|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Baara8 | 2016. 06. 10. 22:19:50 | #34397 |
 Karakter: Kloudie Laverne
Megjegyzés: Ookami-nak
Aife odalép egy hirdetőtáblához, amin elég undorító ügyeket tartalmazott. Figyelmesen olvas, s láthatóan egyre nyugodtabbá válik.
- Mit művelsz?- szakítom félbe.
- Épp gondod megoldásán ügyködöm. - válaszol egyszerűen.
- De ezek mind embervadász megbízatások! Fejvadász vagy talán?- kérdem, s testemet félelem járja át. Bár egyben meglepett is vagyok, izgalom fog el.
- Jelenleg az. - jelenti ki, mintha ez teljesen természetes lenne.
- De én nem csinálok ilyesmit. - vágom rá magabiztosan, s a fiún látszik, hogy nem egészen tetszik neki ez a válasz.
- Ha kell pénz, akkor segítesz nekem Kloudie. - jelenti ki nemes egyszerűséggel, s felpattan hatalmas lovára.
Ahogy így elnézem, elsőre azt mondanám, egy nemes harcos, de amire készül az becstelen. Mindegy, nagyon nincs más választásom, s amiről Othmar nem tud, az nem fáj neki.
- Nos? - kérdi türelmetlenül.
- Rendben. - lépek közelebb, és egy pillanat alatt felemel maga elé.
Kis várakozás után a tempó gyorsul, és szinte már száguldunk. Mit ne mondjak nem volt rossz érzés, de én nem azon gondolkodtam. Hanem azon, hogy lesz-e a tettünknek következménye. Ahogy elnézem Aife-ot, nem hiszem, hogy ismer lehetetlent, mégis valahogy félek.
- Mikor érünk oda? –töröm meg a csendet.
- Nemsokára. Amint kiérünk az erdőből már ott is van a város, legalábbis úgy írták. Nem jártam még erre. –válaszolja.
- Kit kell megölnöd? –kérdem tőle aggodalmasan.
- Elég, ha csak elkapom. A neve Elias Thorn. –nyugtat meg.
Ám ekkor hirtelen megáll, és a lovat a bozótba vezeti.
- Mi történt? –kérdezem ijedten.
- Valakik közelednek. –jelenti ki, s leemel a hatalmas paripáról.
Egy pillanat múlva egy nem túl barátságos csapat halad el előttünk. Aife ismét felrak, és utánuk indulunk.
- Nem épp az ellenkező irányba tartottunk? –kérdezem meg tőle meglepetten.
- Thorn arra ment, mi pedig követjük. –válaszolja, s bevallom, ez az ötlet nem igazán tetszett.
- És mégis mihez kezdünk egy csapat banditával? –aggodalmaskodom.
- Te semmit, a te feladatod az lesz, hogy vigyázz a lovamra! –vigyorog, és közben kezét kardja markolatára ereszti.
***
Pár perc múlva meg is állunk egy erdő közepén, ahol kis táborhelyet raktak a banditák. Ott mulatnak, esznek, isznak. Látom, hogy már támadásra kész a fiú, de mielőtt nekiállna átvettük a tervet.
- És mit csináljak, ha mégsem tudod legyőzni őket? –kérdezem aggódva.
- Semmit, ilyen nem lesz. –majd kacag egyet. – Ha bármi baj van mégis, itt maradsz a rejtekhelyen, és véletlenül se szólalsz meg.
A rettegés ugyan látszott szememben, mégis máson filóztam. Nem veheti el az életüket, bármilyen mocskos tetteket is követtek el.
- De mégis csak…. –szeretném folytatni, de közbevág.
- Nincs de! –és elindul lassan.
Aggódok érte. Nem ismerem annyira, de mégiscsak az én bajom miatt kockáztatja az életét. Figyelmesen követem minden lépését. Összesen öten vannak. Köztük az az ember, aki nekünk élve kell. Kivárja a megfelelő pillanatot és rájuk ront. Utálom a harcot. Inkább oda se néznék, ha nem ő lenne ott, és nem értem tenné. Egy embernek már elvette életét. Négy van még. Egyszerre rontanak rá, úgy tűnik, esélye sincs, de ez nem így van. Remek harcos. A földet nemsokára vér öntözi, emberek vére. Belegondolni is borzasztó. Már csak két ember van talpon. A mi emberünk és egy másik, akivel épp Aife küzd. Nem gyönge, az tény. Hihetetlen, hogy egymaga legyőzött három embert sőt, lassan már négyet. Egy baj van. Thorn hátulról megtámadja, s ezzel még ő sem tud mit kezdeni. Hátba szúrja Aife-et aki összeesik.
Tehetetlennek érzem magam. ha nem csinálok valamit megöli.
- Neee! – elüvöltöm magam teljes erőmből.
Ez csak rontott a helyzeten, de nem tehettem mást. Ezzel is nyertem egy kis időt a fiúnak, legalábbis reménykedtem benne. Értem tette az egészet, és talán miattam is hal meg. Felém közeledett ördögi vigyorral a képén Thorn.
- Nocsak-nocsak! Talán a fiú megmentője vagy? Kötve hiszem! – röhögött rondán, hiányos fogazatát vicsorítva.
Már majdnem elért, mikor hirtelen valaki hátulról ráugrott. El se hittem. Aife az! Szépen lassan sikerült felülkerekednie rajta, és megkötözte az ocsmány férfit. Feldobta a lóra, s rám nézett dühösen.
- Nem azt mondtam maradj ott! –tűzben égtek szemei. – Ezzel a húzással te is meghalhattál volna! – és felugrott lovára.
Én csak könnybe lábadt szemekkel meredtem rá és pár szót próbáltam kinyögni.
- Én…én csak..- teljesen ledermedtem.
A fiú pedig kötözte sebét, és bármennyire próbálta elrejteni, látszott, hogy megijedt.
- Ne segítsek? –szipogom.
- Megoldom. –vágja rá.
Miután ellátja magát, visszaindulunk Morriganba. Mihelyst visszaérünk beváltjuk a gazembert a pénzre, s utunk ismét a szárnyas Koca irányába vezet. Eléggé aggódom, hiszen még Aife sincs egészen jól, ráadásul egész úton hozzám sem szólt. Lehetséges, hogy már nem is áll szándékába megkeresni velem Dragomirt. Ezt nem tudhatom. Mindegy, nem tehettem mást, különben is, ha szükséges, egyedül keresem meg Dragomirt.
|
| ookami67sophie | 2016. 04. 09. 13:17:40 | #34174 |
 Karakter: Draven Elon Dreyer
Megjegyzés: ~Baara-nak
- Dragomirt keresem. - mondja kissé szégyellősen. Cseppet sem dereng a név, ám ezen nem lepődöm meg. Nem igazán vagyok ismerős errefelé.
Ám mielőtt még szóhoz jutnék Aife repül be, s egyenesen a leányzó vállára telepszik. Szóhoz sem jutok, elvégre még sohasem csinált ilyesmit, idegen emberrel semmiképpen.
A kocsmanépség is fennakad a dolgon, vagy inkább a néven... a keresett nevén. Óvatlan voltam, de nem gondoltam volna, hogy egy szerzeteskislány olyasvalakit keres, kinek neve bajt hozhat ránk.
- Segítek megkeresni, csak gyere. - ragadom meg, majd sietősen indulok kifelé, magammal rángatva.
- Fizetés nélkül távoznál? - hallom meg hirtelen egy férfi rekedtes hangját. A pultos az, s nem tűnik túl barátságosnak.
- Nem, dehogy is!- nyúl ijedten a zsebébe, én pedig gondolatomban kibelezem az öreget.
- El akartál menni fizetés nélkül te becstelen leányzó! Így az ital is drágul. - folytatja a kocsmáros, én pedig már előre látom mire megy ki a játék... s egyhamar nem lesz vége.
- Ez igazságtalanság! - vágok közbe dühösen. Nincs kedvem itt időzni, sietős a dolgom. Legszívesebben felnyársalnám, de nem akarok még több bajt hozni fejemre, illetve immár fejünkre. A zsebembe nyúlok, s kiveszek egy kis pénzt, amit készségesen a kocsmáros felé nyújtok. Kevesli, én pedig sokallom annyira, hogy ne adjak többet. Éreztem, hogy ennek sohasem lesz vége.
- Nincs több pénzem!- szólal meg a lány elcsukló hangon. Látom rajta, hogy mindjárt bőgni kezd itt nekem, aminek nem igazán örülnék. Síró leánynál nincs is bosszantóbb.
- Akkor viszont ledolgozod kislány. Az a fess fiatalember pedig megbűnhődik. - nevet fel az öreg, ronda kocsmáros, én pedig igazán hatalmas késztetést érzek, hogy betörjem az orrát. Próbálja csak meg akármelyiket!
- Ő nem velem van. Fölösleges számodra, nem csinált semmit. Ledolgozom te pedig elengedsz. Az ital ára pont ennyit ér. - szólal meg a lány, mielőtt még ajkamra jönnének azok a cseppet sem kedves szavak, mik elmémet kitöltik éppen. Mondandójától tátva marad a szám.
- Ez nem i…..- mondanám, de "kedves barátunk" közbevág.
- Rendben van 2 hétig fogsz itt dolgozni, méghozzá egész nap ingyen!
- Két hétig? Uram annyi időm nincs, és az ital sem ér annyit. - válaszolja kétségbe esetten a lány
- Jól van! Ha ez nem felel meg holnap délig szerzel nekem 10-szer ennyit! - dob ki bennünket dühösen, én pedig elvigyorodom. Már tudom is hogyan oldjuk meg a dolgot.
Még színlelem pár pillanatig a dühöt... hála a hitvány kocsmárosnak nem esik nehezemre. Szó nélkül elindulok a Szárnyas Koca közelében lévő hirdetőtáblához. Pár pillanat múlva már meg is akad a szemem egy nagyobb összegen. Abból majd bőven ki tudjuk fizetni azt a sötétlelkűt, s még marad is bőven belőle.
- Mit művelsz? - kérdezi a leány.
- Épp gondod megoldásán ügyködöm. - világosítom fel, miközben az agyamba vésem az ügy részleteit.
- De ezek mind embervadász megbízatások! Fejvadász vagy talán? - kérdezi s hangjából kiérződik az aggodalom és meglepettség keserédes keveréke.
- Jelenleg az.
- De én nem csinálok ilyesmit! - jelenti ki határozottan.
- Ha kell a pénz, akkor segítesz nekem Kloudie. - mormogom, majd nyújtózom egyet és elindulok lovamhoz.
Hogy miért teszem ezt a leányért? Nem tudom, hiszen itt hagyhatnám, de attól félek, az nem lenne atyámhoz méltó. Ha pedig a becsülete a tét, akkor azt hiszem ez a minimum. Akinek pedig vérdíj van a fején, azért amúgy sem kár.
- Nos? - pillantok rá immár a lovon ülve. Elég nehezen hoz döntést, ahhoz képest, hogy én teszek szívességet neki.
- Renden. - lép közelebb, én pedig felsegítem Sziklára, s magam elé ültetem.
Pár pillanat múlva már vágtatok is. A közeli erdő felé indulok, ott van a bűntanya, ahová tartok... illetve tartunk. Aife magasan repül felettünk, gondoskodik róla, hogy ne érhessen bennünket semmiféle meglepetés. A sok utazgatás és nyomozgatás után pedig igazi felüdülés jelent már csak a gondolat is, hogy nemsoká újra forgathatom nemesacél kardomat. Imádom azt az érzést, azt az izgalommal és feszültséggel teli csodát. Az a nekem való foglalatosság!
***
- Mikor érünk oda? - szólal meg hosszas hallgatás után váratlanul Kloudie.
- Nemsokára. Amint kiérünk az erdőből már ott is van a város, legalábbis úgy írták. Nem jártam még erre. - dörmögöm az erdő terebélyes fáit figyelve. Mintha megannyi kővé dermedt óriás volna, kik csak a pillanatra várnak, hogy megelevenedjenek. Egyszerre félelmetes és gyönyörű.
- Kit kell megölnöd? - érdeklődik tovább konokul.
- Elég, ha csak elkapom. A neve Elias Thorn. - mondom ki a nevet, ám alig hogy elhagyja számat, Aife idegeneket jelez. Megállítom a lovat, leszállok róla, majd óvatosan a bozótba vezetem.
- Mi történt? - kérdezi feszülten Kloudie.
- Valakik közelednek! - segítem le a lóról, hogy elrejtőzhessünk.
A veszély pár pillanat múlva már tova siet, a banditákkal egyetemben. Az egyetlen probléma csupán, hogy köztük van Thorn is. A hirdetésről felismerem arcát. Nem nehéz, hiszen jellegzetes sebhely tarkítja. Miután elég messzire érek, újra felrakom Klouie-t a lóra, majd mögé pattanok és utánuk indulok.
- Nem épp az ellenkező irányba tartottunk? - értetlenkedik a lány.
- Thorn arra ment, mi pedig követjük! - mondom ellentmondást nem tűrően.
- És mégis mihez kezdünk egy csapat banditával? - kérdezi aggódva.
- Te semmit, a te feladatod az lesz, hogy vigyázz a lovamra! - közlöm vele elvigyorodva, s egyik kezemmel kardom markolatára simítok. Alig várom, hogy használhassam.
|
| Baara8 | 2016. 03. 17. 12:35:10 | #34102 |
Karakter: Kloudie Laverne
Megjegyzés: Ookami67shophie-nak
Othmar megkér, látogassak el Morriganba egy régi jó barátjához, és adjam át levelét neki. Nem tudom, mi lehet olyan nélkülözhetetlen, amiért az ország egyik legsötétebb bugyrába küld. Biztosan nagyon fontos dolog, vagy talán a háborúval kapcsolatos? Nem tagadom furdal a kíváncsiság. De Othmar megbízik bennem…nem szabad kinyitnom. Így hát elindulok a nagy útra.
Már második napja, hogy gyalogolok. Muszáj lepihennem. Lepakolom cuccaimat, kisebb táborhelyet alakítok ki, majd álomra hajtom fejem. Másnap mikor felébredek, elindulok a közelbe élelmet keresni, illetve megvizsgálni az itteni élővilágot.
Mikor visszatérek a táborhelyhez, egy éppen induló fiatalembert pillantok meg, aki körülbelül 20 éves lehet. Nem tudom ki ő, miért állt meg, sőt kissé félek is tőle, így megszólítom:
- Segíthetek valamiben?
Erre felém fordul és méregetni kezd. Én is jobban látom már. Elismerem, elég helyes férfi, s ruháján is látszik gazdagsága. Biztosan nemes családból származik.
- Nem hinném!- válaszol mogorván.
- Várj! Merre tartasz?- kérdem tőle bizakodó tekintettel.
- Semmi közöd hozzá!- vágja rá faragatlan módon.
- Az erdő felől jöttél- vizsgálgatom a lélegzetelállító hátas nyomait- ezek szerint kerülöd a városokat.
- Tévedés, épp egy városba tartok. - világosít fel.
- Morriganba? - kérdem tőle kedvesen - Én oda tartok.
- Nem!- vágja rá - Az egy romlott hely, ahová tisztességes ember nem teszi be lábát önként. Jobban tennéd, ha te is elkerülnéd!- tette hozzá.
Nem nagyon érdekel, mit gondol, a feladatomtól nem tud eltéríteni semmi. Még egy rémes fiú vérfagyasztó szavai sem. Így hát miután továbbállt, folytatom utamat Morrigan felé. Éjfél körül oda is érek, s szállást keresek. Találok is egy korrekt helyet. Eszek egy keveset, majd lemosdok és irány a nem túl puha, de elviselhető kuckó.
Már korán reggel felkelek, hogy minél előbb tudomást szerezzek Othmar bizonyos barátjáról. A keresést a Szárnyas Kocában kezdem. Ahogy belépek, rögtön tudom, itt nem túl erkölcsös emberek vannak, ráadásul förtelmes szagok uralkodnak. Nem lesz könnyű dolgom. Amint kérek egy frissítő löttyöt, ismerős alak lép be a kocsmába. A tegnapi fiú az. Valahogy éreztem, hogy mégiscsak idevezet útja.
- Nahát!- mosolygok rá ártatlanul. - Nem azt mondtad, hogy tisztességes ember errefelé nem jár?!
- Mi a fenét keresel épp itt? - sóhajt mintha bármi dolga is lenne velem.
- Itt van dolgom. - válaszolom nemes egyszerűséggel – Kloudie Laverne vagyok. – árultam el becsületes nevemet.
- A nevem…. Aife.
- Az nem egy női név? - kérdem gyanakvóan, bár nem akarom megbántani.
- Nem! Bökd ki kit keresel, s várj meg kint! Ez nem egy szerzetesnek való hely, egy lánynak meg még kevésbé! –mondja szigorú tekintettel.
- Dragomirt keresem. - mondom, bár van egy kis rosszérzésem, mivel mindenki minket bámul. Mielőtt reagálna bármit is, egy fehér holló repül a vállamra, s onnan kukucskál. Nagyon meglepődök, mivel ez egy ritka állat, ráadásul még rám is telepedett. A fiú is elámul. Tulajdonképpen arra is gondolok, hogy az övé, de ebbe nem vagyok biztos. Majd végre válaszol.
- Segítek megkeresni, csak gyere. - ragadja meg kezemet, s szinte futva indulunk kifelé.
De ekkor hirtelen hozzám szól a pultos: - Fizetés nélkül távoznál? - s a kezében forgatja kését.
- Nem, dehogy is!- nyúlok rémülten a zsebembe.
Már adnám kezébe az ital árát, mikor ismét megszólal. - El akartál menni fizetés nélkül te becstelen leányzó! Így az ital is drágul.
- Ez igazságtalanság! - mondja Aife dühösen. Ő is a zsebében turkál. Végül talál is egy keveset, de sajna az se volt elég neki. Látszik a kocsmáros szemében a harag, és pokolian vigyorog.
- Nincs több pénzem!- szólalok meg könnybe lábadt szemekkel, s kissé elcsuklik a hangom.
- Akkor viszont ledolgozod kislány. Az a fess fiatalember pedig megbűnhődik. - kacag.
Erre összeszedtem magam, mert gyűlölöm, mikor valakit bántanak, pláne miattam. Gyávaságomat félretéve végül megszólaltam:
- Ő nem velem van. Fölösleges számodra, nem csinált semmit. Ledolgozom te pedig elengedsz. Az ital ára pont ennyit ér. - mondom határozottan, majd letörlöm könnyeimet. Látom a fiú arcán, hogy meghökkent.
- Ez nem i…..- mondja, ám közbevág a gazember.
- Rendben van 2 hétig fogsz itt dolgozni, méghozzá egész nap ingyen!
- Két hétig? Uram annyi időm nincs, és az ital sem ér annyit. - gondoltam, hogy sokat kell dolgoznom, de hogy ennyit!
- Jól van! Ha ez nem felel meg holnap délig szerzel nekem 10-szer ennyit! - mondja dühösen és kidobott bennünket.
Na most mihez kezdjek? Aife szemei tűzben forognak, én pedig tehetetlen vagyok. Már csak a csoda segíthet rajtam, illetve a fiún, mert hála az én fafejűségemnek, őt is belekevertem a bajba. Nem is értem miért kerültem ilyen helyzetbe igazából, mert minden nagyon gyorsan történt, de nekem kell megoldanom…. Nem lesz könnyű.
Szerkesztve Baara8 által @ 2016. 03. 17. 12:39:53
|
| ookami67sophie | 2016. 03. 14. 16:33:56 | #34095 |
Karakter: Draven Elon Dreyer
Megjegyzés: ~Kezdés
A dezertálás nem játék. A birodalmi hadsereg elhagyásának halál a jussa, mindattól függetlenül, hogy az emberfia milyen rangot viselt a seregben, vagy milyen rokonokat, barátokat tudhat ott a magáénak. Ha elkapnak Darnel sem tud majd megmenteni, bitófára jutok.
Tudom, feleslegesen jártatom ilyesmiken agytekervényeimet. elvégre ráérek majd akkor aggodalmaskodni, ha itt a baj. Valójában egyedül csak Darnel aggaszt. A szökésemmel kellemetlen helyzetbe hoztam őt is. Tudom, hogy aggódik értem, ahogy azt is, hogy meg fogják hurcolni miattam. Mondtam neki, hogy tartson velem, de úgy döntött, marad. Ő más utat választott, igazabbat, de nehezebbet és talán veszélyesebbet is. Féltem őt, de tudom, okos nagyon. Csak az a baj, hogy mostanában sok ellenségünk van az udvarban.
Sarkammal finoman a lovam oldalába rúgok, így gyorsítva a tempón. Szikla, mert így neveztem el a békés jószágot, érti az utasítást. Ügetésből vágtába csap át. Lassan kijutunk a Keleti–mocsárnak nevezett, erdős-lápos övezetből. A pusztára érünk, messze végiglátok rajta. Aife, a hollóm jóval előttünk repked, megbúvó veszélyt kutatva. Mindeddig nem láttam őt a fák sűrű lombjának takarásából, most azonban végre megpillantom. Magasan szárnyal, idegennek, vagy egyéb nehézségnek a nyomát sem látva. Én pedig vágtatok utána, élvezve a szabadságot. Hogy végre a magam ura vagyok, hogy többé nem parancsol senki. Azt teszek amit akarok, s úgy, ahogy éppen akarom.
Minden csendes körülöttem, a szél suhogása, és Szikla patájának kopogása az egyetlen zaj, mi eljut fülemig. Ám ekkor Aife váratlanul felrikkant. Ez után a levegőbe ír három kört, majd alább szál, mutatni az utat. Készleteket talált, élelmet és felszerelést, ami hasznunkra lehet. Elindulok hát utána, és hamar fel is fedezem a kis táborhelyet.
Tűz pislákol ott, egy kis fekvőhelyet is felfedezek mellette. Akárki is töltötte itt az éjszakát, eléggé apró termetű egyén, talán egy gyerek. A nyomokból jól látszik, hogy egyedül volt. Ami azonban még ennél is furcsább, hogy mindene itt van. Olybá tűnik nem mehetett messze, azt gondolom biztosan élelemért indult. Nem vagyok tolvaj, ráadásul dolgait elnézve nem is hiszem, hogy túl sok hasznukat venném. Visszaszállok a nyeregbe, s már indulnék is tovább. Ekkor azonban megüti a fülemet egy csicsergő hang.
- Segíthetek valamiben? – nyomban a szavak irányába fordulok, ahol egy alacsony, szőke hajú teremtés áll.
Elég véznácska, a bőre is nagyon sápadt. Az arca kislányosan bájos, látszik rajta, hogy még igen ifjú. Egyedül csak vörös szemei és szerzetesi csuhája intenek óvatosságra. Amúgy sem túlzottan szeretem a papokat. Mondhatni eddig még nem igazán volt jó tapasztalatom velük. Lelkünk nem egy húron pendül, elvégre én nem vetem meg sem az erőszakot, sem a tivornyát, de ez az ő bajuk.
- Nem hinném! – válaszolom flegmán, s már mozdul is a karom, hogy tovavágtassak. Elvégre semmi dolgom egy szerzetessel.
- Várj! Merre tartasz? – kérdi meg hirtelen.
- Semmi közöd hozzá! – világosítom fel.
- Az erdő felől jöttél... – néz el mögém, szemeit végigjáratva Szikla nyomain – ...ezek szerint kerülöd a városokat.
- Tévedés, épp egy városba tartok. – nem adom meg neki azt az örömet, hogy igaza legyen.
Mindeddig valóban kerültem a városokat, ám eggyel kivételt kívánok tenni. Mégpedig az úticélommal, Morrigan városával. Egy valóságon bűntanya az a hatalmas koszfészek. Ha valahol el kívánom kezdeni a nyomozást apám, s a király gyilkosa után, az lesz a megfelelő hely, tudom. Egy szerzetes meg nyilván nem oda készül...
- Morriganba? – kérdi kíváncsian, én pedig igyekszem leplezni döbbenetemet. Nem akarom, hogy kiüljön az arcomra – Én oda tartok.
- Nem! – vágom rá határozottan, majd gyorsan hozzáteszem – Az egy romlott hely, ahová tisztességes ember nem teszi be lábát önként. Jobban tennéd, ha te is elkerülnéd! – figyelmeztetem, majd még egyszer végigmérem és szó nélkül továbbindulok.
Morrigan óriási város, kizárt, hogy még egyszer egymásba botlunk. S titkon remélem, hogy megszívlelte a tanácsomat. Veszélyes hely az egy kislánynak. Na meg egy békeszerető szerzetest is könnyen lóvá tesznek ott.
A város még vagy fél nap lóháton, alkonyatra oda is érek. Menet közben eszek egy keveset, s megiszom maradék kis vizemet. Alig várom, hogy ott legyek, hogy végre tudjam, merre tovább. Már három napja szökésben vagyok, jól fog jönni a pihenés, kitisztítja majd a fejem.
***
A városba érve találok is egy pofás kis fogadót. Nyugodt helyen van, a váosszélen, közel a kapuhoz. Vész esetén hamar tovanyargalhatok, ám egyenlőre még maradni kívánok. Miután lenyergelem és megitattam Sziklát, egy nagy adag szénát vetek elé, majd hagyom, had pihenjen ő is. Erős ló, jó szolgálatot is tesz immár hosszú évek óta.
Bemegyek a fogadóba, hogy végre a saját hasamat is megtömhessem. Miután ez megvolt tisztálkodni, majd aludni térek. Tudom, másnap nehéz nap vár rám. Korán kell kelnem, hogy bejárhassam az összes olyan helyet, ahol információhoz juthatok. Nem húzhatom az időm, már csak a bátyám érdekében sem. Minél előbb fényt kell derítenem az igazságra.
Lefekszem a kis szobámban lévő szalmazsákra. Nem épp a legkényelmesebb, hol valaha aludtam, de határozottan komfortosabb, mint a kemény föld, avagy Szikla háta. Hamar el is nyom az álom.
Reggel pedig még a nap feljövetele előtt ébredek.
Villám gyorsan felöltözöm, s indulok is kifelé. Első utam a listavezető kocsmába vezet. A Szárnyas Kocába. Itt gyűlnek össze a legfertelmesebb, legvérszomjasabb alakok, kiket valaha elviselt ez a város. A bajkeverők krémje, a tolvajok elitje, a gyilkosok legpazarabb felhozatala... hamar odaérek, ám amikor belépet, eláll a szavam.
- Nahát! – mosolyog rám egy ifjú leányzó – Nem azt mondtad, hogy tisztességes ember errefelé nem jár?!
- Mi a fenét keresel épp itt? – sóhajtom, s már előre látom mennyi gondom lesz. A leányt nézi mindenki, előbb-utóbb biztosan bajba fog keveredni!
- Itt van dolgom. – válaszolja könnyedén – Kloudie Laverne vagyok. – teszi hozzá, mintha kérdeztem volna. Csak remélni tudom, hogy ez nem a valódi neve. Bár szerzetes, mit is várok tőle?!
- A neveem... – esek gondolkodóba – Aife!
- Az nem egy női név? – húzza fel a szemöldökét, mire csak morranok egyet.
- Nem! Bökd ki kit keresel, s várj meg kint! Ez nem egy szerzetesnek való hely, egy lánynak meg még kevésbé! – mondom szigorúan.
S reménykedem benne, hogy megfogadja a szavam. Elvégre elég közvetlen, az ittenieknek épp ezért nagyon könnyű préda. Én pedig bármennyire is sietek, ennyi még belefér időmbe. Egy névvel több, vagy kevesebb, édes mindegy.
|
| LastBreath | 2015. 10. 07. 18:45:30 | #33539 |
 Karakter: Calcas
Megjegyzés: Kezdés
Néha a fűben fekve felnézek az óceánokra és más földekre. A testvéremmel egész kicsik voltunk, mikor ígéretet tettünk egymásnak. Egy nap bejárjuk a legeldugottabb zugokat is. Már lehunyt szemmel is jól ismerem a felettem elterülő látványt. Mesélték nekünk lefekvés előtt, hogy a Nagy Gödröket Neit és Macha vájta ki, hogy bajba sodorja az utazókat. A másodkor kezdete óta, azonban nem hallottunk a háborúskodó istenekről. A Nagy Gödröknek van külön neve is. Az egyik az Égi Vízesés. Senki nem tudja, hova folyik belőle a víz, vagy hogy merre áramlik, de sok utazót elragadott már magával, akik többé nem tértek vissza. A bátyám is így veszett oda. A másikat Jeges Földnek nevezik. Ez a Gödör régen hasonló volt az Égi Vízeséshez, de sok uralkodóval ezelőtt rátelepedett a jég. Mondák szerint Ana tehette, hogy megóvjon minket Macha művétől, de mivel Neit erősebb volt, a Vízeséssel nem tudott elbánni. Mindenki messzire elkerüli a Nagy Gödröket.
Úgy beszélik, hogy a másodkor legelején az Égi Vízesésből hajók érkeztek, sok hozzánk hasonló teremtménnyel. Néhányan úgy gondolták Neit sarjai, de a teremtmények nem tűntek barátságtalannak. Csupán menedéket kértek tőlünk. Sokan mesélik, hogy találkoztak a teremtményekkel, akik Agartha szélső szegletében építettek maguknak otthont. De ők is már csak a mondáinkban élnek. Az öregek mesélték, hogy rövid ideig éltek. Alig telt el húsz esztendő, s népük nyomtalanul eltűnt a kihalás szakadékában. Különös nyelvezetű könyveik maradtak csak fent utánuk. Egyre jómagam is szert tettem, s a királyi tanács egyik öregének segítségével megtanultam Neit leszármazottainak a nyelvén.
Agartha másodkorának negyedik uralkodója Aednat. A harc isteneinek távozása óta, amitől a másodkor kezdetét számítjuk, Aednat a legbölcsebb, s legerősebb uralkodója Agarthának. Azt hadd említsem meg, hogy uralkodónk személyében egy nőt tisztelhetünk. Sokan tartják úgy, Ő maga Ana, minden istenek anyjának leánya. Tiszteljük és feltétlen hűséggel adózunk felé.
Az Örök Nap, mi fent ragyog Agartha közepén éltet mindent és mindenkit. Meleg fénye sosem alszik ki. Az öregek szerint ott laknak az isteneink. Onnan figyelnek ránk és óvnak bennünket. Ez körül forog az egész Agartha.
- Kapitány. - lép elém leglojálisabb katonám. - A lovak már fáradtak.
- Rendben van Dorran. - egy kézmozdulattal megállítom a csapatot. - Itt megállunk! - kiáltok hátra. - Dorran, szólj a többieknek, hogy ideje felhúzni a sátrakat.
- Igenis. - bólint, majd lovát menetiránnyal szembe fordítva visszaüget.
Már nem vagyunk messze az Égi Vízeséstől, alig félórányi vágtára, s szinte minden apró fodrozódása idelátszik már. Csupán néhány hete különleges fémmadarakat láttak berepülni rajta. Ezek a madarak nem merészkedtek messze és hamar vissza is tértek oda, ahonnan jöttek. Néhány ember megpróbált elejteni egyet, de a madár páncélzata kemény és erős, a kilőtt nyilak mind lepattantak róla. A történetek szerint ezek a madarak nem voltak nagyobbak egy embernél.
Az uralkodó engem, s csapatomat küldte, hogy derítsük fel a helyzetet. Óva intett mindannyiunkat, ha úgy látjuk, hogy a Háború isteneinek a mesterkedése van mögöttük, azonnal küldjünk sólymokat a hírrel, mert akkor az Égi Vízesést végleg le kell zárni. Aednat felesleges áldozatok nélkül akarja irányítani a népét, s ezért inkább megelőzné a bajt, semmit megbizonyosodjon róla és akkor lépjen, mikor már késő.
Alattunk a föld morajlani kezd. Az Égi Vízesés, melynek közelében vagyunk hirtelen haragossá válik.
- Istenek! - kiált fel valaki.
A víz hirtelen habokat ver. Buzog, fortyog és üvölt a vízesés. A sötéten tátongó, óriási szakadékból egy hosszú testű, karcsú hajó siklik át. Se fedélzete, se vitorlája, olyan, mintha mélyen a víz alatt lopakodó szörnyeteg volna. Olyan mattul fekete, hogy elnyel minden fényt, amit az Örök Nap áraszt. A hajótest fémesen nyög a rárontó, vad hullámok súlya alatt.
- Ez Neit és Macha szörnyetege! – kiáltja valaki rémülten mellettem.
Bár nem mondom ki hangosan, én nem hiszem, hogy a háború istenei tértek volna vissza. Egyetlen legendában sem említik, hogy az istenek fémszörnyetegekkel támadtak volna.
- A túloldalról jöttek. – néz rám bizonytalanul Dorran. – Mit gondolsz, mi lehet a belsejében?
- Kiderül, amint partot ér. – nézek szemöldök ráncolva a hánykolódó hajótestet nézve.
- Ana nem akarja beengedni őket! – kiált fel egy másik katona.
Végignézek az embereimen. Döbbent rémülettel nézik a haláltáncot járó fémkapszulát. A katonák nagy részét a táborban hagyom, míg a legjobb embereimmel, mindössze öten, lóhalálában vágtatunk a Vízesés felé. Mire a partjához érünk, a habzás abbamarad, a zubogás lehalkul és a Vízesés megnyugodni látszik. A szénfekete szörnyeteg mély árkot szántott a parton, míg végleg meg nem feneklett.
Legnagyobb megdöbbenésünkre emberek másznak ki a belsejéből. Legtöbbjüknek remegnek a tagjai, nem egy közülük görnyedve üríti ki a gyomrának tartalmát. Azon a különös nyelven beszélnek, melyet sok korszakkal ezelőtt beszéltek a rövid életű emberek. Még én is kisgyermek voltam, mikor felröppent a hír, hogy az utolsó is meghalt közülük. Nehézkesen, de értem, amit mondanak. Beletelik egy kis időbe, míg észrevesznek minket. Ekkor mindannyian kiegyenesednek és bizonytalanul néznek ránk.
Dorran rájuk szegezi dárdáját – mindig is jobban harcolt a dárdával, mint az íjjal vagy a karddal -, de csitító kézmozdulatomra lejjebb ereszti. Az idegenek élére vág egy sötét hajú férfi. Két tenyerét felénk mutatja, jelezve, nála nincs fegyver.
- Békével jöttünk. – mondja lassan és tagoltan, tekintete ide-oda vándorol közöttünk. – Nem áll szándékunkban harcba bocsátkozni.
- Miről beszél? – horkan fel idegesen Dorran.
- Arról, hogy békések a szándékaik. – válaszolom, majd az ő nyelvükre váltok, s közben előrébb léptetek a lovammal. – A szándékaitok kiderülnek, ha a táborba értünk. Minden fegyvereteket itt kell hagynotok, ha bármilyen gyanús dolgot találunk nálatok, meghaltok.
Zúgolódás támad a soraikban. Nem tetszik nekik, amit mondtam, de a vezetőjük csendre inti őket.
- Megértettük, és elfogadjuk. – feleli.
- Nincsenek halottaitok? - kérdezem, s ő követi a tekintetem a roncs felé, majd visszanéz rám és megrázza a fejét. - Küldj sólymot az uralkodónak. – szólok az egyik emberemnek és ő bólintva fogadja a parancsot, majd lovát ösztökélve visszavágtat a tábor felé. Egy újabb intésemre embereim közrefogják az idegen csapatot, s lovainkat a helyes út felé fordítva, elindulunk.
Dorran mellém léptet.
- Meg sem kötözzük őket? – kérdezi fogcsikorgatva. – Nem bízom bennük Calcas.
- Kétlem, hogy ezekben a vékony ruhákban bármi esélyük lenne ellenünk. – nyugtatom meg. – Nézz csak rájuk, semmi páncél, semmi edzett bőr.
- Alábecsülöd őket. – pillant hátra gyanakodva. – Ne felejtsd el, hogy bármikor segítségül hívhatják a fémmadarakat.
- Elég legyen. – mosolygok rá. – A táborba érve megvitatjuk a sorsukat, és aztán megvárjuk Aednat válaszát. Ha szükségesnek látja, hogy megkötözve vezessük őket elé, akkor úgy cselekszünk.
- De…
- Dorran. – vágok szavába, még mielőtt újfent ellenkezhetne ellenkezni. – Ők is emberek, mint mi. Jelenleg nem az ellenségeink, hanem a vendégeink. Nem bánhatunk úgy velük, mint az állatokkal.
- És mi van akkor, ha tényleg Neit és Macha küldte őket?
- Akkor, Ana és az istenek – bökök az Örök Nap felé. – biztosan a segítségünkre lesznek.
Barátom elfogadja a választ és nem firtatja tovább a dolgot. Szó nélkül vezetjük tovább az idegeneket. Ők halk duruzsolással és álmélkodással fürkészik a tájat, ujjal mutogatnak a fejük fölé és úgy viselkednek, mintha nem láttak volna még hasonlót. Egyedül a vezetőjük nem néz sehova. Érzem a hátamon a tekintetét, s ezért megfordulok a nyeregben, hogy a szemébe nézhessek. Ahogy tekintetünk találkozik, ő kissé kihúzza magát, mintha feszélyezné, hogy a szemembe kell néznie.
- Mondd. – adok neki lehetőséget arra, hogy elmondja, mi nyugtalanítja.
- Mit? – kérdez vissza.
- Amit mondani akarsz. – felelem türelmesen. – Vagy nincs semmi, amit kérdeznél?
- Hogyhogy te beszéled a nyelvünket? – böki ki végül pár percnyi hallgatás után.
- Nem ti voltatok az egyetlenek, akik a Vízesés túloldaláról ide kerültek. – lovammal lassítok annyira, hogy a férfi tudja tartani velem a lépést. Szemeiben döbbenet csillan.
- De hát a CIA vagy kilencven éve lezárta a lyukat. – mormogja orra alatt elgondolkodva. Bár értem a szavait, valami olyasmiről beszél, amit én nem értek. Aztán témát vált. – És a többiek? – pillant Dorran felé. Arcán látom, hogy tart tőle, s bizalmatlan. Ha akarnám, megnyugtathatnám, hogy kezeskedni fogok legjobb barátom viselkedéséért. De nem teszem.
- Ők egyetlen szavatokat sem értik. – felelem kimérten.
- És te miért… - hagyja nyitva a kérdést.
- A parancsnokuk vagyok, a Tanács úgy rendelte el, hogy legalább a magasabb rangú tisztek ismerjék a nyelvet. - aprót bólint, hogy megértette, amit mondok. - Calcas vagyok. - mutatkozom be neki. - Agartha békéjéért felelős sereg hetes szakaszának parancsnoka vagyok.
- Zareck. - mutatkozik be ő is. - Zareck Faith.
___________________________________________________________________
Agartha történelme és személynevei a kelta mitológiából származnak.
Macha: (nevében a „ch” hangzót „k”-nak ejtjük)
Más nevei: Mania, Mana, Mene, Minne.
Hely: Írország.
Leírás: A hármas Morrigu egyike. Nuada felesége. Összekapcsolják a hollókkal és a varjakkal. Lughnassadh idején ünneplik. Védelmező háborúban és békében. A háború és halál istennője. Férje egyszer azzal dicsekedett, hogy felesége gyorsabb az ulsteri király lovainál. A király versenyfutásra kényszerítette a várandós asszonyt. Az megnyerte ugyan a versenyt, de megátkozta az ulsteri férfiakat, hogy amikor a királyság veszélybe kerül, öt nap és öt éjszaka feküdjenek szülési fájdalmaktól gyötörten. Macha egyébként ikreket szült, talán ezért hívják az ulsteri királyok várát Emain Machának, vagyis "Macha ikrei"-nek.
Uralkodik: Ravaszság, fizikai erő, szexualitás, termékenység, dominancia a férfiak felett, születés, bölcsesség, ellenség, előző életek.
Neit: (nevében az „ei” hangzót „í”-nek ejtjük)
Más nevei: Net.
Hely: Írország.
Leírás: Tuatha De Danann háború istene.
Uralkodik: Termékenység rítusok.
Ana: (nevében az első „a” hangot „éj”-nek ejtjük)
Ő minden istenek anyja. (több információm nincs róla)
Aednat: (nevében az „ae” hangot szintén „éj”-nek ejtjük.
Nevének jelentése Apró Tűz. Ő Agartha jelenlegi uralkodónője.
Dorran:
Nevének jelentése Idegen. Ő Calcas legjobb barátja.
|
| Vinny | 2015. 06. 19. 15:24:35 | #33042 |
Karakter: Dorian Leroy
Megjegyzés: (Befejezés)
Minden csodálatosan halad, a próbák remekül telnek, az összhang tökéletes. Olyan az egész, akár egy álom, melyből nem akarok felkelni, soha.
Aztán egy szép napon, történetesen két nappal három nappal a premier előtt beültet a kocsiba a próbák utáni reggelen, pénteken, hogy akkor mi most megyünk.
De hogy hova, az titok. Csak megyünk.
Gondolom a megfelelő helyre, ahol mindent először csinálhatunk. Már alig várom.
- Na, most csukd be a szemed, és nem ér lesni. – közli velem.
Az ajkaimat rágva várakozok izgatottan, lehunyom a szemeim, próbálok nem lesni.
Valahogy nem megy, így is kikukucskálok a szempilláim alól.
- Ott vagyunk már?
- Aha… mindjárt, még egy sarok. – mormog, majd olyan nagyjából két perc múlva le is áll a motor zaja. -Várj egy percet!- teszi még hozzá, majd nyílik az ajtaja, és elmegy.
Kinyitva a szemeim leskelődök körbe. Egy garázsban vagyunk.
Szuper, nagyon elkápráztatott…remélem ennyi lesz a nagy durranás is…Egy kicseszett garázs.
Ollé!
Aztán ahogy látom, hogy nyílik az ajtó gyorsan vissza is csukom a szemeim, hagyom hogy átkaroljon, és beirányítson. Bukdácsolok kicsit, de azért lassan, biztosan haladok előre. Aztán megállunk.
- Kinyithatod.
- Hű! Ez… nagyon szép! – csodálkozok rá a tágas házra.
- Ja. Hozzá lehetne szokni, mi?
Csak ámulok-bámulok.
Annyira csodálatos az egész!
Mint egy mese!
Remélem ez egy álom, amiből soha sem fogunk felkelni. Soha, soha soha…
- Nézzük meg a többit is. – lelkesedem be szinte azonnal, félre téve a táskám indulok felfedező útra.
- Mit szólsz hercegnő? Elég nagy? – kérdi a medencére, mikor kiérünk. Átkarol, én kissé neki dőlök. Kételyeim vannak…
- Fab, te tudsz úszni?
- Tudok.
Jó neked.
- Én nem.
- Tudod szépségem, ezt leszűrtem abból, hogy még sosem úsztál, de nem gond, majd megtanítalak.
- Tényleg?- pipiskedem fel, hogy átkarolhassam két kézzel a vaskos nyakat.
- Tényleg. De csak ha jófiú leszel és felveszed nekem azt a szexi fürdőnadrágot amit választottam.
- A-az nem is fürdőnadrág… inkább fehérnemű. – vörösödöm el tiltakozva- Képzeld csak el mi történne ha lehajolnék benne.
- Elképzeltem, sokszor.- mormog az ajkaimra finoman megharapva az alsót- De azért vedd fel, csak hogy teljesen biztos legyek benne, hogy a valóság megfelel a fantáziámnak.
Annyira felizgat.
A hangja, a jelenléte, a látványa, az érintése. Azt hiszem még soha, senki sem tüzelt fel ennyire. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem.
- Gonosz vagy.
A fenekembe markolva emel meg, lábaimmal átölelem a derekát így biztosan tartva magam. Sokkal reálisabb ez a féle emelés. Ő legalább el is bír. Talán egy szép napon nekem is sikerül majd.
Áh..másfél fejjel magasabb. Hagyjuk a fenébe a fantáziálgatásokat.
- De még milyen gonosz. – vigyorog rám, majd minden levegőt elszívó csókban részesít. Nem is tudom hogyan, egyszer csak a konyhába teleportálunk, a fenekem pedig a pulton érzem.
- Felviszem a cuccokat a hálóba, addig nézelődj csak. – közli velem.
- Ne segítsek?- sietek utána a bejárat felé.
- Asszem beszéltünk már rólad meg az emelésről.
Mogorván nézek rá, majd az első kezembe akadó tárgyat- ami történetesen a díszpárna- rögtön utána is hajítom. Mondhatom sikertelenül.
Behozza, aztán ebédelünk.
Mindent ő csinál, nem hagy segíteni. Egyszerűen angyali. Vigyáz rám, odafigyel, hogy minden tökéletes legyen. Soha sem néztem volna ki belőle, hogy ennyire kedves is tud lenni. De szerintem még ő sem ismerte ezt az oldalát.
Aztán ebéd után kivonulunk a medence partjára, szépen elmagyarázza, hogy mit hogyan kéne csinálni, még szépen meg is mutatja.
Elillegek átvenni a nadrágot.
Feszülős, rövid. Le sem lehet benne rendesen hajolni, folyton azt érzem kilóg a fenekem. Nem is értem azokat a lányokat akik csípőnadrágokat hordanak. Hogy nem zavarhatja őket? Se ülni, se hajolni, se guggolni…Nincs ebben semmi méltóságteljesség.
Visszatipegve hajolok le a papucsomért.
- Hercegnő…… ezt más előtt nem veheted fel.
- Miért? – MONDTAM, HOGY KILÓG MINDENEM!!!!- Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Egész kényelmes, meg nem is feszül sehol. Az akasztón rémesebbnek tűnt.
- Direkt csinálod?
Te választottad. Te szenvedj miatta!
- Mit?
- Direkt vagy ilyen ellenállhatatlanul édes és szexis?
- Adottság. – vetem oda egyszerűen, majd a lejátszóhoz sétálok, hogy keressek valami hangulatot alapozó zenét.
Mögém kerülve simít végig a mellkasomon, hasamon izgatóan.
Már azt remélném FOG VALAMI TÖRTÉNNI, de nem…
Azóta az elfuserált éjszaka óta ezerszer eljátszottam a gondolattal mi lett volna, HA…
Ezernyi végkifejlettel, ezer meg ezer esetleges pózzal, hogy mennyire jó lett volna, hogy milyen jó érzés volt, mikor vele voltam, mikor láttam az arcát, mikor éreztem a rezdüléseit. Az, mennyire jó volt látni, hogy törődik velem, hogy figyeli ha fáj. Hogy fontos vagyok neki.
Valakinek az életében először minden önző cél nélkül egyszerűen fontos vagyok.
- Fab… -sóhajtom kilibabőrösödve.
- Adottság mi? Inkább tehetség. – majd elengedve vesz ki egy CD-t és elém tartja- kezdjük ezzel.
Egy apró csók után be is mászik a medencébe, rövid idő után én is követem, előtte alaposan bejelentve, készüljön, mert márpedig én most akkor jövök!
A lépcsőbe kapaszkodva mászok be nagyon lassan, ő azonnal oda is ér, hogy elkapva a derekam segítsen. Lábujjhegyre kell pipiskednem, hogy ne merüljek egészen alá.
- Olyan furcsa érzés. Mintha súlytalan lennél és lebegnék. Neked is ilyen?
- Majdnem, de nekem leér a lábam úgyhogy… - von vállat még mindig tartva- Kezdhetjük?
Innentől kezdődik az intenzív gyakorlás.
Mondja, hogy mit hogyan kell, segít, megemel. Hálás vagyok neki, hogy tart. Egy ideig.
- Nagyon jó. Bátrabb vagy mint tűnsz.
- Mert itt vagy. Így nem félek, mert tudom hogy nem hagynál megfulladni.
- Ebben a vízben nem is tudnál. De jó tudni. Akkor lássuk hogy az úszás is ilyen könnyen megy-e majd…
Vacsoráig úszok egy-két hosszt, előbb utóbb sikerül egyedül is, így egyfelől nagyon boldog vagyok, másrészről fáradt. Mintha kiszippantották volna belőlem az energiát.
Csak ücsörgök a puffon, meredek a TV-re.
Sokat beszélgettem Carllal a hosszú hétvége előtt. Az ő véleményét kértem ki, vele mentem a titkos bevásárlásra is.
Azt mondta, nem kell félnem a nemiségtől, valószínűleg Fabien nagyon nagyon fog rám vigyázni. Gondoskodó, félt, így nem okoz majd fájdalmat. És ha partneremtől azt kapom, amit ő maga is adna nekem, akkor csak szépséget és gyengédséget kell remélnem. Azt is mondta, hogy úgy lephetném meg a legjobban, ha megteremteném a hangulatot. Mondjuk egy szép fehérneművel – amit már ki is nézett Fabien, csak még ő sem tudta-, egy kevés borral, hangulatos gyertyákkal, szép ágyneművel. Úgyhogy vettünk azt is. Mindent.
Együtt.
Bizakodva. Azt hiszem Carl lehetne akár a legjobb barátom is, ha Fabien nem utálná mint a szart.
A szar amúgy csúnya szó…sose mondtam ilyet eddig…azt hiszem már nem ugyan az a fehér, ártatlan Doro vagyok, aki voltam.
- Hé, mi a gond? – csendül fel mögöttem egy hang. Azt hiszem túlságosan is elbóbiskoltam.
- Se-semmi. – kapcsolom ki a tv-t.
- Remélem éhes vagy, mert kész a vacsi.
- Farkaséhes vagyok. Pedig nem szoktam ilyen éhes lenni.
- Az úszástól van. Biztos több kalóriát égetsz el vele, mint a tánccal.
- Mit eszünk? – szimatolok kicsit. Bármi is az, finom illata van!
- Pirított garnéla citromos salátaágyon, rizzsel. Meg van hozzá szójaszósz és balzsamecet, nem tudom mivel ízlene jobban, de próbáld ki mindkettőt.
Szépen kihúzza a széket, én helyet foglalok.
Annyira illedelmes, és figyelmes, és türelmes…mint egy igazi herceg.
Ahogy elém kerül az étel mustrálni kezdem, szimatolni, rágni, végül lenyelni.
Tökéletes! Bár a kence rá nem nyerte el annyira tetszésem.
- Na?
- Én szósz nélkül eszem, úgy jobb. – tolom át neki a kis mártásos tálkát- De a rák nagyon jó.
- Ennek örülök, akkor egyél amennyi jólesik, van még.
Szépen, komótosan eszünk, sokat beszélgetünk, de elmém szegletében csak egy gondolat motoszkál: még is mit fog szólni, ha megcsinálom azt, amit Carl tanácsolt?
Vajon tetszeni fog neki?
Végül feláll, elkezdi leszedni az asztalt.
- Öhm… én elmegyek addig fürödni.
- Oké. A díszpárnákat dobáld csak le az ágyról, ha túl sok, én is megyek mindjárt. – gyorsan megcsókol- csak még bezárom az ajtókat.
Feliszkolva kezdek neki villámsebességgel a környezet kialakításának.
Ágyneműk áthúzása, virágok elrendezése, gyertyák kihelyezése. Sebesen tusolok le, hogy aztán meggyújthassam a kanócos csodákat, végül leolthassam a villanyt, lágy zenét kapcsolhassak. Az utolsó simítás…
Bizalmatlanul emelem a magasba a vékonyka, semmit sem takaró fehérneműt, majd belebújok. Kissé idétlenül érzem magam, húzgálom a fenekem partja közé szorult anyagrészt, de mindig ugyan ott marad. Ez ilyen…
Magamra öltöm a köntösöm is, és várok.
Nem is akarok arra gondolni mit csinálok, vagy anyám mit szólna… Ez most az én estém és az én boldogságom. Én pedig boldog akarok lenni!
A kilincs lassan nyomódik le, Fabien tátott szájjal jelenik meg.
- Mi a…
Csak mered rám, a szobára. Nem mond semmit, én pedig egyre idegesebb leszek. Carl azt mondta ez be fog válni! AZT MONDTA!
- M-mondj már valamit! – emelkedek fel, hangom vékony, kissé remegő, elé sétálva markolok a kezére és berántva zárom kulcsra az ajtót.
- Hát… ez meglepett… nagyon.
- Ugye… ez még nem túl nyálas?
- Ez már nagyon a felső határ, de nem gond. Tehát hercegnőm… ebben mesterkedtél egész nap?
- Nem egész nap, csak félig – vonom meg a vállam. Közvetlenül elé lépve simítok végig mellkasán kezeimmel. Olyan szép széles, és izmos…- Én is akartam valamit csinálni neked, amit még nem csináltál és azt mondtad eddig nem szeretted a nyálas baromságokat, vagyis még nem csináltál ilyet senkinek. Ebben én vagyok az első.
- Elég sok mindenben vagy te az első, csak nem tudsz róla. – simít az arcomra, majd megcsókol, tekintetével az enyémet fürkészi- Biztos vagy benne?
- Igen. Csak mutasd meg hogy mit csináljak.
- Érints meg hercegnő, ahol csak akarsz.
Jó..
Megérintelek, de hol?!
Hol kéne, hogy megérintselek, hol esne neked a legjobban? Most rögtön nyúljak oda? Vagy az még túl gyors? Több ismeretterjesztő anyagot kellett volna néznem.
Kérésére kissé zavartan simítok le a mellkasán, majd remegő, bénácska kézmozdulatokkal szabadítom meg a törölközőtől.
Nem tudok máshova nézni,csak a hasát, az ágyékát lesem.
Hogy lehet valami..ennyire nagy és szörnyű?!
- Vegyük le ezt is – simít a mellkasomra, beakasztva a köntösbe ujjait cirógatja le a fedő anyagot, vállaim csókolgatja, keze lekalandozik. Hatalmasat dobban a szívem, mikor elér a fehérneműig. Megtorpan. - Mi van rajtad?
- Lá-láttam hogy nézted mikor vásároltunk… go-gondoltam tetszeni fog… - makogom.
- Az nem kifejezés hogy tetszik. Fordulj meg!
Lassan, lomhán fordulok, arcom szinte ég, érzem, hogy vörös.
Egy ideig elidőzöm háttal neki, majd visszafordulok.
- Imádom. – hangzik el a végső ítélet.
Ajkaival rögtön az enyémre talál, egyhamar az ágyban kötünk ki, ismét felettem feszül. Ujjaimmal megtalálom hátát, oldalát, míg ő egy virágszirommal simít végig. Annyira felizgatott, hogy igazából már valószínűleg a leheletétől megborzongnék, nemhogy ettől, így egész testem lúdbőrbe borul, markolom őt.
- Most kínzol ugye? – lehajol, hogy megcsókoljon, én szinte azonnal átölelve a nyakát el sem engedem. Ilyen állapotban nem hagyhat magamra!
- Nem ér… hogy csak te kínozhatsz…
- Fogsz még te is szépségem.
Eddig csak simogatott.
Azt nem vettem észre, hogy felálltam, azt viszont nagyon is, hogy valami nem oké és hozzá akarom magam dörgölni, szinte az egész altestem lángol. Egyszeriben abbahagyja a simogatást, lekerül a textil is. Zavarral konstatálom merevedésem.
Megpróbálom eltakarni, nem akarom, hogy kinevessen. Nekem ennyi is elég hozzá, hogy felálljon. Mint egy kiskamasznak…
Nem mond semmit, mosolyogva csókot hint ajkaimra, kezemet magamra vezeti, arra ösztönöz mozgassam.
Egy ideig így teszek, hasához nyomva férfiasságom hegyét terpesztek, hogy jobban odaférjen, egy pillanatra sem szakadok el tőle. Érezve vágyát a combomon, kérdésekkel a fejemben fogok rá. Úgy tűnik nem zavarja, sőt.
Segítek neki, masszírozva mozgatom.
Fura a tapintása…
Az enyém is fura volt, az övé is az. De nem kellemetlen.
Nem kellemetlen, mert olyannak csinálom, aki nagyon fontos nekem és látom, hogy ezzel örömet szerzek neki.
- Ne-neked is jó így?
- Kurva jó… de így fel fogok robbanni.
- Az nem jó?
- De az… csak épp máshol akarom befejezni.
Máshol..
Szerintem sejtem mire gondol, erre is felkészültem. Carllal sokat beszélgettünk erről is, így a szerinte egyik legjobb síkosítót vettem meg. Kicsit fentebb tolva magam húzom elő, zavart mosollyal pillantok rá.
- Te tényleg alaposan felkészültél szépségem.
- Nem akarlak tovább váratni. Tudom, hogy miattam visszafogtad magad és nem próbálkoztál semmivel, pedig akartál.
- Csak ezért csinálod ezt? – simogat az arcomra- Te nem is akarod?
- De, csak… még mindig félek kicsit hogy valami nem jó… - motyogom lesütve a szemeim.
Szinte azonnal meg is érzem ujjait az állam alatt, megemelve a fejem hint finom csókot az ajkaimra.
- Minden rendben, a tested teljesen tökéletes. – suttogja a csókba, szabad kezével elsimít rajtam, apró kört ír le hüvelykjével, mellyel fura hangot csal ki belőlem- Látod? Nincs itt semmi baj…
Az ölébe húz, halk pattanást hallok, majd nekikezdünk.
Bénácskán, izgatottan ölelem, csókolgatom. Különös érzés ahogy bennem van, kényeztet. Teljesen más mint eddig, mert most józan vagyok. Túlságosan is józan…
Kissé feszélyez milyen arcom is lehet most, de elégedett tekintetét látva lassan én is ellazulok, vállába fúrva a fejem kezdem élvezni.
Türelmes, amiért nagyon hálás vagyok, azonban mikor megérzem a hirtelen feszítést megrezzenve pattannak ki a szemeim. Ez már az lenne?!
Aztán valahogy..elkezdem élvezni. Túl jó helyre nyom, túlságosan is kellemes a masszírozása.
- Fab…
- Most jó ugye? – suttogja a fülembe rekedten.
Kihúzza az ujjait, közelebb von magához.
Zavartan pislogok le rá, nem tudom hogy most mi jön. Illetve tudom, csak nem akarom értelmezni…
- Megtanítalak lovagolni hercegnő. Így nem panaszkodhatsz hogy nem csináltál semmit. – magyarázza.
- De hogy…?
- Térdelj fel.
Teszem amit mond, kissé meg vagyok illetődve ugyan.
- Lassan ereszkedj rám.
A nyakát ölelem egyik kezemmel, másikkal a férfiasságát markolom bizonytalanul, fejem az övének billentve engedem lentebb a csípőmet, de ahogy megérzem fenekemhez nyomódó kemény hímtagját azonnal meg is torpanok.
- Fab…-nyekkenek riadtan.
- Ne félj, segítek. Csak lazulj el. Úgy mint a medencénél, mikor bíztál bennem, hogy nem hagylak elsüllyedni. Most sem hagynám, úgyhogy engedd el magad nyugodtan.
Csak nézek rá, majd lehunyom a szemem és próbálok megnyugodni.
Ha izgatott vagyok mindig hányok. Az pedig nem lenne egy szép befejezés, ha ezt a szőnyeget is lerókáznám.
A szívem hevesen ver, csak ölelem, mély levegőket veszek. A medencében is vigyázott rám, most is fog. Mindig vigyáz rám, mert szeret engem. Etet…figyel…vigyáz.
Így az ölében sokkal magasabb vagyok, mint Ő. Ez a gondolat vidít fel, kuncogva csókolom meg.
- Most mit csináljak?
- Lassan ereszkedj le. Te irányítasz, úgy csinálod, ahogy neked jó.
A bejáratomhoz illesztem, próbálom megtalálni a megfelelő szöget ahol nem fáj, nincsenek akadályok és nyugodtan magamba fogadhatom.
Egy örökkévalóságnak tűnik, gyakran meg-megtorpanok, milliméterről milliméterre csúszok egyre mélyebbre, míg végül teljesen az ölébe nem ereszkedem.
Olyan, mintha egy karó lenne, amitől egyenesen kell ülni. Feszíti a bejáratom, és valahogy fura, kissé görcsös érzés ül az alhasamban.
Nem fáj, de fura…olyan..kellemetlen.
Nem értem mi okozhat akkora örömöt ebben az embereknek. Vajon Fabnak is ilyen rossz? Feszélyező?
- Hercegnő… minden rendben?
- Én nem tudom……olyan furcsa…
- Mond el milyen.
Az első szó ami eszembe jut: Zavarba ejtő.
- Furcsa… feszítő… és meleg.
- Nem fáj sehol?
- Kicsit…
- Hol?
Nem akarok róla beszélni.
Nem azt akarom, hogy azzal foglalkozzon nekem hol fáj, hanem azzal, hogy neki mi a jó.
Így aztán a nyakába fúrva a fejem ölelem szorosabban.
- Fab… mit csináljak?
Válasz helyett a csípőmre fogva húz egy kicsit előrébb.
Összerezzenek, bőröm az övéhez feszül, azt hiszem jó pontra nyomott, túlságosan is hangosan és önkéntelenül nyögök fel egyszerre vele. Már azt hiszem kezdem érteni mit élveznek benne annyira.
Pár hasonló mozdulatot teszek bizonytalanul.
Látva elkínzott arcát csak mosolygom. Ez nem olyan arckifejezés ami a fájdalomról tanúskodik. Ez inkább olyan arc, mint amit én vághattam mindig, mikor valami nálamnál jobb, szebb táncost láthattam.
Vágyakozás.
- Emeld meg magad, aztán ereszkedje vissza.
Ahogy megpróbálom és huppanok egy-két bizonytalanabbat máris fordít magunkon.
Egy pillanatra azt hiszem nem csináltam valamit jól, de nem húzódik ki. Tehát folytatni akarja…azt hiszem.
De akkor miért fordultunk meg?!
- Bocsi szépségem, de már nem bírom tovább. Majd később kísérletezhetsz még, de előbb fejezzük végre be.
A sok év tapasztalata és rutinja pillanatokon belül megmutatkozik.
A tekintetem fürkészve mozdul úgy, és olyan helyekre, amikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Minden egyes lökésével egyre inkább felhevít, csípőjét átölelve a lábaimmal kapaszkodom hol belé, hol a finom lepedőbe.
Eléget, meghalok.
Életem első orgazmusa felejthetetlen élményt ad számomra. Nem tudom mi jön, csak azt, érzem elégek. Ég az arcom, a mellkasom, alig kapok levegőt. Nem tudom mi fog jönni, Fabien viszont igen, és ez zavar. Nyilván nem halok meg mert valószínűleg neki is volt már, és még mindig itt van. Egész testem megfeszül a hirtelen rám törő érzésre, a hátát kaparom,fejem hátraszegve feszülök ívben, szemeimet szorítva.
Aztán egy robbanás.
Már értem miért mondta azt, hogy fel fog robbanni.
Ez is olyan.
Az első tíz-tizenkét másodpercig azt sem tudom hol vagyok, aztán lassan kapcsolok. Nem hagyja abba, folytatja, nem is zavarja. Ernyedten kapaszkodom, fejem kába, boldog. Ekkor még nem sejtem, hogy rá nagyjából tíz másodpercre már a sírás fog kerülgetni és ismét mehetnékem lesz.
Soha sem hittem volna, hogy egy ennyire mocskos és tisztátalan dolog ennyire nagy örömöt okozhat.
Végül ő is beteljesül, fordítva magunkon húz a mellkasára.
Kimerülten, fáradtan heverek, kulcscsontját simogatom mutató ujjammal egy ideig, aztán csak lehunyva szemeim élvezem a bőre illatát.
- Ébren vagy?
Nem tudom..
Kábán mormogom egy „hagyjál, megöltélt”, de arcomon egy fáradt, boldog mosoly terül szét. Egy jellegzetes mosoly.
- Tetszik ez az arckifejezés szépségem. Szexisebb még a tangádnál is.
- Hülye… - húzom az arcom elé az egyik párnát, de hamar lefejtve előle csókol is meg.
- El kéne fújni a gyertyákat. – mormogom félálomban.
- Mmm… majd később.
- De elalszunk…
- Azt te csak hiszed. Én nagyon is éber vagyok hercegnő. Adj pár percet és be is bizonyítom mennyire.
Hirtelen felkönyökölve pislogok rá.
- Me-megint?
- Nem akarod?
Szerintem ma este meghalok…holnap sem támadok fel, és nem fogok tudni elmenni a saját fellépésemre…
- Lehet többször is?
- Amíg bírjuk szusszal…
Oké, de vajon meddig bírjuk szusszal?
Kimászik mellőlem, és nekikészül elindulni, mikor is a kezére fogok riadtan.
- Most hova mész?
- Csak a fürdőbe, ne aggódj- mosolyog rá, majd a kézfejemre csókol és elhúzva a kezét sétál be.
Fáradtan pislogok rá, majd le a hasamra.
Éhes vagyok.
Amíg a dolgát csinálja akár be is kaphatnék egy szendvicset.
Fura járással vánszorgok el először is a wcbe, hogy rendbe tehessem magam, majd Fab hálóköntösét magamra kapva tipegek a konyhába, hogy feltépve a hűtőt találhassak valami harapnivalót.
Szépen rakom ki a pultra a kenyeret, jammet és a mogyoró vajat. Szeretem ezt az amerikai kombót, bár eddig nem nagyon ettem.
Sokat változtam Fabien óta…
Rengeteget.
Elmélyülten kenegetem a már megpirított kenyérszeleteket, formás háromszögekre vágom, amikor hirtelen két vaskos kar fonódik derekam köré.
Aprócska mosollyal simulok az ölelésbe.
- Mit csinálsz Hercegnő?
- Megéheztem, gondoltam te is..kell az energia.
- De már éjfél is elmúlt. – incselkedik a nyakamba csókolgatva- nem zavar?
- Éhes vagyok. És ma már annyi bűnt követtünk el, hogy ez sem árthat. Ez ma egy bűnös éjszaka.
Felmarkolva az egyik – háromszögre vágott szendvicset fordulok meg a karjaiban, ártatlan arccal tartom fel a szájához.
- Cica hari.
- És ki a cica?
- Te. – kuncogok fel, a szájához nyomva a falatot.- Cica hari!
Beleharap, nyammog egy kicsit elégedetten, a kezét még mindig nem veszi le rólam. Türelmesen tűri, hogy megetessem vele a szendvicsét, majd lenyelve a falatot pillant végig rajtam.
- Szóval cica vagyok…
- Igen- nevetek fel a saját szendvicsemet majszolva.
- Tudod mit szoktak csinálni a cicák az olyan madárkákkal, mint amilyen te is vagy?
- Mit?- kérdem naivan, lesöprögetve kezemről a morzsákat.
- Elkapják őket. – markol hirtelen a fenekembe- nyakon harapják- nyalint, majd harap érzékien a nyakszirtembe – És lefektetik a zsákmányt.
Nevetve sikkantok fel, ahogy megemelve fordít rajtam, egyhamar az étkező asztalon találom magam. Szorosan ölelem a nyakát fél kézzel, másikkal a hasába tenyerelve próbálom hátrébb tolni, hogy lemászhassak.
- Ez így nem ér!
- Már hogy ne érne, elvégre „cica vagyok”. Azt csinálok a zsákmányommal amit akarok.
- De az étkező asztalon nem lehet!
- És miért nem?- tenyerel a mellkasomra, lenyomva az asztalra hajol felém, csókolgatja a nyakam legérzékenyebb pontjait. Már mindet kiismerte…
- Azért mert…-keresem a szavaim és hangom a plafont fürkészve, hunyorogva- mert..itt..eszünk, mert szálka fog a fenekembe menni, és…. És…
Túl érzékeny pontra harap, egész testemben kilibabőrösödve markolok lapockájába.
- És…? – hagyja abba, ádázul rám vigyorogva.
- És…talán…lehet…egy kicsit. De buzeráld a nyakam, mert ez nagyon jó – nyüszítem vágyakozva.
Elégedett, farkas vigyorral hajtja szét a gondosan összecsomagolt köntöst, hogy aztán ajándékát teljes mértékben kiélvezhesse. Szinte könnyedén fogadom magamba, már az együttlét legelejét is élvezem. Erősen kapaszkodva az asztal lapba nézem vörös arccal, figyelem ahogy lábaim megemelve támasztja őket a széles vállainak. Csak egy ideig idegesít az asztal nyikorgása, aztán már nem tudok vele foglalkozni. Sokkal inkább foglalnak le Fabien öblös lökései, a látvány ahogyan minden izma megfeszül, ahogyan koncentrálva, figyelve minden rezdülésem hajol le, hogy a fejem mellé támaszkodva alkarjaira csókolhasson meg szenvedélyesen.
Igazából nem kell sok, talán részemről tíz percig sem tart az aktus, elég alacsony az ingerküszöböm, ha róla van szó, már ismét a nevét sikoltva rázkódom meg görcsösen markolva az asztallapot.
Arcom és fülem ég, minden porcikám reszket, ragaszkodóan ölelem a ziháló férfit.
- Fabien…
- Tessék? - pillant rám lassan megemelve eddig pihenő fejét nyakamból.
- Nagyon, nagyon-nagyon szeretlek.- motyogom finoman az arcára simogatva.
Gyöngéd mosolyra húzódnak ajkai, gondoskodóan simítja ki nedves tincseim a homlokomból, majd hosszú csókot lehel rá.
Fáradt vagyok, azt hiszem úgy ahogy vagyok, az asztalon nyom el az álom.
…
Másnap reggel a kakaó színű puha ágyban ébredek, Fabien karjaiban. Minden annyira békés, a madarak csicseregnek és mindent átjár valami kellemes légkör. Boldogság. Melegség.
A csupasz mellkasra csókolva fúrom kicsit oda a fejem a nyakához, ekkor nyilall bele az egész testembe a fájdalom.
Izomláz.
Ráadásul a fenekem is sajog.
A nagy izgésre-mozgásra Fab is felkel, álmosan pislog rám, magához von, kapok egy reggeli csókot is.
- Jó reggelt.
- Azt hiszem ebben is első lehetek. Az első fiú, aki mellett reggel boldog mosollyal az arcodon ébredtél az egész estés programod után, és jó reggelt kívántál neki. – kuncogok az arcára simogatva.
- Te voltál az első fiú, akit azután is az ágyamba tartottam, hogy lehányta a kedvenc szőnyegem- nevet fel rekedtes hangon.
A szájára csókolok, átölelve hajtom a mellkasára fejem. Annyira meleg, és annyira jó érzés. Csak heverünk egymás mellett némán, mutató ujjammal simogatom a mellkasát, kulcscsontját és gondolkodom.
Soha sem hittem volna, hogy valaha ennyire boldog leszek. Boldog és elégedett a tánc nélkül.
- Fab, te most boldog vagy?
- Igen…- mosolyog rá- miért kérded?
- Mert én azt hiszem most először vagyok életemben igazán boldog…
Felém fordulva csókol meg gyöngéden, gondoskodóan simogatja az arcom.
- Tegnap úgy is kimaradt a fürdés, mit szólnál, ha ma bepótolnánk?
- Jó, az remek lesz, így is érzem, hogy büdi vagy! – nevetek rá incselkedve.
Kacagva birkózunk egy darabig az ágyban, aztán igazi hercegnői törődésben lesz részem. A karjaiba vesz, úgy visz a fürdőbe. Azt mondja a mai napot még kihasználjuk.
A közös fürdőzés után boldogan látok neki a reggelinek, bár az ágyban fogyasztjuk és én leginkább hason, tekintve, hogy az ülés most valahogy nem annyira tartozik az erősségeim közé.
- Mit szólnál, ha mielőtt elmennénk kipróbálnánk a pezsgőfürdőt?
- De nincs szexizés, mert így is fáj mindenem!- nézek rá szigorúan.
- Jó, ígérem, nincs szexizés- teszi a szívére a kezét, de látom azt az elégedett, letörölhetetlen vigyort a képén.
Besegít a pezsgőfürdőbe miután mindent összepakoltunk, bár leginkább az ölében vagyok és ölelem, szeretgetem.
El sem akarom engedni!
- Nem lehetne csak egy ici-picit?- simogat a fenekemre az ajkaimra duruzsolva.
- Nem. Holnap te is tudod, hogy premier van, és már így sem tudok járni olyan izomlázam van. – nézek rá szigorúan.
- De az izomlázra rá kell dolgozni.
- Végül is lehet, ha…
- Ha elkapsz.
Elhúzódva csusszanok ki a jakuzziból, nevetve kezdek el eszeveszettül rohanni.
Fabien ad egy kis egérutat, míg komótosan kiszáll, megtörölgeti a lábát nehogy elcsússzon, aztán ő is neki iramodik.
Nem gondolom végig milyen röhejesen is festhetünk. Két meglett férfi meztelenül fogócskázik a házban. Ettől függetlenül remekül szórakozom. Én a kanapé egyik végén, Fab a másikon áll. Zihálva nevetek rá egészen addig, míg egy mozdulattal át nem ugrik a háttámlán.
- Ez nem ér!- ugrok hátrébb, még mindig nevetve.
- Miért is nem?
- Mert nem! Ilyet nem csinálhatsz!
Megragadja a kezem, de épp hogy kicsusszanva belőle iramodok fel a lépcsőn, ő utánam.
A hálóba rohanok, ő majdnem elér. Megpróbálva lassítani az útját csapom be magam után az ajtót.
Illetve hát, hogy csapnám, mert az ajtó a tok helyett egészen máshova csapódik nagy erővel, egy hatalmas ordítást hallok, majd puffanást, az ajtó kitárul, Fabien pedig a földön hever lábfejét markolva.
Tovább nevetve nézem az ágyon állva.
- Ne színlelj, nem veszem be.- nevetek rá.
- Nem színlelek…-sziszegi erősen szorítva. – rábasztad az ajtót a lábamra.
Egy ideig figyelem, majd mikor realizálom valóban nem szimulál lesápadva rohanok hozzá, letérdelve mellé nézem. Már most lila és dagad.
- Add ide, mutasd!- fogok rá, mire erősen szisszen, megrándul.- Úr isten, ne haragudj! Lábra tudsz állni?
Nehézkesen szenvedi fel magát, de sántít.
Elég rosszul fest, így a hóna alá fogva segítem le a konyhába, hogy keressek rá valami mirelit cuccot, lejegelni.
- Ne haragudj rám…nem akartam…- pislogok fel rá bűnbánóan.
Nyilván nem haragszik, de jó pofát már nem tud hozzá vágni. Ahhoz jelenleg túlságosan is szenved.
Mivel a délután folyamán sem javul, így egy barátját hívja, hogy jöjjön értünk. A mexikói férfi a bemutatkozás után szépen segít berakni a cuccokat, először hazafuvaroz minket, ott kipakolunk, majd visszaviszi az bérelt autót.
Mi pedig egy taxival a sürgősségire megyünk.
…
- Ez bizony meg van repedve. – hümmög a doktor a röntgenfelvételt nézegetve a neonfény felé emelve.
Én sápadtabb vagyok mint Fab, aki jelenleg két fájdalomcsillapítóval magában ücsörög a röntgengép melletti széken.
- De…az nem súlyos ugye? Azzal még lehet balettozni nem? Holnap lesz a premierünk..azt még el tudja táncolni, nem igaz? – kérdem kétségbe esetten.
- Maximum gipszben. – közli egyszerűen az orvos.
Bűnbánóan figyelem, szomorúan fogok a kezére.
Nem is igazán merek hozzászólni, azt hiszem eléggé betettem neki. Mint az információkból kiderült ez az aprócska repedés a későbbiek során nem fogja korlátozni a karrierjét, viszont a mostani premiert mindenképp ki kell hagynia.
Az, hogy ő nem táncolhat pedig csak egyet jelenthet: Én sem.
Pierre nem fogadja jól a hírt, mikor is telefonon közöljük vele mi is a helyzet.
Illetve én közlöm, mert Fab eléggé ideges ahhoz, hogy elküldjön most bárkit az anyjába. Mankóval a hóna alatt biceg lefelé a kórházból, nem is hagyja, hogy segítsek neki, így én mögötte kullogva tárgyalok diplomatikusan.
A kérdésre, hogy mi történt egy kegyes hazugságként feltüntetett „motorbalesetet” rebegek. Pierre felajánlja, hogy táncoljam el Carllal a szerepet, azonban visszautasítom. Letéve a telefont sietek előre, hogy kinyithassam neki a taxi ajtót és besegíthessem.
…
- Nem értem miért kell elmennünk arra a szarra, ha nem mi táncoljuk el- morog mogorván, mialatt a csokornyakkendőjét kötöm. Már így is kínszenvedés volt felkönyörögni rá a szmokingot.
- Azért, mert ez attól még a mi darabunk. – közlöm diplomatikusan.
- Ja, amiben nem léphetünk fel.
- Vannak fontosabb dolgok is egy buta darabnál. – pillantok le rá.
- Neked nincsenek. Ismerlek. Ezért duzzogsz már vagy másfél napja.
- Nem Fabien, ezért te duzzogsz, nem én.
Csöndben mered rám, majd elfordul.
- Nézd, sajnálom, hogy eltörtem a lábad…igazából, sokszor kívántam, hogy törjön el míg nem te voltál a partnerem, de most, hogy te vagy és fontos vagy nekem nagyon rosszul érzem miatta magam. Ha tehetném visszacsinálnám az egészet hidd el…
- Nem az zavar, hogy eltört…az zavar, hogy csalódást okoztam neked. Annyira készültél erre a szerepre…
- Ahogy te is.
- Annyit változtál érte, és annyi mindent adtál fel…
- Szerintem te többet változtál Fab. – ülök lassan az ölébe- Fehér hattyú lettél, aki hagyta, hogy irányítsák, hogy legyen valaki akiért aggódhat, akire figyeljen. Összeköltöztél egy idegennel, türelmesen vártál rá. Feladtad a klubbokat, az éjszakai életet, elkezdtél törődni valakivel, odafigyelni arra, hogy mit érez, mi a baja. Vigyázni rá. És ez sokkal nagyobb teljesítmény, mint az, hogy valaki elkezd enni és elköltözik az anyjától.- simogatok az arcára, majd gyengéden megcsókolom.
- Bánt, hogy miattam nem táncolhatod most el a nagy szereped. Sokat jelentett neked.
Aprót sóhajtok, megingatom a fejem.
- Pierre felajánlotta, hogy táncoljam el a szerepet. Carllal. – mielőtt szóra nyithatná a száját folytatom így letorkollva- Azért utasítottam el, mert nem érdekel a szerep. Te ezerszer fontosabb vagy, és nem a szerep miatt akarok veled táncolni, hanem Miattad egy szerepben. Érted a különbséget? Nem érdekel a buta darab….te érdekelsz. A te örömöd sokkal nagyobb elismerés nekem, mint a közönségé.
Az arcomra fogva csókol meg, majd óvatosan kitol.
Értetlenül pislogok rá, mire megingatva a fejét az órára bök.
- Hamarosan kezdődik az előadás én pedig nem szeretek késni.
- Óh, igazán? Én valahogy máshogy ismertelek meg.
- Az akkor volt, ez meg most van. Csak a jelen számít, te és én. Ezek mind valósak, a többi meg csak álomvilág cukormázzal.
VÉGE
|
| Moonlight-chan | 2015. 06. 11. 14:55:20 | #32976 |
 Karakter: Fabien Evon
Reggel felébredve egyedül találom magam a kanapén, nyakig betakarva. Az nem nagyon lep meg, hogy Doro kelt előbb, még szabadnapokon sem alszik nyolctól tovább, de az nem mondom kisebb képszakadást okoz mikor rátalálok a konyhapultnál, csokitól maszatos szájjal.
- Te… mióta… ácsi, mi az ott a kezedben? – veszem jobban szemügyre a sötétkék papírt.
- Csoki. – emel fel egy olvadt sort.
- Az az én Belga Csokim…? – húzom össze a szemem.
- Volt. – emeli fel lassan a szájához majd be is gyűri.
Ez nem igaz… tuti hogy még mindig álmodom! - Jól sejtem tényleg az az utolsó?
- Ez a legfinomabb része! – incselkedik, de ahelyett hogy betömné felém nyújtja - Egy csókért odaadom.
Nocsak, még üzletelne is a kis simlis. De ez egy nagyon is élvezetes megoldás arra hogy a szája mellől is lenyaljam a szétkenődött csokit, az egész pedig még édesebb mert róla nyalhatom le. Vennem kéne még néhány táblával és tetőtől talpig beborítanom vele…
- Még is mi lelt téged hercegnő? – kérdezem mosolyogva, miután megkaptam az utolsó kockát.
- Gondolkodtam…- von vállat - Nem akarlak elveszíteni, és ha ez a módja annak, akkor eszek… ilyeneket is.
Betermelt értem úgy ötezer kalóriát? Ez igazán… hízelgő. Egy olyan, aki nem balett művész nem is értheti milyen jelentősége van ennyi kalóriának. Felér egy rózsacsokorral nem?
Gyengéd csókkal jutalmazom őt, ami gyorsan át is vált egy sokkal mélyebb, birtoklóbb mozdulatsorrá.
Miután sikerül elszakadnunk a másiktól, megcélozzuk a fürdőt, hogy felkészüljünk a mai napra. Így az utolsó hajrában a próbák kicsit később kezdődnek és tovább tartanak, hogy kipihentebbek legyünk reggel és maximálisan oda tudjuk tenni magunkat.
Nem izgulok. Szerintem szuper lesz.
Bár a fehér hattyúm még nem tökéletes, ez az előadáson szerintem nem fog látszani. Át tudom érezni Dorot, megvan az összhang közöttünk, minden porcikám érzi az én kis törékeny hercegnőmet, aki ha úgy akarja tud egész kemény kis dög is lenni. Bizonyíték erre Dylan színes ábrázata és repedt orra.
A saját szerepkörünket tökéletesen alakítjuk az meg már csak Pierre mániája, hogy a másikét is el kell sajátítani. Igaz, ő még mindig ugyanazon az állásponton van, de ez már nem kell hogy engem érdekeljen.
Egy közös reggeli után neki is vágunk a napnak, azzal kezdünk ami már készen van, aztán jön az ami még nincs, vagyis az imént említett fehér szörnyűség.
- Finomabban… nem gyilkolni készülsz abban a tóban…. csak leszállsz rá… mint egy tollpihe… - mutatja mire is gondolt egy elegáns és kecses hajlással, a keze mintha tényleg magától lebegne a levegőben.
Megpróbálom úgy, de ez még mindig nem az igazi. Értem én hogy mit akar, de az a nagy helyzet, hogy könnyebb valakinek bekeményíteni, mint egy eleve erős személyiségnek sebezhetővé válni. Mintha azt kérnék egy ragadozótól hogy holnaptól legyen növényevő. Esélytelen…
- Lassan… kimérten, szépen…
- Rosszabb vagy, mint Pierre. – morgom felé pillantva.
- Ezt bóknak veszem. – nevet fel jókedvűen, hisz nem őt kínozzák éppen – Kaja szünet után eltáncolod egyedül az egész Odett részt, de az eredetit, a nőit….hátha akkor majd átérzed már amit kéne. Én meg majd leszek a herceg.
Mi? - Te?
Ez jó. Hol vannak a kamerák?
- Én hát. – húzza ki magát, hozzátoldva ezzel a miniatűr méretéhez még egy centimétert.
És még így is… Lelki szemeim elé beúszik egy kép, amin Doro vérvörös fejjel erőlködik hogy megcsinálja velem az emelést mire a nevetés csak úgy spontán kirobban belőlem, mint egy visszafordíthatatlan áradat. Még a könnyeim is kicsordulnak ahogy ránézek és elképzelem őt amint próbálkozik és próbálkozik, zéró sikerrel…
- Most mit röhögsz?! – rivall rám sértetten.
- Elképzeltem, ahogy csinálsz egy tisztességes emelést… velem…
- Azt hiszed nem lennék rá képes?!
- Biztos vagyok benne, hogy nem lennél rá képes. – fizikai képtelenség, hogy önerőből elemeljen engem a földtől, hacsak nem tornázik napjába negyven kilós súlyzókkal…
- Már miért ne lennék, én is férfi vagyok! – vágja rá sértetten.
Igen, ez oké, de… - Hát, de… milyen? Doro… én szeretlek, de vannak dolgok, amik nem fognak menni… a holdon nem fognak soha sem biciklizni majmok, rajtunk kívül nem játszhatja el más a szerepet, és te nem fogsz tudni emelni, nempláne engem…-
nevetek ismét, de próbálom visszafogni látva a megránduló szemöldökét.
- Mibe?! Mibe fogadjunk, hogy nem hogy kiemelni, de ki tudlak vinni a hátamon innen az ajtóig nagyszünetben?!
- Ezt te most nem gondoltad át. – ingatom a fejem mély levegőket véve, hogy leküzdjem az újabb nevetőgörcsöt.
- Talán félsz, hogy veszítenél?
- Félek, hogy nem bírnád elviselni azt, hogy veszítettél. – helyesbítek.
- Hát akkor tegyél próbára! – lép felém határozottan.
Felvonom a szemöldököm, de látva a rendíthetetlen arckifejezést, leteszek róla hogy lebeszéljem őt a dologról. Ha majd nem megy neki úgy is megérti, bár az emelésnél még az is egyszerűebb ha a hátán kell vinnie a súlyt.
- Nos, ha kiviszlek a küszöbön túlra, akkor nekem lesz egy „bármire beváltható kívánság kuponom”. Ha nem, akkor neked. Mit szólsz?
- Bármire?
- Bármire!
- Megbeszéltük. – akár el is könyvelhetem a győzelmem.
Még egy kis ideig próbálunk, aztán az óra elüti a fél egyet és itt is van a nagy attrakció ideje. Egy kispad előtt hátat fordít nekem, míg én óvatosan fellépek az ülőalkalmatosságra, azon gondolkodva hogy mennyire eszement ötlet is ez?
Mennyivel is vagyok nehezebb, mint ő?
- Mi van, megfutamodtál? – kérdezi, mikor csak állok mögötte.
- Biztos ezt akarod? – érdeklődöm még utoljára.
- Csak nem beijedtél? – néz hátra elégedetten – Hát jó, akkor megkérek mást, hogy másszon a hátamra. Megmutatom milyen erős vagyok. Azt hiszem Carl is nagyjából veled lehet egy súlyban. Ha őt kiviszem téged is kibírnálak, szóval nyertem. Szólok is neki… Ca..
A nagy lófaszt! Megragadom a vállát mielőtt még egyet léphetne a szöszi felé. Nem olyan görény mint a testvére, de azért még nem tetszik ha Doro közelében van és vágyakozó kék szemekkel mered rá. Irritál…
Mivel addig úgy sem nyugszik ameddig nem engedek neki, visszalépek a padra, majd amilyen finoman csak tudok a hátára ugrom. Az egész helyzet abszurd, pláne hogy menet közben nevet, amivel az erejét is pazarolja, a cipőm orra így is majdnem a földet súrolja, mert egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik a rá nehezedő súlyomtól. De még így is tovább bírja mint amennyit megjósoltam, van benne akaraterő az biztos, de még ő sem győzheti le a fizika korlátait, még kép lépés után pedig győz a gravitáció és mindketten a padlón fetrengve kötünk ki. Még jó pár percig nem tudunk felkelni a röhögéstől, aki lát minket valószínűleg totál hülyének gondol, de nem nagyon figyelnek ránk.
Felhúzom őt a földről majd együtt indulunk el a kijárat felé.
- A szokásos helyre megyünk ebédelni?
- Én arra gondoltam.
- El kell ismerned, hogy erős voltam. – bök oldalba a könyökével.
- Tényleg nem néztem volna ki belőled… azt, hogy majdnem el is jutottál a tőlünk két méterre lévő ajtóig. – vigyorgok. Ami azt illeti azt a pár lépést se néztem volna ki belőle.
- Tudod, ha most lennének érzéseim mélyen megsértettél volna. – mosolyog és közben beáll a sorba hogy rendelhessünk.
Ha lennének? - Nagyon jól tudom, hogy vannak.
- Igen, honnan? – billenti oldalra a fejét.
- Onnan, hogy én keltettem őket. Mindet egytől egyig. – mondom határozottan. Mikor nem válaszol, elmosolyodom.
- Arra gondoltam… - szólal meg egy perc múlva - …az utolsó szabad két napunkat egymással tölthetnénk valami nyugis helyen… csinálhatnánk olyan dolgokat, amiket még sose próbáltunk… Mondjuk, úszhatnánk…én még sose csináltam. Mit gondolsz?
- Hm… kettesben veled fürdőnadrágban? – húzom fel a szemöldököm – Mikor indulunk…?
***
Néhány gyors telefonhívás a héten, egy bérelt kocsi és egy bevásárló körút után tele csomagtartóval indulunk el szombat reggel. Doro alaposan be van sózva a meglepetés hely miatt, én meg teljesen komolyan értelmeztem az „egymással” töltött időt, vagyis mindenki mást kizárva a listáról egy olyan helyet szereztem ahol kettesben lehetünk és még úszhat is.
- Na, most csukd be a szemed, és nem ér lesni. – fordulok az anyósülésen gubbasztó szépséghez, aki engedelmesen be is csukja a szemecskéit, az alsó ajkát izgatottan harapdálja.
- Ott vagyunk már?
- Aha… mindjárt, még egy sarok. – mormogom, majd begördülök a garázs előtti placcra és leállítom a motort. – Várj egy percet! - gyorsan kiszállok kinyitom a bejárati ajtót, majd visszamegyek érte és óvatosan bevezetem. - Kinyithatod.
- Hű! Ez… nagyon szép! – néz körbe lassan, tágra nyílt szemekkel.
- Ja. Hozzá lehetne szokni, mi? – bólintok egyetértőn és mindent szemügyre veszek.
Az apartman modern, mégis kényelmes, otthonos bútorokkal van berendezve. Hatalmas kanapé bézs kanapé, alatta bolyhos szőnyeg, a falon plazmatévé, festmények, a földön puffok, és rengeteg párna, amivel csak még kényelmesebbnek tűnik az összhatás. Az egész megnyugtató aurát áraszt, pont amilyen egy lazulós hétvégéhez kell.
És pont amilyenre Doronak szüksége van. Az utóbbi egy hónapja nagyon kemény volt, ezt még én is észrevettem. Megérdemel végre valami olyasmit, amiért nem neki kell megdolgozni, csak élveznie kell.
- Nézzük meg a többit is. – teszi félre gyorsan a táskáját, majd már indul az emelet felé.
A háló meg a fürdő is hatalmas, plusz egy vendégszoba meg dolgozó, amire nem nagyon lesz szükségünk. A földszinten van még a konyha, az ebédlő és egy tusoló a kertre nyíló folyosón, nyilván a medence miatt, amit hamarosan láthat is a hátsó kerttel egyetemben.
– Mit szólsz hercegnő? Elég nagy? – karolom át a vállát a közel hat méter hosszú medencét nézve.
- Fab, te tudsz úszni? – pillant fel hatalmas szemekkel.
- Tudok.
- Én nem.
Elmosolyodom. – Tudod szépségem, ezt leszűrtem abból, hogy még sosem úsztál, de nem gond, majd megtanítalak.
- Tényleg? – ágaskodik fel, hogy átkarolhassa a nyakam.
- Tényleg. De csak ha jófiú leszel és felveszed nekem azt a szexi fürdőnadrágot amit választottam.
Az arca egyből vörös lesz, mint a vázában a tulipánok.
- A-az nem is fürdőnadrág… inkább fehérnemű. – tiltakozik – Képzeld csak el mi történne ha lehajolnék benne.
Hm… - Elképzeltem, sokszor. – duruzsolom a szájába, majd érzékien beleharapok a puha húsba – De azért vedd fel, csak hogy teljesen biztos legyek benne, hogy a valóság megfelel a fantáziámnak.
- Gonosz vagy. – suttog, forró lehelete a számat cirógatja.
A kezem a fenekére vándorol, majd belemarkolok és könnyedén megemelem, hogy a lábai a csípőmet fogják körbe.
– De még milyen gonosz. – vigyorgok rá, majd éhes csókba vonva az ajkait sétálok vissza vele a házba.
Csak akkor pakolom le, mikor már veszélyessé válik a helyzet, ezért finoman felcsúsztatom a konyhapultra és egy utolsó puszival elválok tőle.
- Felviszem a cuccokat a hálóba, addig nézelődj csak.
- Ne segítsek? – szalad utánam, lemászva a márvány pultról.
A bejáratból visszafordulok és vigyorogva végignézek a csábító alakon. – Asszem beszéltünk már rólad meg az emelésről.
Gyorsan berántom magam mögött az ajtót, amint a kanapé egyik párnája dühösen repülni kezd felém. Még hallom ahogy a földön puffan, de már szedem is ki a bevásárló szatyrokat a kajával, aztán a két kisebb utazótáskát a holminkkal.
Ebéd után egy kis üdítővel kiülünk a kertbe, nagyvonalakban elmagyarázom Doronak, hogy mire figyeljen az úszásnál, még néhány karmozdulatot is mutatok neki, ő pedig erős koncentrációt mutatva bólogat.
Míg elszalad átvenni a fürdőszerkót bekapcsolom a medence melletti pezsgőfürdőt, hadd melegedjen fel picit a víz, hátha oda is bemászunk, aztán hozok ki egy kis kólát még. Pia nincs a hétvégén, mert a premierre maximális formában kell lennünk, tehát másnaposság kizárva.
Ledobom magamról a pólót, a fürdő shortot már korábban felvettem és épp valami zenét keresek mikor kisétál Doro abban a szexis világoskék shortban. Valamivel rövidebb a combjánál mint az enyém, a dereka pedig alacsonyan van, így a csípőcsontja csábítóan kivillan fölötte, szinte könyörögve hogy érjek hozzá.
- Hercegnő… - szólalok meg vágyakozva mikor ingerlően lehajol a papucsáért, a nadrág megfeszül a fenekén - … ezt más előtt nem veheted fel.
- Miért? – néz fel ártatlanul, hátrafordítva a fejét, mintha a fenekét akarná látni – Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Egész kényelmes, meg nem is feszül sehol. Az akasztón rémesebbnek tűnt.
- Direkt csinálod? – húzom össze a szemem.
- Mit? – pillázik.
- Direkt vagy ilyen ellenállhatatlanul édes és szexis?
- Adottság. – von vállat, kecsesen elriszálva a cd-s dobozig és elkezd válogatni közöttük.
Hamar a háta mögé kerülök, hozzá simulok, majd az ujjaimmal gyengéden cirógatom végig a csupasz mellkasát, ügyet sem vetve a már alig látható karmolásra. Elégedetten elmosolyodom mikor a pici mellbimbók összezsugorodva keményednek meg az ujjaim alatt.
- Fab… - sóhajt fel megborzongva.
- Adottság mi? Inkább tehetség.
Kiveszem a dobozból is cd-t és azt adom a szabad kezébe. – Kezdjük ezzel.
Zavartan pillant rám hátra, de egy finom csók után ellépek mögüle, hogy ne vegye észre a félig felizgult állapotom belemerülök a medencébe. Kellemes, nem túl hideg a víz és vállig ér, vagyis Dorot sem lepi el úgy hogy megfulladjon benne, ami plusz pont. Bár azt úgy sem hagynám hogy baja essen.
- Akkor bejövök. – indul meg a lépcső felé.
- Oké. – elé megyek, mikor bizonytalanul próbálgatja a mélységet és megfogom a derekát amíg megérzi hogy nem olyan mély. Ha lábujjhegyre áll és picit kinyújtja a nyakát, pont az álla vonaláig ér.
- Olyan furcsa érzés. – motyogja, a kezével tartva az egyensúlyát. – Mintha súlytalan lennél és lebegnék. Neked is ilyen?
- Majdnem, de nekem leér a lábam úgyhogy… - vonok vállat – Kezdhetjük?
Bólint, ezért kicsit beljebb visszem a medencében, hogy legyen helyünk. Kipróbáljuk a karmozdulatokat, aztán megtámasztom a derekát míg felemelkedik a víz tetejére, mintha tényleg lebegne rajta.
Furcsa, mert általában ilyenkor mindenki parázik, hogy elsüllyed, de Doro teljesen nyugodtan lélegzik így a víz is megtartja, még akkor is mikor a kezemet óvatosan kihúzom a dereka alól.
- Nagyon jó. Bátrabb vagy mint tűnsz. – mosolygok rá mikor kinyitja a szemeit.
Visszaereszti a lábait, de nem a medence alját találja meg velük hanem körém fonódik inkább mint egy kis inda.
- Mert itt vagy. Így nem félek, mert tudom hogy nem hagynál megfulladni. – néz rám komoly tekintettel.
- Ebben a vízben nem is tudnál. – nevetek fel, magamhoz szorítva – De jó tudni. Akkor lássuk hogy az úszás is ilyen könnyen megy-e majd…
A konyhában ínycsiklandó illatok terjengnek, a vacsora hamarosan elkészül, már csak a rákokat kell megpirítanom egy picit és meglocsolni citromlével. Most vállaltam egyedül, mert Doro amúgy is elfáradt picit a szorgalmas gyakorlásban és délután már át is tudta úszni a medencét, persze csak lassan, de nem kellett letennie a lábát. Addig nem volt hajlandó kijönni, míg oda vissza át nem tudta úszni segítség nélkül és míg ő pihent én is úsztam pár hosszt, amitől az izmaim kellemesen elzsibbadtak, de egyáltalán nem vagyok fáradt.
Jó dolog azért ez a lazítós hétvége.
Az étkezőbe viszem a tányérokat, szépen megterítek egymás mellé, nem nagyon van kedvem az asztal másik végéről szemeznem vele, így viszont bármikor hozzáérhetek amikor csak jólesik.
Pár perc múlva minden frissen és illatosan gőzölög az asztalon, ezért a nappaliba megyek Doroért. Számítok arra hogy esetleg már elaludt a tv előtt, de ehelyett ott gubbaszt a plazma előtt egy puffon, törökülésben, furcsa tekintettel meredve a film végén lefutó írásokra.
- Hé, mi a gond? – érintem meg a vállát, mikor észre sem vesz.
- Se-semmi. – mondja, mikor már elkezdődik a reklám és kikapcsolja a tévét.
Homlokráncolva tanulmányozom egy picit, remélem nincs megint valami, ami elrontsa a kedvét, vagy nem jó, de nem akarok szóbahozni egy ilyen témát, mikor eddig olyan jól szórakoztunk.
- Remélem éhes vagy, mert kész a vacsi. – profi módjára a vállamra dobom a konyharuhát, hogy felhúzhassam őt a puffról.
- Farkaséhes vagyok. Pedig nem szoktam ilyen éhes lenni.
- Az úszástól van. – magyarázom nyugodta – Biztos több kalóriát égetsz el vele, mint a tánccal.
- Mit eszünk? – szimatol a levegőbe aranyosan.
- Pirított garnéla citromos salátaágyon, rizzsel. Meg van hozzá szójaszósz és balzsamecet, nem tudom mivel ízlene jobban, de próbáld ki mindkettőt. – kihúzóm neki a széket, ahogy egy hercegnőnek szokás, míg ő megmustrálja az ennivalót ahogy szokta.
Olyan szigorú tekintettel vizsgál mindent, mint egy tanár néni a dolgozatokat javítás közben. Imádom nézni mikor ezt csinálja, mert mostanában tényleg rendszeresen eszik és azóta nem is olyan levert, de néha elkapom, hogy valaminek a kalóriatartalmát böngészi amin mindig jót nevetek.
Ééés jön a főkóstolás. Harap. Rág. Nyel. Vár.
- Na?
- Én szósz nélkül eszem, úgy jobb. – tolja át hozzám a kis tálakat. – De a rák nagyon jó.
- Ennek örülök, akkor egyél amennyi jólesik, van még. – borzolok a hajába, majd mindketten enni kezdünk.
Nem sietünk sehová, teljesen más mintha otthon lennénk egy fárasztó munkanap után. Tényleg olyan mint egy vidéki nyaralás, pedig csak egy órányira vagyunk a belvárostól, de sokkal csendesebb, elszigeteltebb itt, mint a lakásomban. Meg tudnám szokni…
Mikor minden eltűnik a tányérról leszedem az asztalt.
- Öhm… én elmegyek addig fürödni. – áll fel tétován.
- Oké. A díszpárnákat dobáld csak le az ágyról, ha túl sok, én is megyek mindjárt. – egy futó csókot kap tőlem mikor elhaladok mellette – Csak még bezárom az ajtókat.
Ő felsiet, én pedig a medence mellől is behordom a poharakat, kikapcsolom a pezsgőfürdőt, a lámpákat, be a riasztót, kulcsra az ajtókat. Nem sietem el a pakolást, mert piszkosul fel akarok menni hogy vele fürödjek, de nem tehetem, mert akkor nem bírok ellenállni neki. Abból meg ki tudja mi lenne és nem azért hoztam el lazítani hogy elszarjam a napját. Azóta az éjszaka óta már majdnem egy hét telt el és azóta a csók meg egy kis tapi volt a maximum.
Nem akarom erőltetni, úgyhogy inkább beveszem magam a lenti fürdőbe és szép lassan tusolok le, hátha már az ágyban szundít mire felérek. Gondosan megtörölközöm, minden vízcseppet felitatva a testemről, de még így is elvégzek egy két légzési gyakorlatot, önuralom megőrzés céljából mire végül lenyomom a kilincset.
És odadermedek a küszöbre az első sokktól.
- Mi a…
Na igen. Egy kettesben töltött nap végén mire is vágyna legjobban egy kanos férfi, mint a pasijára, aki fürdőköpenyben ücsörög az ágy végében, minden tűzbiztos terülten gyertyákkal körülvéve, hangulatvilágítással és virágszirmokkal a takarón.
Csakhogy az e féle vágyálmok álltalába kibasznak velünk és jó messzire elhúznak a valóságtól.
- M-mondj már valamit! – áll fel idegesen az ágyról és beráncigál a szobába, majd becsukja az ajtót. Kulcsra.
Mintha elmenekülnék…
- Hát… ez meglepett… nagyon. – nyögöm ki az első döbbenetet leküzdve.
Hogy jutott ez eszébe?
Hogy csinálta?
És mikor csinálta?
- Ugye… ez még nem túl nyálas?
- Ez már nagyon a felső határ, de nem gond. – vonok vállat elmosolyodva. – Tehát hercegnőm… ebben mesterkedtél egész nap?
Most ő von vállat. – Nem egész nap, csak félig. – még egy lépés felém, nyirkos kis kezek a mellkasomon – Én is akartam valamit csinálni neked, amit még nem csináltál és azt mondtad eddig nem szeretted a nyálas baromságokat, vagyis még nem csináltál ilyet senkinek. Ebben én vagyok az első.
- Elég sok mindenben vagy te az első, csak nem tudsz róla. – simítok az arcára gyengéden, majd lassan, mélyen megcsókolom, addig, míg a mellkasa finoman hozzám nem ível. – Biztos vagy benne?
- Igen. – biccent eltökélten – Csak mutasd meg hogy mit csináljak.
- Érints meg hercegnő, ahol csak akarsz. – duruzsolom halkan a fülébe, miközben vele együtt sétálok beljebb a szobába.
Nem semmi munkát végzett, még az ágyneműt is áthúzta, meleg, kakaó barnára.
Kis kezei lassan siklanak végig a mellkasomon, a finom puha ujjak mentén érzéki borzongás fut végig a testemen. Tulajdonképpen ő eddig nem is érintett meg így, még akkor sem mikor együtt fürödtünk.
Most először érint meg intim zónán belül, és a remegő kezek lassan le is lökdösik a csípőmről a törölközőt.
- Vegyük le ezt is. – nyúlok a köpenye kötőjéhez és lassan széthúzva lecsúsztatom a vállairól, közben beborítva csókokkal, apró harapásokkal az előbukkanó porcelán bőrt.
Aztán a második sokk.
- Mi van rajtad? – nyögöm ki elkínzottan amint a kezem felfedezi a feneke partjai közé futó vékony kis pántot. Úristen…
- Lá-láttam hogy nézted mikor vásároltunk… go-gondoltam tetszeni fog… - dünnyögi vörösen.
- Az nem kifejezés hogy tetszik. – csak nem biztos hogy a farkam kibírja a látványt… - Fordulj meg!
Megteszi, én pedig mohón szívom magamba a látványt, a kecses háta vonalát, a csípőjére simuló fekete anyagot, a csupasz fenekét, ami ettől szabástól sokkal gömbölyűbbnek tűnik, mint máskor.
- Imádom. – fordítom vissza gyorsan magam felé a szája után kapva, hogy olyan éhesen csókolhassam ahogy az csak lehetséges.
Felkapom a karomban, könnyű kis testét a takaróra pakolom a virágszirmok közé amik még tovább fokozzák az erotikus látványt.
Nem is rossz ez a nyálas dekoráció…
Felemelek egy nagyobb szirmot, ha minden igaz tulipán - azzal van tele a kert - és szépen lassan végighúzom a bordái mentén. A karja lúdbőrös lesz a finom cirógatástól, ezért a köldökét is körberajzolom vele aztán az alsón keresztül a farkán is végighúzom a szirmot mire mocorogni kezd a takarón.
- Most kínzol ugye? – édes nyöszörgő hang.
Kuncogva hajolok fel hozzá egy csókra, de aljas módon nem enged újra elhúzódni, belekapaszkodik a nyakamba és ott tart lent magánál bevetve az ügyes kis nyelvét mélyíti el a csókot, kis kezei közben átvándorolnak a hátamra is, mintha csak most fedezné fel a területet.
- Talán nem tetszik hercegnő? – mosolygok rá pihegve – Mert én nagyon, nagyon szeretlek kínozni. – indulok el apró csókokkal a nyakán.
- Nem ér… hogy csak te kínozhatsz… - nyöszörgi a karomra markolva az élvezettől, ezért megállok azon a helyen ami úgy tűnik érzékenyebb, mint a többi és eljátszadozom még vele. A kezem közben lassan lefelé araszol a mellkasán, majd puhán az ágyékára simulva kezdem lassan kényeztetni.
- Fogsz még te is szépségem. – hajolok el a nyakától hogy lassan lehúzhassam az alsót a hosszú combokon, majd az ajkaimba harapva nézek végig rajta, felnyögve a látványtól. – Te vagy a legszexisebb hercegnő akit csak ismerek!
Elpirulva csúsztatja maga elé kezét mintha most törne rá a szégyenlőség pedig már nem egyszer láttam meztelenül, de ahelyett, hogy elhúznám onnan a kezét, az ujjait ráigazítom a kemény kis farkára és lassan megmozdítom rajta.
Elkerekedett szemekkel sóhajt fel, de nem hagyom megszólalni, az elnyíló ajkaira vetem magam, érzékien harapdálva a puhaságot, simogatom a testét, mindenhol ahová csak elér a kezem, önkénytelenül is a combjához dörzsölve a farkam. Egy pillanat múlva pedig megérzem a kezeit magamon mire felpillantok a sötét szemekbe.
- Ne-neked is jó így? – húzza végig rajtam az ujjait.
Lehunyom a szemim ahogy az egész testem megremeg az élvezettől. Doro kezei a farkamon… - Kurva jó… de így fel fogok robbanni.
- Az nem jó? – piheg aranyos.
- De az… csak épp máshol akarom befejezni. – nézek mélyen a szemébe.
Különös hogy azonnal megérti mire gondoltam, és nem kell neki magyarázni a dolgot. Elhúzza a kezét, szaggatott mozdulatokkal feljebb kúszik egy kicsit és a párnája alól előhúzza a síkosítót.
- Te tényleg alaposan felkészültél szépségem. – jegyzem meg elismerően, mert ezek szerint már otthon is tervezgetett. Én meg végig azon agyaltam hogy kerüljem majd el, hogy rámásszak…
- Nem akarlak tovább váratni. Tudom, hogy miattam visszafogtad magad és nem próbálkoztál semmivel, pedig akartál.
- Csak ezért csinálod ezt? – simogatom meg az arcát. – Te nem is akarod?
- De, csak… még mindig félek kicsit hogy valami nem jó… - motyog lesütött szemekkel, de nyomban felemelem az állát és egy csókkal fojtom belé a többi aggodalmát.
- Minden rendben, a tested teljesen tökéletes. – megfogom a farkát és végigsimogatom az ujjammal, a tetején körberajzolva az apró hasítékot mire felnyögve markol a vállamra. – Látod? Nincs itt semmi baj…
Felpattintom a síkosító tetejét, míg őt az ölembe húzom, hogy kapaszkodhasson belém, majd az ujjaimmal óvatosan elkezdem előkészíteni, figyelve az arca minden rezdülésére. Ha látom hogy ideges, lassítok, azt se bánom ha órákig fog tartani és belekékülnek a golyóim is a várakozásba, de akkor is jó lesz neki is. A harmadik ujjamnál megfeszül, mintha megijedt volna, de nem siettetem, hagyom hogy lassan lazuljon el, hozzászokva az érzéshez, s mikor felcsendülnek az első kis nyöszörgések ugyanarra a pontra koncentrálok ahol a legjobban érzi és egészen addig folytatom, míg már mindketten lihegve nem szorítjuk a másikat.
- Fab…
- Most jó ugye? – súgom a fülébe rekedten. Egy elfúló hangot kapok válaszul, mire lassan kihúzom az ujjaim, majd egy finom csókot lehelve a nyakára feljebb húzom az ölemben, hogy a combjaimon üljön, picit fölém magasodva.
Meglepett szemecskékkel vizsgálgatja a helyzetet, majd értetlenül néz rám.
- Megtanítalak lovagolni hercegnő. – vigyorgok rá – Így nem panaszkodhatsz hogy nem csináltál semmit.
- De hogy…?
- Térdelj fel. – kérem mosolyogva, majd mikor megteszi a farkam fölé irányítom. Míg őt kényeztettem magamat is bekentem a síkosítóval, most pedig ráfonom a kis kezeit hogy érezzen. – Lassan ereszkedj rám.
Idegesen szorítja a nyakam, s mikor megérzi a farkam a fenekénél megfeszülve torpan meg.
- Fab…
- Ne félj, segítek. – mosolygok rá gyengéd puszikat hintve a nyakára, arcára. – Csak lazulj el. Úgy mint a medencénél, mikor bíztál bennem, hogy nem hagylak elsüllyedni. Most sem hagynám, úgyhogy engedd el magad nyugodtan.
Remélem menni fog neki, mert az piszkosul fájna, ha itt kéne abbahagynom a dolgot. A keze még mindig a farkamon pihen ezzel is csak kínozva, de eszemben sincs lefejteni magamról. Csendben várok, simogatom míg ő lehunyt szemekkel lassan lélegzik. Mintha órák telnének el, de végül mégis felnyílnak a pillái és a szemembe nézve húzódik közelebb.
Teljesen hozzám tapad, így hogy az ölemben ül magasabb mint én amit talán csak most vesz észre mert kuncogva hajol le egy csókért.
- Most mit csináljak? – kérdezi édesen.
- Lassan ereszkedj le. – suttogom érdes hangon – Te irányítasz, úgy csinálod, ahogy neked jó.
Megremegve ereszkedik lejjebb, a tekintete hipnotikusan mélyed az enyémbe míg lassan teljesen rám ül. Az ajkai elnyílnak ahogy zihálva fellélegzik, de meg se moccan és én sem. Csak kapaszkodunk egymásba, én próbálok észnél maradni, de nagyon nehéz mikor benne vagyok. A forrósága szinte már égeti a bőröm ahogy szorosan körbeölel és a tudat, hogy Doro az csak még elképesztőbbé teszi az érzést.
- Hercegnő… minden rendben? – kérdezem mikor nem szólal meg.
- Én nem tudom… - pihegi - …olyan furcsa…
- Mond el milyen. – simítok az arcára mire kiscicaként dörgölőzik bele a tenyerembe.
- Furcsa… feszítő… és meleg. – motyogja.
- Nem fáj sehol? – faggatom tovább, mert hajlomos elhallgatni dolgokat.
- Kicsit…
- Hol?
A nyakamba fúrja az arcát és még ez a kis mozdulat is kínzóan hat a mostani helyzetben.
- Fab… mit csináljak? – nyöszörög vágyakozva, az arca édesen kipirult, a szemei csillognak…
A csípőjére fogok, és óvatosan előre mozdítom kísérletképpen, szinte ugyanabban a pillanatban nyögünk fel, aztán Doro még egyszer megmozdul ugyanúgy és még egyszer, mint akinek máris megtetszett a dolog.
- Emeld meg magad, aztán ereszkedje vissza. – morgom elmélyült hangon ahogy a mozdulatokat próbálgatja.
Ennél édesebb kínzást elképzelni sem tudnék, de már rohadtul el akarok menni. Pár percig még bírom a kísérletezését, aztán türelmetlenül fordítok a helyzeten, hogy ismét az ágyon feküdjön én pedig fölötte.
A szemei elkerekednek, de nem látok bennük félelmet, inkább izgatottságot és vágyat.
- Bocsi szépségem, de már nem bírom tovább. Majd később kísérletezhetsz még, de előbb fejezzük végre be.
Félig kihúzódom belőle végig az arcát figyelve, majd kicsit erősebben vissza. A hatás nem marad el, kis sikkantással húzza fel a lábait és rám fonódik, ahogy pedig újra és újra megmozdulok, mindig erősebben és más szögben minden alkalommal megszorít.
Őrjítő kis nyöszörgéséből néha-néha kiveszem a nevem, meg néhány értelmetlen szót, de ennyi. Ha most valaki megzavarna, tuti megfojtom így külön örülök annak, hogy nem a lakásomon vagyunk és most már az is értelmet nyert miért zárta be Doro az ajtót, amiért most kap egy hosszú csókot is, hogy a számba nyöszöröghesse a gyönyörét.
Addig húzom ameddig bírom, Doro kétszer is elélvez, de a másodiknál már én is követem. Eszembe se jut kihúzódni belőle, inkább a hátamra gördülve húzom magammal, hogy ne nehezedjek rá, de még nem akarok elválni tőle.
A bőre nyirkos a kezem alatt, a gyertyák fénye színes csíkokat fest a hátára, amiket halvány mosollyal rajzolok végig, gyengéd csókokkal borítva a nyakát, a hevesen lüktető ér körül.
- Ébren vagy? – suttogom a füle mellett, mikor percekkel később is mozdulatlanul fekszik.
A kérdésemre morog valamit majd lassan felemeli a fejét.
Az az elégedett mosoly ami csak egy kielégült pasitól származhat ott virít a képén, én meg vigyorogva fordítom őt vissza az ágyra, óvatosan kihúzódva belőle.
- Tetszik ez az arckifejezés szépségem. Szexisebb még a tangádnál is.
- Hülye… - morog, az egy párnát az arca elé nyomva, de hamar ellopom tőle hogy tovább garázdálkodhassam, az ajkait kóstolgatva.
- El kéne fújni a gyertyákat. – dünnyög álmatagon.
- Mmm… majd később.
- De elalszunk…
- Azt te csak hiszed. – kuncogok a nyakába – Én nagyon is éber vagyok hercegnő. Adj pár percet és be is bizonyítom mennyire.
Mintha ettől az ígérettől ő is felébredne. – Me-megint?
- Nem akarod? – nézek fel, megállva a kényeztetésében.
Ó igen, ez az a vörös szín…
- Lehet többször is? – kérdez aranyosan. Már nem nevetem ki, mert tudom hogy nincs tapasztalata, én viszont örömmel vezetem be a bűnös életbe.
- Amíg bírjuk szusszal…
|
| Vinny | 2015. 06. 03. 01:16:57 | #32929 |
Karakter: Dorian Leroy
Bár megnyugtat a közelsége mégsem tudom egyhamar abbahagyni a pityergést. Egyszerűen égeti a mellkasomat a tudat, hogy nem vagyok elég jó és ezzel neki is csalódást okozom.
Lassan tol el magától, kicsusszan mellőlem. Talán erre kapok észbe, riadtan csapok keze után megpróbálva megkaparintani ujjait.
- Ne hagyj itt… fe-fejezd be ha akarod…
- Ja, persze. Pont ahhoz van most kedvem.- morran ingerülten.
- Úgy sajnálom! - csuklik el a hangom.
- Nehogy megint sírni kezdj. – torkol le gyorsan- Nem haragszom, érted? Nem megyek sehová, csak készítek egy fürdőt aztán elbeszélgetünk egy kicsit. Engedj el szépen.
Lassan engedem el az ujjait bár arcomon látszik nem szívesen.
Ahogy távolodik egyre inkább megy el a kedvem az élettől. Szívem szerint csak zokognék és zokognék…Hogy lehetek ennyire nyomorék?!
Odahajolva támaszkodik mellém, az arcomra, majd ajkaimra puszilgat.
- Mire visszajövök tűntesd el a könnyeket, vagy megtömlek csokival. Tejszínkrémes, belga csokival a legnagyobb táblából. Számold csak mennyi kalória lenne.
Már azt sem bánnám, csak ne haragudjon rám…
Inkább eszek, és nem kaparom magam, és megpróbálok jobb is lenni, nem is törődni másokkal, csak…ne hagyjon magamra….
Félek…
Úgy hallom matat egy ideig míg én megpróbálok nem magamra gondolni, így abbahagyva a sírást. Meg is jelenik, könnyedén kap a karjai közé hogy aztán lassan, méltóságteljesen sétáljon velem. Mint egy igazi hercegnővel…
- Ideje hogy hercegnőhöz méltó kiszolgálást kapj.
Belépve velem a forró, illatos vízbe alámerül, de szorosan tart. Mellkasához simulva, nyakához fúrva arcom próbálok nyugalmat, szeretetet találni. Olyan az illata, mint egy biztos, melegséget sugárzó otthonnak. Egyszerűen megnyugtat, ha érinthetem.
Nem tudom mikor alakult ki.
Nem tudom mi ez.
De jó, és nem akarom, hogy vége legyen.
Talán beteg vagyok, talán muszáj kötődnöm valakihez, s most erre a férfire tekintek úgy, mint mentsvárra anyám után.
- Beszélj, szépségem. Soha nem tudom meg mi a ranc történik a fejecskédben, ha nem mondod el.
Nem akarok róla beszélni. Túl akarok lenni rajta, csak botlás volt…
- Figyelj, ha még korán volt neked ez az egész, nem gond, csak mond meg. Ha még nem akarsz szexelni, akkor halasztjuk. Csinálhatunk más élvezetes…
- De én akarom… - motyogom alig hallhatóan.
- Hogy?
- Én…akarom…- ismétlem meg szinte hangtalanul kijelentésem.
- Az imént nem úgy tűnt. Vagyis a végén nem. Megijedtél?
Mondhatni…
- Bocsi szépségem, vissza kellett volna fognom magam.
- Az én hibám volt.
- Nem, nem a tiéd?
Miért, akkor tán te fakadtál sírva?
Talán te vagy annyira defektes, hogy 2/2 próbálkozást elcseszel? Hogy közel a huszonöthöz még az első csókodon is kényszerből estél át? Hogy Megannyi randit tönkreteszel? Végigbőgöd a próbák utáni tusolást és befejeled a korlátot? Talán téged tagadott ki anyád? Nem..nem hiszem.
- De! Mert… mert én nem csináltam semmit. Ők biztos tudták volna hogy csinálják… hogy neked is jó legyen… velük jobb lenne mert ők nem szüzek…
- Ha az ők alatt Christiant meg Dylant érted, akkor ehhez annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy igen. Valószínűleg mindketten értik a dolgukat.
Lassan tol el magától a vállamra fogva. Gyöngéd, mégis határozott.
Nem akarom, hogy eltoljon, azt szeretném, hogy velem maradjon. Ne hagyjon el…
- De nem ők vannak itt ugye? Nem velük akarok lefeküdni, nem nekik csinálok reggelit és nem őket utaztatom a motoromon minden áldott nap. Ja és még valami. Egyikük sem járt még nálam, mármint a hálószobámban. Valójában te vagy az első pasi rajtam kívül aki abban az ágyban feküdt. – folytatja.
Hatalmas szemekkel nézek rá. Nem is igazán fogom fel amit mond.
Vajon mindnek ezt mondja?
Hihetek neki?
- De… csak mert itt lakom…
- Ha nem akarnálak az ágyamban tudni, kipakolnálak a kanapéra és kész. Téged szépségem nem akarlak kitenni innen, még senkiért nem güriztem ennyit mint miattad, elég bizonyíték az hogy éppen lelki fröccsöt kapsz tőlem, pedig mindig nyálas baromságnak tartottam az ilyesmit.
Halvány mosoly suhan át az arcomon.
Ebben lehet valami, azt hiszem életében nem beszélhetett ennyit a partnereihez, mint hozzám a „lelki fröccs” címszavak alatt. Türelmes volt, kivárta, nem bántott…
- Akkor most nyálas estét tartunk? – pislantok rá, mire ő csak csábosan elmosolyodva húz magához közelebb.
- Ja. De ne mond el senkinek.
Finoman csókol, én gyöngéden viszonzom. Karjaimmal szorosan ölelem a nyakát, próbálok egybeolvadni vele. Olyan jó lenne, ha egyek lehetnénk, és akkor soha többé nem kéne elmennünk a másiktól. Mindig tudnánk mit gondol és mit akar az ellenkező fél.
- Hercegnő, még mindig nem tiszta hogy miért akadtál úgy ki. – szólal meg nagy sokára.
- Azt akartam hogy boldog legyél, de megint csalódást okoztam. – vallok színt elszontyolodva.
- Ki mondta hogy nem vagyok az?
- Már régóta le akartál velem feküdni… de nem hagytam, azokat a kiskurvákat is elkergettem… én meg nem csináltam semmit.
- Nem vártam el hogy csinálj bármit is. Most csináltad először. Ha bringázni tanulsz, akkor is elesel párszor mielőtt összejönne nem?
Annyira…megértő.
És szexi, és helyes, és nagyon nagyon nagyon aranyos!
Soha sem néztem volna ki belőle, hogy ennyire normális is tud lenni. Ez pedig egyébként meglep.
- Akkor még mindig akarod velem csinálni?
- Naná hogy akarom!
- És ha nem lesz jó?
- Asszem ezt már megdumáltuk.
És elérkezik kapcsolatunk legnagyobb kérdése…ami a legjobban bánt: Mennyire fogok sérülni, ha engedek neki.
- De ha neked nem tetszik, ha megunsz, akkor már nem foglak érdekelni. Csak addig vagy ilyen kedves meg figyelmes míg nem kapod meg amit akarsz, nem? – tapogatózom óvatosan.
Úgy tűnik nem eléggé.
Határozottan markol a csípőmre, egy mozdulattal – szinte kilök- az öléből, és kimászik. Érzem, hogy csalódott és nagyon feszült. Nem merek a szemébe nézni…Félek, hogy amit látnék azt soha sem felejteném el.
- Tudod Dorian… - kezd bele érzelemmentes hangon- … ha nem érdekelnél, most szívesen felképelnélek ezért, de mivel nem az egyik kiskurva vagy a klubból, nem teszem. De tudod mit? Ha azt akarod, hogy úgy bánjak veled, mint velük, rendben rajtam ne múljon, de valamit azért elmondanék: Egy kibaszott randira se vittem egyiket se, ajándékot se vettem nekik, sőt, anyámnak se mutattam be egyiket sem és kurvára nem éreztem irántuk semmit! Nem hiszem el, hogy tényleg úgy gondolod hogy csak meg akarlak dugni! Jesszus, ha ezt akartam volna, akkor kihasználom a helyzetet még a múlthéten és zuhanyzás közbe megkeféllek! Ennyire nem tűnik fel semmi? Ennyire hidegen hagy mindaz amit az elmúlt hetekbe csináltam?
Én..nem értem min akadt ki ennyire…
Én nem értem…miért nem érti, hogy nekem ez nehéz. Én sokat változtam érte! Nekem…fenntartásaim vannak, én sokat veszíthetek!
- Fab…
- Akkor mi a faszomnak töröm magam, hogy ne halj éhen?! Mert azt akarom hogy egészséges legyél a francba is! Ha csak meg akarnálak dugni, érdekelne hogy mégis mi a nyavalyát eszel? Vagy hogy hány naponta? Vagy az hogy lenyúzod magadról a bőrt a körmeiddel! He? – emeli meg a hangját.
A tekintete szinte szikrákat szór, szavai éles pengeként hasítanak lelkembe. Vérzik, és sokkal…sokkal jobban fáj, mint az éhség, mint a fáradtság vagy a körmeim kaparása. Mert tudom, hogy igaza van, és mert rávilágított hiábáimra.
Soha sem leszek elég tökéletes.
Akkor viszont miért van velem?!
Miért nem keres valakit, aki sokkal jobb. Akit nem kell etetnie, nem kell foglalkoznia vele, hogy éhen hal-e, hogy egészséges legyen, vagy hogy ne nyúzza magát?
Szemeimbe könnyek tódulnak, ajkaim legörbülnek.
Ha szeret miért bánt?
- A kurva életbe, ne kezdj nekem bőgni!- zendül fel fenyegetően.
Én nem akarok.
Küzdök ellene, de a szemeim marják a sós könnyek.
Nem akarom, hogy mérges legyen rám. Rosszul esik, ha haragszik. Azt pedig végkép nem szeretném, hogy elhagyjon. Szükségem van rá és a szeretetére!
- Ne haragudj rám… kérlek, kérlek, Fabien… nem akarom hogy dühös legyél. – nyüszítem görcsösen markolva a kádat. Be fogok hányni…forog velem a világ, sípol a fülem- Mindent megteszek, csak ne dobj ki… kérlek, ne…
Néma csönd telepedik a fürdőszobára.
Émelygek, rosszul érzem magam. Kirongyolva a kádból vágódok térdre mögötte nem törődve azzal mekkorát csattanok, vagy mennyire fáj. Szorosan ölelve derekát fúrom hozzá a fejem, nem engedem el. Éreznie kell, hogy szeretem. Hogy nem megy nélküle!
- Nem haragszom. De ne ugrálj, mert vizes vagy a csempe meg csúszik. Ki lesz az én partnerem ha eltöröd a lábad, hm?
Nem érdekel a lábam…
Nem érdekel a szerep sem! Te érdekelsz…
(Részeg vagyok...szerintem, mert józanul ilyenre nem mernék gondolni sem!.)
- Senki. Mert csak én vagyok a partnered.
- Aha, szóval eszedbe se jusson még egyszer magadat ócsárolni.
Elhúzódva bugyolál be egy puha fürdőköpenybe, majd felkapva visz a kanapéra.
Szépen elheveredünk, szorosan öleljük egymást. Ragaszkodom hozzá, mert szeretem őt.
- Nem bánod hogy nem tudtam… tudod… - teszem fel a kérdést egyre vörösebben.
- Figyelj szépségem, ez nem arról szól hogy bánom-e vagy sem. – sóhajt fel fáradtan- Istenem, el sem hiszem hogy egy ilyen beszélgetést kell végigcsinálnom. Ölj meg ha végeztünk, lécci!
- Nem is olyan rossz beszélgetni. Szerintem jól csinálod.
- Ne most kezd el udvarolni. Tartogasd inkább a következő randinkra.
- Lesz még több is?
- Természetesen. És hidd el még nem láttál mindent.
Lesütve a szemeim biccentek, a nyakához hajtom a fejem.
- Doro te eddig semmit nem tudtál a szexről. Tulajdonképpen azt se mondtad soha, hogy meleg vagy-e vagy sem. Tőled az is nagy lépésnek számít hogy azt mondtad csináljuk, én pedig örülök hogy rám bíztad magad. Annak meg még jobban örülök, hogy még nem volt másik szeretőd, máskülönben piszkosul féltékeny lennék arra, aki már látta azt az édes oldaladat is.
- Féltékeny lennél? Akkor is ha nem tudnád ki az?
- Naná! De azt értsd meg hogy nem csak szexet akarok tőled. Élvezem hogy itt vagy a lakásomban, szóval nem tervezem hogy mással kavarok. Hűséges típus vagyok, ha járok valakivel azt nem csalom meg. Érthető voltam?
Szerintem még tuti soha nem járt senkivel. Legalább is nem úgy festett, amikor megismertem.
És egyéb iránt egyáltalán mi az a járás? Merthogy már firtatták ezt a témát, de nem hiszem, hogy az amire gondolok. Mi mindig motorral közlekedünk…
- Ühüm. – motyogom. A hajam birizgálva kuncog fel.
- Min nevetsz?
- Nem tudom, csak jól érzem magam.
Hosszú perceket töltünk egymás karjaiban élvezve a csöndet, melyet végül én török meg.
- Fab?
- Hm?
- Hogy kell járni veled? Megfogjam a kezed ha sétálunk? – teszem fel a buta kérdést.
- Ha akarod. És sokkal többször kell megcsókolnod.
- Hányszor?
- Ahányszor csak jólesik, mindig.
Az arcomra simítva csókol meg szerelmesen. Aztán elnyom mindkettőnket az álom.
…
Reggel szinte összelapít, félig rám heveredve szuszog békésen. Arcának vonásaiban gyönyörködve simítok az említett területre, ügyelve arra, hogy egyetlen centit se hagyjak ki. Gyönyörködtet, boldoggá tesz. És olyan jó meleg…
Otthonos, mondhatnám.
Alig érezhető csókot lehelek homlokára, aztán kicsusszanva alóla takargatom be nagy gonddal, hogy még nagyobb gondossággal kezdjem felkutatni a tegnap említett belga csokit.
Meg akarom neki mutatni, hogy tudok változni. Nagyon sokat, és nagyon jó irányba.
Nem akarok éhen halni, nem akarom számolgatni a kalóriákat, nem akarom, hogy magamra hagyjon, hogy mást válasszon. Olyan sok mindent megtettem már, annyit haladtam utamon. Nem bukhatok el most.
A cél előtt.
Végül az egyik polc tetején meg is találom az érintetlen, bontatlan csodát.
Leküzdöm a kísértést, nem fordítom meg, hogy az ételcímkét kezdjem el böngészni. Csak leülök vele a pulthoz, farkas szemet nézek.
Tekintetem fásult, kezeim reszketnek.
Nem kéne, nem érdemlem meg.
De Fabien megérdemli….és ezzel teszem boldoggá…
Bár a csokoládé édes, tejes, a számban mégis keserűen hat. Nehezen rágom, nehezen nyelem, de küzdök vele.
Nincs hányás…
Még egy csíkot!
Így aztán mire Fabien kitalál álomvilágából én már egy egészen betermelt tábla csokoládéval ülök magam előtt, maszatos szájszéllel, az utolsó csíkkal.
- Te…mióta…ácsi, mi az ott a kezedben?
- Csoki.- közlöm a kézenfekvőt, majd az ominózus sorra pillantok, melyet két ujjal fogok.
- Az az én Belga Csokim…?
- Volt- emelem lassan a számhoz a csokoládét, le sem véve róla a tekintetem.
- Jól sejtem tényleg az az utolsó?
- Ez a legfinomabb része! – kacsintok rá, majd felé nyújtom- Egy csókért odaadom.
Lassan, bizonytalanul lépdel mögém, finoman a hajamba fogva húzza hátra a fejem, hogy forró csókkal illessen. A csókba mosolyogva nyújtom fel a megígért csokoládé darabot.
- Még is mi lelt téged hercegnő?
- Gondolkodtam…- vonok vállat, folyamatosan a tegnap fejemhez vágott dolgok visszhangja között- nem akarlak elveszíteni, és ha ez a módja annak, akkor eszek…ilyeneket is.
Csak mosolyog, ismét megcsókol, de most valahogy máshogy. Sokkal mélyebben, bízóbban.
Hatalmasat szusszanva csoszogok el rendbe szedni magam, míg ő reggelit készít.
Közösen eszünk, aztán indulás a próbára.
Annyira közel van már a célegyenes…egy hét, két napos hétvégével, hétfőn pedig premier. Izgulok…
Nagyon nagyon izgulok…
Beérve a próbaterembe nyújtunk, aztán elkezdjük a próbát. A fekete hattyúm nem olyan szörnyű mint vártam, sőt még Fabien is elismerően biccent. Azonban az ő fehére még mindig siralmas. Annyit próbáltunk változtatni az enyémen, hogy az övére egy cseppnyi időt sem szántunk. Így most ezt a hetet rá szenteljük.
- Finomabban…nem gyilkolni készülsz abban a tóban….csak leszállsz rá…mint egy tollpihe… - imitálom a kézmozdulatot, lassan hajolva meg kissé, végig a tekintetét fürkészve.
Megpróbálja utánozni, de látom az arcán, hogy még mindig nem érti.
Illetve érti, de esélytelen, hogy megcsinálja.
- Lassan…kimérten, szépen. – ciccegek.
- Rosszabb vagy, mint Pierre.
- Ezt bóknak veszem. – nevetek fel. – kaja szünet után eltáncolod egyedül az egész Odett részt, de az eredetit, a nőit….hátha akkor majd átérzed már amit kéne. Én meg majd leszek a herceg.
- Te?
- Én hát- húzom ki magam elégedetten.
Hirtelen nagyon nevetni kezd.
Zavarba ejtően hangosan, szinte zokogva. A könnyeit kell a szemeiből törölgetnie, görnyedezik a korlátba kapaszkodva. A többiek ránk pillantanak, én szigorú arccal „magasodok fölé”, mellkasom előtt keresztbe fonva karjaimat.
- Most mit röhögsz?!
- Elképzeltem, ahogy csinálsz egy tisztességes emelést…velem…
- Azt hiszed nem lennék rá képes?!- húzom fel az orrom.
- Biztos vagyok benne, hogy nem lennél rá képes.
- Már miért ne lennék, én is férfi vagyok!
- Hát, de…milyen? Doro….én szeretlek, de vannak dolgok, amik nem fognak menni…a holdon nem fognak soha sem biciklizni majmom, rajtunk kívül nem játszhatja el más a szerepet, és te nem fogsz tudni emelni, nempláne engem…- kacag tovább szinte vinnyogva, mutató ujjával morzsolgatja a könnyeit szeme sarkából.
- Mibe?!- vágom rá ingerülten, aprót toppantva egyik lábammal.- Mibe fogadjunk, hogy nem hogy kiemelni, de ki tudlak vinni a hátamon innen az ajtóig nagyszünetben?!
- Ezt te most nem gondoltad át- próbál lenyugodni, mély, öblös levegőket vesz, nem néz rám így próbálja elkerülni a nevető görcsöt.
- Talán félsz, hogy veszítenél?
- Félek, hogy nem bírnád elviselni azt, hogy veszítettél.
- Hát akkor tegyél próbára! – vágom elé kezem biztosítva szándékomról.
Felvonva szemöldökét fogadja el, majd lassan megrázza.
- Nos, ha kiviszlek a küszöbön túrra, akkor nekem lesz egy „bármire beváltható kívánság kuponom”. Ha nem, akkor neked. Mit szólsz?
- Bármire?
- Bármire!
- Megbeszéltük.
Még egy keveset próbálunk, majd eljön az ominózus pillanat.
Elszántan fordítok neki hátat, várom, hogy a hátamra másszon, de csak nem akar.
Sajnál, vagy én nem is tudom.
- Mi van, megfutamodtál?
- Biztos ezt akarod?
- Csak nem beijedtél?- pillantok hátra ingerelve. – hát jó, akkor megkérek mást, hogy másszon a hátamra. Megmutatom milyen erős vagyok. Azt hiszem Carl is nagyjából veled lehet egy súlyban- cukkolom. – Ha őt kiviszem téged is kibírnálak, szóval nyertem. Szólok is neki…Ca..
Mondatom nem tudom fejezni, két erős marok kapaszkodik vállaimba.
Nevetve indulok el, ő valahogy a hátamra ugrik. Lábait felhúzza amennyire feltudja, egészen előre billen, hogy megtudja magát tartani.
Nagyjából négy lépést tudok tenni, majd mintha lépcsőn lefelé sétálnék, egyre alsóbb szintekre csuklom, míg végül az ajtó előtt egy méterrel már csak a tompa puffanást lehet hallani, és az embertelen nevetésem.
Mindketten a földön heverünk, próbálunk felállni, de a nehéz nevetéstől nem megy. Legalább is nekem nem.
A teremben nem is nagyon foglalkoznak velünk, mindenkinek másabb dolga van.
Megvárom, hogy álltamba húzzanak, majd lassan elindulok kifelé.
- A szokásos helyre megyünk ebédelni?
- Én arra gondoltam- biccent.
- El kell ismerned, hogy erős voltam- lököm meg könyökkel az oldalát.
- Tényleg nem néztem volna ki belőled…azt, hogy majdnem el is jutottál a tőlünk két méterre lévő ajtóig.
- Tudod, ha most lennének érzéseim mélyen megsértettél volna- mosolygok beállva idő közben a sorba, kivárni, hogy leadhassuk a rendelésünket.
- Nagyon jól tudom, hogy vannak.
- Igen, honnan?
- Onnan, hogy én keltettem őket. Mindet egytől egyig.
Nem válaszolok, mire diadalmas képet vág.
- Arra gondoltam az utolsó szabad két napunkat egymással tölthetnénk valami nyugis helyen…csinálhatnánk olyan dolgokat, amiket még sose próbáltunk…Modjuk, úszhatnánk…én még sose csináltam. Mit gondolsz?
|
| Moonlight-chan | 2015. 05. 27. 00:15:21 | #32894 |
Karakter: Fabien Evon
Édes kölyökkutya szemekkel mered rám, de a színe valahol a tulipán árnyalatánál mozog. Komolyan mondom, egyszer ez az arc fog a sírba vinni!
Minden további nélkül kezdem el a kijárat felé terelni, a tömeg szélénél járunk mikor feltűnik, hogy egy ideje a kezemet szorongatja, ezért megállok és hátrafordulok.
- Mi a baj?
- Menjünk a mosdóba! MOST! – nyüszít aranyosan.
- Nem hiszem, hogy van üres fülke, és nem is akarom ott. – még egy kurvával se csinálnám a wc mellett, nem még Doroval… de valahogy nem úgy néz ki, hogy ugyanarra gondolnánk…
- Nem tudnád otthon elintézni? Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültél lelkileg a látványra.
- Csak nem olyan undi, és nagyon kell. Megvárhatsz kint, ha szeretnél!
Naná, hogy kint fogok várni. De azért elvezetem a mosdóig nehogy még egy pasi rámásszon itt nekem. Még mindig nem vagyok benne biztos hogy mit is akar, vagy hogy tisztában van-e azzal hogy áll az árboc, és csak azt hiszi hogy pisilnie kell.
Sóhajtva dőlök neki a falnak, nem fogok utána menni, majd leesik neki is hogy mi a helyzet. Addig is nyugodtan tanulmányozom a vonagló embereket.
Úgy kábé öt perc múlva rájövök hogy ez egy kibaszott hülye ötlet volt, mert egyenesen egy ismerős arcba bámulhatok bele. És mit ad Isten, ő is rögtön felismer engem, aztán széles mosollyal meg is közelít.
- Fabien! Rég láttalak! – kiabálja túl a zenét miközben hozzám simul – Már kezdtem azt hinni hogy eltűntél és a számomat is elvesztetted.
Christian. Igen, rémlik hogy párszor dugtunk, de hogy a száma pontosan hol is mikor került elvesztésre, az már nem nagyon. Na, épp az ilyen szituk miatt nem veszek el mobilszámot, erre tessék! Egyszer tettem kivételt, de akkor is megtalálnak.
- Nem hiszem én, hogy olyan magános voltál. – pillantok célzatosan a nyakán fellelhető csóknyomokra.
- De azért még hiányozhattál. Én talán nem hiányoztam neked?
Most erre válaszoljak? – Lefoglalt a meló és egyébként sem egyeztünk meg semmiben.
- Persze, persze. – legyint mosolyogva – Mit szólnál ha a ma éjszakát nálam töltenéd? Jól szórakoznánk…
Ekkor nyílik ki a mosdó ajtaja és lép ki rajta az én kicsi hattyúm. Aztán már röppen is rá Christianra, hogy lerángassa rólam, én meg kissé döbbenten figyelem, hogy hirtelen mégis honnan jött ez az erő, mert nem a jelentős izomzatából.
- Te meg mit képzelsz, mit csinálsz, kisfiú? – förmed rá Christian - Keress mást, ez a szépfiú most épp el van foglalva.
Dorian sértetten tátja el a száját, dunsztom sincs a szöszi hány éves, de nem hiszem hogy több lehet húsznál. És már megint azon van hogy rám másszon, míg én finoman visszautasítom, ami persze szart se ér, de Doro ismét tesz róla hogy eltávolodjon tőlem.
- Lövik a pizsit, húzzál már haza, baszd meg!
- Kopj le.
- Mert?
- Azért, mert szép az arcod és sajnálnám, ha véletlenül beleütközve a falba…
Hát igen. Közbeavatkozhatnék, de az életben egyszer mindent ki kell próbálni, ahogy azt is, amikor két ilyen szépség vitatkozik értem. Természetesen a győztes adott, de azért nagyon szórakoztató…
- Még is mit képzelsz, ki vagy te, hogy….
Doro belé foltja a szót - Az élettársa vagyok, szóval jobb, ha eltűnsz, míg nem csinálok rohadt nagy botrányt.
Mi??
Christian rám mered, de errefelé ugyan hiába néz, én is most hallom először hogy nekem élettársam van. Asszem még szoknom kell a dolgot.
- Neked… palid van és nem mondtad?! MIÉRT NEM MONDTAD! Azt beszéltük meg talán felhívsz, közben meg… palid van?! Egy… ILYEN?! – kiabál rám hirtelen, először azt hiszem tök jól színészkedik, de elég komolynak tűnik - Otthon várnak téged, te meg… itt lent hajtod a fiúkat?! És nem egyszer láttalak lent… mindig lent látlak! Mostanában nem, de régen sokszor! Te szemét!
Ez kezd egy kicsit nagyon furcsa lenni…
- Igen, mindig meleg vacsorával várom… nem is gondoltam, hogy… ilyen helyekre jár… ez sokkolt. – néz végig rajtam Doro fancsali képet vágva, ha pedig nem lennék ennyire meglepődve még röhögnék is azon, hogy még egy rohadt pirítóst se tud megcsinálni nem hogy meleg vacsorát.
Aztán egy csípős pofon ki is zökkent az ábrándozásból, Christian pedig hirtelen eltűnik és vissza se néz. Na szép… ez meg még nevet is!
- Milyen arcot vágtál…! – kacag önfeledten.
Csak ne szórakozzon ilyen jól! – ragadom meg a karját és sietve kivezetem a klubból. Máris megártott neki az a kis pezsgő, legalábbis nem úgy néz ki mint aki hamarosan abba akarja hagyni a röhögést, helyette inkább elkezd a kabátom cipzárjával játszadozni.
- Milyen arcot vágtál… annyira… vicces volt…
- Ez egyáltalán nem volt vicces, nem téged képeltek fel. – morgok rá.
- Meg is érdemelted… megcsaltál, ahogy hallottam többször is. – nevet - Míg én otthon vártalak meleg étellel és nagy szeretetben. – és még jobban nevet.
- Mégis honnan jött neked ez az élettársas dolog? – kérdezek rá marha kíváncsian.
- Hát azok vagyunk nem? Együtt kelünk, együtt fekszünk, együtt dolgozunk, együtt vagyunk a nap szinte minden percében, együtt örülünk, együtt sírunk. Mintha házasok lennénk, csak nem veszekszünk. Amúgy ki volt ez a srác?
A gyors témaváltástól kicsit összezavarodom, de végül csak az utolsó dologra válaszolok. Válaszolnék… - Hát…
- Halljam!
- Christiannak hívják… még mielőtt megkaptam a szerepet, az azt megelőző estén lenéztem ide, mint általában. – magyarázom lassan - Akkor találkoztunk. Együtt töltöttünk egy kis időt, aztán úgy volt, hogy felhívom.
- És nem hívtad fel. - bólogatok, közben ő mindent értőn vigyorog.
- Volt jobb dolgom is.
- Igen? És micsoda…?
Például kirángatni a karót egy bizonyos jégherceg szexi seggéből, aztán meg alaposan megolvasztani, hogy sokkal simulékonyabb legyen. Válasz helyett azonban egy szenvedélyes csókot kap, amitől végre abbahagyja a nevetést és én is elengedhetem magam. Végre…
- Ugye tudod, hogy ezért kárpótolnod kell? – kérdezem, a finom kis száját fixírozva.
- Majd este megpróbállak. – suttog vérvörösen, de a zavara ellenére a szemembe néz.
Rajtam ne múljon szépségem. Rám is férne már egy kis kárpótlás…
Hazafelé nem beszélünk, de a lépcsőházban alaposan kikérdezem Doriant arról, hogy mit tud az élet bűnösebbik oldaláról, de az eredmény tényleg semmi. Nuku.
- Nem hiszem el, hogy még soha nem néztél pornót, vagy nem láttál újságot. – ingatom hitetlenkedve a fejem.
- Pedig így van, anyu nem engedte.
Anyu nem engedte… na és?
- De nem is hallottál ilyesmiről, hogy hogyan megy?
- Nem… nem volt időm rá, és csak azt hallottam, amit meg kellett. – von vállat.
- Nem is találkoztál ilyesmivel… soha..? - legalább egy filmjelenet vagy valami…?
Elgondolkodik egy picit - Igazából… azt hiszem, mikor kicsi voltam volt egy barátom, akivel együtt balettoztunk, és ő visszagondolva mindig nagyon kedves volt velem, ragaszkodtunk is egymáshoz, de anya elvadította tőlem.
Már megint az anyja. Erre már nem tudok mit mondani, komolyan. Pedig nem sok mindennel lehet kiakasztani, de ez viszi a pálmát.
Míg én gondosan bezárom az ajtót, Doro lassan elbiceg a hálóig. Követem én is, közben pedig megszabadulok a motoros cuccaimtól és felkapom a laptopom, majd azzal együtt telepszem mellé az ágyra.
- Miért itt nézzük? – nevet az ágyon tekeregve.
- Ha megihletődnénk ne kelljen messzire menni a kényelemhez. – hajolok le hozzá, az orromat a puha tincsei közé fúrva, majd a tarkójára csókolok.
Igen, nagyon is valószínű, hogy megjön a kedvem. Valójában már most is meg lenne.
Ügyesen bepötyögöm a címszavakat a keresőbe, ami rögtön ki is dobja a kedvenc oldalamat. Ezen prémiumkategóriás videók vannak, nem valami házi amatőr szarság.
- Miért angolul írod, miért nem franciául? – kérdezi furán motyogva.
- Mert így sokkal több találatod ad ki.
- Te tudsz angolul?
- Hogyne tudnék… - mormogom. Itt kell lennie annak a videónak…
- Akkor, te nagyon, nagyon okos lehetsz. – dünnyög csodálkozva, majd elkezdi az oldalamat csókolgatni. Picit megrándulok az érzékeny terület miatt, de ő ezt észre sem véve folytatja, sőt még beveti a fogacskáit is…
- Doro, várjál még! – kuncogom elhúzódva tőle, de meg sem hallja. Ehelyett inkább még rám is mászik. – Amúgy, te is tudsz angolul…
Összevissza kérdezget, a pia rendesen a fejébe szállt ahogy hallom, mintha nem tudná befogni a száját csak úgy ontja magából a kérdéseket. Aztán végre amikor elindul a film csend lesz.
- Milyen édesek, nézd, az a fiú hasonlít rám! – bök a képernyőre - Olyan kis vékony, és neki is fekete a haja! És milyen aranyosan puszilkodnak.
Nem tudom nevessek-e vagy sírjak, mert nem létezik hogy valaki ennyire naiv és tudatlan legyen.
Puszilkodnak mi? A srác egyébként tényleg hasonlít Dorora ami a színeit és a testalkatát illeti, de a nincsenek olyan szexis szemei.
A filmen egyre jobban belemelegednek. Szívesen látnám az én kis jéghercegem arckifejezését, de mivel félig rajtam heverészik nem látok belőle semmit. Az viszont hogy ennyire elcsendesült jelent valamit. És még mindig itt van, pedig már a képernyőn is meztelenek és az előjáték közepén tartanak. Percekkel később pedig elérkeznek ahhoz a ponthoz, amiről az én szépségemnek fogalma sincs.
Elmosolyodom mikor összerándul néha-néha, mintha elképzelné hogy vele történik, ami könnyen lehet. Én is épp ezért vagyok már kőkemény, mert magunkat képzelem oda azok helyett.
- Ez… most… ez… - hüledezik, mikor elkezdődik maga az aktus.
- Igen. – válaszolom a ki nem mondott kérdésre, majd gyengéden megcsókolom, a kezemmel pedig végigsimítok a fenekén. Alig várom, hogy ugyanazt csinálhassam vele is…
Doro mélyen elvörösödve húzódik hozzám, az arcát a nyakamba temeti és ahogy az ágyékát a combomhoz dörzsöli megérzem hogy bizony őt sem hagyták hidegen a látottak. Helyes…
- Miért nyökög ennyire hangosan…? Fáj neki…? – böki ki zavartan.
- Nem kifejezetten. – szerintem már elég jól be van járatva - Valószínűleg azért, mert élvezi.
- És mi élvezni fogjuk? - pillant fel rám félénken.
- Meg fogok mindent tenni érte. – biztosítom csábító mosollyal.
Őt tényleg soha nem akarnám bántani. Amilyen édesen ártatlan…
Hogy mikor döntöttünk úgy hogy mi is belevágunk, vagy mikor kezdtük el ténylegesen, azt már nem tudom, viszont a háttérből még eljutnak a fülembe a nyögések, de én már csakis Dorora figyelek, miközben csókolózunk meg simogatjuk egymást.
Könnyedén irányítom, bár nem kell sok ösztönzés, megy ez neki magától is, ha más nem akkor ösztönösen teszi. Gyorsan eltávolítom róla a maradék ruhát is, majd végignézek a vékony, meztelen testen. A horzsolások még halványan látszanak, de ez nem rontja előttem az összképet, mert így is mindenestül olyan törékeny és gyönyörű, mint egy valódi porcelánbaba.
A teste legérzékenyebb pontjait támadom, minél jobban élvezi annál több hang csúszik ki a száján. Először mind olyan idegenül hat, még sosem láttam ezt a kéjes arckifejezést, mintha azt mondaná, mindjárt vége lesz mindennek, de azért ne hagyd abba.
Kuncogva fosztom meg az alsójától is, lassan csúsztatom le a hosszú combokon, közben végigcsókolva mindkettőt. Doro az ágy fölötti tükörben bámul és nagyon tetszhet neki amit lát, mert a pupillái teljesen kitágultak, szinte nem is lehet tudni hol kezdődik az írisz úgy egybeolvadt bennük a sötétség.
Látom hogy élvezi ezért nem állok meg ennyinél, lejjebb csúszom mellette, hogy a számmal is hozzáférhessek és kiélvezhessem a nyöszörgést, amit az exkluzív kényeztetéssel váltok ki és addig folytatom míg majdnem a csúcsra jut, de még nem akarom átlendíteni rajta.
A matrac alól előhalászok egy lapos üveges síkosítót, azzal készítem fel, de vigyázok hogy a lehető leggyengédebb legyek és ne siessek, annak ellenére hogy már vöröset látok annyira kívánom mindenét.
- Lazíts egy picit szépségem. Ez lehet hogy picit kellemetlen lesz. – figyelmeztetem az arcára simítva, de nem mond semmit csak nagy szemekkel bámul a tükörbe, zihálva markolja a karom, mint egy reszkető kiscica. Aztán mikor lassan elkezdek belé nyomulni, a kis kéz átcsúszik a hajamba és beletúr.
Halkan felmordulok a bizsergéstől ami a fejbőrömben keletkezik, a kezem a paplanra markol, de nem mozdulok tovább, mert iszonyú feszült.
- Doro, kérlek próbálj meg lazítani. – kérem halkan, mire ráncba szalad a homloka, de mintha nem is reagálna, sőt, mikor kicsit beljebb mozdulok, ha lehet még rosszabb lesz a helyzet.
Alapból szűk, mert még nem volt senkivel, de nem tudom mi történt ilyen hirtelen. Pár perce még élvezte, az orgazmus szélén volt most meg mint egy kőszobor, mereven fekszik a tükörbe bámulva és furcsán remeg.
Kurva nehéz visszafognom magam hogy ne kezdjek mozogni, de nem teszek semmit. Finom mozdulatokkal simogatom, cirógatom, hátha attól kicsit felenged. Lassan a vállamra simít, mély lélegzetet véve pillant rám mire lágyan a tenyerébe csókolok, picit megmozdulok, lassan alig érezhetőn, de ő abban a pillanatban mintha pánikba esne, úgy megfeszül, hogy az még nekem is fáj.
Látom, hogy könnyek gyűlnek a szemébe és ekkor könyvelem el magamnak hogy mára bizony ennyi volt, mert ez így nem fog menni. Hiába próbálom rávennie, hogy lazítson, egyszerűen nem tudja magát elengedni. Mint általában.
Egyik pillanatról a másikra tör ki belőle a sírás, az ujjait a vállamba mélyesztve tapad hozzám, hogy ne is lássam az arcát. Picsába…!
- Hé… héhhéhéhé… Hercegnő… - csitítom nyugodt hangon, próbálva eltüntetni a könnyeket, esélytelenül. - … na… nincs semmi baj, nemsokára jobb lesz, ígérem. – csókolgatom finoman, hogy legalább addig ellazulna egy picit míg kihúzódom belőle, hogy ne okozzak fájdalmat.
- Sajnálom, én… nem akartam….
- Ne sírj szépségem, nincs semmi gond. Majd máskor megpróbáljuk oké? – duruzsolom a fülébe miközben nyugtatón ringatom a karomban, de az egyre keservesebbé váló zokogás nem akar abbamaradni.
Legalább ezerszer kér bocsánatot, a felét nem is értem, amit meg értek azon csak felhúzom magam. Már megint ugyanott tartunk, mint mikor megtaláltam a zuhanyzóban. Megint egy lelki roncs, a legrosszabb pedig az, hogy sosem tudom mi váltja ki belőle ezt az egészet. Most meg pláne nem értem, mikor jól éreztük magunkat, minden adott volt egy jó kis estéhez erre tessék!
Félreértés ne essék, nem az a bajom hogy nem dughattam meg, hanem az, hogy kezdem úgy érezni hogy minden szavamat mérlegre kell tennem, hogy vajon elbírja-e még a pici kis lelke! És nem lenne nagy baj, ha esetleg tudnám mitől akad ki! De nem beszél, csak már mikor repedezik alatta a talaj!
Óráknak tűnő idő múlva végre abbahagyja a sírást, csak a hüppögése hallatszik a csendben miközben finoman simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, aztán mikor remegni kezd meggondolom magam és kicsúszom mellőle az ágy szélére, de abban a pillanatban utánam kap.
- Ne hagyj itt… fe-fejezd be ha akarod…
- Ja, persze. Pont ahhoz van most kedven. – mormogom az orrom alatt. Megerőszakolni egy érzelmi roncsot nagyon szórakoztató, de komolyan.
- Úgy sajnálom…
- Nehogy megint sírni kezdj. – fordulok vissza gyorsan – Nem haragszom, érted? Nem megyek sehová, csak készítek egy fürdőt aztán elbeszélgetünk egy kicsit. Engedj el szépen.
Lassan megteszi, kisírt szemeivel és lefelé görbülő szájával olyan szánalomra méltó látványt nyújt, mint egy kidobott házikedvenc.
Ezért is visszahajolok fölé, hogy egy gyengéd csókot nyomjak az ajkaira, majd a nedves pofijára is. – Mire visszajövök tűntesd el a könnyeket, vagy megtömlek csokival. – suttogom teljesen komolyan. – Tejszínkrémes, belga csokival a legnagyobb táblából. Számold csak mennyi kalória lenne.
Ezzel elfordulok és a fürdőbe masírozok, ott pedig nem vesztegetem az időt. Fejben összeszedem mit is kéne mondanom, nem mindennap van szüksége az embernek egy pszichoanalitikus képességeire, talán inkább a lelki segélyszolgálatot kellene tárcsáznom, de Doro az enyém, ezzel együtt pedig a problémái is rám tartoznak.
Megtöltöm a kádat jó meleg vízzel, öntök bele egy adag fenyőillatú fürdősót, majd citromos habfürdőt, mert ez a két illat jól kiegészíti a másikat és egy finom nyugtató kombót alkot, amire most égető szükség van. Mikor mindennel megvagyok, visszasétálok a hálóba, ahol az én kicsikém egy takarókupacból les ki rám, de hála az égnek már nem sír.
- Ideje hogy hercegnőhöz méltó kiszolgálást kapj. – mosolygok rá miközben lazán a térde alá nyúlva felkapom az ágyról. Olyan könnyű…
A fürdőben a földre dobom róla a vékony takarót, majd vele együtt belépek a méretes kádba és úgy helyezkedem, hogy az ölemben ülve kényelmesen ki tudjon nyújtózni, a feje pedig az állam alatt pihenjen. Így még láthatom az arcát, ha akarom és el is érkeztünk a fő attrakcióhoz.
- Beszélj, szépségem. – kérem halkan - Soha nem tudom meg mi a franc történik a fejecskédben ha nem mondod el. – továbbra is csend, csak oldalra fordul és úgy bújik a nyakamhoz. – Figyelj, ha még korán volt neked ez az egész, nem gond, csak mond meg. Ha még nem akarsz szexelni, akkor halasztjuk. Csinálhatunk más élvezetes…
- De én akarom…
- Hogy? – hallgatok el azonnal, amint meghallom a suttogást.
- Én akarom…
- Az imént nem úgy tűnt. Vagyis a végén nem. Megijedtél? – alig láthatóan bólintás mire hossza kifújom a levegőt. Talán túl gyorsan támadtam le… - Bocsi szépségem, vissza kellett volna fognom magam.
- Az én hibám volt.
- Nem, nem a tied.
- De! Mert… mert én nem csináltam semmit. Ők biztos tudták volna hogy csinálják… hogy neked is jó legyen… velük jobb lenne mert ők nem szüzek…
- Ha az ők alatt Christiant meg Dylant érted, akkor ehhez annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy igen. Valószínűleg mindketten értik a dolgukat. - a tiltakozás ellenére felültetem hogy a szemébe tudjak nézni végre – De nem ők vannak itt ugye? Nem velük akarok lefeküdni, nem nekik csinálok reggelit és nem őket utaztatom a motoromon minden áldott nap. Ja és még valami. Egyikük sem járt még nálam, mármint a hálószobámban. Valójában te vagy az első pasi rajtam kívül aki abban az ágyban feküdt.
Nagy csodálkozó szemekkel néz, amiért legszívesebben kifulladásig csókolnám, de most csak komolyan viszonzom a pillantást. Nem kamuztam neki.
- De… csak mert itt lakom…
- Ha nem akarnálak az ágyamban tudni, kipakolnálak a kanapéra és kész. – vonok vállat egyszerűen – Téged szépségem nem akarlak kitenni innen, még senkiért nem güriztem ennyit mint miattad, elég bizonyíték az hogy éppen lelki fröccsöt kapsz tőlem, pedig mindig nyálas baromságnak tartottam az ilyesmit.
- Akkor most nyálas estét tartunk? – kérdezi édesen motyogva.
Kuncogva ülök fel és húzom közelebb, úgy hogy a combjaival át tudja ölelni a csípőm. – Ja. De ne mond el senkinek. – kacsintok rá mielőtt lágyan megcsókolnám.
Nem vagyok követelőző, hagyom hogy bármikor elhúzódhasson ha nem akarja, de éppen ellenkezőleg. Úgy préselődik hozzám, mintha össze akarná olvasztani a testünket, egészen addig, mígnem muszáj elszakadnunk, hogy levegő után kapkodva döntsük össze a homlokunkat.
- Hercegnő, még mindig nem tiszta hogy miért akadtál úgy ki. – szólalok meg.
Lesüti a szemeit. – Azt akartam hogy boldog legyél, de megint csalódást okoztam.
- Ki mondta hogy nem vagyok az? – húzom fel a szemöldököm.
- Már régóta le akartál velem feküdni… de nem hagytam, azokat a kiskurvákat is elkergettem… én meg nem csináltam semmit. – húzza össze magát.
- Nem vártam el hogy csinálj bármit is. Most csináltad először. Ha bringázni tanulsz, akkor is elesel párszor mielőtt összejönne nem? – simogatom meg a csípőjét, gyengéden körberajzolva a szexi vonalat.
- Akkor még mindig akarod velem csinálni? – pirul el halványan, de legalább rám néz.
Felsóhajtok. Hát nem esett még le? – Naná hogy akarom!
- És ha nem lesz jó?
- Asszem ezt már megdumáltuk.
- De ha neked nem tetszik, ha megunsz, akkor már nem foglak érdekelni. Csak addig vagy ilyen kedves meg figyelmes míg nem kapod meg amit akarsz, nem?
Hogy mi van? Nem hiszem el, hogy ezt éppen ő mondja! Bárki mondhatná ezt, de ő nem az biztos!
A beálló csendben csak a csapból csöpögő víz idegesítő kopogását hallani, de addig nem is szólalok meg míg Doro össze nem szedi arra a bátorságát hogy végre felpillantson.
Hűvös tekintettel mérem végig, ami láthatóan meglepi. Igen, vele sosem voltam közömbös, de lassan kezd tényleg felhúzni – nem is, inkább csalódást okozni - amiben a szexuális frusztráció is szerepet játszik, de nem ez az ami végül kisüti a biztosítékot. Ahhoz elég Doro agymenése is.
- Tudod Dorian… - mondom hűvösen, elhagyva a szokásos becézéseket, csak azért hogy érezze a különbséget - … ha nem érdekelnél, most szívesen felképelnélek ezért, de mivel nem az egyik kiskurva vagy a klubból, nem teszem. De tudod mit? Ha azt akarod, hogy úgy bánjak veled, mint velük, rendben rajtam ne múljon, de valamit azért elmondanék: Egy kibaszott randira se vittem egyiket se, ajándékot se vettem nekik, sőt, anyámnak se mutattam be egyiket sem és kurvára nem éreztem irántuk semmit! – a végére már szinte a fogaim között szűröm a szavakat. - Nem hiszem el, hogy tényleg úgy gondolod hogy csak meg akarlak dugni! Jesszus, ha ezt akartam volna, akkor kihasználom a helyzetet még a múlthéten és zuhanyzás közbe megkeféllek! Ennyire nem tűnik fel semmi? - lepakolom magamról és kiszállok a kádból, mert egyszeriben túl kényelmetlen lett vele ölelkezni - Ennyire hidegen hagy mindaz amit az elmúlt hetekbe csináltam? – fordulok vissza mérgesen, összevont szemöldökkel.
- Fab…
- Akkor mi a faszomnak töröm magam, hogy ne halj éhen?! Mert azt akarom hogy egészséges legyél a francba is! Ha csak meg akarnálak dugni, érdekelne hogy mégis mi a nyavalyát eszel? Vagy hogy hány naponta? Vagy az hogy lenyúzod magadról a bőrt a körmeiddel! He? – kiabálok rá, de mikor látom, hogy az ajkai megremegnek, egyszerre érzem magam seggfejnek és leszek még idegesebb – A kurva életbe, ne kezdj nekem bőgni! – csapok a derekam köré egy törölközőt, majd járkálni kezdek a fürdőben, faltól falig, erősen koncentrálva hogy lejjebb ereszkedjen az a bizonyos pumpa.
Végiggondolok mindent, kizárva a szipogást a háttérből. Az anyja tehet mindenről, miatta van az egész, hogy Doro egyszerűen mindig attól fél hogy csalódást okoz nekem, hogy azt hiszi nem vagyok elégedett vele ezért félredobom, pedig az nem fordulhat elő. Soha…
- Ne haragudj rám… kérlek, kérlek, Fabien… nem akarom hogy dühös legyél. – nyöszörög összetörten, a kád peremébe kapaszkodva – Mindent megteszek, csak ne dobj ki… kérlek, ne…
Lehunyom a szemem egy percre és lassan elszámolok húszig, eközben végig az anyja képe lebeg a szemem előtt. Nem, nem fogom feladni Dorot. Csak azért sem, hogy az a hülye picsa ne tegye még jobban tönkre, hogy majd én helyrerakhassam őt és egyszer Doro dörgölhesse mindazt a képébe amit az ilyen szukák érdemelnek! Mert ez nem anya. Egy anya nem csinál érzelmi roncsot a gyerekéből!
- Nem haragszom. – mondom végül, a következő pillanatban pedig vízcsobogás és két csontos kis kar fonódik a derekam köré, olyan erővel szorítva hogy szinte összeroppant. – De ne ugrálj, mert vizes vagy a csempe meg csúszik. Ki lesz az én partnerem ha eltöröd a lábad, hm?
- Senki. Mert csak én vagyok a partnered. – mondja még mindig belém kapaszkodva.
- Aha, szóval eszedbe se jusson még egyszer magadat ócsárolni. – óvatosan kibontakozom a karjából, hogy aztán bebugyolálhassam egy vastag fürdőköpenybe és végighurcolhassam a lakáson a kanapéig. Az ágyat inkább most hanyagolnám.
- Nem bánod hogy nem tudtam… tudod… - vörösödik el.
Alakulunk…
- Figyelj szépségem, ez nem arról szól hogy bánom-e vagy sem. – drámaian felsóhajtok – Istenem, el sem hiszem hogy egy ilyen beszélgetést kell végigcsinálnom. Ölj meg ha végeztünk, lécci!
- Nem is olyan rossz beszélgetni. Szerintem jól csinálod.
- Ne most kezd el udvarolni. Tartogasd inkább a következő randinkra. – kacsintok rá.
- Lesz még több is? – mosolyodik el.
- Természetesen. És hidd el még nem láttál mindent. – mosolygok sejtelmesen, majd mindketten elhallgatunk, mert tudjuk hogy még nem fejeztük be a „nyálas beszélgetést”.
- Doro te eddig semmit nem tudtál a szexről. Tulajdonképpen azt se mondtad soha, hogy meleg vagy-e vagy sem. Tőled az is nagy lépésnek számít hogy azt mondtad csináljuk, én pedig örülök hogy rám bíztad magad. Annak meg még jobban örülök, hogy még nem volt másik szeretőd, máskülönben piszkosul féltékeny lennék arra, aki már látta azt az édes oldaladat is.
- Féltékeny lennél? Akkor is ha nem tudnád ki az? – pislog meglepetten.
- Naná! De azt értsd meg hogy nem csak szexet akarok tőled. Élvezem hogy itt vagy a lakásomban, szóval nem tervezem hogy mással kavarok. Hűséges típus vagyok, ha járok valakivel azt nem csalom meg. Érthető voltam?
- Ühüm. – bólogat hozzám bújva.
Amikor ilyen, egyszerűen lehetetlen ellenállni neki, még akkor is ha állandóan jön valami hülyeséggel.
Részemről le is van zárva a téma, nem tervezem újra előszedni. Kezdek álmos is lenni, az egész napos fáradtság most jön ki, amikor végre nyugodtan ülhetek Doroval a karomban, az ujjaimmal elmélázva csavargatom a haját, amik nedvesen kunkorodnak szanaszét.
- Min nevetsz? – pillant fel félig lehunyt szemhéjai alól.
Megrázom a fejem. – Nem tudom, csak jól érzem magam. – mosolygok rá, majd eldőlök a kanapén és úgy helyezkedem, hogy elférjünk egymás mellett. Lassan kioldom a fürdőköpenyét hogy becsúsztathassam alá a kezem és gyengéden a csípőjére pakolhassam, meg-meg cirógatva a finom bőrt.
- Fab?
- Hm?
- Hogy kell járni veled? Megfogjam a kezed ha sétálunk? – dünnyög, zavarában elvörösödve.
El se tudja képzelni milyen édes, talán nem is létezik még egy ilyen ártatlan felnőtt az univerzumban.
- Ha akarod. – válaszolom végül – És sokkal többször kell megcsókolnod.
- Hányszor?
- Ahányszor csak jólesik, mindig. – suttogom, majd lassan az ajkaira hajolok hogy megmutassam milyen csókra gondoltam, majd a mellkasomhoz húzom és pár perc alatt el is alszom…
|
| Vinny | 2015. 05. 21. 17:22:20 | #32863 |
Karakter: Dorian Leroy
Akár a kisgyerekek pakolom a képébe praclimat, hogy egyfelől észrevegye mennyire nagy dolgokat vitt véghez ez a csontos, bütykös kis kéz, másrészről meg sajnáljon egy kicsit. Amúgy is fáj.
NAGYON NAGYON NAGYON NAGYON FÁJ!
- A gyógypuszi ide kevés szépségem. Inkább jegeljük oké? – hozza meg pontos diagnózisát és javallatát Fabien doktor.
- Jó, de gyorsan.
Hogy őszinte legyek, nekem teljesen mindegy mit csináljunk a kezemmel, csak csináljunk valamit, mert meghalok. A filmekben nem szenvednek utána ennyire!
Így aztán kimegyünk a folyosóra és ott boldogulunk. Jeget horgász elő a hűtőtáskából, aztán szépen meg is „gyógyít” vele.
Hatalmas szemekkel nézek rá. Olyan gondoskodó…
Nem hittem volna, hogy bárkiért megtesz ilyesmit. Annyira figyelmes, és nagy…és..dömper…de jó értelemben. Mint egy úthenger…csak jött…átment rajtam, a földbe döngölte minden negatív kétségemet, leépítette a falaim, és most itt állok előtte, védtelenül, hagyva, hogy szeressen.
És ez az érzés megrémít…
- Hercegnő, ha előre szólsz az akcióról videóra vettem volna – zökkent ki réveteg gondolataimból, melyre csak önelégült mosollyal felelek.
- A premierig nem fog rendbe jönni a képe.
- Hát nem valószínű- erősít meg.
Lehajolva dönti meg kissé féloldalasan fejét, először egy apró, majd egyre mélyebb, buja csókot váltunk. Forróság önt el, sípolva kezd lüktetni a fülem, átkarolom a nyakát, s az automatának döntve simulok hozzá, követelve több, mélyebb csókot.
- Mi történt az éjszaka szépségem? Csak nincs egy alteregód, akiről nem tudtam? – simít meg.
- Gondolkodtam.
- Úgy látszik jól tetted.
- Szerintem is.
Fabien az enyém. Bármi is történjék, ő az enyém…csak az enyém.
Túl sok mindenem lett már oda, őt nem adom. És aki megpróbál közém és közé állni annak csúnyább vége lesz, mint mondjuk most Dylannek.
- Akkor jó…- hajol le ismét, azonban egy krákogás, mely mögülünk csendül fel kizökkenti rutinjából.
Szinte egy tized másodperc alatt fordulok a tengelyem körül 180°-ban, hogy aztán magával Pierrel találhassam szembe magam. Bár derekasan állom tekintetét lelkem mégis összeszűkül egy pillanatra, gyomrom bukfencezik egyet. Fabien szorosabban von magához.
- Megtudhatnám pontosan mi történt? – kérdi kimérten, hideg szemeivel az enyémeket fürkészve.
Most vajon az érdekli, hogy az eltelt tíz másodpercben mi történt, vagy úgy az elmúlt hónapban mi történt, hogy jelenleg egymás szájában vagyunk, vagy az a „mi történt” érdekli, amikor is beépítettem Dylan orrnyergét az arcába?
- Hát…- próbál választ adni Fabien, azonban megelőzöm.
- Rámászott Fabienre. – vágok közbehatározottan, általam eddig nem ismert, szemrehányó és sértett hangszínnel.
- Ezért ütötted meg?
Szívem szerint ezért a lépcsőről lökném le.
Nem ezért ütöttem meg.
Azért ütöttem meg, mert egy áskálódó seggfej. De ezt nyilván ő is tudja, ha már idehozta…
- Kifejeztem nemtetszésem. – szögezem le.- Nem tűröm még egyszer, hogy lenézzen, nem hagyom!
A koreográfus egy ideig csak hidegen, érzelemmentesen méreget. Nem tudom mi járhat a fejébe. Talán ki akar most csapni? Eltiltani? Figyelmeztetni?!
Aztán hirtelen felnevet, elém lép, és az arcomra simít.
Hideg a keze…
- Dorian, vigyázz, mert beléd szeretek….Csak így tovább a premierig.
Kacagva távozik, én pedig úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel.
Ez most mi volt?
EZ MOST….MI A FRANC…VOLT?!
Most…megdicsért, mert bevertem a kurvája képét? Vagy most akkor együtt vannak? Vagy mi van?! Én nem értek semmit.
Tanácstalanul pislogok fel Fabienre, neki mégiscsak több tapasztalata van a férfi dolgok területén, azonban ő sem tud pontosabb, hasznosabb válasszal szolgálni.
- Pierre le se szarja azt a kurvát, hidd el. Nem hiszem, hogy olyan ember, aki ne lenne tisztában azzal, ha a farkán keresztül akarnak a csúcsra jutni. Annál több esze van.
- Lehet, hogy elküldi?
- Lehet. – nem nagyon érdekli- Jobb már a kezed? Vagy menjünk dokihoz?
- Nem kell. Inkább menjünk be és próbáljunk. Már nincs sok időnk.
- Rendben van hercegnő. – karol át, s szépen elindulunk.
Ahogy belépünk mindenki minket néz.
Igazándiból zavar, bár azt mutatom nem érdekel. Nem akarom, hogy tudják, hogy érdekel. Már megbántam, hogy bevertem a képét, elvégre fölöslegesen hívtam fel magamra a figyelmet, de visszacsinálni már nem tudom. Próbálok pozitívan gondolkodni, azonban az egyetlen ilyen mementó annak tűnik, miszerint így tisztelni fognak. Dylan mindenképp.
Az előadásig két hét van hátra, a közös számunk mondhatni remekül megy, a feketét sem érzem olyan rossznak, mint eddig. Ami viszont aggaszt, annyira ráfeküdtünk arra, hogy tökéletes legyen Odile szerepe, hogy Odettre nem is fókuszáltunk. Fabien Odettje pedig még mindig nem elég légies…még mindig nem elég könnyed, nem elég naiv.
Ez pedig riaszt.
….
Minden esetre boldog vagyok, az pedig még inkább feldob, hogy egy órát ráhúzunk. Ezt követően boldogan sétálok ki magam mögött a férfivel.
- Meg kéne ünnepelnünk a mai napot – húz közelebb magához az épületből kilépve.
- Mire gondolsz?
- Mondjuk lepakoljuk a mocit otthon, aztán eszünk valamit, utána meg elviszlek a kedvenc klubomba egy italra. Mit szólsz?
- Oké , de fel tudunk kelni holnap? – kérdem aggódva.
- Azt csiripelték a kismadarak, hogy Pierre holnap elutazik. Senkinek nem fáj ha késünk pár órát és amúgy is nagyon jó voltál. Nem igaz hercegnő? – duruzsol az ajkaimra.
Végül is nem lehet akkora probléma abból, ha egy italt bedobunk. Meg előtte vacsizunk egy kicsit…
Egy gyöngéd, óvatos csókot rebbentek ajkaira, majd elindulunk hazafelé.
Gyors zuhany, öltözködés, majd taxi.
Hamar egy hangulatos kis Szajna menti pizzériában találjuk magunkat. Hangulatos gyertyafény, kellemesen hűs szellő a teraszon és lágy zene. Annyira gyönyörű…ez azt hiszem a negyedik randink…
Szebbet el sem tudtam volna képzelni.
Végül is egy gigantikus pizzát rendelünk, amiből két szelet bőven elég is, a többit a férfire bízom.
Annyira el vagyok foglalva azzal, hogy hallgassam a történeteit, a hódításait, a vicceit, hogy még a kalória számlálásról is megfeledkezem. Most nem érdekel…most boldog vagyok.
Boldogabb, mint valaha.
- Tele vagyok- simogatom meg dudorodó hasam kissé hátrébb dőlve- Bele sem akarok gondolni hány kalória lehetett ezen.
- Hát annyi biztos nem amennyire szükséged lenne, de a mozzarella nem zsírszegény tejből készül. – a pizza szeletére meredve kezdek el fejben számolni. Két szelet az talán olyan 450 kalória lehetett ekkora darabokból. - De azért finom volt nem?
Arany szabály. Minél összetettem egy étel annál finomabb. Az összetettség alapanyagokat jelent, ami pedig annyit tesz, hogy minden alapanyag saját kalóriaértékkel bír. A sok kicsi összeadódik, észre sem veszem, és már ezer ötszáz kalóriát be is zabáltam egy ültömre.
- Mindig a finom a leghizlalóbb. – kortyolok a kólámba.
- Van egyáltalán kedvenced? Tudod… amiből akár mindennap jóllaknál?
Én már nagyjából tíz éves korom óta nem az ízekért eszem….Így csak megrázom a fejem.
- Neked?
- Az elég hosszú lista lenne. Minél fűszeresebb annál jobb.
- Mindig ennyire szerettél enni?
- Nem mindig. Tudod… mikor kicsi voltam… említettem, hogy anyám sztriptíz táncos volt, nos nem voltunk eleresztve anyagilag. A boltban azt vettük amin éppen leárazás volt, vagy amihez az újságban találtam kupont, szóval nem válogathattam túlságosan. Talán ezért szeretem annyira kaját.
Szerintem csak azért szereted ennyire, mert dömper vagy és igazi hiú férfi. Sokat mozogsz, nagy izmot építesz, ahhoz pedig kell a tápanyag. Mert a nagy izom az ugyebár tetszetős. És minél tetszetősebb vagy, annál több fiút kaphatsz meg.
Az esténk további része ugyan ilyen kellemesen telik, még ücsörgünk cirka fél órát a tányérunk felett meditálva, további történeteket mesélve várjuk, hogy megemésszük amit meglehet.
Aztán indul az éjszaka.
….
A Zero nevű szórakozóhelyre egész hamar, soron kívül bejutunk.
Bele sem merek gondolni mennyi munkája lehetett ebben Fabiennek, ezen felül kissé büszkén feszítek. Ő az én barátom, aki miatt így bejutottunk.
Bárcsak mindenki tudná, hogy ez a csodálatos művész az enyém. Csak és kizárólag az enyém, és senki másé.
- Hogy tetszik? – kiabálja túl a zenét a fülemhez hajolva.
Hogy hogyan is tetszik.
Hasonló az előző helyhez – már amennyire emlékszem-, viszont itt fiúk is vannak. Jó sok fiú..akik…egymás között vonaglanak…
Vajon..miért Zero a neve ennek a helynek?
- Nem is tudom…nagyon…pörgős – nyögöm ki végül.
- Keress egy üres asztalt arra, én addig hozok valamit inni.
Felfogva az utasítást indulok neki a mutatott iránynak.
Kis szerencsémre találok is egyet úgy közép tájékon, az eldugottabb sarkak mind-mind foglaltak már egy-egy közel szerelmeskedés szélén álló szerelmespár által.
Helyet foglalok, kicsit elrendezem a ruhámat magamon, pásztázom a táncteret.
Egyáltalán mi a fenét keresek én itt? Ilyenkor már aludnunk kéne.
Két hét a premierig…az csak 14 nap.
Gondolatmenetemből egy tagaszakadt férfi szakít ki, aki nem Fabien.
- Szia cica, egyedül vagy?
- Nem..én…én…várok valakire…
- Megjöttem, nem kell tovább várnod. – hajol kicsit közelebb, hatalmas tenyerét az enyém mellé fekteti, egészen rám hajol.
- Jössz táncolni?
- Nem, még egy kicsit ücsörgök – nevetek fel megrázva a fejem.
- Meghívhatlak egy italra?
- Miért tennél ilyet? – húzom hátrébb a fejem. Nem is ismer…csak azok szokták meghívni italra egymást, akik ismerik a másikat, nem?
- Mert irtó édes a pofid. El sem tudod képzelni mit tudnék veled kezdeni…
Szerencsére nem is kell, mert egyhamar megérkezik egyszemélyes felmentő seregem.
Fabien hamar lekoptatja, egy intésre el is megy, így mellém ülhet diadalmasan.
Pezsgőt hozott. A képlet pedig ezek után elég egyszerűnek tűnik.
Dorian + Alkohol + Party – ivási tapasztalat = x: Szex Y: hányás.
- Mi van? – vonja fel a szemöldökét önelégült vigyorom látva.
- Semmi.
- Nem nyúlt hozzád, ugye?
Hát miért nyúlt volna? Mondtam, hogy nem is ismertük egymást…Nem értem én ezeket a klubbos embereket. Miért taperolna meg itatna, ha nem ismer?
- nem, csak meg akart hívni egy italra és…- harapok bele az alsó ajkamba elfojtva a mosolyom. Nem is tudom, hogy el kéne-e neki mondanom. De olyan vicces volt…
- És…?
- És azt mondta tetszem neki. – azt hiszem valami ilyesmit jelentett az amit mondott.
- Hercegnő, én ezt már milliószor elmondtam, annak mégsem örültél ennyire. – kezd el duzzogni- Egy idegen bókja miatt így mosolyogsz, az enyém meg elúszik a füled mellett?
Az más. Te nem ilyen viccesen mondtad!
- Nem azért na! Csak jó érzés volt.
- Oké, vadássz csak bókokra, de akkor én is kérem érte a jutalmam. – áthajol, mire megcsókolom az arcára simítva. Most nem zavar, hogy láthatják, senki sem foglalkozik velünk. Tudom, mert az előző esetnél már megtaníttatta velem.
- Az első sikeres próbára- mondja hangosan, majd koccintunk a kitöltött pezsgővel.
Olyan, mint amilyet először ittam.
Imádom ezt az ízt!
Valószínűleg – a visszafogott iszogatásból következtetve- Fabien eldöntötte, hogy ő ma nem rúg be. Hát én nem teszek ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Helyette is iszok, s helyette is boldog leszek. Még egy ideig ücsörgünk, aztán vetkőzni kezd. Aztán a következő pillanatban már a tömeg kellős közepén találom magunkat, ahogy egymáshoz simulva táncolunk.
Mellkasom az övének feszítem, átkarolva a nyakát húzom magamhoz, követve a ritmust ringatózom vele. Az alkohol jótékony hatása.
Aztán megfordít, én pedig csak hagyom, hogy csináljon amit akar. A körülöttünk lévőket használom példaként, így látom mit kéne csinálni. Ő is segít, csípőmet megfogva húzza ágyékához, köröket írat le velem. Látva a többieket rásegítek én magam is. Érzem a kezeit, az ölelését, a csókját.
Vállának billentve fejem
Minden sötét, csak ő van és az édeskés, nedves érintése. Nyelveink kergetőznek, míg ágyékához feszítve fenekem próbálok minél közelebb kerülni, ringatózni, már-már eggyé válni vele. Érezni akarom a közelségét, nem akarom, hogy elengedjen. Szükségem van rá.
Aztán megáll.
Nem értem miért áll meg!
- M-menjünk haza – kérlelem a fülébe gyónva.
A tenyerével férfiasságorma talál. Gyomrom bukfencezik egyet, ágyékomat bentebb húzom így még jobban övének feszítve fenekem, kezére markolok.
Ádázul harap nyakam legérzékenyebb pontjára. Egyáltalán nem segít vele…
- Egyszer el kell kezdenünk valahol szépségem…
- És ha nem lesz jó?
- De jó lesz.
- De ha nem tudom mit kell csinálni? Unalmas leszek neked…
- A fenéket leszek unalmas! Szűz vagy nem magatehetetlen. Eszedbe se jusson, hogy mással bújsz ágyba, oké?
Vörös arccal biccentek aprót. Már csak egyetlen kérdésem van…
- Ki vele hercegnő- ölel szorosan, a nyakamba dörmögve. Tudja rólam, hogy van…már túlságosan is ismer…
- Ne nevess.
- Nem fogok.
- H-hogy csinálja két férfi?
Érzem, hogy vigyorog mint a vadalma amikor megpuszilgatja az arcom. Nem értem miért vigyorog…de nem nevet ki. Ez már legalább valami.
- Mit gondolsz, egy kis pornó még belefér a ma estébe?
Mármint házi, vagy film?
Egyre inkább vörösödve biccentek, majd a kezére fogva hagyom, hogy lassú léptekkel húzni kezdjen kifelé. Nehezemre esik a járás, de hát kinek ne lenne nehéz ilyen állapotban?!
Hirtelen párszor, impulzívan a kezére szorítva jelzem, hogy bajom van.
Hátrafordulva áll felém, lehajolva ordít a fülembe.
- Mi a baj?
- Menjünk a mosdóba! MOST!
- Nem hiszem, hogy van üres fülke, és nem is akarom ott.
Felmerülne bennem a kérdés, hogy mit, és miért, de inkább nem kockáztatok. Látva arcomat leesik neki, hogy egészen másra gondoltam, mint ő.
- Nem tudnád otthon elintézni? Nem vagyok benne biztos, hogy felkészültél lelkileg a látványra.
- Csak nem olyan undi, és nagyon kell. Megvárhatsz kint, ha szeretnél!
Végül is száj húzva, de elnavigál a mosdóba. Próbálok nem koncentrálni a tömött sorra, mialatt elképzelni sem tudom, hogy mi dolguk lehet egy-egy mosdó fülkében ami ennyire hangos…
Jó, igazából lenne tippem, de akinek ennyire csikar a hasa, annak nem itt kéne lennie.
Próbálom gyorsan elintézni a dolgomat, azonban úgy tűnik mégsem voltam elég gyors.
Kilépve épp egy langaléta, világos hajú fiút látok, ahogy kelleti magát Fabiennek, mi több, simulgat hozzá.
Dylan…te szemétláda…
Hát nem volt neked elég az, amit a teremben kaptál?!
Feldühödve ragadom meg a vállát, szinte letépem róla, ám a következő pillanatban úgy rántom el a kezem, mintha áram ütött volna meg.
Idegen arcvonásokat vélek felfedezni. Még soha sem láttam.
- Te meg mit képzelsz, mit csinálsz, kisfiú? Keress mást, ez a szépfiú most épp el van foglalva- mered le rám.
Felvonva a szemöldököm tátom el a szám is.
Mi az, hogy kisfiú?
Valószínűleg így is négy-öt évvel idősebb vagyok mint ez a szutyok.
Nem is nagyon foglalkozik vele Fabien mit csinál, ismét mászik. Megragadva a felsőjét rántom hátrébb, mire kissé idegesebben fordul meg, rám dörrenve.
- Lövik a pizsit, húzzál már haza, baszd meg!
- Kopj le. – közlöm egyszerűen, jóval erősebbnek gondolva magam, mint amilyen valójában vagyok. Pezsgő. Áldott pezsgő.
- Mert? – vonja fel a szemöldökét.
- Azért, mert szép az arcod és sajnálnám, ha véletlenül beleütközve a falba…
- Még is mit képzelsz, ki vagy te, hogy…. –kezd bele a hápogásba, azonban időben belé fojtom a szót.
- Az élettársa vagyok, szóval jobb, ha eltűnsz, míg nem csinálok rohadt nagy botrányt.
A férfi megdöbben, majd arcvonásai megfeszülnek.
Mondjuk a döbbenet mindkét félre igaz, Fabien és az ismeretlen srác is hasonló képet vág. Aztán csak megfordul, és szidni kezdi Fab-ot.
- Neked…palid van és nem mondtad?! MIÉRT NEM MONDTAD! Azt beszéltük meg talán felhívsz, közben meg…palid van?! Egy…ILYEN?! – mutat hátra rám.
Akár magamra is vehetném, de kivételesen remekül szórakozom. Azt hiszem túlságosan is jól.
- Otthon várnak téged, te meg…itt lent hajtod a fiúkat?! És nem egyszer láttalak lent…mindig lent látlak! Mostanában nem, de régen sokszor! Te szemét!
- Igen, mindig meleg vacsorával várom…nem is gondoltam, hogy…ilyen helyekre jár…ez sokkolt. – teszek rá egy lapáttal, hangom szinte már fájdalmasan csendül a tompa háttérzajban.
Fabien egyre döbbentebb képet vág, a fiú teljesen kikelve magából törli arcon, majd ki is viharzik azt hajtogatva, hogy „ez botrány”.
Ahogy becsukódik az ajtó ugyan abban a pillanatban tör ki belőlem a fékezhetetlen nevetés, még a könnyem is kicsordul.
- Milyen arcot vágtál…- nevetek a szemeim törölgetve, levegő után kapkodva.
Mintha kicsit sértett lenne, kézen fogva húz kifelé miközben odarendel a klubhoz egy taxit. Míg a hűvösben várunk spiccesen, kissé kábán, de még mindig nagyon nevetve húzogatom partnerem kabátjának a cipzárját fel-le.
- Milyen arcot vágtál…annyira…vicces volt…
- Ez egyáltalán nem volt vicces, nem téged képeltek fel.
- Meg is érdemelted…megcsaltál, ahogy hallottam többször is. Míg én otthon vártalak meleg étellel és nagy szeretetben. – kezdek rá jobban a kacagásra.
- Mégis honnan jött neked ez az élettársas dolog?
- Hát azok vagyunk nem? Együtt kelünk, együtt fekszünk, együtt dolgozunk, együtt vagyunk a nap szinte minden percében, együtt örülünk, együtt sírunk. Mintha házasok lennénk, csak nem veszekszünk. Amúgy ki volt ez a srác?
- Hát…
- Halljam!
- Christiannak hívják…még mielőtt megkaptam a szerepet, az azt megelőző estén lenéztem ide, mint általában. Akkor találkoztunk. Együtt töltöttünk egy kis időt, aztán úgy volt, hogy felhívom.
- És nem hívtad fel- bólogatok szélesen mosolyogva, kabátjába kapaszkodva.
- Volt jobb dolgom is.
- Igen? És micsoda…?
Válasz helyett az arcomra fogva csókol meg hosszan, szenvedélyesen.
Igen, azt hiszem ez elég válasz.
A lehető legjobb dolga volt, és indoka miért is nem hívta fel.
- Ugye tudod, hogy ezért kárpótolnod kell?
- Majd „este” megpróbállak. – suttogom ködös tekintettel, vörös pofival.
Mintha elemi boldogság suhanna át az arcán egy pillanatra, és hirtelen nagyon sürgős lesz az a bizonyos taxi a hazavezető úttal együtt.
….
- Nem hiszem el, hogy még soha nem néztél pornót, vagy nem láttál újságot- ingatja meg a fejét már belépve az ajtón.
- Pedig így van, anyu nem engedte.
- De nem is hallottál ilyesmiről, hogy hogyan megy?
- Nem..nem volt időm rá, és csak azt hallottam, amit meg kellett.
- Nem is találkoztál ilyesmivel..soha..?
- Igazából…azt hiszem, mikor kicsi voltam volt egy barátom, akivel együtt balettoztunk, és ő visszagondolva mindig nagyon kedves volt velem, ragaszkodtunk is egymáshoz, de anya elvadította tőlem.
Szépen hámozom magamról a ruhákat, elég spicces vagyok, nyeglek-botlok, így sokat kell kapaszkodnom.
- Itt…nézzük?- intek a kanapé felé, mire megingatja a fejét a háló felé tartva.
Belépdelve vetem hasra magam az ágyon, immáron alsóban és egy vékonyka, az ingeim alá általában felöltött atlétában fetrengek a finom ágyneműn. Nehéz fejem egészen a huzatba fúrom, mélyet szippantok a friss illatból.
Felnevetek.
- Miért itt nézzük?
- Ha megihletődnénk ne kelljen messzire menni a kényelemhez- hajol le a tarkómra csókolva, majd tovább pötyög a laptopjába.
Szenvedve emelem meg a fejem, hunyorogva próbálom elolvasni mit ír be.
„Gay”….
- Miért angolul írod, miért nem franciául?
- Mert így sokkal több találatod ad ki.
- Te tudsz angolul?
- Hogyne tudnék…
- Akkor, te nagyon nagyon okos lehetsz- hüledezek az oldalába csókolgatva. Szorosan ölelem a derekát, finoman harapdálom ruhán keresztül.
- Doro, várjál még- nevet fel kicsit odébb húzódva, míg én utána mászom, s félig ráfekszem. – amúgy, te is tudsz angolul…
Hát, hogy tudok-e arról biztosan nem nyilatkoznék jelen pillanatban.
Egy ideig még kérdezgetem, aztán elhallgatok, ahogy elindul a film.
- Milyen édesek, nézd, az a fiú hasonlít rám! Olyan kis vékony, és neki is fekete a haja! És milyen aranyosan puszilkodnak- lelkesedek be csicseregve. Az alkohol megoldotta a nyelvem, és a gátlásaim is.
Egészen addig boldogan szuszogva figyelem a párocskát, míg le nem kerülnek a ruhák. Összeszűkült szemekkel meredek a képernyőre, fél lábam és kezem átvetve partneremen fúrom a nyakához a fejem. Aztán elkezdődik vizuális szüzességem elvétele.
Szinte egyszerre torzul a passzív féllel az arcom, mikor tudatosul bennem mit is látok.
Mit hova dugdosnak…
- Ez…most…ez… - próbálom elhabogni a kérdésemet, miszerint valóban oda dugják-e, ahova látom.
- Igen- csókol meg gyöngéden, eddig hátam cirógató keze megerősítésképp a fenekembe markol.
Vörös arccal fúrom feszítő ágyékom a combjához.
Nyilván nem fáj a szereplőnek, mert nagyon élvezi. Hallom a hangján, és látom az arcán is. Mindketten boldognak tűnnek, és elégedettnek. Mondjuk kicsit zavar, hogy ennyire taszigálja az „alteregómat”.
- Miért nyökög ennyire hangosan…? Fáj neki…?
- Nem kifejezetten. Valószínűleg azért, mert élvezi.
- És mi élvezni fogjuk?- pillantok fel rá lassan.
- Meg fogok mindent tenni érte.
A felvétel hangjai csak feltüzelnek, az ölelése, a csókjai sem segítenek.
A videó felére már nem is nagyon emlékszem, tekintve, hogy Fabien kitakarja az egészet, mialatt a legújabb csókcsatáinkat vívjuk.
Hagyom, hogy irányítson.
A laptop valamikor egy-egy ruhalevétel között lecsukódik, és lekerül a földre.
Félhomály uralkodik ismét a szobában. Mint akkor.
Immáron mindkettőnkön csak egy alsó van, testét érzem az enyémnek feszülni, fogai bőröm legérzékenyebb pontjait harapják, tépik érzékien.
Egész testemben libabőrösödön, elfehéredő ujjakkal markolom a vállait. Ismét oldalra nézek, látom, ahogy egyre lentebb halad, mutató ujjait a hófehér alsóba akasztva húzza le a textilt.
Egy férfit látok a tükörben csupán…
Egy magatehetetlen, gyenge férfit, aki felett a saját démona térdel arra készülve, hogy mindent elvegyen tőle ami egykoron azzá a gyenge férfivá tette, hogy egyesüljenek, s ezáltal valami sokkal romlottabb, erősebb és tökéletesebb egységet kapjanak.
Az alsó lekerül, azonban olyan magas az alkohol szintem, hogy egyáltalán nem érzékelek semmit. Semmi negatívumot, vagy pironkodást. Erkölcseim letompultak, mindössze a vágy perzsel, és a tudat: akarom.
Meg akarom kapni Fabient.
A démonomat.
Nem nézek rá, csak tükörképeinket bámulom.
Lábaim egyhamar felhúzom utasítására, ahogy perzselő csókjai csípőm környékét érik akár a megfeszített íj képzek íves hidat ében hajába markolva.
Nem tudom mit csinál, de..amit csinál érzem, hogy bűnös, és mégis tökéletes.
Nem enged el.
Kínoz ujjaival, szájával, s olyan hangokat csal ki belőlem, melyek idegenül hatnak. Hörgések, nyüszítések. Érzem, egész testemben remegek, arcom, vállaim, mellkasom ég, elnehezül.
Ahogy egyre közelebb érzem a mindent elemésztő érzést, altestem egyre inkább feszül és reszket úgy tisztul a fejem is.
Szeretném, ha jó lenne neki. Neki is..
Vajon, most mire gondol?
Reszkető kezekkel túrom hátra a férfi hullámzó fürtjeit, arcom lüktet. Nem tudom mennyi időt tölthettünk így együtt, azt sem tudom, hogy most mi jöhet.
Semmit sem tudok és ez zavar.
Zavar, hogy nem irányítok…nem tudom irányítani, vagy befolyásolni.
Egész testével az enyém felé kerül, fél kézzel fejem mellé könyökölve nehezedik testemre, akár egy szörnyű, kísértő lidérc.
Mintha arca sem az övé lenne. Sokkal nyersebb, sokkal ördögibb…
Talán túl sokat ittam, talán csak beképzelem, mialatt vele párosítok minden szörnyűséget, melyet anyám az eltelt huszonegynéhány év alatt belém sulykolt.
Reszkető pillákkal fürkészem az idegennek ható arcot, míg egyik kezemmel széles vállára simítok, másikkal arcvonásait ellenőrzöm le.
A tenyerembe csókol, szabad kezével babrál egy kicsit, odailleszti magát, aztán feltolva egyik lábam kezd bele a rituáléba, melyre oly hosszú időn át várt.
Akár mennyire is próbált felkészíteni, akármennyire is gyöngéd, mégsem azt kapom, amit vártam, ez pedig megrémít és elkeserít.
Mint minden, ez is sokkal könnyebbnek tűnt a filmekben.
Ott legalább is élvezte a fiú…Mindkettő….
Itt azonban, mintha..egyikünk sem élvezné.
Fabien arca túlságosan feszült, görcsösen, s lassan mozog, mellyel csak még inkább kínoz. Eszembe sem jut, hogy csak engem próbál kímélni, hogy túlságosan szűk vagyok. Nem gondolok ilyesmire, mivel nem is beszéltek nekem ilyenekről.
Minden egyes elnyújtott mozdulatot egy-egy sötét gondolat követ, melyek szörnyű spirálként kúszna elmémbe.
Mi van, ha egyáltalán nem élvezni? Ha csalódást okozok most neki? Ha miután megtörtént el fog menni, mást fog keresni, akivel sokkal jobb?
Ha kiábrándul belőlem, ha megundorodik a bordáim látványától? Hogy túlságosan csúnyán nyögök, hogy nem vagyok elég szép, hogy eltorzul az arcom?
Mennyivel jobban élvezhette a klub béli partnereivel….Példa okáért azzal a Christiannal.
Miért fáj ennyire, még annak ellenére is, hogy ennyit foglalkozott velem előtte? Ez normális, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
Vajon anya most büszke lenne rám, ha ezt látná?
Nem…valószínűleg nem lenne büszke.
Undorodna tőlem….és mindenki más is.
Még is..mit művelünk mi?
Szabad ezt nekünk?
Ezt…mi…megtehetjük ítélkezés és gyűlölet nélkül?
Most, ettől én kevesebb lesz? Vagy buzi?
Mi lesz most? Miben lesz másabb ezután?
Nem kéne ilyenekre gondolnom, nem lenne szabad, hogy ennyi kérdés legyen bennem. Másokban biztos nincs…Dylanben nem lenne…abban a Christianban sem…
Vajon Carlal is ennyire rossz lenne? Nála is rettegnék attól, hogy megundorodik tőlem, ha most rám néz?
Fabien miért nem undorodik…?
Vagy már meg is tette, de a szerepért és a sikerért beáldozza magát?
Miért vagyok ilyen ostoba, hogy…ennyi kérdésem van..és…pont most…és…nagyon fáj!
Könnyek gyűlnek a szemembe, a lazításra pedig a legcsekélyebb esélyt sem látom a negyedik-ötödik „felszólítás” után sem.
Egyszerűen nem megy, még erre sem vagyok jó. Bárki képes erre, de én nem.
Szerencsétlen…nyomorult…balfék vagyok!
Nyakába fúrva fejem áztatom a könnyeimmel, erősen mélyesztem izmos hátába nyolc ujjam, szinte már fehérednek utolsó ujjperceim.
- Hé…héhhéhéhé..Hercegnő…- húzza el fejét, azonnal megállva a mozgásban fog vörös, nedves arcomra, hatalmas hüvelykjével kimorzsolva szemeim mellől gördülő könnycseppjeim - na…nincs semmi baj, nemsokára jobb lesz, ígérem- csókolgatja le az újabb jövevényeket.
- Sajnálom, én…nem akartam….
Csalódást okozni?
Sírni?
Bénának tűnni?
Megint elrontani az egészet?
Erre már soha sem derül fény, de valószínűleg mind egyszerre.
Arcom sírásra torzul, könnyeim patakokban kezdenek csordogálni. Dorian Leroy ismét remekbe szabta az estét.
Fabien nem szid le, nem bánt, kihúzódva ölel szorosan magához, ringatgatva csitít. Olyan, mintha…megértő lenne…mintha nem haragudna rám.
Minden esetre a sírógörcs közepette milliószor kérek tőle bocsánatot, hogy ismét elrontottam az estét, és bána voltam, és hogy szűz is, meg szerencsétlen, és nem tudtam lazítani, és megint sírok mint egy hülye amivel csodálatosan elrontottam az egész estét.
De legalább a szőnyeget nem hánytam le.
|
|
