Az élet szar.

Nincs benne semmi, amit szeretni lehetne. Számomra legalábbis biztosan nincs.

Drogfüggõ, alkoholista emberek véletlen becsúszott gyerekének lenni, koránt sem felhõtlen dolog. Rettegésben, bántalmazások közepette éltem le az eddigi életemet. Soha nem volt egy jó szavuk hozzám. Soha nem szerettek. Csak nyûg voltam nekik. Egy probléma, amit ki kellett volna iktatniuk. Kinyomni, mint egy idegesítõ, fájó, gennyes pattanást. Csak meg akartak tõlem szabadulni. Viszont annyira sosem, hogy megöljenek…

Anyám halála adott egyedül némi reményt az életemben, mikor mindössze tíz esztendõs múltam éppen csak. A gyámhatóság el akart vinni és intézetbe rakni. Elvenni apám mellõl, hogy lehetõséget kaphassak egy jobb életre. Életemben akkor elõször és utoljára éreztem azt, hogy képes lennék jó útra térni és megtalálni a boldogságot. De õ ezt nem hagyta. Elköltöztünk az ország másik végébe, egy lepukkant kisvárosba. A gyámhatóság annyiban hagyta az ügyet, így az alkoholista apámmal maradtam.

Ebben a kisvárosban elõször egy egyszobás lakásban éltünk. Nem sokkal összeismerkedett apám egy prostival, akivel eléggé szoros kapcsolatot alakítottak ki. – Már ha a bebaszva szexszelés és közös szipuzás, vagy vénába lövés olyan jó kapcsolatépítésnek számít. – Néhány évre rá össze is költöztünk a nõvel. Volt egy lerobbant, aprócska kulipintyója a kertvárosnak nevezhetõ kerületi részen, a belvároson kívül esõ telkek között.

Ez után nevelõanyámmá kellett fogadnom, és elviselnem õt tizenkét éves koromtól kezdve. Azóta velük éltem még mindig. Nem tudtam megmenekülni, pedig idén töltöttem a tizenkilencet. Nem tudtam hova menni, nem voltak lehetõségeim. Azonnal leírtak mindenhol, ahová csak betettem a lábam. Ismerték az apámat, és a nevelõanyámat. Kerülte õket mindenki, ahogyan engem is. Bár nem mindenki volt olyan, hogy csendben, félrelépett mellõlem az utcán. Voltak olyanok, akiket sértett a jelenlétem, a létezésem, és az, hogy itt élek. – Mintha az én hibám lett volna. – Ezek voltak azok az emberek, akiknek volt pofájuk ordítani velem, vagy nekem esni az utca kellõs közepén.

Balhés gyerek voltam az iskolákban, mindig is. Sosem találtam a helyem. A tanárok eleinte próbáltak segíteni, de végül beletörõdtek a passzivitásomba, és csak hagyták, hogy magam legyek. A diákok kerültek. Féltek tõlem a legtöbben. Aki pedig nem, az csak a szekírozható áldozatot látta bennem. A szegény srác, akinek szar a családja, és verik, jaj verjük meg akkor mi is. Emiatt állandóan verekedésekbe keveredtem. Mindenki kiprovokálta belõlem azt, hogy amit én otthon kaptam, azt visszaadjam másoknak másutt. Apám nem tûrte ezt, így kivett az iskolákból, költözködtünk. Nem egyszer.

Aztán a verekedés adott nekem egyfajta új cél a nyomorúságos életemben. Egy napon, mikor ismét nekem jöttek hárman az utcán, és én dulakodásba kezdtem velük, meglátott egy járókelõ. Messzirõl figyelte a férfi, ahogy bunyóztunk. Én, három nagyjából korombéli, de valamivel, idõsebb sráccal. A sok tapasztalatomból adódóan hamar, szinte hozzáértõen kiütöttem õket. Mikor öklöket ropogtattam ki, és beletöröltem a pólómba a vért, ami róluk került rám, akkor jött oda a férfi. Õ volt az elsõ ember, aki kedvesen szólt hozzám egész addigi életem során. Azonnal elvitt egy edzõterembe akaratom ellenére is, és annyit magyarázott egyhuzamban, hogy semmit sem értettem. Végül kiderült, hogy bokszolókat edz, és szponzorkodik a csávó. Tanítványának fogadott azon a keddi délutánon.

Hamar versenyszerûen bokszoltam, és kifejezetten tehetségesnek minõsültem az eredményeim alapján.  A nyereményeim viszont sosem vittem haza. Nem érdekelt engem a pénz. Nem azért csináltam. Mindent az edzõmnek, Robertnek adtam, aki eleinte vonakodott, majd a hátam mögött elkezdte nekem gyûjteni szépen az összegeket, amiket én nem vittem haza, hiszen tudtam, hogy ha pénzzel állítanék be, azonnal elköltenék drogra, alkoholra és minden ilyesféle dologra. Nem akartam adni alájuk a lovat.

És el is érkeztünk lassan a tömören elmesélt történetem után a rideg valóságba.

***

Újabb rettenetes napot töltöttem el a szakmunkásképzõben. Csütörtök volt, így már rettentõen kezdte unni mindenki a sulit és sóvárogni a lassan elérkezõ hétvége iránt. Egyedül én nem vártam a hétvégét, amikor „végre” otthon lehetek... Egész nap kussolva ültem, bambultam az órákon, s hol az órát bûvöltem, hogy elõbb legyen délután kettõ, hol pedig kifele nézelõdtem az ablakon, vagy éppen aludtam a hátsó sorok egyikében.

Az utolsó órámon is épp ezt tettem, aludtam. A csengõ éles hangja riasztott fel, mire se szó, se beszéd felpattantam, és annak ellenére, hogy a tanár még nagyban beszélt, én fogtam a cuccom és kiviharzottam a terembõl, fittyet hányva arra, hogy utánam kezd ordítozni Markler Tanárúr. Kissé még kómás voltam az alvástól, lábaim nehéznek éreztem. Belebújtam a kenguruzsebes, kopott, de még ép, sötétkék kapucnis pulcsimba, és félig a hátamra vettem a táskám. Amiben igazándiból egy füzet kivételével nem tanszerek voltak, hanem edzõcucc.

Kisietve az iskolaépületbõl rohanni kezdtem szabályosan, hogy minél elõbb odaérjek az edzésemre, ami rendesen igazándiból csak fél háromkor kezdõdött volna, de én mindig elõbb ott voltam, és hogy addig ezzel magamhoz térjek. Az emberek mit sem törõdtek velem, akik éppen véletlen az utcán kóboroltak. Egyedül egy babakocsit tologató anyuka förmedt rám nagy hanggal, mikor majdnem fellöktem, mert lendületbõl befordultam a sarkon. Ezzel sem törõdtem, csupán az épületsor második ajtajáig mentem, és a régi, ódon, szürke betonépületet figyeltem. Nem volt kint újabb plakát a terem bejáratánál, ami új versenyt hirdetett volna, vagy hasznos információval látott volna el, így hát kezem a jókora régi faajtó súlyos kilincsére csúszott és lenyomva azt betoltam az ajtószerkezetet.

Halk nyikorgással jelezte a jöttemet az ajtó. A szokásos látvány és szeretett edzõtermi illatok fogadtak. Az edzõm, Robert mosolyogva köszöntött. Váltottam vele néhány szót, majd el is mentem átöltözni, és kezdõdhetett is a mai másfél órás kemény edzésterv.

***

Négy óra tájékában, mikor kiözönlöttek nagyjából az emberek a belvárosban, mert vége lett az iskolának, végeztek a melóban elég sokan, akkor jöttem ki én is az edzésem végeztével. Jól esett lefürdeni, mielõtt eljöttem. A friss tusfürdõ illat a bõrömön kicsit elnyomta a ruháim dohányfüst szagát, amiben egész nap voltam, és át is vették ezt otthon a cuccaim. Fáradt voltam, és el is múlt minden jókedvem, ami a bokszolás miatt volt nemrég, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy amint hazaérek, kapom az újabb verést, hogy ismét hogy mertem elmenni edzésre és miért iskolában voltam, miért nem megyek el végre dolgozni, hogy pénzt keressek és eltartsam õket.

Ahogy sétáltam a járdán, az emberek között, hirtelen belém ütközött valaki, telibe a mellkasomnak csapódva. Ettõl megálltam azonnal és lepillantottam. Nos, az ilyen legapróbb kellemetlen szituációk is felgyújtottak bennem valami tüzet. Mindig. Ezek miatt is képes voltam verekedésbe keveredni, de azonnal felmértem, hogy egy fiatal nõ az, aki elõttem állt meg.

A hátamra félig volt csak felvetve a táska, és jobb kezemmel fogtam a szárát, mert azon a vállamon tartottam. Megszorult a táska pántja a kezem között, de mivel volt bennem annyi, hogy nem bántottam nõket, és amúgy is fáradt voltam, hogy mozdulatlanságát csak egy megszólalással kommentáljam.

 - Mozdulj már – morrantam fel halkan, valahonnan egészen mélyrõl jövõ hangon.

Reakciója végül is egy meglepett pillantás volt, de ellépett elõlem. Azzal a lendülettel, mivel nem lépett eléggé félre, ahogy megindultam, vállammal nekiütköztem, de mit sem törõdve vele tovább mentem. Egyre rosszabb lett a kedvem, és ez meg is látszódott rajtam. Lekanyarodtam a következõ sarkon és elindultam a kertvárosba, ami úgy negyed órányira volt gyalog a belvárostól. Útközben végig agyaltam, hogy hogyan is kerülhetném el a mai „adagomat”, mikor hazaérek, de mint minden nap, s kipróbált terveim alapján, ismét rá kellett jönnöm, hogy nem kerülhettem el…

Végül haza is értem. A rozzant kerítéskaput berúgtam szabályosan, hogy ki bírjam nyitni, majd visszafele is ugyan ezt a mozdulatsort követtem el, csak másik irányból. Mielõtt tovább mentem volna a házikó felé, eleresztettem egy mély sóhajt, ami tüdõmbõl szakadt fel. Le kellett vetkõznöm minden keménységet magamról, és visszaöltözni abba a szerepbe, aki a bántalmazott, szegény kisfiú volt….

Amint beléptem az ajtón, és becsuktam azt magam mögött, azonnal hallottam az üvöltést. Elindultam a nappali fele, és félúton megálltam. Lehunytam szemeim egy pillanatra, és úgy akartam letenni a táskám a földre, de mikor kinyitottam, abban a szent pillanatban akkora pofont kaptam, hogy kiesett a kezembõl a cuccom, és nekiestem a falnak bal vállammal, mert kibillentem az egyensúlyomból.

 - Mégis mit képzelsz magadról te szaros kölyök, hah?! – jött a kérdés, majd az azt követõ mozdulat.

Elkezdte kicsatolni az övét, hogy megverjen vele. Nem válaszoltam neki, mire felkelt a nevelõanyám, aki eddig teljesen nyugodtan ült a rozzant kanapén és nézte az ósdi tévét, és odajött hozzám, de csak azért, hogy a szájában eddig rágcsált füvet ráköpje a cipõmre, majd megpaskolja az arcom. Ezzel tovább is ment a konyhába.

 - Egész nap iskolában vagy, és lefogadom megint arra a francos zsákveregetésre mentél ahhoz a csicskához, mi?! Miért nem dolgozol végre és leszel normális ember, és hozol haza pénzt?! – és csak üvöltött, ahogy a torkán kifért.

Részeg volt, rettenetesen. Zavaros volt a tekintete és dülöngélt álló helyébe. Nem bírta kicsatolni az övét. Magas ember volt, de én már kicsivel túl nõttem. Ijesztõen sovány volt, szinte a bordáit látni lehetett. Az alkohol, a drogok és a cigaretta megtette a hatását az évek alatt. Fogai elszínezõdtek, kihullott nem egy. Sötétbarna haját õsz szálak és a feje búbján egy kopaszodó folt tarkította. Hajdanán széles vállai és izmai teljesen leépültek. Egy roncs lett. S bár ily törékenynek látszott, az ereje megmaradt valamilyen szinten. Annyira kellõen elég volt, hogy tudassa velem továbbra is, hogy itt õ a fõnök.

Mivel nem boldogult részegen az övcsatjával, pofozni, ütlegelni kezdett. Én hagytam magam, és minden nyikkanás nélkül tûrtem az ordítását és pofonjait, majd amint a földre kerültem, félig összegömbölyödve a rúgásait… Helyben hagyása aznap durvábbra sikerült, mint szokott. Az nap nem aludtam semmit az éjszaka folyamán, ahogy sokszor máskor se. Fájt mindenem. A testem bizsergett, és lüktetett. Forrónak, szinte lázasnak éreztem magam. A mellkasom volt viszont a legrosszabb mindez mellett. Mocskosul szúrt és alig bírtam levegõt venni. Szóval, csak feküdtem küzdve a nyomorult életem gondolatával egész éjszaka és bámultam üres, ködös tekintettel a sötét plafont.

***

Másnap reggel alig bírtam elmenni otthonról, de nem hagyta a bennem motoszkáló gyûlölet, hogy itt maradjak a kelleténél tovább. Különben is, ma is edzésem volt. Csak a mai tesi miatt aggódtam. Utáltam, ha szóvá tette bárki is a sebeimet, vagy hegeimet. Ismert mindenki már a kisvárosban. Olyan hely volt ez, ahol hamar megtudott mindenki mindenkirõl mindent néhány hét alatt, ha ideköltözött. Pletykás emberek. Õket is utáltam.

Bár általános sulihoz képest a szakmunkásban már jobb volt a helyzet. Itt nem foglalkoztak velem. Hidegen hagyott mindenkit majdnem annak ellenére az ottlétem, hogy mindenkit tudta az élettörténetem, de csak pletykára való voltam a legtöbbek között, így nem foglalkoztak a hátsó padban ülõ sráccal.

Nagyon lassan telt el a nap. Talán csak amiatt tûnt ennyire kínszenvedésnek, mert fájdalmaim voltak. Minden egyes mozdulatomat éles vagy éppen szúró fájdalomérzet követett. Ennek ellenére bementem testnevelésre is. Szaggatott, fájdalmas mozgásom feltûnt az egyik lánynak, aki sokszor téblábolt körülöttem. Nem is gondoltam olyanra, hogy valaha tetszenék valakinek, így ezt a jelenséget betudtam idegesítõ dolognak. Nos, ez a barna hajú lány kérdezte meg, hogy jól vagyok e, de le is ráztam. De csak nem adta fel. Nyaggatott egy ideig, majd mivel mindig elhajtottam, már szólt a tanárnak, aki leküldött szimplán az orvosiba. A lány el akart kísérni, de azonnal ellenkeztem ellene.

Úgyhogy egyedül ballagtam az öltözõbe. Lerogytam a padra és elõre hajoltam térdeimre. Fájt. Piszkosul. Valószínûsítettem, hogy megrepedt a bordám, de nem akartam ezzel foglalkozni. Volt ez már rosszabb is, sokkal. Kaptam az alkalmon hát, és leléptem az iskolából. Elmentem a bokszedzõterembe, de beszéltem Robbal, hogy kihagyok pár edzést. Õ volt az egyetlen, akit barátomnak tudtam, azt hiszem. Nagyon rendes fickó volt, és isten tudja miért, sokat foglalkozott velem.

Felajánlotta egybõl, hogy elvisz orvoshoz, de megingattam a fejem egy halvány mosolyféleséggel arcomon, és megköszöntem azért, de visszautasítottam szokás szerint a segítséget. Halkan sóhajtott, és közölte, hogy ha valami tényleg nincs rendben jöjjek nyugodtan. Tanácsára pedig két heti edzést ki kellett hagynom.

Nem volt mit tenni, haza kellett ezután mennem…

***

Csend volt, túl nagy csend, mikor megálltam az ajtó elõtt, és kezem a kilincsen pihentettem néhány másodpercig. Lassan benyitottam. Az elsõ dolog az volt, hogy vérszag csapta meg az orrom, majd ahogy beljebb mentem egy lépéssel, halkan felnyikordult a parketta a lábam alatt. Itt esett ki a kezembõl a táskám.

Minden csurom vér volt. Tele volt a nappali húscafatokkal, belsõségekkel és testrészekkel. Felaprított testek… Fel sem bírtam fogni azt, amit ott és akkor láttam. Az apám és a nevelõanyám halottak. Halottak. Halottak? Nem, ez túlságosan szép volt, ahhoz, hogy igaz legyen. Idõm se volt még felfogni, hogy pontosan mi is történt, észrevettem a nõt. A nõt, aki egyenesen rám nézett, és én a tekintetem az övébe fúrtam egy pillanat alatt. Ugyan az a fiatal nõ, aki nekem jött tegnap az utcán. Hûvös reszketés szaladt végig erre hátamon, és nem tudtam hova rakni ezt az egészet egyelõre.

Felém fordult teljes testtel, és a kezében tartott fegyvert eltûntette egy pillanat alatt. Mi az isten?? Ez valami álom? Én nem szívtam semmit! Azt hittem, hogy hallucinálok. Felém fordult teljes testtel a nõ, és szóra nyílt a szája, de azonnal közbevágtam.

 - Te most komolyan kinyírtad õket? – hangomban meglepettség volt, de arcomon egyedül tekintetem árulkodott arról, hogy én ennek valójában mennyire is örülök. – Ezt nem hiszem el! Mi a franc?!  - kiszaladt ajkaim között egy megkönnyebbült nevetés, de nagyon halkan, mert azonnal fájni kezdett a bordám.

Felemeltem jobb kezem és hajamba túrtam hitetlenkedve továbbra is. Besétáltam a vérrel és emberi cafatokkal borított szobába, aminek a közepén még mindig ott állt a nõ, de mintha nem találta volna a megfelelõ szavakat elsõre, ezért inkább csendben figyelt engem kis ideig, míg körbejártam õt, és a szobát ezzel együtt.

 - Hálával tartozom neked azt hiszem…- motyogtam lenézve apám levágott fejére, amin a szemgolyói kigúvadva meredtek egyenesen rám.

   Unalmas

   Gondoltam, ahogy az oldalamról a hátamra gördültem, és az égen úszó, hófehér bárányfelhõket kezdtem figyelni. A napfény szinte olyan erõs volt, hogy bántotta a szemem, az ég természetellenesen kéknek tûnt. A távolból autók búgása és szél zúgása hallatszott, de semmi más. Még madarakat sem lehetett látni, és a kóbor macskák vagy kutyák sem zajongtak a szemeteseknél. Az utcák is üresek voltak, leszámítva egy-egy nyugdíjast, vagy babakocsit tologató anyukát.
   Minden békés és nyugodt volt; egy szóval unalmas.

   Egy szürke panelház, lapos, beton tetején feküdtem, tekintetemet kitartóan felfelé szegezve. Nem minden démonnak adatik meg az a privilégium, hogy sértetlenül kimehet a napfényre, sõt, valójában elég kevesünknek. Sokaktól hallottam már – fõleg az újaktól – hogy mennyire hiányzik nekik a fény. Nem az a mesterséges, elektronikus, amit az utcalámpák ontanak magukból, hanem az a világosság, ami áttöri a sötétséget.
   Nos, most ezeknek a démonoknak üzenném, hogy nyugi, nem maradtatok le semmirõl. A nappalok ugyanis fájdalmasan eseménytelenek: évszaktól függõen, ez a 8-12 óra annyira… üres.

   Bár ez a kisváros még éjszaka is borzalmasan egyhangú.
   A kocsmák kiabálástól és verekedéstõl voltak hangosak, a levegõben a cigaretta füst, fojtogató illata keveredett a fûével. Idõsek és fiatalok egyaránt: az élet elõl menekülnek és eltévednek, és már csak akkor veszik észre, hogy rossz irányba fordultak, amikor már vége. De ez mindenhol így van.

   Az emberek annyira… értelmetlenek. Tudatlanok. Tiszteletlenek. Vakok.

   Feleslegesen ártanak mikor egymásnak, mikor maguknak, és végül a legtöbb ugyanúgy végzi. Egy derékba tört karrierrel, vagy félresiklott családi-élettel, az alkohol, drogok, vagy cigaretta fogságában. És az utolsó pillanatban, amikor már a halál épp meglendíti a kaszáját, többnyire feleszmélnek.
   Persze olyan is van, aki nem, de a legtöbbjük azért mégis.

   Szörnyen bosszantóak. Elpocsékolják az életüket.

   Hangos sóhaj szakadt fel a mellkasomból, és lendületesen felültem. A zsebembe nyúltam, majd megérintettem a fekete köves medálom, ami a kapcsolatot jelentette a másik oldallal, és emlékeztetett rá honnan jöttem.
   A tökéletes csiszolt, rombusz alakú kõ sima felszíne egyáltalán nem tükrözõdött, helyette minden fényt elnyelt. Mégis, ha a túloldalon vettem a kezembe, látni lehetett benne a csillagos ég egy szilánkját; olyan volt, mint egy ablak ebbe a világba.
   A kõ örökké hideg tapintása vissza rántott a földre, gondolataim távoli világából.
   Egy pillanatra elgondolkodtam: talán átugorhatnék egy kicsit – de aztán gyorsan kivertem a fejembõl az ötletet. Úgyse lenne értelme.

   Végül felkeltem a földrõl, és az épület lapos tetejének pereméhez sétáltam. Egy futó tekintettel felmértem a járda távolságát, aztán lehunytam a szemem, és leléptem a semmibe.

  Mire kinyitottam a szemem, a szürke, repedezett betonon álltam egy tökéletes, hangtalan landolás után. Még ha hatalmas robajjal is érkeztem volna, sem számítana: az emberek úgysem láthattak, vagy hallhattak.

   Zsebre vágott kézzel indultam el egy kényelmes sétatempóban, hogy elüssem az idõm. Ujjaim minden lépésnél megérintették a hideg követ, hogy még véletlenül se felejthessek.

   Ahogy a nap egyre közelebb úszott az égen a horizonthoz és megnyúltak az árnyékok, az emberek kezdték ellepni az utcákat. Véget ért a munkaidõ, ráadásul ilyen tájban csengettek ki a közeli iskolában a délutáni órákról is. A narancssárgás napfény lassan vörösesbe fordult át, és a vasbeton épületek graffitivel tarkított falain egyre tovább kúsztak az árnyak. A levegõben már érzõdött az éjszaka hûvösének és titkainak különös keveréke.
   Egyre inkább ellazultam, úgy éreztem végre felébredek; közeleg az én idõm és az én világom. Önfeledten lehunytam a szemeim, és megpördültem, majd nekiütköztem valaminek.
   Pillanatokon belül kiderült, hogy az a valami sokkal inkább egy valaki volt.

   Egy nálam bõ egy fejjel magasabb fiú bámult le rám sötét, rezzenéstelen szemekkel; tekintete szinte az enyémbe fúródott. Egy pillanatig mind ketten szótlanul álltunk.
 - Mozdulj már – morogta alig hallhatóan, mire félreálltam az útjából. Ahogy ellépett mellettem a vállával nekem ütközött, én pedig reflexszerûen utána fordultam.

   Más körülmények között, már valószínûleg nem élne.

   Most viszont a meglepettségem legyûrt minden mást. Ebben a világban, mi démonok láthatatlanok vagyunk az emberek számára. Ez a srác viszont azután, hogy nekiütköztem egyenesen a szemembe nézett.

Véletlen lett volna? – gondoltam, de mégsem hagyott nyugodni a dolog. Biztos voltam benne hogy ember, akkor viszont hogy láthatott meg?

   Lázasan kutattam a gondolataim kusza halmazában valamiféle válaszért… bármilyen válaszért, de nem találtam semmilyen épeszû magyarázatot. Nem tudtam mit kéne tennem. Jelentenem? Utána mennem? Megölnöm? Rég volt már hogy legutoljára tanácstalan voltam egy döntéshelyzetben.

   Végül úgy döntöttem, hogy egyelõre utána megyek.

   Felkapaszkodtam a legközelebb lévõ épület tetejére, és a járókelõket pásztáztam, amíg meg nem akadt a szemem egy kékesen csillanó foltot, majd azonnal utána vetettem magam.

   Mielõtt még leugrottam volna a háztetõrõl, egy pillanatra láttam a szemem sarkából, hogy az ég alja karmazsinvörös árnyalatokban fürdik.

   Vihar közeleg…

***

   Az utcalámpák fényének halvány derengésében, egy villanypóznának támaszkodva álltam, az apró, lepukkant családi-ház elõtt. Az ablakokon át fény szûrõdött ki, és tisztán kivehetõek voltak a benn mászkáló alakok.
   Az apa, aki magából kifordulva hadonászik a levegõben egy kiürült sörösüveggel; szájából szinte fröcsögnek a szidalmazó szavak. Kezét újra és újra ütésre emeli, lábát rúgásra lendíti.
   Az anya, aki nem tesz semmit, ugyanakkor jól láthatóan esze ágában sincs közbe avatkozni. Nem a sarokban reszket, vagy a rá zúduló ütéseket várja. Itt nem egy a kettõ ellen a felállás, sokkal inkább kettõ az egy ellen.
   És végül a fiú, aki mindezt csak tûri, mert nincs választása. Ugyanaz a fiú, akinek mérhetetlen sötétség, és vadság lakozott a tekintetében, most hirtelen túlságosan is rémültnek tûnt.

   Ez nem egy szokványos családi történet.

   Még percekig idõztem hármójuk jelenetén - pedig már számtalanszor láttam hasonlót – mielõtt visszafordultam volna, hogy dolgomra induljak.

   Alig tettem meg egy lépést, egy jeges kéz nehezedett a vállamra, és körülöttem minden feketeségbe borult. A levegõ üresnek tûnt; hiába nem fojtogatott senki, nehezemre esett a légzés.
 - Õ az ugye? – kérdeztem, anélkül hogy megfordultam volna. Nem volt szükség rá, anélkül is tudtam kihez tartozik ez a fagyos érintés.
 - Ráhibáztál – suttogta a Kaszás; fagyos leheletét szinte éreztem a tarkómon. Végigfutott a hátamon a hideg.
   Majd amilyen hirtelen érkezett, úgy is illant el, én pedig újra magamra maradtam.

   És ez a magány, hirtelen sokkal megnyugtatóbbnak tûnt, a halál árnyéka után.

***

   Normál esetben elég idõt szenteltem volna a megfigyelésnek, és a terep felmérésének, most viszont semmi kedvem sem volt ezzel tökölni.
   Tépni és marcangolni akartam; csillapíthatatlan éhséget éreztem, amit egyedül a gyilkolás olthatott.  - Démonként ez belénk volt kódolva.
   Így történt az, hogy másnap, a délutáni órákban újra a múlt esti családi ház elõtt álltam.

   A délelõtti napsütés hirtelen olyan távolinak tûnt: az égen sötét viharfelhõk gomolyogtak fenyegetõen. A levegõ is lehûlt, a szél feltámadt: száraz faleveleket, nejlonzacskókat és régi újságcafatokat ragadott magával. Volt valami baljós, különös, idegen íz a levegõben.
   A mai nap más volt.

   Zsebembe csúsztattam a kezem, ujjaimat összezártam a fekete kõ körül. Felsóhajtottam, és elõhúztam medált. Kezdõdhet a játék

-          Baal-Berith – suttogtam, mire a kõ lassan megolvadt, és elfolyt. A fekete, szurokszerûvé vált anyagból aztán újra összeállt, valami egészen mást formálva, mint korábban.

   Most ahol néhány pillanattal ezelõtt ujjaim a levegõbe nyúltak, egy hûs, éjfekete kasza nyele köré záródtak. A nálam valamivel magasabb fegyver ezüst díszítései egészen tompának, fakónak tûntek – még a fegyverem is vérre szomjazott.

   Könnyed, magabiztos léptekkel indultam a ház felé. Az anya és az apa szorosan egymás mellett ülnek a kanapén. A nappaliban meleg fényt áraszt a lámpa, a tévé hangjai csak még megnyugtatóbbá tették az idillt. A fiú nincs otthon. A fiú az iskolában van, és azért fohászkodik, hogy a tesi órán senkinek ne tûnjenek fel a tegnap este szerzett zúzódásai.

   Felfordult a gyomrom.

   Lenyomtam a kilincset, és halk kattanással kinyílt az ajtó. Még csak azzal sem fáradtam, hogy behúzzam magam mögött, azt akartam, hogy a hideg szél ne csak a faleveleket, de az egész házat is felforgassa.
   Halk beszédfoszlányokat hallottam, tudtam meghallottak – ha nem is engem, de az ajtó nyíláság mégis. Ez persze mit sem számított. Túl késõ volt ahhoz, hogy számítson.

   Egy suhintással véget ért.

   Láttam a félelmet a szemükben, éreztem a levegõben, amikor a fegyveremet feléjük lendítettem. Nem küzdöttek, egyszerûen csak ledermedtek és várták az elkerülhetetlent. Másodpercekkel késõbb vérük festett vörösre mindent: a kanapét, a szõnyeget, a függönyt, és a falakat is. Én pedig újra és újra lecsaptam, pedig tudtam, hogy már nem mozdulnak többé.

   Az utolsó pillanatban az emberek szemében többnyire megcsillan a felismerés. A megbánás. Rájönnek hol hibáztak, és némán azt kívánják, bár jóvátehetnék.

   Most mégsem így történt. Az elõttem fekvõ kusza testrészek, és belsõségek, amik nem is olyan régen még két embert formáltak, egy cseppet sem bánták. A tekintetük az utolsó pillanatokig üres maradt.

   Hirtelen elcsendesült minden.
   Magamra maradtam két kisiklott élet felett, egy vérfürdõ kellõs közepén. Mosolyra húzódott a szám, ahogy lenyaltam egy vérfoltot a kézfejemrõl. Szinte még forró volt.
   Tekintetem körbejárta a szobát, még néhány pillanatig úgy érezhettem, hogy élek.

   A pillanat akkor tört apró szilánkjaira, amikor az elõszoba padlódeszkájának nyikorgása ütötte meg a fülem, amit egy iskolatáska tompa puffanása, követett.

   Azonnal tudtam, hogy ezt elszúrtam, de sajnos én is beleestem abba az emberi hibába, hogy erre túl késõn jöttem rá.

- Örülünk, hogy te is a családhoz tartozol! Nagyon megkedveltünk, és nálad jobbat keresve sem találhattunk volna Peternek – mondja a mamája szipogva. Milyen aranyosak... komolyan! Soha nem hittem volna, hogy így alakul az életem.

***

A karácsonyfa körül énekelünk, kézen fogva. Imádok velük lenni, Peter is itt van, jobbat, szebbet nem is kívánhatnék, így elérzékenyülve bújok Peter karjaiba.
- Kell egy kép! – sikkantja Peter mamája, majd elmegy keresni, de valamiért nem tudja mûködtetni a gépet, így az apja elveszi tõle.
- Csííííííz! – mondja, miután felállított egy állványt.
Ez az elsõ közös képünk, családként... !

Persze utána a szobába megyünk, kettesben ünnepelni.
- Annyira szeretlek! – suttogja Peter.
- Én is szeretlek! – felelem, és hagyom magam ledönteni az ágyra.
Már tudom mi következik, és kicsit sem bánom, hiszen imádok vele lenni.
Ahogy lassan felkészít, ahogy ölel és csókol közben, hogy elfeledtesse, hogy mennyire kellemetlen érzés, aztán ahogy elmerül bennem, a hangja, ahogy felnyög, az arca, a bõre, mindene... egyszerûen leírhatatlanul szeretem õt.

***

- Peter, nem láttad az ingemet? - kiabálok ki a szobából.
- Nem tudom, te nem láttad a nadrágomat?! - kiabál vissza, mire lehajtom da fejem és felsóhajtok, majd mosolyogva, egy szál alsóban sétálok ki a nappaliba.
- Egyszer vagyunk öt évesek, ezt megengedhetjük magunknak - dorombolom mellé lépve és a karjai közé bújva.
- De az egész lakás tele van a ruháinkkal - jegyzi meg mosolyogva.
- Az igaz... - egyébként a nadrágod szerintem valahol a fürdõ és a háló között lesz - mondom elgondolkodva, és akkor villan be. - Az ingem meg...
- A konyha! - kiáltjuk egyszerre, és már megyek is. Mikor meglátom a mosogatóban pihenõ, halvány rózsaszín inget, felnevetek, ahogy a mögöttem jövõ Peter is.
- Holnap mész dolgozni? - kérdezem felé fordulva.
- Igen, de csak fél napos leszek, megyek a bemutatódra, ahogy megbeszéltük - mosolyog rám. Imádom a mosolyát... - Melyik boltban lesz?
- Abban a csicsás könyvesboltban a sarkon - válaszolom. - Utána vacsora anyádéknál.
- Holnap pedig... - sóhajt fel, mire boldogan ölelem át.
- Holnap végre megyünk az árvaházba, aláírni a papírokat - nézek rá csillogó szemekkel.
Szeretem... és örökké szeretni fogom, ez már biztos. Akkor is, ha öreg lesz, akkor is, ha a kis Peter felsír majd éjszaka, és nem tudunk nyugodtan, kettesben lenni.
Felnõttek vagyunk, szeretjük egymást és mindketten tudjuk: a korona mindenen a kisebbik Peter lesz.

_______________

Vége
_______________

 

Köszönöm ezt a csodás játékot, GenGenGen!

Imádtam, ahogy téged is imádlak, és örülök, hogy a negyedik befejezett játékomat veled zárhatom le.
Nico, mint mindegyik kari, akivel befejezett játékom van, fent marad az oldalon, de már nem fogok vele játékot kezdeni, hiszen Nico Peterhez tartozik.♥

Szeretlek. :)

<3

- Szóval elengedsz…? – kérdezi kicsikém teljesen meglepõdve.
- Tudok mást tenni? – kérdez vissza a Télapó, nagyot sóhajtva. - Ha itt akarlak tartani megszöksz, vagy valami butaságot csinálnál – mondja fintorogva, és egy hatalmas szekrényhez sétál. - Viszont van itt pár problémás gond a ti együttélésetekkel – hümmögi gondterhelten. Nico nagy õzike szemekkel rámpislog, én meg rámosolygok. Nem lesz itt semmi gond!

- Mikre gondol? – kérdezem azért.
- Például arra, hogy Nico eredetileg halhatatlannak lett teremtve – jegyzi meg felénk fordulva. - Most körülbelül négy-négyszázötven éves – mondja elgondolkozva. Picit kikerekednek a szemeim, Nico ilyen idõs lenne? - Még emlékszem, mikor megteremtettem… Ugyanígy nézett ki, csak valamivel elesettebb volt az elsõ pár pillanatban. De nagyon megkedveltem már akkor. – Húúú! Hát ilyen öregek lennének mindketten? Vajon az Öreg hány éves lehet, ha már Nico is négyszázon túl van? - Látom a kérdést a szemedben, Peter – kuncogja a Miki. - Én magam több, mint kétezer éves vagyok. Egyidõs vagyok a karácsonnyal. Nico a legfiatalabb kismikulásom, olyan, mint a legkisebb fiam – pillant az én kicsikémre mosolyogva, apai büszkeséggel a szemében. - Ezért is nehéz õt végleg elengednem. De azt muszáj tudnod, hogy Niconak emberré kell válnia miattad. Maga a folyamat persze visszafordítható lesz, de feltámasztani én sem tudok senkit. Megengedem, hogy együtt éljetek, amíg szereted a fiamat, Pter, de ha úgy fogom látni, hogy nem vagy méltó hozzá, azonnal elszakítom tõled, akármit is mond Nico. És ha baja esik, te leszel érte a felelõs – jelenti ki az Öreg komoran, és szigorúan. Nem kell félnie. Nico… Nico az életemnél is fontosabb nekem.
- Nem lesz baja – jelentem ki határozottan. - Vigyázni fogok rá, és senki mást nem fogok így szeretni – mondom, és megszorítom életem kezét. Annyira szeretem!
- Én is mindennél jobban szeretem, és nem fogok kiábrándulni belõle, soha. Ezért kérlek Fõnök, változtass emberré – mosolyog Nico a Télapóra, aki fölsóhajt, és kelletlenül felénk indul. Kicsim elengedi a kezemet, és feláll mellõlem, hogy aztán megölelhessék egymást.
Valamit suttog Télapó a kicsikém fülébe, aztán elengedik egymást, és egy kis, arany színû fiolát nyom Nico kezébe.
- Idd ki szépen, aztán visszajuttatlak titeket Peterékhez – mosolyogja szomorúan az Öreg. - Februárban találkozunk - kacsintja az Öreg. Nico visszajön hozzám, és megfogja az egyik kezemet, hogy erõt merítsen, majd kiissza a fiola tartalmát. Egy pillanat múlva meg már megint körülvesz minket a hópehely-lánc, és ismét a szobámban találjuk magunkat. Kicsim gyorsan fölpattan az ágyról, ahová érkeztünk, és kissé zöldes árnyalatú arccal a mosdóba rohan, könnyíteni magán. Istenem, azért ugye jól van?

Miközben édesem kiadja magából a gyomor tartalmát, a hátát simogatom, és eltûröm puha hajacskáját.
- Kincsem, jól vagy? – kérdezem aggódva.
- Nem tudom – mondja kétségbeesetten, és könnyezve rám néz. - Nem merek tükörbe nézni... Változtam valamit? Öregebb lettem? – kérdezi elkeseredetten, és rám függeszti könnytõl csillogó tekintetét. Elsõ pillantásra nem látszik semmi változás, de most, hogy így jobban megnézem…
- Ühm… Az ott egy ránc? – kérdezem a szeme környékére mutatva, mire ijedten fölpattan, és a tükörbe néz, keresve az a gonosz kis ráncocskát. – Istenem, de édes vagy. Nyugodj meg, annyi az összes változás, hogy a bõröd nem olyan természetfelettin fehér, illetve azok a puha ajkacskáid sem olyan haloványak – mondom. Én is föltápászkodok a földrõl, és mennék, átölelni Nicot, de õ bedurcázva egy picit belevág a hasamba, és mérgesen rám néz.
- Ez gonosz volt, tudd meg! Nem beszélek veled! Én itt aggodalmaskodok, hogy hogy nézek ki, erre te meg elhülyéskeded! – mondja lebiggyesztett ajkakkal, és durcásan.
- Jaj, édesem, tudod jól, hogy én bárhogyan szeretlek! Még mikor ráncos, lógó bõrû, idõs bácsika leszel, akkor is te leszel az én egyetlen, édes kis Nicokám! – mondom hízelegve, de minden egyes szavamat komolyan gondolom. Engem nem érdekel, hogy néz ki, szeretem, és mindig is szeretni fogom! Próbálok közelebb menni hozzám, hogy átöleljem, de szúrós tekintete megállít. Ölelésre tárom karjaimat, és elmosolyodok. Nem szeretem, hogy mérges rám, legszívesebben visszaszívnám azt a ráncos megszólalást, de így annyira édes! Alapból is az, de ahogy ajkai legörbülnek, pofikája piros lesz, és szemei a legfényesebb csillagot is túlszárnyalja ragyogásban… Istenem, én annyira szeretem!
- Ez akkor is gonosz volt! – morogja, de aztán közelebb lép hozzám. Ezt bátorításnak veszem, így fogom, és átölelem. Édes illatát magamba szívom, és úgy érzem, mindjárt elkönnyezem magam.

Annyira nagyon, de nagyon szeretem!
- Tudom, és bocsánat – kérek bocsánatot a hajába fúrva arcomat. Olyan puha, selymes és lágy! És az illata is mennyei! – Szeretlek!
- Mrr… Én is szeretlek, de többet légyszí ne viccelõdj ilyenekkel! – morogja édes szerelmem a mellkasomba, mire azonnal bólogatni kezdek. Többet nem teszek semmilyen, a külsejére vonatkozó megjegyzést! Nem akarom megbántani.

Szeretem.