- Persze. Azt hittem, hogy te varázsoltál, vagy hasonló, attól jelent meg a színes fal – varázsolni… szellemek… olyan… furcsa. Fura érzés kiejteni ezeket a szavakat úgy, hogy tudom, hogy hisz bennük, hogy tudja, hogy léteznek és nem néz dilinyósnak, amiért hiszek bennük, hogy azt állítom, hogy léteznek. Persze az is kifejezetten kellemes érzés, még a nem is olyan régi események után is, hogy végre nem kell megjátszanom, hogy csak azért érdekelnek az ilyen szellemes dolgok, mert érdekesebbé teszik a tudomány betonbiztos talajába ágyazott tényeket.

- Mióta nem látod a szellemeket? – a logikus, ám mégsem várt kérdésre kissé megrezzenek. Errõl nagyon hamar felállítottam magamnak egy szabályt, mégpedig azt, hogy soha senkinek nem mesélek arról, hogy láttam õket. Nem akarok még egyszer egy olyan szobában kikötni… egy olyan beszélgetést… és nem akarom újra látni azokat a tekinteteket, amelyekrõl azt hitték, hogy nem veszem észre õket…

- Kiskorom óta – válaszolom meg a feltett kérdést, annak ellenére, hogy tudom, hogy bõvebb választ szeretne hallani.

- Nem mondod? – kérdez vissza eléggé szarkasztikusan egy metszõ pillantás kíséretében. Mégis mit várt? Dalolva fogok mesélni életem hat legrosszabb évérõl? Vagy önként adok neki alapot, hogy átirányítson a diliházba? Bár… Ulysses nem tenne ilyet, hiszen õ látja õket és egy ilyen helyet vezet. Egy nagy sóhaj és az utolsó korty tea közben elrendezem a gondolataim mit és mennyit mondjak, s mire végzek, megszületik a hogyan is.

- Hat éves lehettem, mikor szüleim megvették P… azt a szörnyet – ám a szörny jelzõre Ulysses kicsit sem kedves tekintete szinte felnyársal, egy ideig próbálok makacson ellenállni, végül mégis beadom a derekam. – Azt a babát. Elõször megölte a macskámat, majd a barátomat is. Addig könyörögtem anyáéknak, amíg el nem tûntették a közelembõl, de ezért pszichológushoz kellett járnom. Tizenkét éves koromig jártam, azóta nem látom õket. – világosítom fel, de olyan stílusban, mintha az idõjárásról beszélnék. El akarom kerülni, hogy belekérdezzen, hogy részletesebben el kelljen mesélnem valamit abból az idõszakból. Bár, nem hiszem, hogy valaha is belekérdezne, hiszen eddig se szívlelt nagyon, már az is bõven meghaladta a napi kedvesség adagját, hogy kaptam tõle teát. Pedig milyen szép is lenne, ha végre sikerülne megtalálnunk a közös hangot és a közös témákat. Milyen jókat tudnánk beszélgetni!

- De nyilvánvaló, hogy hiszel bennük.

- Persze! – kiáltok fel azonnal – Sosem szûntem meg hinni bennük, hiába próbáltak lebeszélni róla a felnõttek. Az a baba örök traumát okozott, de legalább az õ léte bizonyítja, hogy valaha voltak szellem barátaim – és még most is vannak. Akkor is a barátaimnak tekintem õket, hogyha nem látom õket és már azt is elfeledték, hogy volt egy fiú, aki el szerette volna ûzni a magányukat és meghallgatni a meséjüket. Szórakozottan, az emlékeimbe mélyedve kezdem birizgálni a bögre peremét és a lábam is elkezdem mozgatni. Vajon… emlékeznek még rám, vagy a „vakságommal” megszûntem létezni a számukra, ahogyan õk szûntek meg létezni a még élõ embereknek?

- Hát, úgy tûnik, hogy nem csak voltak. Még mindig vannak, és hiányzol nekik – meglepõdve pillantok Ulysses gyönyörû, ezüst szemeibe, melyekrõl már képes vagyok elhinni, hogy igaziak. Még mindig a barátaim… vannak… hiányzom nekik… Annyi érzés önt el egyszerre, hogy egy pillanatra szinte levegõt sem tudok venni.

De… de ha tudja, hogy hiányzom nekik… akkor azt õk mondták! Akkor, akkor…

- Itt vannak? Mit mondanak? Kik vannak itt? Az öreg kalapos bácsi? Vagy a kisgyerekek, akikkel régen együtt hintáztunk? Miért nem látom õket?! Nincs rá valami módszer, hogy újra láthassam õket, vagy nem is kell látnom, csak hallanom, nekem az is elég. Tényleg, az ikreket láttad valamerre? Ugyanolyanok mint voltak, vagy azért egy kicsit õk is változnak? Te mennyi szellemmel szoktál találkozni, szoktál velük beszélgetni, és amúgy…– kívánkozik ki belõlem minden, ami tizenkét éves korom óta foglalkoztat, egyszerûen nem bírom visszafogni magam.

- Lenyugszol, és megvárod, hogy válaszolok, vagy dobjalak ki innen? – na, erre viszont olyan gyorsan hallgatok el, mintha pisztolyt szegeztek volna a fejemhez és némán meredek rá.  

- Helyes – bólint egy hosszabb szünet után, amiben gondolom kiélvezte a csendet. Lehet, hogy ezért akart mindig kidobni a boltból? De hát sokszor csak csendben tanultam vagy olvasgattam! Akkor mégis mi baja volt velem mindig?

Összepréselem az ajkaim, nem, akkor sem. Nem. Nem fogom megkérdezni. Nem fogom tájékoztatni a gondolataimról, nem. Mondom nem. De… meddig maradjak csendben?! Direkt csinálja? Miért nem válaszolt még? Na, jó, egy óvatos kis kérdés nem lehet halálos… de… nála ki tudja? Inkább maradok csendben… csak fog válaszolni, ha nem dob ki… remélem… tudnom kell…

– Csak hárman maradtak – megkönnyebbülök, ahogyan megszólal és kijelentésében egyik kérdésem válaszát fedezem fel. Mégiscsak jófej - a többiek mind eltûntek most, hogy már nincs szükség rájuk. Az egyikük… - hirtelen elhallgat, és mikor azt hinném, hogy csak a mézesmadzagot húzogatja elõttem vagy egyszerûen hatásszünetet tart, észreveszem, hogy konkrétan egy irányba néz le, majd fel, és aztán oldalra, hasonló magasságban. Merhetem azt hinni amire gondolok?

- …Amalie, aki egy szõke hajú fiatal lány, sárga napraforgós szoknyában – fordul felém, nekem pedig elkerekednek a szemeim, hogy egy pillanatra rá felcsillanhassanak.

- Amalie! Õ tanított meg a virágok gondozására! – kiáltok föl örömködve. Emlékszem, emlékszem mindenre, hogyan kell átültetni, hogyan kell metszeni, melyik bogár milyen kárt okoz, mindenre! 

- A másikuk Brian, aki egy idióta izomagynak néz ki. – Brian! Istenem! Már gyerekként is olyan idiótának gondoltam! De annyira szerethetõ idiótának! Annyiszor megnevettetett Billel, amikor a pszichológushoz kellett járnom, úgy szerettem õket, és annyi mindent meg tudtam velük beszélni! Leginkább azt, hogy valamiért a lányok sosem tetszettek és, hogy már az oviban is Carllal akartam esküvõset játszani és nem Jennyvel. Ezenkívül lebeszéltek arról a tervemrõl is, hogy világgá menjek, mert a szüleim nem hittek nekem és a pszichológushoz kényszerítettek. Csak egy megállót kellett visszasétálnom.

- Ó, Brian, hogy van Bill? – kérdezem arra pillantva, amerre Ulysses is nézett, bár nem vagyok benne biztos, hogy sikerült a jó irányt belõnöm. Bárcsak hallhatnám a válaszát! Úgy megölelném, ha lehetne, hiszen olyan régen, olyan nagyon régen beszéltünk utoljára!  A nagy koncentrálásban, hogy a nagy semmiben kitaláljam, vajon hol lehet Brian szeme, szinte észre sem vettem, hogy Ulysses keze közeledik az arcom fele. Majdnem felugrok, de csak majdnem, amikor hozzám ér és finoman a megfelelõ irányba állítja a fejem. Nem merek rápillantani, csak és kizárólag arra nézek, amerre a fejem fordította, remélem nem veszi észre, hogy mennyire zavarba jöttem és mennyire hülyén érzem magam az egész szituáció miatt. Ahogyan elképzelem, hogy õ látja õket és, hogy õ hogyan láthat engem, aki próbál rájuk nézni és mégsem sikerül… Biztosan szerencsétlenül festhetek. De ez az elhatározásom sem tart sokáig, ugyanis a hosszú, válasz nélküli csend elfújja a zavarom. Kérlelõn és kétségbeesve pislantgatok Ulyssesre, hátha megszán még egy kicsit, csak egy pindurkát. Annyi mindent tettek értem, legalább azt szeretném tudni, hogy jól vannak-e mind a ketten.

Bár a mai napon így is több mindent tett értem Ulysses, mint azt valaha remélni mertem volna. Mindig is csak beszélgetni szerettem volna vele, kicsit jobban megismerni a kedvenc boltom tulaját, esetleg az elõadásaimhoz egy kis segítséget kérni, ha elakadok, de a mai napot még a legvadabb fantáziámmal sem álmodhattam volna meg.

- Még együtt vannak a jelek szerint – morogja végül, nem éppen kitörõ lelkesedéssel, bár meg tudom érteni, de esküszöm, nem fogok túlzásokba esni – Edward az utolsó szellem, aki tényleg kalapos, és tényleg öreg bácsi.

- TUDTAM! – kiáltok fel lelkesen. Mindig olyan volt, mintha a nagyapám lenne, amikor kicsi voltam mindig azt játszottam, hogy olyan lovagias vagyok, mint õ, még a beszédstílusát is eltanultam! A szüleimnek pedig még ötlete sem volt, honnét szedhettem azokat a szavakat, amikor még olvasni sem tudtam. Olyan boldog vagyok, hogy még mindig emlékszik rám, viszont…– De Cindy, és… és a többiek? Õk hol vannak? – teszem fel óvatosan a kérdést, nehogy Ulysses kidobjon, hiszen már így is alaposan eljátszottam azt a kevés türelmét is, ami volt. kérdezi halk, óvatos hangon.

- Elég – emeli fel kissé a hangját. Tudtam, hogy az utolsó kérdés nem kellett volna… – Adjatok nekem öt napot, ha addig nem találom ki, hogy mi miatt nem érzékel titeket, akkor ígérem, médiumot fogok köztetek játszani – elkerekedett szemekkel pillantok Ulyssesre. Jól hallottam? - Addig viszont örültem a találkozásnak, de a feladatra kell koncentrálnom. Ha valakinek van valami ötlete, szívesen meghallgatom, de ha nincs, akkor van egy büntetésben levõ baba, akit le kell vinnem a pincébe, illetve egy lecsaphatatlan, mindent tudni akaró srác, akinek segítenem kell a problémájában. – A végére, annak ellenére, hogy milyen jelzõkkel látott el és tudom, hogy legszívesebben a bolt utcájából is kidobna sokszor, meghatottan nézek rá. Viszont nincs idõm beleélni magam a hirtelen támadt hálába és szeretetbe, mivel szellem barátaim sorra köszönnek el, ahogyan Ulysses felvilágosított. Kicsit elszomorodok, hogy máris mennek, hogy Ulysses elküldte õket, hogy többet nem sikerült megtudnom róluk, de… talán van remény, talán újra láthatom és hallhatom õket! És ha nem, akkor nagyon, nagyon, nagyon ritkán fogok kérdezni Ulyssestõl pár dolgot, de tényleg ritkán. 

- Sziasztok! – köszönök én is és azon kezdek el morfondírozni a beállt csendbe, hogy vajon ki melyik falon keresztül távozott, és vajon mit csinálnak majd a nap hátralevõ részében…

---*---*---*---

Pár óra elteltével Ulysses még mindig a könyvei között keresgél, és hiába kérdezem, hogy tudnék-e valami hasznosat csinálni, letorkoll, hogy nem értek hozzá, azt se tudom mit kéne keresnem, és jelenleg még õ sem. Így valami hihetetlenül izgalmas feladattal foglalom el magam, körbesétálok a raktárnak kinevezett helyiségben, kiélvezve a ritka pillanatot, hogy nem dobtak még ki. Mindazonáltal mindent a szemnek, semmit a kéznek játékot játszok. A legtöbb tárgy viszolyogtat, a hideg is végigszalad a hátamon és egyszerûen csak érzem, hogy olyan boldogok lennének, ha az átkuk rajtam teljesülne be. Vérszomj, bosszú, harag, lemondás, hisztéria, beteges figyelemre vágyás, ridegség, téboly, mindenféle célból és érzelemmel készült tárgy porosodik ezen a részen. Sokból olyan vad érzések áradnak felém, amilyennel még sosem találkoztam. Szinte megfojtanak…

- Mi ez? – torpanok meg a terepszemlémben, amikor egy ismerõs, de mégsem ideillõ tárggyal és annak még ide nem illõbb érzéseivel találom szembe magam.

- Nem láttál még horror filmet? – kérdez vissza, mire újból ránézek a fura táblára. Persze, hogy láttam horror filmet, ráadásul nem csak a horrorfilmekben szerepel ez a „boszorkány kellék”, de hiába erõltetem az agyam és keresek rajta valami segítséget, egyszerûen nem emlékszem. Pedig biztos vagyok benne, hogy legalább az egyik filmben elmondták, bár azoknak ki hisz?  

- De, de ezt nem tudom, hogy mi.

- Ez egy oujia tábla. Válaszol a feltett kérdésekre – tájékoztat, mire lelkesebben vizsgálgatom a táblát, persze kéz nélkül. Csak szigorúan megfelelve Ulysses szabályainak.

- Ha válaszol rájuk, akkor miért nem kérdezed meg tõle, hogy miért nem… „érzékelek”? – teszem fel a számomra logikus kérdést, ám kedvenc boltom tulajának arca arról árulkodik, hogy ennél nagyobb hülyeséget sosem kérdezhettem volna.

- Azért, amiért te sem fogsz hozzá nyúlni. Az ember azt hinné, hogy egy démon elég volt egy napra – morogja, de ezzel csak tovább nõ az értetlenkedésem. Démon? De… újra a táblára pillantok. Melegség, jószándék, bizalom…

- De… ez nem démoni. Ez olyan…- próbálom megtalálni a megfelelõ szavakat, amikkel kifejezhetném, amit érzek - otthonosnak, hívogatónak érzõdik. Tudja a választ, és szívesen megválaszolná a kérdéseinket – igen, érzem, hogy így van, hiába mondja Ulysses, hogy démoni, tudom, hogy mit érzek. Bár, amilyen döbbenten mered rám, kezdek elbizonytalanodni, hogy jó ötlet volt bármit is mondani.  

- Te… érzed?

- Igen. Bár nem látom és hallom a természetfelettit, mindig érzem, hogy mi hogyan készült, milyen érzelmet áraszt magából – vonom meg a vállam. Nem értem miért olyan fontos ez most.  

- Szóval érzékelsz… nagyon minimális szinten, de érzékeled a dolgokat. Mintha… valami elnyomná, vagy elszívná az erõdet, amiatt nem tudsz kommunikálni a szellemekkel, csak a tárgyakat érzékeled, Majd még kapni fogsz azért, mert nem meséltél errõl elõbb, de jobb késõbb, mint soha. Úgyhogy most megúsztad. Van esetleg még valami, amirõl tudnom kéne? – kérdezi egy ártatlan, széles mosollyal, amitõl jobban kiráz a frász, mint a raktárban található bármelyik tárgytól. Nagyot nyelek és nemet intek a fejemmel, õ biccent, majd a normális, semmilyen arckifejezését ölti magára.  Megnyugtatóbb, tényleg.

- Csak kérdezzük meg ezt a… - kezdek bele az ötlet felvázolásába, de még a feléig sem jutok.

- NE nyúlj hozzá!

- De… - nem is akartam, csak javasoltam, hogy…

- Ne kezdjük elõröl a mai napot! – kér egyszerûen, halkan, amin jobban meglepõdök, mintha szokásához híven morogna, mérgelõdne, kiabálna, rondán nézve... –  Ha azt mondom, hogy valamihez nem nyúlhatsz, vagy valahová nem mehetsz be, akkor úgy teszel, ahogy mondok! Értetted?! – kérdezi komolyan, és persze, tudom, hogy a bolti tárgyak nem játékok, és õ jobban ért hozzájuk, de a tábla...

- Igen, de…

- Nincs de. Lehet, hogy otthonosnak érzed, de csakis azért, mert biztonságosnak akar tûnni. Nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy nem magyarázom el, miért is nem szabad hozzá nyúlnod. Mindenkit figyelmeztetek mindig arról a dologról, amit megvesz, hogy hogyan kell velük bánni, mitõl kell tartani. – igen, tudom, párat már végighallgattam titokban csüngve a kihallgatott szavakon - Õt… õt még eladni is alig merem. Nincs megszállva: õ technikailag egy otthon, ahogyan te is említetted. Ha használod, bár igazat válaszol a kérdéseidre, cserébe viszont vesz az életerõdbõl, és megnyitja az utat egy, kettõ, vagy akár egy tucat démonnak. Akár egy bejárati ajtó a Pokolba; vagy inkább kijárat a Pokolból. Szóval nem, nem kérdezünk tõle – fejezi be a magyarázatot, mire nagy szemekkel hol rá, hol a táblára nézek, majd egy apró, lemondó sóhaj közepette zsebre vágom a kezeim és visszalépkedek a könyvekhez. Valahol azért elkeserítõ, hogy már a tárgyaknak sem lehet hinni.

Kihasználni az emberi kíváncsiságot és a mi világunkba küldeni pár démont… a készítõ biztosan ismerte Pandora szelencéjének történetét. Nem mondom, hogy kedves, de zseniális az ötlet, én biztosan annyit kérdeznék, hogy belehalnék, persze csak akkor, ha ennél jóval ostobább lennék. Legalább tudom, hol a határ a kíváncsiskodásban. Mindenesetre a könyvekben talált válaszok izgalmasabbak és jövedelmezõbbek, szóval… hm… nézzük csak, mi is van ebben a méregzöld borítójú kis könyvecskében…

- Mondtam már, hogy ne nyúlj semmihez! – terem hirtelen mellettem és ragadja meg a csuklóm egy újabb, nem túl szívmelengetõ pillantás kíséretében. Azt hiszem, már immunis vagyok rá olyan két éve.

- Csak segíteni akartam, tudod, több szem többet lát…

- Akkor segíts azzal, hogy nyugton maradsz! Nehéz úgy megoldást keresni a problémádra, hogyha folyamatosan arra kell figyelnem, hogy ne nyúlj valami olyanhoz, ami képes kinyírni.

- Rendben! – rántom ki a csuklóm a szorításából és most rajtam a sor, hogy rondán nézzek – Ha ennyire mindent tudsz, akkor mondd meg, hogy melyik könyvet lapozhatom anélkül, hogy rám szakadna az ég! Akkor minden problémád megszûnne velem kapcsolatban.

- Úgysem értenéd õket! Sosem tanultál ilyet – bök a könyvek felé, és az okon, hogy miért nem csinálhatok semmit, kissé felmegy bennem a pumpa.

- Akkor mi van? - húzom ki magam még jobban és felszegem a fejem – Talán tudsz egyszerre öt-tíz-húsz könyvet is olvasni? Van róla fogalmad milyen unalmas egyfolytában azt hallgatni, hogy mit ne csináljak? Nem vagyok porcelánbaba, aki szépen elüldögél egy apró mozdulat nélkül, akár órákon keresztül is.

- Csak a te érdekedben…

- Persze, tudom, átokbolt, elátkozott tárgyak, könyvek, nem tudsz segíteni, nem érted, ne fogj meg semmit, veszélyes, ne nyúlj hozzá, ne érj ahhoz, ne csináld ezt, ne csináld azt, de azért maradj itt! – egy pillanatra lehunyom a szemem és kicsit megnyomkodom a homlokom. – Ha a konyhádban nincs semmi életveszélyes, akkor csinálnék egy kis teát, hogy ne akadáljak tovább – meg sem várom a válaszát, már indulok is az ajtó felé, és mivel nem szól utánam, merem remélni, hogy teát azért még fõzhetek.

Komolyan, amikor még csak egy vásárló voltam, aki soha nem vett semmit, akkor még értettem miért néz rám olyan rondán. De most, hogy a kedves babája majdnem eltett láb alól, hogy kiderült, mindketten hiszünk a szellemekben, sõt, õ még látja is õket, hogy megpróbál nekem segíteni, akkor miért? Miért nem tudna legalább egy hat éveseknek szóló ártalmatlan képeskönyvet a kezembe nyomni? Különben is, arról még nem hallott, hogy több szem többet lát? Hogyha nem tanultam, akkor lehet, hogy valami olyan feltûnik, ami neki nem! Ezenkívül nem vagyok teljesen hülye a témához!

Morogva keresem meg a teáskannát, engedek bele vizet és teszem fel forrni, utána még mindig morogva keresgélek a bögrék között valami számomra megfelelõt. Nem is várat sokat magára. Érdeklõdve pillantok a furcsa kis tárgyra, persze nincs benne semmi érdekes kívülrõl kivéve, ha valaki szereti a mandalákat. Nem éppen Ulysseshez illõ darab, de aki adta neki legalább szereti. Érzem benne az ajándékozás elõtti izgalmat és bizonytalanságot, és ez egy kissé jobb kedvre derít.

Nos, ha ezzel megvolnánk, döntsük el, hogy milyen teát iszunk! Merre is vannak a teák?

-Tea… tea… tea… nem hiszem el, hogy így eldugja õket… - nyitogatom sorra a szekrényeket, de sehol semmi olyan doboz vagy tartó, ami arra utalna, hogy filterek vagy bármi más lenne bennük. Az egyetlen dolog, amit találtam különbözõ tégelyek egy polcra rakosgatva, különbözõ kis papírdarabkákkal díszítve, mintha Ulysses onnan szedte volna a teához valókat. Végülis egy próbát megér.

- Kamilla, fûzfakéreg, fahéj, kakóbab, galagonya, citromfû, levendula, bogáncs, szeder, áfonyalevél… - nem ám áfonya, áfonyalevél… - zsurló, papaya, rózsaszirom, katáng, pipacsmag, narancshéj, macskagyökér… - és még rengeteg más. Kínomban majdnem felnevetek, amikor elkezd sípolni a kanna. Valami modernkori boszorkánykonyhába tévedtem? A fene egye meg, nem viccbõl forraltam vizet! Akkor is csinálok teát!

Komótosan beleszaglászok mindegyik üvegcsébe, miután takarékra vettem a kanna alatt a tüzet, és azon morfondírozok, hogy a különbözõ dolgoknak milyen íze lehet leforrázva és együtt. Végül feladom és a jól bevált módszerre hagyatkozom, a megérzéseimre.
Percek múltán kényelmesen szürcsölgetem a teát, ami nem lett tökéletes, de nem is lett borzalmas, valahol félúton van, és az több mint hatalmas siker ezek között a micsodák között. Kíváncsi vagyok, hogy Ulysses mit fog szólni hozzá, vajon megköszöni majd, hogy neki is csináltam?  

-Te meg mit csinálsz már ennyi ideje? – robban be az ajtón a még mindig mogorva átokbolt tulajdonos – Már régen vissza kellett volna jönnöd, amikor rájössz, hogy nem tudsz… - észreveszi a kezemben a bögrét – Teát. Csinálni.

- Normálisat biztosan nem, de találékony vagyok – nyugtatom mosolyogva. Már minden haragom elszállt, hiszen csak annyi kellett nekem, hogy valami értelmes elfoglaltsággal lefoglaljam magam. Különben sem haragudhatok a kedvenc boltom tulajdonosára, amikor neki is rossz napja volt. Nem minden nap akar valamelyik áruja kicsinálni egy vevõt, teljesen megértem, hogyha rossz passzban van.

- Beleittál?! – kérdi vészjósló hangon, de hiába járatom az agytekervényeim, egyszerûen nem tudok rájönni, hogy mi baja lehet most. Távol tartottam magam minden elátkozott dologtól, szép csendben, nyugodtan ülök a fenekemen, ahogyan eddig kérte…

- Nyugi, csináltam neked is…

- Neked teljesen elment az eszed?! – kapja ki a bögrét a kezembõl, bár egy pillanatra elfintorodik, ahogyan végigméri a színes kis mintákat – Mit tettél bele?

- Amit a polcon találtam – bökök a kis tégelyek felé, miközben magamban sóhajtva nyugtázom, hogy ennek semmi sem jó.

- Konkrétan? – küld felém egy új, lesújtó és jeges pillantás, és idegesen elkezdi szagolgatni a gõzölgõ folyadékot.

 - Már nem emlékszem – vonom meg a vállam kissé durcásan. Ha nem fõzhetek teát, akkor miért nem mondta? Vajon a levegõvételre is külön engedély kell?

- Mi az hogy nem emlékszel?!

- Úgy, hogy nem emlékszem. Nem figyeltem mit rakok bele – vonogatom újra a vállam – Csak hallgattam a megérzéseimre. De most komolyan, miért kell ekkora hajcihõt csinálni egy kannányi tea miatt?

- Ezek a növények nem olyanok, mint a tárgyak! – túr bele a hajába – Azt hiszem nincs más választásom – ül le elém komolyan, majd újból elkezdi szagolgatni a teát, pontosan úgy, ahogyan kémia órán tanultuk hetedikben. Összevont szemöldökkel koncentrálva lötyögteti aztán egy fáradt sóhajjal aprót kortyol belõle és elgondolkodva öblögeti a folyadékot a szájában. Miután lenyeli átható pillantással bámul engem, teljesen közönyös arccal, amitõl felötlik bennem a kérdés, hogy vajon szokott-e mosolyogni? Fogom látni valaha is mosollyal az arcán? Egyáltalán létezik bármi, ami felfelé görbíti az ajkait?

- Szóval azt mondod, hogy megérzésedre hagyatkozva csináltad? – bólintok – Ez érdekes…

- Micsoda? Hogy tudok teát csinálni a filteres változat nélkül? – húzom fel a szemöldököm, de nem is figyel rám.

- Nyugodtan idd meg, nekem meg kell néznem valamit – teszi vissza elém a bögrét aztán feláll és megy vissza a raktárba.

- Ebbe meg mi ütött? Tudja valaki? – nézek szét az üres szobában, abban a reményben, hátha egy szellem erre kószál.

Tíz perc és egy mosogatásnyi idõ múlva sem tudom a választ a kérdésemre, ahogyan arra sem, hogy most vigyek le neki teát vagy sem? Mondtam, hogy csináltam neki is, de nem érdekelte. Mindegy, a kannát a teával az asztalon hagyom, majd ha szeretne belõle inni, akkor megtalálja.  

- Visszajöttem – nyitok be óvatosan a raktárba, de Ulysses nem is reagál – Ö… találtál valamit? – kérdem bizonytalanul, a válla fölött belelesek a könyvbe.

- Nem, még semmit, viszont mit gondolsz arról a szobanövényrõl? – mutat a sarok fele, ahol valami bambuszpálma féleség álldogál. Nem tudom követni a gondolkodásmódját…

- Nem tudom, de nem szívesen mennék közelebb hozzá – vonom meg a vállam – ha azt szeretnéd, hogy öntözzem meg, akkor…

- Nem, arra semmi szükség – mélyed vissza a könyvbe – A széken van egy ártalmatlan könyv, amit lapozgathatsz.

Jól hallottam? Ez nem valami csapda, ugye? Nem úgy néz ki, mint aki hazudna… A könyv sem tûnik ártalmasnak… Ezek szerint eljutott  volna az agyáig a problémám? Nahát, hozzáérhetek, olvashatok…

Szellemek túlvilági titkai

Még sosem hallottam errõl a könyvrõl, pedig rengeteg szellemes könyvem van, és még annál is többet kölcsönöztem ki a könyvtárból az évek során.

Most, hogy egy könyv, ráadásul egy engem érdeklõ témával foglalkozó könyv van a kezeim között, szinte meg sem mozdulok. Falom a sorokat, ameddig Ulysses is nyugodtan lapozgat, anélkül, hogy idegbajt kapna miattam. Milyen szép is így az élet!
Sok olyan dolgot olvasok, amit korábban is tudtam, de akad néhány új dolog, például az, hogy a szellemeket sóval kell távol tartani. A legegyszerûbb az, hogyha körbe szórjuk vele a házat, vagy magunk körül alkotunk védelmi kört. Ekkora egy ostobaságot, mégis ki volt, aki ezt kitalálta? Távol tartani a szellemeket! Mintha valami bûnözõk lennének és riasztót kéne miattuk beszerelni! Nincs olyan, hogy gonosz szellem, legfeljebb csak dühös szellem létezik, de ahhoz is valami súlyos bûnt kell elkövetni, sírgyalázást és hasonlókat. Sohasem láttam gonosz szellemeket.    

Mikor már a könyv közepénél járok gyomrom folytonos korgása emlékeztet arra, hogy kora délelõtt óta nem ettem semmit. Az utolsó morgó kis hangnál az órámra pillantok és majdnem leesek a székrõl. Azért ennyi ideig nem terveztem maradni, akármennyire is imádom ezt a boltot!

-Ulysses… - kezdek bele a mondandómba, de abba is hagyom – Ulysses? Hahó! – kiáltom el magam, hátha válaszol, de semmi. Mégis mikor ment ki, és hogyhogy nem vettem észre?

Ugye mindjárt visszajön? Ugye nem zárt be? Nem akarom egy ilyen negatív és sötét érzelmektõl vibráló helyen tölteni az éjszakát.

Apró koppanás.

Lélegzetvisszafojtva figyelek feszülten minden idegszálammal. Szinte érzem, ahogyan egy másodperc alatt leizzadok.

Még egy koppanás.

Nyelek egyet, kezemben kicsit megremeg a könyv. Érzem, hogy valaki figyel. Kérlek, add, hogy ne a baba legyen! Csak ne a baba legyen! Könyörgöm!

Egyenes háttal és tetetett nyugalommal, kissé darabos mozgással indulok el az ajtó felé. Cadell, nem érdekel, hogy mi van mögötted (Hallottad?! Nem vagy kíváncsi, semennyire sem!), nem nézel hátra, nem sietsz, lassan, nyugodtan, természetesen. Csak beképzeled, nincs semmi vész, Ulysses biztosan nem olyan szemét, hogy bezárjon ide… Ugye? Ugye nem olyan szemét?!

Ujjaimmal megmarkolom a kilincset, fülemben dobog a szívem. Legszívesebben zsanérostul tépném ki az egész ajtót a helyérõl és rohannék kifelé, valamerre, amerre Ulysses van. Ugye nincs bezárva? Lassan nyomom le az egyszerû kilincset, kattanás és a fadarab megmozdul. Hatalmas kõ gördül le a szívemrõl, lassan lépek ki és csukom be magam mögött az ajtót. Ez az, csak természetesen, mintha semmit sem vettél volna észre, ügyes vagy Cadell, és most lódulj megkeresni azt az elátkozott srácot!

Nem kell sokat keresnem, a konyhában találom meg egy szendvics és egy csinos könyvkupac társaságában. Két falat és egy lapozás között pillant fel zaklatott ábrázatomra, még csak bûntudat sem suhan át az arcán, amiért lent hagyott.

-Neked tényleg csak egy könyvet kell a kezedbe nyomni. Ha ezt elõre tudom!

- Nehezedre esett volna szólni, hogy elmész? – próbálok olyan pillantással nézni rá, ahogyan õ szokott rám, de nem hatja meg különösebben.

- Azt hittem szereted az elátkozott tárgyakat – búj vissza a könyvbe. Frusztráltan sóhajtok fel. Mégis mit kezdjek egy ilyennel? Semmilyen szociális érzék nem szorult belé?

- Valami mozgott a raktárban… - kezdek bele halkan, nehogy hallja az, aki vagy ami velem tartózkodott abban a helyiségben – és éreztem, hogy figyel…

- Elõfordulhat. – harap egy újat a szendvicsbe és minden ijedtségem ellenére összefut a nyál a számban. Nem, biztosan nem kínálna meg, különben is, már tizenegy óra, mennem kell.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?

- Itt élek és semmi furcsaságot nem mondtál – pillant fel teljesen közönyösen, mintha arról világosítottam volna fel, hogy kék az ég… Inkább nem is reagálok rá.

- Sikerült találni valamit?

- Nem, de azt hiszem már tudom merre kell keresni a választ.

- Nagyszerû. Elintézek egy telefont és utána kiengednél? Elég késõre jár – meg sem várom a bólintását, már tárcsázom a lakótársam számát és alig várom, hogy felvegyék a másik oldalon – Szia, ne feküdj le, ameddig haza nem érek, légyszi csinálj valami kaját és vidd át a párnám a te szobádba. – Nem, nem érdekel, milyen ovisnak tûnhetek, ahogyan az sem, hogy lejáratom magam.  

- Nem úgy volt, hogy lakótársakkal nincs kufirc? – nevet bele Max a telefonba és ettõl nekem is egy árnyalatnyival jobb kedvem lesz.

- Most is úgy van, majd mesélek – ígérem, aztán mindketten elköszönünk és bontjuk a vonalat.

A bolt elõtt álldogálok még egy darabig és bámulom az ajtót, ami mögött Ulysses eltûnt. A kirakatban elhelyezett tárgyak az éjszakának, a néptelen utcának és az utcai lámpák fényének köszönhetõen kísérteties vonásokat szereznek. Bepillantok a boltba, bár alig látok valamit, csak a tárgyak jólismert körvonalait és a sötétséget. Eddig bele sem gondoltam még, hogy milyen ijesztõ és hátborzongató a bolt Ulysses nélkül.

Magamat megrázva szakítom el tekintetem az üzlethelyiségtõl és kezdem meg hazafele tartó, végtelennek tûnõ utam. Ugyanis az elsõ kanyar után újra borsódzni kezdett a hátam és mintha egy már ismert koppanás visszhangzott volna az egyik mellékutcából. 

Remeg, és érezhetõen retteg. Egy pillanatra elönt egy kis szégyen, hiszen Prudence az én ellenséges érzelmeim miatt kelt életre úgy mond. Viszont mikor félelmében belém kapaszkodik úgy, hogy szinte lecibálja a karomat, minden bûntudatféle érzelem megszûnik bennem.

Prudence angyali arca egy csapásra megváltozik, érzi Cadell rettegését. A Pruet megszálló démon egy középkori kislányból változott át még sok évszázaddal ezelõtt, már emberként is szeretett manipulálni, és a pszichopátia jellemzõ tüneteit mutatta, ám szellemként még inkább bedurvult. Démonként az emberek rettegéseibõl él, fõleg a gyerekeket imádja nagyon. Minél érzõbb, minél ártatlanabb, annál finomabb csemege neki. Cadell viszont nem gyerek, és bár nagyon fél tõle, nem tartozik Prue fõ ételcsoportjába. Viszont nem kell sokáig értetlenkednem, amint Prue megszólal, minden világossá válik.

-Egy volt a macskád – mutatja föl a mutató ujját a baba. Szóval ismerte õt gyerekként. Cadell azért retteg a babáktól, mert találkozott Prudence-szel! Így már minden világos. – Kettõ a szellem – nyújtja ki a középsõ ujját is. Szellem? Cadell még kicsi lehetett, valószínûleg fogékony a szellemekre. Kisgyereknek lehetett a szelleme, Prue az élõket szereti igazán, az õ érzelmeik a legjobbak, de a szellemekbõl is könnyen nyeri a táplálékát. Gondolom, nagyon jóban lehetett Cadell a szellem gyerekkel, hiszen csak úgy élhette túl a Prueval való találkozását kisgyermekként, ha egy szeretett halála, és annak gyásza elterelte Prue figyelmét addig, amíg meg nem szabadult a babától. – Három, nincsen nekem párom – fejezi be a baba a mondani valóját.

Nem szereti, ha valaki megmenekül elõle. Tudom jól. Ki kell találnom valamit, amivel leállíthatom. Most már nem fog rám hallgatni. Valamennyire tudok rá hatni, de… de segítség nélkül nem fog menni a dolog. Cadell túlzottan retteg, alig bír megállni a lábán, csak a karom elszorítására van ereje. Õ nem lesz nagy segítség a saját maga megmenekítésében. Mobil nincs nálam, de apa nem is érne ide idõben.

-Cadell, játsszál velem – kérleli magas, kislány hangon a baba, a lehetõ leggonoszabb mosolyával. Most még az én hátamon is átfut a hideg, gyorsan tenni kéne valamit. Próbálom lefejteni magamról a srác kezét, hiszen egyetlen kézzel mit sem tudok tenni, de válaszul csak még inkább belém fúrja ujjait. Áucs, már szinte nem is érzem a kezem!

-Játsszál velem! – kuncogja Prue, mint az ártatlanság megtestesítõje. Imádom ezt a babát, és ha másnál lenne, nem is szándékoznék beleszólni a dolgaiba, de az én boltomban nem lesz vérontás! Gyerekként nem tudott végezni vele, több esély nem jár Pruenak! Egyre inkább közeledik, folyamatosan ismételgetve, hogy „játsszunk!”. Még mindig nem tudom, hogy mit tegyek, agyamon száz, és száz ötlet fut át, de mindegyiket el kell vetnem. Kint verõfényes napsütés, Lucien nem lenne nagy segítség. Caitlyn ma szabadnapos, apa viszonylag messze lakik. Én pedig folyton csak szívok a védekezõ varázslatokkal.

- N-n-n… NEM! – kiáltja Cadell, eleinte nem túl biztosan, ám a végére szinte süketítõen hangosan. Még jobban megszorít, én pedig összeszorítom fogaimat, és fölemelem az egyetlen szabadon maradt kezemet. Most vagy sikerülni fog megállítanom, vagy mind a ketten megh…

Hát ez meg mi a szent szar?! A lakásban lakó, sõt, idegen szellemek is egyre csak gyûlnek, és gyûlnek, hogy egy színesen szikrázó, áthatolhatatlan falként egyesüljenek, ami visszaveri Prue támadását. Ilyet még sosem láttam. Egy-két szellem összefogása egy közös célért is eléggé ritka, de egy tucatnyi szellem védelmezõ fallá válása szinte példanélküli. És mindez… Cadell miatt?

-Eressz már el! – lököm el a fiút magamtól. Már minden okés, megnyugodhat, Prue nem fogja bántani. A baba ideges, és gyilkolni akarna, de most már nem megállíthatatlan. Pár napot elzárva fogom tartani, büntiben lesz, aztán ha jó kislány lesz, ülhet vissza a helyére. Addig viszont valahogyan le kellene nyugtatni már ezt az ember alakú remegõ nyárfalevelet. Prue még próbálkozik, fõleg, hogy az áldozatát a földön kiterülve, védtelen pozícióban látja, de a szellem fal ugyanolyan intenzitással tartja õt távol Cadelltõl, mint a megformálódásakor.

Most már elég legyen!

- Mégis mi a franc ez?! Prudence! Elég! – teremtem le a babát, aki akkor sem áll le. Rettentõ dühösen meredek a babára, aki egy kicsit még tovább nézi a fiút, majd rám pillant. Makacs, azt hiszi, hogy át tud törni a szellemek alkotta falon, de már vereséget szenvedett. Nem tudott ölni, nem tudott pusztítani, az õ életre kelésének egy ideig vége. Megy le a pincébe, elzárva egy dobozban. Egyedül nem tudtam volna legyõzni, vérszomja teljében nem, de ha a vérszomj fellángolása után nem tud megenni egy lelket, akkor legyengül, most már én is el tudnék vele bánni. Ezt tudja õ is, úgyhogy mérgesen visszamászik a helyére, és durcásan összefonja maga elõtt porcelán karocskáit.

A szellem fal még továbbra is fönt marad, de már nem áthatolhatatlannak tûnõ. Már ki lehet venni egy-egy arcot, testrészt. Érthetetlen ez a dolog, de azt hiszem, nem fogok rá választ kapni, amíg ilyen állapotban van a kölyök.

-Mozdulj már! Nem érek rá egész nap! – dorgálom, miután fölhúztam álló helyzetbe. Alig akar elindulni, úgy kell oda taszigálnom a konyhába, hogy ha már állni nem tud, legalább széken üljön. Nagyot sóhajtva állok neki a tea fõzésének. Kis kakaóbab töret, csipetnyi levendula, és pár csepp galagonya tinktúra. Ezek kellenek a tökéletes nyugtató italhoz. Elé teszem az asztalra, kicsit lendületesebben, mint terveztem, de nem tehetek róla, az imént történtek nekem sem számítanak minden naposnak. A démonok, oké. Az életveszélyes szituációk is. De egy élõ, nem-érzõ ember segítségére sietõ szellemekbõl álló védõfal?! Az nem semmi.

– Mire vársz még? Igyál, nem méreg – morgom, mikor egy aprócska hajlandóságot sem mutat arra, hogy lehajtsa a teáját. Biccent, fölemeli, de azonnal teszi is le, annyira remeg még mindig. Ennyire sokkos állapotban lenni Pruetól… mondjuk, valamennyire meg tudom érteni, hiszen gyerekként megmenekült tõle, erre viszonylag felnõtt fejjel ismét szembe találkozni vele biztosan borzalmas élmény lehet számára. De egyszerû a megoldás: nem kellene ide járnia minden szabad idejében!

-Hogy tudtál egy ilyen szörnyet Prudence-nak elnevezni?! – fakad ki hirtelen. Ezen akad föl? Komolyan ezen akad föl?! – Tudod egyáltalán mit jelent az a szó?! Meg mégis mi volt az elõbb lent? Miért támadt rám Pru…pr… az az ócska lom?! Meg mi volt az a fal? – záporoznak az egyre hisztérikusabb kérdései. Az utóbbira én is kíváncsi vagyok, de addig nem jutunk sehová, amíg nem nyugszik le, úgyhogy ahelyett, hogy megválaszolnám pár kérdését, utasítom arra, hogy igyon.

– Az sem érdekel, ha kiborítod, mert nem találod el elõször a szádat. Ameddig iszol, próbálj lenyugodni – mondom. Már pár korty is csodákra képes, pláne, ha az egészet sikerül lehajtania. Körülbelül ezeknek olyan hatásuk van a kellõ mennyiségben, egy hozzá illõ kis varázsigécskével megsegítve, mint egy nyugtató injekciónak. Hiába mondom neki, hogy igyon, továbbra sem mozdul, csak bámul rám, mint borjú az új kapura. Várja a válaszait, én meg azt, hogy lenyugodjon. Azt hiszem, én kicsit türelmesebb vagyok, mint õ, de azért ne feszegesse túl a húrt, mert a végén még én magam zárom majd le a pincébe Prue mellé. – Tapsra vársz? – kérdezem. Végre, valahára sikerül megtalálnia a száját, és látni, hogy már az elsõ pár korty után ellazul. Helyes. Igyál csak, kell neked.

- Remek – konstatálom tettét. Kényszert érzek, hogy megtoldjam egy buksisimivel és egy „jó fiúval”, de visszatartom magam. Nem kezdek el érzelgõsködni, nem most, nem Cadellel. Kár, hogy jelenleg úgy kell figyelmeztetnem magam, hogy nem bírom a srácot. – Másodszor a neve tökéletesen illik hozzá, és ne sértegesd. Nagyon önérzetes – felelem. Amúgy nem én neveztem el, õ mutatkozott be nekem.

- A fal? – Há! Tanul a kölyök… látom rajta, hogy legszívesebben kiakadna a válaszomon, hogy mi az, hogy illik Prudencehez a neve, de visszanyeli kikívánkozó felháborodását.

- Én is pontosan ezt akartam kérdezni. Mióta sietnek egy ilyen segítségére a békésen, semlegesen bolyogó, magukat mindenbõl kihúzó szellemek? Mégis mit csináltál velük, vagy mi vagy te? – kérdezem. Meglepetés suhan át az arcán, szóval jól sejtettem, hogy õ sem tudja a választ. Viszont a boldog, hálás mosoly meglepõ.

- Az a fal… szellemek voltak? – kérdezi meghatottan. Valamit suttog maga elé, de olyan halkan, hogy alig hallom, nem hogy értsem is. Hmm… érdekes reakció. Vajon miért siettek a segítségére? És hogy láthatta a falat, ha a szellemeket nem? Vagy csak azt látta, hogy Prue valami láthatatlanba beleütközik? Na jó… kivételesen én is tele vagyok kérdésekkel, hát… beszélgessünk. Mégsem úszom meg, úgy látszik.

- Igen. A falat láttad? – kérdezem. Ez a legsürgetõbb kérdés, hiszen ha nem látta, akkor fogalmam sincsen, miért érdekelheti õ a szellemeket. De ha látta… akkor hogyhogy nem látta a szellemeket? A szellemek nem tudnak nem-érzõk számára materializálódni, semmilyen körülmények között sem.

- Persze. Azt hittem, hogy te varázsoltál, vagy hasonló, attól jelent meg a színes fal – feleli már kissé összeszedettebben. Szóval látta. Az biztos, hogy gyerekként látta a szellemeket, hiszen a szellem barátját ölte meg Prue, ez egyértelmû. De még mindig hisz a szellemekben a többi felnõttel ellentétben. Akkor viszont hogyan veszíthette el a látását?

- Mióta nem látod a szellemeket? – kérdezem. Kissé megrezzen, láthatóan fájó pontra tapinthattam. Kis bûntudat suhan át rajtam, nem akarom, hogy fájjon neki a visszaemlékezés, de aztán igyekszem nem törõdni ilyenekkel, hiszen tudni akarjuk, hogy mi történhetett. A cél érdekében minden, nem igaz?

- Kiskorom óta – feleli. Félig lehunyom szempilláimat, és egy metszõ pillantást vetek rá alóluk, hogy lássa, nem értékelem a válaszát. Én csak segíteni akarok neki, de ha õ nem akarja, hát el is mehet.

- Nem mondod? – kérdezek vissza szarkasztikusan. Kicsit lekonyítja ajkait, mint aki duzzogni készül, de csak rájön õ is, hogy ha így viselkedik, akkor nem sok esélye lesz arra, hogy segíteni fogok neki. Sóhajt egyet, lenyeli az utolsó korty nyugtató teát, és végre sikerül értelmes mondatokat létrehozni.

- Hat éves lehettem, mikor szüleim megvették P… azt a szörnyet – szúrós pillantásomra megköszörüli a torkát, és inkább máshogy folytatja. Helyes – Azt a babát. Elõször megölte a macskámat, majd a barátomat is. Addig könyörögtem anyáéknak, amíg el nem tûntették a közelembõl, de ezért pszichológushoz kellett járnom. Tizenkét éves koromig jártam, azóta nem látom õket. – Kissé monoton a hangja, de nem csodálom. Tudom, hogy közömbös vagyok a legtöbb dologgal szemben, a megható történetek sem tudnak érzelmet kicsikarni belõlem, ráadásul tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a válasza, de… egyszerûen megsajnáltam, na! Lehet, hogy magamban kissé kinevettem a baba fóbiája miatt, de nagyon is meg tudom érteni. Más volt rájönni a dolgokra, mint hallani az õ, színtelen, monoton szavaival a múltját. Ha össze akarnám hasonlítani az õ gyerekkorának traumáját az enyémmel, torony magasan õ nyerne. Csoda, hogy túlélte, és nem hogy rettegõ, ideges kis nyuszi vált volna belõle, hanem egy nyílt, kíváncsi, lelkes fiatallá nõtt föl. Csodálatra méltó, de pszt! Nem akarom, hogy tudja, hogy egy kicsit… egy icike-picikét csodálom õt. Prue csak azt tette, ami hajtja õt, úgyhogy továbbra sem tudom õt megvetni, vagy gyûlölni, de Cadell nagyot nõtt a szememben.

- De nyilvánvaló, hogy hiszel bennük – terelem vissza a beszélgetés medrébe gondolataimat.

- Persze! Sosem szûntem meg hinni bennük, hiába próbáltak lebeszélni róla a felnõttek. Az a baba örök traumát okozott, de legalább az õ léte bizonyítja, hogy valaha voltak szellem barátaim – feleli a srác. Szórakozottan elkezdi birizgálni a bögrének a peremét, és a lábát is rugóztatni kezdi, de nem szólok rá, hiába zavar a mocorgás. Most az egyszer elnézem azt, hogy nem tud egy helyben megmaradni. Csak ne próbáljon meg ebbõl rendszert csinálni, mert a végén tényleg kidobom innen.

- Hát, úgy tûnik, hogy nem csak voltak. Még mindig vannak, és hiányzol nekik – közlöm vele. Meglepõdve kapja föl a fejét. Szemeiben sok érzelem kavarog, alig tudok beazonosítani párat. Öröm, meghatódottság, szomorúság…

- Itt vannak? Mit mondanak? Kik vannak itt? Az öreg kalapos bácsi? Vagy a kisgyerekek, akikkel régen együtt hintáztunk? Miért nem látom õket?! – Csak úgy záporoznak a kérdések, alig tudom, hogy melyiket válaszoljam meg elõször. Próbálom pillantásommal elhallgattatni a harmadik kérdés után, de nem nagyon sikerül, úgyhogy muszáj hangot adnom elégedetlenségemnek.

- Lenyugszol, és megvárod, hogy válaszolok, vagy dobjalak ki innen? – kérdezem a századik kérdés után. Na, jó, talán annyi nem volt, de nekem rettentõ soknak tûnik így is. Már nem is emlékszem rájuk. Kár, hogy a konyhába vándorló szellemek nem restek fölfrissíteni az emlékezetemet. Még jó, hogy csak hárman vannak, ha többen lennének, rúgnám is ki õket. Így is annyi a nyugis délutánomnak, de legalább nincs tömegnyomor.

- Helyes – bólintok két perc néma csönd után. Látom rajta, hogy fizikai fájdalmat okoz neki, hogy néma csöndben kell lennie, és a két perc alatt vagy tizenháromszor nyitotta a száját, hogy mondjon valami. Szerencséjére nem szólalt meg, úgyhogy válaszolok neki jutalomként. Nevelhetõ ám, csak kellõ motiváció kell hozzá. – Csak hárman maradtak, a többiek mind eltûntek most, hogy már nincs szükség rájuk. Az egyikük… - kezdem, ám elhallgatok, mert eszembe jut, hogy velük még nem is találkoztam.

- Amalie vagyok – mutatkozik be elsõnek az egyetlen lány. Kis fiatalka, tizennégynél nem néz ki idõsebbnek, de már egy jó ideje az lehet, a ruhájából és a hajából ítélve. Ha az ember sok szellemet lát, egy idõ után már könnyen be tudja azonosítani az évtizedet, hogy milyen korban halhatott meg. Õ a második világháború környékén élhetett talán.

- Én Brian! – kiált egy tizennyolc éves forma srác, aki talán tíz éve hunyhatott el. Nem sokkal azelõtt, hogy Cadell elvesztette volna az érzékelését, ha ismerték még egymást. Tipikus sportolónak tûnik, a külseje is, és a ruhája is.

- Én pedig Edward – emeli meg a kalapját a legidõsebb szellem. Igazi jól öltözött, koros úriember, a tizenkilencedik század környékébõl. Õsz szakáll, fehéres haj, kemény kalap, erõs ráncok, ám szög egyenes derék. Na, akkoriban nem voltak gerincferdülések, az biztos!

- …Amalie, aki egy szõke hajú fiatal lány, sárga napraforgós szoknyában – folytatom a válaszomat a bemutatkozások után. Kissé fura, hogy csak én hallom, amit mondanak. Nem süllyedtem még sosem olyan mélyre, hogy médiumot játszottam volna, a családból meg ugye mindenki képes érzékelni, szóval még a rokonok miatt sem kellett közvetítenem.

- Amalie! Õ tanított meg a virágok gondozására! – kiált föl Cadell örömködve. A lány lágyan elmosolyodik, és hevesen bólogat.

- A másikuk Brian, aki egy idióta izomagynak néz ki. – Az említett fölháborodva kiált föl, de én csak megvonom a vállam. Nem tehetek róla, ha ez jön le nekem a kinézetébõl. És nem csak nekem, hiszen Cadell is egybõl fölismeri a leírásomból, és izgatottan csillannak föl szemei.

- Ó, Brian, hogy van Bill? – kérdezi a levegõbe bámulva. Mindig olyan viccesnek találom a tévében, amikor mutatják, hogy teljesen más irányba néz a nem-érzékelõ, mint ahol van a szellem. Hát… élõben még viccesebb. Kicsit habozva nyúlok át az asztalon, de nem gondolom meg magam, megfogom az arcát, és kicsit helyesebb irányba igazítom. Ha már látni nem látja, legalább tûnjön úgy.

- Köszöni, a halálhoz képest jól van – feleli a srác, de még mielõtt ez az egész elfajulna, egy lesújtó pillantást vetek mindkettejük felé. Nem vagyok üzenetrögzítõ. Elmondom neki, ki van itt, de nem fognak rajtam keresztül kommunikálni, ezt most felejtsék el. Inkább segítek kitalálni, hogy mi a fenéért nem látja a szellemeket akkor, ha kicsiként látta, nem is Prue idejében vesztette el a látását, zöld szeme van, ráadásul hisz is bennük. Pláne, hogy nem csak hisz, hanem TUDJA.

- Még együtt vannak a jelek szerint – morgom Cadell könyörgõ pillantására. Ha még jobban elkerekítené a szemeit, akkor csak fölidegesítene, de ez olyan természetesnek és kétségbeesettnek és valódi érzelemnek tûnik, hogy kénytelen vagyok legalább egy aprócska információt átadni. De nem várom meg a következõ kérdést, azonnal bemutatom az utolsó itt levõ szellemet, hogy ugorhassunk. – Edward az utolsó szellem, aki tényleg kalapos, és tényleg öreg bácsi.

- TUDTAM! – kiált föl lelkesen a srác. Viszont egy pillanat múlva szomorúság suhan át az arcán. – De Cindy, és… és a többiek? Õk hol vannak? – kérdezi halk, óvatos hangon. Rossz lehet neki, hogy tud a szellemekrõl, anno látta is õket, most viszont csak mások keresztül beszélhet velük. Sosem gondoltam volna, hogy pont neki, vagy bárkinek egyáltalán, de tényleg szeretnék segíteni. Igyekszem mindent megtenni, hogy megtaláljam a válaszokat, hogy mi történt, és hogyan kaphatná vissza az érzékelését.

- Némelyiküknek sikerült átkelnie, de… - kezdi Brian a választ, de közbe vágok. Mint már említettem, nem vagyok üzenetrögzítõ!

- Elég – emelem meg kissé a hangomat. Még nem kiabálok, de már a türelmem határán járok. – Adjatok nekem öt napot, ha addig nem találom ki, hogy mi miatt nem érzékel titeket, akkor ígérem, médiumot fogok köztetek játszani. Addig viszont örültem a találkozásnak, de a feladatra kell koncentrálnom. Ha valakinek van valami ötlete, szívesen meghallgatom, de ha nincs, akkor van egy büntetésben levõ baba, akit le kell vinnem a pincébe, illetve egy lecsaphatatlan, mindent tudni akaró srác, akinek segítenem kell a problémájában. – Kifakadásomra néma csönd a válasz, de legalább nem dühödnek fel, hanem egy kis idõ múltán megértõen bólintanak. Egymás után elköszönnek szépen, amit közvetítek Cadellnek is. Ismerem már õt annyira, hogy tudjam, nem örül annak, amit most csináltam, de ez van, ezt kell szeretni. Sajnos ki van szolgáltatva nekem, szóval ne idegesítsen föl, és minden rendben lesz.

- Sziasztok! – köszön el Cadell, de már felesleges, mert mind három szellem már rég eltûnt. Sóhajtok egyet, és készítek még egy teát. Rám is rám fér egy kis nyugtató…

---*---*---*---

- Mi ez? – kérdezi Cadell felém fordulva. Kissé megriadok, túlságosan elmerültem a könyveimben, de eddig sehol semmi lényeges nyom, úgyhogy fölnézek a lapokból. Még jó, hogy fölnézek, mert Cadell már megint elkóborolt olyan helyekre, ahol semmi keresnivalója. Nem értem… ez a kölyök nem tud nyugton maradni egy helyen? Muszáj olyan helyekre vándorolnia, ami veszélyes lehet számára? Hihetetlen.

- Nem láttál még horror filmet? – kérdezek vissza. Ránéz arra a tárgyra, ami fölkeltette a figyelmét, tüzetesebben megvizsgálja, majd tanácstalanul megrázza a fejét. Pedig azt hittem, ez egy eléggé elterjedt dolog. Még a Bûbájos Boszorkákban is benne van, démonos horrorokban meg pláne.

- De, de ezt nem tudom, hogy mi – feleli.

- Ez egy oujia tábla. Válaszol a feltett kérdésekre – mondom kimondatlan kérdését megválaszolva. Még inkább kíváncsian szemléli tovább, aminek nem nagyon örülök. De amíg csak nézegeti, semmi gond nem lehet. Csak ne nyúljon hozzá.

- Ha válaszol rájuk, akkor miért nem kérdezed meg tõle, hogy miért nem… „érzékelek”? – Jó kérdés. Talán azért, mert veszélyes, mint minden egyes itteni dolog?! Komolyan… nem egy gumimaci boltot vezetek, ahol a cukormérgezés okozhatja a legnagyobb bajt! Senki sem veszi komolyan a kiírásokat, hogy mindennek megvan a maga baja, ami miatt nem tanácsos õket használni? Hihetetlen.

- Azért, amiért te sem fogsz hozzá nyúlni – közlöm vele. - Az ember azt hinné, hogy egy démon elég volt egy napra – morgom az orrom alatt, ügyelve rá, hogy meghallja. Hátha úgy észbe kap, hogy hoppá, gonosz természettel rendelkezõ tárgyakkal vettem körül magam, nem tanácsos mindenhez hozzá nyúlkálni.

- De… ez nem démoni. Ez olyan… otthonosnak, hívogatónak érzõdik. Tudja a választ, és szívesen megválaszolná a kérdéseinket – mondja teljes bizonyossággal. A kezemben tartott könyv rég elfeledve, megdöbbenve pislogok a tõlem egy méterre álló srácra. Õ… otthonosnak, hívogatónak érzi az oujia táblát? Egyáltalán õ ÉRZI a táblát?! Errõl miért nem beszélt eddig?

- Te… érzed? – kérdezem óvatosan.

- Igen. Bár nem látom és hallom a természetfelettit, mindig érzem, hogy mi hogyan készült, milyen érzelmet áraszt magából – vonja meg a vállát, mintha ez eddig is egyértelmû lett volna. Mintha nem is tudom… említést sem kellett volna tennie errõl. Hogy segítsen így az ember, ha nincsen meg minden kellõ információja?! Ez azt jelenti, hogy nem teljesen szûnt meg az érzékelés, egyszerûen csak egy bizonyos dologra korlátozódott. Mivel én látok, és hallok is, nekem az érzelmek beazonosítása nem olyan fontos, nem fejlõdött ki olyan jól. Nála viszont olyan lehet ez a dolog, mint ahogyan a vakoknak a többi érzékszervük lesz élesebb. Érdekes, felettébb érdekes. Ez az ügy egyre kíváncsibbá tesz!

- Szóval érzékelsz… nagyon minimális szinten, de érzékeled a dolgokat. Mintha… valami elnyomná, vagy elszívná az erõdet, amiatt nem tudsz kommunikálni a szellemekkel, csak a tárgyakat érzékeled. Majd még kapni fogsz azért, mert nem meséltél errõl elõbb, de jobb késõbb, mint soha. Úgyhogy most megúsztad. Van esetleg még valami, amirõl tudnom kéne? – kérdezem angyali mosollyal az arcomon. Nagyot nyel, látja rajtam a fenyegetést. Nem válaszol verbálisan, de megrázza a fejét, úgyhogy biccentek egyet, és a visszaveszem a megszokott közömbös arckifejezésemet. Jól van.

- Csak kérdezzük meg ezt a… - kezdi a csodálatos ötletét, de meg sem várom, amíg befejezi, egybõl közbe vágok.

- NE nyúlj hozzá!

- De… - próbál feleselni továbbra is, de nem hagyom. Tényleg nem érti meg, hogy nem a levegõbe beszélek, ha megtiltok neki valamit?!

- Ne kezdjük elõröl a mai napot! – kérlelem. Nem morgok, nem mérgelõdök, egyszerûen halkan megkérem, de úgy tûnik, erre jobban figyel, mint eddig bármi másra. –  Ha azt mondom, hogy valamihez nem nyúlhatsz, vagy valahová nem mehetsz be, akkor úgy teszel, ahogy mondok! Értetted?! – kérdezem halál komolyan. Nem játékszerek azok a cuccok, amik nálam vannak, akár itt a raktárban, akár kint, pláne nem a pincében. Ott vannak a legveszélyesebbek. Meg ugye a büntetésben levõk, mint például Prudence, aki eléggé makacskodott, mikor levittem, úgyhogy nem csak két napot marad lent elzárva, hanem két hetet. Kellett neki megtámadnia a boltban valakit.

- Igen, de… - MÉG MINDIG?! Na jó, muszáj egy normális választ adnom, mintha egy vevõ lenne. Csak aztán remélhetõleg õ nem fogja megvenni és kipróbálni, a többi idiótával ellentétben. Ha igen, akkor reménytelen eset és leveszem róla a kezemet.

- Nincs de. Lehet, hogy otthonosnak érzed, de csakis azért, mert biztonságosnak akar tûnni. Nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy nem magyarázom el, miért is nem szabad hozzá nyúlnod. Mindenkit figyelmeztetek mindig arról a dologról, amit megvesz, hogy hogyan kell velük bánni, mitõl kell tartani. Õt… õt még eladni is alig merem. Nincs megszállva: õ technikailag egy otthon, ahogyan te is említetted. Ha használod, bár igazat válaszol a kérdéseidre, cserébe viszont vesz az életerõdbõl, és megnyitja az utat egy, kettõ, vagy akár egy tucat démonnak. Akár egy bejárati ajtó a Pokolba; vagy inkább kijárat a Pokolból. Szóval nem, nem kérdezünk tõle – mondom ki a végsõ szót. 

Imádom azt a helyet! Fantasztikus! Minden tele van okkult dolgokkal, érdekes leírásokkal, titkokkal, maga a hely hangulata is fantasztikus, de nem is ezt szeretem benne a legjobban. Valahányszor belépek oda, hirtelen minden életre kell, nem csak a tárgyak lüktetnek, de a levegõ is. Érzem õket, a szellemeket. Annyira szeretném õket látni, vagy ha nem is látni, de hallani õket, hogy beszélni tudjak velük! Olyan otthon érzem magam abban a helyiségben, amennyire otthon talán még soha sem éreztem magam.

Bár… Ulysesst mintha fárasztanák a látogatásaim. Pedig én igyekszek csendben maradni meg levegõvé válni, beépülni a berendezésbe. Csak… néha… nagyon néha… na, jó… annál jóval többször… Szóval, kérdezõsködök tõle, hiszen õ sokkal több mindent tud nálam, meg más dolgokat is mond totálisan máshogy, mint ahogyan a könyvekben le van írva. Persze csak olyankor kérdezem, amikor egy referáláshoz vagy évfolyamdolgozathoz, szakdogához gyûjtök anyagot. Szóval nem igazán értem, hogy miért lesz ideges, amikor belépek… Pedig még barátkozni is próbáltam, de mintha minden egyes szót, választ harapófogóval kellett volna kihúznom belõle. Már förmedt rám, hogyha egyszer nem veszek semmit, akkor ne rontsam már a levegõt. De megkérdeztem tõle, hogy tilos-e nézelõdni. Végülis, õ a tulaj, bármikor kidobhat, de még fizetni is hajlandó lennék érte, hogy bejárhassak oda minden nap. Nem tudok lemondani az üzletrõl, és Ulysessrõl sem. Annak a srácnak van valami titka. Tudom, érzem, látom rajta. Addig nem tudok megnyugodni, ameddig rá nem jövök, hogy mi az és mivel kapcsolatos. Lehet, hogy egy elátkozott tárgyhoz van köze, lehet, hogy valami szörnyû dolog történt vele, amiért ilyen pályára adta a fejét. Vagy lehet, hogy õ látja a szellemeket velem ellentétben. De… megkérdezném tõle, ha igennel válaszolna, akkor kérném, hogy tanítson, vagy segítsen. Úgyis elutasítana, elsõ körben biztosan. A másodikban és a harmadikban is. Azonban nem hiszem, hogy ki akarná próbálni, hogy meddig is vagyok képes könyörögni.

Viszont azzal is baj van, hogy hogyan hozzam fel a témát. Caplassak be és tenyereljek rá a pultra, hogy „Bocsika, véletlenül nem látod a szellemeket? Mert én anno láttam, sõt most is érzek fura dolgokat”. Egyenes út a diliházba és még távoltartási végzést is szerezne, mert nekem elmentek otthonról és közveszélyes vagyok. Még jó, hogy a gyerekeket nem büntetik annyira, mint a felnõtteket. Ha ugyanolyan módszereket alkalmaznának, akkor én egész gyerekkoromat az elmegyógy egyik szép, kényelmes gumiszobácskájában tölthettem volna… és nem csupán a gyerekkorom. Sohasem jöhettem volna ki onnan.

Meg a bolt közepét is annyira szeretném megnézni egyszer! Jó alaposan! De… de… mindig elhatározom, hogy na, akkor ma sort kerítünk rá, azonban mindig inamba száll a bátorságom. A miértre a válasz nagyon egyszerû. Ott van az az elátkozott baba. A szó szoros értelmében elátkozott. Tudom, hogy nem az én tulajdonom, ezért engem nem intézhet el úgy, ahogyan kedve tartja, bár erre nem vennék mérget. Inkább nem kísértem a sorsot. Gyûlölöm a babákat, félek is tõlük, de attól az egytõl… nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire rettegek tõle.

- Szia! – köszönök be vidáman, de még csak rám sem néz, mogorva tekintettel mered valahova. Komolyan nem értem, hogy mi a baja velem, soha nem ártottam neki. Jó, tény és való, én sem csipáznék egy olyan „vevõt”, aki az év összes napjából minimum háromszázötvenen betér az üzletembe hosszabb-rövidebb idõre és nem hagy nálam egy árva petákot sem. De ha egyszer semmi bajt nem csinál, és még érdeklõdik is, tuti hogy beszélgetnék vele, ha meg szimpatikus lenne, akkor elmennék vele kávézni, teázni, sétálni. De azt hiszem, hogy túl sokat kérek, ugye?

Persze, hogy igen. Ulysses még arra sem volt hajlandó válaszolni, hogy honnan szerzi ezt a fajta kontaktlencsét (ami az állítása szerint nem színes kontaktlencse), vagy, hogy miért pont ezt a színt választotta. Vagy, hogy miért nyitott egy ilyen üzletet? Csak morgott valamit, de egyenes választ nem adott. Tudni szeretném. Meg különben is, Ulysses pont az az ember, aki rengeteg érdekes dolgot tudna mesélni. Igen, tudna, ha akarna. De már a beszéddel is bajok vannak, nem ám a meséléssel.

Aztán meg ott vannak a képei! Valami fantasztikusak, a bennük ülõ érzelmek! Ki sem nézném belõle. Jaj, ja én tudnék így festeni! Lefesteném a régi szellembarátaim, hogy mindenki örökre emlékezzen rájuk, hiszen ez a valódi örökélet, nem? Kérdeztem, hogy mi ihlette meg õt, hogy miért nem rendez kiállításokat, de soha semmire nem kapok választ. Erre is rákérdeztem, de semmi reakció. Szóval most már csak bejövök, nem beszélek hozzá sokat és nézelõdök. Csak a bolt közepe… nem akarná valaki végre megvenni azt az átkozott babát?! Bár… inkább ne vegye meg senki, jobban jár mindenki.

De nézzük csak, merre nem voltam még a boltban? Ú, ott egy ajtó! Eddig hogyhogy nem vettem észre? Jaj, biztos azért, mert hátul van és mindig be volt csukva. Vajon mi lehet arra?

- Úúú, új festmények?! – kiáltok fel lelkesen és csak nézek jobbra-balra, nem is tudom melyikre nézzek elõbb. Rengeteg van, és gyönyörûek és van bennük valami hátborzongató, meg amit érzek bennük… olyan furcsák. Nem érzek sem szeretet, sem dühöt, semmit sem, de mégis van itt valami bennük, csak nem tudom megnevezni, nem ismerem és nem tudom megfogni ...

- Kifelé innen! Ide nem jöhetsz be! – jön be utánam dühösen. Miért nem? De ennél van egy fontosabb kérdésem is:

- Ezeket miért nem teszed ki a többi mellé? – érdeklõdöm, de nincs elragadtatva tõle.

- Ne érdekeljen az téged, és most kérlek, menjél el, különben most tényleg megbánod – figyelmeztet, de nekem ez a mondat felér egy totális kidobással, pedig még csak most jöttem.

- De most miért? – nézek rá kivert kutya szemekkel, hátha megsajnál. Nem tettem semmi rosszat, csak bejöttem ide és láttam pár képet. Oké, lehet nem kellett volna, de… ha bocsánatot kérek vajon használ?

- Kifelé! – mutat az ajtó irányába tajtékozva, mielõtt még bocsánatkérésre nyithattam volna a szám. S ha nem lenne elég, hogy a mindig közömbös vagy éppen rám higgadtan ideges Ulysses teljesen kikelt magából, hát akkor ráadásnak megkapom a boltban elhelyezkedõ tárgyak egyhelyben mocorgását is. Egy kicsit megilletõdök tõle, de lenyûgözve figyelem a jelenséget. Más tuti azt mondaná, hogy trükk, de én tudom, hogy nem az. Tekintetem pislogás nélkül legeltetem a bolton, amikor középen lassan megmozdul valami.

A vér is megfagy az ereimben, a tüdõmben reked a levegõ, elfelejtem kifújni és friss oxigént belélegezni helyette, ahogyan zöld pillantásom találkozik a kék üvegszemekkel. Az… az… az… a… BABA!

Miért? Miért néz rám? Egyáltalán miért mozdult meg? Miért nem vált vissza élettelen tárgy stílusba? MIÉRT ENGEM NÉZ?!

 MIÉRT EMLÉKSZIK RÁM?!

-Nem hallod, amit mondtam? TÛNÉS! – lök egyet rajtam Ulysses, de csak annyit ér el vele, hogy megbotlok a saját lábamban, ám talpon maradok és még mindig a babát figyelem.

A babát, aki rojtos, csipkéktõl nehéz, festett, tökéletes kis ruhácskájában a tökéletes kis loknijaival, a repedt arcocskájával feláll a polcon és rám néz enyhén oldalra döntött fejjel. Nem mozdulok, nem merek, máshova nézni, még pislogni is félek, egész testemben remegek, és csak azon jár az agyam, hogy hova és merre is tudnék menekülni. De nincs kiút. Egyedül felfele futhatok a lépcsõn, de hát néztem elég horrort, olyan ostoba nem vagyok!  Különben sem használna, amikor egy házban vagyok a babával. Az utcára sem tudok menekülni, mivel pont az ajtó és köztem van…

A baba szemének élettelen csillogása hirtelen megváltozik, ajkai gonosz mosolyra szöknek, aprócska porcelán kezecskéjét lassan az arca elé emeli és belefúrja tekintetét az enyémbe, míg én görcsösen és remegve kezdek kapaszkodni a hozzám legközelebb esõ dologba, Ulysses vállába, karjába, mindegy, csak tudjam megtartani magam a lábaimon.

-Egy volt a macskád – mutat egyet a kezecskéjével és vékony, ártatlan kislányos hangjától a hányinger környékez és ver a víz- kettõ a szellem – nyújtja ki még egy ujjacskáját – három, nincsen nekem párom – szomorodik el, ahogy a már hármat mutató ujjait figyeli, majd hûvösen és a lehetõ leggonoszabban mosolyogva hirtelen, az eddig nem megszokott gyorsasággal rám pillant – Cadell, játsszál velem…

Pupilláim teljesen összeszûkölnek a félelemtõl és hiába érzem, hogy Ulysses igyekszik lefejteni magáról valószínûleg fájdalmat okozó kezeim. Nem tud érdekelni.

-Játsszál velem! – nyikorogja kuncogva, majd leugrik a földre és elkezd felém tipegni, és minden egyes megtett lépésével egyre erõsödik a már amúgy is heves reszketésem – Játsszunk! – ugrik elém és egy bájosnak szánt pukedli után felém nyújtja kicsi kacsóját.

- N-n-n… NEM! – kiáltják remegõ ajkaim a sokadik próbálkozás után, a mellettem állóba még jobban szorítok, szemeim szorosan összezárom és ösztönösen összegörnyedek. Nem akarom látni ahogyan hozzám ér, nem akarom érezni, nem… nem, nem akarok játszani!

Könnyes szempillákkal, remegve várok, hogy mikor ér el a vég, de nem történik semmi. Semmilyen apró kis érintést nem érzek magamon. Félve nyitom ki a szemeim, viszont amit látok az újra lefagyaszt. Ám most a döbbenet az oka és nem a félelem. Elõttem, mint valami fal, színes foltok kavarognak és a belõlük áradó hûvös levegõt is érzem. Igaz, gyengén, de érzem.
A baba keze ebben a falban akadt meg és arcán a lehetõ legnagyobb bosszúság ül. Nem tudom hogyan történhetett mindez, vagy mi ez a fal, de nem számít, örülök neki. Ideiglenesen távol tartja tõlem, de most merre tovább? Megvan! Felmegyek az emeletre és kimászok az ablakon!

-Eressz már el! – lök el magától neki a falnak, és egy jó kis ajtófélfának vágódással még el is esek. A baba velem szemben, igaz tisztes távolságból az átlátszó színes fal túloldalán. Próbálok felkelni, de nem megy.

- Akartok játszani? – semmi jót nem ígérõen hunyorog fel mosolyogva a semmibe, a színes kavalkádba.

- Mégis mi a franc ez?! Prudence! Elég! – szól rá erélyesen Ulysses a babára, amikor mindkét kezét kinyújtóztatva próbálja elérni az útjából mindig kikerülõ színeket, de én még azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

Prudence.

PRUDENCE???!!!!

Az elmúlt eseményektõl és információtól lesokkolva meredek magam elé, egészen addig, ameddig valaki a karomnál fogva nem akar felhúzni.

-Mozdulj már! Nem érek rá egész nap! – szól rám a kedves bolt tulajdonos, és majdhogynem csak az õ rángatásának köszönhetõen jutok el egy apróbb konyhának a székére, majd nem túl kedvesen elém vág egy bögrét, amiben összekevert valamit valamivel – Mire vársz még? Igyál, nem méreg.

Aprót biccentek és kezeim közé fogom a bögrét, lassan megemelem, de azonnal le is teszem, mert még mindig egy nyárfalevelet utánoz a testem, pedig már viszonylag megnyugodtam. Igen, viszonylag…

-Hogy tudtál egy ilyen szörnyet Prudence-nak elnevezni?! – fakadok ki enyhén hisztérikus hanggal. Valahogy le kell vezetnem azt, ami történt – Tudod egyáltalán mit jelent az a szó?! Meg mégis mi volt az elõbb lent? Miért támadt rám Pru…pr… az az ócska lom?! Meg mi volt az a fal?

- Elõször is, igyál – mutat a bögrémre rezzenéstelen arccal – Az sem érdekel, ha kiborítod, mert nem találod el elõször a szádat. Ameddig iszol próbálj lenyugodni – nem bólintok, nemet sem intek csak figyelek és õ is engem. A többi kérdésemmel mi lesz? – Tapsra vársz? – kicsit sem akarva felemelem a bögrét és próbálom nem kilötyögtetni a tartalmát, ami egész jól megy.  Ahogy leér gyomromba a forró ital, ami valami teára hasonlít, melegség árad szét bennem és egy kicsit ellazulok.

- Remek – ül le elém Ulysses – Másodszor a neve tökéletesen illik hozzá, és ne sértegesd! Nagyon önérzetes.

- A fal? – nyelem le nagy nehezen a felháborodott feleselést a névvel meg az önérzettel kapcsolatban.

- Én is pontosan ezt akartam kérdezni. Mióta sietnek egy ilyen – nyomja meg erõsen a szót keményen rám nézve – segítségére a békésen, semlegesen bolyongó, magukat mindenbõl kihúzó szellemek? Mégis mit csináltál velük, vagy mi vagy te?

- Az a fal… szellemek voltak? – terül szét enyhe, de határozottan boldog, hálás mosoly az arcomon. Mégiscsak körülöttem vagytok! Vigyáztatok is rám… - Annyira köszönöm – suttogom magam elé meghatódottan. Annyira, de annyira szeretném õket újra látni. De akkor ezek szerint, ha sok szellem van egy helyen, akkor látom a színeiket, vagy azok a színek nem amiatt voltak?

Azért, mert NEM VESZEM VISSZA ÕKET! Ha egyszer már eladtam valamelyik tárgyat, akkor azzal már a vevõ, vagy az ajándékozott rendelkezik, és csak õ tud vele mit kezdeni. Leginkább azt, amit tanácsoltam, hogy mivel tudja kordában tartani az elszabaduló gonosz erõket, de eddigi tapasztalataim során, ha valakivel történik valami trauma ezek miatt a tárgyak miatt, minél elõbb meg akarnak tõle szabadulni, nem pedig visszaszorítani azokat. Idióták.

Jó, lehet rám mondani, hogy szemét köcsög vagyok, amiért ilyen dolgokat árulok, de most komolyan! Ha nem árulnám õket, úgyis máshonnan, mondjuk e-bayrõl vennék meg a dolgokat a természetfeletti-rajongók, vagy a hitetlenek, így viszont mindenki jól jár vele. Én pénzt keresek azzal a dologgal, amiben penge vagyok, a vevõk megkapják a cuccokat, az elátkozott tárgyak pedig eljutnak egy tulajdonoshoz. Ráadásul én figyelmeztetem a vásárlóimat is mindenre, és a démoni megszállás elleni védekezést is próbálok a fejükbe verni, ám ennél többre nem vagyok képes. És ez még mindig több mint amit egyes amatõr, kontár idióták tesznek, akik csak túladnak a megszállt tárgyakon, de segítséget nem nyújtanak. Én legalább próbálok segíteni, még ha nem is hallgatnak rám.

Az a legszebb, amikor megpróbálnak engem följelenteni a velük történt szerencsétlenségek miatt. Még jó, hogy minden szabályszerûen meg van szerkesztve, egy normális – igencsak drága – ügyvéd segítségével atombiztosan bebiztosítottam a boltomat, hogy a tragédiák ne az én boltocskámat terheljék. Aztán az is szép, amikor rájönnek, hogy nem tudnak beperelni, hogy a vásárlóimat kezdik el zaklatni, hogy én milyen szélhámos, meg szemét, meg aljas és démoni vagyok, és hogy csak azért, hogy bizonyítsam a démonok, szellemek, varázslatok létezését, a vevõim életét tönkreteszem. Na, ja, pont én teszem tönkre.

Még szerencse, hogy vannak, akik tényleg hisznek ezeknek a létezésében, és tudják, hogy mit kell tenni, meg az is szerencse, hogy vannak olyanok, akik meg egyáltalán nem hisznek, de nem csak ezekben, hanem a pórul járt vevõimnek sem.

- Szia!

Aha, és a harmadik fajta: aki hisz bennük, aki tudja, hogy tényleg léteznek, és aki folyamatosan zaklat engem. Még jó, hogy ez a fajta csak egyetlen embert foglal magában, bár annak azért jobban örülnék, ha egyetlen egyet sem. Nem nagyon szoktam örülni a társaságnak, pláne nem az emberi társaságnak, pláne nem egy bizonyos Cadell társaságának. Pedig õt még a bolt szellemei is bírják, hihetetlen módon! Csak én nem… Na, jó, nincs vele bajom, csak annyi, hogy minden egyes nap átjár hozzám, hogy órákon keresztül itt idegesít a jelenlétével. Sokszor meg sem szólal, csak olvas, tanul, vagy akármi, viszont legtöbbször még a kérdezõsködéseivel is segít a plafonra mászásommal.

Nem nézek rá, meg sem rezzenek, folytatom az irataim pakolását, ám tudom jól, hogy ezzel nem riasztom el. Õt semmivel sem tudom elriasztani. Jó, persze, nem is próbálkoztam kifejezetten ártalmas dolgokkal, mint például azzal, hogy megkérem Lucient, hogy ugyan már, beszélgessen el kicsit Cadellel, mert azért egy rám hajtó vámpírt mégsem uszítok szerencsétlenre, de azért a fizikailag kevésbé ártalmas dolgokat már mind megpróbáltam, de semmi hatása nem volt. Egyszer volt az, hogy kemény két napon keresztül nem jött, meg is könnyebbültem, hogy végre rájött, hogy semmi kedvem hozzá, ám kiderült, hogy csak megbetegedett, és nem tudott fölkelni az ágyból. Most komolyan… normális ez a srác?!

- Úúú, új festmények?! – kérdezi elragadottan. Rémülten kapom föl a fejemet, hiszen a hangja nem a bolt részbõl, hanem a hátsó, a lakásomhoz vezetõ részbõl jön, és gyorsan odasietek. Ki engedte meg, hogy ide be tegye a lábát?! És hogy a fenébe nem vettem én azt észre, hogy ide jött?!

- Kifelé innen! Ide nem jöhetsz be! – mondom dühösen. Általában a festményeimet is kiteszem az áru térbe eladásra, de csakis azokat, amiket csak úgy festegetek, nem pedig a jövõt festem le velük. Az itt lévõk viszont pontosan azért nem kerültek ki, mert a már megtörtént, vagy még meg nem történt katasztrófákról szólnak, és ezeket saját magamnak tartom meg. Õ pedig csak úgy besétál ide, és…!

- Ezeket miért nem teszed ki a többi mellé? – kérdezi, mintha minden joga meglenne ahhoz, hogy itt nézegesse a festményeimet, és mintha nem is hallotta volna kiáltásomat. Hát az eszem megáll! Milyen pofátlan!

- Ne érdekeljen az téged, és most kérlek, menjél el, különben most tényleg megbánod – mondom teljesen komolyan. Mivel jelenleg hét ágra süt a nap, Luciennek nem szólhatok, ám az itt levõ démonok több mint szívesen segítenének eltûntetni innen a szemetet. A szellemek nem biztos, mert mint mondtam, kedvelik õt, és szívesen játszanának vele, ha látná õket, ráadásul nem egy már megpróbálta velem is összehozni, de a démonoknak az az érzelem, hogy „kedvelés” az teljesen idegen dolog, így könnyedén rá tudom õket venni bármire.

- De most miért? – kérdezi kivert kutya szemekkel. Számára nagyon sajnálatos módon ez nálam nem hogy nem mûködik, de ellentétes hatást vált ki, mint amit akart elérni, ugyanis az a szemét dög, aki az ex-barátom titulust viseli, õ is így szokott nézni rám, amikor valamit nagyon el akart érni. Azóta csakis a nõvéremtõl viselem el ezt a nézést, mindenki másé csak még jobban fölbõszít.

- Kifelé! – mutatom ökölbe szorított kezem mutatóujjával az utat. Hogy hatásosabb legyen a dolog, a démonok által megszállt tárgyak elkezdenek remegni, mivel érzik dühömet, és emiatt csak még jobban ki akarnak szabadulni fogságukból, és az egyetlen tárgy, amely közelébe sosem mert merészkedni Cadell, hiába van a legfeltûnõbb helyen, megmozdul.

Pruedence, drága kis törött porcelán babám, mely a pultomon helyezkedik el, felénk fordítja fejét, és szinte világító kék szemeivel meredten a srácra néz.

- Takarodj a fejembõl! - érzem a hatalmas energia áradatot és látom a földre rogyni. Majd lassan kell fel levegõért kapkodva. Azt hiszem ezt még megkérdezem majd tõle ha innen kimentünk.
- Uram. - kezd bele gyengén. - Szeretnék 3 sárkányharcost sárkánnyal. - ez persze meglep. Három harcost mellé? - Valamint szeretném magammal vinni Shikurament, de Saikuron nélkül. - de nem hajol meg.
A kérése nem csak engem lep meg, hanem urunkat is. Elõször rám néz, valami reakciót várna, de az nincs.
Nem tudom mit mondhatnék. Én Saikuron nélkül? Az lehetetlen. Hogy máshogy harcolhatnék? Én nem tudom mit kezdhetnék magammal Saikuron nélkül.
- Shikuramen mit gondolsz? - néz rám kérdõn. Én csak hallgatok, átgondolom mit is lehetne.
- Én Saikuron nélkül ... Nem hiszem ez jó ötlet lenne... - felelem õszintén. - Soha sem harcoltam még Saikuron nélkül.
- De jó harcos vagy, tökéletes csapatmunkára vagy képes. Én jóváhagyom. - erre szólni se tudok. - Jelöld ki a három harcost! - kapom az utasítást. - Ha megvannak ad le. Most pedig távozhattok. - erre meghajolok.

Kint nem éppen vagyok nyugodt. Miért? Miért kell nekem Saikuron nélkül harcolnom? Ez lehetetlen. Tudom, hogy a gonosz, tudom, hogy Saikuron megszerzésével végünk lenne, de ... Valamiért nekem ez nem megy.
Elmegyek kijelölni a harcosokat, ismertetem a fiúkkal mi lesz. Nekik persze nem tetszik, hogy idegennek kell segíteni, de mivel a parancs az parancs így nincs ellenkezés.
A harcosok végül a következõk lesznek: Su Yang, Lionel, Damien.
Saikuronnak is elmondom mi történt és bár nem szívesen enged egyedül harcba attól még õ is úgy gondolja mint urunk.
Ez lesz a legjobb megoldás.
- Miért Saikuron nélkül kértél? - kérdezek rá, de nem fordulok felé. Arcomon nyoma sincs semmilyen érzelemnek, de ha lenne is se láthatná hisz maszk takar orrtól állig.
- Mert a gonosz Saikuront akarja. Ha veled lenne akkor ezzel esélyt adunk neki rá. - erre halk sóhaj hagyja el ajkamat. Remek!
- Csak így nem tudom hogy veszitek majd hasznomat... Soha se harcoltam még nélküle... Nem tudom hogyan oldjam meg. - ismerem el. - De igyekszek helyt állni így is. - mondom elszántan.
Császárunkkal tudatom a választott emberek nevét, õ pedig engem nevez ki ~ még így Saikuron nélkül is ~ a csapat élére.
Bízik a képességeimben, hiszen én vagyok az elsõ nõi harcos, ez csak jelent valamit. Hát reméljük tényleg van bennem valami különleges... Mert ha nem akkor lehet nagy bajban leszünk mindannyian.

A sárkányok városa hatalmas, de a védelem is biztosított. Beengednek minket, de a fiúval eléggé idegenül bánnak.  Nem bíznak benne tudom.
- Mi a neved? - kérdezem útban urunk elé.
- Elijah. Elijah Singleton. - erre bólintok.
- Rendben van Elijah. - és be is megyünk a császárhoz. Már miután a kapun beléptünk jeleztem várható látogatásunk, így már minden szó nélkül engednek tovább minket. Végül egy hatalmas terembe megyünk, rögtön meghajolok és õ is így tesz.
- Shikuramen kit hoztál ide?
- A neve Elijah Singleton, Hisenshi lovasa. De a sárkányt elfogta a gonosz. - nem kell felnéznem, hogy tudjam uram mit érez. Komoly a baj.
- És ez biztos?
- Teljes mértékben. - mondja Elijah is, mire rábólintok. - A segítségüket szeretném kérni, hogy kiszabadítsam.
- Mindenképp vissza kell kerülnie neki. Ha a gonosz mind a három sárkányt megszerzi, végünk van...
- Császárom én kész vagyok védeni ...
- Hallgass Shikuramen! - szól rám, ami meglep. Nem szokta ezt csinálni. Döbbenten nézek fel rá. - Saikuron a második leghatalmasabb sárkány, õt nem szerezheti meg. - szívem összeszorul.
Ez annyit tesz a kiszabadításban nem vehetek részt, csak a csapatot készíthetem fel. De miért? Én nem értem. Bármi történt, eddig engem nem tettek félre az útból és most mégis ez történik.
Ebbe viszont nem fogok bele törõdni! Ha kell életem árán védem meg Saikuront és segítek megmenteni Hisenshit!

 - Itt fogsz aludni, jelenleg nem engedhetem meg, hogy külön szobába menj… - feleli kérdésemre, mire csak egy szemöldökráncolással válaszolok. Nem elég, hogy itt tart, kihasznál, de még nyugtom sem lesz tõle távol. Kedvem és érzéseim a béka segge alatt vannak, ráadásképpen az a vadállat folyamatosan ki akar törni belõlem. Érzem egészen gerincem legmélyérõl, ahogy csak mormolja. Engedj ki.
- Ja, igen. Biztosan féltesz a farkasaidtól. – nézek rá, egy gúnyos mosollyal ajkaim sarkából. Persze tudom, hogy nem értem aggódik, maximum amiatt, hogy nem jön össze aljas kis terve. Mondjuk, engem alapban nem érdekel, hogy miket alkudozik apámmal, hisz rá is haragszom. Vagyis inkább még mindig rá haragszom igazán.
- Az azért túlzás. mondjuk úgy, hogy inkább nem szeretném, ha azelõtt halnál meg mint, hogy az apád behódoljon. – na igen, jól tippeltem. Ez azért szarul esik, mert azt bizonyítja, hogy tényleg nem érek semmit.
- Aham… - fordulok inkább vissza az ablak felé, hogy a verekedõ farkasok hordáját figyeljem. Nekem is ilyennek kellene lennem? Az kizárt, képtelen lennék rá. Gondolkodom el, de belül ismét a farkas kezd beszélni hozzám. ~ Nézd õket, a harc a mifajtánk élete, valld be végre magadnak, hogy igenis tetszik a marakodó tömeg~ Igyekszem nem figyelni rá.
-  Egy percig sem gondoltam, hogy érdekelhetnélek is akár, más milyen szempontból… - vallom be, mire feláll és odasétál hozzám. Érzem, ahogy mozdul, és megáll mellettem, de nem nézek rá, csak meredten bámulok kifelé.
- Figyelj kölyök…  - szólal meg, de nem fordítom felé tekintetem.
- Lárten… - szólok rá, mert nem akarom, hogy becézgessen, ráadásul ez a fölényes stílusa sem tetszik. Félek tõle ez igaz, de attól még nem hagyom magam, ne beszéljen úgy velem, mintha egy hülyegyerek lennék.
- Lárten… - erre már felé fordítom tekintetem, bár nem tudom, mit akarhat mondani.
 - Elhiszem, hogy szeretsz pimaszkodni, de jól gondold meg, hogy mit hogyan cselekszel itt, ebben a falkában. Ha élni akarsz, fogadd el azt, ami vagy. Fogadd el, hogy nem vagy többé ember, mert nem vagy az… - magyarázza, a már annyiszor hallott baromságot. Apám ezerszer elmondta, hogy mi lett belõlem és el kell fogadnom, már nem ember vagyok, hanem farkas. Mikor látja, hogy nem figyelek rá, ujját az állam alá helyezi, és maga felé fordít. Nagyon erõ, képtelen vagyok elfordítani tekintetem, így kénytelen kelletlen hallgatom újra végig a sok baromságot, amiben kicsit sem hiszek.
-  Durva igazság ez, de el kell fogadnod. Itt nem élhetsz emberként. Vagy megtanulod a másik feled is elfogadni, vagy az emberit el is felejtheted, mert itt, aki nem fogadja el a szörnyetegét, az a falkát se fogadja el, az pedig nem sokáig húzza itt…. – igen, ugyan az, bár a nem sokáig húzod szöveg nélkül. Persze ez sem hat meg igazán, hisz tényleg úgy érzem az életem ért véget, mikor apám farkassá tett.
- Kár pocsékolnod a szavaidat, apám minden nap ezeket vágta a fejemhez…. –válaszolom és elemelem fejecském ujjairól, majd kissé megvetõen  nézek rá, vagyis igyekszem, mert mélyen azért ott munkál bennem a félelem. Még mindig látom magam elõtt azokat a farkasokat, akiket egymaga mészárolt le, és ezt igyekszem nem elfelejteni. Hatalmas termetét, csak most nézem meg igazán. Toronyként magaslik elém.
- Csak hogy ott apád megvédett, kinyalta a segged, ha kellett… itt pedig senki nem fogja. – valójában nem sok jut el hozzám, abból amit utoljára mond, mert a vad újra mozgolódni kezd bennem. Fura érzés ez, mintha két ember beszélne hozzám, az egyiknek csak ajkai mozgását látom hallani csak hangfoszlányok  jutnak el, de a másikat sem értem igazán, mert az meg csak visít fülembe, akár egy csengõ, vagy sziréna. Szemeim kikerekednek, majd gyorsan elnyomom ismét és így már hallom mondandója végét.
- Én akkor sem tartozok se oda, sem pedig ide. – zárom le a témát ezzel és végleg elfordítom fejem. Ismét az ablakot bámulom, de már csak saját tükörképem néz vissza, már nem a farkasokat nézem, éppen azt kémlelem, hogy vajon meddig tartok én és hol kezdõdik bennem a szörny, aminek tudom, hogy csak ideig-óráig tudok ellenállni. Egyre nehezebb visszafogni.
- Akkor meghalsz. Ennyire egyszerû… - pontosan tudom, hogy ez lesz a vége. Valaki megöl, még a gondolat is elborzaszt, hogy egyszer majd szembe jön velem egy farkas, talán épp ez a példány, és darabokra cincál. A fájdalom éles késként hasít majd testembe, és az élet apró szikrája is kihuny, örökre. Sírhatnékom van, ha erre gondolok, mert azért nem akarok én meghalni.
 - Na kapd össze magad. – ragadja meg karom és elkezd kifelé cibálni, veszettül ellenkezem és próbálom lefejteni vaskos ujjait, de esélyem sincs.
-  Itt van apád. – erre megállok és döbbenten nézek rá. Honnan tudja, és én miért nem érzem?
- Mi, én nem is érzem… - jegyzem meg.
- Mert annyira elnyomod magadban a szörnyed, hogy a  saját apád szagát sem ismered fel. Megmondtam.. így nem fogod sokáig húzni…. – feleli és maga elé tolva mutatja, hogy menjek le a lépcsõn. Lélegzetem visszafojtom és nagyot nyelek. Tényleg eljött értem? Valójában nem bíztam benne igazán. Elindulok lefelé, és mikor meglátom apám, amit a kiéhezett farkas horda között egymaga áll, szívem összeszorul. Szeretnék hozzá rohanni és a nyakába ugorva vállán kisírni magam, hogy megnyugtasson minden rendben lesz. Minden haragom elszáll, amit iránta tápláltam. Könnyeimmel küszködöm, miközben ez a vadállat Amador, maga elõtt tol. A falkája azonnal utat enged nekünk, és a trónhoz érve leül. Már mozdulnék apám irányába, de megragadja a nyakam és magához húzva ültet ölébe, mintha csak egy házi kedvenc lennék. Nem bírok ellenkezni igazán, de karmaimat megnövesztve combjába vájom. Legalább érezze, hogy mennyire gyûlölöm. Még csak meg sem nyikkan, pedig tudom, érzem karmaim mélyen izmaiba vájódnak és biztos érzi a fájdalmat.
- Üdvözöllek barátom, szerény hajlékomban… - robosztus hangja töri meg a síri csöndet. A falka még levegõt sem vesz, talán ennyire tisztelik? Mondjuk apámmal is hasonlóan alázatosak a saját falkájában.
- Ne játszd meg magad Amador, tudod jól, miért jöttem… - förmed rá apám. Ilyenkor nagyon rémisztõ még számomra is, pedig tudom, hogy sosem bántana engem. Ki akarok szabadulni Amador karmai közül, mert nagyon félek, egyre jobban és tudom, csak apám ölelése tudna megnyugtatni, de nem enged szorításából, nekem pedig túlságosan fáj, ahhoz, hogy rendesen ellenkezni tudjak.
- Persze, hogy tudom, de attól tartok, sajnos, a fiaddal már nem szolgálhatok neked, hisz érezheted… - magához ránt, és jó mélyet szippant illatomból. Rámorgok és szemfogaim kicsit megnõnek. Nagyon fáj, ahogy szorít, és rettegek, de mégsem vagyok hajlandó magamtól meghunyászkodni. Farkasom belülrõl ordít, hogy nem küzdjek, alázkodjak meg, mert Amadorral úgy sem bírok. Mint mindig most is elfojtom, és inkább apám figyelem, aki egyre torzabb arckifejezéssel figyel minket. Immár attól is félek, hogy nem bírja majd visszafogni magát és Amadornak esve a többi farkas szétmarcangolja.
- Szét kellene tépjelek, amiért ezt tetted… - hörgi, teljesen eltorzult arccal. Tehetetlenül nézem, ahogy apám egyre jobban kiakad és már félig átalakulva, vicsorog és morog felénk. Tudom, hogy ez nem nekem szól, de attól még félelmetesnek látom.
- Nem érnél el idáig, ezt te is tudod. Hamarabb lenne belõled húscafat, minthogy lábamat érintené az orrod – fenyegeti meg apám, bár jól tudom, ez nem puszta fenyegetés, hisz a falka, csak a jelre vár, mikor eshet neki apámnak és tépheti cafatokra.
 - Inkább térdelj le elõttem, s újra együtt lehetsz édes fiaddal. Csatlakozz hozzánk a falkáddal, s egyesítsük erõinket. Nem kerülsz rossz helyre hisz tudod, közel, s távol az én falkám a legnagyobb és legerõsebb. – tudom, hogy apámnak nagyon megalázó ez a felajánlás. Elég arcára néznem és látom, tekintetében, hogy kicsit sincs kedve egy falkában újra alulról kezdeni. Õ már vezér és mint ilyen, nem akarja engedni a hatalmat.
- Soha… - sziszegi, és megnöveszti karmait. Egész apróra húzom össze magam és remegve nézek apámra.
- Akkor távozz, de a fiad soha nem látod többé…. – vágja hozzá, nemes egyszerûséggel. Erre próbál észhez térni, fejét megrázza és szépen lassan visszaalakul emberi formájára. Amador kijelentésére, persze én magam is összerezzenek, még jobban mint eddig. Ezt komolyan gondolja? Tényleg nem fogok szabadulni ettõl a falkától? Nem akarok itt maradni, haza akarok menni apukámmal. Kezd kijönni belõlem a kisgyermek, egy kétségbeesett kisgyermek, aki az otthonára vágyik. Könnyeim sem tudom már visszatartani, amire a fájdalom is rásegít.
- Miért teszed ezt? – kérdezi, már emberi hangon.
- Te is tudod, hogy csak napok kérdése, míg elérnek ide a mestervámpírok, s ÉN…. nem vagyok hajlandó behódolni, holmi vérszopónak. Meg kell erõsítenem a falkát, hogy szembe tudjak szállni a mestervámpírral…. – mégis mirõl beszélnek? Ezt most hallom elõször. Mestervámpír? Egy ilyenre lenne szükségem, hogy seggbe rúgja ezt az állatot?
- Neked fogalmad sincs, hogy mit teszel. Egy mestervámpírt nem tudsz nem szolgálni. Hallhattad a pletykákat te is! Csak csettint egyet és az egész falka a talpát fogja nyalni veled az élen…. – egyre jobban felkeli érdeklõdésem, ez a vámpírizé.
- ÉÉÉnnn… - dörren hangja, amitõl meg is ugrom, vagyis inkább ugornék, mert nagyon szorosan tartja vékony, és törékeny nyakacskámat
-  Ismétlem, nem fogok neki behódolni. Ne felejtsd el, hogy nem vagyok olyan mint te, vagy a falkám. Én tisztavérû vérfarkas vagyok, én annak születtem, nem pedig megfertõztek. Ha idejön a mestervámpír és meg akar csípni magának, én lehetek az egyedüli, aki talán meglepetést tud neki okozni… - tisztavérû? Gondolkodom el, egy-egy erõsebb fájdalom közepedte, amitõl néha felmordulok.
- Igen, de csak talán…. –mondja mosolyogva. Mégis min mosolyog? Talán vicces számára szorult helyzetem? Persze tudom, hogy nem, de akkor is, lehetne komolyabb, mikor az egyetlen fiát nyomorgatják.
- Menj Kain, vagy megöllek, mielõtt választhatnál. Holnap este a pusztán legyél éjfélkor, s a válaszod várom… Gondolkodj el azon, hogy vagy a „talánt”, vagy a biztos és örök rabszolgaságot választod. Jusson az is eszedbe, hogy a  „talánhoz” pedig még jár a bónusz…  - áll fel velem együtt, majd nyakam erõsen megragadja és felemelve a talajról, elõre kitol. Alig kapok levegõt. Kezem csuklójára és kezére fonom, így próbálok megszabadulni tõle és némi levegõhöz jutni. Apám már alig látom, mert kezd elhomályosodni minden. Lábammal a lebegõt kapálom, hasztalan. Mikor végre lerak, köhögve fogok nyakamra, de szinte azonnal nekiesem, hogy mégis mi a faszt akart ezzel elérni. Mellkasát verdesem, de ez sem sokat ér, mivel meg sem érzi ütéseim, sõt talán simogatásnak veszi.
- Majdnem megfulladtam, te idióta!! – kiáltom el magam, mikor végre levegõ jut tüdõmbe. Erre többen felmordulnak, de még többen röhögnek ki Amadorral az élen. Haragosan nézek rá, de persze bele is pirulok, a kacajába. Körbenézek a falkán, majd felrohanok a szobájába. Dühödten csapom be magam mögött az ajtót és fel alá kezdek járkálni a szobában. Most észre sem veszem, de ebben az idegben már a farkasomnak is nagy része van. Pont úgy mászkálok, mint azok a farkasok az állatkertben, akik feszengve figyelik a látogatókat. Ahogy ott mászkálok Amador jelenik meg gúnyos vigyorral a képén. Megállok egy pillanatra és rámorgok. Szemfogaim megnõnek és karmaim is elõ jönnek.
- Nocsak, barátkozol a farkasoddal? Ez igazán jó hozzáállás. – néz rám, miközben becsukja maga mögött az ajtót. Most még azzal sem törõdöm, hogy a farkas mit csinál odabenn. Alapjáraton nem vagyok az a hisztis típus, sõt, ha valami bánt, vagy bosszant, visszahúzódó és szótlan leszek. Most viszont teljesen kiverte nálam a biztosítékot ez a kis jelenet odalenn apámmal. Vadul nézek szemébe, szinte szikrákat hány tekintetem.
- Fogd be, fogd be, fogd be!! – ordítom és nekirontva, veszettül csapkodni kezdem, majd karmaim megnöveszte karjába mélyesztem, de mit az mént, most sem rezdül.  Minden hasztalan, amit vele szemben teszek, vagy mondok. Tehetetlenségemtõl ordítani tudnék. Észre sem veszem, de tényleg ordítok és vicsorgok rá, amitõl ismét csak elneveti magát. Hogyan lehetek ilyen vicces számára?
- Befejezted? – kérdezi, miközben rám néz.
- Nem… még el sem kezdtem, te szemét féreg… Hogyan tehettél apámmal ilyet? Megaláztad õt a mocskos ajánlatoddal! Remélem eljön az a vámpír izé és alaposan ellátja a bajod… Röhögve fogom végignézni, ahogy apám mondása szerint a talpát fogod nyalogatni. – erre azért kicsit felmordul, legalább nem hagyja minden ridegen.
- Fogd vissza magad, ne akarj tényleg feldühíteni. – morogja. Erre elhalgatok és kihúzom karmaim. A sérülés szinte azonnal begyógyul testén, na igen még ebben is erõsebb a többi farkasnál. Megfordulok és elindulok az ágy felé, de félúton visszanézek.
- Még valami. Felötlött bennem egy kép, egy magas, jóképû, hófehér bõrû férfiról, aki a hold fényénél áll. Arcén megcsillan a hold ezüstös fénye, fogai kivillannak, de ez semmi, a lent a lényeg. Oldalán egy szûkölõ kutyuskával, aki édesen liheg gazdija combjára. Az a kutyus teleszel. – nevetem ki gúnyosan.
- Mondom elég legyen, ha ez megtörténik az neked sem lesz jó, sõt apádnak sem! – vágja fejemhez.
- Nevetséges vagy, most te vagy röhejes. Nekem már most is rossz, a legalja vagyok ebben a drága falkában, de apáméban is az voltam. Ez a vámpír csak neked tud igazán ártani, csak neked van igazi veszítenivalód, nekem nem. Az amõbákkal, meg az egysejtûekkel vagyok egy szinten, még ha az uralma alá kerülök is, akkor is csak egy fokkal kerülhetek még lejjebb. Neked viszont maga lesz a pokol, egy ilyen fenséges tisztavérû dögnek mit te, biztos komoly fájdalmat fog okozni, mást szolgálni. – vágom hozzá, elég csúnyán.
- És még valami, mielõtt még nekem esnél… Ha megölsz, apám megtámadja a falkád, gyõzni ugyan nem fog, de biztos megtizedeli soraidat, hisz az õ falkája sem utolsó. Mégis, hogyan fogod várni azt a bizonyos mestervámpírt vagy kit? – kuncogom kicsit gonoszkásan. Egyre jobban felhúzom, már látszik rajta, hogy gúnyom legalább fog rajta valamit, mert ha fizikailag nem tudok kárt tenni benne, legalább az egóját szeretném némileg a porban látni. Végül mégis visszavesz és ismét csak kuncog egyet, amíg végül nevetésbe tör ki. Talán megint vicceset mondtam? Mindegy, jól esett kicsit kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget.
- Mégis min röhögsz? – kérdezem.
- Nem hiszem, hogy apád halálát akarod, amúgy pedig, nem kell, hogy megöljelek, ahhoz, hogy ellássam a bajod, ezt jobb ha belevésed abba a makacs buksidba. – néz rám és közel sétál hozzám, megragadja karom és szorít rajta egyet, amitõl felordítok és térdre rogynék, de megtart.
- áááááá…
- Jól jegyezd meg ezt a fájdalmat. – hajol hozzám egész közel, majd elenged. Karomat fogva nézek utána, majd leülök az ágy szélére. Totál össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs mit kellene tennem, vagy mit nem. Befekszem az ágyba és fejemre húzom a takarót. Szinte azonnal zokogni kezdek, és anyukámra gondolok, annyira hiányzik, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy már soha többé nem láthatom. A sírástól lassan be is alszom, és ismét álomvilágomba zuhanok. Néha felkuncogok álmomban, és nagyon édes mosoly ül ki arcomra, miközben álmaim csodás világában barangolok. Pár órával késõbb, viszont, hangos ordításra leszek figyelmes, ami odakintrõl jön. Felugrom és oldalra pillantva meglátom Amadort, amint szépen egyenletesen szuszogva alszik. Talán õ is érzékelte az ordítást, de abban sem vagyok biztos, hogy nem én ordítottam, csak úgy álmomban. Felállok és az ablakhoz sétálok. A nap már épp feljövõben van, és vörös fényével megvilágítja az utcán portyázó farkasokat. A falka, aminek a gondolata is undorral tölt el. Egy lányt látok elszaladni, egy farkast pedig utána, de a lány nem úgy fest, mintha szívesen venné a másik közeledését. Anyukám mindig azt tanította, hogy a lányokat védeni kell és finoman bánni velük.  Amadorhoz rohanok és veszettül rázni kezdem.
- Ébredj, mégis milyen mélyen alszol te? Egy lány odalenn bajban van, az a farkas meg akarja ölni, vagy erõszakolni! – szinte ordítom fülébe, mire eltolja kezem.
- Ne ordítsz, hallom, tudom mi folyik odalenn, de nem érdekel. Az a lány egy nulla, arra sem méltó, hogy ránézzek, nemhogy megdugjam. – morogja, mire ismét rázni kezdem.
- Mégis mi a fasz bajod van? Nem azt mondtam, hogy dugd meg, hanem segíts neki!! – kiáltom kicsit mérgesebben.
- Nem érdekel, védje meg magát ha tudja, he meg nem így járt és most aludj. – mormolja továbbra is, még a szemét sem hajlandó kinyitni, én viszont nem hagyom annyiban, ha õ ilyen segg és nem segít, majd én megteszem.
- Hogy te milyen szemét vagy. – pattanok fel és elindulok kifelé, szapora léptekkel rohanok le a lépcsõn, az sem érdekel, hogy az alvó farkasok felkapják fejüket. A lány felé szaladok és oltalmazóan állok kettejük közé. Széttárom karom és egy fahusángot felkapva, kezdem lóbálni a farkas elõtt.
- Mit csinálsz? Menj vissza Amadorhoz a végén még kicsinálnak. – szólal meg a lány. Szegényke teljesen meg van tépázva és inkább hasonlít egy madárijesztõhöz, mint egy nõhöz.
- Nem megyek, megvédelek. – szólok neki vissza, mire tátott szájjal néz engem, de a másik farkas is megáll. Kiegyenesedik és visszaváltozik emberré, majd éktelen kacagásba tör ki.
- Te akarod megvédeni? Kölyök, ilyen jót már rég röhögtem. Na húzzál szépen arrébb, már nagyon be vagyok indulva és kicsit sincs kedvem egy ilyen pisissel foglalkozni. – nevet tovább, mire rámorgok és védekezõ pozícióba helyezem magam, ami talán még viccesebb, mint beszólásom, hisz inkább hasonlítok egy szõrét borzoló cicára, mint egy igazi farkasra.
- Lehet, hogy gyönge vagyok, de nem fogom tétlenül nézni, hogy egy lánnyal erõszakoskodjanak a szemem láttára. – na igen az emberi énem, még mindig erõsen munkálkodik bennem, de miért is ne munkálkodna. Ismételten elnyomom azt a belsõ vészcsengõt, amit drága vadállatom úgy nyomkod, akár egy õrült. ~ Ne csináld, lépj le, húzódj vissza, nem gyõzhetsz, ez ki fog csinálni!!!~ visítja veszett mód, de igyekszem nem figyelni rá, viszont mikor megindul felém, olyan erõteljes félelem lesz úrrá rajtam, hogy meg sem tudok moccanni. Ekkor a farkas megtorpan és elgondolkodik, majd hátra lép. Beleszagol a levegõbe és rendesen körülnéz.
- Most megúsztad kölyök, de legközelebb nem lesz ekkora mázlid… - suttogja és elrohan. A lány felé fordulok, de már ott van Amador, és nagyon mérges rám. A lányra rá sem néz, és felém indul. Még mindig le vagyok fagyva és a bot kiesik kezembõl, majd még mielõtt hozzám érne megelõzöm és mellkasát átölelve hevesen zihálni és remegni kezdek, akár egy kölyökkutya.
- Sajnálom, annyira hülye vagyok, megértem ha haragszol rám, nem is értem mi ütött belém, az a farkas majdnem felkoncolt. – reszketek, mire nagyit sóhajt.
- Ne ölelgess így, és inkább takarodj vissza aludni. – feleli, mire lassan elengedem és megtörlöm szemeim, majd a lányra nézek, aki még mindig nem moccan. Talán próbál beleolvadnia környezetbe, hogy Amador észre se vegye. Elindulok kullogva vissza az épületbe, a falka tagjai, már aki ébren van gúnyos pillantásokkal néz utánam, de nem törõdöm velük, most igazuk van. Egy gyenge senki vagyok, aki jobb lenne, ha befogná és szépen meghunyászkodva osonna el balfenéken. Felérve szótlanul fekszem be az ágyba és tovább remegve egész picire húzom össze magam.
- Az elsõ és utolsó alkalom volt, hogy a hátad mögé állok, ha legközelebb nagy lesz a pofád, magadra maradsz. – vágja hozzám.
- Megértettem, nem kell folyton ezt szajkózni a fülembe… - motyogom és tovább bambulok a semmibe. Amador lassan visszaalszik, de én képtelen vagyok rá, életemben elõször nem tudok elaludni, próbálom átértékelni az életem apró részleteit, feldolgozni azt a félelmet, amit a másik farkas szemébõl áradó gyûlölet okozott. Végre leesik, hogy itt tényleg végem, ha nem vagyok hajlandó kicsit a szörnyemre hallgatni, de az igazat megvallva, még tõle is félek, vajon milyen lesz, ha egyszer teljesen kieresztem magamból? Sajnos úgy érzem, hogy akkor én örökre odavesznék, minden emberi érzésem, ami eddig fontos volt a múlt ködös, homályába vész, lelkem apró morzsáival együtt. Lassan újra zokogni kezdek, de próbálom halkan intézni, hogy ne zavarjam kínommal Amadort, már így is eleget röhögtek ki a mai nap folyamán, többet már nem akarok. A reggel lassan elérkezik és a sírást abbahagyva kimászom az ágyból és bevonulok a fürdõbe, kicsit felfrissíteni magam. Ledobálom ruháim és megnyitva a vizet alá állok. Lehunyom szemem és élvezem a friss melengetõ vizet, ami végigfolyik arcomon. Vagy 40 percet biztos áztatom magam, és mikor kilépek ismét fogva tartómmal találom szembe magam. Teljesen meztelen, mint legutóbb, de most alaposan végig tudom mérni testének minden egyes részletét. Nagyot nyelek és elfordítva tekintetem, elsétálok mellette, és felveszek egy hosszabb pólót, vagyis Amador egyik pólóját, ami magában olyan, akár egy hálóing. Majd egy polchoz sétálok, ahol rengeteg könyv van. Leveszek egyet és a radiátor mellé telepedbe hátam neki vetem és olvasgatni kezdek, közben persze mozog az agyam, hogy apám mit fog tenni, talán tényleg behódolna Amadornak? Nehezen tudom elképzelni, de akkor mégis mit fog tenni? Mikor õ is kijön a zuhany alól és törölközve sétálgat fel alá, felnézek rá.
- Mit fogsz tenni, ha apám nem áll kötélnek? – ma már teljesen normális a hangnemem, nem nyafogós, és a félelem is eltûnt, legalábbis egyenlõre.