Reggel kipihenten ébredek, lassan kinyújtóztatom a karjaim és egy pillanatig még fekszem a nagy, kényelmes ágyamban. Sosem szerettem sokáig lustálkodni, nem vagyok a semmittevés híve, de néha jól esik.

A mai napom elég hosszú lesz és belegondolva csak az esti idõszak az, amit igazán várok. Ha rá gondolok már most izgatott borzongás fut végig a testemen, a várakozás öröme felpezsdít. Egyenesen a fürdõszobába megyek, hogy egy reggeli zuhannyal frissítsem fel magam. A vizet majdnem forróra állítom, hogy kellemes zsibbadjon a bõröm a tõle. Bedörzsölöm magam a tusfürdõmmel, ez is mint az összes többi egy igen drága márka, amit a megrendelõ által kedvelt illattal fûszereznek meg. Az enyémnek azonban nincs illata, mert nem szeretem, ha bármi más keveredik a parfümömmel. Parfümbõl is csak a Shiseido márkát szeretem, aminek kellemesen férfias illata van.

Kilépek a zuhanyzóból és egy puha törölközõvel áttörlöm magam. A hajamat alaposan kifésülöm, nem szeretem ha kócos, és bár mostanság sokan a rövid hajat választják nekem az sohasem tetszett. Fogat mosok és meztelenül sétálok a gardróbszobába. Ezt is a nyugatiaktól vettük át, de amennyi ruhám van így sokkal praktikusabb.

Az üzleti ebédhez kiválasztok egy fekete selyeminget és egy elegáns fekete nadrágot. Zakóra most nem lesz szükség, nem hivatalos tárgyalás kint pedig kellemesen meleg tavaszi idõ van.

- Jó reggelt Sonozaki – sama! – köszöntenek a testõreim és az inas, akik szokás szerint már készen állnak mire én fölébredek.

- A fiú már ébren van? – kérdezem Takashit.

- Még nincs.

Más esetben együtt reggeliznénk, de mivel ma még elõkészítik és egyébként sem leszek itthon, majdnem egész nap. Mint tegnap mondtam neki, ma haladékot kap.

- Gondoskodj róla, hogy készen álljon mire hazaérek és vigyázz rá! A bátyámat pedig ne engedd a közelébe! – figyelmeztetem.

Jól ismerem már a bátyámat és mindig is azon volt, hogy engem bosszantson. Azóta gyûlöl, hogy az apám engem választott örököséül és ez a gyûlölet megvetéssé mélyült, amióta köteles teljesíteni a parancsaimat. Itthon viszont már többször meggyûlt a bajom vele, mert állandóan keresztbe akar tenni nekem. Szórakozásának tekinti, hogy elvegye tõlem az éppen akkor tartott kedvencemet. Azóta õriztetem õket testõrökkel mióta az egyiket megerõszakolta. Tudja, hogy gyûlölöm, ha más ér a tulajdonomhoz, és hogyha már õ megkapta nekem nem fog kelleni. De ezt még egyszer nem engedem meg.

- A kerti pagodában reggelizem.

Elindulok egyenesen oda, a ház mögött egy hatalmas hagyományos japán kert van. Négyszög alakú, egy hatalmas díszhalas medencével a közepén és erre a medencére van építve egy gyönyörûen díszített pagoda, amire négy oldalról hidak vezetnek fel. A tavakban piros, fehér, sárga és narancsszínû koi halak úszkálnak, a víz felszínén különbözõ színû tavi virágok… a kert négy sarkában egy-egy vízesésszerû szökõkút, körülötte gondozott, formás bonsai fák, éppen virágzó cseresznyefák és különbözõ japán növények. Valószínûleg ez az ország legszebb kertje.

A vöröses színû pagodában egy alacsony asztal és négy kényelmes párna van elhelyezve. Gyakran reggelizem itt, általában egyedül vagy a kedvencemmel. Már éppen kilépnék a kertbe, mikor a bátyám hangja megállít.

- Nocsak Ranmaura! Mi történt, hogy ilyen korán megtisztelsz a jelenléteddel? – kérdezi gúnyos hangon.

Kelletlenül felé fordulok, az enyémnél sötétebb szempár hidegen néz rám, ahogy én is õrá. Hasonlítunk egymáshoz külsõleg, bár neki rövidre vágott haja van. És ha én kegyetlen vagyok, akkor õ rosszindulatú és kárörvendõ.

- Mit akarsz Kenichi?

- Csak gondoltam veled megyek a városba, lenne egy kis elintézendõ dolgom. – mosolyog, de hamisan.

- Úgy tudom van saját kocsid és sofõröd is. – szerencsére.

- Igen, de miért mennénk külön, ha mehetünk együtt is?

- Talán, mert én sem akarom jobban a te társaságodat, mint te az enyémet. – ez mindig is így volt. Semmiben sem értünk egyet, és annak ellenére, hogy õ az idõsebb én vagyok a felelõsségteljesebb.

- Akkor sem ha üzleti ajánlatom van a számodra? – számító tekintet, behízelgõ vigyor. Mire készül?

- Miféle üzleti ajánlat, Kenichi? – õ általában csak a klubjával foglalkozik.

- Majd megtudod útban a városba. A kocsinál találkozunk. – vigyorogva az étkezõ felé megy én pedig ökölbe szorult kezekkel megyek ki a pagodába.

***

Az irodámban ülve már közel sincs olyan felhõtlen kedvem, mint mikor felébredtem. Az ügyeim persze jól mennek, holnap érkezik egy nagyobb szállítmány kokain a kolumbiai barátaimtól, amit majd szétteríthetünk a városban. A drog nagyon jó üzlet, csakúgy, mint a pénzhamisítás, vagy a csempészés. A drága versenykocsik és egyéb luxuscikkek beszerzése, majd külföldön drágább eladása is nagyon jól megy. De a bátyám ismét olyasmibe fogott, amivel tudta, hogy gondot okoz nekem.

Az egyetlen olyan dologgal kezdet foglalkozni, amit még én sem engedélyezek a területem – bár tudom, hogy mûködik, ez elkerülhetetlen az alvilágban -, de ettõl függetlenül a gyermekprostitúciót az én gyomrom sem bírja. Kenichi pedig képes volt beszállni ebbe az üzletbe. Van pénze és elmondása szerint már meg is rendelte az elsõ szállítmányt Kínából az ottani kapcsolatai révén. A klubjában akarja majd foglalkoztatni õket a VIP vendégeknek. Undorító.

Csak azért nem lõttem még le ezt a mocskos szemétládát, mert a családom tagja. És nekem a család az elsõ, minden más csak az után jön. Viszont nem fogok részt venni benne és nem is segítek neki. Ha belevágott intézze egymaga.

***

Az üzleti ebéd után felkeresem a kedvenc teaházamat, hogy kifújjam magam. Hiányzik már egy kellemes masszázs, de jelenleg megelégszem a teával is. Egy gésának öltözött nõ mutatja be a teaszertartás bonyolult mûvészetét az apró színpadon. Nagyon szép nõ, de a kecses mozdulatai mégsem tudnak lenyûgözni. Akaratlanul is az új kedvencem hosszú ujjai jutnak eszembe és a gyönyörû pofikája.

Igen, meg kellene taníttatnom a teaszertartásra… és még sok másra is.

Teázás után még bemegyek az új klubomba, de a megbízott igazgató szerint minden a legnagyobb rendben van. A pénznyomó helyiség lezárva, a rendõrük lefizetve, az alkalmazottak megbízhatók. Ez persze koránt sincs így hisz a megbízható a legtöbbször addig tart, míg valaki vastagabb csekket nem ajánl. Sokan ebben hibáznak és emiatt buknak le: túl gyorsan megbíznak az emberekben és túl sokat képzelnek a hûség szóba.

***

Fél hét van mire hazaérek, minden este hétkor van vacsora, szóval még idõben vagyok. Leteszem az aktatáskámat a dolgozószobámba, kíváncsi vagyok már a kiscicámra, de kivárom az idõt. Hamarosan…

Az egyik emberemmel megkerestetem Takashit, aki nyomban meg is jelenik.

- Nos? Minden rendben? – kérdezem kisvártatva.

- Igen, Sonozaki – sama. Itt járt az orvos és tudott is neki adni kontaktlencsét és azt hiszem tetszik neki, mert vissza sem tette a szemüveget.

Helyes. Úgy is ronda volt az az olcsó keret.

- A bátyám?

- Kenichi – san a lakrész felé sem jött és nem is említette. Saykou – san érdeklõdött felõle, mivel látta az orvos érkezését, de miután elmondtam, hogy az ön szeretõjéhez tart, nem kérdezett többet.

Hát igen. Anyám mindig is nagyon tapintatos és intelligens nõ volt. Elvégre az ojabun felesége volt és mindenrõl tudott amit apám mûvelt. Ahogy most is tud az én üzleti ügyeimrõl is. Nõ létére rendkívül okos és kemény. Tiszteletreméltó személy.

- Rendben. Vacsora után szólj be a fiúhoz és készíttesd elõ. – utasítom – Mit csinált egész nap?

- Az orvos, a fodrász és a manikûrös járt nála, ezután összepakolt a szobában és azóta alszik.

- Nem próbált rávenni, hogy segíts neki megszökni? – kérdezem érdeklõdve. Ezt általában megpróbálják.

- Nem, Sonozaki – sama.

Elégedetten biccentek felé és elküldöm. Elrendezem az új szerzõdéseket, majd az étkezõbe megyek vacsorázni.

***

A szobámban már csak egy ezüstszürke selyemköpeny van rajtam, semmi más. Vacsora után lezuhanyoztam és már fölöslegesnek találtam felöltözni. Odakint már sötét van, de a szobát halvány, sejtelmes fénybe borítja a két éjjeli lámpa, nincs is szükség többre. Így tökéletesen láthatom õt és nem zavaró a fény.

Mindig izgatottan várom az újdonságot, ahogy most is, mégis nyugalmat erõltetek magamra és leülök az ágy szélére. Nem terveztem elõre, hogy mit akarok vele tenni, sosem tervezem el. Majd meglátom közben, hogy mihez lesz kedvem, bár elsõre még sajnos több önkontrollra lesz szükségem, mert ha nagyon megsebesítem, vagy szétszakítom a kicsikét, akkor nekem kell várnom rá míg felépül és azt nem szeretném.

Halk kopogást hallok, tudom, hogy Takashi az, ezért be is hívom.

- Minden rendben ment? – kérdezek rá, mert amikor a szobában akartam megérinteni tegnap, még menekült.

- Minden tökéletesen rendben van, Sonozaki - sama – válaszolja tisztelettudóan, mire elégedetten elmosolyodom. Pompás.

- Nem volt hiszti?

- Nem, uram. Kou-san engedelmes volt és tisztelettudó egész nap.

Kou? Ez a neve? Meg sem kérdeztem, mert nem ez volt a legfontosabb, de jó tudni.

- Mehetsz. Küldd be. – utasítom és máris távozik.

Ahogy belöki õt az ajtón, látom, hogy szinte odafagyott a fapadlóra, de aztán nagyot nyelve elõre lép. A szemei mereven bámulnak elõre, mintha nem is látna. Hirtelen leguggol a földre, mosolyogva figyelem a tradicionális meghajlást, amit tökéletesen végre hajt. Ügyes.

Közelebb lépek hozzá, már csak két lépés választ el tõle, de ide is érzem a finom illatot ami belõle árad.
- Állj fel – utasítom halkan.

Lassan felemeli a fejét és közvetlenül a szemembe pillant, a teaszínû íriszeiben félelem, már-már rettegés lapul, mintha magával az ördöggel nézne most farkasszemet. Kaján vigyorral intek neki, hogy álljon fel és amikor megteszi közelebb lépek hozzá, hogy megszemléljem a kész mûvet.

A haja szép formát kapott, elõnyösen simul az arcára kiemelve azzal a teltségét és az arca bájait.

Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de hátrál egy lépést mire azonnal elkomorulok.

- Kicsikém, még egy ilyen és valóban odakötözlek az ágyhoz. – ezt mára még nem gondoltam, de ha húzódozik megteszem.

Rettegve pillant az ágyra, majd vissza rám, a légzése felgyorsul, szinte már pániba esve figyeli a kezem.

Fenébe! Ez így nem lesz jó, mert a végén még tényleg pánikrohamot kap, vagy összeesik itt nekem. Volt már ilyen.

Lassan érek a hajához, ujjaimmal a puha, fényesen ragyogó tincsek közé túrok. A színe még mindig nagyon tetszik. Lesimítok az arcára, finoman cirógatom a selymes bõrt, a szemei csillognak a rásütõ fénytél, de jelenleg félelem ül bennük. Izgató látvány…

- Gyönyörû vagy kicsikém, egy igazi szépség – súgom neki halkan, a füléhez hajolva. Magamba szívom az édes jázmin illatot, ami a kedvencem, ezért is olyan illatú sampont és tusfürdõt kapott.

Körbejárom a karcsú alakját, ebben a kimonóban egyszerûen elképesztõen néz ki, a sárgás szín kiemeli a szemei és a haja színét is. És láttatni engedi, hogy milyen vékony is valójában.

Elé érve felemelem a kezeit, mind a kettõt. Kicsit remegnek, de ezt figyelmen kívül hagyva megnézem a körmeit. Tiszták, fényesek és egészségesek.

Már csak a teste van, amit nem láttam, de azt is hamarosan megcsodálom.

A kezeinél fogva húzom beljebb a szobába, az ágy mellett puha szõnyegre állítom, de magától meg sem moccan. Ezzel csak magának csinál rosszat.

- Kiscicám, azt ajánlom lazíts mihamarább, mert így nagyon fog fájni. – ez lesz neki az elsõ, tehát szûk lesz, és ha még meg is feszíti magát, akkor nem ússza meg sérülés nélkül.

Továbbra is csak meredten figyeli az ágyat, de ha nem figyel rám az az õ baja.

A kimonója kötõjéhez nyúlok és elkezdem lassan kihámozom a drága selyembõl. Mint egy ajándék, ami csak az enyém és ki kell csomagolnom, hogy megkapjam.

Hirtelen a csuklómra fonódnak a kezei, rémülten bámul rám, ahogy a kötõ kioldódik, de a ruha még nem nyílik szét. Ez a fajta csak egy darabból áll és ha szétnyitom teljesen meztelen lesz.

- Engedd le a kezeid! – parancsolom hidegen, nem tûröm, hogy engedetlen legyen és megmondtam, hogy nem visszakozhat. – Kou… - meglepetten, de még mindig félve pillant rám. Talán meglepi, hogy a nevén szólítottam. - … most rögtön elveszed a kezeid, vagy hozom a köteleket!

Nagyon lassan és remegve húzza el, a szemeibe könnyek gyûlnek, de összeszorítja õket és nem engedi kicsordulni. Egy egyszerû mozdulattal lecsúsztatom róla a kimonót, végigomlik a testén és megáll a bokáinál, még õ egyszeriben olyan vörös lesz, mint paradicsom, de ez az árnyalat sem tart sokáig.

Leülök az ágyra és elégedetten vigyorogva nézem végig az izgatóan karcsú testet, tökéletesen hibátlan mindenhol, nem csontos, egyszerûen csak természeténél fogva filigrán. Apró mellbimbók, pici köldök és a férfiassága sem nagy, de ez nem is fontos. Nem valószínû, hogy egyáltalán élvezni fogja, annyira fél, de én kétség kívül élvezni fogom.

A kezemet felsimítom a karcsú csípõjén, majd haladok lejjebb a combja felé, de abban a pillanatban mindkét kezét az ágyéka elé rántja és elhátrálva próbálja takargatni magát.

Rendben. Nem támadtam le rögtön, pedig már most kõkemény vagyok, de ha nem ért a szóból legyen.

Felállok a következõ pillanatban pedig a tenyerem csattan az arcán, meg is tántorodik, de a felkarjára szorítva elkapom és visszarángatom az ágyhoz.

- Én figyelmeztettelek picinyem. – morgom, a szemeiben félem és harag szikrái. Az éjjeliszekrény egyik fiókjából elveszek egy vörös selyemkötelet, majd hátrafogva mindkét kezét összekötözöm a csuklóit. Így már nem tudja majd takargatni magát és nem is próbálhat megakadályozni.

Amint ezzel megvagyok az ajkaira tapadok, nekinyomom a falnak már amennyire a keze engedi, de folyamatosan csókolom.

- Ne szorítsd össze a fogaidat és csókolj vissza, hacsak nem akarsz még egy pofont! – morgom az ajkaira, majd ismét hevesen rájuk tapadok.

Még érezni rajta a mentolos ízt és a végre nem szorítja össze a fogait, de nem viszonozza. Erõsen megharapom egy fájdalmas nyögést kiváltva, amit elnyel a kíméletlen csók, a számban érzem a fémes ízt, de csak akkor hagyom abba, amikor már elfogy a levegõm.

- Nagyon finomak az ajkaid kiscica, de ezt még gyakorolnod kell.

Összeszorítja a szemeit és rám sem akar nézni. Piros ajkacskái megremegnek… iszonyúan felizgat ezzel…

A kötözött kezeinél fogva az ágyhoz lököm, de nem mozdul.

- Térdelj fel és feküdj hasra! – utasítom, de mivel nem teszi meg egyszerûen rálököm, úgy ahogy van.

Ha nem makacskodik még kényeztettem volna, szeretem megízlelni a kiscicáimat, de ha egyszer nem hát nem. Nekem az is jó ha megdughatom.

Élvezettel figyelem a háta egyenes, kecses ívét, a gömbölyû fenekét, feszes combjait… gyönyörû.

Kioldom az övemet és a földre dobom a köpenyt, majd meztelenül mászom fel mellé. A fejét a matracba nyomja és nem figyel sehová, a kezei ökölbe szorulva, szinte elfehéredtek a szorítástól.

A hátához simulok, nem nehezedem rá, de minden centimet érezheti a maga törékeny testével. A kezei a hasamnál, kemény farkam a feneke partjai közé simul, de ahogy megérzi hirtelen annyira megfeszül, mint egy kifeszített íj.

- Nem mondom még egyszer, hogy lazulj el, de magadra vess. – morgom türelmetlen izgalommal.

A nyakát kezdem csókolni, nyalogatni, harapni, a bõre finom puha és lágy, minta egy finomság lenne amit fölfalhatok. Kezemmel megkeresem az borzasztóan szûk bejáratát, annyira összeszorítja magát, hogy ez még nekem is fájna.

Felemelkedem róla és az éjjeliszekrénybõl elõveszek egy apró, díszes üveget. Jázminillatú síkosító olaj.

Általában az elõkészítést maguknak végzik ha kell, de most szükség van rá. A fenekére csorgatok az olajból, az érzésre felemelkedik a feje a matracról, de a kötözés miatt nem tud hátrafordulni.

- Síkosító picinyem, hogy ne legyél olyan fájdalmasan szûk. – vigyorogva figyelem, élvezem, hogy így összekötözött kezekkel kiszolgáltatottan fekszik elõttem.

Az ujjaimmal ismét megkeresem az apró izomgyûrût és körkörösen masszírozni kezdem, míg meg nem lazul annyira, hogy becsúsztassam az egyik ujjam. Fájdalmasan felnyög, ennyire még futja a hangjából és megfeszül, de nem hagyom abba. Be és ki húzogatom az ujjam, abban a pillanatba, hogy megint ellazul kissé rögtön betolom a másodikat és, majd ugyanígy a harmadikat. Rövid ideig mozgatom, nem soká, mert már annyira felizgultam a látványától és a nyöszörgésétõl, hogy vagy megdugom most, vagy belehalok.

Amint kihúzom az ujjaimat a teste ernyedten hajlik a paplanra, hallom a zihálását, de az õ hibája hogy fáj neki. Bekenem magam is az olajjal, mert még így is szûk lesz és nem is teketóriázva tovább tövig belényomom magam.

Egy meghatározhatatlan sikoltás és nyögés közötti hangot hallat, de nem foglalkozom vele. Annyira szûk és annyira forró, hogy szinte csillagokat látok a gyönyörtõl. Türelmetlenül mozdulok meg benne, mély lökésekkel hajszolom a beteljesülést, szinte teljesen kizárva külvilágot vadul mozgok benne. Minden lökésnél még jobban megszorít, a hajam a hátát cirógatja a kezeim a válla mellett támaszkodnak, semmi mást nem látok rajta kívül. Az én gyönyörû makacs játékszerem… egy hatalmas nyögéssel élvezek el, de nem húzódom ki belõle, majd kimossa magából…

- A szemüveget csak akkor hordhatod, ha nem vagyok veled, mert nekem nem tetszik – dõl hátra. – Kapsz kontaktlencséket, és a társaságomban azokat használod.
Eszembe jutott, amikor a legutóbb az orvos próbált lencséket adni, és két napig vörös volt utána a szemem. Kapart, csúszott, könnyezett, teljesen reménytelen.

- Az lényegtelen, hogy te mit szeretsz. Majd megszokod – rántja meg a vállát. Összepréselem az ajkaim. Hát persze. Meglátjuk, mennyire leszek vonzó számára, ha bedagadnak a szemeim. – Szûz vagy még?

Kimeredt szemekkel nézek rá hirtelen. Bár számítottam ilyesmi kérdésre, elég… mellkasonvágó. Semmi köze hozzá! Pláne nem vele szándékozom bármit is csinálni! Összepréselem az ajkaim, némán, lassan szedve a levegõt, hogy ne boruljak ki… de megvillantva a fegyvert kénytelen vagyok tudatosítani, hogy az van, amit õ akar. Kelletlenül, elfordítva a tekintetem válaszolok. – Magadat kielégítetted már?

Minden vér a fejembe tódul, de csak részben a zavartól. remegõ kézzel markolom a tollat, hogy hallom megreccsenni, ezért ijedten lazítok a szorításomon: túlesek a válaszon.

- Tudod, hogyan megy a szex két férfi között? – mi van, megszállta a szentlélek, hogy faggatózik? A fajtája nem errõl híres. Csak elveszi amit akar, de nem kérdezi meg elõtte, hogy tudod-e, mirõl van szó. Nyelve egyet biccentek. Sajnos. Bár ne tudnám. Nem akarom tudni, megtapasztalni pláne nem. A gyomrom már egyetlen, jeges görcs a félelemtõl. – Tudod? Ha esetleg gyûjtenél egy-két plusz tudnivalót, a szobádban lesznek erre alkalmas dvd filmek.

Felnyögök undorodva, összepréselem az ajkaim. Persze, semmi másra nem vágyok, csak hogy ilyet nézzek, pláne azért, hogy neki a kedvére tegyek! Könnyek szöknek a szemembe a haragtól és a rettegéstõl, de minden hangot visszanyelek.

Nyugalom. Minden figyelmemmel a légzésre koncentrálok, hogy ne boruljak ki. Nyugalom. Nyugalom!

- Rendben. Lesz egy inasod, aki segíthet öltözni, fürödni. – az mégis minek? Az ég szerelmére… nevelõotthonos va… voltam. Mindent tudok egyedül csinálni. Sõt. Többet, mint sokan mások. – Elkísér hozzám, vagy az étkezõbe. Nézz rám, ha hozzád beszélek! – mordul fel mérgesen, én pedig ijedten megrándulva nézek rá. Halottsápadtan meredek rá, pislogás nélkül, küzdve, hogy mérgemben és kétségbeesésemben el ne sírjam magam. De soha. Elõtte soha nem fogok sírni, semmi miatt. Soha!!

- Írd le, mi az, amihez értesz, és milyen nyelveket!
Válaszolok, lekörmölöm a választ. Megáll egy pillanatra a tollam, mielõtt odaadom neki.
Van, amit nem írok le. Van, amit nem kell tudnia. Odaadom neki, mire beletúr a tincseimbe, mire behúzom a nyakam a vállaim közé.
- Azonnal szólj Tahashinak, hogy jöjjön ide! Te meg tedd azt le és gyere ide – pillant rám. Leteszem a tömböt és mellésétálok. Lassan, mély levegõvel nyugtatom le magam, felnézve rá, és megragadja a csuklóm. Ösztönbõl eltépném, meggondolatlanul, de nem hagyja, magához húzva nézi meg figyelmesen az ujjaim. Hirtelen elvörösödök: itt minden elegáns, tiszta, kifinomult, én meg… elõször nézem meg a kezeim. Hosszú körömágy, de sötét, szinte színes kerettel a festék és a munka miatt, amely beleivódott az ujjbegyek és az ujjperceim rovátkáiba is. Munkáskéz. Koszos. Hirtelen elszégyelltem magam miatta, hogy így nézek ki.
Kopogtatnak, mire zavartan rántom el a kezem és a hátam mögé rejtem. Le kell majd sikálnom, ez nagyon kínos.

- Szabad – kiszól, mire kinyílik az ajtó, és egy jól szituált fiatal komornyik hajol meg.
- Sonozaki-sama.

- Mutasd meg neki a szobáját és két õr álljon az ajtaja elõtt – tol elõre. – Holnap rendelj a szokásos öltözetekbõl, legyen jó sok ruhája és… manikûrös is kell.
Szégyenkezve vörösödök el mélyen, ökölbe szorított kézzel rejtegetem a kezeim. – És hívd fel dr. Kitamura Aikot, hogy nézze meg a szemét. Kell neki egy kontaktlencse. Menj vele – szól rám – És ajánlom, azokhoz tartsd magad, amit mondtam!

Zavartan veszem fel a szemöldököm, és felnézek az inasra. Amint kikerülünk a szobából, engedelmesen megyek a nyomában, csodálkozva nézek körül. Ez… hihetetlen, el kell ismernem.
Egy hatalmas ajtóhoz vezet és kinyitja elõttem, majd biccent, hogy menjek be. Elképedve nézek körül. Ez hatalmas… és szép!

- Remélem megfelel, úrfi – belép mögöttem, én pedig hitetlenül nézek rá. Ez komolyan az én szobám? Kicsit szállodaszerû… Az árvaházban hiába a használt, kopott termek sokasága, otthonos volt, a rajzok, a gyerekholmik miatt. Személyes. Sóhajtva gondolok bele, hogy talán tehetek érte valamit, ha már hosszú ideig kell élveznem a vendégszeretetet.

Biccentek a férfi felé. El kell ismernem, ez a hely csodálatos. Megmutat mindent: hatalmas fürdõszoba, amibe azonnal beleszeretek. Eddig sosem volt saját fürdõszobám, szóval… egy gyenge féreg vagyok, de ez az enyém és máris imádom!
Tahashi-sama mindent megmutat, elhúzza a szekrényajtót és megmutatja az egymás mellett sorakozó gyönyörû ruhákat. Selyem és könnyû vászon, és egy külön sorban megannyi férfikimonó, yukata… de gyönyörûen hímzett. Óvatosan érintem meg a drága anyagot: egy darab többet ér, mint amennyit egy évben kerestem! Te jó ég…

- Minden elõ van készítve a fürdõszobában, úrfi – zavartan nézek rá. Minek? Elvörösödök. Ahha, kezdem sejteni. – Bármire szüksége van, itt a telefon, ezzel a gombbal hív engem – mutatja meg. – Ha kérhetem, ne menjen ki a szobából, nem venné magát jónéven. Érti?

Kelletlenül biccentek. Nem fogok. Kint áll két gorilla, hova is mehetnék?
- A tévé és a filmek – nyit ki egy szekrényt, ahol eldugva van minden, hogy ne rontsa a szoba összképét, de elkerekedett szemmel rázom meg a fejem. Neeeeem köszönöm, elvagyok pornó nélkül is! – Fürödjön meg, úrfi, utána pihenjen le. Holnap reggel jön a doktor és némileg felfrissítjük a külsejét. Sonozaki-sama késõn ér haza, így holnap még egyedül étkezik a szobájában.

Egy nap. Lassan engedem ki a nehéz, keserû sóhajt és lerogyva az ágy szélére biccentek. Amikor biccent, hogy mindent elmondott, illõen felállok és meghajolok felé elegánsan, megköszönve a törõdését és a segítségét, majd távozik.
Egyedül maradok egy idegen helyen, egy idegen szobában, de a sötét jövõm teljes ismeretében. Leülök az ágyra és lassan elfekszek, összepréselve az ajkaim. Olyan nehéz a fejem. Üres. Felemelve a kezeim nézem meg ismét a kézfejem és a koszos körmeim. Tényleg gáz. Eddig nem is figyeltem rá, kezet mostam és ennyi.

Sanda pillantást vetek a fürdõ felé. Végül is, egy nagy fürdõvel nem ártok senkinek.

xXx

Hát igen. Ez luxus, el kell ismerni. Nyakig engedtem a hatalmas kádat forró vízzel, habbal és élvezettel szimatolom a címkementes palackok tartalmát. Valami nagyon elit tusfürdõ és sampon lehet, ha nincs rajta márka… de remek az illata. Körömkefével alaposan lesikálom a körmeim, próbálok megszabadulni a fekete csíkoktól, szinte vörösre gyalulom a körömágyam. Utána megrészegülve az illatarzenáltól süllyedek a szememig a forró, habos vízbe, lelapult, vizes és samponos hajjal áztatom magam. Nem akarok a holnapi napra gondolni, és hogy mi lesz, ha Kígyó úr hazaér. Megborzongok, és a meleg ellenére fázni kezdek.

Kimászok, megtörölközök és helyrerázom a hajam, majd felkapom a párnára kikészített pizsamát. Hiába fekszek az ágyba, magamhoz gyûröm a párnát és csípni kezdi a szemem a sírás. Nagyon nehéz visszafojtani… de megesküdtem, hogy nem fogok. Egy cseppet se.
Ki kell hoznom ezt a helyzetet is úgy, hogy jó legyen. Bár ennél rosszabb helyzetben még nem voltam… nem is a magam miatti félelem.
De olyan egyedül érzem magam, mintha a világon se lenne már senki más. Nincs aki megvédjen, bármi is jön.
Magányosan magamra maradtam.

XxX

Amikor Tahashi-sama reggel benyit, rémülten ülök fel, felriadva. Nem sokat aludtam az éjjel, és amikor mégis, az sem volt valami pihentetõ a mellkasomra ülõ lidérc miatt. Rémálmodtam, hogy egy hatalmas, szürke szemû kígyó körbefon és szorít, amíg meg nem fulladok…
Némán engedelmeskedek az inasnak.

Nem eszek sokat, mintha görcs ülne a torkomban, inkább csak piszkálom pár falat után. Rendes ruhát kapok, amire ismét csak az jut eszembe, hogy csak ez a még egyszerû szett is mennyibe kerülhetett, micsoda pocsékolás… könnyû, sötétkék vászonnadrágot kapok elegáns szabású törtfehér inggel. Jön az orvos, aki megnézi a szemem, de Tahashi-sama végig mellettem áll: nem is mertem volna egyáltalán megkérni, hogy segítsen kijutni innen. Ki mondana ellent Kígyó úrnak? Csak engem büntetne a próbálkozás miatt.
És ha nem csal a megérzésem, Tahashi-sama minden tettemrõl jelentést ad. Nem lepõdnék meg, ha megfigyelõ kamera lenne valahol a szobámban. Persze csak a biztonság kedvéért, gondolom keserûen. Nehogy felkössem magam vagy elvágjam az ereim. Piti bosszú lenne a drága szõnyegre folyatni a vérem. Vehetne másikat.

Az orvos elõvesz egy pár könnyû, lágy lencsét és be is teszi a szemeimbe, megmagyarázva, mit hogy kell. Ez tényleg nem kapar, mint a régi… talán az merevebb volt. Furcsa, de megszokható. zavartan hunyorítok és pislogok, amíg el nem kezd tompulni az érzés, hogy valami egyáltalán van a szememben. Meghajolva köszönök el tõle, aztán jön a többi program: jön egy telt, szemüveges nõ, aki a „külsõm szedi rendbe”: formára vágja a hajam, hiába próbálok ellenkezni, megcsinálja a körmeim, ami picit még érzékeny a tegnapi nagy sikálástól.

- Gyönyörû hosszúak a körmeid, drága – kacarászik, mint egy pinty. Oldalra biccentve a fejem mosolygok rá. Szinte tövig vágja õket, de még így is hosszúnak tûnik. – Nagyon szép, igazán! Kevés nõnek van ilyen hosszú, szép körme, drága. Kész is – megpaskolja az arcom. Mosolyogva nézek utána, miután meghajolok hálásan. Kedves nõ, nagyon szimpatikus.

Ebéd után magamra maradok a szobámban. Tahashi-sama majd értem jön, ha Kígyó úr magához rendel, hányingerem van, ha rágondolok, zakatol a szívem az idegességtõl. Inkább maradnék ebben az elegáns börtönben, inkább nem mennék ki innen, ha nem kell látnom…

A tekintetem idegesen rebben a szekrényre, amely a tévét és a filmeket rejti. Nem. Eszemben sincs betenni egyet sem, pont elég tortúra lesz, bármit akar.
Sápadva-vörösödve mégis kinyitom, elõvéve az egyiket, csak a tokra pillantok és máris kiszárad a szám. menekülésszerûen dobom vissza, rá is zárva az ajtót. Nem, nem! Soha.
Gyerünk Kou, foglald el magad valamivel. Gyerünk. Ki nem mehetsz.
Végignézek ismét mindent, zaklatottan rendet teszek magam után, bármihez is nyúltam. Ha nem tudok hirtelen mást csinálni, kényszeresen pakolok, takarítok… mindegy, csak foglaljam el magam, hogy ne kelljen agyalnom. Egy gondolathoz sem ragaszkodom.

xXx

Nem alhattam eleget, vagy csak a félelem és az idegesség készített ki, de felriadok, amikor kopogtatnak és benyitnak a szobába. Valószínûleg délután elszunnyadhattam, mert Tahashi-sama áll meg az ágyam mellett.

- Úrfi – mosolyog le rám, felém nyújtva egy tálcát, amin egy pohár tea van. Remegõ kézzel veszem le, belekortyolva, de amikor kellemes az íze, átmelengetve a torkom és az agyam, megiszom az egészet. Enyhül a görcs a mellkasomban…
Letusolok ahogy utasít, és mikor kimegyek, úgy érzem, mintha a fejem nem is az enyém lenne. Olyan… nem érdekel érzés. Nyugodt vagyok, mert mi rossz történhetne?
Az ágyra kikészítve vár a ruha, amelyet Tahashi-sama felsegít rám: egy gyönyörû, szinte leheletvékony selyem kimonó, melynek teteje halvány, szinte sárgás, mint a friss napsugár, az alja viszont sötét, mint a nehéz és értékes óarany. Gyönyörû hímzés van rajta karmazsin koi-halakkal, náddal és hínárral. Elképedve simogatom meg. Ez fantasztikus…

- Kérem, kövessen – nyitja ki elõttem az ajtót, nekem pedig ismét lassan visszatér a sajgás és a jégtömb a mellkasomba és a gyomromba. Nem tudom mit adott be azzal a teával, de nem bánnám, ha lenne még belõle. Minél tovább vezet, annál jobban fut ki a vér az arcomból, amíg lassan szédülni nem kezdek a félelemtõl. Összepréselem az ajkaim, amikor megáll egy ajtó elõtt és halkan, diszkréten bekopog, majd benyit. Nem akarok bemenni. Nem tudom megmozdítani a lábaimat. Érzem a számban a fogpasztát, mert többször is lesikáltam a szám, hogy eltûnjön a kloroform csípõs íze. Hánynom kell, olyan ideges vagyok.
- Minden tökéletesen rendben van, Sonozaki-sama – hallom az inas hangját.

- Nem volt hiszti? – sziszeg Kígyó úr.

- Nem, uram. Kou-san engedelmes volt és tisztelettudó egész nap.

- Mehetsz. Küldd be.

Tahashi-sama kilép és megfogja a vállam, elindítva az ajtó felé, mikor látja, hogy odafagytam. Hajolj meg illõen, ha bent vagy, súgja a fülembe.
El fogok ájulni. El fogok ájulni. Meg fog ölni. Bár megölne! Jobban járnék. Mintha kívülrõl figyelném magam.
Mint egy alvajáró, tompa fejjel lépek be. érzem a drága, szép kimonót a testemen, de hiába nézek elõre, nem is látok semmit. Kikapcsol az agyam bizonyos része, már nem tudom feldolgozni azt a félelmet, ami bennem vibrál.
Amikor megnyikordul a parketta, letérdelek és tökéletesen meghajolok: ujjhegyek össze, lehajtom a fejem.
Nem is akarok lélegezni, de érzem hogy elém áll.

- Állj fel – utasít. Lassan emelem fel a fejem, a szemébe nézve.

Összepréselt ajkakkal remegve biccent. Úgy tûnik egész értelmes és jó a felfogóképessége. Remélhetõleg nem lesz vele sok gondom.

- Most gyere ide.

Engedelmeskedik, látszik rajta, hogy nem szívesen, de nem érdekel. Õ az enyém, tegye is azt amire utasítom.

A kanapé másik végére ül le, más esetben neki az ölemben, vagy a lábamnál lenne a helye, de most csak „beszélgetünk”. Mellé dobom a jegyzettömböt a tollal együtt, õ pedig felveszi és írni kezd valamit. Még nem is kérdeztem semmit, de lássuk mit akar közölni a kicsike.

A pisztolyomra bök, ami kilátszik a zakóm alól, mire enyhe meglepettséggel nézek rá. Nocsak, nem sokan ismerik fel elsõre a márkát.

- Ügyes. Honnan tudod?

Jellemzõ. Számítógépes játékok. Nos, ilyesmire egy ideig úgy sem lesz lehetõsége, majd meglátom mit érdemel késõbb, ha még életben lesz.

Felnyújtom a kezem és ismét a puha tincsei közé simítom, általában hosszú hajúakat választok, mert tetszenek, de ez a rövid is szép. Kiemeli a kerek arcocskáját, a színe pedig a szemeit. Remélem a teste is ilyen tökéletesen hibátlan lesz, mint az arca, mert nem szeretem, ha bármi is csúfítja a játékomat.

Közelebb rántom magamhoz, hogy végre rám figyeljen, nem is értem, hogy mer elkalandozni a jelenlétemben. Szívesen megcsókolnom már, fõleg mikor tompa fájdalmas nyögést hallat és rémült cicaszemekkel mered rám.

Hm… ezek szerint nem sérültek a hangszálai, ha képes hangokat kiadni. Ez így jó. Más már ilyenkor könyörgött, hogy engedjem el, ne bántsam, haza akar menni… én meg olyan mérges lettem, hogy helyben megdugtam õket, hogy legyen miért sírni, ha annyira akarnak. De õ csendben van… a némaság elõnyei.

Ahogy közelebb húzom magamhoz, már csak egy centiméter választja el az ajkainkat, õ a karomba markol, hogy le ne essen. A finom szorítástól kellemesen végigbizsereg a testem. Megpróbál eltolni, de az már nem tetszik annyira, ezért figyelmeztetõn a megrántom a haját, hogy fájjon. Nem játszadozunk picinyem, csak akkor, ha akarom.

- Ha jó leszel, jól is jársz – morgom neki, annyira közel húzom, hogy az orrunk szinte összeér, de nem csókolom meg. Érzem az arcán a kloroform szúrás szagát és semmi kedvem ezt a számon is érezni. Majd ha szépen elõ lesz készítve, akkor igen.

Kénytelen mellettem megtámaszkodni, a szemeiben dacos harag szikráit látom, de nem érdekel. Egy valami viszont most is zavar: a szemüvege. Felnyúlok és lassan lehúzom a fejérõl, egy furcsa nyüszítõ hangot hallatva néz utána bár csak leteszem a kanapéra.

Ó, igen… sokkal szebb nélküle. Nem néz ki olyan kisfiúsan és ha lecseréli ezeket az olcsó göncöket, akkor igazán gyönyörû lesz.

- Helyes – elégedetten nézek rá, ahogy nem próbálja visszaszerezni a szemüveget. Tanul.

Elfordítja a tekintetét és a falat kezdi bámulni, dühös könnycseppek táncolnak a szemeiben, de a makacssága nem engedi kicsordulni õket.

Elengedem õt, zihálva menekül a kanapé másik végéig, tudomást sem veszek arról a tekintetrõl amit rám vet, pusztán elégedetten figyelem a látványát.

- Még tetszik is, hogy nem sikítasz. Bár lehet, hogy majd teszünk róla – attól függ meddig fogom élvezni a némaságot. Legfeljebb ha nagyon jó lesz vele a szex, megnézetem egy orvossal. De az még odébb an. – Most még válaszolsz szépen pár kérdésemre – visszadobom neki a jegyzettömböt – Utána pedig rendbe teszed magad. Nem nyúlok hozzád, amíg ilyen rongyok vannak rajtad.

Azt hiszem holnap estig még nem halok bele a várakozásba. Akkor legalább sokkal jobban fogom élvezni.

Bólint és lehajtott fejjel szorongatja a papírt.

- Hány éves vagy? – kérdezem az elsõ dolgot ami eszembe jut és egy pillanat múlva olvashatom is a választ

Fiatal… ezt szeretem…

- Rendesen látsz szemüveg nélkül? – én nem akarom, hogy hordja, nem tetszik.

Egy picit tétovázik mielõtt írni kezd, de aztán felém fordítja  apapírt.

Rendben. Tehát kell majd kontaktlencse. Holnapra ide is rendelek egy specialistát, hogy minél hamarább lerendezzük a dolgot. A modern mûszereit el tudja hozni magával, mert a kicsike még nem mehet el innen.

- A szemüveget csak akkor hordhatod, ha nem vagyok veled, mert nekem nem tetszik. Kapsz kontaktlencséket és a társaságomban azokat használod. – bár egyébként is a legtöbb idejét velem tölti. Csak akkor marad egyedül, ha itthon intézem az üzleti ügyeimet, de egyébként jön szépen velem.

„Én nem szeretem a kontaktlencsét. Nagyon zavaró” – mutatja a papíron.

- Az lényegtelen, hogy te mit szeretsz. Majd megszokod. – nincs abban a helyzetben, hogy alkalmazkodjak hozzá – Van valamilyen betegséged amire gyógyszert szedsz?

Ha ilyesmi kell azt beszerzem neki, de ennyi. Megrázza a fejét, tehát még ezzel sem kell veszõdnöm. Remek.

- Szûz vagy még? – teszem fel az engem, mondhatni leginkább érdeklõ kérdést.

Elkerekednek a szemei, még el is pirul kicsit, de nem tudnám megmondani, hogy a zavartól, vagy a haragtól. Összepréseli az ajkait és makacsul bámul rám. Elhúzom a zakómat és megérintem a fegyveremet, mire kicsit remegve azonnal nemet int a fejével.

Hm… jó. Nem bántam volna azt sem, ha nem szûz, de így érdekesebb lesz.

- Magadat kielégítetted már? – egy ilyen pirulós fiúcskánál sosem lehet tudni, bár abból amilyen árnyalatot felvesz meg is kapom a választ. Kajánul mosolyogva figyelem, ahogy szinte már kapkodja a levegõt. Tudom én… az idegesség, félelem és a bizonytalanság elég nagy úr, de végül is biccent egyet. Érdekes… egyszer majd sort kerítünk rá és megmutatja hogyan szokta csinálni.

- Tudod, hogyan megy a szex két férfi között? – jobb rákérdezni, volt már olyan kiscicám, akinek gõze sem volt róla. Nos, hat óra pornó után már eleget tudott.

A kicsiket most inkább elsápad, mint elvörösödik, tehát fél tõle és nem is meleg. Nem baj.

- Tudod? – kérdezem ismét mikor nem válaszol és remegve biccent. – Ha esetleg gyûjtenél egy-két plusz tudnivalót a szobádban lesznek erre alkalmas dvd filmek. - Számítógépet nem kap, de egy tévét van a szobájában.

Egy elcsukló hangot hallat, ökölbe szorítja kis kezei a combjain és mereven, mozdulatlanul, ül csupán a mellkasa emelkedik-süllyed a szapora légzéstõl.

- Rendben. Lesz egy inasod, aki segíthet öltözni, fürödni. Elkísér hozzám vagy az étkezõbe. – velem és a családommal eszik õ is, ez nálam így szokás. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – dörrenek rá türelmetlenül, mire akadozva felemeli a fejét. Könnyek csillognak a szemeiben, de nem érdekel.

- Írd le, mi az amihez értesz, és milyen nyelveket! – utasítom.

Remegõ ezekkel írni kezd, addig is én õt figyelem. Kíváncsi vagyok hogyan mutat majd kimonóban. Itthon jobban kedvelem a tradicionális öltözetet és sokkal kívánatosabb lesz õ is talpig selyemben.

Elégedetten a hajába simítok, majd felállok a helyemrõl és az ajtóhoz lépek, hogy az egyik testõrrel idehívassam az inast.

- Azonnal szólj Tahashinak, hogy jöjjön ide! – õ mindig a kiscicáimat „gondozza”, ez a dolga és jól is végzi. Soha egyiküknek sem segített szökni, hiába könyörögtek neki.

Visszamegyek hozzá, még mindig ott ül a papírt szorongatva.

- Tedd azt le és gyere ide! – utasítom, és remegve meg és teszi.

Megfogom az egyik kezét, már reflexbõl rántaná el, de erõsen megszorítom. Megnézem az ujjait, azt mondta fest és találok is egy újabb kiküszöbölhetõ hibát. Festék van a körmei alatt. Ezt el kell innen tüntetni.

Kopognak. – Szabad!

Belép Takashi, egy harmincegy éves férfi, komornak tûnõ vonásokkal. Furcsa férfi, mert mindaddig egy kedves barát látszatát képes kelteni, míg nem próbálják rávenni valamire. Ezért is õ foglalkozik a kicsikékkel.

- Sonozaki – sama – tisztelettudóan meghajol.

- Mutasd meg neki a szobáját, két õr álljon az ajtaja elõtt. – most már ugyan este van, de holnap a többire is sort kerítünk – Holnap rendelj a szokásos öltözetekbõl, legyen jó sok ruhája és… manikûrös is kell. – nem tetszik ha valakinek nem ápoltak a körmei. – És hívd fel Dr. Kitamura Aikot, hogy nézze meg a szemét. Kell neki egy kontaktlencse.

Azt hiszem mindent felsoroltam. A doki nem lesz probléma, mert jól meg van fizetve a hallgatásáért.

A lehajtott fejjel ácsorgó fiúra pillantok. – Menj vele! És ajánlom, azokhoz tartsd magad, amit mondtam! – figyelmeztetem.

Felkapja a szemüvegét, majd sietve elhagyja a szobát, de hiába menekül, csupán egy nap haladékot nyert, utána pedig az enyém lesz.

Az agyam lassan kapcsol be. Egy pillanatig olyan érzésem van, mintha reggel lenne, és én valamiért még mindig fáradt lennék, biztos elaludtam délután, és az egész pincér-munkám csak álmodtam. Elõfordulhat, mert miért ne?
Széthasad a hülye fejem… nyögve kapok a homlokomhoz és a fejemre húznám a párnám, hogy csak még két perc, tényleg összeszedem magam és megiszom a kávém, csak még két perc…

De nincs párna. Se párna, se takaró, se a megszokott moraj, ahogy a gyerekek nyüzsögnek. Rémülten kipattannak a szemeim és még gyorsabban ülök fel, de ekkor ismét a fejembe markol a fájdalom. Szent ég… hánynom kell. Fõleg amikor tudatosítom, hogy milyen borzalmas ízûnek érzem a szám és a levegõt. Biztos attól az izétõl, amit a számra nyomtak… kloroform. Borzalmas. Hányni fogok…

Körülnézek a szobában, visszafojtva a gyomortartalmam. Pont elég volt belegondolni az elég nyilvánvaló ténybe, hogy elraboltak. Idegesen rágom a szám, ahogy küzdök a kezdõdõ pánikkal. Felnyomom magam, körülnézek.
Elegáns.
Túl elegáns. Bár a szagokat nem érzem, mert borzalmas az a lötty, amit a képembe nyomtak. Csak nyugalom Kou, nyugalom, ne ess pánikba, annál csak rosszabb.

Nézzük, hol lehetne esetleg kijutni, feltûnés nélkül. Nem akarom megtudni, nem érdekel, sem a személye, sem az hogy mit akar tõlem, amit nem tudott volna kulturáltan megkérdezni mondjuk egy folyosón. Bár – keserûen elhúzom a szám és fel az orrom – van valami diszkrét elképzelésem, hogy miért szokták elrabolgatni az embereket. Nem akarom megvárni.

Legyünk kreatívak, mondjuk az ajtó. Tételezzük fel, hogy nem feltételezik a legegyszerûbb megoldást, miszerint távozhatnék az ajtón keresztül. Remegõ kezemre meredve tudatosítom, hogy igazából mennyire félek. Kifújom a levegõt és hang nélkül lenyomom a nehéz kilincset, résnyire kinyitva. Kilesek, de nem látok semmin. Nem mozdul a levegõ… talán ha kisurranok…

De a szemem sarkából megmozdult valami, és ösztönbõl, riadtan rontok ki, hogy fussak, csak elfussak és ne kapjanak el… pár lépésre jutottam csak, amikor elkapják a nyakam, egyetlen kézzel, én pedig csak hang nélkül, csak hörögve próbálom kitépni magam a karok közül. Hiába ficánkolok, szinte kiesik a szívem a rémülettõl.

Visszavágnak a szobába és rám csukják az ajtót. Összehúzom magam, nyelve a könnyeim. Nem akarok itt lenni… Megrezzen a parketta a lépések alatt. Mozognak kint, hát felpattanok és messzebbre hátrálok az ajtótól.
Valahogy… sejtem, de a szívem így is görcsösen rándul össze, amikor Õ lép be. Kígyó úr… éreztem, hogy rossz, valami rossz körülötte.

- Jó estét kicsikém, remélem, kellemesen utaztál – lép közelebb, én pedig tükrözve a lépéseit hátrálok. – Ne menekülj, ha jó fiú leszel, nem foglak bántani.

Bocsáss meg, de ebben erõsen kételkedem. Nem hagyom, hogy megérintsen, fürgén kitérek az érintése elõl. De kint lesznek a gorillák, az zsákutca.

- Ha sokáig játszod ezt, mérges leszek És te még nem tudod, milyen az, ha én mérges vagyok – morog rám elsötétedõ füstös szemekkel. Nem akarom megtudni, róla se akarok tudni! Minek élnek az ilyen emberek?! Dacosan meredek a szemébe, pislogás nélkül, mint a kígyóknak.

Lusta eleganciával nyúl a zakója alá, és elõhúz egy pisztolyt. Elkerekedõ szemmel meredek a fegyverre, és valahogy az egész valóságos lesz. Az egész átkozott szituáció… És mindent, amit elnyomtam volna a tudatom alján, reménykedve hogy ilyen dolgok csak a tévében vannak, túlságosan életre kelt.
Megölne. Meg fog ölni. És elõtte bele se akarok gondolni, hogy mit akar csinálni.

- Közelebb jössz, vagy kipróbálom rajtad. Az ágyhoz kötözve a lábaidra úgysem lesz szükséged, ugye?

„Az ágyhoz kötözve”

Hatalmasat nyelek, de odalépek elé, tartva a lépésnyi távolságot.
- Ez az, jó fiú – túr a hajamba, lassan belemarkolva tépi fel a fejem, hogy ránézzek. Hagyom. – Ez a hajad természetes színe?

Reszketõ szájjal biccentek. Taszít az érintése.
- Tökéletes… - húzza mosolyra a száját. Kígyó úr. – Hmm… ülj le arra a kanapéra és maradj ott! – utasít.

Eszemben sincs, ha az ajtó kizárva, a másik mögött õ van… ha kell, leugrok, marad az ablak. Reszketve többször is kicsúszik a kallantyú az ujjaim közül, de feltolom a nehéz ablakot és kihajolok.
Túl magas. Bár… megoldhatnám, de talán oda a bokám, ha rosszul esek, a lábszáram is… De még taln az is jobb lenne, mint itt maradni!
De aztán hidegvízként nyakon önt a tudat, hogy ez lehetetlen. Neadjisten törött bokával még ennyi esélyem se lenne.

- Én a helyedben nem tenném, picinyem – megrezzenek a hangjára és rémülten visszanézek rá. Ha megbüntet, mert nem csináltam, amit mond… - Hacsak nem akarod, hogy a kutyák széttépjenek.

Elhúzom a szám. Sejteni kellett volna, ez egy komplex erõd. Lassan leengedem az ablakot és lehunyom a szemeim reszketve. – Gyere ide és ülj le!
Rettegve szorítom az ujjaimmal az ablakpárkányt. Nem moccanok, csak a fejem rázom meg nagyon halványan. Nem akarok a közelében lenni!
- Tudod, ki vagyok én? – morog türelmetlenebbül, de én még mindig lefelé meredve rázom meg a fejem – Sonozaki Ranmaru, a japán yakuza feje!

Felpattannak a szemeim, megáll a szívem egy jeges, hosszú pillanatra. Az… az ojabun…
Már tudom, honnan volt ennyire ismerõs! Tele volt vele a tévé, vagy nem is tudom már… az ojabun! – Helyes. Nem vagy te olyan ostoba. Szóval… - hátradõl kényelmesen, feldobva a karját a kanapé támlájára – Te most már az én tulajdonom vagy, nem mész a birtokról sehova, nem találkozhatsz senkivel, csak akivel engedélyezem.

Formálódik egy szó a fejemben.
- Ha sokáig ellenkezel, szökni próbálsz, kárt teszel magadban, esetleg nem teljesíted a parancsaimat, annak bizony fájdalmas következményei lesznek. Érthetõ voltam?

Elengedem a párkányt, amibe apró rovátkákat vésett a körmöm, és a pici csíkokra szegezem mereven a szemem.

Pet.
Összepréselem az ajkaim. Reszketegen levegõért kapok és biccentek. Igen, felfogtam. Izzóan kattog az agyam, hogy hogy tudnám magam kiszabadítani ebbõl a helyzetbõl, de elég kilátástalannak tûnik.

- Most gyere ide.

Nehezen egyenesedek ki, és leszegve a fejem lépek mellé, leülök a kanapé másik végére. Elém löki a jegyzettömböt, én pedig fehér, reszketõ és a félelemtõl jeges ujjakkal fogom meg a tollat. Szóval így kell válaszolnom. Utálom leírni, megfogalmazni a gondolataimat. Jók azok belül.

Felveszem a papírt és angolul leírok valamit, majd elé tolom a papírtömböt. Meglepve nézi, megbökve az ujjaival.

A pisztolyára bökök kelletlenül, és idegesen buzerálom a toll ívét. Biccent. Ezt a pisztolya márkája.

- Ügyes. Honnan tudod?

Felnyújtja a kezét, és összerezzenve, de hagyom, hogy ismét a hajamba túrjon. Zakatol az agyam: nem láthatom többet a gyerekeket? A barátaimat… mit fog mondani a fõnököm? Bár biztos elintézi, lefizeti, van rá pénze.
Ez felvetett egy gondolatot a fejemben… akkor az ujjai a hajamba markolnak, és magához ránt, fájdalmasan nyögök fel rekedten és rémülten pillantok rá. Kis híján lezuhanok a kanapéról, de fél kézzel a karjára markolva, a másikkal a mellkasán támaszkodva zihálok rémülten, rámeredve.

Túl közel van! Próbálom eltolni magam tõle a mellkasán levõ kezemmel, de akkor a keze a hajamba tép. Elnyelve a hangokat fojtom vissza a nyögést.

- Ha jó leszel, jól is jársz – dörmög, könnyedén még közelebb húzva magához, hogy a kezem a feje mellett csattan a támlán, majdnem a mellkasához simulok. Idegesen vibráló szemekkel nézek Kígyó úr szürke szemeibe. a másik kezével felnyúl és lehúzza a szemüveget az orromról, zavartan nyüszítek fel, idegesen pislogva, idegenül a szemüvegem nélkül. Pár látok… és ilyen közelségbõl érzem az illatát is. elegáns, drága, férfiparfüm.

Visszafojtom a viszolygásom, nemigen vagyok ellene az ilyen kapcsolatoknak, de nem mondanám, hogy hajlok felé… Eddig nem akartam pasival járni, na, nem tartom magam melegnek! De nem hiszem, hogy ez Kígyó urat bármikor érdekelné.

Van annyi eszem, hogy ne eszemvesztve próbáljak menekülni. Egyszerûen beleereszt egy golyót a lapockáim közé.

- Helyes – néz rám nagyon is elégedetten. Mint egy jóllakott nagymacska. Remegve fordítom el a tekintetem és egyáltalán nem tetszik, hogy még mindig a hajam markolja, fájdalmas húzással tép a tincseimbe, összeszorítom a szemem, hogy ne fájjon annyira, miközben lefelé húzza a fejem. Hiába próbálom elfordítani a fejem, de aztán elengedi a hajam, én pedig zihálva visszamenekülök a kanapé másik végére, fájdalmasan masszírozva a fejbõröm. Elégedetten néz végig rajtam.

- Még tetszik is, hogy nem sikítasz – hunyorítanak a tükörszemek. – Bár lehet, hogy majd teszünk róla – mosolyodik el, és megborzongok a nem túl sok jót jósoló hangsúlytól. – Most még válaszolsz szépen pár kérdésemre – nyomja a kezembe a papírokat – Utána pedig rendbe teszed magad. Nem nyúlok hozzád, amíg ilyen rongyok vannak rajtad – fintorodik el. Nyelek egyet és remegõ kézzel megmarkolom a tollat, biccentek. Mit akar tudni?

Nincs unalmasabb idõtöltés, mint egy már megunt játékszer nézegetése. Hiába szép a fiú, hiába van hosszú fekete haja, mint az elõzõnek is, már unom. És egy olyan játékszer ami nem nyújt kellõ kielégülést fölösleges. Szemét, értéktelen kacat.

Egy pillanatig elmerengek, hogy hová is tegyem, mit is kezdjek vele, míg õ a csuklóinál az ágyhoz kötözve figyel engem. A szemei üvegesek, mintha már halott lenne, pedig csak a tekintete az. Mennyi ideje is van már nálam? Egy éve? Vagy még nincs annyi?

Mindegy. Nem számít. A lényeg, hogy már nem kell. Újat akarok, aki felpezsdít és nem untat halálra mikor lazítani szeretnék a fárasztó tárgyalások és megbeszélések után.

- Isato! – kiáltok az ajtó elõtt álló õrnek, mire az azonnal benyit és várja az utasítást. - Intézzétek el, már nincs rá szükségem! – parancsolom hidegen.

Már nem kell, el pedig nem engedem, mert magammal hurcoltam több yakuza gyûlésre is, ki tudja mit hallott közben és mit jegyzett meg.

- Máris, Sonozaki – sama!

A kölyök ficánkol és sírni kezd, bár nem sikoltozik. Belévertem már, hogy bántsa a fülem az éles sikoltozása, ezért még mindig csendben van.

Az embereim majd elveszik valahová, ahol lelövik és bedobják a tengerbe. Egyszerû és praktikus.

Amint elhurcolták, a fürdõszobába megyek, hogy felfrissítsem magam. Bárhová is megyek a megjelenés az egyik legfontosabb így annak mindig kifogástalannak kell lennie. Igaz, most nem készülök sehová, csupán vacsorázni az étkezõbe.

Holnap egyébként is sûrû napom lesz, az új beszállítókkal és üzletfelekkel mindig sok idõ elmegy, mert a külföldiek emberei… nem olyanok mint Japánban. Hiányzik belõlük a fegyelem és az, hogy a vezetõjüket mindennél elõbbre helyezzék. Ezért is üzletelek ritkán nyugatiakkal, de ezúttal kivételt teszek.

***

Másnap reggel egy elegáns grafitszürke öltönyben megyek a Tokió belvárosában lévõ irodaépületem felé. Az amerikaiak, akiket mára várok egy jövedelmezõ üzlet ajánlattal álltak elõ. A részleteket még meg kell tárgyalni, de ha az üzlet és az ajánlat is reális lesz akkor a yakuza és én is jól járok vele.

A tárgyalóterem ajtaján belépve azonnal ki is szúrom õket: három amerikai férfi és egy japán, nyilván a tolmácsuk. Ez rám nézve sértõ, hisz tökéletesen beszélek angolul. Úgy tûnik nem néztek nagyon utánam, ha még azt sem tudják, hogy Amerikában tanultam.

- Jó reggel, uraim, attól tartok a tolmácsra nem lesz szükség. – közlöm, hideg udvariassággal és helyet foglalok velük szemben. A testõreim megállnak az ajtóban, rájuk ugyan nem lenne szükségem, de a látszat fontos.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Remélem meg tudunk egyezni egy mindkettõnk számára elõnyös megállapodásban. – udvariasan mosolyog, de persze ez nem terjed ki a számító tekintetére.

- Úgy legyen…

Pár órával és egy üzleti ebéddel késõbb mondhatni elégedett vagyok. A megállapodás megszületett és még a hasznomra is válik. Az hogy az én bunkereimben készített hamis bankók átkerülnek Amerikába is jó üzletnek számít. Az embereim legyártják a kívánt összeget amit a Las Vegas-i kaszinókban megforgatnak és szétterjesztik így nem a valódi pénzt kapják a nyereménnyel távozók. Ez engem nem is érdekel, csupán az az összeg, amit ezért nekünk fizetnek.

A sofõröm a város szélén áll meg a parancsomra, ahol az új épülõ klubom van. Itt fogjuk megünnepelni a külföldi üzletet és itt kerül átvételre az elsõ milliárd is.

Amint leáll a kocsi, megakad a szemem egy az épületbõl kilépõ alacsonyabb, vékony alakon. Nocsak… az embert néha akkor is érheti meglepetés ha nem is várja.

Megáll és a füleibe teszi a fülhallgatót. Jobban megnézem – már amennyire az alatt meg tudom, hogy elhalad -, de annyit mindenképpen látok, hogy csinos arcocskája van. A haja világosabb-barna, biztos festett… a szemüvegtõl nem tudom kivenni milyen színûek a szemei, de már el is ment. Mindegy… majd veszek magamnak egy újabb házikedvencet a hétvégén.

Bár érdekelne, hogy mit keresett a klubban, mikor még folyik a felújítás. És biztos, hogy nem az egyik építész, mert nem úgy néz ki…

***
Három nap múlva a megnyitón szép kis tömeg van. A tinédzserek körében igen csak népszerûek az ilyen helyek, de nekem csupán amolyan álca. A pincében az italos raktár után üzemel a pénznyomó. Ott tökéletes helyen van és még nekem sem lesz vele problémám.

Már vártam ezt az estét több okból is. Egyrészt, mert ma végre hivatalossá válik az egyezségünk, másrészt pedig, mert a személy, akit a klub igazgatásával megbíztam elárulta nekem, hogy ki volt az a fiú, aki a múltkor felkeltette a figyelmem.

Egy árva kölyök, aki fest és táncol. Érdekes párosítás. És mintha csak nekem kedvezne a szerencse le is szerzõdtette õket a megnyitó estéjére. Tökéletes alkalom, hogy jobban szemügyre vegyem.

A papírok aláírása után a felsõ üvegezett részrõl nézem az elõadást, élveteg mosollyal figyelem a tekergõzõ, hajlékony testet, ahogy ügyesen mozog a ritmusra.

A tánc nem tetszik. Nem szeretem a nyugati táncot, de a fiú igen.

- Kazuo! – közelebb lép – Kapjátok el azt a fiút… - mutatok a középen mozgó alakra - … és vigyétek a házamba.

Biccent és odébb is áll, elég a mûvelethez egymaga, érti már a dolgát. Egy árva kölyök senkinek sem fog hiányozni, nekem pedig lesz egy új kedvencem, akin kiélhetem magam.

***

Felnézek a létra aljáról és pár lépést hátrálok. Egyik kezemben a festékes paletta, a másikban egy vékony, háromszõrös ecset. Épp egy bonyolult mintát festettem, ami ekkora területen elég idõigényes meló, de a szép munkához idõ kell… Na igen.
Elégedetten biccentek, ahogy távolról szemrevételezem. Arányos, élethû, már csak szignóznom fog kelleni, estére pedig meg is szárad.

- Kou? – néz rám a fõnök, aki a berendezésért és a satöbbiért felelt – Á, itt vagy. Nahát – néz fel a falra, én pedig macskás elégedettséggel törlöm a nadrágomba a festékes ecsetet. Kék kantáros nadrág, direkt festéshez, szóval nem kár érte. – Ez igazán fantasztikus lett, gratulálok! Remek lesz – megpaskolja a vállam.

Ránézek, leteszem a még zacskózott pultra a palettám, amiben kevertem és felé fordulok, kérdéssel az arcomon, mereven nézve.

- Ó, igen, beszéltem az igazgatóval – biccent. – Megmozgatott pár követ, de azt mondta, felléphettek a nyitáson.

Boldog mosolyra húzódnak az ajkaim, és hálásan, mélyen meghajolok. Tökéletes, és hálás vagyok, amiért elintézte ezt.
Megmosom a leendõ mosdóban a kezem és nagyjából letisztítom az arcomról is a festékcsíkokat, vizes kézzel pedig a hajam rázom rendbe. A fal nagy munka volt, de õk állták a festéket, remek lehetõség volt, hogy megtaláltak erre a melóra. Én pedig csupán a lehetõséges magas fizetésnek csupán a felét kértem, ha megengedik, hogy a tánccsoportom – benne velem – felléphetünk a nyitáson. A zene stílusa stimmel, szóval nem lesz gond. Nekik is megéri, nekem pedig még annál is inkább.

Elégedetten és némi manipulatív sunyisággal nézek magamra a hatalmas tükörben, majd elbújik ez a szikra a szemüvegem árnyékában. Felkapom a farmerkabátom, majd a táskám a hátamra lendítem és kifelé sietek. Még végigmérem a helyet, fél kezem a csípõre téve, elégedetten, mintha az enyém lenne az egész kóceráj; bár az én ízlésemnek kissé talán túl stricis. LED-lámpás pult, színes asztalok, elzártabb beülõs helyek, fehér és vörös mûbõr huzattal. Hatalmas hangfalak elrejtve, hogy ne rontsák az összképet, egy modern, félig emelt tánctér, világító padlózattal. Fent egy elit, VIP rész, még feljebb egy bipoláris tükrös rész… gondolom hangtompított is, be nem látni, de kintrõl mindent szemmel lehet tartani. Igazán okos.

És, tratatá, az én egész falas, csodálatos festményem!! Rettentõen elégedett vagyok. Remélem, mindenkinek tetszeni fog, elvégre egy ilyen megbízás, pláne ha bekerül a portfóliómba és jó véleménnyel lesznek róla, még több munkát hozhat. A pénzre pedig szükség van.