A szuszogásom egyre gyorsabbá válik. Itt van előttem. Gyönyörű, egyszerűen szemkápráztató. Figyelem az élettelen testét, míg fülembe dugom a fülhallgatót, s bekapcsolom a csirke számot. Ahogy felcsendül az első pop akkord, beleborzongok a gondolatba, hogy milyen csodás dolog áll előttem.

- Feldarabollak, kiscsibe – motyogom az orrom alatt, majd a késem nyelére simítok. – Mocskos módon.

A ritmusra nyesem a húst, belevágok az inakba, gyakorlott mozdulatokkal választom el a porcogókat, s kiporciózom a pipikét. Kaparós, combok, szárnyak, nyaka, belsőség… Felszusszanok, mikor a szívet kesztyűt kezembe veszem. A szent tehénbe, már nem meleg.

- Gene, hozod mán?

Apám hangja áthasít a zenén is, én pedig nagyot sóhajtva emelem fel a vállamat, hogy a pólóm nyakára erősített szerkezetet kikapcsoljam. Hihetetlen, komolyan, nem tudta volna megvárni, míg befejezem? Nagy kérés lett volna, ugye?

- Megyek már – sóhajtom, míg a rongyért nyúlok, hogy megtöröljem kezemet. Remekül festhetek a véres kötényemben, míg a véres kezeimet törölgetem egy fehérnek már nem mondható rongyba. – Mi az? – méregetem apám gondterhelt arcát, majd a pult előtt álló két fickóra vándorol tekintetem.

- Az urak ellenőrizni jöttek, Gene – morogja az orra alatt, majd futó pillantást vet rám. – Tisztálkodjá megfele, oszt ülj le kicsit.

- Minek? Úgyse tart sokáig, nem? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, míg a fater hátra engedi az urakat.

- Reméljük – súgja még oda nekem halkan, amit nem igen tudok mire vélni. Eddig ilyen nem volt… nem így állt hozzá. Most láthatóan kényszerítette magát, hogy mozogjon, pedig eddig hatszáz wattos vigyorral mutogatta a tökéletes állapotban lévő hentesüzletét. Mégis azt hiszem, hogy nincs semmi gond, hisz miért lenne?

* * *

Unott képpel forgatom kesztyűt kezemben a tányért. A forró víz és a mosogatós szivacs segítségével igyekszem az edényben lévő  utolsó kajadarabokat is eltüntetni. Napok teltek el az ellenőrzés óta, s azóta se nyúltam késhez. Nem is nagyon beszélek itthon, hisz nincs miért. Nem akarom elhinni az egész helyzetet, de kénytelen leszek. Ma még az ügyvéd is átugrik. Ja. Ügyvéd. Mi a krokettnek? Minek?

- Gene, ezt is – dobja oda nekem a poharát Lisa, mire én ráfújok. – Na, nyugi van, őscicu!

Csak rondán nézek rá, s nem válaszolok. Nyugi? Hogy lehetnék nyugis? A fő stressz oldómra lakatot raktak, miután kipakolták! Az összes hús oda, az összes… a dinofalatkáim…. azok is…

- Gyerekek, viselkedni, megjött az ügyvéd! – tipeg be a konyhába anyám, majd lép mellém, hogy a hajamon igazítson. – Lisa, terítés?

- Cicustikus – jegyzi meg a húgom pimasz mosollyal, majd mikor anyám visszatipeg az étkezőbe, hozzám fordul. – Halál komolyan, salátát láttam az asztalon. – Nagy szemekkel nézek rá, mire ő komolyan bólint.

- Salátát?

- Tuti növényevő az ügyvédúr.

- A lámáját… Várj – állok meg a kesztyű levételében. – Egy láma a nappalinkban…

- Hülye! – neveti, mert rögtön a zenei célzást.

Én még kicsit húzom az időt, mert eléggé sok hátráltató tényező vár az ajtón túl. Elsőnek is, a fater.  Beszélnem kéne vele, s a veszekedés óta ezt remekül ignorálom. Aztán ott van egy láma, aki miatt zöld van az asztalon. Csak be ne hányjak… Nagy levegő, és indulok is.

- Csodálatos a házuk, Mrs. Chadwick!  - hallom meg a férfi hangját, majd anyám kuncogását. Nos, két dolog tuti: hogy fiatal ügyvéd és anyám máris kedveli, hisz kuncog ilyenen. Máskor már sorolná mit hogy tudna megváltoztatni, de most nem.

Az asztal felé esik pillantásom, ahol már a fater is ül, pont szemben velem.  Találkozik a tekintetünk, arcvonásaim megkeményednek. Haragszom rá, de nagyon. A fülemben csengenek még mindig a szavai: válság, sok a növényevő a környéken, kevés vevő, pénzhiány, kockázat, rossz választás…

- Oh, Gene! – hallom meg anyám hangját, mire mindenki felém fordul. A nekem háttal ülő öltönyös fűnyíró fordul meg utoljára Így már minden világos, hogy miért bazsalygott a két nőstény az asztalnál: jóképű ficsúr. Jó, már biztos lehet harminc, de akkor is!

- Mr. Miller, ő itt a legkisebb fiam, Eugene – pattan fel anya, hogy közelebb navigáljon az asztalhoz, mert biza belegyökereztem a csempébe. Halál komolyan saláta van az asztalon. Ki a fene mosta meg? Hogy volt rá képes? Hogy tudta megérinteni azt a zöld…izét?

- Jó estét kívánok – egyenesedik fel a férfi. Úristen. Hova a pulykába magasodik ez? Mekkorára növesztették a génjei? – Dr. Leander Miller vagyok – mosolyogja, majd nyújtja felém a nagy tenyerét. Nagy szemekkel nézek le rá, majd fel a férfi szemeibe.

- Tuti nem láma – csúszik ki a számon, mire Lisa a háttérben lovakat megszégyenítően nyerít fel, anyám elenged, az ügyvéd pedig meglepetten pislog rám.

- Nem, nem vagyok láma.

- Zsiráf? – kérdezek rá, mire újra meglepetten pislog.

- Nem, én…

- Eugene, ez nem illendő – szól rám anyám.

- Nem, persze, de láttad mekkora? – mutatok az ügyvédre, mintha nem értené mit beszélek. – És zöld az asztal!

- Eugene… az… az csak egy fej saláta – nyugtat az öreg kardfogú, mire én veszek egy mély levegőt.

- Sajnálom, ha felborítottam valamit az itt létemmel – szólal meg egy kis szünet után a férfi. Nincs még a bíróságon, nem értem mire fel ez az egész… - S igen jó szeme van, magasságom az extra génjeimnek köszönhetem. Azonban, ahogy az ön családja is, az enyém is különleges kitüntetésben részesült, ősgénnel. Jó magam Brachiosaurus lennék, és, tökéletesen megvagyok a feni levegőviszonnyal is – teszi hozzá halk nevetéssel, ami anyámnál beválik, de nálam nem. Csak még hamarabb akarok szabadulni eme két lábon járó törvénylexikontól, aki majd „kihúz minket a sültoldalasból”.

- Eugene – nézek a férfira, majd nyújtom a kezét, mire a Leander nevezetű úriember kezet ráz velem.

- Örülök a szerencsének – mosolyogja.

- Még – közlöm vele nyugodtan, majd engedem el a kezét, s indulok a szokásos helyemre. Anyám rögtön magyarázkodásba kezd, hogy az üzlet hiánya nagyon megviseli a lelkemet. Nem akarom kihangsúlyozni, hogy nem a vér szaga hiányzik, hanem a hús hasításának dallama, amit mindig oly élvezettel végezhettem. Egyedül. A nap nyolc órájában. Hiányoznak a dinofalatkáim.

- Ha jól értesültem, Mr. Eugene – szól hozzám egy hosszabb családi csevej után a férfi -, maga is a hentes üzletben dolgozik, és híres a dinofalatkáiról.

- Van közöttük Brachiosaurus is – morgom, míg kedvtelenül piszkálom a répát a tányéromon. Anya az én rizsembe sose rak borsót, mert már csak a látványától is égnek áll a tarkómon a bundám.

- Csodálatos!

- Bocsánat, csak volt – pillantok apámra, aki összeszorított ajkakkal ül tovább. – Szóval, mi a harci helyzet? Bevarrják az öreget, s mekkora pénzbüntetésre számíthatunk? – szegezem a férfinak a kérdéseket.

- Nos, ezt a vacsora után szerettem volna megbeszélni – vallja be. – Bűn elrontani az étkezést ilyenekkel. – Felvonom a szemöldökömet, majd a tányérjára nézek. Van még rajta két salátalevél, meg egyéb zöldség, nem értem mit lehet ezen már elrontani. Emellett jobban érdekel a jövőm, az örökségem, mint az illem. Az illemből még senki nem etette meg rendesen a családját… Senki.

- Üdvözöllek Natadora hercege, a Sárkányherceg! – hajt fejet elõttem. - Az erõm a tiéd, egyedül téged szolgál és védelmez, a kérésedet pedig tiszteletben tartom.
- Állj fel, kérlek! – teszem vállára a kezem pillanatnyi csend után. - Köszönöm neked, hogy úgy döntöttél, csatlakozol hozzám és a Sárkányrendhez. Remélem, egy napon majd a barátodként tekintesz rám. – Olyan körök ezek, amelyeket le kell futnunk nyilvánosan.
- Megtisztelsz hercegem! – mosolyog rám haloványan. - De a fajtánknak te ennél jóval többet jelentesz.
- Igen, tudom. – Nem, nem gondolok többet magamról, mint amennyi tényleges. Nekem az életem tõlük függ, hiszen bármikor eltüntetne néhány ember, ha õk nem lennének. Nekik pedig a fajtájuk függ tõlem, hiszen egyedüliként én állok mellettük. - Szeretném, ha te kísérnél be a várba. Sokan összegyûltek, hogy kielégíthessék a kíváncsiságuk és jobb mielõbb túlesni ezen, hogy aztán nyugtod legyen tõlük.

Így is történik. Még elkapom a pillantást, amit a Sárkányrend tagjai felé küld, így magamban el is döntöm, hogy hamarosan engedek neki pár szabad órát, hogy találkozzanak és beszélhessenek. Mindig csodálatosnak tartottam, hogy mennyire kötõdnek egymáshoz rokoni szálak nélkül is. Sokat tanulhatnánk tõlük. Rengeteget...

Nem lep meg már az sem, hogy mindenki úgy bámul rá, mintha maga lenne a megtestesült gonoszság. Nem lep meg, de nem is érdekel. Egészen addig nem, amíg a trónterembe lépve és majdnem át is haladva azon, nem szembesülök a tömeg döbbent némaságával. Fordulok egyet, és az ujjai közt meg is látom ennek okát. Egy tõr, aminek a markolatát ezer ugyanilyenbõl is felismerném.
- Minden rendben, ne aggódj – nyugtatom meg gyorsan, majd megszólítom azt, aki ezt tette, mielõtt Cadaroc talán mégis tenni akarna valamit. - Nagybátyám, légy üdvözölve a körünkben! Úgy tudtam egy ideig még a birtokodon élvezed a vadászat örömeit.
- Ahová számûztél, unokaöcsém? – jelenik meg a szemem elõtt. – Hát, hogy is hagyhattam volna ki ezt a mai dicsõséges napot! – A szavaiból csöpög a gúny. Inkább végeztettem volna ki, minthogy elzavartam. Idióta vagyok...
- Mit kívánsz tõlem, hercegem? Véget vessek az életének? – vonja magára a figyelmemet Cadaroc.
- Ugyan, hisz még csak nem is rá céloztam! Csak tudni akartam, hogy Syallo jó kezekben van-e. – Nem tudok nyilatkozni arról, hogy kire célzott, hiszen nem figyeltem. Sárkányrendem közelében tökéletesen leengedem a védelmemet, nincs rá szükségem, így ezt az esetet sem láttam pontosan. Cadarochoz lépve kiveszem a tõrt a kezébõl, hogy aztán megszemléljem és az övembe is dugjam ennek végeztével.
- Nos, hálásan köszönöm, hogy így aggódsz értem Erol bácsi, de mint láthattad, nincs rá szükség. És ha most megbocsátasz… - Mosolyom nem jóságos, ezt mindenki látja, bácsikám is. Tõrét ezért veszem magamhoz, tudom, késõbb felkeres majd érte.

- Nem sérült meg a kezed? – fordulok a frissen érkezett felé, amikor elhagyva a tróntermet, kettesben maradunk. Meg is szemlélem, de csak egy vékony, már most is halványuló rózsaszín csíkot látok.
- Nem lennék méltó arra, hogy védelmezzelek, ha ilyen könnyen bántódásom esne.
- Milyen igaz – nevetem el magam. – De ettõl én nem tartok. Mint mondtam, bízom benned, Cadaroc.
- Köszönöm felség! Elmondanád, kérlek, mi lesz a feladatom melletted?
Intek a kezemmel, hogy kövessen és elindulok a kert felé. Út közben találkozunk egy szolgálóval, akit le is intek, hogy kerítse nekem elõ a Sárkányrendet és tudassa velük, várom õket a kertben.
- Nos, Ysot feladatkörét bíznám rád, ha neked is megfelelne. Õ volt a hozzám legközelebb álló a Rendben. Mivel saját fajtámból származó szolgálók nem léphetnek be a szobámba, ha én is ott vagyok, õ volt az, aki felkeltett reggel, felhozta a konyháról a reggelimet és velem maradt a nap nagyobb részében. Kísért engem, jelen volt minden tárgyalásomon, megbeszélésemen. Ha távol akart maradni, elõre egyeztettük, de napi néhány óra pihenõt így is adtam neki, amíg apám mellett voltam. Megfelelne neked ez a munkakör? Vagy undorít a gondolat, hogy segíts felöltözni egy férfinak reggelente? – pillantok oldalra. Arcán látom, tudja, hogy tesztelem.
- A Sárkányherceg meztelen teste soha nem undorítana egy sárkányt sem, a feladat pedig megtisztelõbb annál, mint amit remélni mertem – feleli apót biccentve. Majd beszélek vele arról, hogy a késõbbiekben megpróbálhat kicsit oldottabb lenni, fárasztó lenne egész nap ebben a hivatalos mederben tartani a kapcsolatunkat.
- Tökéletes válasz – mosolyodom el. – Késõbb hagyok neked idõt, hogy találkozz rég nem látott társaiddal, de most beszélnünk kell Erol felbukkanásáról – sóhajtok fel.
- A legmélyebb tisztelettel, ez gondot jelent? – kérdezi. Nyilván arra céloz, hogy mostantól rendezkedjen-e be arra, hogy kések és kardok fognak repkedni felém minden nyilvános megjelenésemkor.
- Vannak dolgok, amelyek gondot jelentenek. Amíg elérjük a kertet elmesélem neked, ki is õ, hiszen feltûnhetett, hogy bácsikámnak hívom, pedig nyilván tudod, a szüleim egykék voltak. – Bólint. – Õ apám egyik legnagyobb bizalmasa, ágynak esése elõtt olyan volt neki Erol, mint amilyen nekem leszel te. Erol azt remélte, hogy apám halála után az övé lehet a trón, ha engem eltesz láb alól, és ezt a képzetét a mai napig nem adta fel. Õ csak egy szolga, csupán apám felé mutatott tiszteletbõl hívom bácsikámnak, hiszen semmiféle rokoni kapcsolatban nem állunk. Pár hónapja sikerült kikényszerítenem a vidéki vadászlakjába, amit apámtól kapott szolgáltatásaiért, de sajnálatos módon ismét visszatért és gyanítom, most nehezebb dolgom lesz vele. Õ viszont mindent meg fog tenni, hogy apám közelébe juthasson és engem megölhessen. Ezért vagytok ti itt, sok embernek szúrom a szemét, és nem csak Natadorában. Remélem, nem bántad meg, hogy csatlakoztál hozzám – állok meg és pillantok rá, egyenesen a szemébe nézve.
- Mindentõl óvni foglak, hercegem.
- Tudom, és köszönöm. Remélem, ez kötelességbõl átalakul idõvel ösztönné, amely sírodig kísér majd, akár a lélegzés. – Bólint, meghajol, majd tovább haladunk.

- Megvagy! – kiáltok fel, mire az alig hat esztendõs Liana éles gyermeki sikkantással kacagni kezd.

Finoman a puha fûre gördítem, és addig csiklandozom, míg bírja szusszal, majd mikor elengedem, elégedett vigyorral pillantok a kipirult arcocskára.

- Most már… most már majdnem elkaptalak, ugye? Még a cipõmet is levettem! – neveti levegõ után kapkodva.

Csak megcsóválom a fejem és végignézek a napsárga ruhácskán, amit mostanra ronda fûfoltok tarkítanak.

- Ezért megint kapni fogunk anyádtól. – sóhajtok fel.

- Én megmondtam. – lép ki mogorván a bokrok mögül Liana bátyja, a tizennégy éves Kyran. – Aztán majd megint engem szidnak meg, amiért nem vigyáztam rád. – közli a húgával.

A kislányhoz hasonlóan õ is szépen fel van öltözve, pedig a sárkánygyerekek többsége állandóan piszkos, mert minden idejüket a szabadban töltik, rendszerint különbféle csínytevéseken ügyködve. A mai napon azonban a földünk összes sárkánya összegyûlik, hogy búcsút vegyen egyik legidõsebb társunktól, aki évszázadok óta él már a hegyeink között.

- Ysot visszatért már? – kérdem Kyrantõl, aki komoran bólint.

- Azért jöttem, mert beszélni akar veled. A barlangjában vár rád. – mondja, majd Lianához lép és felhúzza a földrõl. – Gyere szépen hugi, most megint át kell öltöznöd.

- De én Cadarockal akarok maradni! – jön a nyûgös válasz és még bele is csimpaszkodik a karomba, amin elmosolyodom.

- Majd késõbb még találkozunk, rendben?

- Biztosan?

- Biztosan. – kócolok a hajába, amire úgyis ráfér majd egy igazítás.

Ezután Kyrannek már sikerül magával vinnie, bár még õ is visszanéz. Mindketten tudják, hogy ma elmegyek és mivel olyanok számomra, mintha édes testvéreim lennének, nekem is hiányozni fognak, de már eldöntöttem.

A Sárkányrend, amihez csatlakozni fogok, évek óta egy fiatal ember herceg biztonságát szolgálja, akit mindenáron meg kell védenünk, mert hosszú idõ óta õ az elsõ férfi az uralkodó családból, aki békét akar, s aki nem úgy tekint ránk, mint öldöklõ állatokra, hanem tisztelettel. Nem is volt kérdés, hogy elfogadom-e a posztot, örömmel találkoznék végre azzal a herceggel, akirõl már annyi mindent hallottam a városokban és a Rend többi tagjától is. Az üzenet már megérkezett miszerint sárkány alakban kell majd megjelennem, hogy senki emberfiának nem legyen kétsége a fajtámat illetõn, de ez ellen nincs is kifogásom. Legalább tudják, mivel kell majd szembenézniük, ha ártani próbálnak a hercegnek.

*

Késõ délután aztán elérkezik az indulás ideje, így az ünnepségen már nem veszek részt. Ysot helye nem maradhat sokáig betöltetlen és fölösleges is lenne halogatni az indulást.

A barlangomból kilépve, hagyom, hogy a nyers erõ végigzubogjon a testemen és a sárkányformámban öltsön alakot. Kitárom a szárnyaim, élvezve a szabadság eme különös formáját, s mikor a levegõbe emelkedem ez az érzés a sokszorosára nõ. A repülés maga a tökéletesség, aki nem képes rá, az elképzelni sem tudja, milyen lehet minden szárnycsapással egyre sebesebben és sebesebben szelni az eget.

Elsuhanok hegyek, erdõk, virágzó rétek fölött, mire a felhõk mögül lassan elõtûnnek a királyi vár fehér tornyai, majd zöldellõ fûvel borított udvara. A Rend tagjait azonnal felismerem a mágiájuk vibrálásából, mind felsorakoztak a herceg mögött, aki bátran és büszkén áll az élükön. Még akkor sem lép hátrébb, mikor hatalmas testemmel a közelébe érek, pedig egyetlen szárnycsapással megölhetném.

Óvatosan megkerülöm, hogy a farkam végén lévõ éles pikkelyek egy kört rajzoljanak a földre köré. A tekintetünk összekapcsolódik, a sötétszürke szemekben pedig mélységes csodálatot látok. Csodálatot és tiszteletet, amit emberi lény szemében még sohasem.

Ahogy leszállok elé, az ajkai mosolyra húzódnak, majd lassan közelebb lép és felemeli az egyik kezét, hogy megérintsen. Nem állítom meg, ez az én ajándékom számára, de a bõrének kellemes hûvösétõl még a szemeim is lecsukódnak, majd felmorranok, mikor puhán végigsimít rajtam.

Pillanatokkal késõbb aztán hagyom, hogy meginduljon az átváltozás és a sárkányalakom lassan visszahúzódjon, helyet adva az emberinek. A megbûvölt ruháim persze a testemen maradnak, ahogy mindig, de a herceg kutató-csodáló tekintetétõl olyan érzésem támad, mintha meztelenül állnék elõtte. Közben viszont én is szemügyre veszem õt, és be kell látnom, hogy a szóbeszédek a szépségét illetõen, mind igazak voltak. A herceg ugyanis gyönyörû, még a sárkányok között sem találnék hozzá foghatót, de lehet, hogy a világon se.

Az alakja karcsú, de nem törékeny, a bõre akár a porcelán, halvány és hibátlan, amit ékkövekként csillogó szemek, telt ajkak és lágy vonások tesznek teljessé. Mindezt pedig csodásan hosszú, fekete hajzuhatag foglalja keretbe, melynek a vége valahol a combja és a térde között lehet, még inkább kiemelve ezzel az alakját.

- Üdvözöllek az udvaromban Cadaroc! – néz a szemembe - Hiszek és bízom abban, hogy erõd csakis engem szolgál a jövõben, s kérlek, csodálatos sárkányodat csak akkor mutasd meg, ha arra én kérlek, vagy ha elengedhetetlenül szükségét érzed. – mondja, majd közelebb hajol.

Ismerem a szokásokat, ezért térdre ereszkedem, hogy felérjen és ajkaival puhán a homlokomra csókolhasson. Az illata fenséges, az én kifinomult érzékeimnek különösen kedves a tucatnyi különbözõ virág illatának keveréke. Ahhoz viszont túl hamar elhúzódik, hogy meg is nevezhessem õket, majd egy lépést hátrál, hogy teret adjon nekem.

- Üdvözöllek Natadora hercege, a Sárkányherceg! – hajtok fejet - Az erõm a tiéd, egyedül téged szolgál és védelmez, a kérésedet pedig tiszteletben tartom.

A szavaimat követõ csendben finoman a vállamra helyezi a kezét, ezért felnézek rá. Hosszú szempillái árnyékot vetnek az arcára, amitõl az íriszei még sötétebbnek, már-már feketének tûnnek.

- Állj fel, kérlek! – mondja, s mikor megteszem, lassan visszaengedi a kezét maga mellé - Köszönöm neked, hogy úgy döntöttél csatlakozol hozzám és a Sárkányrendhez. Remélem, egy napon majd a barátodként tekintesz rám.

- Megtisztelsz hercegem! – válaszolom, halvány mosollyal – De a fajtánknak te ennél jóval többet jelentesz.

- Igen, tudom. – feleli, egy parányi önhittség nélkül. A tartása büszke, de nem gõgös, s ahogy a Rend többi tagjára, majd újfent rám pillant, elmosolyodik. - Szeretném, ha te kísérnél be a várba. Sokan összegyûltek, hogy kielégíthessék a kíváncsiságuk és jobb mielõbb túlesni ezen, hogy aztán nyugtod legyen tõlük. – fintorodik el.

Úgy tûnik, neki sincsenek ínyére a bámészkodók, aminek örülök, bár engem amúgy is hidegen hagy, akárhány szempár szegezõdik is rám.

- Ahogy kívánod. – bólintok beleegyezõn, s mikor másodszor végigmér, a vonásai ellágyulnak és a csodálat hamar visszaköltözik a tekintetébe.

Nem hittem volna, hogy egy ember képes így nézni egy sárkányra.

- Ez esetben induljunk is. – int a várkapu felé.

Még egy röpke pillantást vetek a többi sárkányra, akiket már jó ideje nem láttam, de a késõbbiekben biztos lesz lehetõségünk beszélgetni. Üdvözlés képpen megemelik a kardjukat, majd amint elindulunk a herceggel, egészen a vár bejáratáig követnek minket, de onnan kettesben megyünk tovább. A várudvaron az emberek félrehúzódnak a herceg útjából és tágra nyílt szemekkel, sutyorogva bámulnak.

Néhányuk még annyit sem tud a sárkányokról, hogy a hallásunk sokkal kifinomultabb az övéknél, így minden szavukat értem, de nem foglalkozom velük. Ezután egy magas, tágas terembe lépünk be, melynek a végén egy hatalmas, de üres trónszék terpeszkedik. Mindkét oldalról emberek kisebb csoportjai vesznek körül, díszes ruhákba öltözött nõk, udvaroncok, katonák és persze szolgálók is, akik egy emberként bámulnak meg minket.

Arra számítok, hogy a herceg majd be akar mutatni elõttük, de kezdem érteni, hogy a „bekísérni a várba”, tényleg csak ennyit jelent. A trónszék jobb oldala felõl nyíló ajtóhoz tartunk, de mikor az emelvényre lépünk egy ismerõs suhanó hang rándítja meg a fülem. Reflexszerûen pördülök meg, még röptében kapva el a tõrt, majd a pengét a markomba szorítva pásztázom végig az összegyûlteket. Szinte levegõt se mernek venni és jól is teszik.

- Hercegem… - fordulok felé, bár tudom, hogy semmi baja nem esett. Az arca semleges, majdhogynem unott, de a sötétszürke szemekben haragot látok.

- Minden rendben, ne aggódj. – mondja, viszonozva a pillantásom.

Engem viszont ez egy cseppet sem nyugtat meg, nem gondoltam volna, hogy már az érkezésem elsõ órájában merényletet kísérelnek meg ellene. De vajon tényleg az volt?

- Nagybátyám, légy üdvözölve a körünkben! – szólal meg a herceg hangosan – Úgy tudtam egy ideig még a birtokodon élvezed a vadászat örömeit.

- Ahová számûztél, unokaöcsém? – válik ki egy nyurga, idõsödõ alak az emberek közül. – Hát, hogy is hagyhattam volna ki ezt a mai dicsõséges napot! – gúnyolódik, majd gonosz vigyorral az arcán mélyen meghajol elõttem.

Összehúzom a szemeim, de nem mozdulok, holott minden porcikám azt súgja, hogy ez a férfi a velejéig romlott. - Mit kívánsz tõlem hercegem? Véget vessek az életének?

- Ugyan, hisz még csak nem is rá céloztam! – tartja fel a kezeit az idegen – Csak tudni akartam, hogy Syallo jó kezekben van-e.

A herceg erre mellém lép, s oda sem pillantva kiveszi a tõrt a kezembõl, majd mielõtt ismét a nagybátyjára fordítaná a figyelmét, megforgatja az ujjai között a gazdagon díszített markolatát.

- Nos, hálásan köszönöm, hogy így aggódsz értem Erol bácsi, de mint láthattad nincs rá szükség. És ha most megbocsátasz… - mosolyodik el, de ebben a mosolyban annyi hidegség van, hogy még nyáron is befagyasztana vele egy egész tavat.

Választ nem is várva hátat fordít mindenkinek és emelt fõvel lépdel az ajtó felé. Egy szolgáló még azelõtt kitárja, hogy odaérnénk, és mikor kettesben maradunk, végre van lehetõségem csak a hercegre figyelni. Érzem a haragja enyhe zsongását, de félelmet nem. Bátor ember, vagy csak hozzászokott már az ilyen helyzetekhez, esetleg mindkettõ. Errõl mindenképp beszélek majd a többiekkel, mert kíváncsi vagyok milyen ember is õ.

- Nem sérült meg a kezed? – kérdi, miközben a kezem felé nyúl.

Hagyom hogy felemelje, aztán a mutatóujját végigfuttassa az alig látható rózsaszín csíkon.

- Nem lennék méltó arra, hogy védelmezzelek, ha ilyen könnyen bántódásom esne. – ingatom a fejem.

- Milyen igaz. – nevet fel most már könnyedebb hangon – De ettõl én nem tartok. Mint mondtam bízom benned Cadaroc. – mosolyog rám.

A nevem egészen különösen hangzik a szájából. Sokkal lágyabban, mint amilyen a sárkányok durva nyelvén, de tetszik a csengése. Azt viszont tudom, hogy a herceg nevét kimondani nem lehet, csupán a közeli rokonainak, vagy azoknak, akiknek õ maga ad engedélyt rá.

- Köszönöm felség! – biccentek hálásan – Elmondanád kérlek, mi lesz a feladatom melletted?

A nap épphogy felkelt a hegyek mögött. A királyság nagyja ilyenkorra már túl volt a napi teendõinek egy részén. A parasztok elkezdték az állatok reggeli etetését, vagy már a földeken szorgoskodtak, a palota dolgozói pedig készen várták a reggelivel hercegüket, azaz engem. Bár még csak most ébredtem fel... Mint mindig, most sem tûrök meg senkit a szobámban, amíg el nem készülök a napra. Mosdás, öltözés, más uralkodócsemetéktõl eltérõen én ezeket egyedül megoldom – hiszen én nem vagyok olyan elkényeztetett kis anyámasszony katonája, mint a többiek. Miután megmostam magam mindenhol, magamra kapom szokásos, egyszerû ruháimat. Szinte áttetszõ az anyaga, de nem félek, hiszen senki nem meri szóvá tenni, ha meztelenül jelennék meg, akkor sem szólna senki semmit. És ez így van jól.

Amíg várok, az ablakba állva merengek el a kert gyönyörûségén. Van itt mindenféle virág, ami a világ különbözõ szegleteiben nõ. Bár ez is az én érdemem. Apám semmit nem tett a kertért, mire átvettem a gondozását, szinte csak rózsák voltak benne, meg gaz és gyom. Még ma is sok kereskedõ hoz nekem magokat, hajtásokat, hogy ez legyen a legszebb kert az egész világon. Ha nem az már mos is. Bár ami hiányzik belõle, az már soha nem lesz benne.

Bármennyire tiltakozom ellene, a harag ma is lassan a szívembe szökik, ahogy szembe jut, milyen lenne most. Mára csodálatosan szép férfi lenne õ maga is, aki reggel a kertben szedne virágot, hogy még szebbé tegye az asztalt az étkezéshez. Ha meglátná, hogy nézem õt, felpillantana, mosolyogna, majd integetne nekem, hogy büszkén visszainthessek neki és arra gondoljak: az én öcsém a legszebb lény a világon.  De ezt elvették tõlem. Elvették tõlem õt magát... amit sosem fogok megbocsájtani annak a vén bolondnak. Az istenekre esküszöm, legszívesebben magam metszeném el a torkát, amiért ezt tette! Bár dögölne meg végre...
A kopogásra összerezzenek. A súlyos, sötét faajtó ezüst kilincse három kopogás után mozdul, és én tudom, hogy ki lesz az. Csak õ és fajtája merne belépni az engedélyem nélkül. Tudják, elõttük nincsenek titkaim. Õk bármikor bejöhetnének.
- Kellemesen telt az éjszakája, hercegem? – lép be a szobába Ysot. Szomorú mosollyal pillantok rá, hiszen tudom: õ ma köszönt engem utoljára. Bár hazudnék, ha azt állítanám, nem izgulok az utódja miatt. Mivel Ysot áll hozzám a legközelebb, nehéz volt választani, hogy ki váltsa le a mostanra idõs sárkányt az oldalamon. Az új jövevényrõl nem is tudok sokat, csak azt, hogy a neve Cadaroc, az Eliadar klánból.
- Csak a szokásos, barátom – felelem, és leülök az ablak elõtti székbe, hogy a sárkány kifésülhesse a hajam. Minden reggel õ csinálja, másnak nem engedem.
- A szokásos, rossz álmok, felség?
- Most kellemesek voltak. Talán épp ezért rossz ma reggel annyira a kedvem – szusszanom.
- Gondoljon arra, hogy ma megismerheti az utódomat – kér kedves hangon.
- Ezzel kapcsolatban még mindig nem tudom, mit gondoljak. A szívem egyik fele epekedve várja az új sárkányt, a másik pedig megszakad, hogy elhagysz engem, Ysot. – Érzem, ahogy megremeg a keze, amelyben begy tincsem pihen. – Tényleg nem látlak többé?
- A hercegem is tudja, egy sárkány halála sosem szép látvány, Elvonulok a hegyekben és visszaadom a testem a természet istennõjének, hogy virágok, fák születhessenek belõle. Ahogy az illendõ.
- Akkor sem fogom soha elfelejteni, amit értem tettél – mosolyodom el. – Emlékszel, milyen esetlen kis idióta voltam, amikor elõször láttalak? – nevetek fel, õ pedig. bár nem nevet hangosan, tudom, hogy mosolyog. Sosem helyesel ha magama gúnyolom. Egyszer megkérdeztem, miért, mire õ azt felelte, hogy én magamra mondhatok, ami jól esik, õ sosem fog még a gondolataiban sem egyetérteni semmivel, ami velem kapcsolatos, rossz vélemény lenne. – Apropó, milyen módon érkezik ma Cadaroc? – kérdezem, hiszen ez is fontos.
- Üzentem neki, hogy sárkányként érkezzen és ne emberi alakjában.
- Helyes. – Hiszen fontos, hogy mindenki tudja, a testõrségem újabb tagja ugyanolyan veszedelmes, ha arra van szükség, mint a többiek. Nem engedhetem meg azt a luxust, hogy azt higgyék, testõrségem új tagja nem sárkány.
- Hiányozni fogsz nekem, Ysot... – sóhajtom.

¤¤¤

Ysot már elment. Nem búcsúzkodtunk túl sokáig, sem õ, sem én nem éreztük ezt fontosnak, hiszen ha az istenek azt akarják, találkozunk még a másvilágon. Körülöttem a Sárkányrend, ahogy az udvar egyik hatalmas gyepén állok. A szél csupán annyira lengedezik, hogy láthatatlan ujjaival a hajamba kapjon, de össze nem borzolja, csak lágyan simogassa a testem. Ahogy aztán feltûnik a távolban, amire várok, nyelnem kell egyet. Bár imádom õket, rengeteg sárkányt láttam már nem emberi alakban is, aki közeledik, minden eddiginél csodálatosabb. A napsugarak megcsillannak éjfekete pikkelyein, ahogy közeledik felénk. Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy aztán közelebb ér, és olyat tesz, ami még köztük is szokatlan. Leszáll, majd hatalmas testével és éles pikkelyekkel borított farkával szinte szabályos kört leírva ereszkedik le a földre, miközben én csak állok ebben a körben és nézem õt. Valamiért hatalmasat dobban a szívem, hogy a szemeibe nézek, és akaratlanul indulnak el kezeim, hogy megérintsem õt. Ujjaim alatt érzem a páncélja erejét, izmok rajzolódnak ki az egész testén, az én testemet pedig elönti az izgalom. Tudom, ha akarna, minden gond nélkül tudna ketté roppantani, akár csak a mancsaival is. De nem teszi meg, szürke szemeit lehunyja, ahogy ujjaim elérik a pikkelyes bõrét. Végigsimítok rajta, mire õ morran egyet, majd érzem, most fog megtörténni. Mindig imádtam nézni, ahogy átváltoznak. Ahogy a sárkány alakja lassan összehúzódik, hogy fokozatosan teret adjon egy emberi testnek, amely mindig ruhában jelenik meg. Sosem láttam még sárkányt, aki meztelen lett volna, amikor átváltozik. Egyszer egy Öreg azt mondta, csak akkor az, ha az volt az átváltozás elõtt is, de a titkukat nem árulta el, én pedig nem firtatom. Annál jobban tisztelem õket.

Az óriási, fekete szárnyak eltûnnek, ahogy végre megjelenik elõttem egy emberi testben is hatalmas, de minden eddiginél szebb lény, amit valaha láttam. Jóval magasabb nálam, fekete haja hosszú, mint az enyém, szemei ugyanolyan szürkék, mint sárkányként volt, teste mégis, annak ellenére, hogy elõzõleg fekete pikkelyek borították, most szinte ezüstfehér. Ismét nyelnem kell egyet, ahogy szemügyre veszem testét. Ruhába bújva is látszanak izmai, azt hiszem, erre mondják, hogy tökéletes. Furcsa, eddig nem ismert érzés kerít hatalmába, de visszanyelem a gyomromba, hiszen tudom, én köszöntöm õt elõször. Így illik, én így fejezem ki, hogy mennyire sokra tartom õt is, mint fajtájának minden tagját.

Mérges vagyok Lysanderre. Hogy mert ilyesmit mondani nekem? Még hogy mi megesszük az embereket! Ragadozók vagyunk, az igaz, de nem vagyunk ostobák. Hallom, hogy kijön, de nem nézek rá, tüntetõlegesen hátat fordítok neki. Ám valami fura hangot hallok, mint amikor tûz gyúl azokból a kis fadarabokból, amiket az emberek gyufának neveznek. Felpillantok, és Lysandert látom, amint egy fehér papírra csinál valamit. Valami van a kezében. Elõször úgy teszek, mintha nem érdekelne, de a kíváncsiságom erõsebbnek bizonyul a büszkeségemnél, így lassan felállok és a háta mögé állva nézem meg, mit csinál. A szemeim elkerekednek a csodálkozástól, mert valami varázslattal tükörképet hozott létre a papíron, ami olyan, mint én. Pedig nincs is víz. Nem értem, hogy csinálja, biztos valami mágikus erõvel.

- Hogy csinálod? – kérdem kíváncsian, de õ nem néz rám, így kérdez vissza.

- Micsodát?

- Víz nélkül hozol létre tükörképet. Úgy, hogy nem vagyok ott – mondom ámulattal a hangomban. Még nem nagyon láttam ilyet, hiszen a tükörképet csak a víz tudja létrehozni.

- Grafikának hívják. Az emlékeidet rajzolod meg egy papírra, hogy akkor is megmaradjanak, amikor már elfelednéd õket.

- Ez valamiféle varázslat? – kérdem, miközben mellé guggolok. Nem szeretem a varázslatot, de amit õ mûvel, az nagyon érdekel.

- Nem, nincs benne semmi varázslat.

- De olyan élethû… hogy csinálod?

- Sokat gyakoroltam.

- Hiányoznak a színek – jegyzem meg halkan, miközben õ tovább rajzol.  – Miért nincsenek? Csak fekete fehérben lehet grafikázni?

- Nem szeretem a színes képeket, ezért nem használom azokat a ceruzákat. De természetesen lehet a kép olyan is – feleli, de ez nem elég magyarázat számomra.  

Ezek után nem szólal meg, és én is csak némán figyelem, ahogy dolgozik. A rajz egyre jobban kezd hasonlítani rám, teljesen olyan, mintha én lennék ott azon a papíron. A papírt ismerem, de ilyesmit még sosem láttam, így ámulattal tölt el, amit Lysander csinál. Mint a varázslat. Mikor kész van, elégedetten szemléli a mûvét, én pedig igyekszem, hogy ne zavarjam meg, de nem tudom magamban tartani a kérdésemet.

- Egyszer… Egyszer én is csinálhatok majd ilyet? Ezt a grafika dolgot? – kérdem kissé félénken. Mi van, ha nem engedi meg? Amilyen mérgesen ráförmedtem, nem csodálnám, ha utálna.

- Szeretnéd, ha megtanítanálak rá?

Hevesen, mosolyogva bólogatni kezdek, szívemet öröm járja át, hogy hajlandó erre megtanítani. Annyira boldog vagyok, bár azért van bennem egy kis félsz, hogy csak gondot fogok okozni neki. Azt sem tudom, hogy kell azt a valamit… a ceruzát fogni. Biztos ügyetlen leszek.

- Igen! Nagyon is!

- Rendben. Egy feltétellel – emeli el a mutatóujját, mire összehúzom a szemem. Nekem egy ember ne szabjon feltételeket, ám mielõtt szólhatnék, õ folytatja.. -  Nem akartam rosszat mondani és nem szeretném, ha ez gátat vetne a további beszélgetéseinknek, ami a köztünk lévõ ellentéteket illeti.

Értetlenül nézek rá, nem értem, mit akar ezzel mondani.

- Ezt… felfoghatom egy bocsánatkérésnek is? – kérdem óvatosan. Az emberekkel sosem tudhatja a sellõ, hogy hányadán is áll.

Nem válaszol azonnal, mintha gondolkodna a válaszon, ami nekem nem tetszik. Kezdek kétségbeesni, hátha rosszat mondtam. Végül is, én voltam az, aki felfortyant, elvileg nekem kéne bocsánatot kérni.

- Felfoghatod úgy is. Nos? Megegyeztünk? – néz rám, mire halványan rámosolygok. Igen, azt hiszem, beérem ennyivel, bár nem nagyon értem, amit mondott, ám ezt sosem vallanám be neki.

- Meg. Én válaszolok, ha kérdezel, te pedig megtanítasz erre a dologra… Rajzra. Így gondoltad?

- Igen, így.

Óvatosan megérintem a lap szélét, majd a szürke színû ceruzát, amit Lysander a kezében tart. Fura tapintásuk van, de nem rossz. Viszont kellenek színek. Sok-sok szín.

- Kaphatok majd színeket is? – kérdem kíváncsian, hiszen ez az a dolog, ami legjobban izgat.  

Azt hiszem, Lysander is észreveszi, hogy zavarban vagyok, de hát ez van. Az átváltozás mindig megvisel, ráadásul ez a sok új és ismeretlen dolog is rendesen felkavarta a lelkivilágom. Nem csoda, ha gyûlölöm a teliholdat.

- Természetesen. Holnapra szerzek neked színes ceruzákat.

Ez megnyugtat, de csak bólintok, aztán nekiesek a maradék ebédemnek. Még maradt egy, sõt, Lysander a narancslét is kinyitotta nekem. Okos ember, ezek szerint tudja, hogy az édesvíz halálos rám nézve. Ha megiszom, rosszul leszek, de a gyümölcslevek jót tesznek. Lysander nem zavar, de tudom, hogy bámul, ami igen kellemetlen, de nem törõdöm vele. Végül úgy tûnik, végez a rajzolással, mert hallom, hogy feláll és közelebb jön hozzám.

-       - Kérdeznék valamit – mondja, mire felnézek és visszadobom a hal csontvázát a vödörbe.

-     -  Mit? – kérdem kíváncsian, miközben felállok. A nap erõsen tûz, behátrálok az árnyékba, nem szeretnék megpörkölõdni.

-      -  Tényleg meghalsz az édesvíztõl? – kérdi, mire összehúzom a szemem. – Nem akarlak bántani, csak tudni akarom, miért nem bírod meginni, mikor a gyümölcslétõl semmi bajod.

-     -  Az édesvíz beteggé tesz, ha sokáig vagyok benne, meghalok – magyarázom. – Hiányoznak belõle olyan vitaminok és ásványi anyagok, amik a tengervízben vannak. Azokra szüksége van a szervezetemnek. A gyümölcslét meg bírom inni, mert akár hiszed, akár nem, a sellõk néha gyümölcsöt is fogyasztanak a vitaminok miatt. De nem bírjuk meginni azt, ami fel van vizezve, mert attól rosszul leszünk. Fontos, hogy sok gyümölcs legyen benne.

-     -  Hát, ebben csak az van – mondja Lysander. – De akkor nem felejtem el, hogy alkalomadtán gyümölcsöt is hozzak neked. Van olyan, amit nem eszel meg?

-     -  A sárgadinnyét utálom – közlöm. – A szagától is rosszul vagyok – folytatom, miközben bemegyek a házba. Kezd kinn nagyon meleg lenni, de benn kellemes az idõ. Leülök a földre és hátamat a falnak vetem. Lysander az egyik fura akármire ül és engem néz. – De egyébként bármilyen gyümölcsöt megeszek, bár a gyengém a narancs, az ananász, a cseresznye és az eper. A görögdinnyét ellenben nem tudom megenni, mert túl sok benne a víz.

Nem válaszol, csak elgondolkodva méreget, majd bólint. Nem tudom, mi járhat a fejében, és ez nem tetszik. Nem szeretem, ha nem tudom, mire gondol, és õ olyan kiismerhetetlen, bár emberhez képest nem is olyan borzalmas. Lehetne rosszabb is. Úgy tûnik, nagyon érdekli a fajtám.

-      -  Mondd csak, Lysander – szólalok meg, mire õ kérdõen mered rám -, te is mesélsz majd nekem az emberekrõl? Nem sokat tudok a fajtádról, és úgy lenne méltányos, hogy ha én válaszolok a te kérdéseidre, te is válaszolsz az enyémekre. Ti emberek ezt hívjátok alkunak, ha jól tudom.

-     -  Jól tudod – biccent, majd feláll. – Rendben, ha ennyire kíváncsi vagy. De nekem most mennem kell, még rengeteg dolgom van. Ó, a kádat megtöltöttem tengervízzel, mielõtt idehoztalak. Meg tudsz fürdeni, ha akarsz.

-     -  Kád? Mi az a kád? – kérdem értetlenül pislogva. – Nem ismerem ezt a kifejezést. Magyarázd meg, kérlek!

-      -  Inkább megmutatom – mondja, majd int, hogy kövessem.

Felállok és követem egy kis helyiségbe, amirõl nem is tudtam, hogy van. A padló hideg és fehér, de a falak kellemes kék színûek. Van egy fehér valami, ami mély és abban van a víz. Meg két kisebb valami. Az egyik magasan van, a másik a földön, de fogalmam sincs, mit lehetnek azok. A mély valaminél és a magasan levõ valaminél ezüstszínû akármik vannak, amik olyanok, mint valami vízimadár nyaka.

-     -  Ez a kád – magyarázza Lysander a mély fehér dologra mutatva. – Ebben szoktak az emberek fürdeni. Az ott – mutat a falnál levõre – pedig a mosdókagyló. Abban szoktunk arcot és kezet mosni. Felette van a tükör, amiben láthatod magad.

-     -  Tényleg! – mondom, mikor belenézek a tükörnek nevezett tárgyba. – Olyan, mint a vízen. És mik ezek? – mutatok a mosdókagylónál levõ dolgokra.

-      -  Ez a vízcsap – jön a válasz. – Ezen keresztül jön a víz, látod? – nyitja meg, mire vízsugár jön ki a csõbõl. Elkerekedett szemmel nézem, de nem dugom bele a kezem. A szagán érzem, hogy édesvíz.

-      -  És az ott mi? – mutatok a harmadik fura valamire, ami olyan, mint egy szék, de tartozik hozzá egy fura támla is.

-      -  Az ott a vécé – magyarázza Lysander, de látszik, hogy kezd zavarba jönni. – Ott végzed el a… a dolgodat.

-     -  A dolgomat? – kérdem értetlenül, majd hirtelen megértem, mire céloz. – Ó! Ó, értem! Köszönöm a magyarázatot, Lysander – mosolygok rá.

-      -  Nos, örülök, hogy segíthettem – mondja, és a hangja mintha kicsit kimért lenne. – Ne haragudj, de tényleg sok dolgom van. Este még jövök, és hozok neked vacsorát. Addig légy jó, Hao!

Választ sem várva távozik, én pedig egyedül maradok a fura szobában. Úgy beszélt velem, mintha valami kisállat lennék, ami normális esetben dühítene, de most valahogy nem tudok rá mérges lenni. Nem értem, miért jött zavarba és utána miért volt olyan fura. Az emberek olyan különösek. Végül úgy döntök, megfürdök és ledobálom a ruháimat. Már úgyis nagyon kényelmetlenek voltak, jobb nekem ruha nélkül. Bemászok a kádba, és elterülök a kellemes, sós tengervízben. Pont megfelelõ a hõmérséklet. És már csak két napig kell kibírnom emberként. Elõre félek az átváltozástól. Nehogy elfelejtsek szólni Lysandernek, hogy majd vigyen vissza a tóhoz, mielõtt megint alakot váltanék. Nem szeretnék a szárazon uszonyt növeszteni, nem lenne szerencsés. Addig gondolkodom, míg lassan elnyom az álom, miközben azt képzelem, hogy újra otthon vagyok a tengerben.

Fogalmam sincsen, mennyi idõ telik el, mire a szolgálatkész embereim elintézik számomra ezt az apróságot. Teljesen elmerültem a gondolataimba, minek köszönhetõen szinte értetlenkedve fogadom a három hallal teli vödröt s a gyümölcslével teli üveget. Majd az ezzel kapcsolatos emlékeim lassan visszaszivárognak. Igen, Haonak hozattam…

Felkapom a két tárgyat majd lassú léptekkel indulok el a kis ház felé. Mikor nem látom kint, kezd kellemetlen érzés a hatalmába keríteni, s nem csalatkozom, amint beérek. Az egyik fotel mögött kuporodott össze, kezei a fülére tapasztva, orcája hó fehér, s reszket, akár a nyárfalevél. El sem tudom képzeni, mi rémíthette meg ennyire.

- Mi a baj, Hao? – ekkor tudatosul bennem a tévé háttérzaja.

- Hangos ez a valami! És ijesztõek azok a kis emberek benne! – mutat a készülék irányába. – Nem szeretem!

-  Az csak egy televízió, nem kell félned tõle – magamban megnyugodva a televízióhoz lépek és kikapcoslom. – Nem bánt, higgy nekem! És most gyere már elõ, hoztam neked enni.

Nagyon lassan indul el felém, szemét le sem véve a mechanikai eszközrõl, mintha attól tartana, miszerint újra aktív fázisba kerülve az életére tör. Milyen különös…

-  Hoztam neked gyümölcslét. Ha jól olvastam, ilyesmit bír a szervezeted.

-  Igen, és köszönöm  A halakat és a rákokat is. De kérdeznék valamit – tekintete a vödrön nyugszik, majd pedig az elejtett hal immár törött gerincû teteme fölödd– Mi az a doboz ott? Mi az a tele… tele… televalami?

- A televízió egy szerkezet, ami képeket közvetít a világból – kezdem el lassan a magyarázatot. – Valós, és nem valós képeket is. Amit az elõbb láttál, nem valós, csak egy film – szavain nyomán csupán még több kérdést látok elsuhanni a szemei tükrében. – Nem sokat tudsz az emberi dolgokról, igaz?

-  Nem mondhatnám – megvonja vállait, majd enni kezd. – De te sem sokat tudsz az én fajtámról, igaz?

Megrázom a fejemet. Ha lenne tudomásom a világáról, a fajtájáról, akkor nem nálam lenne, hanem egy múzeumban. Holtan, kipreparálva…Bár ezt a tényt igyekszem nem az orrára kötni, a végén teljesen halálra rémíteném. Éppenséggel elég sokkot kapott már a mai napra a tévétõl…

Igyekszem elmagyarázni számára, mi a különbség a híradások és a filmek között, részletezni, miben tér el az egyik a másiktól, illetve arra is kitérek, miszerint azok a kis emberkék valójában nincsenek ott, nem tudják bántani…

Mire végzek a magyarázattal, az egyik halat már békésen el is fogyasztotta. Hirtelen indíttatástól vezérelve letelepszem mellé, majd az üveget lezáró kupakot eltávolítva felé nyújtom az italt.

-  Miért rohannak úgy mindenhová az emberek? – kérdi, miközben a második zsákmányát kezdi el módszeresen enni. – Úgy értem, valahányszor el kellett hagynom a tengert, mindig azt láttam, hogy az emberek folyton rohannak és idegesek. Nem értem, miért.

- A pénz miatt. Amiatt a sok kis színes papír miatt, amire halott emberek arcát teszik. Az emberek sokat akarnak összegyûjteni belõle, mert csak azzal kaphatnak meg bármit is.

- Nálunk nincs ilyesmi . A sellõk mindent megosztanak egymással, nincs szükségünk ilyesmikre. És mi nem sietünk sehová. Az emberek buták, nem értik, hogy ha sietnek, attól nem lesz jobb. Mi csak akkor sietünk, ha üldöznek minket.

- Üldöznek? – kérdem.

-  Az emberek. A fajtád . Lemészárolnak minket, mert azt hiszik, hogy a húsunk és a vérünk örök életet ad. Pedig ez nem igaz. Aki eszik egy sellõ húsából, nem válik örökéletûvé, csak szerencsétlen lesz. Legalábbis ezt mesélték az öregek.

- Nálunk meg azt beszélik, hogy megeszitek az embereket – felelem, mire azonnal felpattan ültébõl.

- Ez nem igaz! – mondja, miközben szemei villámokat szórnak – Soha, de soha nem eszünk embert! Nem vagyunk kannibálok! Igaz, hogy felborítjuk a hajókat, és ha vadásznak ránk, vagy a kicsinyeinkre, megvédjük magunkat. Van, hogy ölünk is, de csak önvédelembõl. Ám sosem eszünk emberi húst! Nem vagyunk olyan szörnyetegek, mint amilyeneknek lefestenek minket, Lysander!

Felpattan ültébõl, kezei ütésre készen ökölbe szorulnak. Ha tekintettel ölni lehetne, már réges-régen nem élnék. Indulataitól vezérelten kirohan a kicsiny kunyhóból…Én pedig nem követem. Elgondolkodom a szavain. Nem igazán értem, mivel sebeztem meg ennyire. Általában nem érdekelne a tény, azonban érte felelõsséggel tartozom, így hát kénytelen kelletlen rá kell jönnöm a dolog nyitjára…

Egyik pillanatban még semmi gondja nem volt, a másikban pedig gyilkos indulatok munkáltak benne. Akárhogy gondolkodom, egyik szó vagy mondat sem tartalmazott olyan jelentést, amely ezt indokolttá tette volna.

Emberi gondolkodással…Igen, emberivel nem, de talán az övével akár felérhetett az az ártatlan mondatocska egy halálos sértéssel is.

Mélyet sóhajtok. Majd még egyet. Talán ehhez hasonlatos érzés lehet, amikor a szülõ próbálja megérteni gyermeke világának másságát…?

Látom, hogy elgondolkodik a válaszon. Mintha olyasmit kérdeztem volna, ami szokatlan a számára.

- Szerintem az az oka, hogy más embereket zavar a põre bõr látványa, illetve maga a ruházat azt is mutatja, hol helyezkedsz el a társadalmi ranglétrán. Minél szûkebb és díszesebb, annál fentebb vagy, s minél lazább és egyszerûbb, annál lentebb.

- Te fenn helyezkedsz el ezen a… létrán, ugye? – kérdem kíváncsian. Nem tudom, mi az a létra, meg mi az a társadalom. A rangot értem, hiszen nálunk is van rang. Van a vezetõ és vannak a többiek. Lysander mosolyog, mintha valami mulatságosat mondtam volna. Pedig csak õszintén kíváncsi vagyok.

- Mondhatni – mondja elgondolkodva, majd a kezébe vesz valamit.

Azonnal látom, hogy olyan bûzös rúd, és amikor meggyújtja, azonnal megcsapja az orromat a kellemetlen szag. Hevesen köhögni kezdek, ahogy a füst az orromig kúszik. Meg akar fojtani? Vagy mit akar? Neki miért jó ez?

- Muszáj ezt? – kérdem vörös arccal, könnybe lábadt szemekkel. Nem kapok levegõt, de õ azonnal eloltja a bûzös rudat.

- Elnézést. A megszokás hatalma.

- Pedig már azt hittem, direkt akartál megfullasztani – morgom bosszúsan. – Miért jó az nektek, hogy ilyen levegõt szívtok? Szerettek fuldokolni?

- Elõször kapsz csak nehezen levegõt, utána megszereted – von vállat, de úgy tûnik, mintha elgondolkodna a dolgon.

- Egyre furcsábbak vagytok – jegyzem meg, miközben leguggolok az egyik virág mellé. Milyen tökéletes, milyen gyönyörû. Kezem közé csippentem az egyik szirmot. Olyan puha, mintha nem is evilágból való lenne.

- Miért beszélsz mindig többes számban s nevezel embernek, amikor hozzám szólsz? – kérdi némi hallgatás után.

- Mert ember vagy – válaszolom tömören, miközben õ is leguggol hozzám. A kezemben ott a szirom, nem tudom, mikor téphettem le véletlenül. A virágnak biztos fájt, de nem tudhatom.

- Azonban van nevem is. Szeretném, ha azon szólítanál. Én sem hívlak sellõnek, amikor hozzád intézem a szavaimat.

Elgondolkodom. Ez igaz, õ is Haonak hív, nem sellõnek. Akkor ennyit õ is megérdemel. Egyik kezembõl a másikba gurítom a szirmot.

-       Ha ennyit jelent neked… Legyen. Lysander – adom meg magam. Ennyit megtehetek.

Csak biccent, de nem válaszol, úgy tûnik, nagyon a gondolataiba merült. Én is így teszek, eszembe jut az óceán, az otthonom, ahová tudom, sosem fogok visszatérni. Hiányoznak a hullámok, az állatok, a korallok, a hatalmas barlangok. Hiányoznak a vadászatok, a kalandozások, a menekülés a fehér cápák elõl. Honvágyam van, haza akarok menni. De Lysander nem fog elengedni. Most már a kiskedvence vagyok, akivel azt tehet, amit akar.

- Nem vagy éhes? – kérdi hirtelen Lysander, miközben végig engem néz.

- Csak egy kicsit – felelem durcásan.

- Hozattathatok valamit. Mit szeretnél?

Hallgatásba burkolózom. Eddig mindig én magam szereztem magamnak táplálékot, most pedig etetnek, mint valami ostoba háziállatot.

- Pár halnak örülnék – mondom végül letörten.

- Nem tetszik, hogy ki vagy szolgáltatva nekem és rajtam áll, élsz vagy halsz – jelenti ki, mint aki megérti a dolgot, mire dühösen nézek rá. Ugyan, mit érthet õ?

- Nem, nem tetszik! Mégis, mit gondolsz? Ugrálnom kellene örömömben, hogy a házikedvenced lettem, egy tehetetlen báb, aki másoktól függ? Neked tetszene, ha a helyemben lennél?

A hangom dühös, jogom van dühösnek lenni. Lehunyja a szemét, mint aki szégyelli magát. De hát õ egy ember, az emberek pedig kegyetlenek.

- Nem, egyáltalán nem.

A mérgem lassan kezd elpárologni. Õ nem olyan ember, mint akikkel eddig dolgom volt. Õ valahogy… másmilyen. Szomorúságot érzek, fájdalmat. Nem fizikait, inkább lelkit. Lassan felemelkedik, és rám néz. A szemébõl semmit sem tudok kiolvasni.

-     -  Most megyek. Hamarosan visszatérek a vacsoráddal. – Meg sem várva a válaszomat, egyszerûen magamra hagy.

Csak nézek utána. Nem értem, hogy az emberek miért rohannak folyton mindenhová. Bármikor jöttem ki eddig a partra telihold idején, folyton csak rohanó, sietõ, ideges embereket láttam. Nem tudom, miért jó ez nekik. Ráadásul annyit hajszolják azokat a színes papírokat is, amiken mindenféle képek vannak. Vajon mire jó az nekik, hogy olyan sok van belõlük? Biztos ez is összefügghet azzal a ranglétrával, amirõl Lysander beszélt. Majd megkérdezem tõle. Végül felállok, kezd nagyon meleg lenni, ami nem jó. Ilyenkor el szoktam bújni a nap elõl valami árnyékos helyre, így úgy döntök, visszamegyek a házba.

Az igazat megvallva, még sosem voltam emberi épületben, legalábbis nem olyanban, ami ilyen lett volna. Általában romok közelében, vagy elhagyott helyeken húzom meg magam, ha tehetem. Még ilyen alakban sem kedvelem az emberek társaságát. A házban jó hûvös van, a testem is percek alatt visszahûl a normálisra. Bár egy kis tengervíz jót tenne, de fogadok, hogy itt csak édesvíz van. Már ha van.

Szétnézek a házban, és nem tudom hová tenni a sok fura dolgot. Az asztalt és a széket ismerem, sokat láttam már ilyeneknél üldögélni az embereket. Az öregek valami fura dobozból zenét is szoktak hallgatni, ha jól tudom, de itt nem találok olyan kis dobozt. Csak egy nagyobbat, ami fekete, és az eleje olyan, hogy látom magam benne. Nem tükör, mert azt is ismerem, és az nem ilyen sötét színû szokott lenni. Valami kis gombok vannak rajta elöl. Kíváncsivá tesznek a gombok, és megnyomom az egyiket. A sötétség eltûnik, és valami kép jelenik meg, majd hangos csattanások és mennydörgéshez hasonló hangok hallatszanak. Meg egy hatalmas robbanást látok, amitõl megijedek, és az egyik tömzsi szék mögé menekülök. Nem tudom, mi ez, de nagyon hangos és ijesztõ, mint a mennydörgés és a vihar. Hangokat hallok, valakik kiabálnak, mire rémülten lesek ki. A kis képeken embereket látok, akik kiabálnak és rohangálnak, meg verekednek és ölik egymást. Nem merek kibújni, mert nagyon hangos és félelmetes. A fülemre tapasztom a kezem, úgy reszketek, de nincs elég bátorságom odamenni. Nem tudom, mi lehet ez a szerkezet, de nem szeretem. Egyáltalán nem. Erõszakos és ijesztõ!

- Mikor Lysander visszatér, még mindig ott gubbasztok, õ pedig értetlenül néz rám.

-       - Mi a baj, Hao? – kérdi, majd arra a szerkezetre néz, ahol még mindig egymást ölik az emberek.

-      -  Hangos ez a valami! És ijesztõek azok a kis emberek benne! – mutatok a dobozra, halálra vált arccal. – Nem szeretem!

-     -   Az csak egy televízió, nem kell félned tõle – mondja, és valamit megnyom a dobozon, mire az elsötétül. – Nem bánt, higgy nekem! És most gyere már elõ, hoztam neked enni.

Óvatosan bújok elõ, szemeimet le sem véve arról a televalamirõl, és gyanakodva szemlélem. Ez valami varázslat lehet, vagy pedig egy olyan gép, amit az emberek találtak fel. Nem értem, miért jó nekik nézni, ahogy azok a kis emberek egymást ölik. Egyáltalán, hogy kerültek oda a kis emberek? De loccsanás vonja magamra a figyelmet, és mikor oldalra nézek, egy vödröt pillantok meg, és megérzem kedvenc eledelem, a fekete tõkehal illatát. Elõbb a vödröt bámulom, majd lassan felemelkedem, és odasétálok. Valóban, három jókora fekete tõkehal és néhány apró rák várja, hogy megegyem õket. Bár undorodom az érzéstõl, hogy úgy etetnek, mint valami háziállatot, de kezdek éhes lenni. Ráadásul tengervízben vannak. Mikor Lysanderre nézek, észreveszek a kezében egy üveget. Felismerem, hogy az gyümölcslé. Ha a szárazra jövök, sosem ihatok édesvizet, mert az számomra halálos is lehet, így mindig maradok a gyümölcslénél. Úgy tûnik, ezt õ is tudja.

-     -  Hoztam neked gyümölcslét – szólal meg egyszerûen. – Ha jól olvastam, ilyesmit bír a szervezeted.

-    -   Igen, és köszönöm! – biccentek, és most jut eszembe, hogy elõször köszönök meg neki valamit. Kezdek hozzászokni. – A halakat és a rákokat is. De kérdeznék valamit – mondom, miközben egy gyors mozdulattal elkapom az egyik tõkehalat és egyetlen harapással eltöröm a gerincét. – Mi az a doboz ott? Mi az a tele… tele… televalami?

-       - A televízió egy szerkezet, ami képeket közvetít a világból – magyarázza türelmesen. – Valós, és nem valós képeket is. Amit az elõbb láttál, nem valós, csak egy film – mondja, mire értetlenül nézek rá. – Nem sokat tudsz az emberi dolgokról, igaz?

-       - Nem mondhatnám – vonok vállat, és a padlóra telepedve enni kezdek. – De te sem sokat tudsz az én fajtámról, igaz?

A fejét rázza, majd magyarázni kezd, én pedig hallgatom. Nem nagyon értem a híradó és film fogalmát, de annyit felfogok, hogy a híradó az valós, a másik meg játék. És hogy azok a kis emberek nem haltak meg igazából, csak megjátszották. Lysander mellém telepszik, bár nem túl közel, és odanyújtja nekem az üveget. Elveszem, miután már úgyis végeztem az egyik hallal. Még ki is nyitotta nekem. Nem fordul el, miközben étkezem, mintha érdekelné a dolog. Engem sem zavar. De valami azért motoszkál bennem.

-      -  Miért rohannak úgy mindenhová az emberek? – kérdem kíváncsian, miközben egy újabb halat kezdek eszegetni. Lysander felvonja a szemöldökét. – Úgy értem, valahányszor el kellett hagynom a tengert, mindig azt láttam, hogy az emberek folyton rohannak és idegesek. Nem értem, miért.

-     -  A pénz miatt – mondja, és most rajtam van az értetlenkedés sora. – Amiatt a sok kis színes papír miatt, amire halott emberek arcát teszik – magyarázza, én pedig végre megértem. Szóval azt a színes papírt hívják pénznek. – Az emberek sokat akarnak összegyûjteni belõle, mert csak azzal kaphatnak meg bármit is.

-     -  Nálunk nincs ilyesmi – mondom õszintén. – A sellõk mindent megosztanak egymással, nincs szükségünk ilyesmikre. És mi nem sietünk sehová. Az emberek buták, nem értik, hogy ha sietnek, attól nem lesz jobb. Mi csak akkor sietünk, ha üldöznek minket.

-       - Üldöznek? – kérdi Lysander.

-     -   Az emberek. A fajtád – mondom kedvtelenül. – Lemészárolnak minket, mert azt hiszik, hogy a húsunk és a vérünk örök életet ad. Pedig ez nem igaz. Aki eszik egy sellõ húsából, nem válik örökéletûvé, csak szerencsétlen lesz. Legalábbis ezt mesélték az öregek.

-       - Nálunk meg azt beszélik, hogy megeszitek az embereket – mondja Lysander, mire felháborodva nézek rá. Hogy mondhat ilyesmit?!

-     -  Ez nem igaz! – mondom villámló szemekkel! – Soha, de soha nem eszünk embert! Nem vagyunk kannibálok! Igaz, hogy felborítjuk a hajókat, és ha vadásznak ránk, vagy a kicsinyeinkre, megvédjük magunkat. Van, hogy ölünk is, de csak önvédelembõl. Ám sosem eszünk emberi húst! Nem vagyunk olyan szörnyetegek, mint amilyeneknek lefestenek minket, Lysander!

Kezeim ökölbe szorulnak, szemeim villámokat szórnak és felpattanok a helyemrõl. Lysander szemébe értetlenséget látok, pedig sosem szokott eddig érzéseket mutatni. Félrefordulok, a szemem szúrják a könnyek. Nem bírok itt maradni. Hogy is gondolhat ilyesmit rólunk?! Hiszen mindenki tudja, hogy ha egy sellõ megízleli egy ember vérét, akkor örökre emberré változik, és soha többé nem térhet vissza az óceánba. Ez az egyetlen oka, hogy soha nem esszük meg õket. Bár néha megtörténik, hogy egy sellõ egy ember iránti szerelmébõl lemond az uszonyairól, de amennyire én tudom, ezek a történetek sosem érnek jó véget. Végül nem bírom tovább, és kirohanok a házból, majd megállok a virágoknál és leguggolok az egyiknél. Még ilyenkor is milyen szépek. A szívem hevesen dobog, forr a vérem és olyan tehetetlennek érzem magam. Mikor lesz már vége a szenvedésemnek?  És egyáltalán, hogy fajult idáig a beszélgetésünk?

-  Látom, magadhoz tértél – jegyzem meg pattanásig feszült idegekkel, a nyugodtság álcájába burkolva magam. – Hogy érzed magad?

- Te hogy éreznéd? – kérdi, hangjából szinte süt a düh.

- Úgy tûnik, pont olyan kedves vagy, mint már megszoktam – vállat vonok, mivel a kérdésemre akaratlanul is válasszal szolgált.

Válaszra sem méltat, helyette megpróbál felülni. Mivel egyáltalán nem vagyok benne bizonyos még, miszerint a gyengeségét nem csupán színleli, ösztönösen hátrébb húzódom. Tapasztalat, miszerint a sérült lény sokkal hevesebb természettel védekezik, mint ellenkezõ esetben.
Sikerül feltornáznia magát ülõ helyzetben, majd a kéretlen plédet dobja le magáról. Mezítelen test tárul elém, azonban mintha õt egyáltalán nem zavarná põresége. Újabb jellemvonás, melyben annyira különbözünk.
Óvatosan áll fel, azonban az egyensúlyérzéke még nem az igazi, minek köszönhetõen két lépés után nekiesik a falnak. Automatikusa közelebb lépek, felé nyújtom a kezem, hogy segítsek, azonban ingerülten elüti.

 - Ne érj hozzám, ember! – sziszegi dühösen, miközben arca gyûlöletbe torzul. – Nem engedem meg, hogy hozzám nyúlj!

  -  A szád elég nagy, de úgy tûnik, az altató erõsebb volt, mint gondoltam – állapítom meg.

 -  Nem az altató hatása . Beletelik egy kis idõbe, míg biztosan állok a lábaimon. Tudod, nem sokat használom ezeket az ostoba dorongokat.

  - Hoztam neked ruhát – váltok minden elõzetes figyelmeztetés nélkül témát, majd a már említett ruhadarabok felé intek.

Az említett irányba néz, majd elhúzza a száját, tekintetében újfent fellángol a haraggal vegyített dac. Tetszik a nyers, tiszta õszintesége. Nincs benne semmiféle színjáték, körmönfont hazugság. Tanulhatna tõle a fajtám.

 - Nem kell a ruhád! – jelenti ki, miközben büszkén felszegi a fejét – Nem hordok emberi holmit. Büdösek! Egyébként is meleg van.

  -  Jobb lenne, ha felvennéd, mert így meg fognak bámulni, ha kimész. De ahogy akarod. –hagyom rá. Engem teljesen hidegen hagy mások véleménye, ahogyan azok megjelenése is, ennek okán egyáltalán nem zavar, amennyiben meztelenül kíván odakint parádézni. Amíg nem próbál meg ártani, aképpen cselekszik, ahogyan neki tetszik.

Szavaim hatására megdöbben, fejét önkéntelenül enyhén bal oldal irányába dönti. Láthatóan egyáltalán nem hisz nekem.

-  Nem hiszek neked! – feleli, megerõsítve a véleményemet. Ellép a faltól, megindulva felém. – Csak be akarsz csapni! Azt akarod, hogy kimenjek, és aztán biztos valami szörnyûség vár ott.

 - Ha akarod, kimehetek veled – széttárom karjaimat, védtelenné téve elõtte a mellkasomat – Egyébként, ha ártani akartam volna neked, már megtettem volna, nem igaz?

Igyekszem meggyõzni arról, miszerint egyáltalán nem áll szándékomban bántani õt. Ezer és egy alkalmam lett volna ártani neki, mégsem tettem. Nem várom el, azonban a bizalomnak egy aprócska morzsáját igazán mutathatná felém. Könnyebbé tenné nem csupán a saját, hanem az én dolgomat is.

Sóhajt egyet, majd elindul a ruhák felé. Ösztönösen követem minden mozdulatát, figyelve a legcsekélyebb nem kívánatos rezdülésekre is. Nem történik még hasonló sem. Egymás után ölti magára a ruhákat, amikor végez, még a vak is láthatja, mennyire nincs örömére. Feszeng, s úgy mozog, mint aki karót nyelt, hiába választottam direkte bõbb darabokat, láthatóan a következõknél még nagyobbakra lesz szükség.

-  Így már megfelelek? – felém fordul, szemöldökeit felvonja – Most már kimehetek, gazdám? – kérdi, merõ gúnnyal átitatva az utolsó szót. Magamban sóhajtok.

-  Menjünk! – intek, majd hátam mutatva neki elindulok elõtte. – De elõre szólok, hogy a kis ház kertje körül, ahol most vagy, kerítés van. Ne próbáld megmászni.

 - Tudtam én, hogy nem csapdába akarsz csalni – morogja.

  - Csak nem akarom, hogy megszökj –jegyzem meg hûvösen.

 -  És mégis hová mennék? – kérdi dühösen, megállok s felé fordulok – Nem ismerem a környezetet, a tenger messzebb van, mint háromnapi gyaloglás. Ráadásul olyan színes papírom sincs, amit ti mindenfélére használtok. Nem lenne értelme megszöknöm, mert órák alatt kiszáradok. És ha nem is száradnék ki, visszaváltoznék, mielõtt sós vízhez érnék.

Mivel egyet kell vele értenem, szó nélkül hagyom a dolgot. Kinyitom az ajtót, példát mutatva kilépek, s hamarosan követ õ is.
Amint kilép, szemébe döbbenet költözik. Tekintetét végig hordozza „kis birodalmán”, melynek a határait innen nem látni. Elégedetten szemlélem, miszerint sikerült a kedvére tennem. A felfogadott emberek láthatóan jó munkát végeztek.
Ahogy sikerül úrrá lenni a meglepettségén, újfent az ingét kezdi piszkálni, s hamarosan a kioldja a három felsõ gombot. Megjegyzem, miszerint legközelebb egy pólót kell számára hoznom inkább.

  -  Mondj meg nekem valamit, ember! – fordul felém hirtelen. – Miért szereti a fajtád mindenféle kényelmetlen holmiba burkolni magát, amiben nem lehet levegõt kapni? Ennyire szerettek fuldokolni? – Tekintetébe õszinte kíváncsiság költözik. A kérdés meglepetésként ér. Nem csupán a miértje miatt, hanem azért, mert most elõször ütött meg velem szemben olyan tónust, amibõl nem süt a gyûlölet.

Elgondolkodom a válaszon, hiszen még sosem töprengtem ezen.

- Szerintem az az oka, hogy más embereket zavar a põre bõr látványa, illetve maga a ruházat azt is mutatja, hol helyezkedsz el a társadalmi ranglétrán. Minél szûkebb és díszesebb, annál fentebb vagy, s minél lazább és egyszerûbb, annál lentebb.

-Te fenn helyezkedsz el ezen a…létrán, ugye? – kérdése magamban mosolyra késztet. Hihetetlenül éles esze van, emellett pedig nagyon gyorsan tanul.

-Mondhatni. – elgondolkodom, kezem automatikusan nyúl ingzsebem mélyére, elõhalászok egy szál cigarettát, ajkaim közé illesztem, majd önkéntelen mozdulattal meggyújtom, nagyot szívva a fekete színû rúdba. Édes illat leng körbe, miközben lassan kieresztem ajkaim résén át a füstöt.

Heves köhögés zökkent ki.

-Muszáj ezt? – kérdi, miközben az arca már egészen vörössé válik. Ujjaim közé csippentem a szálat, felemelem a lábam és a cipõm talpán elnyomom, majd a farzsebembe süllyesztem a kialudt cigarettát.

-Elnézést. A megszokás hatalma.

- Pedig már azt hittem, direkt akartál megfullasztani. – morogja, újra felvéve a már megszokott stílusát. – Miért jó az nektek, hogy ilyen levegõt szívtok? Szerettek fuldokolni?

- Elõször kapsz csak nehezen levegõt, utána megszereted. – vonok vállat, miközben ténylegesen el is gondolkodom a dolgon.

- Egyre furcsábbak vagytok. – jegyzi meg, miközben leguggol egy szál virághoz, s erõsen tanulmányozni kezdi. Ujjai közé csippenti az egyik szirmot, majd morzsolgatni kezdi.

- Miért beszélsz mindig többesszámban s nevezel embernek, amikor hozzám szólsz? – akármennyire nem szeretek kommunikálni, természetes kíváncsiságom, melyet igyekszem gyermekkorom óta elnyomni, felszínre bukkan.

- Mert ember vagy. – érkezik az egyszerû válasz.

- Azonban van nevem is. Szeretném, ha azon szólítanál. Én sem hívlak sellõnek, amikor hozzád intézem a szavaimat.

Most rajta a sor, hogy elgondolkodjon a válaszon. Elhelyezkedik, mielõtt válaszolna. Kezében a szirom, szórakozottan hol az egyik, hol pedig a másik kezébe gurítja.

-Ha ennyit jelent neked…Legyen. Lysander. – valamiért elégedettséghez hasonlatosat érzek, ahogy elõször hallom, amint kimondja.

Biccentek válaszul, miközben újfent egészen máshol jár az eszem, holott még egyáltalán nem lenne szabad elkalandoznom a közelében. Kényszerítem magam, hogy minden idegszálammal a jelenre koncentráljak. Mielõtt megjelent volna az életemben, egyáltalán nem történt meg velem efféle dolog. Úgy tûnik, lesz min írás közben elgondolkodnom az elkövetkezendõ idõkben.

- Nem vagy éhes? – kérdem, miközben le nem venném a tekintetem az arcáról.

-Csak egy kicsit. – feleli durcásan, mintha olyan dolgot kérdeztem volna, amivel megsértettem a büszkeségét. Magamban konstatálom, miszerint õ eddigi életemben a legérdekesebb személy, akivel találkoztam.

-Hozattathatok valamit. Mit szeretnél?

Hallgatásba burkolózik, több perces csend telepszik ránk. Mikor már kezdeném feladni a reményt, miszerint válaszolni is fog, halkan megszólal.

-Pár halnak örülnék. – hangja olyan, mintha teljesen letört volna. Eltelik pár másodperc, mire megértem, mirõl is van szó igazából.

- Nem tetszik, hogy ki vagy szolgáltatva nekem és rajtam áll, élsz vagy halsz. – jelentem ki egyszerûen, minek köszönhetõen haragosan felvonja a szemöldökét.

-Nem, nem tetszik! Mégis, mit gondolsz? Ugrálnom kellene örömömben, hogy a házikedvenced lettem, egy tehetetlen báb, aki másoktól függ? Neked tetszene, ha a helyemben lennél?
Lehunyom a szemeimet. Természetesen teljesen igaza van.

-Nem, egyáltalán nem.

A mérge láthatóan kezd elpárologni szavaim hatására, a helyét inkább szomorúsághoz hasonlatos érzelmek veszik át.

Magamban sóhajtok, miközben felegyenesedem.

-Most megyek. Hamarosan visszatérek a vacsoráddal. –meg sem várva a válaszát megfordulva elindulok.

A saját otthonomba érve parancsokat osztok ki. Szeretném, ha legalább az étellel valamelyest sikerülne kárpótolnom azért, amit vele tettem. Önzõ módon, az érzéseivel nem törõdve bezártam, nem is egyszer, hanem immár két alkalommal is. Nem szolgál mentségül, miszerint eddig tudomásom sem volt arról, miszerint vannak neki hasonlóak. A sok ellentét ellenére igencsak hasonlít hozzám. Ez pedig egyáltalán nem nyeri el a tetszésemet.

Talán meg kellen fontolnom, miszerint szabadon eresztem.

- Errõl nem volt tudomásom – mondja, és õszintének tûnik a hangja. Az emberek sok mindent nem tudnak rólunk, bár lehet, hogy ez itt csak próbára akar tenni. - Azt állítod, hozzám hasonlóvá válsz?

- Igen. Elég lassú a felfogásod, még egy emberhez képest is – húzom el a szám, bár vigyázok, hogy ne idegesítsem túlságosan. A végén még hagyna vízbe fúlni. Az lenne csak a szégyen, mert még száz év múlva is ezen nevetnének. Egy sellõ, aki vízbe fúlt.

- Miért hinnék neked? – kérdi érdeklõdve. Ezek szerint nem hisz nekem, így próbára kell tennem.

- Hazudtam bármiben is? Viszont ha neked ennyit sem ér az életem, hagyj itt. Ha életben maradok, neked volt igazad. Ha viszont csak a hullámat találod meg, magadra vess.

Elgondolkodva néz rám, én meg csak reménykedhetek, hogy sikerült meggyõznöm. Nincs kedvem még habbá változni, vagy akármivé, amivé mi szoktunk. Rövid életem volt eddig, és szeretnék még pár száz évet élni.

- Legyen. Éjjel következik be a metamorfózis? – kérdi végül, én meg értetlenül nézek rá. Nem értem, mi az a metaizé, amit mondott. – Este változol át?

- Igen. Amikor a legmagasabb pontján tetõzik a Hold – válaszolom, és kezdek ideges lenni. Mit faggat ennyit? Mit akar még tõlem? Ugye nem akar bántani?

- Ez esetben ráérünk a holnapi nap folyamán, napnyugta után áthelyezni téged egy ideiglenes otthonba. Egyetértesz?

- Ahogy gondolod – jelentem ki kurtán, és mintha enyhe meglepettséget látnék az arcán. Á, szóval nem tetszik, hogy most neked kell beszélned, mi, ember? Csak várj, leszel te még óvatlan is, akkor pedig átharapom a torkod, de át ám!

- Rendben. Akkor holnap – közli, majd mielõtt reagálhatnék, magamra hagy.

Furcsa egy alak, meg kell jegyeznem, de legalább megtesz annyit, hogy nem öl meg. Vagy nem hagy meghalni. Persze lehet csapda is, hogy lankadjon az éberségem, amit nem engedhetek meg magamnak. Várok, míg eltûnik a szemem elõl, csak aztán merülök én magam is a tavacskám, új otthonom vizébe.

~*~

Másnap elég feszült vagyok, alig eszem, és a nap nagy részében körbe-körbe úszkálok a tóban. Mindig ideges vagyok átváltozás elõtt, de ez ma más. Most Poszeidon tudja mit fog mûvelni velem ez az ember, mikor átváltozom. Akkor úgyis sebezhetõ vagyok. Lehet meg akarja várni, míg nem tudok lábra állni, és akkor akar bántani.

- Feszült vagy? – hallok egy érzelem nélküli hangot, mire odakapom a fejem. Lysander az, teljes életnagyságban.

- Te talán nem lennél az én helyzetemben? – kérdezek vissza idegesen.

- Nincs okod rá. Hamarosan új helyre kerülsz. Elõtte azonban elaltattatlak.

Azonnal abbahagyom az úszkálást, és egyszeriben elönt a düh és iszonyat. Még hogy engem elaltattatni, mint valami közönséges állatot? Engem, aki magának, Poszeidonnak köszönheti létezését? Engem, akit egy isten teremtett?! Soha!

- Ne merészeld! Belém nem fogtok olyan fémes végû botot lõni, amitõl elvesztem az eszméletem és tehetetlen bábbá válok a kezedben! Nem teheted! – kiáltom dühösen, és kezeim ökölbe szorulnak a víz alatt. Azért egyenként fogom kinyomni a szemeit, és lassan, élve fogom õt elfogyasztani, hogy jól érezze a kínt!

- Nincs beleszólásod – feleli, majd elindul befelé.

Elvörösödöm a szégyentõl, és a dühtõl. Hogy merészel úgy bánni velem, mint valami állattal?! Nem vagyok holmi ló, vagy kutya, hogy elaltassanak! Én egy büszke sellõ vagyok, a tengerek kegyetlen és ádáz ragadozója, nem holmi házikedvenc! Úgy belelovallom magam a dologba, hogy észre sem veszem, amikor valakik odaállnak a rács másik oldalára. Késõn fordulok meg, és már csak egy szúrást érzek. Odakapom a fejem, és egy tû áll ki a karomból. Azonnal megérzem az altató hatását, de még van annyi lélekjelenlétem, hogy kihúzzam a tût. Még érzem, hogy kezdek álmosodni, hallom, hogy valakik beszélnek, de aztán elsötétül a világ.

~*~

Nem tudom, mikor térek magamhoz, de érzem, hogy valaki hozzám ér. Kinyitom a szemem, kába vagyok, a látásom még homályos. Valami puha helyen fekszem, és valami rám borul, ami picit nehéz, de kellemesen meleg. Felnézek, és egy alakot látok, de nem ismerem fel. Szédülök, a fejem enyhén fáj, és ott lenn is sajog egy kicsit. Kell pár perc, mire kitisztul a látásom, és felismerem Lysandert, a férfit, az embert, aki elfogott. A kezeim automatikusan szorulnak ökölbe, és halkan morogni kezdek. Ahogy megmozdulok, megérzem a két undorító dorongot, ami gyönyörû halfarkam helyén díszeleg. Ezek szerint az átváltozás megtörtént és már éjszaka lehet. Még mindig fáj, de el fog múlni, tudom.

-      -  Látom, magadhoz tértél – mondja Lysander. – Hogy érzed magad?

-      - Te hogy éreznéd? – préselem ki magamból dühösen a szavakat. A keze a ruhája alatt matat, biztos õ is hord olyan durrogó botot, amivel az emberek szeretik halomra ölni egymást.

-       - Úgy tûnik, pont olyan kedves vagy, mint már megszoktam – von vállat.

Nem válaszolok, helyette próbálok felkelni. Most még sebezhetõbb vagyok, mint általában az átváltozás után. Hiszen belém lövetett valami altatót, ami miatt még kissé kába vagyok. Az ember automatikusan húzódik arrébb, ahogy felülök, majd lassan lehúzom magamról a takarót. Szûz meztelen vagyok, ami nem zavar, de undorítónak tartom az emberi lábat. Szükséges rossz, de akkor is gyûlölöm a gyengeséget. Sõt ott lenn még olyan kinövésem is van, mint az emberi hímeknek. Borzalmas! Lysander nem jön közelebb, szerintem tudja, hogy ilyen állapotban nem jelentek neki veszélyt. De várjon csak, míg ennek az altatónak a hatása megszûnik, és biztos lábbal állok a földön!

Óvatosan felállok, de imbolygok, hiszen havonta csak egyszer jövök ki a szárazföldre. Ha kijövök, és felállok egyáltalán, és nem egy barlangba húzódva várom meg, míg újra vége a nyomorúságomnak. A lábaim fájnak, és amikor tenni próbálok pár lépést, megbotlom és nekiesek a falnak. Lysander közelebb jön, és a kezét nyújtja, de elütöm.

-       - Ne érj hozzám, ember! – sziszegem dühösen, összehúzott szemöldökkel. – Nem engedem meg, hogy hozzám nyúlj!

-      -  A szád elég nagy, de úgy tûnik, az altató erõsebb volt, mint gondoltam – mondja egyszerûen.

-     -  Nem az altató hatása – morgom. – Beletelik egy kis idõbe, míg biztosan állok a lábaimon. Tudod, nem sokat használom ezeket az ostoba dorongokat.

-       - Hoztam neked ruhát – vált témát, és a háta mögé mutat.

Odanézek, és egy inget, valamint nadrágot látok, meg valamit, amit õk alsónemûnek neveznek. Elhúzom a szám. Gyûlölöm az emberi ruházatot, és csak végszükség esetén veszek fel ilyesmit. És nem fogom elfogadni ettõl az embertõl! Nem, hiszen bezárt, állatként, házikedvencként kezel, nem élõlényként! Felszegem a fejem, és mélyen a szemébe nézek. Nem mutathatok félelmet, hiszen megölni úgysem fog, hiszen ahhoz túlságosan értékes vagyok neki. Biztos sok színes papírt adott értem, ha ennyire akart.

-       - Nem kell a ruhád! – jelentem ki büszkén. – Nem hordok emberi holmit. Büdösek! Egyébként is meleg van.

-     -  Jobb lenne, ha felvennéd, mert így meg fognak bámulni, ha kimész – mondja. – De ahogy akarod.

Meglepetten nézek rá. Hogy mit mondott? Kimegyek? Ezek szerint elhagyhatom ezt a helyet, ezt a… hogy is hívják azt, ami a házon belül van? Barlang? Nem, nem ez az a szó. De mindegy is. Kételkedem a szavaiban, és félredöntöm a fejem. Nem hiszek neki. Ez egy trükk, csapda, amibe nem sétálhatok bele. Még hogy kimehetek! Jó vicc! Nem, nem, barátom, nem hiszek neked.

-      -  Nem hiszek neked! – mondom ellépve a faltól. Már biztosan állok a lábaimon. – Csak be akarsz csapni! Azt akarod, hogy kimenjek, és aztán biztos valami szörnyûség vár ott!

-       - Ha akarod, kimehetek veled – mondja széttárva a karjait. – Egyébként, ha ártani akartam volna neked, már megtettem volna, nem igaz?

Elgondolkodom, és be kell látnom, igaza van. Hiszen órákon át eszméletlen voltam, kiszolgáltatva minden kénye-kedvének. Bánthatott volna, árthatott volna nekem, de nem tette. De nem bízom benne, még akkor sem, ha gondoskodik rólam, minden nap meglátogat és behozott, nehogy vízbe fúljak az átváltozás után. A ruhákra nézek. Nem értem, miért burkolják be magukat az emberek ilyen kényelmetlen holmikba, amikben meg lehet fulladni. Az emberek olyan furcsák, nem értem õket. Végül sóhajtva elmegyek mellette, miközben õ végig szemmel tart. Felöltözöm, de kényelmetlenek a ruhák. A nadrág kicsit bõ, lötyög a lábamon, de nem érdekel. Cipõt nem veszek. Nem kell.

-     -  Így már megfelelek? – kérdem kíváncsian, felvonva a szemöldököm. – Most már kimehetek, gazdám? – Gúnyosan megnyomom az utolsó szót. Hadd tudja, hogy nem hódolok be neki.

-      -  Menjünk! – int, majd elindul elõttem. – De elõre szólok, hogy a kis ház kertje körül, ahol most vagy, kerítés van. Ne próbáld megmászni.

-       - Tudtam én, hogy nem csapdába akarsz csalni – mondom.

-       - Csak nem akarom, hogy megszökj – közli.

-     -  És mégis hová mennék? – kérdem dühösen, mire megáll, és felém fordul. – Nem ismerem a környezetet, a tenger messzebb van, mint háromnapi gyaloglás. Ráadásul olyan színes papírom sincs, amit ti mindenfélére használtok. Nem lenne értelme megszöknöm, mert órák alatt kiszáradok. És ha nem is száradnék ki, visszaváltoznék, mielõtt sós vízhez érnék.

Nem válaszol semmit, csak kinyitja az ajtót, és kilép rajta. Morogva követem. Bunkó alak! Arra sem méltat, hogy válaszoljon. Talán ha elnyerném a bizalmát, egyszer elengedne, de kétlem. Az emberek gonoszak és önzõk, ezért ölik egymást. Senkit és semmit sem tisztelnek!

Mikor végül kiérek, a szemem-szám elkerekedik. Most kel fel a nap, de nem ez az, amitõl elámulok. Egy hatalmas kert terül el elõttem virágágyásokkal, kövezett utacskákkal, és egy szökõkút is van, körülötte padokkal. Vannak árnyat adó, hatalmas fák és már hallani a madarak énekét. A méhek is megkezdték már szorgos munkájukat, az egyik virágon pedig egy hatalmas, színes pillangó pihen. Messzirõl hallom a halk zümmögést, amit a kerítés ad ki, de most nem foglalkozom vele. Kezdem megszokni a hangját, ami zavar. Kezdem megszokni a fogságot, és a végén képtelen leszek visszatérni az óceánba, ahová tartozom. A ruhámat birizgálom, zavar, kényelmetlen de nem veszem le, magam sem tudom, miért. A távolban néhány embert pillantok meg, akik engem bámulnak. Vajon tudják, hogy mi vagyok? Végigsimítok az ing ujján. Zavar, aztán a gallért kezdem piszkálni, és sikerül kigombolnom néhány gombot. Alig kaptam levegõt.

-      -  Mondj meg nekem valamit, ember! – fordulok Lysander felé. – Miért szereti a fajtád mindenféle kényelmetlen holmiba burkolni magát, amiben nem lehet levegõt kapni? Ennyire szerettek fuldokolni? – Õszintén, kíváncsian nézek rá, mert ez tényleg érdekel.