a pia segítségével rosszabb elaludni.

- Nem vagy éhes? – kérdezi, mire rögtön megérzem, hogy kellene már valami a szervezetemnek, amit most hirtelen igen erõsen követelni kezdett. Meglepõ, hogy ennyi balhé és új ismertség gyûrûjében az ember elfelejti az alapvetõ szükségleteit, mint például az evés. Szinte nyomban bólintok is.

Elindulunk visszafelé, és bár számomra az estérõl különösen sok ép emlék maradt, inkább csöndben ballagok mellette. Valahogy, olyan jó így sétálni mellette. Csönd van, semmi sem zavar meg minket, vagy a természetet. Mintha hangok nélkül kommunikálnánk, akárcsak az erdõ minden fája egy átlagos reggeli napon…

- Mily nagy meglepetés, nem gondoltam volna, hogy máris ágyasoddá teszed a foglyot – hallok meg egy mély, karcos hangot a háttérbõl, így rögtön meg is fordulok. Túl mézes-mázos, túlságosan tenyérbe mászó, és ami a legfontosabb: baljós aurát lebegtet végig rajtunk.

Ágyas?

Tsukasán érzõdik, hogy egy kicsit ingerült, de ki ne lenne az, ha valami ilyesfajta stílussal rendelkezõ vérleopárd megközelíti? Egyáltalán nem szimpatikus, valahogy annyira titokzatosan, rejtetten agresszív hajlamot látok és érzek benne, ami nem sok jót ígér. Kötekedik, ami ismételten nem egy pozitív pont számára az én szememben.

- Nincs jobb dolgod, mint badarságokat beszélni? Õ nem a foglyom – felel vissza, és terelni kezd visszafelé. Nem szívesen hagyom itt ezt a férfit, mert valami azt súgja, hogy jobb a közelében lenni, ha támad, mintha távolról vetné ránk magát.

- Ugyan, engem valóban érdekelne, hogy mit tud a kis vadmacska – villant rám egy kaján vigyort, nekem pedig igen nehezemre esik a fapofát megtartani. Ez egy undorító egy lény, nem kell több perc senkinek sem ahhoz, ahogy ezt a következtetést levonja.

- Ugyan – most Tsukasát kezdte el mustrálni, engem pedig nagyon komoly, rossz elõérzet csap meg. Ebbõl balhé lesz, ha nem tûnünk el máris… Nem kételkedem az engem segítõ Nimir-Raj erejében, de mégsem kellene újabb harcot kezdeni egy másik alkonyán…

- …csak egy fogoly, mégis sajnálnád szövetségesed fiától egy éjszakára?

Egyetlen egy ujjal érnél hozzám, te görény…

- Takarodj innen! – mordul fel olyan erõvel Tsukasa, hogy ijedten hátrálni kezdek. Ennek már fele sem tréfa… Ha ezek ketten összemarakodnak, nem marad épen a környék. Megilletõdötten nézek fel a hullámzó mellkasú Nimir-Rajra, akibõl árad az eddig visszafojtott düh.

- Csak ugratlak – nevet fel gonoszan az ismeretlen férfi, és felém veszi lépteit. Annyira… unszimpatikus, már ahogy jár, az is idegesít, hát még ahogy beszél…

- Engedd meg, hogy bemutatkozzam – fogja mancsa közé a kezemet, és megcsókolja a kézfejemet, mire enyhe undor fog el. Az ösztöneim riasztanak hacsak a hajszála végét látom, nemhogy az egész testével betolakodjon a látóterembe.

- A nevem Yüäme. Mennyiért lennél ágyasom egy éjszakára? – határtalan döbbenet fog el, és egy pillanatig nincs is semmilyen szó, amivel leírhatnám ezt a vérmes csendet, nincs egyetlen válasz sem, amit erre felelhetnék. Ez…

Megsimogatja az arcom, és erre észlelek fel, majd kezemet meglendítve kap egy közepes erejû, karommentes pofont, mégsem illene szétkarmolni az arcát, hiszen valamilyen szinten szövetségese pártfogómnak. Meglepetten pislog, ahogy én az elõbb, de megemeli kezét, hogy visszaadja a kölcsönt. Tsukasa egy pillanat alatt ragadja meg a felém lendülõ kart, és hátracsavarva azt roppanásig, földre löki az alkalmatlankodó macskát.

- Ne merj még egyszer hozzáérni! – beáll mögém, és hátrafelé kezd el vezetni, de a lerázott tag irtózatos üvöltéssel felpattan, és félig átalakulva a Nimir-Raj után kap, akit sikerül is megsebesítenie, majd a földön kezdenek el dulakodni.

Meglepetten nézem a morgó és fújtató gombócot, nem merek közbeavatkozni, de elmenekülni sem merek, nem akarom itt hagyni… Úristen, régebben mindig a saját bõrömet mentettem, mióta érdekel más élete?

Mikor átalakulnak… Alig hiszek a szememnek. Hófehér bunda, makulátlanul tiszta, sehol egy pötty vagy egy alkalmatlankodó fekete folt… Teljesen patyolat fehér. Megrökönyödve állok az egyik fa takarásában, ahogy látom, hogy a kecses állat megrugaszkodik és lecsap mancsával, ahogy verekednek a szakadt ruhák között…

Végül megáll az egész balhé, megérkezik a felmentõ sereg, és a verekedõ feleket megállítják. Tsukasa õrzõje betuszkol minket egy asztal mögé, de én nem tudom levenni a szemem a Nimir-Raj határozott és erõs alakjáról. Soha nem néztem volna ki belõle, hogy ennyire agresszív tud lenni… Vajon… ilyen vehemensen védené mindegyik alattvalóját, vagy csak az én esetemben veszítette el ennyire a fejét?

Áh, badarság.

Én hoztam kellemetlen szituációba, azt hiszem, illõ lenne bocsánatot kérnem tõle:

- Sajnálom – szólok bele a körülöttünk lebegõ térbe, de rögtön félbe is szakít.

- Ne kérj bocsánatot, nem a te hibád. Yüämevel sosem volt felhõtlen a viszonyunk, ha nem beléd, másba kötött volna bele, hogy felhúzzon. Jól behúztál neki – mosolyodik el elismerõen, mire önkéntelenül az arcát kezdem el bámulni. Annyira kifejezõ, és mégis szolid. – Büszke vagyok rá, hogy a védencem vagy. Arra viszont nem, hogy hagytam, hogy ilyen helyzetbe hozzanak.

Bárhol és bármikor felpofozok akárkit, ha pofátlanul és szatír módjára viselkedik. De örülök, hogy örül, látom, hogy kicsit felenged. Bevallom, tetszett nekem ez az egész verekedés, mert rejtetten az én személyemért szólt… Még ha nem teljes mértékben is, akkor is.

Profiljára pillantva halványan elmosolyodom. Jó érzés ez, hogy tartozom valahová. Régebben rettentõen zavart, már-már frusztrált.

- Tessék, inkább egyél. Kell majd az energia a hosszú útra, hiszen több mint két nap az út hazáig – ujjai a hajamba szaladnak, és megsimogatva bozontomat elvesznek egy tincset, és játszani kezd vele. A tányér fölött mosolyogva tûröm, hogy ezt tegye. Ha ettõl megnyugszik…

- Sajnálom, önkéntelen mozdulat volt – mondja, de ettõl még jobban a tányér fölé hajolok. Ilyenkor olyan… sármosan aranyos. – Mármint nem csinálom mindenkinek csak úgy… hogy is mondjam… azt hiszem, ebbõl már nem jövök ki jól… remélem, vendégemnek tudhatlak majd a saját házamban is…

Édesen kapkod. Hihetetlen, hogy tudja megmelengetni a bensõm percrõl percre, és határtalan biztonságérzetet kelteni bennem. Kiegyenesedem, és szétnézek az apró teremben, ahol mi vagyunk elhelyezve. Igazából mindenki adott magából valamit, megbízhatóak és rendesek, különleges az egész falka, ezt be kell ismernem. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy mennyi ideig viselném ezt el… Egy idõ után megunnám, és otthagynám õket, ahogy magamat ismerem.

De ahogy a mellettem ülõre pillantok, belsõ énem azt sugallja –konkrétan üvölti-, hogy fogadjam el a meghívását. Vonzódom hozzá, ez a része már kezd kitisztulni elmém elõtt, és cicus is igen agresszívan kapkod utána. De hogyha ez egyoldalú, akkor egy pillanatnyi öröm erejéig használnám ki vendégszeretetét és figyelmét?

Elnyûtten a hajamba túrok, majd megtámaszkodva az asztallapon nézek a szemeibe. Gyönyörû, két vörös örvény, ami szinte magába szippant, szörnyem szinte boldogan csónakázna be a közepére, de a józanész…

Nem sokszor adatott meg fogságom alatt az, hogy józanésszel gondolkodjam, és tisztán lásam a dolgokat, többnyire az ösztöneimre hallgattam… Pont most mondanám azt, hogy nem érdekel a sejtelmes üzenet?

- Köszönöm, szívesen fogadom – válaszolok nagy sokára, és látom, hogy eddig talán bent tartott levegõjét kifújja. Kezem megindul az övé felé, és kézfejét megcirógatom, miközben a felénk közeledõ Bosst nézem.

- Na, lecsillapodtak a kedélyek? – kacsint felénk.

- Errefelé igen – nézek Tsukasára, majd elveszem kezem az övétõl, és az óriási férfit kezdem el szuggerálni. Kicsit zavartan a hajába túr, látszik, hogy igyekszik megválogatni a szavait, amiket kimondani szeretne.

- Hát, az a dög nem igazán csillapodik, kiverte az apjánál a patáliát… - morogja a végét, és jelentõségteljesen az asztalra csapja két kezét. Nem erõsen, de figyelemfelkeltõen.

- Mivel kapcsolatosan? – asztaltársam felvonja a szemöldökét, és gyanakodva néz társára, aki komoly képpel néz vissza, majd felém pillant. Nem lenne nehéz kitalálnom, hogy megint rólam van szó… Istenem, csak a kínt meg a kellemetlenséget hozom Tsukasára, a helyében már páros lábbal rúgtam volna ki magam innen.

- Beszélhetnék Tsukasával négyszemközt?

- Persze – kelek fel tüstént az asztaltól, és megkerülve azt kiaraszolok, ezután jólesõen nyújtózkodom egyet, majd eldöntöm, hogy kicsit körülnézek, ameddig itt leszünk. Van pár dolog, amit szívesen megnéznék, ugyanis a ketrecen és környékén kívül nem sokat láttam ebbõl az épületbõl.

Impozánsnak impozáns, csak a tény, hogy itt miket kellett elszenvednem, eléggé sötétíti ennek a fenséges épületnek fényét.

***

A harmadik emeleten kikukkantok az ablakon, látom, ahogy több tucatnyi vérleopárd szedelõzködik. Ládákat fognak, kosarakat ragadnak meg, szinte teljesen kifosztják az egész házat. Végigtekintve a folyosón elismerem, hogy valaha gyönyörû lehetett. Szép. Tündöklõ. De…

Az éppen uralkodó hatalom nem igazán díjazta eme szépségét. Börtönnek alkalmazta, kivégzések kedvelt színhelye volt a harmadik emeleti nagycsarnok. Tudom, mert hallottam, és mivel itt töltöttem jó pár évet, ennek köszönhetõen teljes épületrajz is van a fejemben.

Felsóhajtok, és kiülök az ablakba.

Vidám csacsogás, néha egy-két morranás, de mindezek ellenére békességben pakolásznak, megosztoznak. Hihetetlen látvány. Tsukasa vagy nagyon kézben tartja a gyeplõt, vagy nagyon megbízik az alattvalóiban, akik szintén alázatos hûséggel és szeretettel viseltetnek iránta.

Fura.

- Hahó! Kapd el! – hallok egy rikkantást, mire egy méregzöld almát látok magam felé repülni, így döbbenten el is kapom, kissé ki is hajolok, hogy lássam ki dobhatta fel. Az az ismeretlen nõstény az, akire rábízott a falkavezér. Mi is volt a neve? Äwe, ha jól emlékszem.

- Gyere, perceken belül indulunk! – integet széles mosollyal az arcán, én pedig az egyik közeli fa lombkoronájának irányába rugaszkodom el a párkányról, majd lendületesen lefelé mászok rajta, s pillanatokon belül lent is vagyok.

Ez hihetetlenül jól esett! Újra nyújtózkodom egyet, szinte ropognak a csontjaim. Ah, végre, sétálhatok, futhatok, rendesen felegyenesedhetek!

***

Az út igen igen hosszú, de a többiek rettentõen jól el tudják ütni az idõt. Nevetgélnek, viccet mesélnek, régi közös történeteket elevenítenek fel, amin szinte annyit hahotáznak, hogy szinte felborulnak dobozostól-mindenestõl. A népes falka legvégén kullogok, kívülállóként figyelem a menetet hátulról. Cicus persze tombol és hisztizik, szerinte legelõl kellene haladnom a Nimir-Rajjal, hiszen mellette a helyem, és különben is ott kellene vonulnom elõl. Próbál arra ösztökélni, hogy menjek elõre, és folyamatosan azt durmolja, hogy Tsukasa közelsége jobb hatással van rám, mint azt bármikor gondolnám.

Nem érzem magam még teljesen idevalónak, így inkább csak szokom a látványt, próbálom elfogadni ezt az életmódot.

- Miért olyan távol haladsz tõlünk? – hallok meg egy mély hangot oldalról, én pedig odapillantva meg sem lepõdök azon, hogy Tsukasa lépdel mellettem, arcán egy derûs mosollyal.

- Mert távolinak érzem – felelek, mire felnevet.

- Hamarosan letáborozunk, nem állt szándékunkban, csak a csomagok gazdát cserélnek. Nem mintha nehezek lennének… - kacsint, és közelebb lép hozzám, mintha csak egy lyukat kerülne ki az úton. Keze megfogja az enyémet, és aprót szorít rajta, de nem engedi el, hanem tartja.

Most… megfogta a kezem?

Az elõttünk sétálók hirtelen kicsit elõrébb sunnyogtak, most veszem észre. Aki pedig közülük hátrapislog, annak arcán mindent tudó vigyor ül.

Összefûzött kezünkre nézek, és teljesen elönt a meglepetéssel vegyes melegség. Bizsergetõ érzés, cicus pedig dorombolni kezd, alig tudom visszafojtani a kényszert, hogy kövessem. Teljesen megnyugodott, sõt! Nem igazán értem, hogy minek volt oda ez a nagy hiszti, de hirtelen én is eufórikus állapotba kerültem, jólesõ érzés fogott el.

Fõleg forró mancsa, ami az enyémet szorítja...

- Mit pislogtok hátrafelé? Sicc! – szól elõre tréfásan, mire többen kuncogva felelnek, és elõrébb iszkolnak.

- Gondolom szeretnél valamit mondani

- Yüäme, mint az erdõben is kifejtette – itt alig hallható fogcsikorgatás üti meg a keletkezett csendet – téged hadifogolynak, zsákmánynak tekint, s erre hivatkozva benyújtotta az igényét… Rád.