A lábaim alatt végtelen óceánként terül el a felhőtlen éjszaka sötétje. A hold vékony, sápadt alakja halovány árnyakat vet a Fekete Erőd fenyegetően magasra nyúló falaira. A levegő mozdulatlan, a csend szinte fülsüketítő.

Felemelem a tekintetemet a csillagokra. A sötéthez szokott szemeimet szinte bántja a halovány fényük. Elbűvölnek, megengedem magamnak, hogy elmerüljek a bűvöletben. A mennyből nem látni sem a csillagokat, sem a holdat. Ott nincs éjszaka, nincs sötétség, csak örök fény. Azóta ismerkedtem meg az éj varázsával, mióta kényszerült száműzetésemet töltöm a Fekete Erőd védelmezőjeként.

Az angyalok monumentális, díszes, lehengerlő kastélyaival ellentétben az erőd se szépnek se fennköltnek nem mondható. Minden szeglete árulkodik róla, hogy egy katonai erődítmény, magasba nyúló bástyáin őrtornyok vesznek a sötétbe, a kirendelt katonák hófehér alakjai csupán dermedt márványszobrok az éjszakában. Mozdulatlan testemmel egy vagyok közülük.

Csak a távolban halkan felderengő szárnycsapások susogása bizonyítja, hogy az idő nem állt meg. A kastély körül járőröző őrszemek árnyait elnyeli az éjszaka sötétje.

Évszázadok óta nem érte sikeres támadás a létesítményt. Múlt hétig. Azóta mély lehangoltság ereszkedett a védelmezőkre. Nem mintha eddig a vidám környezet jellemzett volna minket.

Azon a viharos éjszakán, amely szöges ellentéte a mai sivár nyugalomnak. Mindig szerettem a viharok mozgalmasságát, az erejüket, mellyel átrendezik a világot.

Ide nem jutnak be a viharok, egy mágikus pajzs védi az erődöt az időjárás viszontagságaitól. Itt minden állandó, minden örök, minden nap ugyanolyan, mint az előző, és mint amilyen az elkövetkezendő száz, ezer lesz. Az egyetlen viharnak, ami mégis bejutott és átrendezte a békésnek mondott világunkat tűzként izzó vörös szemei vannak.

Lavinaként zúdulnak rám az emlékek arról az éjszakáról. A sötétben felvillanó vörös szempárról, a félelmetes gyorsaságról, amivel a közelembe férkőzött, hogy kihasználja a közelharcbeli gyengeségemet, és az érzésről… az érzésről, amit bennem keltett. Izgatottság? De miért? Nem ez volt az első csatám, harcoltam már gyakorlatokon, edzéseken, és soha nem leltem benne örömöt.

Újra és újra átélem a rövid ideig tartó párbajunkat, az elégedettség pillanatnyi, elillanó mámorát, mikor kiszabadultam a fogásából, és az irritáltságot, amit éreztem, mikor rájöttem a tervére. Szánalmasan egyszerű és logikus. Valószínűleg ha öregebb, tapasztaltabb harcos lennék, nem ragadott volna el a pillanat heve, és nem vétek ilyen hibát.

Ha lelkiismeretes katona lennék, lehet, hogy zavarnának a történtek, hiszen az én őrségem alatt jutott be a kincstárba, de nem vagyok az. A büszkeségemet sem bántja, hiszen nem szégyen alulmaradni egy egyértelműen gyakorlottabb, idősebb harcossal szemben, aki ráadásul jó eséllyel régóta szövögette a tervét és bármit megtett volna, hogy véghezvigye azt. Őszintén szólva az sem nagyon érdekel, hogy sikeresen elvitte a könyvet. Ha egy tömegmészárlásra alkalmas vagy túlzott hatalmat biztosító ereklyét emel el, lehet, hogy lett volna néhány nyugtalan éjszakám.

Igazából így is lett, de más miatt. Egy élénkvörös szempár játékos kacsintását látom, ahányszor álomra hajtom a fejemet. De vajon miért van rám ekkora hatással? Lehet, hogy ennyire ki voltam éhezve, hogy megtörje valami az élet toporgó monotonitását.

Kár, hogy csak egy pillanat volt az egész. Vajon ha újra látnám…

- Megint lógnak a szárnyaid. – Anapiel hangja eltépi a veszélyes medrekbe csordogáló gondolatok sötét folyamát. Mintha a víz alól jönnék fel, az elmémről leszakad a mély ábrándozás leple. Megfeszül a testem, az említett végtagok könnyed susogással emelkednek a magasba, ahogy kihúzom magam. – És ábrándozol munka helyett. – A hanglejtésén érezni, hogy tudja, nem az első eset. Mellém sétál a torony korlát nélküli kövén. Az angyaloknak tervezett kastélyokra nem jellemzőek a korlátok, a lábunk alatt tátongó végtelen egyikünket sem feszélyez.

Anapiel több mint két évszázaddal idősebb nálam, de így is ő a második legfiatalabb a sorainkban. A Fekete Erőd védelme nem egy olyan munka, amire fiatal angyalok önként vállalkoznak. De ahhoz, hogy elrejtsenek egy titkos halálos fegyvert a világ elől, tökéletes.

- Egy ilyen csendes éjszakán senki nem jut át az őrszemeken. – Csend a válasz a felelőtlen megjegyzésre.

- Egyszer túl fogod feszíteni a húrt a parancsnoknál.

- És akkor mit csinál? Elküld? – Itt mindenki tudja, hogy mi vagyok és miért vagyok ide száműzve. Ide, ahol soha nem történik semmi. Majdnem soha.

A kimondatlan válasz feszülten lebeg a levegőben. Ha úgy döntenek, hogy nem tudnak irányítani, kerülhetek még egy mágikus cellába én is. Erről jut eszembe.

- Kiszedtek már valamit belőle? – Nem kell megkérdeznie, hogy kire gondolok, hiszen róla beszél mindenki.

- Semmit. – Érdekes.

***

Az elmúlt hetekben a gondolataim veszélyesen sokszor kóboroltak a vörös szempár irányába. Viszont ma valami más. Ma a lábaim követték őket. Csak egy pillanatig hezitálok az alagsorba vezető lépcső tetején, a lelkem mélyén már tudom, hogy nincs visszaút. Talán soha nem volt.

- Na mi van fiúk, máris kipihentétek magatokat? – Tudom jól, hogy mit művelnek vele, hogy kiderítsék, hol van a könyv. Valószínűleg csak azért van még életben, hogy megtalálhassák az ősi ereklyét. Vagy csak egyszerűen nem elég fontos ahhoz, hogy az erőmet pazarolják a végleges kivégzésére. Szerencsére még soha egy ellenségünk sem volt elég fontos, hogy használják a kék lángokat, melyek rémisztően gyorsan zabálják a hófehér tincseimet.

A köszönését figyelmen kívül hagyom, tekintetem épphogy csak végigsimítja hanyag tartását, egyből az arcát kutatom. Az első dolog, amit érzek az csalódottság. Magam sem tudom, hogy honnan jön, és miért kerít hatalmába. A bélyegként az elmémbe égett vad, vörös szempárnak nyoma sincs. Ahol tűz lángolt, most parázs sem izzik. Barna szemek fürkészik mozdulatlanná dermedt alakomat. A képzeletem szüleménye lett volna? Lehetetlen.

Nem számít. Igazából fogalmam sincs, miért jöttem ide, és mit vártam ettől a találkozótól. Akármit is, nem kaptam meg.

- Hát nektek tényleg nem tanítanak etikettet… -  A kezeit összekulcsolja a mellkasa előtt, a mozdulat visszavonja magára elkalandozó tekintetemet. A testét borító sebek árulkodnak róla, hogy milyen kínzásoknak van alávetve. Még soha nem kínoztak, de nem hiszem, hogy ilyen jól bírnám. Se elég erős, se elég kitartó nem vagyok hozzá.

- Üdv. – A hangom rekedtes, eszembe jut, hogy két napja nem beszéltem senkivel.

- Miért vagy itt? Talán te is információt akarsz belőlem kiszedni? – Jó kérdés. Miért is vagyok itt? A tekintetében megcsillan valami, ami választ ad a kérdésre. Nem a képzeletem szüleménye volt az izzó szempár, most már biztos vagyok benne. A mosolyától ismeretlen borzongás fut végig a gerincem vonalán. Nem tudom eldönteni, hogy jó érzés e, de egy valami biztos. Új. - De belegondolva... ha megfelelő módon kérdezel, szívesen elmesélek ezt-azt... – Fogalmam sincs, miért, de az arcom mintha melegebb lenne a szavaitól. Nem értem. Mit jelent az, hogy megfelelő módon kérdezni? Eddig talán rosszul kérdezték a társaim?

A hatalmába kerít egy ösztönös, nyomasztó érzés, hogy sarkon kéne fordulnom, és kisétálni anélkül, hogy hátranéznék, de a lábaim a földbe gyökereztek, ezért kimondom az első dolgot, ami eszembe jut.

- Megöletted a griffet. – Ha jól tudom, megpróbálták foglyul ejteni, de addigra annyira vadul beleélte magát a harcba, hogy túl sok pusztítást csinált volna.

- Ezt őszintén sajnálom. Kár azért a nemes állatért. – Őszinte a sajnálata, érzem rajta. Talán ez az első őszinte, nem gúnyos megnyilvánulás, amit látok rajta. Mégis megtette. Megölette egy célért, amit homály fed. Vajon mit áldozna még fel?

- Miért pont az a könyv kellett neked? Megannyi pusztító erejű kegytárgy volt ott és Te csak egy történelem könyvet tűntettél el. Miért? Mi volt a célod vele? – A kíváncsiság karmai mélyre vájják magukat a szívemben. Tudom, hogy nem fog válaszolni, de mégis felteszem a kérdést. Talán csak azért, hogy megnyújtsam ezt a pillanatot, aminek magam sem tudom miért, de nem akarom, hogy vége legyen.

- Szeretek olvasgatni. Ha már itt tartunk, nincs valami jó könyved? Borzasztóan uncsi itt két tortúra között. – Elillant a pillanat, az őszinteséget ismét felváltja a gunyoros viccelődés. Szinte észre sem veszem, hogy elfojtottam egy apró mosolyt. Az emlékét sem tudom, mikor mosolyogtam utoljára. Az biztos, hogy megtörtént már, az arcom izmai emlékeznek az érzésre.

Ismét eszembe jut, hogy mennem kéne. Ismét mélyre ásom a vészjósló érzéseket, engedem, hogy a szokatlanul felhőtlen, semmiről nem szóló társalgás ellazítson.

- Te a földről jöttél, igaz? Az emberek között éltél.

- Igen, miért kérded?

- Csak érdekel.

- Azt szeretnéd, ha mesélnék neked az emberek világáról? – Nem válaszolok. Nem állok készen rá, hogy felvállaljam ezt az érzést. Nem akarom, hogy a kíváncsiságomat ellenem használja. Pedig a mozdulatai arról árulkodnak, hogy pontosan ezt fogja tenni. – Talán legközelebb. Most inkább kicsit pihennék. – Nem vagyok ostoba, tudom jól, hogy mit akar ezzel elérni. Egyszer már átvert, nem fogok újra és újra belesétálni a csapdájába. Ha valaha vissza is jövök, az az én feltételeimnek megfelelően fog történni, de neki ezt nem kell tudnia. Hagyom, hogy szövögesse a terveit.

Csupán néhány kósza pillanatra van szükségem, hogy távozásra bírjam magamat.

Utánam szól, és mintha egy zsinóron rángatna, megtorpanok.

- Legközelebb tényleg hozhatnál egy könyvet. Vagy valami játékot, hogy elüssük az időt. Már ha nektek van olyan. – Idő? Csak az van.

Szó nélkül hagyom magára.

***

A szűk, üres hálótermem egyetlen bútordarabján, az ágyon fekve meredek a plafon köveinek vékony hajszálrepedéseire. A széles ágyon szétterülve fekszenek mellettem a szárnyaim, az egyik a hasamon pihen, szórakozottan játszom egy hófehér, puha tollpihével.

Két hét telt el, mióta meglátogattam a démon vendégünket.

Minden nap egyre nehezebb megállítani az alagsor irányába tévedő lépteimet. Fogalmam sincs, mi történik velem, de tudom, hogy majd csak akkor szabad mennem, ha már nem akarom ennyire. A könnyed, laza stílusa és a gunyoros vidámsága úgy vonz magához, mint lepkét a fény.

Ha jók az információim, tegnapelőtt felhagytak a kínzásával. Egyelőre legalábbis feladták a próbálkozást. Az is lehet, hogy csak adnak neki egy kis nyugalmat, hogy utána még nagyobbat üssön, mikor újrakezdik. Lehet, hogy csak az unalommal akarják kínozni, amennyit eddig belőle láttam, lehet, hogy hatásosabb lenne. Egyszerű katonaként én nem vagyok se bevonva, se értesítve az ilyen döntésekről. Hallottam olyan pletykát is, hogy szóba került a kivégzése. Előbb utóbb úgyis előkerül a könyv, és annyira nem veszélyes, nem is értékes, hogy kifejezetten vadászni kelljen rá.

Kivégezni…

Akkor minden olyan lesz, mint régen. Nem fognak egész nap ilyen gondolatok kavarogni a fejemben. Az angyalok tanácsát ismerve még úgyis heteket, hónapokat ülnek a döntésen. Az idő érdekes fogalom a halhatatlanok körében.

Az angyaloknak nincs szükségük sok alvásra, néhány naponta elég álomra hajtanunk a fejünket, hogy megőrizzük az elménk épségét. Én mégis minden nap szoktam aludni, mert az álmaim érdekesebbek, mint az életem.

Két napja nem aludtam. A kivégzésén gondolkozom, és azon, hogy vajon nekem kéne e csinálnom.

Nem tudom, mikor álltam fel, a meztelen talpaim némán érintik a folyosó vörös bársonyszőnyegét. A fekete hálóköntösöm segít beleolvadni az árnyak sötétébe. Az alagsor lépcsőjének jeges érintése kijózanít, egy pillanatra megtorpanok. Nem kéne…

A folyosó falára akasztott fáklyák fénye nem világítja meg a cellája hátsó részén elhelyezkedő ágyát, melyen mozdulatlan alakja fekszik. A legutóbbi alkalommal ellentétben a csalódottság érzése most nem lep meg. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ébren lesz. Sarkon kéne fordulnom, de van egy olyan rossz szokásom, hogy, mindig az ellentétét csinálom, mint, amit kéne.

A testem gond nélkül suhan át a rácsokon, amik fogva tartják őt. A bennük rejlő mágia átengedi a Fekete Erődöt védelmező angyalokat.

Megtorpanok az ágya mellett. Hason fekszik. A fáklyák lángjainak a fénye lassan táncol a bőrén. Miért jöttem be? Felébreszteni nem fogom. Miért nem tudom levenni róla a szemeimet?

Ledermedek, mikor megpillantom a hátán elterülő sebhelyeket, melyek félreérthetetlen múltról árulkodnak. Három szárny? Az lehetetlen. Hitetlenkedő ujjaim megérintik, mintha egy illúziót szeretnék eloszlatni.

A mozdulatai emberfelettien gyorsak, sokkal gyorsabbak, mint amilyennek szabadna lenniük a mágiáját elfojtó karpereccel. Az egyik pillanatban még hátranyúlva kapja el a csuklómat, a következőben már előttem áll. Gyorsasággal nem tud zavarba hozni, keményen állom a tekintetét. A sötét szemeiben nem csillan meg a fáklya fénye, mintha elnyelnének mindent. Semmit nem tudok kiolvasni belőlük a félhomályban.

- Érdekes perverzió. – A tekintetével ugyanúgy mér végig, mint az előző találkozásunk alkalmával. A hatása is ugyanaz. Az éjszaka hidege marja a bőrömet, de örömmel fogadom a hűsítő érintését. – De neked megbocsátom. – Eltépem a tekintetemet az élveteg mosolyról, a kezemet pedig a forró ujjai közül.

- Ki vagy te? – Az arcán átsuhan egy néma árny. Talán ott sem volt, olyan gyorsan illan el, hogy a helyére ismét a csábítás álarca költözzön. Már felismertem. Talán csak azért, mert sokat néztem az embereket, ismerem a játékaikat. A csábítás is egy játék. De fogalmam sincs, mit szeretne elérni vele. Egy angyalt nem lehet elcsábítani.

Közelebb lép, rémisztően közel. Az ajkai egy tollpihe finomságával érintik a fülemet. Hallom a hangján, hogy mosolyog.

Megfeszül a testem, egy részem felkészül rá, hogy meg fog támadni, pedig tudom, hogy intelligensebb annál. Semmit nem érne el vele, hiszen halhatatlan vagyok, ráadásul az én mágiám nincs elfojtva.

- Mit szeretnél, ki legyek? – Kifejezéstelen arccal lépek hátrébb, hogy növeljem a köztünk lévő távolságot. A tekintete olyan ígéreteket rejt, amiket nem fogok fel, de megmozdítanak bennem valamit, amiről nem tudtam, hogy létezik.

Bosszúsan fújom ki a levegőt, amit csak hosszú másodpercek után veszek észre, hogy bent tartottam.

- Mindegy ki, csak messzebb. – Tudom, hogy felesleges firtatnom, úgysem fogja elmondani, én pedig nem azért jöttem, mert érdekel. A tenyeremet felfelé fordítom, és az angyalok mágiájának fehér, csillogó szikrái kíséretében jelenik meg benne egy faragott sakktábla. A cellája falán lévő fáklya fellobban. – Hoztam játékot.

A tekintetünk ismét találkozik. Megint az a mosoly. Érzem, ahogy a bőröm alá mászik.

- És mit tartott benne eddig? – Szavai hallatán megremegnek az ajkaim, hogy megállítsam, de így is átsuhan az arcomon a mosoly. Mintha évtizedek óta először kapnék levegőt.

- Csak nem hiányoztam? – A hangomban lévő játékos gúny másolata az övének. Hihetetlen, milyen könnyen csalta elő belőlem a saját stílusát. Ami még hihetetlenebb, hogy mennyire élvezem. Jobban, mint évtizedek óta bármit.

Nem várok választ, és nem is kapok. Úgy látszik ez lesz a sajátos kommunikációs formánk. Nem válaszolunk egymás kérdéseire, és független témaváltásokkal visszük előre a beszélgetést.

Pár perccel később már az ágy ellentétes végeiben elhelyezkedve játszunk. Engedte, hogy én legyek a fehérrel, hiszen, az ő szavaival élve „kezdő” vagyok. A tábla fölé görnyedve játszom le a lépéseim lehetséges következményeit több lépéssel előre, hogy ne érhessen meglepetés.

Az ujjai megérintenek egy hófehér tincset, ami kicsúszott a fülem mögé tuszkolt hajtömegből. A testem kővé dermed, majd egy gyors simítással tűröm vissza a tincset a helyére, ezzel finoman kicsúsztatva az ujjai közül.

- Ne vond el a figyelmemet. – Felpillantok a kutató tekintetébe. Most nem akarom megállítani a futó mosolyomat. – Vagy ennyire félsz, hogy veszítesz?

A kommunikációs formánkhoz hűen ragaszkodva nem a kérdésemre válaszol.

- Mit jelentenek a fekete tincsek? – A kíváncsisága mintha őszinte lenne, de lehet, hogy ez is csak a játék része, amit játszik. Megszakítom a szemkontaktust, amit az előbb én kezdeményeztem, mintha attól félnék, hogy a most meglepően józan, intelligenciát sugárzó szempár kiolvassa a választ a gondolataimból.

Azt hittem a vad, viharként pusztító tűz veszélyesebb, mint a csendes, számító intelligencia. Tévedtem.

A nagy hír bejelentés után nem sokkal el is szakadok tőle, hiszen érzem, ha harmadik vagyok és itt most én voltam az, hiába volt ott életem párja is. Tudom, teret kell adni nekik, mert az ő módszerüket anyuék furcsának találnák. Lanche kedves pasi, de olyan rideg, hogy lefagyna körülötte a világ, ha nem figyelne oda. Ennek ellenére tudom, látom, örül. Csak őt nem úgy nevelték, mint minket, és a mi vállunk súlyát nem is nyomja az árulás terhe. De ennek ellenére nem tudok nem boldog lenni. Járok-kelek a palotával, nézelődök, elszaladok a konyhára, mert az nem került szóba, de anyut és az udvarhölgyeket már ott találom. Mindenki lelkes és én is. Nem gondolok a háborúra, a börtönben levő sógoromra, senkire.

Mégis, amikor már dél körül járunk és még mindig nem futottam össze reggel óta Avalannal, kezd hiányozni. De kóborlásom a rózsakertbe vezet, ahol megtalálom Yllót.
- Szinte fájdalmas az arcodra nézni Avalan nélkül – nevet fel, ahogy meglát. – Olyan vagy, mint valami árva kiskutya. Tűzfölde nagy harcosa, aki a szerelme nélkül csak fel és alá járkál a kastélyban, mint egy zavarodott szellem.
- Kimulattad magad? – morcogom, de azért mellé lépek és a vállára hajtom a fejem. – Nagyon szeretem őt, Yllo. Szinte félelmetes érzés és néha komolyan a hatása alá kerít, hogy nélküle üres vagyok.
- Szerencsés vagy, hogy találtál egy ilyen párt, öcsém – simít a hajamba, majd megütögeti a fejem. – Na gyere, nézd meg, mit találtam ki!

Az ötlete zseniális. Érdeklődve hallgatom, hogy a szertartűs családi körben lesz, eddig úgy néz ki, hogy az udvari főmágus ad minket össze. Annának kellene ilyen esetben, de ugye… él még vajon? Tényleg olyan bunkó lett volna, ha ő jön? Képes lenne örülni nekünk…? Mindegy, ezek a gondolatok nem kellenek sem ma, sem holnap! Állni fog mindenki, ahogy nálunk szokás és a rövid szertartás után lesz egy vacsora mindenféle földi jóval.

Ahogy aztán megjelenik Avalan, Yllo kettesben is hagy minket.
- Hiányoztál – suttogja a fülembe, hiszen mögöttem áll és hátulról karol át engem. Izgat, csókol, harapdál…
- Te is nekem. – Őszinte vagyok, nem is tudnék mást mondani neki, de azért szembe fordulok vele. – De ezt csak akkor ismételd meg, ha utána engeded, hogy felvigyelek a szobánkba.

Édes pír kúszik az arcára, és ebben a pillanatban annyira ártatlannak látszik. Ez a legjobb benne. Annak ellenére, hogy azt hittem, egyetlen arca van és az is meg van fagyva, millió van neki, és lassanként megmutatja mindet nekem, egyre jobban mélyítve ezzel a szerelmemet.

- Tudod, nálunk a Jégbirodalomban komolyan vesszük ám, hogy nem szeretkezünk házasságon kívül. – Felkacagok azon, amit mond. Akkor bizony a tegnap éjszaka bűn volt.  – És amúgy is… Tartozol nekünk egy gyűrűvel – emlékeztet, mire rákacsintok.
- Nem felejtettem el – mondom. – Apát meglátogattam, mielőtt idejöttem és kértem tőle valamit, ami az enyém volt, aranyból van és tudok belőle gyűrűt olvasztani. Szóval adott egy régi kis tőrt, ami az enyém volt kölyökkoromban, és aranyből van. Csak dísz volt, de sosem szerettem. Szóval abból olvasztottam. – A zsebembe nyúlok, kiveszem a gyűrűket, de egyelőre nem látja őket, mert a tenyeremben vannak és összezártam az ujjaimat. – Meg kaptam még egy gyémántot is. Az is itt van – bökök a tenyerem felé. – De ha benne vagy, akkor szeretném tartani a tűzföldi szokásokat. Az eljegyzési gyűrűnk az ujjainkon vannak, de ez a házasságunk szimbóluma lesz. Tőlem kapod szerelmem zálogául, de ezt csak akkor akarom odaadni. Beleegyezel? – kérdezem. Látom, vívódik, én magam is. Szeretném látni az arcát, hiszen a gyűrűk szépek és jól sikerültek, de szeretném a hagyományokat is tartani. Annyival romantikusabb lenne.
- Rendben, tartsuk a hagyományokat - mondja bólintva.
- Köszönöm, szerelmem – csókolom meg. – Apa azt üzeni, ha te is szeretnél valamit készíttetni vagy készíttetni, keresd fel délután és megoldhatjátok. Nem tudom, mennyire ébreszt rossz emlékeket, de az a korona, ami a fejeden volt, amikor először elvettelek, az rettenetesen szép volt. Szívesen látnám ismét.
- Átgondolom – ígéri halvány mosollyal. Valamit mintha látnék rajta, de gondolom, hogy ez csak a visszaemlékezés. Én magam sem vagyok nyugodt, ha visszagondolok arra az estére.
- És amit még szerettem volna felvetni… - kezdeném, de kacagása félbeszakít.
- Mennyi mindenen volt időd gondolkodni ma!
- Oh, többek között Anna is eszembe jutott – vallom be, mire a kacagás elhal. – Tudom, mit gondolsz róla, de… én nem tudom. Az egy imposztor volt. A szívem minden szerelme a tiéd, és nincs benne hely mának sem, csak érdekelne, hogy mit gondolna erről. Hogy él-e még. Nem mintha számítana, de látom-e valaha.  Apám akkor is megfosztotta a hatalmától, egy egyszerű főpap lenne, semmi komoly, csak nem értem, hogy mi történt vele – sóhajtok fel még mindig őt ölelve. Pár pillanatig csend van, aztán a karjai az arcomra simítanak.
- Szeretném, ha semmi másra nem koncentrálnál, csak ránk, rendben? Gondolkodj a házasságon, a vacsorán, a nászéjszakán, de ne a háborún és ezen a sok rossz dolgon, ami meg fog várni minket. – Mosolyt és gondatlanságot csal az arcomra. Mint mindig. Ismeri a titkaimat és meg tudja oldani a gondjaimat. Valóban ő a másik felem.
- Oh és ami még eszembe jutott… szeretnék ma veled aludni. De nem szeretném, ha ismét szeretkeznénk. Csak… nem akarok nélküled aludni. Kibírjuk?

A folyosón lépkedve azon küzdök, hogy levakarjam az arcomról a bárgyú mosolyt, amit a szobánkban még nem sikerült. Ott túl sok minden emlékeztetett az elmúlt éjszakánkra. A szerelemre a tekintetében, ahogy rám nézett, ahogy megcsókolt, ahogy hozzám ért. Mikor a Határhegyen szerelmet vallottunk egymásnak, már akkor is úgy éreztem, hogy őrült szerelemmel rajongok érte, de a mostani érzéseim túlszárnyalnak mindent. Lehet valakit minden nap egyre jobban és jobban szeretni?

Az étkezőterem ajtajához érve Ykessi hangja megállásra kényszerít, mielőtt benyitnék.

- Mindennél többet jelent ő nekem, az életemnél is drágább kincs. – Hát, ennyit a levakart mosolyról. Köszönöm drágám, hogy segítesz nekem elrejteni az érzéseimet! Bár magam sem értem, hogy miért próbálkozom ezzel, az évek megszokásait nehéz levetkőzni. Néha még mindig azt érzem, hogy szégyellnem kéne ezeket a forrongó érzéseket.

Ykessi mellé sétálok, gyengéden cirógatom meg a nyaka forró bőrét.

- Nos, akkor elmondjuk? – Érzem, hogy kiszélesedik a mosolyom. Meg kell tanulnom, hogy ebben a családban nincsenek titkok.

- Mondjuk – Bólintok. Összefonom az ujjainkat gyűrűs kezeinken, és felemelem, hogy mindenki számára láthatóvá váljon.  – A tőr elnyelte a kötelékünket, így a kényszerházasság érvényét vesztette.

- De az éjjel megkértem Avalan kezét és ő úgy döntött, hajlandó velem önszántából is összekötni az életét. Eljegyeztük egymást, ezúttal tisztán szerelemből.

„Tisztán szerelemből.”

Egy pillanat erejéig olyan erős érzelmek zúdulnak rám, hogy szinte megszédülök tőlük. Most fogom fel igazán, hogy hátrahagytuk a kényszerházasságunkat. Minden kételyem, ami eddig létezett a kapcsolatunkat illetően, elpárologhat. Engem választott. Önszántából, szerelemből összeköti velem az életét. Hogy leszek valaha méltó erre?

- Oh az istenekre, ez remek hív! – Hozzám siet Ykessi édesanyja, az érzelmektől megszeppenve, apró mosollyal fogadom a gratulációit – Gratulálok nektek! Mindenben segíteni fogok neked, kisfiam! – Látom rajta, hogy legszívesebben megölelne, de nem teszi, és hálás vagyok érte. Már egy cseppel többet sem tudnék elviselni ezekből a túláradó, boldog érzelmekből.

- Köszönöm, asszonyom.

- Csak Ivuryr, kérlek!

- Myrgen legyek akkor én is, és én is hadd gratuláljak! – Csatlakozik az apja is, majd sorra fogadjuk a gratulációk áradatát, pedig legszívesebben kirángatnám Ykessit a szobából, és a karjaiba bújva köszönném meg neki, hogy szeret.

- És, mik a tervek? – Elgondolkodom Yllo kérdésén. Eddig csak odáig jutottam fejben, hogy újra a férjemnek szeretném tudni Ykessit, azt szinte fel sem fogtam, hogy ehhez tartanunk kell egy esküvőt.

- Részemről szeretném a rózsakertben tartani. De mindenben Avalan dönt, én annak is örülök, hogy megkapom őt ismét. – Érzem, hogy az idióta szerelmes mosoly visszatér az arcomra, Ykessire pillantok. Nem tudom, milyen az a rózsakert, de jól hangzik. Igazából minden jól hangozna, én csak annyit szeretnék, hogy ismét egymáséi lehessünk. Hogy ismét hordhassam a mágiája jelét, immáron szabad akaratomból.

- Én… csak annyit szeretnék, hogy minél hamarabb legyen. – Ykessi ujjainak az érintését érzem meg a tarkómon, finoman bújnak a hajamba. Hosszút pislogva élvezem.

- Mit szólnál, ha már holnap megtartanánk? – Meglepetten bólintok, ha nem lenne túl hirtelen, én akár már ma is hozzá mennék. De a holnap is tökéletes. A tegnap éjszaka és a ma reggel után amúgy sem baj, ha rápihenünk a nászéjszakánkra.

Befejezzük a reggelit, Yllo pedig esküvőszervezőbe kapcsol. Elküldi Ydassirt, hogy intézze el a ceremónia részleteit a papokkal, ő maga pedig elviharzik, hogy elkezdje megszervezni a díszítést és Ykessi katonai egyenruhájának az előkészítését. Nekem is el kell majd kapnom Noarát, és rávennem, hogy segítsen kiválasztani a legalkalmasabbat az itt lévő ruháim közül. Őt ismerve persze, valószínűleg amint megtudja a hírt, a feladatának fogja érezni, hogy gyönyörű ruhakölteményt alkosson belőlük az alkalomra.

Ykessi családjának a tagjai elszállingóznak, szép lassan mindenki visszatér a napi rutinjába, mígnem már csak Ykessi, a bátyám és én maradunk a szobában. A férjem – illetve jegyesem – töri meg a csendet.

- Megyek, segítek Yllonak. – Egy gyors puszit nyom a homlokomra, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének ezek a futó érintések. – Amúgy is van miről beszélgetnetek.

Huss, már el is tűnt, mielőtt ellenkezhetnék. Nem igazán tudom, hogy miként viselkedjek a bátyámmal, hiszen sosem álltunk igazán közel egymáshoz. Sok minden összekötött minket, és bármikor rábíznám az életemet is, de olyasfajta kapcsolatunk soha nem volt, mint Ykessiéknek. A jelenléte emlékeztet a régi életemre, ami valamiért rossz érzésekkel tölt el. Már nem érzem természetesnek azt a fajta ridegséget, amiben egykor éltem.

Megtöröm a csendet, amiben régen órákat is el tudtam volna tölteni egy kérdéssel, ami már tegnap óta foglalkoztat.

- Te is tudtad? – A tekintete elsötétül, egyből tudom, hogy tudja, mire gondolok. Érdekel, hogy végig tudta e, hogy az apám azt sejti, hogy elátkozott vagyok. Vajon csak előlem titkolták el a sorsomat?

- Nem. Csak azután tudtam meg, hogy már idejöttél és bebizonyosodott. – Bólintok. Valamiért megnyugtat a gondolat, hogy ő sem tudott róla. Talán tényleg csak egy enyhe gyanú volt, amivel nem akart feleslegesen felkavarni minket. – Boldognak tűnsz itt.

Bólintok, akaratlanul is elmosolyodom. Nem tudtam, hogy létezik ilyen boldogság, azt pedig soha nem is mertem remélni, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Ykessi szerelmes tekintetének képe jelenik meg a szemeim előtt, elég magam elé képzelnem, hogy a szék alá olvadjak tőle. Még csak pár perce szakadtunk el egymástól, de már most hiányzik.

- Jó döntés a házasság, most nem engedhetjük meg, hogy meggyengüljön a kötelék a népeink között. – Elkomorulok. A mi kis boldog világunkban túlságosan is könnyű elfelejteni, hogy ismeretlen ellenfél zúdít ránk újabb és újabb csapásokat az orrunk előtt úgy, hogy mi tehetetlenek vagyunk.

- Nem azért újítjuk meg a nászunkat, hogy a népeink közötti kapcsolatot erősítsük. – A hangom erőteljesebb, mint szerettem volna, pedig nem haragszom rá a gondolatmenetért, amit lefolytatott. Nem is annyira régen ezek a gondolatok az enyémek is lehettek volna. Nem akarom, hogy azt higgye, megbántott, ezért folytatom. – De persze egyetértek abban is, hogy ha nem is szerelemből, de érdemes lenne megtenni ezt a lépést a jelen helyzetünkben. – Egyetértően bólint.

- Beszéltem Ariwissel. – Görcsbe ugrik a gyomrom, a levegő nehezebbé válik az öcsénk említésétől. – A haragjában, hogy átverték, mindent elmondott, amit tud. Tudom kitől kapta a tőrt, de meglepődnék, ha az illető még a kastélyban tartózkodna, főleg ha tudják, hogy elkaptuk Ariwist.

- Igen, sajnos ez valószínűleg így van. Meddig tervezel maradni? – Mindketten tudjuk, hogy apánknak is tudnia kell a történtekről: az öcsénk árulásáról és arról, hogy ezekszerint a mi birodalmunkba is beférkőztek már a kémjeik. Vajon mi lesz a következő lépésük? Vagy lehet, hogy még az előző tervüknek sincs vége?

- Ma akartam, de ha szeretnéd, megvárom az esküvőt. – Elmosolyodom, az előző téma súlyát könnyedén elmossa a gondolat, hogy holnap végre a szívem akaratából is örök hűséget esküdhetek az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem és szeretni fogok.

- Köszönöm. Ykessi biztos örülni fog. – Én megérteném, ha nem maradna, hiszen a háború a legfontosabb, de tudom, hogy Ykessinek mennyit jelent a család jelenléte. Nem szeretném, hogy azt érezze, hogy Lance magamra hagyott.

***

Már javában közeledik az ebédidő, mikor elszabadulok Noara karmai közül. Nagyon örült a nászhírnek, annak pedig még jobban, hogy ismét szabadon engedheti a kreativitását. Abban maradtunk, hogy nem vág le anyagot az elegáns zekéből, amit kiválasztottunk, de kicsit félek magára hagyni vele. Mivel úgy tudom, Ykessi is a katonai egyenruhájában fog megjelenni, én is maradok a konzervatívabb ruhatáramnál, akkor is, ha mostanság egészen hozzám nőttek a lengébb darabok.

Egy szolgáló készséges útbaigazítása után elindulok a rózsakert felé, abban a reményben, hogy ott találom Ykessit. Ez a reményem beteljesülni látszik, mikor a parkon vezető út végén megpillantom a vőlegényem lófarokba fogott barna tincseit. Egy hatalmas, rózsafüzérekkel benőtt vaskapu alatt áll, és Ylloval beszélget valamiről. Ez lenne a rózsakert bejárata? Gyönyörű.

De a tekintetem mégsem a több száz vörös rózsának szenteli a legtöbb figyelmet. Nem tudom levenni a szememet Ykessi erőteljes mozdulatairól és a kisugárzásáról. Minden porcikájából árad az életerő és a lendületesség. Mint egy forró tűzhurrikán. És csak az enyém.

Olyan erős birtoklási vágy kerít hatalmába, hogy legszívesebben most azonnal az oltárhoz húznám, de megelégszem azzal, hogy mögé lépek, és hátulról átölelem. Megszakad a beszélgetésük, Yllo mosolyogva pillant rám, a szemei ahhoz hasonló szeretetet tükröznek, mint amivel a bátyjaira néz. Kezdem a szívem mélyén is elhinni, hogy a családjuk része lehetek. Ykessi finoman simítja végig a hasára csúszó ujjaimat, a bőre selymes és forró.

- Megyek, megnézem Ydassirnak sikerült e mindent elintéznie a ceremóniával kapcsolatban. – A kijelentés után Yllo szinte rögtön el is tűnik, csak egy gyors „köszönjük”-et tudunk elhadarni. Nem tudom, hogy fogjuk meghálálni nekik, hogy ennyi mindenben segítenek.

Azután sem eresztem Ykessit, hogy kettesben maradunk.

- Hiányoztál – Suttogok a fülébe, lábujjhegyre állok és kihasználom, hogy a copfba kötött tincsek szabad hozzáférést engednek a nyaka puha bőréhez. Először finom csókot lehelek rá, majd puhán beleharapok és élvezem a teste reakcióját.

- Te is nekem. – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Megfordul az ölelésemben, a tekintete forró fogságba ejti az enyémet. – De ezt csak akkor ismételd meg, ha utána engeded, hogy felvigyelek a szobánkba.

Félreérthetetlen, hogy mire utal az érzéki fenyegetés.

Érzem, ahogy az arcomat beborítja a vágy pírja a szavai hallatán, az éjszaka képei édes kísértéssel villannak a szemem elé. A testem szinte rögtön reagál, de tudom, hogy nem adhatom át magamat ezeknek az érzéseknek. Ha engednék a csábításnak, ahányszor megkívánom őt, akkor nagyon-nagyon-nagyon sokáig nem jönnénk ki a hálószobából.

Élveteg mosolyra húzódnak ajkaim.

- Tudod, nálunk a Jégbirodalomban komolyan vesszük ám, hogy nem szeretkezünk házasságon kívül. – Felnevet és finoman magához húz. Szerencsére nem kérdez rá, hogy akkor mégis tegnap éjszaka mit csináltunk, mert arra nem lenne válaszom. – És amúgy is… - Kicsit eltávolodom tőle, megfogom a kezét, az ajkamhoz emelem az ujját, amin a jégből készült gyűrű van, gyengéd puszit lehelek rá. – Tartozol nekünk egy gyűrűvel.

Először nem tudom, hogy mi zajlik benne, mert csak a gyűrűt nézi. Pillanatokig, nekem mégis éveknek tűnik, mire könnyező szemeit rám emeli és bólogatni kezd. Hatalmas kő zuhan le a szívemről. Ezek szerint tényleg azt érzi, amit én érzek!
- Igen. Igen. Igen – suttogja remegő hangon. Kezemmel felnyúlok és letörlöm a könnyeit. Meglepően melegnek érzem őket, de az gondolom az erőnk ismételt összekapcsolódása miatt lehet. Végigsimít az arcomon, majd az utolsó igent már szinte a puha csókba mondja, amit váltunk. Nem feltétlenül terveztem mára szexet, az összebújással is ugyanolyan elégedett lettem volna, hiszen durva dolgokon ment át ma, de ahogy az ajkai az enyémekhez érnek, biztos vagyok benne, hogy nem lesz megállás. Végigszágult a vágy a testemen, szinte dübörög a fülem, ahogy lassan éledni kezd a farkam is. A csók kielégíti a szinte fájdalmas vágyakat, de korántsem elég. Nem, messze nem elég!

Ahogy felül, megmoccanó haját simogatom meg. Eleinte mennyire furcsa volt. Rendellenesnek tűnt, ma már el sem tudnék képzelni mást. Ezek a csodás, ezüstfehér tincsek már ugyanolyan szükségesek az életemhez, mint minden porcikája. Ezért döntöttem így. Kell nekem. Önszántából is kell nekem. Sokkal erősebb lesz a kötelék, ami most születik majd, mint amit előtte kötöttünk, hiszen ez szerelemből lesz. Igazi tiszta szerelemből. Mert ahogy érint, tudom, hogy ő is ugyanannyira bolondul értem, mint én érte.
- Segítesz majd csinálni egy gyűrűt neked is? – Kérdésére mosolyogva bólintok. Tudtam, hogy akarj majd ő is. Ahogy az általa jégből készült kis gyűrűt az ujjamra húzza, szinte fájdalmasan dobban a szívem.  – Csak hogy addig is mindenki tudja, hogy hozzám tartozol.
- Avalan, mindenki tudja, hogy hozzád tartozom – mondom, mert ez az őszinte igazság és a válaszom meg is nyugtatja, legalább is felvillanó, édes mosolyából erre következtetek. Már azt hinném, ismét csókot kapok, mikor előre hajol, de megáll.
- Kérlek mondd, hogy nem tervezel a nászéjszakánkig várni a szeretkezéssel. – Hiába próbálok incselkedni vele, érzem, hogy elpirulok a saját szavaimtól. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra, hogy könyörögni is tudnék az érintéséért, hogy egyszer olyan őszinte kapcsolatom lesz valakivel, hogy egy ilyet ki merjek mondani. Remélem, nem csak én érzem ezt a kibírhatatlan sóvárgást. Ugye ő is érzi?

Ahogy alattam fekszik, a haja szétterül a párnáimon, és tényleg, biztos vagyok benne, soha nem láttam és éreztem még nála szebbet.
- Ykessi… nagyon szeretlek – suttogja, miközben én tovább izgatom. Már tudom, hogy hol és hogyan kell érintenem, hogy ívbe feszüljön a teste. Amit meg imádok.
- Én is téged, szerelmem.

Tudom, hogy mit akarok tenni és meg is teszem. Ágyéka felé haladva elidőzök kicsit a csodálatos mellbimbóival. Ámulatba ejt a kontraszt, a bőre hófehér, ez a két kis édes pedig olyan élénk rózsaszín, hogy soha nem tudok ellenállni neki. Most sem hagyom őket ki, de haladok is tovább, hogy végigcsókoljam izmos hasfalát, aztán számba vegyem meredező farkát. Egyszerűen imádom az ízét. Olyan, mintha manna lenne, még akkor is, ha most nagyon hamar utoléri az első gyönyör. Tudom, hogy még nincs vége és ezen a ponton nem is hagynám. Éreznem kell. Beleőrülök, annyira kívánom! Még az sem zavar meg, ahogy a hátamre fektet. Valami bennem hangosan ujjong, mert tudja, hogy mi fog következni. Az pedig extra töltetet ad mindennek, hogy ez a pár hónapja prűden ideérkező, hűvös férfi most a farkam szopja. Egy pillanatot sem hagyok ki, miközben ő az ágyékomnál kényeztet.
- Avalan… - sóhajtom a nevét vágyködös hangon. Ha a világnak lenne most vége, az sem érdekelne. Csak ő. Az érzés, hogy mennyire szeretem. A zsongás a testemben, ami lassan ott összpontosul, ami elő-előbukkan édes ajkai közül. Ha tehetném, örökké csak vele szeretkeznék. Semmi más nem kellene, étel és ital sem. Alvás sem, csak ő, a teste, a feneke, a farka, a mellkasa, a hasa, a kezei és ez a csodálatosan forró száj, amibe nem bírom tovább, beleürítem gyönyöröm első magjait.

Nem kellenek szavak. Az ölembe húzva csókolom, miközben lassan tágítani kezdem. Megrészegít az érzés, hogy az ujjaimat milyen szorosan öleli. Komolyan, az összes volt szeretőm világtalan senkinek tűnik mellette, pedig tudom, hogy mellettem tanult mindent. De ösztönösen lesz az ágyban olyan, akár a legjobb szajhák. Lehetetlen nem vágyni rá! Épp ezért marad az enyém örökre. Soha, senki nem fogja ezt megtapasztalni, hogy milyen szerető ez a férfi! Egyedül vagyok a világon, aki ismeri azt az édes fintort, ahogy kihúzom belőle az ujjaimat. Egyedül vagyok, aki látta valaha, hogy hogyan harapja be az ajkait, amikor megérzi a feneke partjai között a farkam. Senkinek nem hagyom látni, ahogy azt sem, ahogy hátrahajtja a fejét. Csak én ismerem azt a nyögést, amit akkor hallat, amikor teljes hosszomban elmerülök benne.  

Ahogy mozogni kezd, mintha minden egyes pontja a testemnek neki lenne mosta lárendelve. Az ölemben ül és tudom, ez neki is jobb így, hiszen minden lökéssel elérem azt a bizonyos pontot, ami csak még jobbá tesz mindent. Csókkal próbálom tompítani a hangokat, mert egyszerűen lehetetlen nem felnyögni, ahogy újra és újra teljes hosszomba érzem a testemre szorulni. A folyamatos vallomásoknak és az édes kínnak lassan vége, így a farkára simítva kezdem pumpálni, a lökéseink ütemére. Nem is kell sok idő, hogy szinte egyszerre élvezzünk el.

És az egész érzelmi teher, pozitív teher olyan erővel nyomja a vállam, hogy arra sincs erőm, hogy kihúzódjak belőle.

***

Hamarabb kelek fel, mint ő. Mozdulatlanul aludtunk, így arra kelek fel, hogy a férfiasságomat forrón öleli körbe. Ha nem aludna, esküszöm a matracba döngölném ismét, de most csak a nyakára csókolok és kihúzódom belőle. Édes kis nyögését csókkal jutalmazom a nyakán, majd egy ronggyal letörölgetem őt is és magamat is, és elkezdek készülni. Hamarosan reggeli.

Amikor ő is felkel, meztelenül lép mögém és ez is elég, hogy érdeklődve megmozduljon legnemesebb testrészem odalent.
- Elkésünk a reggeliről – jegyzem meg, ahogy csábítani és vetkőztetni kezd, de még én is érzem, hogy semmi erő a hangomban.
- Nem akarod?

Olyan nem létezik. Az ölembe kapom és egyszerűen csak a falnak dőlve húzom magamra. Soha nem elég belőle! Egyszerűen nem tudok betelni azzal, ahogy a teste az enyém köré szorul és a hangokkal, amikkel a tudtomra adja, hogy szereti, amit vele teszek.

Még amikor negyed órával később a reggelire sietek, most épp nélküle, mert eleve késtünk, még mindig mintha körülöttem lenne. Olyan vagyok, mint valami hülye kamasz, már attól feláll a farkam, ahogy eszembe jut, hogy milyen fergeteges szerető. Nincs is sok esélyem, az egyik mosdóba húzódok, és muszáj vagyok kiverni magamnak, pedig már fáj a farkam. Megbolondít. Teljesen megőrjít.

Mire a reggelihez érek, már mindenki eszik, Lanche is.
- Jó reggelt mindenkinek – köszöntöm őket.
- Ha nem lenne a helyén a füled, körbeérne a vigyorod – állapítja meg Ydassir.
- Csak boldog vagyok – mondom.
- És kielégült – vigyorog rám öcsém.
- Ejnye fiúk, ne hozzátok kellemetlen helyzetbe Lanchét – fedd meg minket apa. – De tény, hogy furcsa vagy ma, Ykessi. Rengeteget késtetek, Avalan itt sincs még. Baj van?
- Megvárnám, míg ideér – felelem, és igyekszem úgy szedni az ételt magamnak és neki is, hogy ne lássák a gyűrűt az ujjamon.
- Köszönöm, hogy boldoggá teszed az öcsémet, Ykessi – pillant rám Lanche. – Soha nem hittem volna, hogy ilyen felszabadult lesz valaki mellett, mint melletted.
- Hosszú volt az út, ezt elhiheted nekem. Könnyekkel és vitákkal volt kikövezve, de örülök, hogy elértünk ide. Mindennél többet jelent ő nekem, az életemnél is drágább kincs – vallom be őszintén. Lanche elmosolyodik, és látom, a családom tagjai is. Mindenki örül a boldogságunknak, még ezekben a vészterhes időkben is.

Ekkor lép be Avalan, aki talán hallott is engem, a mosolya legalább is ezt mondatja. Ahogy ellép mögöttem, a nyakamon simít végig, ami elég, hogy ismét megdobbanjon a szívem.
- Nos, akkor elmondjuk? – kérdezem.
- Mondjuk – mosolyog rám, és megfogja a gyűrűs kezem, majd felteszi az asztalra. Minden szem azonnal oda szegeződik. – A tőr elnyelte a kötelékünket – kezdi ő. – Így a kényszerházasság érvényét vesztette.
- De – folytatom rögtön, mert látom, lennének kérdések -, az éjjel megkértem Avalan kezét és ő úgy döntött, hajlandó velem önszántából is összekötni az életét. Eljegyeztük egymást, ezúttal tisztán szerelemből – pillantok életem értelmére, aki úgy mosolyog, ahogy én tehetem most.
- Oh az istenekre, ez remek hív! – pattan fel azonnal anyu, de meglepetésemre nem hozzám jön, hanem Avalanhoz lép, de nem öleli meg. Még mindig igyekszünk tiszteletben tartani, hogy nem szívesen fogadja az érintést. – Gratulálok nektek! – mosolyog Avalanra. – Mindenben segíteni fogok neked, kisfiam! – mondja neki.
- Köszönöm, asszonyom – hajtja meg a fejét.
- Csak Ivuryr, kérlek!
- Myrgen legyek akkor én is, és én is hadd gratuláljak! – mondja apa is. Nagy kegy engedni, hogy a nevükön hívja őket, de ezt biztosan ő is tudja, így én csak mosolyogva fogadom apa ölelését, majd a többiekét egymás után.  
- És, mik a tervek? – kérdezi Yllo, amikor már mindenki gratulált nekünk és visszaült a helyére.
- Részemről szeretném a rózsakertben tartani. De mindenben Avalan dönt, én annak is örülök, hogy megkapom őt ismét – mosolygok rá. Elronthatatlan a boldogságom.

Még mindig nem vagyok jó az érzelmek felismerésében, de így is látom Yllon, hogy megviseli a kérésem. Talán sosem fogok tudni olyan mélyen szeretni, mint ők. Szeretni valakit csak azért, valaki olyannak a rokona, aki számomra sokat jelent.

A jelenlévők mintha egy emberként lélegeznének fel, mikor a Tűzbirodalom királya zavarja meg a feszült csendet. Ő fog ítéletet hozni, és szinte észre sem veszem, az én szívemről is hatalmas kő esik le, hogy nem Yllo vállaira nehezedik ez a teher.

Némán hallgatom a szobában lezajló párbeszédet, magam sem értem miért, de feszülten várom az ítéletet, pedig a szívem mélyén már tudom, hogy mi lesz. Egyetlen logikus ítélet létezik, a halálbüntetés. A jelenlegi viszonyok mellett túlságosan veszélyes lenne életben hagyni, főleg, hogy az ellenségeink eddig is számtalanszor megleptek minket a cseleikkel. Ariwis ugyan nem erős ellenfél, de a Jégbirodalomban túl nagy olyan befolyással rendelkezhet, amiről mi nem is tudunk.

- Nem, nem öletem meg. Avalan a fiam, így az ő testvéreit is annak kell tekintenem. Soha nem lennék képes megölni a saját gyermekemet. Akármit gondoltok is róla ti, és én akárhányszor is láttam eddig életemben őt, Avalan testvéreként ő is közel áll a szívemhez. Az Üvegbörtönbe fogjuk zárni.

Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Elkerülhetetlenül magával ragad egy furcsa megkönnyebbülés, hogy nem én nyomtam rá a pecsétet az öcsém halálos ítéletére azzal, hogy úgy döntöttem, már nem a családunk része, viszont az ítélet veszélyei megrémisztenek. Végezetül pedig nem tudok nem elérzékenyülni a szeretettől, amit a hangjában hallok, mikor az mondja: „Avalan a fiam”. Lassan tényleg kezdem elhinni, hogy így érez.

Öntudatlanul is Ykessire sandítok, az ő arcán csupán a megkönnyebbülés jelei látszanak. Csupán egy pillanatnyi önfeledt bámészkodást engedek magamnak.

- A mibe? – Kérdezem, hiszen az „Üvegbörtön” kifejezés nem sokat mond számomra. Erről még nem olvastam a könyveikben.

- Az Üvegbörtön egy végső cella. Az én erőmből születik, azaz a legmagasabb szintű tűzmágia alkot homokból üveget. Azt tudjátok, hogy mi így csináljuk az üveget itthon. Minél erősebb az erő, ami a homokot megolvasztja, annál edzettebb lesz az üveg maga. Az én erőmből készült cella tulajdonképpen áthatolhatatlan. – Érzem, ahogy a büszkeség érzése egy pillanatra égető pírt fest az arcomra. Lesütöm a szemeimet. Nem az erejéért szeretem őt, de mégis megdobogtatja a szívemet a tudat, hogy milyen erővel bír. – Sokat próbálkoztunk, hogy hogyan lehet áttörni, de nem sikerült semmiféle formában sem. Ariwis életben lesz, a központi palota legmagasabb tornyában. Ehet és beszélhet. Nem öljük meg, de soha nem szabadul onnan.

- Ez igazán jó megoldásnak hangzik – Örülök, hogy Lance válaszol, mert én még képtelen lennék. Ykessi ölelése csupán egy leheletnyivel válik szorosabbá, de ez is bőven elég, hogy túlságosan izgató képeket csalogasson az elmémbe. A belőle áradó meleg túlságosan is emlékeztet, hogy a mágiájának újdonsült jelenléte milyen lehetőségeket nyit meg számunkra, ha végre kettesben maradunk.

- Szóval a szolgálószállás. – Az álmodozásom tárgyának hangja zökkent ki az illetlen képek kavalkádjából, kényszerítem magamat, hogy visszatérjek a valóságba.

- Szóval a szolgálószállás. Ariwis érkezése felvetett bennem egy érdekes gondolatot. Pláne, mikor a támadást is megéreztem. Miért támadná meg itt? Ha Ariwis és Scalo ugyanannak az embernek a hatása alatt állnak, akkor neki miért lett volna érdeke megvárni, hogy Avalan visszatérjen ide? Szimplán azért, mert sokkal többeket megölhet, mint a Határ-hegyekben? Biztos, hogy nem kockáztatnék a helyében ekkorát. Itt gyűlik össze a tűzföldi sereg, itt vannak a hercegek és én magam.

- Talán azt gondolta, hogy így egyszerre végez mindenkivel. – Magam sem hiszem el igazán az ötletemet. Az elátkozottak ereje valóban félelmetes, de ennyire nem megállíthatatlan az sem.

- Okos gondolat, de én másra jutottam. Ha Scalo Anna testében a Határ-hegyre került, akkorra tudna kellett róla, hogy egymásba szerettetek. Azaz valaki jelentett neki innen. Az a valaki lefelejthette azt is, hogy rájöttünk a csalásra, de azt már nem, hogy mi volt a mi titkos megállapodásunk Ykessi erejéről. Azt hitték, hónapokra megfosztottam tőle, mert ez állt a hirdetményben. Ezért küldte most Ariwist, mert azt hitte, hogy a legerősebb harcosunk most nem tud tenni semmit, és így már, ha jól időzít, megteheti, amit Avalan mondott. Megölet vele mindenkit. Ezért olyat kerestem, aki ott volt minden alkalommal, kivéve azt, amikor Ykessi erejét visszaadtuk. Köszöntsétek szépen az árulót! – Tágra nyílnak a szemeim, amikor bevezetnek egy katonát, akinek rettentő ismerős ugyan az arca, de a nevét képtelen vagyok felidézni.

Ykessi arcán figyelem a megrökönyödést, legszívesebben a karjaimba zárva vigasztalnám. Összeszorul a szívem érte. Szörnyű lehet, hogy egy ilyen közeli szolgálója árulta el.

Ledermedve figyelem az események alakulását. A szolgáló élettelen teste rongybabaként csuklik össze, miután annyit válaszol Ykessi kérdésére, hogy „a felsőbb célokért”. De milyen felsőbb célok? Hiszen a háborút a levegő és a föld birodalma ellen vívjuk… ugye? Már ebben sem vagyok biztos. Mindig mikor azt hisszük, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk a válaszokhoz, kiderül, hogy igazából két lépést hátráltunk.

A tehetetlenség dühe megbénít.

***

A gondolatainkba merülve térünk vissza a hálószobánkba. A délutánból észrevétlenül lett koraeste. Egyikünk sem nagyon szólal meg, miközben levetkőzünk és egy frissítő fürdővel lemossuk magunkról az öcsém támadásának a nyomait.

Az elmúlt napok szerelmes együttélésében hozzászoktam Ykessi meztelen testének a látványához, de most mégsem merek egy pillantásnál többet vetni rá, minden porcikám tudja, érzi, hogy valami most más. Számtalan éjszaka aludtam ruha nélkül a karjaiban úgy, ahogy most is fekszünk, de ebben a pillanatban képtelen lennék elaludni.

Halk suttogása szinte belesimul az intim csendbe, megszakad a szívem a hangjában rejlő fájdalomtól.

- Az hittem, hogy elkések. – Természetesen egyből tudom, hogy mire gondol. Közelebb bújok hozzá, mintha csak a testem jelenlétével akarnám megnyugtatni, emlékeztetni, hogy itt vagyok mellette.

- Én tudtam, hogy meg fogsz menteni. – Egy percig sem kételkedtem benne, és többek között ezért is szeretem annyira. Tudom, hogy soha nem engedné, hogy bántódásom essen, mint ahogy én is megvédeném őt mindentől, az életem árán is.

- Én is bíztam benne, de rettegtem, hogy nem így lesz. – Tudom, hogy a fájdalmát nem enyhíthetik a szavaim, ezért nem szólalok meg, csak finom mozdulattal végigsimítom a mellkasát. – Már bevallhatom, utáltam a kényszerházasságunk jegyét. Mindig arra emlékeztetett, hogy nem önszántukból tettük és most, hogy ilyen őrülten szeretlek, már zavart. – Kis híján elmosolyodom a szavain. Furcsa, zsibbasztó ürességet érzek a meztelen kezeink láttán. Annyira megszoktam azt a kis jelet. Szerettem, mert Ykessihez kötött, és gyűlöltem, mert eszembe juttatta a kezdeteket. Hát ő is ugyanígy érzett?

- Ezért hát… Hozzám jönnél önszántadból is, Avalan? – Eláll a lélegzetem, a szavai váratlanul érnek, hiszen igazán még időm sem volt felfogni, hogy mit vesztettünk. Egy elegáns kis arany gyűrűt húz az ujjamra, nem tudom, hogy melyikünk keze remeg jobban. –  Szeretném veled megtervezni az esküvőnket, ami olyan lenne, amilyet akarsz, ahol akarod, és önként szeretkezni át az éjszakát a nászéjszakánkon. Benne vagy, kincsem?

Azt hiszem, hogy ha ez a pillanat nem lett volna az életemben, soha nem értem meg, hogy mit jelent az a szófordulat, hogy túlcsordulnak valakiben az érzelmek. A torkom összeszorul a boldogság fojtogató könnycseppjeitől, ezért nem tudok megszólalni, de egy percig sem akarom megváratni a válaszommal. Újra és újra bólintok, nem tudom, hogy az égő arcom vagy a könnycseppjeim forróbbak.

Felnézek rá, a szemeiben csillogó érzelmek az enyémek tükörképei. Soha nem tudtam, hogy létezik ilyen mély szerelem. Mindenemet nekiadnám.

- Igen. Igen. Igen. – Meg-megremegő hangon suttogok. Az ujjai az arcomra csúsznak, letörlik a boldogság könnycseppjeit. Fátyolos pillantással nézek fel rá, leutánzom a kezei mozdulatát, hogy az arcát érinthessem én is. A bőre forró, akár az enyém, a szívverésünk észveszejtő ritmusa egymással vetekszik. Az utolsó igent már szinte az ajkaira lehelem. Rövid csókkal pecsételjük le szívünk ígéretét. A nevét suttogom, néhány nyugodt pillanatig csak élvezzük egymás közelségét.

Tudom, hogy ha a régi önmagam lennék, a szívem tele lenne bizonytalansággal. Valószínűleg megkérdezném tőle, hogy biztosan ezt akarja e, hiszen lehetősége nyílt visszanyerni az elvesztett szabadságát, de valami megváltozott bennem, amitől ez a kérdés nevetségesnek, szinte sértőnek érződik a fejemben.

Miután leülepedtek a forrongó érzelmek, feltérdelek, ő háton fekszik mellettem, ujjai a vállamon leomló fehér tincsekkel játszanak. Mikor néha a bőrömhöz ér, megborzongok a lágy cirógatástól. A gyűrűt nézem, amit tőle kaptam. Gyönyörű, és nagyon tetszik az aranygyűrű hagyományosságának az ötlete.

- Segítesz majd csinálni egy gyűrűt neked is? – Bólint, a mosolyától szinte elolvadok. Az ujjaim között megjelenik egy vékony jéggyűrű, lassú mozdulatokkal veszem Ykessi forró kezét a kezeim közé, hogy felhúzzam rá. Egy pillanatig büszke mosollyal nézem, ahogy a fehér kis ékszer virít a sötét bőrén. Nagyon vékonyra csináltam, remélem így nem lesz túl hideg a jég érintése. – Csak hogy addig is mindenki tudja, hogy hozzám tartozol.

Ismét az arcomra csúszik a keze, a hüvelykujja finoman simítja végig az alsó ajkamat. Az intim, kisajátító mozdulat szikrázó villámokat ébreszt a testemben.

- Avalan, mindenki tudja, hogy hozzád tartozom. – Játékosan elmosolyodom a szavain. Ajánlom is nekik.

Előre hajolok, megszüntetem a köztünk lévő távolságot. Finoman simítom hátra a haját, de mielőtt megcsókolnám, megállok, és a szemeibe nézek.

- Kérlek mondd, hogy nem tervezel a nászéjszakánkig várni a szeretkezéssel. – Hiába próbálok incselkedni vele, érzem, hogy elpirulok a saját szavaimtól. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra, hogy könyörögni is tudnék az érintéséért, hogy egyszer olyan őszinte kapcsolatom lesz valakivel, hogy egy ilyet ki merjek mondani. Remélem, nem csak én érzem ezt a kibírhatatlan sóvárgást. Ugye ő is érzi?

A következő mozdulatai szavak nélkül válaszolnak a kérdésemre. Fogalmam sincs, hogy kerültem a hátamra, és mikor mászott fölém, csak azt tudom, hogy mohó gyengédséggel faljuk egymás ajkait. Rettentően felizgat az érzés, ahogy a teste finoman rám nehezedik. Maga a csoda érezni az izmait, az erejét, a forróságát, a vágyát.

Egymás ajkaira lihegünk, és mikor a szemembe néz, képtelen vagyok megállni, hogy szavakba öntsem, amit iránta érzek.

- Ykessi.. nagyon szeretlek. – Pihegve suttogok, hangos nyögés szalad ki az ajkaim közül, mikor a fülem alatt megcsókolja azt a pontot, amitől forogni kezd a világ.

- Én is téged, szerelmem. – A válasza halkan dörmög, már a mellkasomat égetik szavai. Remegő ujjaim a hajába túrnak, ahogy ágyékomnál eléri a célját. Remegve adom át magamat az ajkai ellenállhatatlan kényeztetésének, de ennyi idő és vágyakozás után elég pár mozdulat, és megadom magamat az orgazmusnak. A kielégültség nyugalma csupán egy pillanatra kerít hatalmába, a követelőző vágy olyan gyorsan visszatér, amilyen gyorsan kitört belőlem.

Ykessi újra fölém mászik, de mielőtt megcsókolhatna, finom mozdulattal tolom le magamról, és most én nyomom őt a hátára. Az elmúlt napokban köztünk kialakult bizalom és kötődés bátorságot ad. Lassú mozdulattal csúszom lejjebb, apró puszikkal halmozom el a mellkasát és a hasát. Imádom a bőre forró érintését, és a kreolos, izgató színét. A merevedésének a hegyét elérve először arra is puszit hintek, majd finoman veszem a számba, viszonzom, lemásolom a kényeztetést, amit tőle kaptam. Engem néz, és ez egyszerre hoz zavarba, és bátorít. A hangja, ahogy a nevemet suttogja, a sóhajai megrészegítenek. Neki sem kell sok idő, a fejét hátravetve élvez el, az arcáról tükröződő gyönyörnél nincs nagyobb boldogság a világon. Olyan erotikus ilyenkor, hogy úgy érzem, soha nem leszek képes nem kívánni őt. Hogy bírtam ki egyáltalán tíz napot mellette enélkül?

Most nem teper újra maga alá, felül, és az ölébe húz. A homlokunkat egymásnak simítva pihegünk, élvezzük a testünkben újra éledező vágy melegét. El sem hiszem, hogy tényleg ezt csináltam. A számba vettem, és csodálatos érzés volt.

Lassan, gyengéden csókol meg, a szenvedély követelőzését lenyugtattuk, most édes szerelemmel cirógat. Az ölében térdelve simulok hozzá, ujjai finoman csúsznak a fenekem partjai közé, felkészít arra, hogy a testünk eggyé válhasson. A csókunk végtelen sokáig nyúlik, csak a nyögésem szakítja meg, mikor végre lassan belém csúszik Ykessi forró merevedése. A pillanatnyi feszítő érzés szinte azonnal elmúlik, mikor végigcirógatja a gerincem vonalát, ezzel ellazítva a testemet. Ráérősen kezdek el mozogni az ölében, a kezei a derekamat tartva segítik az ütemes ringatózást. Az ajkai közé sóhajtom az elégedettségemet a testemet kitöltő forróság érzésétől. A tekintetünk néha égetőn olvad egybe, néha túlságosan elveszünk a gyönyör hullámaiban hozzá, hogy tartsuk az édes kontaktust. Nem tudom, hányszor vallottunk szerelmet újra és újra. Bárcsak soha nem lenne vége ennek a pillanatnak.

A mozdulataink türelmetlenné, akadozóvá válnak, és mikor megérzem az érintését a farkamon, elveszítem a küzdelmet önmagam ellen. Együtt élvezünk el, az éjszaka csendjébe nyögjük gyönyörünket.

Ykessi hátradől, én pedig a mellkasán maradva pihenek rajta, élvezem, hogy még nem húzódott ki belőlem. A testét borító vékony izzadtságrétegnek bódító Ykessi-illata van, elmosolyodva dörzsölöm hozzá az arcomat.

- Ugye csináljuk még? Túl gyorsan vége lett. – Halkan suttogok, de érzem, ahogy rám nehezedik a fáradtság sötét leple.

***

Későn ébredünk, a nap már javában felkelt, a délelőtti napsütés zavaró fénnyel tölti meg a szobát. Ykessi már megmosakodott, én az ágyból, lustán figyelem, ahogy ő már a ruháit húzza. Minden reggel együtt szoktunk reggelizni a családjával, amiről már most késésben vagyunk, hála az édes álompornak, amit az előző éjszaka szórt a szemünkre.

A kapcsolatunk első napjai a testiségről szóltak, aztán azzal párhuzamosan, hogy elkezdett kialakulni köztünk egy érzelmi kötődés, meg kellett szakítanunk a testi kapcsolatot az erőm miatt. Most először érzem azt, hogy testileg és lelkileg is olyan közel lehetek hozzá, amilyen közel lenni szeretnék. Minden mozdulata megőrjít, a szívemnek és a testemnek túl sok az érzelem és a vágy együttese, amit iránta érzek. Az egyiket enyhíteni kell, és az érzelmeket nem tudom és nem is akarom.

Kimászom az ágyból, és Ykessi elé sétálok, finoman lesimítom a válláról a lenge mellényt, amit magára vett. Lábujjhegyre állok, hogy gyengéden a nyakába pusziljak. Az ujjaim megkeresik a nadrágjának a zsinórját. Soha nem próbáltam még elcsábítani senkit, ezért csak reménykedni tudok, hogy jól csinálom.

- Elkésünk a reggeliről. – Mosolyogva morogja a szavakat, de a hangjában nincs igazi rosszallás. A kezei tétován érintik a fenekemet. Hozzá simulok, nagy szemekkel nézek fel rá. Az ujjaim a nadrágján keresztül megtalálják a félig már merev hímtagját.

- Nem akarod? – Ismét a tettei válaszolnak a kérdésemre, magához húz, egy könnyed mozdulattal ugrom fel rá, ő pedig a fenekemnél fogva emel fel. Élvezem az erőt, amivel könnyedén megtart, a hátamat a falnak támasztja, és a következő pillanatban már érzem, ahogy ismét belém hatol. Átadjuk magunkat az élvezetnek, hangosan felnyögve markolok a vállába, semmi nem számít, csak ő, én és ez a pillanat.

Alig negyed órával később már egyedül vagyok a szobában, Ykessi előre ment, hogy elnézést kérjen a késésünkért, amíg én megmosakszom és felöltözöm. Nem sietem el a dolgot, élvezem, hogy a szobánk csendes harmóniája még emlékeztet Ykessi forró öleléseire. Ha kimegyek, onnantól kezdve vissza kell térni a valóságba, a háborúba, az öcsém bebörtönzésébe.

A tükör előtt állok, végigsimítom az arcomon a narancssárga jeleket, amik a szerelmünk erejét bizonyítják. Furcsa, meleg büszkeség járja át a mellkasomat. A gyűrűmre nézve felidézem a tegnap estét, nem tudok nem mosolyogni az emlékektől. Lehet, hogy háború van, de tudom, hogy együtt mindent legyőzünk.

Gyorsan kapkodom magamra a tűzföldi nadrágomat és egy fehér ujjatlan inget, hogy én is csatlakozzak a családunkhoz.

Lanche érkezése megzavar és összezavar. Magamban egy pillanatig elhittem, hogy ez az egész a télföldi királyi család bűne, nem egyedül Ariwisé. De Lanche láthatóan megnyugszik, amikor látja, hogy Avalan életben van és az öccsüket zártuk be.
- Azért jöttél, hogy figyelmeztess. – Avalan megállapítása jogos. Érdekelnek a tények, de ez örök törvény: a cselszövők lovai mindig gyorsabbak.
- Igen. Az üknagyapánk készítette a tőrt a dédnagyapánknak, miután kiderült, hogy a fia elátkozott.  Az egyetlen fegyver a történelmünk során, amely képes volt a fagyás elkerülésével véget vetni egy elátkozott életének, mert az elátkozottak mágiáját is magába szívja. Később döbbentek rá, hogy túl veszélyes, hiszen, ha egy ekkora hatalom az ellenségeik kezébe kerül, ellenük tudják fordítani. Hiszen akkor még fogalmuk sem volt, hogy az elátkozottak mágiája hogyan reagál más népek erejére. – Majdnem felnevetek az arcán. Felismerem ám a testvér óvó tekintetét, hiszen ő ugyanolyan jól tudja a szobában, mint én, hogy kinek a hatására áll ilyen nyugodtan Avalan tulajdonképpen fedetlen mellkassal. Erre a gondolatra persze bevillan, hogy szeretkezni akarok vele. Majdnem elveszítettem. Eltűnt az az átkozott kényszerházasságjegy, az ő kezéről is. Bár nem említette még, így itt a többiek előtt én sem hozom fel. Addig legalább van időm megtervezni, hogy pontosan mit akarok mondani és hogyan.
- Miért nem pusztították el a fegyvert? – Yllo kérdése terel vissza.
- Mert a jég erejével nem lehet elpusztítani, hiszen a jég szülte. Az akkori viszonyok pedig nem engedték, hogy a Tűzbirodalom tudtára adjuk a létezését, hát még azt, hogy segítséget kérjünk az elpusztításában. Szerencsére évtizedek alatt ugyan, de a mágia szépen lassan elszivárgott belőle. Apánk már évek óta sejtette, hogy van rá esély, hogy Avalan elátkozott, többek között ez az egyik oka, hogy nyitottá vált a népeink közötti békére. – Nem vagyok hülye, érzem a mondottak súlyát. Avalan eddig azt gondolta, hogy az apja áttolta nekem a békéért. De ezek szerint az öreg kutatta és sejthette a dolgokat, hogy hogyan fogok hatni az én kis férjem zabolázhatatlan jegére. – Az volt a tervünk, hogy néhány hónap múlva kérjük a segítségeteket ebben, miután stabilizálódtak a népeink közötti viszonyok. Hiba volt idáig halasztanunk. A tőrt ma reggel lopták el. A mágiát, ami védte mintha egyszerűen csak semlegesítette volna valami. Nem tudjuk milyen erő képes ilyenre, de rendkívül aggasztó.

Avalan a vállamra hajtja a fejét, én pedig némán hallgatom a történteket. Anna említése furcsa érzéseket vált ki belőlem: egyrészt fékezhetetlen harag, másrészt testvéri aggodalom, hogy egyáltalán életben van-e még. Félek, hogy soha nem látom viszont, és szívem minden erejével ebben reménykedem. Tiszta fejjel már tudom, nem akarom megölni. De azt sem akarom, hogy találkoznom kelljen vele. Éljen, de valahol egészen máshol.
- De Ariwis abban a hitben volt, hogy nem megölni fog, hanem a fagyosságba taszít. Azt remélte, hogy őrületemben lerombolom a fővárost. – Hallgatni rossz. Hogy tehet egy testvér ilyet egy másikkal?  
- Már csak az a kérdés maradt, hogy vajon tényleg azt hitték, hogy ez fog történni, és Ykessi ereje nélkül senki nem fog megállítani, vagy tudták, hogy nem, és az erődet akarták.
- Akárhogy is legyen, Ariwis csak egy báb volt a kezükben, ebben biztos vagyok. Sem elég ereje, sem elég esze nincs egy ilyen terv kidolgozásához. – Avalan bólintása jelenti, hogy mindketten egyetértenek. Rettenetes lehet ezt hallgatni és pláne, amit a szerelmem mond.
- A döntése az övé volt, és engem felhasználva akart ártani a családomnak, amit soha nem bocsátok meg neki. De az ítélet joga nem a miénk. Az öcsém nektek akart a legtöbbet ártani. Kérlek, úgy ítélkezzetek felette, mint bárki más felett tennétek, aki ilyen bűnt követ el az otthonotokban. Ő mostantól nem áll a Jégbirodalom királyi családjának a védelme alatt.

Lanche bólintása még nagyobb teher az én aranyszívű testvérem vállán. Látom, hogy majd’ összeroppantja a bánat, hogy három testvér közül kettő akár halni is hagyna egyet, és mégis nekik van igazuk.
- Még szerencse, hogy tényleg volt értelme kihallgatni ezt a kis beszélgetést – hangzik fel apánk hangja mögöttem. – Ebben az ügyben én hozok ítéletet – dörren a hangja, de egy félmosolyt küld felénk. Minden fia felé. Tudja, hogy Yllónak ez még megterhelő lenne. Talán soha nem lesz képes a családon belüli viszályokban ítéletet hozni, hiszen ő ehhez túl jó. Neki ez felfoghatatlan magasság. Hamarabb éri fel ésszel a csecsemőgyilkosságot, mint ezt.
- Itt teszed meg, apám? – kérdezem.
- Itt bizony. – Apa a falra teszi a kezét, amit beborítanak a lángok. Nem forrók, de tudom, hogy jelenleg ez a tűzbirodalomban használatos legerősebb pajzsmágia. – Feltűnt, hogy jégbirodalom királya nekem nem üzent. Mindig szokott küldetni egy levelet nekem is, ha valaki érkezik onnan. Most kaptam is – emeli fel a kezét. – Bár mire ezt átadtad Lanche, már nagyjából sejtettem a dolgokat.
- Minden tisztelettel, de akkor ezért volt a szolgák szállásán? – kérdezi Avalan bátyja.
- Ó, egyébként is gyakran megfordulok arrafelé, egy kedves sakkpartnerem ott él és sokszor vagyunk nála. De most azért mentem, hogy kiderítsek valamit – mosolyodik el apa.
- Várj apa, Avalan öccse hallgatózik! – szól bele Ydassir.
- Semmi baj, kisfiam, Ariwin, a jégföldi király család volt harmadik hercege egyébként is nálunk fogja letölteni élete hátralevő éveit.
- Nem öleted meg? – kérdezem én is döbbenten.
- Ej, türelmetlen fiatalság! – dobbant apa a lábával. – Nem, nem öletem meg. Avalan a fiam, így az ő testvéreit is annak kell tekintenem. Soha nem lennék képes megölni a saját gyermekemet. Akármit gondoltok is róla ti, és én akárhányszor is láttam eddig életemben őt, Avalan testvéreként ő is közel áll a szívemhez. Az Üvegbörtönbe fogjuk zárni. – Kifújom a levegőt. Valahol belül féltem, hogy meg fog halni. Nem akartam volna. Akármit akart is tenni, az én kis szerelmemet ez összetörte volna egy pontján az életének.
- A mibe? – érkezik az én szépségem kérdése.
- Az Üvegbörtön egy végső cella. AZ én erőmből születik, aza a legmagasabb szintű tűzmágia alkot homokból üveget. Azt tudjátok, hogy mi így csináljuk az üveget itthon. – Két jégföldi bólintás. – Minél erősebb az erő, ami a homokot megolvasztja, annál edzettebb lesz az üveg maga. Az én erőmből készült cella tulajdonképpen áthatolhatatlan. Sokat próbálkoztunk, hogy hogyan lehet áttörni, de nem sikerült semmiféle formában sem. Ariwis életben lesz, a központi palota legmagasabb tornyában. Ehet és beszélhet. Nem öljük meg, de soha nem szabadul onnan – mesélem.
- Ez igazán jó megoldásnak hangzik – mondja Lanche. Látom, ő valamennyire megnyugszik, és mintha az én szerelmem vállai is lentebb engednének. Szorosabban ölelem. - Szóval a szolgálószállás – pillantok apura.
- Szóval a szolgálószállás – bólintja. – Ariwis érkezése felvetett bennem egy érdekes gondolatot. Pláne, mikor a támadást is megéreztem. Miért támadná meg itt? Ha Ariwis és Scalo ugyanannak az embernek a hatása alatt állnak, akkor neki miért lett volna érdeke megvárni, hogy Avalan visszatérjen ide? Szimplán azért, mert sokkal többeket megölhet, mint a Határ-hegyekben? Biztos., hogy nem kockáztatnék a helyében ekkorát. Itt gyűlik össze a tűzföldi sereg, itt vannak a hercegek és én magam.
- Talán azt gondolta, hogy így egyszerre végez mindenkivel – szólal meg Avalan.
- Okos gondolat, de én másra jutottam – mondja apu. – Ha Scalo Anna testében a Határ-hegyre került, akkorra tudna kellett róla, hogy egymásba szerettetek. Azaz valaki jelentett neki innen. Az a valaki lefelejthette azt is, hogy rájöttünk a csalásra, de azt már nem, hogy mi volt a mi titkos megállapodásunk Ykessi erejéről. Azt hitték, hónapokra megfosztottam tőle, mert ez állt a hirdetményben. Ezért küldte most Ariwist, mert azt hitte, hogy a legerősebb harcosunk most nem tud tenni semmit, és így már, ha jól időzít, megteheti, amit Avalan mondott. Megölet vele mindenkit. Ezért olyat kerestem, aki ott volt minden alkalommal, kivéve azt, amikor Ykessi erejét visszaadtuk. Köszöntsétek szépen az árulót! – Apa csettint egyet, mire két katona vonul be az ajtón, közrefogva… a személyes testőrségem vezetőjét?
- Adrian…? – nyögöm döbbenten. – Mi… miért?
- A felsőbb célokért, hercegem! – A következő pillanatban felgyorsulnak az események. Lehajtja a fejét, harapás határozott hangja hallasztik majd a száján fehér hab kezd ömleni és pillanatokkal később holtan rogy össze a földön. A katonák értetlenül nézik, hiszen mindez pillanatok műve volt csupán, semmi más.
- Mi…? – kérdezem, de a lábaim a földbe gyökereztek. Yllo ugrik mellé és a szájához szagol.
- Üvegampullában lehetett. Angyalgyökérből készült méreg.
- Angyalgyökér üvegampullában? – lép Yllo mellé Lanche. Bátyám bólint. – Ez tipikus szélföldi eljárás. Ott minden öngyilkosságot így követnek el és minden merénylő így végzi ki magát. Egy kis üvegampulla van a nyelvükbe ültetve, amire csak rá kell harapni – meséli.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy szélföldi eset vagy csak arra akarja kenni valaki? – sóhajtja gondterhelten apám. A szálak lassan sűrűbbek, mint a legnemesebb anyag, ami a világon kapható.

*  **  *

Szerencsére nem sokkal később már a hálónkban vagyunk, kettesben. Az erőm ismét az enyém, nem zártuk le újra, már nincs értelme. Meghalt az áruló, oda az előny. Ha csak egy volt persze. De ezekben a percekben semmi nem számít, csak ő. Már megtisztálkodtunk, a karjaimban fekszik az ágyon.
- Azt hittem, hogy elkések – mondom halkan.
- Én tudtam, hogy meg fogsz menteni – bújik a nyakamhoz.
- Én is bíztam benne, de rettegtem, hogy nem így lesz. Már bevallhatom, utáltam a kényszerházasságunk jegyét. – Felemelem a csuklóját és a jegy korábbi helyére csókolok. – Mindig arra emlékeztetett, hogy nem önszántukból tettük és most, hogy ilyen őrülten szeretlek, már zavart. Ezért hát… - A párnám alá csúsztatom a kezem. – Hozzám jönnél önszántadból is, Avalan? – húzom az ujjára a gyűrűt. Egyszerű aranykarika, hiszen mindezt ma határoztam el, csak annyi időm volt, hogy az egyik régi nyakláncomból olvasszak egy gyűrűt. De mindezzel együtt is remegve várom a válaszát. – Szeretném veled megtervezni az esküvőnket, ami olyan lenne, amilyet akarsz, ahol akarod, és önként szeretkezni át az éjszakát a nászéjszakánkon. Benne vagy, kincsem?

Ismerős melegség érintése zavarja meg a hűvös nyugalmamat. A szemeim eddig is nyitva voltak, de mintha percek óta először látnék bármit is. Lassan ismerem fel arcának szeretett vonalait. A nevét sóhajtom, és engedem, hogy megtartsa túlságosan nehéznek tűnő testemet.

- Tudtam, hogy itt leszel. – Tudtam, hogy eljön értem.

- Mi ez a tőr? – Mintha egy burokba zárva hallanám szavait, rettenetes lassúsággal fogom fel a kérdését. Minden zavaros, egy pillanat erejéig azt sem értem, milyen tőrről beszél, és azt sem, hogy hol is vagyunk pontosan. Szépen lassan másznak vissza az elmémbe az előző percek történései. Azt hittem, olyan érzés lesz, mint legutóbb, mikor közel álltam a fagyosság eléréséhez, de ez most más. Most nem érzem azt a hideg fenyegetést, csak végtelen kimerültséget, és a vágyat, hogy átadjam magam neki.

- Az erőm… - Ykessi vállaiba kapaszkodom. Olyan fáradt vagyok. – Elszívta.

Hosszút pislogok, látom, hogy Ykessi beszél valakihez, de nem tudok figyelni a szavaira. Csodálatos érzés a melegség, ami belőle árad. Azt hiszem, az ő karjaiban még meghalni sem lenne olyan rossz.

A tekintetét keresem, mintha búcsúzni akarnék, de nem néz rám. A tündöklő napjel eszembe juttatja a végtelen puszit, amit a homlokára leheltem. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok meghalni, még nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem. Még nem vesztünk el elégszer egymás ölelésében.

Felnyögök, mikor eltávolodna tőlem, ujjaim a vállába marnak.

- Nem akarlak elengedni. – Még nem. Eltépi magát tőlem és hátat fordít. Nem látom, mit csinál, a testem egyre gyengül a mágia hiányától, az üresség szinte fojtogat. Nem tudom, hogy csak egy pislogás erejéig hunytam le a szemeimet vagy tovább.

A testemet életben tartó gyenge tüzet elsöpri az erőm jeges tombolása. Tágra nyílnak a szemeim, nem csak a mágiám, hanem maga az életerőm tér vissza, elűzve a zsibbadt fáradtságot. Fellélegzem, mintha percek óta nem kaptam volna levegőt. A kezeim remegnek, a mágiám lassan megnyugodva áramlik végig rajtam.

A tekintetünk végre találkozik, de semmit nem tudok kiolvasni az aranysárga szemekből. Először tétován lépek felé, majd a lábaim maguktól visznek. Átölelem, és ő magához húz, úgy szorítom, mintha attól félnék, hogy elszakít minket valaki. Egymás nevét suttogjuk.

- Sajnálom. – A nyakába súgom a halk bocsánatkérést. Elképzelni sem vagyok képes, hogy milyen érzés lehetett látni, hogy a halál küszöbén táncolok. A bizonytalanság, a tehetetlenség. És ő mégis küzdött értem, és megmentett. A világ legszerencsésebb emberének érzem magamat, hogy őt mondhatom a férjemnek. – Köszönöm. – A kezeim most az arcára csúsznak, lehúzom magamhoz egy követelőző csókra. Éreznem kell, hogy minden rendben lesz. – Szeretlek. – Az ajkaira suttogok. Nem csak ő, a mágiája is megérint, mintha simogatna. Ismerős, nosztalgikus érzés. Olyan régen éreztem, hogy szinte elszédülök tőle. Sokkal, sokkal többre vágyom, de tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

- Én is szeretlek. – Mint mindig, a szívverésem most is felgyorsul a szavaitól, attól, ahogy rám néz, az érintésétől a vállaimon. Szépen lassan magamhoz térek, zavartan lépek egy kicsit hátrébb, mikor rádöbbenek, hogy nem vagyunk egyedül, ráadásul az egyik szemtanúnk egy nem éppen kívánatos személy. Az emlékekkel együtt a harag is visszatér, a szemeim az alig átlátható tűzbörtönre siklanak.

Egy perc tétlen csend ereszkedik ránk, végül Ydassir töri meg.

- Mi legyen vele? – Rám néz, nem rejti el a hangjából a gyűlöletet. Meg is értem.

Válaszra nyitnám az ajkaimat, de egy új érkező zavar meg minket. Minden tekintet felé fordul, látom a döbbenetet mindannyiunk szemében. A bátyám. Lassan több rokonom van itt, mint az esküvőnkön.

Az okos tekintete végigfut a szobán, rajtam pihen meg, a vállai megereszkednek a megkönnyebbültségtől. Ha olyan család lennénk, mint Ykessiék, valószínűleg most megölelt volna, de nem olyan család vagyunk. Belép a kicsiny tárgyalóba, amit nem ennyi embernek találtak ki. Az előző percek felfordulásainak nyomai kimerülnek a lángoló börtönben és az olvadt jég víztócsáiban, de ez épp elég, hogy kitalálhassa, mik történtek.

- Azért jöttél, hogy figyelmeztess. – A hangom tárgyilagos, egy pillanatra meglepettség csillan a tekintetében, majd szinte rögtön bólint.

- Igen. Az üknagyapánk készítette a tőrt a dédnagyapánknak, miután kiderült, hogy a fia elátkozott. – Bólintok, folytatja. – Az egyetlen fegyver a történelmünk során, amely képes volt a fagyás elkerülésével véget vetni egy elátkozott életének, mert az elátkozottak mágiáját is magába szívja. Később döbbentek rá, hogy túl veszélyes, hiszen ha egy ekkora hatalom az ellenségeik kezébe kerül, ellenük tudják fordítani. Hiszen – Ykessire és rám villan a tekintete – akkor még fogalmuk sem volt, hogy az elátkozottak mágiája hogyan reagál más népek erejére.

Csendben gondolom végig a szavait. Beigazolódott a félelmük, hiszen úgy tűnik, hogy a tűzmágia kordában tudja tartani, már-már uralni tudja ezt a tomboló erőt. Belegondolni sem merek, milyen kimenetellel zárultak volna a háborúink, ha egy erős tűzharcos megszerezte volna magának az elátkozottak áthatolhatatlan védelmét. Az egész történelmünk máshogy alakult volna.

Yllo teszi fel a kérdést, ami biztos vagyok benne, hogy mindenkiben megfogalmazódott.

- Miért nem pusztították el a fegyvert?

- Mert a jég erejével nem lehet elpusztítani, hiszen a jég szülte. – Keserű mosolyra húzódnak az ajkai – Az akkori viszonyok pedig nem engedték, hogy a Tűzbirodalom tudtára adjuk a létezését, hát még azt, hogy segítséget kérjünk az elpusztításában. Szerencsére évtizedek alatt ugyan, de a mágia szépen lassan elszivárgott belőle. Apánk már évek óta sejtette, hogy van rá esély, hogy Avalan elátkozott, többek között ez az egyik oka, hogy nyitottá vált a népeink közötti békére. – Tágra nyílnak a szemeim, hiszen fogalmam sem volt minderről. Azért tette, mert sejtette, hogy ez az egyetlen esélyem? Tudta, hogy mekkora fegyver lennék a háborúban, de a békét választotta, hogy megóvjon a dédapám sorsától. És én azt hittem, hogy gyáva, és a házasság, amibe kényszerít csak egy eszköz a béke megóvására. Érzem Ykessi érintését a vállamon, gyengéden magához húz. A bátyám folytatja. – Az volt a tervünk, hogy néhány hónap múlva kérjük a segítségeteket ebben, miután stabilizálódtak a népeink közötti viszonyok. Hiba volt idáig halasztanunk. A tőrt ma reggel lopták el. A mágiát, ami védte mintha egyszerűen csak semlegesítette volna valami. Nem tudjuk milyen erő képes ilyenre, de rendkívül aggasztó.

Szinte öntudatlanul hajtom Ykessi vállára a fejemet. Újabb hatalmas kérdőjelek, és még mindig nincsenek válaszaink. Kinek áll hatalmában elrabolni egy birodalom főpapját és ellopni egy másik birodalom féltetten őrzött ereklyéjét? Mindezt észrevétlenül, az orrunk előtt. Némán hallgatom, ahogy Ydassirék elmesélik bátyámnak az itt történteket. Gondterhelt arccal hallgatja. Mikor a végére érünk, a tűz börtönre siklik a tekintete. Látszólag ő is nehezen fogadja el, hogy az öcsénk ilyet tett. Nincs köztünk olyan erős kötődés, mint Ykessi családjában, de a bizalom és a tisztelet minden család alapja nálunk is.

Már csak egy valamit nem értek.

- De Ariwis abban a hitben volt, hogy nem megölni fog, hanem a fagyosságba taszít. Azt remélte, hogy őrületemben lerombolom a fővárost. – Bűntudattal ejtem ki a szörnyű szavakat. Biztos vagyok benne, hogy Ariwis nem elég jó színész, hogy hazudjon erről. Láttam a szemében a vágyat, hogy romboljon.

Az emlék ismét feléleszti a védelmező ösztönt a szívemben, amit mostanában érzek, ha Ykessiékre gondolok. És nem csak rá. Az egész családjára. A tudat, hogy ártani akart nekik, felbőszít.

- Már csak az a kérdés maradt, hogy vajon tényleg azt hitték, hogy ez fog történni, és Ykessi ereje nélkül senki nem fog megállítani, vagy tudták, hogy nem, és az erődet akarták. – Yllo szavai nyomasztó csendet hagynak maguk után. Nem szabad alábecsülnünk őket. Tudtak a tőr létezéséről, így nagy valószínűséggel a funkciójáról is. De ha az erőmet akarták, az azt jelenti, hogy a palotában van egy emberük, akinek a feladata az lett volna, hogy miután Ariwis rájön, hogy átverték, megszerezze tőle a tőrt.

A bátyám szólal meg.

- Akárhogy is legyen, Ariwis csak egy báb volt a kezükben, ebben biztos vagyok. Sem elég ereje, sem elég esze nincs egy ilyen terv kidolgozásához. – Bólintok. Azt hiszem, ebben mindannyian egyetérthetünk, de ettől még az árulása nem kisebb súlyú.

- A döntése az övé volt, és engem felhasználva akart ártani a családomnak, amit soha nem bocsátok meg neki. De az ítélet joga nem a miénk. – Yllora nézek. – Az öcsém nektek akart a legtöbbet ártani. Kérlek, úgy ítélkezzetek felette, mint bárki más felett tennétek, aki ilyen bűnt követ el az otthonotokban. Ő mostantól nem áll a Jégbirodalom királyi családjának a védelme alatt.

Lanche néma bólintással jelzi, hogy egyetért a döntésemmel.

Mindig tudtam, hogy szeretem. Mármint nyilván nem akkor, amikor utáltam, azt még magamban is hazugság lenne állítani. De valahol belül mégis tudtam, hogy rá várok. Most, hogy itt van és az enyém, biztos vagyok benne. Azt az egyet bánom, hogy a kezeinken levő jelek nem hagyják elfeledtetni, hogy ez egy kényszerházasság. Most, hogy már tudom, hogy mit érzek és rajta is egyre inkább ugyanezt látom, szeretném, ha eltűnnének. Már nem kell a ránk erőltetett kötelék, már együtt tudnánk lenni egyébként is De ez a sors. Szeretem a kis kék jelet, mert szép, ahogy furcsa birtoklási vágy éled bennem akkor, amikor rajta látom az én jelemet.

Furcsaság, hogy tényleg nem vagyunk ösztönlények. Eddig, ha a közelembe került valaki, akihez csak egy picit is ehhez hasonlóan kötődtem volna, állandóan szexelni akartam. Most nem. Ugyanolyan örömet okoz az is, hogy most az ölében fekve olvasok egy borzalmasan unalmas könyvet, mit az, ahogy a farkam szopja.

Tíz nap telt el azóta, hogy Ydassir levette rólam a karperecet, én pedig a csel értelmében visszatettem magamra. Még mindig élénken élnek bennem az emlékek. Avalan ötlete volt a csel és az is, hogy magamra tegyem fel a mágiakorlátozó karpereceket. És meg kell mondjam, rettenetes érzés. Csak azért nem nyafogok, mert nem lenne értelme, de egyre rosszabbul érzem magam. Az erőm nélkül olyan, mintha üres lenne a szívem. Mintha nem lenne semmi más, csak Avalan. Néha azon kapom magam, hogy mély szerelem ide vagy oda, szinte vérben forgó szemekkel nézem, ahogy alszik és arra gondolok, hogy minden az ő hibája. Minden az ő ötlete volt! A gyűlölet azonnal elszáll, ahogy egy pillanatra leveszem magamról az egyik karperecet. De egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt hosszabb távon nem bírom. Avalannak viszont nem akarom elmondani. Nem akart rosszat, az, hogy megőrülök a saját erőm nélkül, nem az ő hibája. Az én gyengeségem.

A régi tanítómmal sokat beszélgetek. Leilani egy kedves, idős hölgy, és az egyetlen, aki tud az őrületemről. Szerinte ez természetes. Ahogy kicsit mindenki beleőrül, ha hirtelen elveszti valamelyik érzékelését, tőlem sem várható el, hogy ép ésszel tűrjem, hogy megfosztanak valamitől, ami a véremben volt és hamarabb tudtam használni, mint beszélni.

Épp ezért, amikor megjelenik a szolgáló, hogy Avalan testvére érkezett, bár nagyon féltem őt, örülök, hogy végre halad az ügy és lekerülnek ezek a rohadt ékszerek rólam. De aztán kiderül, hogy az öccse az, akinek a nevére sem emlékeztem. Annyira lényegtelen porszem ő a jégföldi királyi család keményre fagyasztott gépezetében, hogy talán csak Avalan családfájának ismertetésekor láttam. Viszont az nyilvánvaló, hogy nem bízok benne. Egyrészt nem is láttam még. Másrészt egyáltalán nem ismerem. Még csak azt sem tudom, hogy alapvetően kedvesebb vagy hűvösebb, mint a jégföldiek? De azt tudom, hogy az én életem szerelme egy elátkozott és már elmesélte azt is, hogy a jégfala védte meg az erőm kitörésétől. Azaz nem kell féltenem, igaz?

Mégis, miközben ő az öccsével tárgyal, én Ydassirral és Yllóval vagyok és fel s alá járkálok a folyosón.
- Nyugodj már le! – szól rám idősebb fivérem.
- De nem tudok! Mi van, ha baja lesz?
- A férjed erős férfi, nem kellene lebecsülnöd – int meg finoman Yllo.
- Tudom. Csak valahogy olyan rossz érzésem van, tudjátok? – Mindketten felvont szemöldökkel fordulnak felém, hiszen eddig én röhögtem ki a leghangosabban ezeket a megérzéses baromságokat.
- Talán csak az erőd korlátozása teszi – mondja Yllo. – Leilani jelentette nekem, amiket mondtál neki. – Meglepődve, felháborodva morranok fel. – Én vagyok a trónörökös, Ykessi, mit reméltél? Hogy falaz neked és nem szól nekem a gondjaidról, hátha egy éjjel elborul annyira az agyad, hogy elvágod Avalan torkát? – morogja.
- Ki tud róla? – kérdezem idegesen.
- Mi ketten. Apa sem – mondja Ydassir. - Épp ezért akartam már egyébként is felvetni, hogy hagyjuk a karpereceket a francba. Unom, hogy titkon úgy kell csinálnom, mintha direkt szar lenne a mágiahasználatom, hogy Avalan érezze a melegemet. – Ismét döbbent tekintettel fordulok öcsém felé. – Azt hitted, nem néztem már utána ennek az elátkozotti dolognak? Nem vagyok olyan hülye – nyújtja ki a nyelvét. – Yllo és én igyekeztünk több mágiát kibocsátani, amíg te nem vagy rá képes, hátha elnyomja Avalan jegét. A könyvekben nem volt sok dolog, de azért hónapok óta veletek vagyok, nem volt nehéz összerakni a képet – rántja meg a vállát. – Szóval akár le is pattinthatod, mert ennek most egyébként is véget fogunk vetni.
- Nem bíztok az önmérsékletemben? – hajtom le a fejem.
- Attól, hogy a kiborulásod nekünk kedvezett és legalább kiderült, hogy valami történik a háttérben, még tény, hogy sokakat megölhettél volna. Ahogy az is, hogy nem voltál magadnál. Nem akarom, hogy megőrülj, Ykessi – mondja Yllo. A szemébe nézek, majd bólintok. Elpattannak a kezeimről a bilincsek, és csak ekkor nézek oda igazán. Rájövök, hogy mi volt a nyugtalanító érzés.
- Eltűnt – suttogom, és gondolkodás nélkül kezdek rohanni Avalan felé. Futást hallok mögöttem, azaz a testvéreim is látták: nincs a jégkék jel a kezemen. Eltűnt a házasságunk jegye és ami aggasztóbb, lassan a palotát is átjárja Avalan ereje!

A terembe érve, ahol Avalanék tárgyaltak, szörnyű látvány fogad. Szerelmem lábai jégbe zárva, körülötte az ereje kavarog. Nem gondolkodunk sokat. Ydassir Ariwis köré von egy tűzbörtönt, miközben Yllo ereje az egész szobát elárasztja. Ekkor értem meg, levédték a kis tárgyalót, hogy senki ne zavarhassa meg Avalant és a testvérét. Azért éreztük meg ilyen későn az ereje tombolását. Jómagam eközben Avalan elé lépek. Könnyes, fagyos szemeibe nézek, és felemelem a kezem. Olyan hirtelen történt minden, időm sem volt átérezni az erőm ismételt hullámzását, de most figyelek rá, hogy ne törjön ki. Yllo ereje miatt a jég, amiben Avalan áll, lassan olvadni kezd, én pedig ekkor látom meg, hogy valami kiáll a testéből.
- Yllo, mi ez?! - üvöltök bátyámnak, hiszen ő minden ilyesmit ismer. Én magam csak azokat a fegyvereket ismerem, amiket a katonák hasznának, de ez egy díszes, pici tőr.
- Ha jól látom, valami tiltott ereklye lehet. A mintája az ősi időkből való, de most nem tudok odamenni! - kiabálja vissza.
- Valamit tesz Avalannal! – Nem várok választ, egyszerűen hozzáérek és kirántom. A markolatban is érzem, hogy mennyi gonosz erő van benne, így nem merem eldobni, pláne, hogy Avalan öccse a tűzbörtönből üvölt, hogy engedjük szabadon, be kell fejeznie az egészet. Az egész valahogy szürreális. Egyik kezemben a tőrt tartom, előttem áll Avalan, láthatóan már nincs is teljesen magánál. A tőr furcsán sokat sejtet az erejéből, olyan érzést kelt, mintha őt magát érinteném. De mielőtt ezzel foglalkozok, le kell fékeznem az erejét, így gondolkodás nélkül vonom a karjaimba, hogy lassan átjárja a tüzem. Kinyitja a szemét, rám néz, már sokkal tisztább a tekintete.
- Ykessi – suttogja. - Tudtam, hogy itt leszel – mosolyodik el.
- Mi ez a tőr? – kérdezem, de továbbra is tartom és próbálom átvezetni rajta az erőmet, bár ezt egy ideje nem kellett megtennünk.
- Az erőm… elszívta – fejezi be a gondolatot. Azt hiszem egy pillanatra, hogy elájul, de nem, sőt, már magától kapaszkodik belém.
- Yllo! Avalan erejét a tőrbe zárták! – szólok bátyámnak. A szobában ekkorra már mindenféle tombolást megszűnt, egyedül a tettest rejtő tűzbörtön lángjai nyaldossák a levegőt. Yllónak sikerült minden jeget felolvasztania.
- Törd össze!
- Értettem – fogadom meg a parancsot, bár ahogy elkezdeném szorítani a markolatot, rájövök, hogy nem fogom tudni eltörni. Túl masszív, viszont feltehetően a tűznek nem tud ellenállni. Viszont férjem még mindig a karomban pihen, így Yllo mellé lépek.
- Az ő ereje nagyon hasonló az enyémhez – mondom kedvesemnek.
- Nem akarlak elengedni – nyögi, de muszáj, hiszen vele a karjaimban nem tudok elég erőt kifejteni, mert félnék, hogy megég.
- Yllo ereje meg fog nyugtatni – simítok végig gyenge arcán, és elfordulok. Nem akarom látni az arcát, ha valami balul sül el. Pláne nem akarom megsebezni. Letérdelek a földre, és leteszem a fegyvert. Egyik kezemet felemelve képezek benne egy ökölnyitől kicsit nagyobb tűzgömböt, belekoncentrálva minden erőmet, amit jelenleg ki tudok fejteni. Az egyik kezemmel aztán a markolatot tartom, a másikkal pedig lecsapok a pengére. Ahogy a furcsa anyag olvadni kezd, alatta ugyanezt teszik a palota kövei, és pillanatok alatt elnyelik a vashoz hasonló anyagot. Tudom, hogy az otthonunk különleges kövekből készült, amik minden idegen anyagot elnyelnek és semlegesítenek, hiszen mindig itt élt a királyi család, persze, hogy tettek óvintézkedéseket az őseink. Ahogy a tőr teljesen eltűnik, egy jégkék gömb jelenik meg, és egyenesen Avalant veszi célba. Nem álljuk útját, hiszen valószínűleg az ereje, amit elnyelt a tőr. Csak a tekintetemmel követem, ahogy eléri és a mellkasánál a testébe olvad.