• Hát, úgy is nézel ki.-sötét pillantást vetek rá, tõle nem akarom ezt hallani. -De még mindig elég piros az arcos. Megnézhetem, van-e lázad?
  Mi ez a hangnem, meg hogy megkérdezi? Aggódik? Mi a fenéért, hiszen.. Bizalmatlanul méregetem. De hát ha meg akar ölni, akkor meg miért ne? Gondolatban még tisztázom a tetteim, száamdást csinálok, és biccentek. Talán ha meghalok, akkor majd néha visszajövök megnézni, õ hogy van. De õ tényleg a hajam simmítja félre, és ajkait nyomja a homlokomra. Megrezzenek a felismeréstõl, hogy õ tényleg törõdik velem és nem... néhány hosszú pillanatig még ijedten lapítok, majd elhajol tõlem, és a szemembe néz.
  -Még mindig elég forró a homlokod. Szólok, hogy hozzanak valami lázcsillapítót.-és térül-fordul, hossza is...
  -Kössz... -motyorgom, míg lenyelem a bogyókat.

Egy ideig még kapaszkodik belém, miközben lassan körbekémlel a szobámban. Nem tudom, mit gondol, de látom, hogy közben mintha önmagával vívna küzdelmet. Végül elhúzódik tõlem, térdeire támasztja a fejét, átfogja a lábait, miközben én fürkészve nézem. Remélem, nem lesz semmi baja szegénynek. Aztán végül megszólal, a hangja kimért, és szándékosan tér ki a közeledésem elõl.  
- Mit kell tennem? – töri meg a csendet. Csak a szeme fordul felém. Nem értem a kérdést. Mintha utasítást várna.
- Mit szeretnél? – nézek rá türelmesen, mire hevesen megrázza a fejét.
- Mondd meg, mit tegyek! – a hangja üvölt, õ pedig szinte remeg.

Egy ideig csak nézem õt. Végül megértem, mit akar. Felállok, és felé nyújtom a kezem.
- Gyere velem! – mosolygok rá, mire bizonytalanul rám néz, és megfogja a kezem. Kimegyünk a szobából, õ pedig nézelõdik, ahogy a nappaliba vezetem. Szüleim már várnak rank. - Heiki, õk itt a szüleim – világosítom fel, mire õ türelmetlenül rám néz.

- Mit kell csinálnom? -  a kérdése követelõzõ. Utasítást vár, de én nem vagyok Sensei. Én nem akarok vele úgy bánni, mint az a szörnyeteg. - Yuu most Sensei. Mit kell tennem, hogy hasznos legyek?
A szüleimre nézek, akik tanácstalanul bámulnak rank. Végül felsóhajtok, és lehajolok Heikihez, hogy a szemeink egy magasságban legyenek.
- Mi lenne, ha elsõnek megpróbálnál beilleszkedni?
- Beszivárogni és megfigyelni õket? – bök a fejével a szüleim felé, és csak suttogja a választ.

Elõször meglepetten nézek rá, majd hangosan nevetni kezdek. Végre értem, mit akar.
- Nem, nem kell beszivárogni és megfigyelni õket, csak megismerni. Beszélgetni, segíteni, amiben tudsz, tanulni tõlük. Kezdhetnéd mondjuk egy bemutatkozással, mit szólsz?
- Rendben – bólint, majd a szüleim felé fordul. Vannak kétségeim, valóban megértette-e, mit is akarok pontosan. - Heiki – mondja, majd sarkait összezárja és tiszteleg, amin a szüleim nagyot derülnek. Heikinek viszont ez nem tetszik, és durcás arcot vág. Majd mikor anyám közelebb jön, és kezet nyújt, Heiki hátrálni kezd.
- Semmi baj, Heiki, csak köszönteni akar – fogom meg  a vállát, mialatt anya kezet nyújt neki. - Szia, Yuu mamája vagyok, de szólíts nyugodtan Minaminak – mosolyog. Heiki bizonytalanul sandít fel rám, majd megfogja anya kezét, és megrázza. Anya még hozzáteszi: - Az emberek idekinn így üdvözlik egymást, hogy kezet ráznak – Heiki bólint, mire apám is odalép.
- Én pedig Yuu papája vagyok, de tökéletesen meg fog felelni a Takeru – vele is kezet fog, de érzem, hogy mennyire feszült.
- Érezd magad itthon, és nyugodtan használhatod, amire szükséged van – mosolyog anya, de érzem, hogy Heiki nem igazán nyugodt. - Szeretnél velem ebédet készíteni?  - kérdi anya, mire Heiki rám néz, én pedig bólintok. Így anyám után indul a konyhába.

Mi addig apámmal megterítünk az ebédlõben és beszélgetünk. Apám sok mindenrõl kifaggat, és úgy látom, õ is bizonytalan Heikivel szemben. De megmondom neki, Heiki eddig nemigen élt normálisan, emberek között, és hosszú idõre van szüksége, míg végre be tud illeszkedni. Apám csak bólogat. Terítés után leülünk a nappaliban, és tovább beszélgetünk. Apámnak is rengeteg mondanivalója van. A beszélgetést hangos sikítás szakítja félbe, mire mindketten a konyhába rohanunk.

- Anya, mi történt? – kérdem riadtan.
- Édesem, mi a baj? – kérdi apám, majd mindketten elõbb anyámra, majd Heikire és a végül a késre nézünk, ami a mosogató falából áll ki. Én azonnal Heikihez sietek, aki halál nyugodtan ül a helyén. Apám anyámat öleli át.
- Heiki, mit csináltál? – kérdem, mire jön a tömör válasz.

 - A mosogatóba dobtam a kést.

A szobájába küldöm Heikit, vagyis az én szobámba. Közben elmagyarázom neki, hogy anyám nem úgy gondolta, hogy dobja a kést a mosogatóba, hanem hogy tegye bele. De nem hiszem, hogy érti, csak összezavarodva áll a falnál. Mégcsak le sem ül. Magára hagyom, és a konyhába megyek. Anyám némileg megnyugodott, és a vacsorát is befejezzük. De ha így megy tovább, a fiúnak mennie kell. Elmagyarázom anyámnak, hogy Heiki szó szerint értette az utasítást, hiszen erre képezték ki. Végül felmegyek Heikiért a szobába.
- Heiki, gyere, kész a vacsora – lépek be a szobába, majd mikor meglátom összekuporodva a falnál, odalépek, és megsimogatom a fejét. Olyan szerencsétlen szegény, hogy nem tudok rá haragudni. Nem tudhatta. - Hé, semmi baj, nem tudhattad, hogy nem úgy gondolta. Ne aggódj, nem haragszik, tényleg.
Nem szól, csak a felsõmet markolva bújik hozzám.  
- Semmi baj, minden rendben lesz, nem kell félned – suttogom, majd felemelem, és kiviszem magammal.

~*~

Napok telnek el. Én úgy viselkedem Heikivel, ahogy eddig, de anyám fél tõle. Meg apám is. Errõl senki sem tehet, pedig Heiki igyekszik, mégsem tud beilleszkedni, bárhogy is próbál. Pedig szerintem próbálkozik, de õ is fél. Pedig mostanában Heikinek nincsenek dührohamai. Bár tudom, hogy azok bármikor rátörhetnek. Még azt is tudja, hogy apámnak van fegyvere, és hogy ahhoz nem nyúlhat. Szolgálati fegyver, megtarthatta, amikor nyugdíjazták.

Egyik este éppen a fürdõ felé megyek, amikor hangos ordítázást, üvegcsörömpölést hallok. Heiki ordít, mintha veszekedne valakivel, pedig senki mast nem hallok. Talán valakivel a fejében veszekszik. Azonnal odasietek.

- Heiki?! – lépek be, és mikor meglátom a tükör maradványait, és hogy Heiki tiszta vér, azonnal lefogom, bár kevés vagyok én is hozzá. Üt, rúg, karmol, ahol ér, közben ordít torka szakadtából. Anyámék is megjelennek, az arcuk falfehér.  Végül sikerül felkapnom a véres, rúgkapáló Heikit. - Anya, feltakarítanál a fürdõben? – kérem tõle, én pedig Heikit a szobába viszem.

Ám hiába kérdem, mi volt ez az egész, nem válaszol, dacosan hallgat. Nem értem az okát, de úgy tûnik, még mindig nem bízik meg bennem. Ez valami olyan lehet, amit nem akar nekem elmondani. Nagyon nagy dolog lehet, ha ennyire titkolja, de látom rajta, hogy legfeljebb akkor vallaná be, ha megkínoznám. Azt pedig nem akarom.

~*~

Az utóbbi két napban az lett a szokásos program, hogy kirándulunk a parkban. Sosem nyüzsgõ helyre megyünk, és ahogy látom, Heiki is élvezi a dolgot. Tetszik neki, és kezd megnyugodni egy kicsit. A fürdõs eset óta anyámék ha lehet, még jobban félnek tõle, így igyekszem kevés idõre velük hagyni. Hamarosan azonban nekem is dolgoznom kell majd, ha meg akarunk élni. El akarom vinni innen Heikit, nem akarom, hogy anyáék féljenek tõle. De néha kénytelen vagyok. Heiki nyugodtan sétál mellettem, szinte már túl nyugodtan, de örülök, hogy legalább ilyenkor boldog. Még ha nem is mondja, azt hiszem boldog, ha kihozom a parkba.
- Mit szólnál ahhoz, ha mikor visszamentünk, játszanánk valamit anyáékkal? – kérdem, mire ledermed.
- Jó -  egyezik bele, mint valami parancsba. Pedig nem parancs volt, hanem inkább javaslat.
- Tetszeni fog – mosolygok rá, mire bólint.  
Még sétálunk egy kicsit, aztán hazafelé vesszük az irányt. Közben folyamatosan próbálom szóval tartani, mindenfélét mesélek neki, de legtöbbször csak egy aham, vagy jó választ kapok. Semmi mast. Tudom, hogy anyámék jelenléte feszélyezi, de ezellen nemigen tudok tenni. Félnek tõle, õ fél tõlük, és egyikük sem tudja, hogy viszonyuljon a másikhoz.

~*~

Mikor hazaérünk, Heiki némán veti le a cipõjét.
- Heiki, lehozod akkor a kártyát? – kérdem, mire bólint, és elindul az emelet felé. Régen pókereztünk már.

Anyáék a nappaliban ülnek, valami kalandfilmet néznek. Nem igazán vannak oda az ötlettõl, hogy Heikivel együtt játszanak, de végül meggyõzöm õket és leülök, velük együtt nézve a filmet. Valami western, ha jól nézem, sok lövöldözéssel.
Aztán hirtelen loves hangja dördül, és a tévének fuccs. Az ajtóra kapom a fejem, ahogy a szüleim is, akik egymásba kapaszkodnak. Heiki apám fegyverével áll az ajtóban, és  a pisztolyt a tévére szegezi. Szétlõtte a tévét, talán azt hitte, hogy valakik bántanak minket. Felállok, és elindulok felé.

minden idegen, félelmetes. Idõ kell neki.

- De mi nem bírjuk tovább, Yuu, értsd meg! – néz rám anyám könyörögve, mire sóhajtok. – El kell vinned innen. Ez a fiú meg is ölhetett volna minket, Yuu!

- Akkor én is megyek – döntök azonnal. – Õ nem képes egyedül boldogulni, és csak rám számíthat. Rám van utalva – mondom, majd a konyhába megyek. – Heiki indulunk! Heiki? – senki sincs a konyhában, csak egy papír az asztalon. – Heiki! – kiáltom, mikor elolvasom a levélkét.

- Mi a baj? – jön ki apám. – Hol a kölyök?

- Elment – mondom halkan és megmutatom a levelet. – Hála nektek, úgy érezte, nem maradhat tovább. És amilyen kis oktondi, kart tesz magában – rohanok ki.

Cipõt, kabátot veszek, és elrohanok. Oda sem figyelek apám kiabálására, miszerint így a legjobb. Dehogy így a legjobb. Heiki egyedül van, feleslegesnek érzi magát, magányos. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá. Nem Umi, sosem lesz az, és nem értem, hogy mit jelent az, hogy visszaadja Umit. De muszáj megtalálnom, mielõtt baja esik.

minden pillanaton. Az övé, nem az enyém. Fontos nekem, akkor is, ha sosem látom többé Umit, ha õ Heiki. Törõdni akarok vele, megmutatni neki a világ szépségeit, a jó dolgokat.

- Értem – bólint az orvos. – Akkor magának kell kitöltenie a papírokat.

Fáradtan bólintok. Kitöltöm a papírokat, majd amikor Heikit az egyik szobába viszik, én is vele megyek. Egyedül lesz a szobában, a doki szerint így jobb lesz neki. Én is egyetértek. Mások jelenléte feszélyezné. Leülök egy székre, és megfogom a kezét. Csak jöjjön rendbe nekem.

- Umi… - suttogom, és lágyan megölelem, megsimogatom a hátát. – Umi… Én kicsi Umim – suttogom halkan, mire még jobban bújik. – Csss… Semmi baj, semmi baj, kicsim – ringatom óvatosan. – Itt vagyok, semmi baj. Most már minden rendben.

- De… Heiki… már nincs… - szipogja. – Õ már… nincs…

- De igen – mondom, mire könnyes szemmel, hitetlenkedve néz rám. – Mindig veled lesz, akkor is, ha soha többé nem látod. Õ mindig veled marad, amíg emlékszel rá. Ne sírj, kicsim, minden rendben. Már mindennek vége.

- Yuu-san… - bújik vissza hozzám. – Annyira… hiányoztál…

- Te is nekem – fúrom arcom lágy, finom illatú tincsei közé. Még mindig alig tudom elhinni, hogy õ az, és nem Heiki, vagy nem Shota, nem Ai, vagy Négyeske. Hanem az én Umim. – El sem tudod képzelni, mennyire. Szeretlek, kincsem, mindenkinél és mindennél fontosabb vagy nekem.

- Én is szeretlek, Yuu-san – suttogja édesen. Mennyit vártam erre, istenem de mennyit, hogy újra halljam ezt az egy szót tõle. - De most mi lesz? – kérdi halkan. – Nem mehetünk vissza, igaz? A szüleid... nem akarnának engem. Én... Heiki... veszélyes volt.

- Nem megyünk vissza – ígérem meg. – Már van egy ötletem, hová mehetnénk – mondom, mire kérdõn néz rám. – De most pihenj, jó, Umi? – csókolom meg lágyan az ajkait. Istenem, mióta nem ízlelhettem õket. Érzem, ahogy óvatosan visszacsókol. Mennyire hiányzott már ez. – Pihenj, édesem! Még gyenge vagy. És ne félj, itt maradok melletted, nem megyek el.

Bólint, majd hagyja, hogy lefektessem és elrendezzem a takarót rajta, a párnát a feje alatt. Én pedig csak ülök mellette, fogom a kezét az egyik kezemmel, a másikkal homlokát, arcát simogatom. Közben halkan beszélgetünk, míg el nem alszik ismét.

- Mert szeretnék neked kellemes meglepetést okozni – borzolok a hajába. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik, tartja a mondás. Bírd ki még egy pár órát. Délutánra már ott is leszünk az új házunkban, jó?

- Jól van – bújik hozzám, majd visszamegy pakolni. – De nem kellett volna miattam ezt csinálnod. Anyukádék szomorúak lesznek – mondja.

- Meg fogják érteni – mondom komolyan. – És azért majd néha, évente kétszer meglátogatjuk õket. És fel is hívhatnak, van telefon, vagy akár msnen is beszélhetek velük – nyugtatom meg. – Most az a legfontosabb, hogy te teljesen meggyógyulj, rendben, kedvesem?

- Rendben – mosolyog rám. – Kész vagyok, Yuu-san, mehetünk – emeli meg a táskát, de az túl nehéz.

El is veszem tõle, majd kézen fogva az én kicsi drága Umimat, elhagyjuk a szobát. Elõször a recepción aláírjuk a papírokat, majd kilépünk a kórházból. Látom, hogy Umi megkönnyebbül, amint kívül vagyunk az épületen. Én is hasonlóképpen érzem magam. Örülök, hogy végre mehetünk. Még autót is béreltem, ami a kórház parkolójában vár ránk. Beteszem a táskát a csomagtartóba, majd beülök a vezetõülésre. Umi mellettem foglal helyet az anyósülésen.

- Mehetünk? – kérdem vidáman, mire nevetve bólint. – Akkor indulás! – mondom, és beindítom az autót.

- Muszáj volt – válaszolja bólintva egyet. – Heiki megtanított felnõni.

- Jó fiú volt – mondom csendesen. – Nem õ tehetett arról, amivé tették. Nem az õ hibája volt, hogy nem volt képes megszabadulni a béklyóktól, amikbe verték, hogy nem tudott önálló lenni. Ne gyûlöld õt ezért, Umi.

- Nem gyûlölöm, inkább sajnálom – suttogja. – Mert õ sosem tudta megérteni, hogy szeretni nem azt jelenti, hogy bántani valakit. Õ sosem lett volna képes önálló lenni, egyedül boldogulni, vagy elfogadni a jó dolgokat, amelyeket te adtál neki. Sosem gyûlöltem Heikit, én… szeretettem õt.

- Én is – bólintok. – Bár nem úgy, mint téged, de úgy, mint a többieket benned.

- Azt hiszem, Heiki a szíve mélyén hálás volt neked – hajtja Umi a fejét az ölembe. – Ezért adott vissza neked. Mert tudta, hogy neked rám van szükséged. És azt hiszem, felt, hogy a végén nem lenne rá szükséged. Õ olyan más volt, mint mi. Mi elfogadtunk téged, a világot, de õ erre képtelen volt – suttogja halkan. Érzem, hogy rázkódnak a vállai.

- Ne sírj, Umi! – mondom csendesen, vezetés közben egyik kezemmel gyengéden megsimogatva az arcát. – Õ büszke katona volt, erõs egyéniség, de belül gyenge és felt. Ne gyalázd meg õt azzal, hogy sírsz. Õ sem akarná.

- Tudom, de… nehéz… - vallja be. – Sose fogom megszokni, hogy nincs ott, hogy van egy üreg bennem, amit semmi sem tölt ki. Emiatt ne haragudj rám, Yuu-san!

- Sose tenném, ez nem a te hibád. Természetes, hogy hiányzik, és mindig is hiányozni fog neked. Õ egy részed volt – mondom halkan. – Nemsokára megérkezünk, azt hiszem, ezt érdemes lenne látnod.

Felül, megtörli a szemét, és amikor körbenéz, a szeme-szája tátva marad. Mellettünk húzódik el a tenger, mi pedig éppen a tengerparton kocsikázunk. Tudtam, hogy jó helyre hoztam, alig négy órányira Tokiótól. Majd lassan lefordulunk egy útra, ami ténylegesen a tengerhez visz. Egy kisváros, ahol kibéreltem egy házat, hozzátartozó rendelõvel. Végül megállunk egy fehérre festett falú ház elõtt. Még tornáca is van, és elõtte van egy stég, ami a tengerbe nyúlik. A part homokos, tele kagylókkal, kavicsokkal, és ott a hatalmas kék víztömeg is.

Mikor kiszállunk, Umi alig akar hinni a szemének, csak forgatja a fejét jobbra-balra, majd hitetlenkedve néz rám.

- Ez… ez lenne az? – kérdi elkerekedett szemekkel. – Ide jöttünk?

- Igen – bólintok mosolyogva. – Emlékszel, amikor elõször vittelek a tengerhez? – kérdem, mire bólint. – És emlékszel, megígértem, hogy vissza fogunk jönni – emlékeztetem. – Én betartom az ígéreteimet. Üdvözöllek új otthonunkban, Umi.

- Ez… ez tényleg a miénk? – kérdi a házra mutatva. – A ház is? Minden?

- Minden – lépek oda hozzá, és magamhoz ölelem. – Minden, Umi. Minden amit itt látsz, a miénk.

- Yuu-san... – néz rám, a szemeiben öröm, szemei úgy csillognak, mint éjszaka a csillagok az égen. – Istenem... Yuu-san... – ölel meg. – Köszönöm! Köszönöm... Yuu-san... köszönöm!

- Örökre itt maradunk, Umi – suttogom. – Akarod?

- Akarom – áll lábujjhegyre és csókol meg lágyan. – Akarom, Yuu-san. Annyira szeretlek!

- Én is szeretlek, kicsim – suttogom lágyan, és visszacsókolok.

Soha többé nem fogom hagyni, hogy féljen, hogy bármi baja essen. Mindig itt leszek mellette, míg meg nem halok. Életem végéig vigyázni fogok rád, Umi, ezt megígérem. Boldogan csókolózunk a parton, és mindketten tudjuk, most már minden jóra fordult. Most már örökké együtt leszünk, míg világ a világ. 

Vége

Csak állok, a lövés hangja még a fülemben visszhangzik megsüketítve, érzem, az arcom ragacsos az agyvelejétõl és vérétõl, ami szanaszét fröccsent, s képtelen vagyok mozdulni. Mintha mocsaras láppá változott volna az agyam, s a gondolataim nem kergették egymást, hanem egyszerûen lefagytak, mozdulatlanná dermedve. Sokkot kaptam.

Arcom kifejezéstelen rémületbe merevedett, szemeim kikerekedtek, a torkom kiszáradt, s talán nyelnem kellene, de fel sem merül bennem, csak a holttestet nézem, a kezet, amelyhez ragaszkodtam, amely bár folyton büntetett, mert rossz voltam, de mégis az enyém volt, engem simogatott, engem szeretett.

Valóban szeretett?

Szeretnie kellett! Valakinek engem is szeretnie kell! De én megöltem!

Yuu-san szeret minket. A Senseied szeretett igazán valaha is?

Yuu egyedül téged szeret, senki mást!

Yuu-san mindannyiunkkal törõdik, mert õ érti, mindannyian mi vagyunk, nem én, nem te, nem õközülük valaki, mi mind mi vagyunk.

Ez nem igaz! Õ visszautasított, mert téged szeret!

De te sem szeretetbõl akartad felajánlani magunk!

Mi lesz velem Sensei nélkül? A létezésem értelmetlenné vált. Hogy az õ szemébõl kihunyt a fény, az én létem is megszûnt. Eltûnök, nem vagyok semmi...

Könnyek szöknek a szemembe, s hiába akarna vigasztalni odabenn, csak rázom a fejem, nem, nem és nem, nincs értelem, elfogyott minden, gazdátlan árnyékká váltam, egy élõ holttá, aki nem is létezik, sosem létezett igazán.

Egyenruhás alakok törnek ránk, kezükben fegyver, de nem érdekel, üres közömbösség, zsibbadt semmittevés hatalmasodik el rajtam. Mint aki a folyóba zuhant, s elfogyott az ereje, hogy küzdjön a habok sodrása ellen, s feladva hagyja, tegyenek vele a habok, amit csak szeretnének.

Lassan leeresztem a kezem, s ahogy erejét vesztik megfeszült izmaim, kiesik a kezembõl a fegyver, s fémesen csattan, számomra fülsértõen fémesen a hangzavar ellenére, a földön.

Meleg karok fognak körbe, s kissé, alig észrevehetõen összerezzenve pillantok rá. Yuu... A könnyeim megállíthatatlan patakká duzzadnak védelmezõ ölelésére, s ordít a szívem a vágytól, bár engem ölelne így, bár ne Umit látná bennem! De én nem vagyok semmi. Már nem is létezem. Már nem vagyok senki, akit szeretni lehetne, elnyeltek a sötét habok, Yuu, elnyelt a világ, betemetve magába örökre! Hiába tartasz, hiába szorítasz, foszló árnyékká olvadok, s a halál a lelkembe marva emészt fel hamarosan. Érzem, érzem minden zsigeremben. Mert megöltem. Mert saját kezemmel végeztem azzal, akitõl függtem, aki értelemmel töltötte meg létezésem, aki célt adott, aki miatt még akkor is túléltem volna, ha a szívem legmélyebb bugyrából gyûlölöm. Pedig nem tudom, képtelen vagyok gyûlölni. Rettegni, félni, sírni igen, de gyûlölni nem. Mert egyedül õ biztosította számomra a melegséget, õ vigyázott rám, õ volt számomra a minden.

Hogy voltam képes megölni? Miért érted, Yuu?!
Gondolataim tengerét közeledõ alak zavarja meg, s kényszeredett távolságtartással bújok még jobban Yuuhoz. Ismerik egymást, ennyi számomra is átszüremlik, pedig képtelen vagyok a beszélgetésre koncentrálni. Hiába zajlik minden a szemem elõtt, a fejem fölött olyannyira összecsaptak a hullámok, hogy semmi, de semmi erõm nincs foglalkozni semmivel, ami körülöttem zajlik. Azok a hullámok, amelyek most elragadtak, oda vetnek, arra rángatnak, amerre kedvük tartja, már nincs erõm ellenkezni, csapdosni, küzdeni az életemért, csupán sodródom üres tekintettel bámulva az eget, amely gúnyosan nevet le rám, jelentéktelen porszemre.
Köpeny kerül rám, s Yuu végigsimít az arcomon. Csak nézem egy rövid ideig, hogy összerezzenjek, mikor újabb alakok jelennek meg, s nem is igazán hagyom, hogy hozzám érjenek, Yuu tõlük kapott eszközökkel ápolja le azokat a sérüléseket, amelyeket lehet. Aztán gyengéden megfogja a kezem, s egy kocsihoz vezet. Nem kérdezek, fáradt vagyok, és nem érdekel semmi sem többé, eldobott rongybabaként fekszem csak ölében.
- Minden rendben lesz - hallom suttogását, ahogy ismét megérint, mire megrázom a fejem, most elõször mozdulva kábult dermedtségembõl.
- Tévedsz. Sosem lesz vége, én tudom. Soha! - ez az érzés marcangolni fog most már örökké! Sosem szabadulhatok meg... 
- Aludj! Pihenj! Most biztonságos helyre megyünk, ahol többé senki nem fog téged bántani. Jó emberek közé megyünk - csitít? Nyugtat? Ártalmatlanít? Mélyebb levegõt véve hunyom le a szemem. Mindegy. Minden mindegy.

* * *

Felülve sikoltok fel még nem fogva fel: az álom karmaiból már szabadultam, s annak köze sincs a valósághoz. Honnan tudhatnám, mi a valóság és mi nem, mikor minden úgy összekavarodott, hogy az már elviselhetetlen.
Meglep, hogy szinte azonnal felbukkan, s nyugtatólag ölel körbe, össze is rezzenek még jobban, azt gondolva, talán ez is csak álom, csak sokkal valósabb, mint minden más.
- Semmi baj, Heiki. Semmi baj, Rosszat álmodtál. Semmi baj, kicsim. Semmi baj.
Elsírom magam. Kicsimnek szólított, pedig tudja, hogy Heiki vagyok... Mégis...
- Yuu... - szorosan bújok hozzá, hálás vagyok, mégis félek, hogy ez mégsem valóság, csupán az õ megszokása, amely voltaképp mégis csak Uminak szól. - Yuu.. mi.. mi történt? Hol vagyok? Én... félek... - csak mondom, nem gondolkodom, nem akarok gondolkodni, szeretném hinni, csak egy egészen kicsit, hogy talán tényleg minden jó lehet így, ahogy van, nem hallgatva a saját szívemre, a saját eszemre, semmire.
- Nem kell félned. A szüleimnél vagyunk, és az én gyerekkori ágyamban fekszel. Ez az én régi szobám. Semmi baj nincs, nem kell félned. Itt senki sem árthat neked. Nyugodj meg. Minden rendben van, Heiki. Minden rendben van - ringat, szavaival nyugtatni akar, de voltaképp csak még inkább záporoznak a könnyeim. - Yuu... Ne hagyj itt.. kérlek... Nem akarom... hogy megint... megint... - valami másra ébredjek, amit valóságnak kell hinnem ehelyett.
- Az sosem fog többé megtörténni - ígéri annak ellenére, nem tudja, mit ígért meg ajkait a bõrömhöz érintve. Felnézek rá, s szeretnék hinni neki, benne.
- Ígéred? Ígérd meg Yuu! Kérlek...ígérd meg!
- Megígérem - bólint komolyan.

* * *

Egy ideig még kapaszkodom belé, de ahogy az álom múlik, kissé körbekémlelek. Azt mondta, ez a szobája... Minden olyan rendezett és olyan sok dolog van itt. Sosem láttam még olyan szobát, ahol ennyi minden lenne bezsúfolva, mégsem lenne tömött. Igazából nem nagyon gondoltam bele eddig, hogy egy szobában egy ágyon kívül lehet sokkal több, ami mind azé, aki lakik benne. Azért mindent tüzetesen szemügyre veszek, hogy tudjam, ha valami eltûnik, vagy helyet változtat. Mert veszélyben vagyunk ugyanúgy, mi változott volna?
Sensei halott...
Ez nem változtat a tényen, hogy a nyomomban lehetnek. Sensei annyira akarta Yuut... Talán õ is hasonló Senseihez, csak õ sokkal erõsebb, mert legyõzte Senseit...
Badarság...
Egyik kezem a szememnek nyomom, hogy végre maradjon már csendben, végre fogja be a száját! Valamibe muszáj kapaszkodnom, valamit muszáj találnom, hogy legyen értelme az egésznek!
Csak élj! Normálisan, mint õk...
Hogy én? Az ötlet hatására elhúzódom tõle, s saját lábam fogva közre, térdemre támasztom az állam. Kissé összébb vonja a szemöldökét, úgy fürkész kutatólag, de egy ideig még eltart, mire megszólalok, szándékosan kitérve minden közeledési szándéka elõl.
- Mit kell tennem? - töröm meg a csendet a fejem nem, csak a szemem fordítva felé. Ez az egész világ számomra ismeretlen. Eddig is megmondták, mit kell tennem, számomra ez ad biztonságot.
- Mit szeretnél? - néz rám, de megrázom a fejem hevesen.
- Mondd meg, mit tegyek! - követelem, szinte üvöltöm remegve.
Egy ideig csak néz, aztán kinyújtja felém a kezét: - Gyere velem! - mosolyog rám, s bizonytalanul, de kinyújtom a kezem, végtére is, ez is egy fajtája az utasításnak. Ahogy megfogom a kezét, feláll, s erre késztet engem is, majd kilépünk a szobából. A szívem hevesen kezd verni, s tekintetem körbejárja az új életterem feltáruló részleteit. Egy nagyobb helyiségbe vezet, s ott megáll, én pedig még mindig a kezét szorongatva állok mellette összevont szemöldökkel, barátságtalan tekintettel. A szobában két másik ember, mindkettõ idõsebb, egy nõ és egy férfi.
- Heiki, õk itt a szüleim - világosít fel Yuu, de csak egy bólintással felelek, engem nem igazán érdekel, ki kicsoda. Inkább Yuura vetem éles tekintetem, s megismétlem: - Mit kell csinálnom? -  a kérdés türelmetlen és követelõzõ. Kell valami, kell valami kapaszkodó, értsd meg. Mintha nem igazán értené, mit akarok ezzel folyton, így hozzáteszem: - Yuu most Sensei. Mit kell tennem, hogy hasznos legyek?
A szüleire néz, akik kissé értetlenül, de türelmesen várakozva figyelik az eseményeket, majd végül sóhajtva küld feléjük bocsánatkérõ mosolyt, majd lehajolva kerül feje egy magasságba az enyémmel.
- Mi lenne, ha elsõnek megpróbálnál beilleszkedni?
- Beszivárogni és megfigyelni õket? - bökök fejemmel a két személy felé, csak suttogva a választ. Nem igazán értem, ha ilyesmit ad feladatnak, azt nem titokban kellene, hogy a személyek ne tudjanak róla, hogy megfigyelés alatt vannak? Yuu azonban csak nagy, meglepõdött szemeket mereszt rám, majd nevetni kezd. Elvörösödve harapok az alsóajkamba. Fogalmam sincs, mi olyan vicces...
- Nem, nem kell beszivárogni és megfigyelni õket, csak megismerni. Beszélgetni, segíteni, amiben tudsz, tanulni tõlük. Kezdhetnéd mondjuk egy bemutatkozással, mit szólsz?
- Rendben - válok robotikussá a két személy felé fordulva. Nem értem tisztán, de végül is akkor együtt kell velük mûködni a sikeres akciók érdekében. - Heiki - merítem ki a bemutatkozás fogalmát a sarkam összezárva és tisztelegve. A másik kettõ jót derül a dolgon, ami nem tetszik, össze is vonom a szemöldököm még inkább, durcás ábrázatot véve fel az ellenséges mellé. Nem csoda, hogy amikor a nõ közelebb lép, hátrálok egy lépést, védekezõ alapállásba helyezve a kezem, hogy felkészüljek, ha bármit is akarna, amit én nem.
- Semmi baj, Heiki, csak köszönteni akar - fogja meg a két vállam hátulról Yuu. Összébb szorítom az ajkaim, amitõl szigorúbb képem lesz, de tûröm, hogy a nõ közelebb lépjen, és kinyújtsa a kezét. - Szia, Yuu mamája vagyok, de szólíts nyugodtan Minaminak - mosolyog. Felsandítok Yuura, aki megfogja a kezem, s a nõ kinyújtott tenyerébe csúsztatja, majd elenged. Megfeszült izmokkal várom, mi történik, mire a nõ csak kedvesen megrázogatja a kezem, majd hozzáfûzi: - Az emberek idekinn így üdvözlik egymást, hogy kezet ráznak.
Bólintok, aztán a nõ hátrébb lép, és a férfi cselekszik most hasonlóan: - Én pedig Yuu papája vagyok, de tökéletesen meg fog felelni a Takeru - az õ kinyújtott kezét már gépiesen ismételve az elõzõ mozdulatsort, fogadom el, de ugyanolyan feszült vagyok most is.
- Érezd magad itthon, és nyugodtan használhatod, amire szükséged van - mosolyog még mindig a nõ, de ettõl nekem nem lett szimpatikusabb. Furák az emberek. Csak úgy mosolyognak mindenkire.
- Szeretnél velem ebédet készíteni?  - nincs sok kedvem, de azért bólintok, ha nekem tõlük tanulnom kell, akkor õk a feletteseim, így engedelmességgel tartozom ezek szerint nekik is. Azért felnézek jóváhagyásért Yuura, aki szintén kifejezi egyetértését. Hát akkor legyen.
A nõ után osonok a konyhába.

* * *

Egy jó ideje csendben elvagyunk. Minami névre hallgató nõ hamar feladta a kérdezgetésem, és a kommunikáció kezdeményezését. Nem mintha nem válaszoltam volna engedelmesen, épp csak nem váltam bõbeszédûvé. Sõt, kérdéseitõl inkább csak feszültebbé váltam, mert idegesített a válaszaim során a tekintetén átfutó árnyék. Furcsának tart, megmondom én azonnal, és azt hiszem, sok minden nem is tetszett neki. Nem különösebben hat meg. Yuu valahol a férfival csinálhat épp valamit, mert egyikük sem bukkant fel. Én meg csak pucolom a krumplit, meg darabolom. Nem vagyok ugyan ehhez szokva, de nem sokban különbözik mások felnégyelésétõl. Ha azt képzelem, hogy valakit meg kell skalpolni, és utána cafatokra vágni a húst, mielõtt eltüntetve megetetném a kutyákkal, akkor egész jól megy a dolog.
- Végeztem - jelentem be.
- Rendben, akkor én ezt felrakom fõni, te pedig dobd a kést a mosogatóba - utasít, s valóban elviszi a tálat, amibe a krumplit farigcsáltam. Tekintetemmel megkeresem a mosogatónak nevezett bútordarabot, majd felemelve a jobb kezem, benne pedig a kést, egy erõs, de határozott mozdulattal elhajítom a kést, amely épp a visszaforduló Minami orra elõtt húzva el, áll bele a mosogató fájába. A nõ felsikolt riadalmában.
- Anya, mi történt?
- Édesem, mi a baj? - bukkan elõ szinkronban Yuu és Takeru, s mindketten elõször Minamira, majd a késre, végül rám pillantanak. Magam részérõl halál ártatlan képpel, és ugyanígy is érezve magam, kissé értetlenül ücsörgöm halál nyugodtan a helyemen. Takeru Minamihoz lép, Yuu pedig hozzám. Észrevettem ám, hogy ez amolyan összepillantásos közös megegyezés alapján történt.
- Heiki, mit csináltál? - kérdezi Yuu, én pedig tömören válaszolok: - A mosogatóba dobtam a kést.

* * *

Rosszat csináltam. Akár hogy is, valami nem volt tökéletes. Talán nem találtam el a legjobb szögben a mosogatót, vagyis hát, ahogy Yuu szavaiból kivettem, nem a fába kellett volna állítanom, hanem a tálkaszerû részébe betalálni. Egy dolog azonban sosem változik: rosszul teljesítettem, hát a szobámként kijelölt helyen kell maradjak. Yuu azt mondta, minden rendben lesz. Valahogy nem tudok benne hinni... Két kezemmel két oldalról beletúrok a hajamba, s az ajkamba harapva dõlök a falnak. Nem ültem fel az ágyra, inkább az ablak alatt, a falnál kuporgom.
Nem érzem magam jól. Nagyon nem.

* * *

- Heiki, gyere, kész a vacsora - lép be a szobába Yuu, s amikor meglát összekuporodva, kissé elszomorodva guggol le mellém, a fejem simogatva. - Hé, semmi baj, nem tudhattad, hogy nem úgy gondolta. Ne aggódj, nem haragszik, tényleg.
Nem szólok, csak a felsõjébe markolva bújok hozzá.
- Semmi baj, minden rendben lesz, nem kell félned - súgja, majd felemelve visz ki magával.

* * *

Próbál úgy viselkedni velem, mint elõtte, de Minami fél tõlem. Egyértelmû. Elég csak rá néznem, hogy félrefordítsa a fejét, s valamibe belekezdjen, hogy álcázza azt, voltaképp üres kék szemeim ijesztették meg. Azóta nem is maradt velem kettesben. A tény nem zavar, csak az, láthatólag Yuut is bántja a dolog. Nem akartam neki problémát okozni...
- Kész a fürdõ - mondja, s hangja megremeg.
- Értettem - felelem, mert már megtanultam ez alatt a pár nap alatt, ez azt jelenti, hogy menjek fürdeni. Takeru ugyan nem olyan, mint Minami, de õ is fürkész, szemmel tart, folyamatosan érzem a tekintetét a hátamon még olyankor is, ha látszólag nem figyel. Yuu azt mesélte, alamikor rendõr volt, s valóban, láttam is az egyik fiókban a dolgozószobájában  - Yuu mondta, hogy így hívják azt a helyiséget - egy revolvert. Nekem nem szabad hozzá nyúlnom, ezt Yuu határozottan kijelentette, amit én el is fogadtam. Majd kapok fegyvert úgyis, ha olyasmit kell csinánom. Bár, ha nagyon akarom, megoldom a kezem ügyébe kerülõ eszközökkel is. Sensei sok idõt töltött azzal, hogy képes legyek akár a saját benyálazott ruhámmal fojtani meg mást.
Mélyet sóhajtva veszem le a ruháim, s a kosárba teszem õket. Az egész nem lenne baj, tényleg nem számítana az érzés, amely egyre inkább elhatalmasodik rajtam - nem vagyok idevaló - ha rajta valóban érezném azt, fontos vagyok neki. De valójában nem. Heikiként beszél rólam, tudom, de mégis, azt hiszem, Umiként bánik velem. Umira vágyik, nem rám. Én pedig nem vagyok képes Umi lenni. Azt sem tudom, milyen Umi.
Umi is te vagy.
A tükörbe nézve figyelem magam. A hangot, amely folyamatosan beleszól a gondolataimba.
- Fejezd be! - vágok indulatosan a tükörre. A tükörképem lassan végigsimítja a saját arcát, mintha csak az enyémmel tenné ugyanezt.
Yuu-san mellett minden rendben lesz.
Dühösen rántom el a fejem. - Semmi sincs rendben!
Miért nem próbálod szeretni, miért nem próbálsz felé megnyílni, beszélni vele?
Még a gondolat is rémült hátrálásra késztet. - A felesleges beszéd rossz - mindig is rossz volt, rengeteg fájdalmas emlék kapcsolódik hozzá.
Nem igaz. Ha beszélsz, megoldhatod a problémákat, amelyek zavarnak, míg ha csendben vagy, senki nem fogja érteni, mit miért teszel. Heiki, képes vagy változni, csak akarnod kell. Lehetsz én. Lehetsz Umi.
Felmegy bennem a pumpa, s ordítva esek neki a tükörnek a saját öklömmel, nem törõdve semmivel, de minél több darabra hullik, annál többen van, annál többen szólal meg a fejemben, hajtogatva badarságait. Elég! Hagyj békén! Tûnj el a fejembõl, csak tûnj el!
- Heiki?! - lép be Yuu, s hiába ragad meg, hiába próbál megállítani, indulatosan csapkodom és rugdosódom tovább, fújtatva, mint a felbõszült bika, s dühöm csak akkor hagy alább, amikor ahogy vagyok, kivisz a fürdõbõl, s végre elnémul a hangja. A szülei is megjelennek hamar, s borzadva nézik a kezem, s lábam, mely csupa vér, s az arcom, amely szintén vérfoltos, s még megtalálható rajta az indulat minden nyoma.
- Anya, feltakarítanál a fürdõben? - kéri szépen Yuu tõle, én pedig ismét a szobában kötök ki, s hiába kérdez róla, mi történt, egyszerûen nem vagyok hajlandó válaszolni. Nem fogom neki elárulni, hogy Umi a fejemben van, nem fogom elárulni, hogy létezik és él bennem valahol. Nem akarok veszteni Umi ellen!...

* * *

A napok múlása azonban nem jön segítségemre, kívülállóságom, megtûrtség-érzetem nemhogy csökkenne, egyre inkább nõ. Csak az kapcsol ki, mikor Yuu összekap, és sétálunk egy nagyot. Ez az elmúlt két napban lett program, és kifejezetten jól esik, mert sosem zsúfolt helyre megyünk, ráadásul már nem figyelnek, s ez már csak azért is megnyugtató, mert kezdem elengedni Sensei gondolatát, az állandó kontrollt, a figyelõ tekintetek okozta feszült érzést, s a gyomromba gyûlõ gombócokat. A tagjaim sem fájnak már annyira, s az izmok, de még a bõröm is majdhogynem regenerálódott. Persze bizonyos nyomok sosem tûnnek el, de a durvábbak immáron csak kék zúzódások.
Épp csak a lélek nem heged egyáltalán...
- Mit szólnál ahhoz, ha mikor visszamentünk, játszanánk valamit anyáékkal? - kérdezi, s ösztönösen megmerevedek. Õk nekem furák, nem tudok velük mit kezdeni.
- Jó - egyezem bele mégis. Már nem mondom, hogy rendben, mert megharagszik, mert õ nem akar parancsolni, azt szeretné, ha jól érezném magam. De eleve nem érzem magam jól, ha nem parancsol...
- Tetszeni fog - lesz jókedvû, én meg csak bólogatok. Ha elhiszem, akkor talán tényleg jó lesz.
Még sétálunk egy ideig, míg hazafelé vesszük az irányt. Folyamatosan próbál szóval tartani, bár nem vagyok túl jó társaság, nem szoktam ahhoz, hogy meg kellene fogalmaznom a gondolataim, így jobbára hallgatom, mit mesél, s néha-néha közbeböffentek egy aham jellegû megjegyzést, hogy figyelek. Bár ez sem igaz, mert a gondolataim folyton elkalandoznak: vajon ha nem lennék Umihoz hasonló, akkor is foglalkozna velem?
Umi. Úgy tornyosul a fejem felett, mint valami rossz ómen, amely a végzetem hirdeti.

* * *

Reakciók nélküli, közömbösen nyugodt arccal húzom le a cipõt.
- Heiki, lehozod akkor a kártyát? - kérdezi, mert úgy határozott út közben, hogy valami kártyajátékot játszunk. Bólintok, s megindulok az emelet felé. Közben õ gondolom beszél a szüleivel, hogy tûrjenek meg, és tegyék a szépet továbbra is. Ám félútig sem jutok, pisztolylövés furakodik a fülembe, s a szemeim rémülten kerekednek el, ahogy összeszûkül a pupillám. A lövést újabb követi, én pedig ösztönbõl cselekszem, belépek Takeru szobájába, elõrántom a revolvert, amit a fiókban tart, majd a nappaliba sietek, s váratlanul befordulva adok le gondolkodás nélkül egy sorozatot a lövések irányába.
Sikoltás, sercegés és kattogás tölti be a nappalit, meg a saját szívem dobolása és zilált lélegzetvételem a fülem. Hogy kissé megnyugszom, mert elintéztem a támadót, a fegyvert értetlenül leengedve figyelem a fekete, szikrázó dobozt. Még sosem láttam hasonló fegyvert... Összeszûkült szemekkel kémlelem körbe a nappalit, ismét készenlétbe emelve a pisztolyt, de a támadónak nyoma sincs, csak Minami kapaszkodik görcsösen Takeruba, miközben sikoltozik rémületében, Yuu pedig megindul felém. Az arcától megrémülök.

* * *

Az asztalnál ültem a nadrágom markolászva, miközben tisztán hallottam, hogy a másik helyiségben vita alakul ki.  Nem maradhatok a lakásban többé, mert veszélyes vagyok.
Pedig én csak meg akartam védeni õket. Hiszen valaki lõtt, valaki határozottan lõtt! Yuu persze azt mondja, az csak a tv volt, de nem hiszem, szerintem csak nem akarja, hogy ismét rettegjek Senseitõl. Mert õ kellett, hogy legyen. Az a doboz, annyira fura, az õ mûve kell, hogy legyen, hiszen mindig is volt egy halom kütyüje, amelyekkel könnyedén képes volt megölni vagy megkínozni bárkit.
Ha nem lennék, akkor Yuunak nem kellene elmennie. Õt itt szeretik, õ ide tartozik, csak én nem férek bele a képbe. Túlságosan is hinni akartam a hangnak, hogy vele jó lehet, de ugyan, még csak nem is bízom benne, hogy lehetne ez így bármilyen mértékben is jó? Még csak hasznára sem vagyok, hogy úgy érezzem, szüksége van rám, csak hátráltatom mindenben. Sokkal egyszerûbb lenne, ha Heiki nem lenne. Neki úgyis Umira van szüksége...
Csak egy cetlit hagyok magam után az asztalon: Visszaadom Umit.

* * *

Csak mentem az ösztöneimtõl vezérelve, út közben végiggondolva minden lehetõséget. Nem tudom, Sensei hogyan váltott a két részem között, a két énem között, vagy hogy hogyan is néz ez ki a fejemben voltaképp, amit “beletett”. Csak azt tudom, hogy van egy másik, akinek nem szabadna tudnia rólam, s vannak vele sokan, hogy meg se érezze, kell lennem valahol. Õ az alibim, a tökéletes fedõsztorim, egy õrült személyiség, aki magával sincs tisztában.

Valójában nem is különbözik tõlem olyan nagyon, mert én sem vagyok magammal tisztában. Egyszerûen csak szeretnék Umi lenni, mert Umi boldog, és Umival Yuu is boldog, rám Heikire voltaképp már nincs szükség, megöltem saját magam egzisztenciáját is azzal, hogy Senseire fogtam a fegyvert, azzal pedig végképp, hogy el is sütöttem. Akár magam is fejbe lõhettem volna, az eredmény nem változna egy csöppet sem. Csupán árnyék lettem, egy olyan személyiség árnyéka, akit akarnak, aki szükséges, míg én csak egy jelentéktelen helyettes vagyok, valaki, aki pótol, ha már az eredeti nincs. Ócska, értéktelen másolat. Nem fog hiányozni senkinek, ha eltûnök. Senseinek, mint mindig, ebben is tökéletesen igaza volt, mikor azt mondta, egyedül az övé vagyok, egyedül õt érdekli, mi van velem, s egyedül addig vagyok értékes, míg õ annak tart, ha ez megszûnik, ha ezt elvesztem, mert nem igyekszem kellõképp, nem leszek több, csak egy rakás szemét.

S ahogy most állok, s nézem a nagy, világító, piros keresztet, “fejfám”, most érzem csak igazán, mennyire értéktelen is vagyok. De akkor is, a szavam legalább még ér valamicskét, s nem csak leírtam meggondolatlanul, de valóban megfogadtam, visszaadom valahogy Umit, így nem fordulhatok vissza, nem dönthetek másképp.

Sensei, hamarosan ismét veled leszek. Kérlek, könyörgöm neked, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg mindenért! Én csak azt szerettem volna, ha szeretsz, ha akkor is szeretsz, ha nem vagyok jó fiú, ha nem vagyok tökéletes, ha nem vagyok abszolút és egyetlen sikeres kísérleted. Sajnálom, hogy elvakított ez az érzés, és hagytam magam összezavarni és szeretni valaki más helyett. Sajnálom, hogy  ridegséged után olyan jól esett valaki másnak szánt melegsége, mosolya érintései. Ha egyszer, csak egy kicsit kaphattam volna Sensei, tõled hasonlót, nem inogtam volna meg, ebben biztos vagyok. Nem vagyok tökéletes, mégis kérlek, ölelj kebledre visszatérve értem, és vigyél magaddal, hogy további kemény munkával olyanná válhassak mégis, mint amilyennek szeretnél látni!...

A konyhából hozott kés pengéjén nem csillan meg semmilyen fény a csillagtalan, borús éjszakában, feketéje mégis éhesen kóstol bele csuklómba. Nincs más mód: el kell tûnnöm végleg, hogy Uminak legyen esélye. Mert ha elég erõs, Umi élni fog. Ha akar, élni fog. Tudom.

* * *

Mintha vízbe zuhantam volna, húznak le a habok, s körülöttem utolsó lélegzetem végsõ cseppjei szállingóznak felfelé apró buborékok formájában a felszín felé. Mégis olyan könnyûnek érzem magam, teljesen ellazulok.

Hát nem jött értem...

Utána ugrom. Nem halhat meg! Nem akarom elveszíteni, még ha nem is érti, amit mi már elfogadtunk. Szeretném, ha megértené, ha nem lenne ilyen átkozottul magányos, mint amilyenek mi is voltunk Yuu-san elõtt.

- Heiki! - kiáltom a nevét, de jószerével csak buborékok hagyják el ajkaim. Mégis utána úszom, kinyújtva felé a kezem. El akarom érni, elõbb akarom elérni, mint a sötét karok, melyek a mélybõl nyúlnak ki érte.

Felnézek a közeledõ foltra. Valóban hasonlít. Szóval te vagy Umi, igaz. Ne küzdj értem, küzdj inkább magadért. Idióta!

Hiába kapom el a karját, nem reagál, tekintetével inkább a mély felé fordul, megpróbálva kitépni kezét szorításomból. Sikoltani tudnék, hogy ne tegye, de a levegõm így is fogytán. Aztán mégis csak visszafordul, arcomra azonnal reménykedõ mosoly suhan, de le is fagy szavaira.

- Ments magad, bolond, Yuunak szüksége van rád!

Szorításom gyengül, s kihasználva a pillanatot, szabadul, hiába kapnék utána újra, már elkéstem.

Fekete karok fonódnak körém, de nem félek, mert a homlokomra fonódó kéz ismerõs, épp olyan rideg, s még annál is hidegebb, mint mindig. Könnyek szöknek a szemembe, ahogy görcsös boldogsággal elmosolyodom. Sensei...

Rémülten igyekszem tenni valamit, mielõtt végleg elnyelné a mély, de fekete karok kulcsolódnak a lábamra, s elönt a rettegés. Sikoltok csapkodva, de képtelen vagyok szabadulni. Lélegzetem utolsó foszlányai hagyják el az ajkam, s kétségbeesetten fut át az agyamon, becsapom Yuu-sant, mert nem fogom tudni teljesíteni, amit ígértem, s nem fogok tudni visszatérni hozzá soha többé!

Valami azonban megragad, s a következõ percben már a megszokott feketeségben kapkodok kétségbeesetten levegõért, miközben hatalmas öklöst kapok a fejemre.

- Szerencsétlen idióta! ha meg akarsz halni, azt csináld egyedül, de engem hagyj ki belõle!

* * *

Nehéz a fejem és iszonyatosan gyengének érzem magam. Fájt elveszíteni, vele együtt - úgy érzem - a lelkierõm javarésze is odaveszett. Annyira magányos volt, szerettem volna, ha szeretjük, közösen Yuu-sannal.

Erõtlen fáradtsággal és fásultsággal nyitom fel szemeim. Az elsõ dolog, amit meglátok, az Yuu-san. A szemem azonnal könnybe lábad.

- Yuu-san... - sírom el magam egész zaklatottá válva, de nincs elég erõm, hogy hozzá bújva magamhoz szorítsam. - Heiki elhagyott, Heiki örökre elhagyott! - s nem hagyott bennem semmit magából, csak az ûrt, amelyet nem tölt ki semmi most már.