A nagy hír bejelentés után nem sokkal el is szakadok tőle, hiszen érzem, ha harmadik vagyok és itt most én voltam az, hiába volt ott életem párja is. Tudom, teret kell adni nekik, mert az ő módszerüket anyuék furcsának találnák. Lanche kedves pasi, de olyan rideg, hogy lefagyna körülötte a világ, ha nem figyelne oda. Ennek ellenére tudom, látom, örül. Csak őt nem úgy nevelték, mint minket, és a mi vállunk súlyát nem is nyomja az árulás terhe. De ennek ellenére nem tudok nem boldog lenni. Járok-kelek a palotával, nézelődök, elszaladok a konyhára, mert az nem került szóba, de anyut és az udvarhölgyeket már ott találom. Mindenki lelkes és én is. Nem gondolok a háborúra, a börtönben levő sógoromra, senkire.

Mégis, amikor már dél körül járunk és még mindig nem futottam össze reggel óta Avalannal, kezd hiányozni. De kóborlásom a rózsakertbe vezet, ahol megtalálom Yllót.
- Szinte fájdalmas az arcodra nézni Avalan nélkül – nevet fel, ahogy meglát. – Olyan vagy, mint valami árva kiskutya. Tűzfölde nagy harcosa, aki a szerelme nélkül csak fel és alá járkál a kastélyban, mint egy zavarodott szellem.
- Kimulattad magad? – morcogom, de azért mellé lépek és a vállára hajtom a fejem. – Nagyon szeretem őt, Yllo. Szinte félelmetes érzés és néha komolyan a hatása alá kerít, hogy nélküle üres vagyok.
- Szerencsés vagy, hogy találtál egy ilyen párt, öcsém – simít a hajamba, majd megütögeti a fejem. – Na gyere, nézd meg, mit találtam ki!

Az ötlete zseniális. Érdeklődve hallgatom, hogy a szertartűs családi körben lesz, eddig úgy néz ki, hogy az udvari főmágus ad minket össze. Annának kellene ilyen esetben, de ugye… él még vajon? Tényleg olyan bunkó lett volna, ha ő jön? Képes lenne örülni nekünk…? Mindegy, ezek a gondolatok nem kellenek sem ma, sem holnap! Állni fog mindenki, ahogy nálunk szokás és a rövid szertartás után lesz egy vacsora mindenféle földi jóval.

Ahogy aztán megjelenik Avalan, Yllo kettesben is hagy minket.
- Hiányoztál – suttogja a fülembe, hiszen mögöttem áll és hátulról karol át engem. Izgat, csókol, harapdál…
- Te is nekem. – Őszinte vagyok, nem is tudnék mást mondani neki, de azért szembe fordulok vele. – De ezt csak akkor ismételd meg, ha utána engeded, hogy felvigyelek a szobánkba.

Édes pír kúszik az arcára, és ebben a pillanatban annyira ártatlannak látszik. Ez a legjobb benne. Annak ellenére, hogy azt hittem, egyetlen arca van és az is meg van fagyva, millió van neki, és lassanként megmutatja mindet nekem, egyre jobban mélyítve ezzel a szerelmemet.

- Tudod, nálunk a Jégbirodalomban komolyan vesszük ám, hogy nem szeretkezünk házasságon kívül. – Felkacagok azon, amit mond. Akkor bizony a tegnap éjszaka bűn volt.  – És amúgy is… Tartozol nekünk egy gyűrűvel – emlékeztet, mire rákacsintok.
- Nem felejtettem el – mondom. – Apát meglátogattam, mielőtt idejöttem és kértem tőle valamit, ami az enyém volt, aranyból van és tudok belőle gyűrűt olvasztani. Szóval adott egy régi kis tőrt, ami az enyém volt kölyökkoromban, és aranyből van. Csak dísz volt, de sosem szerettem. Szóval abból olvasztottam. – A zsebembe nyúlok, kiveszem a gyűrűket, de egyelőre nem látja őket, mert a tenyeremben vannak és összezártam az ujjaimat. – Meg kaptam még egy gyémántot is. Az is itt van – bökök a tenyerem felé. – De ha benne vagy, akkor szeretném tartani a tűzföldi szokásokat. Az eljegyzési gyűrűnk az ujjainkon vannak, de ez a házasságunk szimbóluma lesz. Tőlem kapod szerelmem zálogául, de ezt csak akkor akarom odaadni. Beleegyezel? – kérdezem. Látom, vívódik, én magam is. Szeretném látni az arcát, hiszen a gyűrűk szépek és jól sikerültek, de szeretném a hagyományokat is tartani. Annyival romantikusabb lenne.
- Rendben, tartsuk a hagyományokat - mondja bólintva.
- Köszönöm, szerelmem – csókolom meg. – Apa azt üzeni, ha te is szeretnél valamit készíttetni vagy készíttetni, keresd fel délután és megoldhatjátok. Nem tudom, mennyire ébreszt rossz emlékeket, de az a korona, ami a fejeden volt, amikor először elvettelek, az rettenetesen szép volt. Szívesen látnám ismét.
- Átgondolom – ígéri halvány mosollyal. Valamit mintha látnék rajta, de gondolom, hogy ez csak a visszaemlékezés. Én magam sem vagyok nyugodt, ha visszagondolok arra az estére.
- És amit még szerettem volna felvetni… - kezdeném, de kacagása félbeszakít.
- Mennyi mindenen volt időd gondolkodni ma!
- Oh, többek között Anna is eszembe jutott – vallom be, mire a kacagás elhal. – Tudom, mit gondolsz róla, de… én nem tudom. Az egy imposztor volt. A szívem minden szerelme a tiéd, és nincs benne hely mának sem, csak érdekelne, hogy mit gondolna erről. Hogy él-e még. Nem mintha számítana, de látom-e valaha.  Apám akkor is megfosztotta a hatalmától, egy egyszerű főpap lenne, semmi komoly, csak nem értem, hogy mi történt vele – sóhajtok fel még mindig őt ölelve. Pár pillanatig csend van, aztán a karjai az arcomra simítanak.
- Szeretném, ha semmi másra nem koncentrálnál, csak ránk, rendben? Gondolkodj a házasságon, a vacsorán, a nászéjszakán, de ne a háborún és ezen a sok rossz dolgon, ami meg fog várni minket. – Mosolyt és gondatlanságot csal az arcomra. Mint mindig. Ismeri a titkaimat és meg tudja oldani a gondjaimat. Valóban ő a másik felem.
- Oh és ami még eszembe jutott… szeretnék ma veled aludni. De nem szeretném, ha ismét szeretkeznénk. Csak… nem akarok nélküled aludni. Kibírjuk?

A folyosón lépkedve azon küzdök, hogy levakarjam az arcomról a bárgyú mosolyt, amit a szobánkban még nem sikerült. Ott túl sok minden emlékeztetett az elmúlt éjszakánkra. A szerelemre a tekintetében, ahogy rám nézett, ahogy megcsókolt, ahogy hozzám ért. Mikor a Határhegyen szerelmet vallottunk egymásnak, már akkor is úgy éreztem, hogy őrült szerelemmel rajongok érte, de a mostani érzéseim túlszárnyalnak mindent. Lehet valakit minden nap egyre jobban és jobban szeretni?

Az étkezőterem ajtajához érve Ykessi hangja megállásra kényszerít, mielőtt benyitnék.

- Mindennél többet jelent ő nekem, az életemnél is drágább kincs. – Hát, ennyit a levakart mosolyról. Köszönöm drágám, hogy segítesz nekem elrejteni az érzéseimet! Bár magam sem értem, hogy miért próbálkozom ezzel, az évek megszokásait nehéz levetkőzni. Néha még mindig azt érzem, hogy szégyellnem kéne ezeket a forrongó érzéseket.

Ykessi mellé sétálok, gyengéden cirógatom meg a nyaka forró bőrét.

- Nos, akkor elmondjuk? – Érzem, hogy kiszélesedik a mosolyom. Meg kell tanulnom, hogy ebben a családban nincsenek titkok.

- Mondjuk – Bólintok. Összefonom az ujjainkat gyűrűs kezeinken, és felemelem, hogy mindenki számára láthatóvá váljon.  – A tőr elnyelte a kötelékünket, így a kényszerházasság érvényét vesztette.

- De az éjjel megkértem Avalan kezét és ő úgy döntött, hajlandó velem önszántából is összekötni az életét. Eljegyeztük egymást, ezúttal tisztán szerelemből.

„Tisztán szerelemből.”

Egy pillanat erejéig olyan erős érzelmek zúdulnak rám, hogy szinte megszédülök tőlük. Most fogom fel igazán, hogy hátrahagytuk a kényszerházasságunkat. Minden kételyem, ami eddig létezett a kapcsolatunkat illetően, elpárologhat. Engem választott. Önszántából, szerelemből összeköti velem az életét. Hogy leszek valaha méltó erre?

- Oh az istenekre, ez remek hív! – Hozzám siet Ykessi édesanyja, az érzelmektől megszeppenve, apró mosollyal fogadom a gratulációit – Gratulálok nektek! Mindenben segíteni fogok neked, kisfiam! – Látom rajta, hogy legszívesebben megölelne, de nem teszi, és hálás vagyok érte. Már egy cseppel többet sem tudnék elviselni ezekből a túláradó, boldog érzelmekből.

- Köszönöm, asszonyom.

- Csak Ivuryr, kérlek!

- Myrgen legyek akkor én is, és én is hadd gratuláljak! – Csatlakozik az apja is, majd sorra fogadjuk a gratulációk áradatát, pedig legszívesebben kirángatnám Ykessit a szobából, és a karjaiba bújva köszönném meg neki, hogy szeret.

- És, mik a tervek? – Elgondolkodom Yllo kérdésén. Eddig csak odáig jutottam fejben, hogy újra a férjemnek szeretném tudni Ykessit, azt szinte fel sem fogtam, hogy ehhez tartanunk kell egy esküvőt.

- Részemről szeretném a rózsakertben tartani. De mindenben Avalan dönt, én annak is örülök, hogy megkapom őt ismét. – Érzem, hogy az idióta szerelmes mosoly visszatér az arcomra, Ykessire pillantok. Nem tudom, milyen az a rózsakert, de jól hangzik. Igazából minden jól hangozna, én csak annyit szeretnék, hogy ismét egymáséi lehessünk. Hogy ismét hordhassam a mágiája jelét, immáron szabad akaratomból.

- Én… csak annyit szeretnék, hogy minél hamarabb legyen. – Ykessi ujjainak az érintését érzem meg a tarkómon, finoman bújnak a hajamba. Hosszút pislogva élvezem.

- Mit szólnál, ha már holnap megtartanánk? – Meglepetten bólintok, ha nem lenne túl hirtelen, én akár már ma is hozzá mennék. De a holnap is tökéletes. A tegnap éjszaka és a ma reggel után amúgy sem baj, ha rápihenünk a nászéjszakánkra.

Befejezzük a reggelit, Yllo pedig esküvőszervezőbe kapcsol. Elküldi Ydassirt, hogy intézze el a ceremónia részleteit a papokkal, ő maga pedig elviharzik, hogy elkezdje megszervezni a díszítést és Ykessi katonai egyenruhájának az előkészítését. Nekem is el kell majd kapnom Noarát, és rávennem, hogy segítsen kiválasztani a legalkalmasabbat az itt lévő ruháim közül. Őt ismerve persze, valószínűleg amint megtudja a hírt, a feladatának fogja érezni, hogy gyönyörű ruhakölteményt alkosson belőlük az alkalomra.

Ykessi családjának a tagjai elszállingóznak, szép lassan mindenki visszatér a napi rutinjába, mígnem már csak Ykessi, a bátyám és én maradunk a szobában. A férjem – illetve jegyesem – töri meg a csendet.

- Megyek, segítek Yllonak. – Egy gyors puszit nyom a homlokomra, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének ezek a futó érintések. – Amúgy is van miről beszélgetnetek.

Huss, már el is tűnt, mielőtt ellenkezhetnék. Nem igazán tudom, hogy miként viselkedjek a bátyámmal, hiszen sosem álltunk igazán közel egymáshoz. Sok minden összekötött minket, és bármikor rábíznám az életemet is, de olyasfajta kapcsolatunk soha nem volt, mint Ykessiéknek. A jelenléte emlékeztet a régi életemre, ami valamiért rossz érzésekkel tölt el. Már nem érzem természetesnek azt a fajta ridegséget, amiben egykor éltem.

Megtöröm a csendet, amiben régen órákat is el tudtam volna tölteni egy kérdéssel, ami már tegnap óta foglalkoztat.

- Te is tudtad? – A tekintete elsötétül, egyből tudom, hogy tudja, mire gondolok. Érdekel, hogy végig tudta e, hogy az apám azt sejti, hogy elátkozott vagyok. Vajon csak előlem titkolták el a sorsomat?

- Nem. Csak azután tudtam meg, hogy már idejöttél és bebizonyosodott. – Bólintok. Valamiért megnyugtat a gondolat, hogy ő sem tudott róla. Talán tényleg csak egy enyhe gyanú volt, amivel nem akart feleslegesen felkavarni minket. – Boldognak tűnsz itt.

Bólintok, akaratlanul is elmosolyodom. Nem tudtam, hogy létezik ilyen boldogság, azt pedig soha nem is mertem remélni, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Ykessi szerelmes tekintetének képe jelenik meg a szemeim előtt, elég magam elé képzelnem, hogy a szék alá olvadjak tőle. Még csak pár perce szakadtunk el egymástól, de már most hiányzik.

- Jó döntés a házasság, most nem engedhetjük meg, hogy meggyengüljön a kötelék a népeink között. – Elkomorulok. A mi kis boldog világunkban túlságosan is könnyű elfelejteni, hogy ismeretlen ellenfél zúdít ránk újabb és újabb csapásokat az orrunk előtt úgy, hogy mi tehetetlenek vagyunk.

- Nem azért újítjuk meg a nászunkat, hogy a népeink közötti kapcsolatot erősítsük. – A hangom erőteljesebb, mint szerettem volna, pedig nem haragszom rá a gondolatmenetért, amit lefolytatott. Nem is annyira régen ezek a gondolatok az enyémek is lehettek volna. Nem akarom, hogy azt higgye, megbántott, ezért folytatom. – De persze egyetértek abban is, hogy ha nem is szerelemből, de érdemes lenne megtenni ezt a lépést a jelen helyzetünkben. – Egyetértően bólint.

- Beszéltem Ariwissel. – Görcsbe ugrik a gyomrom, a levegő nehezebbé válik az öcsénk említésétől. – A haragjában, hogy átverték, mindent elmondott, amit tud. Tudom kitől kapta a tőrt, de meglepődnék, ha az illető még a kastélyban tartózkodna, főleg ha tudják, hogy elkaptuk Ariwist.

- Igen, sajnos ez valószínűleg így van. Meddig tervezel maradni? – Mindketten tudjuk, hogy apánknak is tudnia kell a történtekről: az öcsénk árulásáról és arról, hogy ezekszerint a mi birodalmunkba is beférkőztek már a kémjeik. Vajon mi lesz a következő lépésük? Vagy lehet, hogy még az előző tervüknek sincs vége?

- Ma akartam, de ha szeretnéd, megvárom az esküvőt. – Elmosolyodom, az előző téma súlyát könnyedén elmossa a gondolat, hogy holnap végre a szívem akaratából is örök hűséget esküdhetek az egyetlen férfinak, akit valaha szerettem és szeretni fogok.

- Köszönöm. Ykessi biztos örülni fog. – Én megérteném, ha nem maradna, hiszen a háború a legfontosabb, de tudom, hogy Ykessinek mennyit jelent a család jelenléte. Nem szeretném, hogy azt érezze, hogy Lance magamra hagyott.

***

Már javában közeledik az ebédidő, mikor elszabadulok Noara karmai közül. Nagyon örült a nászhírnek, annak pedig még jobban, hogy ismét szabadon engedheti a kreativitását. Abban maradtunk, hogy nem vág le anyagot az elegáns zekéből, amit kiválasztottunk, de kicsit félek magára hagyni vele. Mivel úgy tudom, Ykessi is a katonai egyenruhájában fog megjelenni, én is maradok a konzervatívabb ruhatáramnál, akkor is, ha mostanság egészen hozzám nőttek a lengébb darabok.

Egy szolgáló készséges útbaigazítása után elindulok a rózsakert felé, abban a reményben, hogy ott találom Ykessit. Ez a reményem beteljesülni látszik, mikor a parkon vezető út végén megpillantom a vőlegényem lófarokba fogott barna tincseit. Egy hatalmas, rózsafüzérekkel benőtt vaskapu alatt áll, és Ylloval beszélget valamiről. Ez lenne a rózsakert bejárata? Gyönyörű.

De a tekintetem mégsem a több száz vörös rózsának szenteli a legtöbb figyelmet. Nem tudom levenni a szememet Ykessi erőteljes mozdulatairól és a kisugárzásáról. Minden porcikájából árad az életerő és a lendületesség. Mint egy forró tűzhurrikán. És csak az enyém.

Olyan erős birtoklási vágy kerít hatalmába, hogy legszívesebben most azonnal az oltárhoz húznám, de megelégszem azzal, hogy mögé lépek, és hátulról átölelem. Megszakad a beszélgetésük, Yllo mosolyogva pillant rám, a szemei ahhoz hasonló szeretetet tükröznek, mint amivel a bátyjaira néz. Kezdem a szívem mélyén is elhinni, hogy a családjuk része lehetek. Ykessi finoman simítja végig a hasára csúszó ujjaimat, a bőre selymes és forró.

- Megyek, megnézem Ydassirnak sikerült e mindent elintéznie a ceremóniával kapcsolatban. – A kijelentés után Yllo szinte rögtön el is tűnik, csak egy gyors „köszönjük”-et tudunk elhadarni. Nem tudom, hogy fogjuk meghálálni nekik, hogy ennyi mindenben segítenek.

Azután sem eresztem Ykessit, hogy kettesben maradunk.

- Hiányoztál – Suttogok a fülébe, lábujjhegyre állok és kihasználom, hogy a copfba kötött tincsek szabad hozzáférést engednek a nyaka puha bőréhez. Először finom csókot lehelek rá, majd puhán beleharapok és élvezem a teste reakcióját.

- Te is nekem. – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Megfordul az ölelésemben, a tekintete forró fogságba ejti az enyémet. – De ezt csak akkor ismételd meg, ha utána engeded, hogy felvigyelek a szobánkba.

Félreérthetetlen, hogy mire utal az érzéki fenyegetés.

Érzem, ahogy az arcomat beborítja a vágy pírja a szavai hallatán, az éjszaka képei édes kísértéssel villannak a szemem elé. A testem szinte rögtön reagál, de tudom, hogy nem adhatom át magamat ezeknek az érzéseknek. Ha engednék a csábításnak, ahányszor megkívánom őt, akkor nagyon-nagyon-nagyon sokáig nem jönnénk ki a hálószobából.

Élveteg mosolyra húzódnak ajkaim.

- Tudod, nálunk a Jégbirodalomban komolyan vesszük ám, hogy nem szeretkezünk házasságon kívül. – Felnevet és finoman magához húz. Szerencsére nem kérdez rá, hogy akkor mégis tegnap éjszaka mit csináltunk, mert arra nem lenne válaszom. – És amúgy is… - Kicsit eltávolodom tőle, megfogom a kezét, az ajkamhoz emelem az ujját, amin a jégből készült gyűrű van, gyengéd puszit lehelek rá. – Tartozol nekünk egy gyűrűvel.

Először nem tudom, hogy mi zajlik benne, mert csak a gyűrűt nézi. Pillanatokig, nekem mégis éveknek tűnik, mire könnyező szemeit rám emeli és bólogatni kezd. Hatalmas kő zuhan le a szívemről. Ezek szerint tényleg azt érzi, amit én érzek!
- Igen. Igen. Igen – suttogja remegő hangon. Kezemmel felnyúlok és letörlöm a könnyeit. Meglepően melegnek érzem őket, de az gondolom az erőnk ismételt összekapcsolódása miatt lehet. Végigsimít az arcomon, majd az utolsó igent már szinte a puha csókba mondja, amit váltunk. Nem feltétlenül terveztem mára szexet, az összebújással is ugyanolyan elégedett lettem volna, hiszen durva dolgokon ment át ma, de ahogy az ajkai az enyémekhez érnek, biztos vagyok benne, hogy nem lesz megállás. Végigszágult a vágy a testemen, szinte dübörög a fülem, ahogy lassan éledni kezd a farkam is. A csók kielégíti a szinte fájdalmas vágyakat, de korántsem elég. Nem, messze nem elég!

Ahogy felül, megmoccanó haját simogatom meg. Eleinte mennyire furcsa volt. Rendellenesnek tűnt, ma már el sem tudnék képzelni mást. Ezek a csodás, ezüstfehér tincsek már ugyanolyan szükségesek az életemhez, mint minden porcikája. Ezért döntöttem így. Kell nekem. Önszántából is kell nekem. Sokkal erősebb lesz a kötelék, ami most születik majd, mint amit előtte kötöttünk, hiszen ez szerelemből lesz. Igazi tiszta szerelemből. Mert ahogy érint, tudom, hogy ő is ugyanannyira bolondul értem, mint én érte.
- Segítesz majd csinálni egy gyűrűt neked is? – Kérdésére mosolyogva bólintok. Tudtam, hogy akarj majd ő is. Ahogy az általa jégből készült kis gyűrűt az ujjamra húzza, szinte fájdalmasan dobban a szívem.  – Csak hogy addig is mindenki tudja, hogy hozzám tartozol.
- Avalan, mindenki tudja, hogy hozzád tartozom – mondom, mert ez az őszinte igazság és a válaszom meg is nyugtatja, legalább is felvillanó, édes mosolyából erre következtetek. Már azt hinném, ismét csókot kapok, mikor előre hajol, de megáll.
- Kérlek mondd, hogy nem tervezel a nászéjszakánkig várni a szeretkezéssel. – Hiába próbálok incselkedni vele, érzem, hogy elpirulok a saját szavaimtól. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra, hogy könyörögni is tudnék az érintéséért, hogy egyszer olyan őszinte kapcsolatom lesz valakivel, hogy egy ilyet ki merjek mondani. Remélem, nem csak én érzem ezt a kibírhatatlan sóvárgást. Ugye ő is érzi?

Ahogy alattam fekszik, a haja szétterül a párnáimon, és tényleg, biztos vagyok benne, soha nem láttam és éreztem még nála szebbet.
- Ykessi… nagyon szeretlek – suttogja, miközben én tovább izgatom. Már tudom, hogy hol és hogyan kell érintenem, hogy ívbe feszüljön a teste. Amit meg imádok.
- Én is téged, szerelmem.

Tudom, hogy mit akarok tenni és meg is teszem. Ágyéka felé haladva elidőzök kicsit a csodálatos mellbimbóival. Ámulatba ejt a kontraszt, a bőre hófehér, ez a két kis édes pedig olyan élénk rózsaszín, hogy soha nem tudok ellenállni neki. Most sem hagyom őket ki, de haladok is tovább, hogy végigcsókoljam izmos hasfalát, aztán számba vegyem meredező farkát. Egyszerűen imádom az ízét. Olyan, mintha manna lenne, még akkor is, ha most nagyon hamar utoléri az első gyönyör. Tudom, hogy még nincs vége és ezen a ponton nem is hagynám. Éreznem kell. Beleőrülök, annyira kívánom! Még az sem zavar meg, ahogy a hátamre fektet. Valami bennem hangosan ujjong, mert tudja, hogy mi fog következni. Az pedig extra töltetet ad mindennek, hogy ez a pár hónapja prűden ideérkező, hűvös férfi most a farkam szopja. Egy pillanatot sem hagyok ki, miközben ő az ágyékomnál kényeztet.
- Avalan… - sóhajtom a nevét vágyködös hangon. Ha a világnak lenne most vége, az sem érdekelne. Csak ő. Az érzés, hogy mennyire szeretem. A zsongás a testemben, ami lassan ott összpontosul, ami elő-előbukkan édes ajkai közül. Ha tehetném, örökké csak vele szeretkeznék. Semmi más nem kellene, étel és ital sem. Alvás sem, csak ő, a teste, a feneke, a farka, a mellkasa, a hasa, a kezei és ez a csodálatosan forró száj, amibe nem bírom tovább, beleürítem gyönyöröm első magjait.

Nem kellenek szavak. Az ölembe húzva csókolom, miközben lassan tágítani kezdem. Megrészegít az érzés, hogy az ujjaimat milyen szorosan öleli. Komolyan, az összes volt szeretőm világtalan senkinek tűnik mellette, pedig tudom, hogy mellettem tanult mindent. De ösztönösen lesz az ágyban olyan, akár a legjobb szajhák. Lehetetlen nem vágyni rá! Épp ezért marad az enyém örökre. Soha, senki nem fogja ezt megtapasztalni, hogy milyen szerető ez a férfi! Egyedül vagyok a világon, aki ismeri azt az édes fintort, ahogy kihúzom belőle az ujjaimat. Egyedül vagyok, aki látta valaha, hogy hogyan harapja be az ajkait, amikor megérzi a feneke partjai között a farkam. Senkinek nem hagyom látni, ahogy azt sem, ahogy hátrahajtja a fejét. Csak én ismerem azt a nyögést, amit akkor hallat, amikor teljes hosszomban elmerülök benne.  

Ahogy mozogni kezd, mintha minden egyes pontja a testemnek neki lenne mosta lárendelve. Az ölemben ül és tudom, ez neki is jobb így, hiszen minden lökéssel elérem azt a bizonyos pontot, ami csak még jobbá tesz mindent. Csókkal próbálom tompítani a hangokat, mert egyszerűen lehetetlen nem felnyögni, ahogy újra és újra teljes hosszomba érzem a testemre szorulni. A folyamatos vallomásoknak és az édes kínnak lassan vége, így a farkára simítva kezdem pumpálni, a lökéseink ütemére. Nem is kell sok idő, hogy szinte egyszerre élvezzünk el.

És az egész érzelmi teher, pozitív teher olyan erővel nyomja a vállam, hogy arra sincs erőm, hogy kihúzódjak belőle.

***

Hamarabb kelek fel, mint ő. Mozdulatlanul aludtunk, így arra kelek fel, hogy a férfiasságomat forrón öleli körbe. Ha nem aludna, esküszöm a matracba döngölném ismét, de most csak a nyakára csókolok és kihúzódom belőle. Édes kis nyögését csókkal jutalmazom a nyakán, majd egy ronggyal letörölgetem őt is és magamat is, és elkezdek készülni. Hamarosan reggeli.

Amikor ő is felkel, meztelenül lép mögém és ez is elég, hogy érdeklődve megmozduljon legnemesebb testrészem odalent.
- Elkésünk a reggeliről – jegyzem meg, ahogy csábítani és vetkőztetni kezd, de még én is érzem, hogy semmi erő a hangomban.
- Nem akarod?

Olyan nem létezik. Az ölembe kapom és egyszerűen csak a falnak dőlve húzom magamra. Soha nem elég belőle! Egyszerűen nem tudok betelni azzal, ahogy a teste az enyém köré szorul és a hangokkal, amikkel a tudtomra adja, hogy szereti, amit vele teszek.

Még amikor negyed órával később a reggelire sietek, most épp nélküle, mert eleve késtünk, még mindig mintha körülöttem lenne. Olyan vagyok, mint valami hülye kamasz, már attól feláll a farkam, ahogy eszembe jut, hogy milyen fergeteges szerető. Nincs is sok esélyem, az egyik mosdóba húzódok, és muszáj vagyok kiverni magamnak, pedig már fáj a farkam. Megbolondít. Teljesen megőrjít.

Mire a reggelihez érek, már mindenki eszik, Lanche is.
- Jó reggelt mindenkinek – köszöntöm őket.
- Ha nem lenne a helyén a füled, körbeérne a vigyorod – állapítja meg Ydassir.
- Csak boldog vagyok – mondom.
- És kielégült – vigyorog rám öcsém.
- Ejnye fiúk, ne hozzátok kellemetlen helyzetbe Lanchét – fedd meg minket apa. – De tény, hogy furcsa vagy ma, Ykessi. Rengeteget késtetek, Avalan itt sincs még. Baj van?
- Megvárnám, míg ideér – felelem, és igyekszem úgy szedni az ételt magamnak és neki is, hogy ne lássák a gyűrűt az ujjamon.
- Köszönöm, hogy boldoggá teszed az öcsémet, Ykessi – pillant rám Lanche. – Soha nem hittem volna, hogy ilyen felszabadult lesz valaki mellett, mint melletted.
- Hosszú volt az út, ezt elhiheted nekem. Könnyekkel és vitákkal volt kikövezve, de örülök, hogy elértünk ide. Mindennél többet jelent ő nekem, az életemnél is drágább kincs – vallom be őszintén. Lanche elmosolyodik, és látom, a családom tagjai is. Mindenki örül a boldogságunknak, még ezekben a vészterhes időkben is.

Ekkor lép be Avalan, aki talán hallott is engem, a mosolya legalább is ezt mondatja. Ahogy ellép mögöttem, a nyakamon simít végig, ami elég, hogy ismét megdobbanjon a szívem.
- Nos, akkor elmondjuk? – kérdezem.
- Mondjuk – mosolyog rám, és megfogja a gyűrűs kezem, majd felteszi az asztalra. Minden szem azonnal oda szegeződik. – A tőr elnyelte a kötelékünket – kezdi ő. – Így a kényszerházasság érvényét vesztette.
- De – folytatom rögtön, mert látom, lennének kérdések -, az éjjel megkértem Avalan kezét és ő úgy döntött, hajlandó velem önszántából is összekötni az életét. Eljegyeztük egymást, ezúttal tisztán szerelemből – pillantok életem értelmére, aki úgy mosolyog, ahogy én tehetem most.
- Oh az istenekre, ez remek hív! – pattan fel azonnal anyu, de meglepetésemre nem hozzám jön, hanem Avalanhoz lép, de nem öleli meg. Még mindig igyekszünk tiszteletben tartani, hogy nem szívesen fogadja az érintést. – Gratulálok nektek! – mosolyog Avalanra. – Mindenben segíteni fogok neked, kisfiam! – mondja neki.
- Köszönöm, asszonyom – hajtja meg a fejét.
- Csak Ivuryr, kérlek!
- Myrgen legyek akkor én is, és én is hadd gratuláljak! – mondja apa is. Nagy kegy engedni, hogy a nevükön hívja őket, de ezt biztosan ő is tudja, így én csak mosolyogva fogadom apa ölelését, majd a többiekét egymás után.  
- És, mik a tervek? – kérdezi Yllo, amikor már mindenki gratulált nekünk és visszaült a helyére.
- Részemről szeretném a rózsakertben tartani. De mindenben Avalan dönt, én annak is örülök, hogy megkapom őt ismét – mosolygok rá. Elronthatatlan a boldogságom.

Még mindig nem vagyok jó az érzelmek felismerésében, de így is látom Yllon, hogy megviseli a kérésem. Talán sosem fogok tudni olyan mélyen szeretni, mint ők. Szeretni valakit csak azért, valaki olyannak a rokona, aki számomra sokat jelent.

A jelenlévők mintha egy emberként lélegeznének fel, mikor a Tűzbirodalom királya zavarja meg a feszült csendet. Ő fog ítéletet hozni, és szinte észre sem veszem, az én szívemről is hatalmas kő esik le, hogy nem Yllo vállaira nehezedik ez a teher.

Némán hallgatom a szobában lezajló párbeszédet, magam sem értem miért, de feszülten várom az ítéletet, pedig a szívem mélyén már tudom, hogy mi lesz. Egyetlen logikus ítélet létezik, a halálbüntetés. A jelenlegi viszonyok mellett túlságosan veszélyes lenne életben hagyni, főleg, hogy az ellenségeink eddig is számtalanszor megleptek minket a cseleikkel. Ariwis ugyan nem erős ellenfél, de a Jégbirodalomban túl nagy olyan befolyással rendelkezhet, amiről mi nem is tudunk.

- Nem, nem öletem meg. Avalan a fiam, így az ő testvéreit is annak kell tekintenem. Soha nem lennék képes megölni a saját gyermekemet. Akármit gondoltok is róla ti, és én akárhányszor is láttam eddig életemben őt, Avalan testvéreként ő is közel áll a szívemhez. Az Üvegbörtönbe fogjuk zárni.

Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Elkerülhetetlenül magával ragad egy furcsa megkönnyebbülés, hogy nem én nyomtam rá a pecsétet az öcsém halálos ítéletére azzal, hogy úgy döntöttem, már nem a családunk része, viszont az ítélet veszélyei megrémisztenek. Végezetül pedig nem tudok nem elérzékenyülni a szeretettől, amit a hangjában hallok, mikor az mondja: „Avalan a fiam”. Lassan tényleg kezdem elhinni, hogy így érez.

Öntudatlanul is Ykessire sandítok, az ő arcán csupán a megkönnyebbülés jelei látszanak. Csupán egy pillanatnyi önfeledt bámészkodást engedek magamnak.

- A mibe? – Kérdezem, hiszen az „Üvegbörtön” kifejezés nem sokat mond számomra. Erről még nem olvastam a könyveikben.

- Az Üvegbörtön egy végső cella. Az én erőmből születik, azaz a legmagasabb szintű tűzmágia alkot homokból üveget. Azt tudjátok, hogy mi így csináljuk az üveget itthon. Minél erősebb az erő, ami a homokot megolvasztja, annál edzettebb lesz az üveg maga. Az én erőmből készült cella tulajdonképpen áthatolhatatlan. – Érzem, ahogy a büszkeség érzése egy pillanatra égető pírt fest az arcomra. Lesütöm a szemeimet. Nem az erejéért szeretem őt, de mégis megdobogtatja a szívemet a tudat, hogy milyen erővel bír. – Sokat próbálkoztunk, hogy hogyan lehet áttörni, de nem sikerült semmiféle formában sem. Ariwis életben lesz, a központi palota legmagasabb tornyában. Ehet és beszélhet. Nem öljük meg, de soha nem szabadul onnan.

- Ez igazán jó megoldásnak hangzik – Örülök, hogy Lance válaszol, mert én még képtelen lennék. Ykessi ölelése csupán egy leheletnyivel válik szorosabbá, de ez is bőven elég, hogy túlságosan izgató képeket csalogasson az elmémbe. A belőle áradó meleg túlságosan is emlékeztet, hogy a mágiájának újdonsült jelenléte milyen lehetőségeket nyit meg számunkra, ha végre kettesben maradunk.

- Szóval a szolgálószállás. – Az álmodozásom tárgyának hangja zökkent ki az illetlen képek kavalkádjából, kényszerítem magamat, hogy visszatérjek a valóságba.

- Szóval a szolgálószállás. Ariwis érkezése felvetett bennem egy érdekes gondolatot. Pláne, mikor a támadást is megéreztem. Miért támadná meg itt? Ha Ariwis és Scalo ugyanannak az embernek a hatása alatt állnak, akkor neki miért lett volna érdeke megvárni, hogy Avalan visszatérjen ide? Szimplán azért, mert sokkal többeket megölhet, mint a Határ-hegyekben? Biztos, hogy nem kockáztatnék a helyében ekkorát. Itt gyűlik össze a tűzföldi sereg, itt vannak a hercegek és én magam.

- Talán azt gondolta, hogy így egyszerre végez mindenkivel. – Magam sem hiszem el igazán az ötletemet. Az elátkozottak ereje valóban félelmetes, de ennyire nem megállíthatatlan az sem.

- Okos gondolat, de én másra jutottam. Ha Scalo Anna testében a Határ-hegyre került, akkorra tudna kellett róla, hogy egymásba szerettetek. Azaz valaki jelentett neki innen. Az a valaki lefelejthette azt is, hogy rájöttünk a csalásra, de azt már nem, hogy mi volt a mi titkos megállapodásunk Ykessi erejéről. Azt hitték, hónapokra megfosztottam tőle, mert ez állt a hirdetményben. Ezért küldte most Ariwist, mert azt hitte, hogy a legerősebb harcosunk most nem tud tenni semmit, és így már, ha jól időzít, megteheti, amit Avalan mondott. Megölet vele mindenkit. Ezért olyat kerestem, aki ott volt minden alkalommal, kivéve azt, amikor Ykessi erejét visszaadtuk. Köszöntsétek szépen az árulót! – Tágra nyílnak a szemeim, amikor bevezetnek egy katonát, akinek rettentő ismerős ugyan az arca, de a nevét képtelen vagyok felidézni.

Ykessi arcán figyelem a megrökönyödést, legszívesebben a karjaimba zárva vigasztalnám. Összeszorul a szívem érte. Szörnyű lehet, hogy egy ilyen közeli szolgálója árulta el.

Ledermedve figyelem az események alakulását. A szolgáló élettelen teste rongybabaként csuklik össze, miután annyit válaszol Ykessi kérdésére, hogy „a felsőbb célokért”. De milyen felsőbb célok? Hiszen a háborút a levegő és a föld birodalma ellen vívjuk… ugye? Már ebben sem vagyok biztos. Mindig mikor azt hisszük, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk a válaszokhoz, kiderül, hogy igazából két lépést hátráltunk.

A tehetetlenség dühe megbénít.

***

A gondolatainkba merülve térünk vissza a hálószobánkba. A délutánból észrevétlenül lett koraeste. Egyikünk sem nagyon szólal meg, miközben levetkőzünk és egy frissítő fürdővel lemossuk magunkról az öcsém támadásának a nyomait.

Az elmúlt napok szerelmes együttélésében hozzászoktam Ykessi meztelen testének a látványához, de most mégsem merek egy pillantásnál többet vetni rá, minden porcikám tudja, érzi, hogy valami most más. Számtalan éjszaka aludtam ruha nélkül a karjaiban úgy, ahogy most is fekszünk, de ebben a pillanatban képtelen lennék elaludni.

Halk suttogása szinte belesimul az intim csendbe, megszakad a szívem a hangjában rejlő fájdalomtól.

- Az hittem, hogy elkések. – Természetesen egyből tudom, hogy mire gondol. Közelebb bújok hozzá, mintha csak a testem jelenlétével akarnám megnyugtatni, emlékeztetni, hogy itt vagyok mellette.

- Én tudtam, hogy meg fogsz menteni. – Egy percig sem kételkedtem benne, és többek között ezért is szeretem annyira. Tudom, hogy soha nem engedné, hogy bántódásom essen, mint ahogy én is megvédeném őt mindentől, az életem árán is.

- Én is bíztam benne, de rettegtem, hogy nem így lesz. – Tudom, hogy a fájdalmát nem enyhíthetik a szavaim, ezért nem szólalok meg, csak finom mozdulattal végigsimítom a mellkasát. – Már bevallhatom, utáltam a kényszerházasságunk jegyét. Mindig arra emlékeztetett, hogy nem önszántukból tettük és most, hogy ilyen őrülten szeretlek, már zavart. – Kis híján elmosolyodom a szavain. Furcsa, zsibbasztó ürességet érzek a meztelen kezeink láttán. Annyira megszoktam azt a kis jelet. Szerettem, mert Ykessihez kötött, és gyűlöltem, mert eszembe juttatta a kezdeteket. Hát ő is ugyanígy érzett?

- Ezért hát… Hozzám jönnél önszántadból is, Avalan? – Eláll a lélegzetem, a szavai váratlanul érnek, hiszen igazán még időm sem volt felfogni, hogy mit vesztettünk. Egy elegáns kis arany gyűrűt húz az ujjamra, nem tudom, hogy melyikünk keze remeg jobban. –  Szeretném veled megtervezni az esküvőnket, ami olyan lenne, amilyet akarsz, ahol akarod, és önként szeretkezni át az éjszakát a nászéjszakánkon. Benne vagy, kincsem?

Azt hiszem, hogy ha ez a pillanat nem lett volna az életemben, soha nem értem meg, hogy mit jelent az a szófordulat, hogy túlcsordulnak valakiben az érzelmek. A torkom összeszorul a boldogság fojtogató könnycseppjeitől, ezért nem tudok megszólalni, de egy percig sem akarom megváratni a válaszommal. Újra és újra bólintok, nem tudom, hogy az égő arcom vagy a könnycseppjeim forróbbak.

Felnézek rá, a szemeiben csillogó érzelmek az enyémek tükörképei. Soha nem tudtam, hogy létezik ilyen mély szerelem. Mindenemet nekiadnám.

- Igen. Igen. Igen. – Meg-megremegő hangon suttogok. Az ujjai az arcomra csúsznak, letörlik a boldogság könnycseppjeit. Fátyolos pillantással nézek fel rá, leutánzom a kezei mozdulatát, hogy az arcát érinthessem én is. A bőre forró, akár az enyém, a szívverésünk észveszejtő ritmusa egymással vetekszik. Az utolsó igent már szinte az ajkaira lehelem. Rövid csókkal pecsételjük le szívünk ígéretét. A nevét suttogom, néhány nyugodt pillanatig csak élvezzük egymás közelségét.

Tudom, hogy ha a régi önmagam lennék, a szívem tele lenne bizonytalansággal. Valószínűleg megkérdezném tőle, hogy biztosan ezt akarja e, hiszen lehetősége nyílt visszanyerni az elvesztett szabadságát, de valami megváltozott bennem, amitől ez a kérdés nevetségesnek, szinte sértőnek érződik a fejemben.

Miután leülepedtek a forrongó érzelmek, feltérdelek, ő háton fekszik mellettem, ujjai a vállamon leomló fehér tincsekkel játszanak. Mikor néha a bőrömhöz ér, megborzongok a lágy cirógatástól. A gyűrűt nézem, amit tőle kaptam. Gyönyörű, és nagyon tetszik az aranygyűrű hagyományosságának az ötlete.

- Segítesz majd csinálni egy gyűrűt neked is? – Bólint, a mosolyától szinte elolvadok. Az ujjaim között megjelenik egy vékony jéggyűrű, lassú mozdulatokkal veszem Ykessi forró kezét a kezeim közé, hogy felhúzzam rá. Egy pillanatig büszke mosollyal nézem, ahogy a fehér kis ékszer virít a sötét bőrén. Nagyon vékonyra csináltam, remélem így nem lesz túl hideg a jég érintése. – Csak hogy addig is mindenki tudja, hogy hozzám tartozol.

Ismét az arcomra csúszik a keze, a hüvelykujja finoman simítja végig az alsó ajkamat. Az intim, kisajátító mozdulat szikrázó villámokat ébreszt a testemben.

- Avalan, mindenki tudja, hogy hozzád tartozom. – Játékosan elmosolyodom a szavain. Ajánlom is nekik.

Előre hajolok, megszüntetem a köztünk lévő távolságot. Finoman simítom hátra a haját, de mielőtt megcsókolnám, megállok, és a szemeibe nézek.

- Kérlek mondd, hogy nem tervezel a nászéjszakánkig várni a szeretkezéssel. – Hiába próbálok incselkedni vele, érzem, hogy elpirulok a saját szavaimtól. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok arra a pontra, hogy könyörögni is tudnék az érintéséért, hogy egyszer olyan őszinte kapcsolatom lesz valakivel, hogy egy ilyet ki merjek mondani. Remélem, nem csak én érzem ezt a kibírhatatlan sóvárgást. Ugye ő is érzi?

A következő mozdulatai szavak nélkül válaszolnak a kérdésemre. Fogalmam sincs, hogy kerültem a hátamra, és mikor mászott fölém, csak azt tudom, hogy mohó gyengédséggel faljuk egymás ajkait. Rettentően felizgat az érzés, ahogy a teste finoman rám nehezedik. Maga a csoda érezni az izmait, az erejét, a forróságát, a vágyát.

Egymás ajkaira lihegünk, és mikor a szemembe néz, képtelen vagyok megállni, hogy szavakba öntsem, amit iránta érzek.

- Ykessi.. nagyon szeretlek. – Pihegve suttogok, hangos nyögés szalad ki az ajkaim közül, mikor a fülem alatt megcsókolja azt a pontot, amitől forogni kezd a világ.

- Én is téged, szerelmem. – A válasza halkan dörmög, már a mellkasomat égetik szavai. Remegő ujjaim a hajába túrnak, ahogy ágyékomnál eléri a célját. Remegve adom át magamat az ajkai ellenállhatatlan kényeztetésének, de ennyi idő és vágyakozás után elég pár mozdulat, és megadom magamat az orgazmusnak. A kielégültség nyugalma csupán egy pillanatra kerít hatalmába, a követelőző vágy olyan gyorsan visszatér, amilyen gyorsan kitört belőlem.

Ykessi újra fölém mászik, de mielőtt megcsókolhatna, finom mozdulattal tolom le magamról, és most én nyomom őt a hátára. Az elmúlt napokban köztünk kialakult bizalom és kötődés bátorságot ad. Lassú mozdulattal csúszom lejjebb, apró puszikkal halmozom el a mellkasát és a hasát. Imádom a bőre forró érintését, és a kreolos, izgató színét. A merevedésének a hegyét elérve először arra is puszit hintek, majd finoman veszem a számba, viszonzom, lemásolom a kényeztetést, amit tőle kaptam. Engem néz, és ez egyszerre hoz zavarba, és bátorít. A hangja, ahogy a nevemet suttogja, a sóhajai megrészegítenek. Neki sem kell sok idő, a fejét hátravetve élvez el, az arcáról tükröződő gyönyörnél nincs nagyobb boldogság a világon. Olyan erotikus ilyenkor, hogy úgy érzem, soha nem leszek képes nem kívánni őt. Hogy bírtam ki egyáltalán tíz napot mellette enélkül?

Most nem teper újra maga alá, felül, és az ölébe húz. A homlokunkat egymásnak simítva pihegünk, élvezzük a testünkben újra éledező vágy melegét. El sem hiszem, hogy tényleg ezt csináltam. A számba vettem, és csodálatos érzés volt.

Lassan, gyengéden csókol meg, a szenvedély követelőzését lenyugtattuk, most édes szerelemmel cirógat. Az ölében térdelve simulok hozzá, ujjai finoman csúsznak a fenekem partjai közé, felkészít arra, hogy a testünk eggyé válhasson. A csókunk végtelen sokáig nyúlik, csak a nyögésem szakítja meg, mikor végre lassan belém csúszik Ykessi forró merevedése. A pillanatnyi feszítő érzés szinte azonnal elmúlik, mikor végigcirógatja a gerincem vonalát, ezzel ellazítva a testemet. Ráérősen kezdek el mozogni az ölében, a kezei a derekamat tartva segítik az ütemes ringatózást. Az ajkai közé sóhajtom az elégedettségemet a testemet kitöltő forróság érzésétől. A tekintetünk néha égetőn olvad egybe, néha túlságosan elveszünk a gyönyör hullámaiban hozzá, hogy tartsuk az édes kontaktust. Nem tudom, hányszor vallottunk szerelmet újra és újra. Bárcsak soha nem lenne vége ennek a pillanatnak.

A mozdulataink türelmetlenné, akadozóvá válnak, és mikor megérzem az érintését a farkamon, elveszítem a küzdelmet önmagam ellen. Együtt élvezünk el, az éjszaka csendjébe nyögjük gyönyörünket.

Ykessi hátradől, én pedig a mellkasán maradva pihenek rajta, élvezem, hogy még nem húzódott ki belőlem. A testét borító vékony izzadtságrétegnek bódító Ykessi-illata van, elmosolyodva dörzsölöm hozzá az arcomat.

- Ugye csináljuk még? Túl gyorsan vége lett. – Halkan suttogok, de érzem, ahogy rám nehezedik a fáradtság sötét leple.

***

Későn ébredünk, a nap már javában felkelt, a délelőtti napsütés zavaró fénnyel tölti meg a szobát. Ykessi már megmosakodott, én az ágyból, lustán figyelem, ahogy ő már a ruháit húzza. Minden reggel együtt szoktunk reggelizni a családjával, amiről már most késésben vagyunk, hála az édes álompornak, amit az előző éjszaka szórt a szemünkre.

A kapcsolatunk első napjai a testiségről szóltak, aztán azzal párhuzamosan, hogy elkezdett kialakulni köztünk egy érzelmi kötődés, meg kellett szakítanunk a testi kapcsolatot az erőm miatt. Most először érzem azt, hogy testileg és lelkileg is olyan közel lehetek hozzá, amilyen közel lenni szeretnék. Minden mozdulata megőrjít, a szívemnek és a testemnek túl sok az érzelem és a vágy együttese, amit iránta érzek. Az egyiket enyhíteni kell, és az érzelmeket nem tudom és nem is akarom.

Kimászom az ágyból, és Ykessi elé sétálok, finoman lesimítom a válláról a lenge mellényt, amit magára vett. Lábujjhegyre állok, hogy gyengéden a nyakába pusziljak. Az ujjaim megkeresik a nadrágjának a zsinórját. Soha nem próbáltam még elcsábítani senkit, ezért csak reménykedni tudok, hogy jól csinálom.

- Elkésünk a reggeliről. – Mosolyogva morogja a szavakat, de a hangjában nincs igazi rosszallás. A kezei tétován érintik a fenekemet. Hozzá simulok, nagy szemekkel nézek fel rá. Az ujjaim a nadrágján keresztül megtalálják a félig már merev hímtagját.

- Nem akarod? – Ismét a tettei válaszolnak a kérdésemre, magához húz, egy könnyed mozdulattal ugrom fel rá, ő pedig a fenekemnél fogva emel fel. Élvezem az erőt, amivel könnyedén megtart, a hátamat a falnak támasztja, és a következő pillanatban már érzem, ahogy ismét belém hatol. Átadjuk magunkat az élvezetnek, hangosan felnyögve markolok a vállába, semmi nem számít, csak ő, én és ez a pillanat.

Alig negyed órával később már egyedül vagyok a szobában, Ykessi előre ment, hogy elnézést kérjen a késésünkért, amíg én megmosakszom és felöltözöm. Nem sietem el a dolgot, élvezem, hogy a szobánk csendes harmóniája még emlékeztet Ykessi forró öleléseire. Ha kimegyek, onnantól kezdve vissza kell térni a valóságba, a háborúba, az öcsém bebörtönzésébe.

A tükör előtt állok, végigsimítom az arcomon a narancssárga jeleket, amik a szerelmünk erejét bizonyítják. Furcsa, meleg büszkeség járja át a mellkasomat. A gyűrűmre nézve felidézem a tegnap estét, nem tudok nem mosolyogni az emlékektől. Lehet, hogy háború van, de tudom, hogy együtt mindent legyőzünk.

Gyorsan kapkodom magamra a tűzföldi nadrágomat és egy fehér ujjatlan inget, hogy én is csatlakozzak a családunkhoz.

Lanche érkezése megzavar és összezavar. Magamban egy pillanatig elhittem, hogy ez az egész a télföldi királyi család bűne, nem egyedül Ariwisé. De Lanche láthatóan megnyugszik, amikor látja, hogy Avalan életben van és az öccsüket zártuk be.
- Azért jöttél, hogy figyelmeztess. – Avalan megállapítása jogos. Érdekelnek a tények, de ez örök törvény: a cselszövők lovai mindig gyorsabbak.
- Igen. Az üknagyapánk készítette a tőrt a dédnagyapánknak, miután kiderült, hogy a fia elátkozott.  Az egyetlen fegyver a történelmünk során, amely képes volt a fagyás elkerülésével véget vetni egy elátkozott életének, mert az elátkozottak mágiáját is magába szívja. Később döbbentek rá, hogy túl veszélyes, hiszen, ha egy ekkora hatalom az ellenségeik kezébe kerül, ellenük tudják fordítani. Hiszen akkor még fogalmuk sem volt, hogy az elátkozottak mágiája hogyan reagál más népek erejére. – Majdnem felnevetek az arcán. Felismerem ám a testvér óvó tekintetét, hiszen ő ugyanolyan jól tudja a szobában, mint én, hogy kinek a hatására áll ilyen nyugodtan Avalan tulajdonképpen fedetlen mellkassal. Erre a gondolatra persze bevillan, hogy szeretkezni akarok vele. Majdnem elveszítettem. Eltűnt az az átkozott kényszerházasságjegy, az ő kezéről is. Bár nem említette még, így itt a többiek előtt én sem hozom fel. Addig legalább van időm megtervezni, hogy pontosan mit akarok mondani és hogyan.
- Miért nem pusztították el a fegyvert? – Yllo kérdése terel vissza.
- Mert a jég erejével nem lehet elpusztítani, hiszen a jég szülte. Az akkori viszonyok pedig nem engedték, hogy a Tűzbirodalom tudtára adjuk a létezését, hát még azt, hogy segítséget kérjünk az elpusztításában. Szerencsére évtizedek alatt ugyan, de a mágia szépen lassan elszivárgott belőle. Apánk már évek óta sejtette, hogy van rá esély, hogy Avalan elátkozott, többek között ez az egyik oka, hogy nyitottá vált a népeink közötti békére. – Nem vagyok hülye, érzem a mondottak súlyát. Avalan eddig azt gondolta, hogy az apja áttolta nekem a békéért. De ezek szerint az öreg kutatta és sejthette a dolgokat, hogy hogyan fogok hatni az én kis férjem zabolázhatatlan jegére. – Az volt a tervünk, hogy néhány hónap múlva kérjük a segítségeteket ebben, miután stabilizálódtak a népeink közötti viszonyok. Hiba volt idáig halasztanunk. A tőrt ma reggel lopták el. A mágiát, ami védte mintha egyszerűen csak semlegesítette volna valami. Nem tudjuk milyen erő képes ilyenre, de rendkívül aggasztó.

Avalan a vállamra hajtja a fejét, én pedig némán hallgatom a történteket. Anna említése furcsa érzéseket vált ki belőlem: egyrészt fékezhetetlen harag, másrészt testvéri aggodalom, hogy egyáltalán életben van-e még. Félek, hogy soha nem látom viszont, és szívem minden erejével ebben reménykedem. Tiszta fejjel már tudom, nem akarom megölni. De azt sem akarom, hogy találkoznom kelljen vele. Éljen, de valahol egészen máshol.
- De Ariwis abban a hitben volt, hogy nem megölni fog, hanem a fagyosságba taszít. Azt remélte, hogy őrületemben lerombolom a fővárost. – Hallgatni rossz. Hogy tehet egy testvér ilyet egy másikkal?  
- Már csak az a kérdés maradt, hogy vajon tényleg azt hitték, hogy ez fog történni, és Ykessi ereje nélkül senki nem fog megállítani, vagy tudták, hogy nem, és az erődet akarták.
- Akárhogy is legyen, Ariwis csak egy báb volt a kezükben, ebben biztos vagyok. Sem elég ereje, sem elég esze nincs egy ilyen terv kidolgozásához. – Avalan bólintása jelenti, hogy mindketten egyetértenek. Rettenetes lehet ezt hallgatni és pláne, amit a szerelmem mond.
- A döntése az övé volt, és engem felhasználva akart ártani a családomnak, amit soha nem bocsátok meg neki. De az ítélet joga nem a miénk. Az öcsém nektek akart a legtöbbet ártani. Kérlek, úgy ítélkezzetek felette, mint bárki más felett tennétek, aki ilyen bűnt követ el az otthonotokban. Ő mostantól nem áll a Jégbirodalom királyi családjának a védelme alatt.

Lanche bólintása még nagyobb teher az én aranyszívű testvérem vállán. Látom, hogy majd’ összeroppantja a bánat, hogy három testvér közül kettő akár halni is hagyna egyet, és mégis nekik van igazuk.
- Még szerencse, hogy tényleg volt értelme kihallgatni ezt a kis beszélgetést – hangzik fel apánk hangja mögöttem. – Ebben az ügyben én hozok ítéletet – dörren a hangja, de egy félmosolyt küld felénk. Minden fia felé. Tudja, hogy Yllónak ez még megterhelő lenne. Talán soha nem lesz képes a családon belüli viszályokban ítéletet hozni, hiszen ő ehhez túl jó. Neki ez felfoghatatlan magasság. Hamarabb éri fel ésszel a csecsemőgyilkosságot, mint ezt.
- Itt teszed meg, apám? – kérdezem.
- Itt bizony. – Apa a falra teszi a kezét, amit beborítanak a lángok. Nem forrók, de tudom, hogy jelenleg ez a tűzbirodalomban használatos legerősebb pajzsmágia. – Feltűnt, hogy jégbirodalom királya nekem nem üzent. Mindig szokott küldetni egy levelet nekem is, ha valaki érkezik onnan. Most kaptam is – emeli fel a kezét. – Bár mire ezt átadtad Lanche, már nagyjából sejtettem a dolgokat.
- Minden tisztelettel, de akkor ezért volt a szolgák szállásán? – kérdezi Avalan bátyja.
- Ó, egyébként is gyakran megfordulok arrafelé, egy kedves sakkpartnerem ott él és sokszor vagyunk nála. De most azért mentem, hogy kiderítsek valamit – mosolyodik el apa.
- Várj apa, Avalan öccse hallgatózik! – szól bele Ydassir.
- Semmi baj, kisfiam, Ariwin, a jégföldi király család volt harmadik hercege egyébként is nálunk fogja letölteni élete hátralevő éveit.
- Nem öleted meg? – kérdezem én is döbbenten.
- Ej, türelmetlen fiatalság! – dobbant apa a lábával. – Nem, nem öletem meg. Avalan a fiam, így az ő testvéreit is annak kell tekintenem. Soha nem lennék képes megölni a saját gyermekemet. Akármit gondoltok is róla ti, és én akárhányszor is láttam eddig életemben őt, Avalan testvéreként ő is közel áll a szívemhez. Az Üvegbörtönbe fogjuk zárni. – Kifújom a levegőt. Valahol belül féltem, hogy meg fog halni. Nem akartam volna. Akármit akart is tenni, az én kis szerelmemet ez összetörte volna egy pontján az életének.
- A mibe? – érkezik az én szépségem kérdése.
- Az Üvegbörtön egy végső cella. AZ én erőmből születik, aza a legmagasabb szintű tűzmágia alkot homokból üveget. Azt tudjátok, hogy mi így csináljuk az üveget itthon. – Két jégföldi bólintás. – Minél erősebb az erő, ami a homokot megolvasztja, annál edzettebb lesz az üveg maga. Az én erőmből készült cella tulajdonképpen áthatolhatatlan. Sokat próbálkoztunk, hogy hogyan lehet áttörni, de nem sikerült semmiféle formában sem. Ariwis életben lesz, a központi palota legmagasabb tornyában. Ehet és beszélhet. Nem öljük meg, de soha nem szabadul onnan – mesélem.
- Ez igazán jó megoldásnak hangzik – mondja Lanche. Látom, ő valamennyire megnyugszik, és mintha az én szerelmem vállai is lentebb engednének. Szorosabban ölelem. - Szóval a szolgálószállás – pillantok apura.
- Szóval a szolgálószállás – bólintja. – Ariwis érkezése felvetett bennem egy érdekes gondolatot. Pláne, mikor a támadást is megéreztem. Miért támadná meg itt? Ha Ariwis és Scalo ugyanannak az embernek a hatása alatt állnak, akkor neki miért lett volna érdeke megvárni, hogy Avalan visszatérjen ide? Szimplán azért, mert sokkal többeket megölhet, mint a Határ-hegyekben? Biztos., hogy nem kockáztatnék a helyében ekkorát. Itt gyűlik össze a tűzföldi sereg, itt vannak a hercegek és én magam.
- Talán azt gondolta, hogy így egyszerre végez mindenkivel – szólal meg Avalan.
- Okos gondolat, de én másra jutottam – mondja apu. – Ha Scalo Anna testében a Határ-hegyre került, akkorra tudna kellett róla, hogy egymásba szerettetek. Azaz valaki jelentett neki innen. Az a valaki lefelejthette azt is, hogy rájöttünk a csalásra, de azt már nem, hogy mi volt a mi titkos megállapodásunk Ykessi erejéről. Azt hitték, hónapokra megfosztottam tőle, mert ez állt a hirdetményben. Ezért küldte most Ariwist, mert azt hitte, hogy a legerősebb harcosunk most nem tud tenni semmit, és így már, ha jól időzít, megteheti, amit Avalan mondott. Megölet vele mindenkit. Ezért olyat kerestem, aki ott volt minden alkalommal, kivéve azt, amikor Ykessi erejét visszaadtuk. Köszöntsétek szépen az árulót! – Apa csettint egyet, mire két katona vonul be az ajtón, közrefogva… a személyes testőrségem vezetőjét?
- Adrian…? – nyögöm döbbenten. – Mi… miért?
- A felsőbb célokért, hercegem! – A következő pillanatban felgyorsulnak az események. Lehajtja a fejét, harapás határozott hangja hallasztik majd a száján fehér hab kezd ömleni és pillanatokkal később holtan rogy össze a földön. A katonák értetlenül nézik, hiszen mindez pillanatok műve volt csupán, semmi más.
- Mi…? – kérdezem, de a lábaim a földbe gyökereztek. Yllo ugrik mellé és a szájához szagol.
- Üvegampullában lehetett. Angyalgyökérből készült méreg.
- Angyalgyökér üvegampullában? – lép Yllo mellé Lanche. Bátyám bólint. – Ez tipikus szélföldi eljárás. Ott minden öngyilkosságot így követnek el és minden merénylő így végzi ki magát. Egy kis üvegampulla van a nyelvükbe ültetve, amire csak rá kell harapni – meséli.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy szélföldi eset vagy csak arra akarja kenni valaki? – sóhajtja gondterhelten apám. A szálak lassan sűrűbbek, mint a legnemesebb anyag, ami a világon kapható.

*  **  *

Szerencsére nem sokkal később már a hálónkban vagyunk, kettesben. Az erőm ismét az enyém, nem zártuk le újra, már nincs értelme. Meghalt az áruló, oda az előny. Ha csak egy volt persze. De ezekben a percekben semmi nem számít, csak ő. Már megtisztálkodtunk, a karjaimban fekszik az ágyon.
- Azt hittem, hogy elkések – mondom halkan.
- Én tudtam, hogy meg fogsz menteni – bújik a nyakamhoz.
- Én is bíztam benne, de rettegtem, hogy nem így lesz. Már bevallhatom, utáltam a kényszerházasságunk jegyét. – Felemelem a csuklóját és a jegy korábbi helyére csókolok. – Mindig arra emlékeztetett, hogy nem önszántukból tettük és most, hogy ilyen őrülten szeretlek, már zavart. Ezért hát… - A párnám alá csúsztatom a kezem. – Hozzám jönnél önszántadból is, Avalan? – húzom az ujjára a gyűrűt. Egyszerű aranykarika, hiszen mindezt ma határoztam el, csak annyi időm volt, hogy az egyik régi nyakláncomból olvasszak egy gyűrűt. De mindezzel együtt is remegve várom a válaszát. – Szeretném veled megtervezni az esküvőnket, ami olyan lenne, amilyet akarsz, ahol akarod, és önként szeretkezni át az éjszakát a nászéjszakánkon. Benne vagy, kincsem?

Ismerős melegség érintése zavarja meg a hűvös nyugalmamat. A szemeim eddig is nyitva voltak, de mintha percek óta először látnék bármit is. Lassan ismerem fel arcának szeretett vonalait. A nevét sóhajtom, és engedem, hogy megtartsa túlságosan nehéznek tűnő testemet.

- Tudtam, hogy itt leszel. – Tudtam, hogy eljön értem.

- Mi ez a tőr? – Mintha egy burokba zárva hallanám szavait, rettenetes lassúsággal fogom fel a kérdését. Minden zavaros, egy pillanat erejéig azt sem értem, milyen tőrről beszél, és azt sem, hogy hol is vagyunk pontosan. Szépen lassan másznak vissza az elmémbe az előző percek történései. Azt hittem, olyan érzés lesz, mint legutóbb, mikor közel álltam a fagyosság eléréséhez, de ez most más. Most nem érzem azt a hideg fenyegetést, csak végtelen kimerültséget, és a vágyat, hogy átadjam magam neki.

- Az erőm… - Ykessi vállaiba kapaszkodom. Olyan fáradt vagyok. – Elszívta.

Hosszút pislogok, látom, hogy Ykessi beszél valakihez, de nem tudok figyelni a szavaira. Csodálatos érzés a melegség, ami belőle árad. Azt hiszem, az ő karjaiban még meghalni sem lenne olyan rossz.

A tekintetét keresem, mintha búcsúzni akarnék, de nem néz rám. A tündöklő napjel eszembe juttatja a végtelen puszit, amit a homlokára leheltem. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok meghalni, még nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem. Még nem vesztünk el elégszer egymás ölelésében.

Felnyögök, mikor eltávolodna tőlem, ujjaim a vállába marnak.

- Nem akarlak elengedni. – Még nem. Eltépi magát tőlem és hátat fordít. Nem látom, mit csinál, a testem egyre gyengül a mágia hiányától, az üresség szinte fojtogat. Nem tudom, hogy csak egy pislogás erejéig hunytam le a szemeimet vagy tovább.

A testemet életben tartó gyenge tüzet elsöpri az erőm jeges tombolása. Tágra nyílnak a szemeim, nem csak a mágiám, hanem maga az életerőm tér vissza, elűzve a zsibbadt fáradtságot. Fellélegzem, mintha percek óta nem kaptam volna levegőt. A kezeim remegnek, a mágiám lassan megnyugodva áramlik végig rajtam.

A tekintetünk végre találkozik, de semmit nem tudok kiolvasni az aranysárga szemekből. Először tétován lépek felé, majd a lábaim maguktól visznek. Átölelem, és ő magához húz, úgy szorítom, mintha attól félnék, hogy elszakít minket valaki. Egymás nevét suttogjuk.

- Sajnálom. – A nyakába súgom a halk bocsánatkérést. Elképzelni sem vagyok képes, hogy milyen érzés lehetett látni, hogy a halál küszöbén táncolok. A bizonytalanság, a tehetetlenség. És ő mégis küzdött értem, és megmentett. A világ legszerencsésebb emberének érzem magamat, hogy őt mondhatom a férjemnek. – Köszönöm. – A kezeim most az arcára csúsznak, lehúzom magamhoz egy követelőző csókra. Éreznem kell, hogy minden rendben lesz. – Szeretlek. – Az ajkaira suttogok. Nem csak ő, a mágiája is megérint, mintha simogatna. Ismerős, nosztalgikus érzés. Olyan régen éreztem, hogy szinte elszédülök tőle. Sokkal, sokkal többre vágyom, de tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

- Én is szeretlek. – Mint mindig, a szívverésem most is felgyorsul a szavaitól, attól, ahogy rám néz, az érintésétől a vállaimon. Szépen lassan magamhoz térek, zavartan lépek egy kicsit hátrébb, mikor rádöbbenek, hogy nem vagyunk egyedül, ráadásul az egyik szemtanúnk egy nem éppen kívánatos személy. Az emlékekkel együtt a harag is visszatér, a szemeim az alig átlátható tűzbörtönre siklanak.

Egy perc tétlen csend ereszkedik ránk, végül Ydassir töri meg.

- Mi legyen vele? – Rám néz, nem rejti el a hangjából a gyűlöletet. Meg is értem.

Válaszra nyitnám az ajkaimat, de egy új érkező zavar meg minket. Minden tekintet felé fordul, látom a döbbenetet mindannyiunk szemében. A bátyám. Lassan több rokonom van itt, mint az esküvőnkön.

Az okos tekintete végigfut a szobán, rajtam pihen meg, a vállai megereszkednek a megkönnyebbültségtől. Ha olyan család lennénk, mint Ykessiék, valószínűleg most megölelt volna, de nem olyan család vagyunk. Belép a kicsiny tárgyalóba, amit nem ennyi embernek találtak ki. Az előző percek felfordulásainak nyomai kimerülnek a lángoló börtönben és az olvadt jég víztócsáiban, de ez épp elég, hogy kitalálhassa, mik történtek.

- Azért jöttél, hogy figyelmeztess. – A hangom tárgyilagos, egy pillanatra meglepettség csillan a tekintetében, majd szinte rögtön bólint.

- Igen. Az üknagyapánk készítette a tőrt a dédnagyapánknak, miután kiderült, hogy a fia elátkozott. – Bólintok, folytatja. – Az egyetlen fegyver a történelmünk során, amely képes volt a fagyás elkerülésével véget vetni egy elátkozott életének, mert az elátkozottak mágiáját is magába szívja. Később döbbentek rá, hogy túl veszélyes, hiszen ha egy ekkora hatalom az ellenségeik kezébe kerül, ellenük tudják fordítani. Hiszen – Ykessire és rám villan a tekintete – akkor még fogalmuk sem volt, hogy az elátkozottak mágiája hogyan reagál más népek erejére.

Csendben gondolom végig a szavait. Beigazolódott a félelmük, hiszen úgy tűnik, hogy a tűzmágia kordában tudja tartani, már-már uralni tudja ezt a tomboló erőt. Belegondolni sem merek, milyen kimenetellel zárultak volna a háborúink, ha egy erős tűzharcos megszerezte volna magának az elátkozottak áthatolhatatlan védelmét. Az egész történelmünk máshogy alakult volna.

Yllo teszi fel a kérdést, ami biztos vagyok benne, hogy mindenkiben megfogalmazódott.

- Miért nem pusztították el a fegyvert?

- Mert a jég erejével nem lehet elpusztítani, hiszen a jég szülte. – Keserű mosolyra húzódnak az ajkai – Az akkori viszonyok pedig nem engedték, hogy a Tűzbirodalom tudtára adjuk a létezését, hát még azt, hogy segítséget kérjünk az elpusztításában. Szerencsére évtizedek alatt ugyan, de a mágia szépen lassan elszivárgott belőle. Apánk már évek óta sejtette, hogy van rá esély, hogy Avalan elátkozott, többek között ez az egyik oka, hogy nyitottá vált a népeink közötti békére. – Tágra nyílnak a szemeim, hiszen fogalmam sem volt minderről. Azért tette, mert sejtette, hogy ez az egyetlen esélyem? Tudta, hogy mekkora fegyver lennék a háborúban, de a békét választotta, hogy megóvjon a dédapám sorsától. És én azt hittem, hogy gyáva, és a házasság, amibe kényszerít csak egy eszköz a béke megóvására. Érzem Ykessi érintését a vállamon, gyengéden magához húz. A bátyám folytatja. – Az volt a tervünk, hogy néhány hónap múlva kérjük a segítségeteket ebben, miután stabilizálódtak a népeink közötti viszonyok. Hiba volt idáig halasztanunk. A tőrt ma reggel lopták el. A mágiát, ami védte mintha egyszerűen csak semlegesítette volna valami. Nem tudjuk milyen erő képes ilyenre, de rendkívül aggasztó.

Szinte öntudatlanul hajtom Ykessi vállára a fejemet. Újabb hatalmas kérdőjelek, és még mindig nincsenek válaszaink. Kinek áll hatalmában elrabolni egy birodalom főpapját és ellopni egy másik birodalom féltetten őrzött ereklyéjét? Mindezt észrevétlenül, az orrunk előtt. Némán hallgatom, ahogy Ydassirék elmesélik bátyámnak az itt történteket. Gondterhelt arccal hallgatja. Mikor a végére érünk, a tűz börtönre siklik a tekintete. Látszólag ő is nehezen fogadja el, hogy az öcsénk ilyet tett. Nincs köztünk olyan erős kötődés, mint Ykessi családjában, de a bizalom és a tisztelet minden család alapja nálunk is.

Már csak egy valamit nem értek.

- De Ariwis abban a hitben volt, hogy nem megölni fog, hanem a fagyosságba taszít. Azt remélte, hogy őrületemben lerombolom a fővárost. – Bűntudattal ejtem ki a szörnyű szavakat. Biztos vagyok benne, hogy Ariwis nem elég jó színész, hogy hazudjon erről. Láttam a szemében a vágyat, hogy romboljon.

Az emlék ismét feléleszti a védelmező ösztönt a szívemben, amit mostanában érzek, ha Ykessiékre gondolok. És nem csak rá. Az egész családjára. A tudat, hogy ártani akart nekik, felbőszít.

- Már csak az a kérdés maradt, hogy vajon tényleg azt hitték, hogy ez fog történni, és Ykessi ereje nélkül senki nem fog megállítani, vagy tudták, hogy nem, és az erődet akarták. – Yllo szavai nyomasztó csendet hagynak maguk után. Nem szabad alábecsülnünk őket. Tudtak a tőr létezéséről, így nagy valószínűséggel a funkciójáról is. De ha az erőmet akarták, az azt jelenti, hogy a palotában van egy emberük, akinek a feladata az lett volna, hogy miután Ariwis rájön, hogy átverték, megszerezze tőle a tőrt.

A bátyám szólal meg.

- Akárhogy is legyen, Ariwis csak egy báb volt a kezükben, ebben biztos vagyok. Sem elég ereje, sem elég esze nincs egy ilyen terv kidolgozásához. – Bólintok. Azt hiszem, ebben mindannyian egyetérthetünk, de ettől még az árulása nem kisebb súlyú.

- A döntése az övé volt, és engem felhasználva akart ártani a családomnak, amit soha nem bocsátok meg neki. De az ítélet joga nem a miénk. – Yllora nézek. – Az öcsém nektek akart a legtöbbet ártani. Kérlek, úgy ítélkezzetek felette, mint bárki más felett tennétek, aki ilyen bűnt követ el az otthonotokban. Ő mostantól nem áll a Jégbirodalom királyi családjának a védelme alatt.

Lanche néma bólintással jelzi, hogy egyetért a döntésemmel.

Mindig tudtam, hogy szeretem. Mármint nyilván nem akkor, amikor utáltam, azt még magamban is hazugság lenne állítani. De valahol belül mégis tudtam, hogy rá várok. Most, hogy itt van és az enyém, biztos vagyok benne. Azt az egyet bánom, hogy a kezeinken levő jelek nem hagyják elfeledtetni, hogy ez egy kényszerházasság. Most, hogy már tudom, hogy mit érzek és rajta is egyre inkább ugyanezt látom, szeretném, ha eltűnnének. Már nem kell a ránk erőltetett kötelék, már együtt tudnánk lenni egyébként is De ez a sors. Szeretem a kis kék jelet, mert szép, ahogy furcsa birtoklási vágy éled bennem akkor, amikor rajta látom az én jelemet.

Furcsaság, hogy tényleg nem vagyunk ösztönlények. Eddig, ha a közelembe került valaki, akihez csak egy picit is ehhez hasonlóan kötődtem volna, állandóan szexelni akartam. Most nem. Ugyanolyan örömet okoz az is, hogy most az ölében fekve olvasok egy borzalmasan unalmas könyvet, mit az, ahogy a farkam szopja.

Tíz nap telt el azóta, hogy Ydassir levette rólam a karperecet, én pedig a csel értelmében visszatettem magamra. Még mindig élénken élnek bennem az emlékek. Avalan ötlete volt a csel és az is, hogy magamra tegyem fel a mágiakorlátozó karpereceket. És meg kell mondjam, rettenetes érzés. Csak azért nem nyafogok, mert nem lenne értelme, de egyre rosszabbul érzem magam. Az erőm nélkül olyan, mintha üres lenne a szívem. Mintha nem lenne semmi más, csak Avalan. Néha azon kapom magam, hogy mély szerelem ide vagy oda, szinte vérben forgó szemekkel nézem, ahogy alszik és arra gondolok, hogy minden az ő hibája. Minden az ő ötlete volt! A gyűlölet azonnal elszáll, ahogy egy pillanatra leveszem magamról az egyik karperecet. De egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt hosszabb távon nem bírom. Avalannak viszont nem akarom elmondani. Nem akart rosszat, az, hogy megőrülök a saját erőm nélkül, nem az ő hibája. Az én gyengeségem.

A régi tanítómmal sokat beszélgetek. Leilani egy kedves, idős hölgy, és az egyetlen, aki tud az őrületemről. Szerinte ez természetes. Ahogy kicsit mindenki beleőrül, ha hirtelen elveszti valamelyik érzékelését, tőlem sem várható el, hogy ép ésszel tűrjem, hogy megfosztanak valamitől, ami a véremben volt és hamarabb tudtam használni, mint beszélni.

Épp ezért, amikor megjelenik a szolgáló, hogy Avalan testvére érkezett, bár nagyon féltem őt, örülök, hogy végre halad az ügy és lekerülnek ezek a rohadt ékszerek rólam. De aztán kiderül, hogy az öccse az, akinek a nevére sem emlékeztem. Annyira lényegtelen porszem ő a jégföldi királyi család keményre fagyasztott gépezetében, hogy talán csak Avalan családfájának ismertetésekor láttam. Viszont az nyilvánvaló, hogy nem bízok benne. Egyrészt nem is láttam még. Másrészt egyáltalán nem ismerem. Még csak azt sem tudom, hogy alapvetően kedvesebb vagy hűvösebb, mint a jégföldiek? De azt tudom, hogy az én életem szerelme egy elátkozott és már elmesélte azt is, hogy a jégfala védte meg az erőm kitörésétől. Azaz nem kell féltenem, igaz?

Mégis, miközben ő az öccsével tárgyal, én Ydassirral és Yllóval vagyok és fel s alá járkálok a folyosón.
- Nyugodj már le! – szól rám idősebb fivérem.
- De nem tudok! Mi van, ha baja lesz?
- A férjed erős férfi, nem kellene lebecsülnöd – int meg finoman Yllo.
- Tudom. Csak valahogy olyan rossz érzésem van, tudjátok? – Mindketten felvont szemöldökkel fordulnak felém, hiszen eddig én röhögtem ki a leghangosabban ezeket a megérzéses baromságokat.
- Talán csak az erőd korlátozása teszi – mondja Yllo. – Leilani jelentette nekem, amiket mondtál neki. – Meglepődve, felháborodva morranok fel. – Én vagyok a trónörökös, Ykessi, mit reméltél? Hogy falaz neked és nem szól nekem a gondjaidról, hátha egy éjjel elborul annyira az agyad, hogy elvágod Avalan torkát? – morogja.
- Ki tud róla? – kérdezem idegesen.
- Mi ketten. Apa sem – mondja Ydassir. - Épp ezért akartam már egyébként is felvetni, hogy hagyjuk a karpereceket a francba. Unom, hogy titkon úgy kell csinálnom, mintha direkt szar lenne a mágiahasználatom, hogy Avalan érezze a melegemet. – Ismét döbbent tekintettel fordulok öcsém felé. – Azt hitted, nem néztem már utána ennek az elátkozotti dolognak? Nem vagyok olyan hülye – nyújtja ki a nyelvét. – Yllo és én igyekeztünk több mágiát kibocsátani, amíg te nem vagy rá képes, hátha elnyomja Avalan jegét. A könyvekben nem volt sok dolog, de azért hónapok óta veletek vagyok, nem volt nehéz összerakni a képet – rántja meg a vállát. – Szóval akár le is pattinthatod, mert ennek most egyébként is véget fogunk vetni.
- Nem bíztok az önmérsékletemben? – hajtom le a fejem.
- Attól, hogy a kiborulásod nekünk kedvezett és legalább kiderült, hogy valami történik a háttérben, még tény, hogy sokakat megölhettél volna. Ahogy az is, hogy nem voltál magadnál. Nem akarom, hogy megőrülj, Ykessi – mondja Yllo. A szemébe nézek, majd bólintok. Elpattannak a kezeimről a bilincsek, és csak ekkor nézek oda igazán. Rájövök, hogy mi volt a nyugtalanító érzés.
- Eltűnt – suttogom, és gondolkodás nélkül kezdek rohanni Avalan felé. Futást hallok mögöttem, azaz a testvéreim is látták: nincs a jégkék jel a kezemen. Eltűnt a házasságunk jegye és ami aggasztóbb, lassan a palotát is átjárja Avalan ereje!

A terembe érve, ahol Avalanék tárgyaltak, szörnyű látvány fogad. Szerelmem lábai jégbe zárva, körülötte az ereje kavarog. Nem gondolkodunk sokat. Ydassir Ariwis köré von egy tűzbörtönt, miközben Yllo ereje az egész szobát elárasztja. Ekkor értem meg, levédték a kis tárgyalót, hogy senki ne zavarhassa meg Avalant és a testvérét. Azért éreztük meg ilyen későn az ereje tombolását. Jómagam eközben Avalan elé lépek. Könnyes, fagyos szemeibe nézek, és felemelem a kezem. Olyan hirtelen történt minden, időm sem volt átérezni az erőm ismételt hullámzását, de most figyelek rá, hogy ne törjön ki. Yllo ereje miatt a jég, amiben Avalan áll, lassan olvadni kezd, én pedig ekkor látom meg, hogy valami kiáll a testéből.
- Yllo, mi ez?! - üvöltök bátyámnak, hiszen ő minden ilyesmit ismer. Én magam csak azokat a fegyvereket ismerem, amiket a katonák hasznának, de ez egy díszes, pici tőr.
- Ha jól látom, valami tiltott ereklye lehet. A mintája az ősi időkből való, de most nem tudok odamenni! - kiabálja vissza.
- Valamit tesz Avalannal! – Nem várok választ, egyszerűen hozzáérek és kirántom. A markolatban is érzem, hogy mennyi gonosz erő van benne, így nem merem eldobni, pláne, hogy Avalan öccse a tűzbörtönből üvölt, hogy engedjük szabadon, be kell fejeznie az egészet. Az egész valahogy szürreális. Egyik kezemben a tőrt tartom, előttem áll Avalan, láthatóan már nincs is teljesen magánál. A tőr furcsán sokat sejtet az erejéből, olyan érzést kelt, mintha őt magát érinteném. De mielőtt ezzel foglalkozok, le kell fékeznem az erejét, így gondolkodás nélkül vonom a karjaimba, hogy lassan átjárja a tüzem. Kinyitja a szemét, rám néz, már sokkal tisztább a tekintete.
- Ykessi – suttogja. - Tudtam, hogy itt leszel – mosolyodik el.
- Mi ez a tőr? – kérdezem, de továbbra is tartom és próbálom átvezetni rajta az erőmet, bár ezt egy ideje nem kellett megtennünk.
- Az erőm… elszívta – fejezi be a gondolatot. Azt hiszem egy pillanatra, hogy elájul, de nem, sőt, már magától kapaszkodik belém.
- Yllo! Avalan erejét a tőrbe zárták! – szólok bátyámnak. A szobában ekkorra már mindenféle tombolást megszűnt, egyedül a tettest rejtő tűzbörtön lángjai nyaldossák a levegőt. Yllónak sikerült minden jeget felolvasztania.
- Törd össze!
- Értettem – fogadom meg a parancsot, bár ahogy elkezdeném szorítani a markolatot, rájövök, hogy nem fogom tudni eltörni. Túl masszív, viszont feltehetően a tűznek nem tud ellenállni. Viszont férjem még mindig a karomban pihen, így Yllo mellé lépek.
- Az ő ereje nagyon hasonló az enyémhez – mondom kedvesemnek.
- Nem akarlak elengedni – nyögi, de muszáj, hiszen vele a karjaimban nem tudok elég erőt kifejteni, mert félnék, hogy megég.
- Yllo ereje meg fog nyugtatni – simítok végig gyenge arcán, és elfordulok. Nem akarom látni az arcát, ha valami balul sül el. Pláne nem akarom megsebezni. Letérdelek a földre, és leteszem a fegyvert. Egyik kezemet felemelve képezek benne egy ökölnyitől kicsit nagyobb tűzgömböt, belekoncentrálva minden erőmet, amit jelenleg ki tudok fejteni. Az egyik kezemmel aztán a markolatot tartom, a másikkal pedig lecsapok a pengére. Ahogy a furcsa anyag olvadni kezd, alatta ugyanezt teszik a palota kövei, és pillanatok alatt elnyelik a vashoz hasonló anyagot. Tudom, hogy az otthonunk különleges kövekből készült, amik minden idegen anyagot elnyelnek és semlegesítenek, hiszen mindig itt élt a királyi család, persze, hogy tettek óvintézkedéseket az őseink. Ahogy a tőr teljesen eltűnik, egy jégkék gömb jelenik meg, és egyenesen Avalant veszi célba. Nem álljuk útját, hiszen valószínűleg az ereje, amit elnyelt a tőr. Csak a tekintetemmel követem, ahogy eléri és a mellkasánál a testébe olvad.

Elfordítom a tekintetemet, mikor ő is feláll. A testem még mindig fájón vágyódik utána, hiába józanított ki a valóság egy hideg pofonnal.

- Ha nem megy, hát nem megy. – A hangja könnyed mosolyt rejt, meglepettségemben felé sandítok. Miért veszi ilyen könnyen ezt? Hiszen kettőnk közül ő bírja nehezebben az ilyesmit, nem?

Tudom, hogy mással nem csinálná helyettem, hiszen a köztünk lévő kötelék nem is engedné, de akkor miért nem zavarja őt is úgy, mint engem? Talán ő nem élvezi úgy, mint én? Hiszen nincs tapasztalatom, fogalmam sincs, mit kéne tennem, hogy örömet szerezzek neki.

- Ykessi! De…

- Avalan, kérlek, próbálj meg bízni bennem. – Félbeszakítja kétkedő szavaimat. – Nem azért szeretlek, mert formás a feneked és kellően szűk a tested. – Érzem, hogy az arcom kipirul a nyers, szókimondó szavak hallatán. A szívem mintha a fülemben dübörögne. De akkor miért? Ha nem a szépségemért és a testemért? Hiszen még alig ismerjük egymást. –  Azért szeretlek, aki vagy, és ha úgy alakul, hogy egy időre meg kell próbálnunk nem szeretkezni, akkor nem fogunk. Mindent meg fogok oldani, hidd el! Tíz osztályt kell kijárnom. A mai eszemmel ez maximum egy hónap lesz. Az erőmet nem vesztettem el és tudom is uralni. A dühömet kell megtanulnom kordában tartani, hogy apa visszaadja az erőmet. Felnőtt férfiak vagyunk, és mielőtt eszedbe jutna ez az orbitális marhaság, nem fogok mások után rohanni, és még a nászéjszakánknál is jobban megsértesz, ha ezen fogsz őrlődni!

Nincs időm felfogni a szavait, halk kopogás zavarja meg a nyugalmunkat. Úgy látszik, a világ ma nem akar magunkra hagyni minket.

Felállok az ágyról, kapkodva szedem össze a földön elszórt ruhadarabjaimat, hogy jobb híján ezeket vegyem vissza. Miközben öltözöm, felidézem az előbb hallottakat. Egy hónap? Az nem is olyan sok. Ha valakiről, Ykessiről el tudom hinni, hogy megold mindent, és azt is, hogy kibírja azt az egy hónapot a testiség kényszerei nélkül… de vajon én is kibírom? Minden nap mellette aludni, érezni az illatát és a melegségét, érinteni, ölelni őt, de soha nem érezni azt a forróságot és kielégülést, amit most már tudom, hogy adni tud.

- Ez Yllo. Nem zavarna, ha nem lenne fontos, de ez itt nincs lezárva! Imádlak.

Elmosolyodom az aranyos, elhadart kifejezésen. Furcsa melegség járja át a testemet. Valamiért úgy érzem, hogy vele tényleg mindent megoldanánk.

Yllo és Ydessir lépnek a szobába, Ykessi mellett állva hallgatom az egyre furcsább híreket feltáró párbeszédet. Megszorítom Ykessi forró kezét, hogy tudja, itt vagyok mellette.

A történet végére ér Yllo, nehezemre esik megemészteni a hallottakat. A tudatot, hogy aki egész nap minket gyötört, nem is Anna volt, hanem egy mágiával irányított, erőszakkal meggyilkolt tűzföldi katona. Hogy tehet valaki ilyet? Erővel kitépni egy mágus aranymagját, soha életemben nem hallottam még hasonlót sem. Számtalan háborút vívtak népeink a történelmünk során, de ilyen mélyre még soha nem süllyedt senki közülünk. Vajon ki tette ezt a szörnyűséget, és miért? Vajon végig Ykessi eltávolítása volt a cél? Vagy csak információgyűjtés? Túl sok a megválaszolatlan kérdés, és tudom, hogy még egy darabig azok is maradnak. Bosszant a tudatlanság homálya.

Ydassir hangja töri meg a merengésünk feszült csendjét.

- Ezért hát felvetettem apámnak, hogy ez a legrosszabb pillanat, hogy megtanítsunk téged az önmérsékletre.

A hallott dolgok olyan mélyen sokkoltak, hogy egy röpke másodpercig azt is elfelejtettem, hogy Ykessit eltiltották a mágiahasználattól. Természetesen ezek az új információk mindent megváltoztatnak. A háború még mindig aktívan zajlik, csak a frontvonalak nyílt harcait színfalak mögötti játszadozások váltották fel. Hányingerem van attól a gyávaságtól, ami ilyesmire kényszerítette ellenségeinket.

- Anna talán már az ellenségeinknél van. Talán valaki beszivárgott Jégbirodalomba is, hogy elmondja, te elvesztetted az erődet. – Yllo szavai ismét elgondolkodtatnak. Ha megoldották a Tűzbirodalom főpapjának az elrablását, könnyen lehet, hogy nálunk is van egy kémük. Még akkor is, ha zárkózottabb, bizalmatlan nép vagyunk. Akkor viszont tenni fognak róla, hogy apám megtudja az ítéletet, miszerint Ykessit megfosztják az erejétől. –  Apa eleve elgondolkodott Avalan felvetésén, ahogy lefelé mentünk, el is mondta, hogy sokra becsüli, amiért egy ilyen okos fiút kapott az égiektől, mint te.

Lesütöm a szemeimet, nem tudom, hogy kéne reagálnom a bókra. Nem olyan közegben nőttem fel, ahol gyakori volt a pozitív megerősítés, nagyon új számomra az élmény, hogy egy család ilyen is lehet. Talán tényleg hihetem, hogy ez már az én családom is?

Ykessi magához húz, átkarolja az oldalamat, én pedig gondolkodás nélkül olvadok az ölelésébe.

- Hol van most apa?

- Előkészít egy hivatalos dokumentumot. Ott úgy fognak tudni róla, hogy sejtettük, hogy Anna nem az, akinek gondoltuk és Ykessi azért támadott rá, mert ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, de rosszul sült el és apa azért adta ki azt a buta törvényt, mert nem akarta, hogy tudják, hogy lelepleztük az összeesküvőket. Sajnálom testvér, hogy így alakult, és hazudnunk kell a szülőhazádnak, de jelenleg nincs más választásunk. Valami óriási készül, aminek ez az egész a része volt. Fogalmunk sincs, hogy ki vette el Scarlo aranymagját, de azt tudjuk az udvari mágustól, hogy ahhoz, hogy ilyen szinten lehessen valakit irányítani, nem szabad, hogy saját ereje legyen. De hatalmas energia kell valaki aranymagjának a kitépéséhez és az eleve halállal is jár. Hogy Anna ebben részes vagy áldozat, él-e még és hol van, nem tudjuk.

Bólintok, de mielőtt bármit is válaszolhatnék, Yllo lopja el a lehetőséget. Azt hiszem, talpraesettebbnek kell lennem, ha ebben a családban meg szeretném kapni a szót.

- És a helyzetre való tekintettel én hozom apánk kihirdetett újabb ítéletét. – A fáklyák ismét egységben lobbannak fel, Ykessi ujjai finoman mélyednek a derekam bőrébe. – Ydassir, második herceg. Visszakapod rangod a hadseregben és felfüggesztem az erőd ismételt tanulását! Cserébe se te, sem a férjed, sem az udvartartásod nem hagyhatjátok el a központi palotát, amíg a háború végére pont nem kerül! – Figyelem, ahogy Ydassir leveszi a karpereceket, Ykessi felém villantott vigyora és a futó csók, amit az ajkaimra lehel, nem rejtik el a pajzán gondolatait. Felgyorsul a szívverésem, de kényszerítem magamat, hogy ne engedjek a vágy kísértésének, amit feléleszt bennem. Tiszta fejjel kell gondolkodnom. – A feladatunk mostantól, Ykessi, hogy feltárjuk az összeesküvőket! Avalan, számíthatunk rád, ugye?

A gondolataimba mélyedek, lassú mozdulattal bólintok, mikor érzem, hogy mindhárman engem néznek. Ha jól értem, az égvilágon semmi nyom nincs, amin elindulhatnánk, hogy rájöjjünk, ki áll ezek mögött.

- És mi lenne, ha úgy tennénk, mintha nem lepleztük volna le a történteket? Mintha Annát még mindig életben tartaná a mágiájuk? Hátha elbízzák magukat, és elkövetnek egy hibát, mert azt hiszik, hogy sikerült Ykessit megfosztani a hatalmától. Ha Ykessiről lekerülnek az arany karperecek, akkor ha egy emberük is van az udvarban, tudni fogják, hogy elbukott a tervük, akármi is volt az pontosan. Ha új tervre kényszerítjük őket, fogalmunk sincs, hogy hol várjuk a következő támadást.

Yllo érti meg először, hogy mire gondolok, egy pillanatra elvigyorodik.

- Csalinak használnád az öcsémet? – Kicsit megszeppenek a szavaitól, még a levegő is bennem reked. Csak most döbbenek rá, hogy a tervem, amit a szokásos hideg logikám szült, mekkora veszélybe is sodorja Ykessit, hiszen ha támadás éri, amíg le nem tudja venni a karpereceket, addig kiszolgáltatott. Ráadásul magamra nézve sem jelent sok jót, mert az ő ereje nélkül én is sebezhetőbb vagyok. Nem is beszélve az erőm irányíthatatlan részének az irritáló morajlásáról. Ha lenne más ötletem, biztos nem ezt választanám.

Ykessi válaszol helyettem.

- Igaza van Avalannak. – Oldalra fordulok, a szemeiben most egy hadvezér eltökéltségét látom. Büszkeség járja át a szívemet, akaratlanul is elmosolyodom. Meg akarom csókolni. Egy pillanat erejéig mintha csak mi léteznénk, nem tudom megállni, hogy közelebb hajoljak hozzá.

- Majd én megvédelek. – Vigyorogva súgom az ajkaira, Ydassir kuncogása zökkent ki a kettőnk kis világából. Ykessi ajkain is mosoly játszik, de visszatereli témát a hivatalos mederbe.

- Hányan tudják eddig, hogy mi történt Anna testével?

- A családunkon kívül csak az egyik orvos és az udvari mágus, aki feloldotta a mágiát. Apánk megtiltotta mindkettejüknek, hogy beszéljenek a történtekről, amíg el nem döntjük, hogy miként hozzuk nyilvánosságra. – Yllo válaszol, Ykessivel egyszerre bólintunk. Előrelátó, bölcs döntés volt, jó eséllyel királyi parancs ellenében nem támad kedvük pletykálni a látottakról. Ha ez tényleg így van, a titkunk jó eséllyel még mindig titok.

- És mi legyen a Jégbirodalomnak szóló dokumentummal? – Yllo rám nézve teszi fel a kérdést. Mindketten tudjuk a helyes választ, de mégis megadja a lehetőséget, hogy kivegyem a részemet a döntésnek ezen részéből, és ezt nagyra becsülöm.

- Túl kockázatos, nem tudhatjuk, hogy kinek a kezébe juthatna el az üzenet, ha pedig az egyikünk vinné, az keltene gyanakvást. – Bólint. – Apám rideg következetességgel irányít ugyan, de nem fog elhamarkodott döntést hozni. Ha meghallja, hogy Ykessit megfosztották az erejétől, várni fog néhány hetet, és ha addig nem kap hírt arról, hogy a törvény módosítva lett, követet fog küldeni, hogy hazahívjon, és megtárgyaljuk a békeszerződés jövőjét. Ha erre sor kerül, akkor haza tudok menni anélkül, hogy ezzel gyanakvást ébresztenénk az ellenségeinkben, és elmondani apámnak a történteket. – Összeszorul a szívem a gondolattól, hogy elszakadjak Ykessitől, akár arra a néhány napra is, de nincs más választásom. Senkiben nem bízhatunk, főleg úgy, hogy az ismerős arcok is lehetnek irányított bábok.

Ykessi gondterhelten simítja hátra az arcába omló, gyönyörű, barna tincseket. Egy pillanatra elidőzik rajta a tekintetem.

- Túl veszélyes egyedül odamenned! – Összeszűkülnek a szemeim. Ő mondja, hogy túl veszélyes??? Hiszen biztosan még azt sem tudjuk, hogy a Jégbirodalomba is beférkőztek e az ellenségeink. A Tűzbirodalomról sajnos ezt már tudjuk. Ő sokkal nagyobb veszélyben lesz, mint én.

- Nem én leszek az, akinek el van fojtva az ereje. – Elillan a felháborodottságom, mikor meglátom az érzelmek csillogását a tekintetében. Ugyanazt a félelmet érzi, mint én. Ezerszer inkább sodornánk önmagunkat veszélybe, mint a másikat. Az arcára simítom a kezemet. – Ne aggódj szerelmem, apámat ismerve jó eséllyel a bátyámat küldi értem, mert ő az egyetlen ember a családban, aki tud hatni rám. Ha tényleg így lesz, benne megbízom annyira, hogy elmondjam neki a történteket, és akkor elmennem sem kell.

Néma puszit nyom a homlokomra, lehunyt szemmel élvezem a gyengéd érintést.

Csend ereszkedik a szobára. Mindent megbeszéltünk, innentől jön a nehéz rész. A kétségek közötti várakozás. Egyáltalán nem biztos, hogy az ellenségeink valóban hibázni fognak csak amiatt, mert azt hiszik, hogy legyengült a helyzetünk. Még az sem biztos, hogy a tervük része volt, hogy Ykessit megfosszák az erejétől, lehet, hogy a bábot csak kémnek küldték, hogy fényt derítsenek a kapcsolatunk részleteire. Lehet, hogy mindez hiábavaló, de a kényszer nagy úr.

Már csak egy valami van hátra. Ydassir némán emeli fel a karperceket, amiket az imént vett le Ykessiről, a kezébe nyomja őket.

- Ha ő rakja fel magának, bármikor le tudja szedni, ugye? – Néma bólintás a válasz a kérdésemre. Ykessi szó nélkül rakja magára a karpereceket, a szobában mintha már ennyitől hűvösebb lenne. Sajnos, ha biztosra akarunk menni, nem kockáztathatjuk meg, hogy bármikor levegye a karpereceket, hiszen a mágiáját érezni is lehet. Szerencsére a szobát jelenleg Ydassir mágiája öleli, ezért az elmúlt percekben valószínűleg ez elnyomta Ykessi nyugalomban lévő erejének a meleg kisugárzását. A torkom összeszorul a gondolattól, hogy jó eséllyel hetekig ez vár ránk.

***

Tíz nap telt el.

Az első pár nap feszültsége enyhült, mikor rájöttünk, hogy úgy fest, nem vár ránk minden bokorban egy áruló bérgyilkos. A hétköznapjaink csendes nyugalomban telnek. Sokat beszélgettem Ylloval, mesélt a gyerekkorukról és a volt szerelméről. Elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetett, mikor elveszítette, és ettől még jobban úgy érzem, hogy minden percet meg kell becsülnöm, amit Ykessivel tölthetek.

Pár nappal utánunk Noara és népünk tagjai közül még néhányan csatlakoztak hozzánk a központi palotában. Természetesen ők nem tudnak Anna eltűnésének a részleteiről, még Noara sem. Gyűlölök hazudni neki, de minél többen tudnak egy titkot, annál kevésbé nevezhető titoknak. Noara volt olyan kedves, hogy elhozta a ruhatáram felét, bár titokban azóta jópár ruhadarabomon kiélte a kreativitását, hogy Ykessi kedvére tegyen vele. Most is egy fehér zekéből varrt mellényben ülök, egy laza, buggyos, piros tűzföldi nadrággal párosítva. Az első napokban nem volt ruhám, ezért Ykessi hozatott szolidabb tűzföldi ruhákat, hogy legyen mit hordanom. Néhány darabot annyira megkedveltem, hogy azóta is hordom őket. Hangosan sosem mondanám ki, de a buggyos nadrág már akkor megtetszett, mikor Annán – illetve Anna testén – láttam.

Élvezem az arcomon a szél érintését, elűzi a késődélutáni nap sugarainak melegét. A palota parkosított kertjében ülök a fűben, az ölemben vörösesbarna hajtincsek zuhataga között fekszik Ykessi. Az ujjaim öntudatlanuk cirógatják a homlokán a kört, ahol a napjele szokott lenni. Most semmi nem töri meg a barna, bársonyos bőr egységét, hiszen még mindig rajta vannak az arany karperecek. Ydassir velem szemben ül, egy fának támasztja a hátát és szokásához híven hivatalos papírok tömege veszi körül, ezekben van elmerülve. Ykessit elárasztották egy tucat könyvvel, amit az eredeti ítélet szerint kellett volna újra átnyálaznia, ezeknek az egyikét bújja, nem éppen töretlen figyelemmel. Az én olvasmányom sokkal érdekesebb, mint az övé. Noara apja fontos szerepet tölt be a Jégbirodalom tudományos életében, így lánya folyamatos unszolására nem túl törvényesen, de ki tudta csempészni az elátkozottakról szóló tanulmányok egyik kötetét.

Sokat időt töltünk hármasban, Yllonak több elfoglaltsága van, de néha ő is, néha pedig Noara is csatlakozik hozzánk. Ydassirhoz is sikerült közelebb kerülnöm az elmúlt napok nyugalmában.

Megérzem magamon Ykessi futó tekintetét, nem sokkal később az ujjai érintése követi. Végtelenül gyengéden simítja végig az arcomat. Az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy Ykessinek tényleg igaza volt. A szerelmünk sokkal több, mint az a testiség, aminek én gondoltam. A pillantásai, a futó érintései és a figyelme a világot jelentik számomra. Persze vannak pillanatok, mikor megőrülök a vágytól, hogy közelebb legyek hozzá, de a hétköznapok folyamatos együttléte sokkal mélyebbé tette a kapcsolatunkat. Azt hittem, hogy soha nem fogom közelebb érezni magamat hozzá, mint a szeretkezés pillanataiban, de tévedtem. A valódi közelség azokban az apróságokban rejlik, amiket az elmúlt napokban tanultam róla. Hogy a jobb oldalára fordulva szeret aludni. Hogy van egy jellegzetes mosolya, amit az étel első falatjának megízlelése után visel. Hogy mindig a bal kezével simítja hátra a haját. Hogy mikor kezdi megunni a könyvet, amit olvas, összeráncolja a homlokát. Lenézek rá. Most is épp ezt teszi. Elmosolyodom. Három… kettő… egy…

- Te mit olvasol? – A szívem összes szeretetével nézek rá. Az ujjaim azóta már nem a homlokát cirógatják, hanem az egyik barna tincsecskével játszadoznak. 

- Titkos tanulmányokat az elátkozottakról. – Két tekintetet érzek magamon, azt hiszem sikerült felkeltenem az érdeklődéseket. Elmosolyodom, mielőtt rákérdezhetnének, válaszolok. – Noara apja csempészte ki nekem a könyvtárunk tiltott részlegéből. – Magamban hozzáteszem, hogy a tiltott részleg nekem amúgy sem lenne tiltott, hiszen a királyi család tagja vagyok. Viszont a palotából még én sem vihetném ki.

- Annyira titkos, hogy nekünk sem mondod el? – Ykessi tekintetében gyermeki csintalanság csillog, de tudom, hogy a kérdése komolyabb, mint amilyennek látszik. A hajával játszadozó ujjaim most a szétnyíló mellényéből kilógó mellkasára csúsznak, gyengéden érintik a körmeim. Szeretem, hogy megborzong, mikor ezt csinálom.

- Előtted nincsenek titkaim. – Egy pillanatig engedem, hogy elmerüljünk egymás tekintetében, majd elszakítom magamat, és kicsit tárgyilagosabb hangon folytatom. – Igazából még nagy újdonságot nem olvastam. A lényeg annyi, hogy gyakorlatilag megölhetetlen vagyok, szóval sajnálom, de rajtad ragadtam. – A nevetése zene füleimnek. A napokban sokat nevettünk együtt, már hozzá kellett volna szoknom, de nem tudok. Még mindig minden alkalommal felgyorsul a szívverésem, ha hallhatom, láthatom ezt a csodát. Olyan, mint a napsugarak.

- Megölhetetlen? – Ydassir meglepett hangjára felnézek és bólintok. Vártam, hogy az egyikük rákérdez.

- Igen. Az elátkozottak ereje irányítja az erőnk egy részét, ez védi ki azokat az ellenünk irányult támadásokat, amik életveszélyesek lennének. Már én is tapasztaltam, mikor lőttek rám vagy mikor Ykessi ereje kitört, és nem volt időm pajzsot emelni. Az elátkozottak legnagyobb félelme az őrület volt, ezért sokan próbáltak végezni magukkal mérgekkel, de az erejük nem engedte nekik, a méreg megfagyott a gyomrukban és egyszerűen kiürült a testükből. Azt írják, hogy számtalan fegyver készült, hogy még az őrület előtt végezhessenek az elátkozottakkal, de ezeknek a sikerességét nem részletezik. Az egyetlen megoldás, amit írnak az az, hogy el kell érni, hogy egy olyan helyen érje el őket a fagyosság, ahol a lehető legkevesebb embernek árthatnak… vagy ahogy a háborúk esetén történt a lehető legtöbb ellenségnek.

- Ez szörnyű. – Bólintok Ydassir szörnyülködésére. Nem véletlenül remélték a népünk tagjai, hogy eltűntek az elátkozottak a vérvonalakból, még akkor is, ha ezzel a legerősebb harcosainkról mondtak le.

- Igen. De biztos vagyok benne, hogy az őseim kísérletei között nem szerepelt az, hogy össze kell házasodni egy erős tűzföldi harcossal. – Vigyorogva nézek le Ykessire, gyengéd cirógatással próbálom eloszlatni a felhőket a gondolatai körül.

Egy küldönc érkezése zavarja meg a beszélgetésünket. Tisztelettudóan meghajol. Ykessi felül az ölemből, Ydassir is leteszi a hivatalos iratokat.

- A Jégbirodalom hercege érkezett látogatóba az uralkodó parancsára. Kéri, hogy fogadják őt. – Felcsillanó tekintetem találkozik Ykessiével. A bátyám! Hát tényleg őt küldte az apám. Ha minden úgy alakul, ahogy terveztük, még hazamennem sem kell.

- Köszönjük. Máris indulunk a bátyám fogadására. – Mielőtt elindulhatnék, a küldönc bizonytalan válasza állít meg.

- Úgy hiszem az öccse az. Ariwis herceg. – Ledermedek a mozdulataimban, nem tudom, miért, a hátamon egy megmagyarázhatatlan hideg borzongás fut végig. Az öcsémmel teljesen átlagos, semleges a kapcsolatom. Szinte nem is ismerem őt. A bátyámmal mindig összekötött a politika, az ország vezetéséhez kapcsolódó dolgok és a mágiánk iránti érdeklődés, ha családi szeretet nem is. Az öcsénk mindig magának való volt. Persze ez a mi népünknél nem kirívó.

- Értem, köszönöm.

Elindulunk befelé, abban a pillanatban, amint hármasban maradunk, Ydassir türelmetlenül töri meg a csendet.

- Ez mit jelent? Miért az öcsédet küldte apád? Hiszen azt mondtad, hogy a bátyádat fogja.

- Nem tudom. De nem szoktam ekkorát tévedni. Rossz előérzetem van. – És ha még be sem teljesül a rossz előérzet, ez akkor is rossz hír. Ha tényleg az öcsémet küldte, akkor muszáj lesz hazamennem, mert rá semmilyen üzenetet nem bíznék. – Megengeditek, hogy egyedül beszéljek vele? – Már látom, ahogy Ykessi szólásra nyitná a száját, mosolyogva fűzöm össze az ujjainkat. – Épp most tisztáztuk, hogy milyen nehéz ártani nekem.

Halkan sóhajt, de végül bólint. Amúgy sem akarnám, hogy Ykessi sok ideig legyen egy olyan jégföldi közelében az ereje nélkül, akiben nem bízom meg. A jég mágiájával nagyon alattomos módon lehet emberekkel végezni. Az öcsém nem erős, de a királyi háznak megfelelő képzést kapott az erejéhez.

A bemutatkozások és udvarias üdvözlések után bevezetem az öcsémet egy kis terembe. Látom a tekintetén, hogy némán becsmérli a vállaimat kivillantó mellényt, amit viselek. Ha nem zavart volna meg a váratlan fordulat, hogy nem a bátyám érkezett, valószínűleg lett volna elég lélekjelenlétem átöltözni.

Egy asztal két ellentétes oldalán állunk, egyikünk sem ül le. Az asztalra csúsztat egy összetekert iratot, rajta díszeleg apánk pecsétje. Felemelem, az ujjaim finom mozdulatára elpárolog a jégdarab, amibe a pecsétet nyomták. Az arcom rezzenéstelen marad, pedig már tudom, hogy nem az apám mágiája pecsételte le az iratot. Hamis.

A kézírása hibátlanul utánozza apámét, a levélben pontosan az áll, amire tőle számítottam. Célratörő utasítás. Hazarendel. Nagyon ügyes hamisítvány, de az. Miért? Ariwis benne lenne ebben az egészben? Azt nem hiszem, akármilyen erős bennem a gyanakvás, akkor sem nézem ki belőle. Őt is átverték volna? De akkor nyitott marad a kérdés, hogy miért őt küldte az apánk. Ha a bátyám nem ér rá, akkor is sok megbízhatóbb ember lett volna a feladatra.

Leteszem a papírt. Bólintok.

- Számítottam rá, hogy a férjemmel történteknek ez lesz a következménye. – Most ő bólint. Látom, hogy kérdezni akar valamit, de nehezen veszi rá magát. A szemeiben csillogó tartózkodásból arra is rájövök, hogy min gondolkozik. – Azt akarod kérdezni, hogy tényleg elátkozott vagyok e? – Gondolom összezavarta, hogy a pletykák szerint az elátkozottak jelét viselem, most pedig semmit nem lát az arcomon. Ykessi mágiájának elfojtása miatt még a narancsos jelek sem díszítik.

- Csak kíváncsi voltam, hogy pletyka e vagy igazság. – Elmosolyodom. Egy pillanat erejéig bűntudatot érzek, hogy alapból gyanakvással a szívemben köszöntettem őt. Most először látom a tizennyolc éves kíváncsi kölyöknek, akinek mindig látnom kéne. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy az irat hamis. Sajnos ez több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

- Igaz. – Megkerülöm az asztalt, hogy mellé lépjek, a vállára teszem a kezemet. Látom, ahogy megfeszül az érintéstől. Régen én is pont így reagáltam volna erre. – De nem kell félned, még nagyon messze állok az őrülettől. – Nagy szemekkel néz rám és bólint. – Viszont a levélen, amit nekem hoztál hamis pecsét volt. Szóval szeretném, ha mindent elmondanál arról, hogy kitől kaptad, hogy megtudhassam.

A tekintetében átfutó irritáltságot szinte nyomban eltünteti. Ha nem tanultam volna meg jobban olvasni változékony, lobbanó érzelmeket a tűzföldiek arcán, talán észre sem vettem volna a pillanatnyi megcsillanást.

Hátrébb lépek, de késő. A mellkasom közepe felé irányuló tőrt az elátkozottak jege állítja meg az utolsó pillanatban. Szegény ostoba gyerek. Fogalma sincs az elátkozottak erejéről, és meg akar ölni egyet. A tekintetünk találkozik, nem látok döbbenetet az övében, és ez megrémiszt. Nem lepődött meg azon, hogy a pajzsom kivédte a támadását. De akkor miért? A tűszúrásnyi fájdalmat a mellkasom bőrén szinte észre sem veszem. Lenézek. Tágra nyílnak a szemeim, mikor látom a nyelénél fogva a pajzsomba fagyott tőr élét megnyúlni. Leomlik a tőr körül a jegem, megmarkolom, de nem mozdul. Nem értem, hiszen nem is szúr mélyre, épphogy csak a hegye érint.

- Mit jelentsen ez? – A kezem dühösen mozdul, de mikor a mágiámat hívnám elő, hogy börtönbe zárjam támadómat, semmi nem történik. – Mi tettél?

Elmosolyodik, majd halkan felnevet. Már nem próbálja meg elrejteni a tekintetében a kárörvendést, és felfogom. A tőr nyele egyre fényesebb, ahogy a mágia, amit belőlem szív ki, megtölti erővel. Olvastam erről. Széttépem a mellkasom fölött a mellényt, látom, ahogy a kés hegye és a bőröm találkozásának pontján pókháló szerű jégseb terjed szét a bőrömön.

Térdre rogyok a gyengeségtől, ami átjárja a testemet.

- Megőrültél? Tudod, mi lesz a vége, ha ezt csinálod! Tudod mi lesz a vége, ha kimeríted az erőmet! Téged foglak először meggyilkolni az őrületemben.

A kétségbeesés szinte fojtogat. Ykessi! Ykessi mágiája megállíthatja! Felállnék, de rá kell jönnöm, hogy a lábaimat vastag jégbörtön tartja fogva.

- Engedj Ariwis! Meg akarsz halni?!

- Én nem fogok meghalni. Azt hiszed olyan okos vagy, de azt sem tudod, hogy a jégbirodalmi katonák úgy védekeztek a háborúkban a fagyosságot elérő társaik ellen, hogy jégbörtönbe fagyasztották magukat? – Tágra nyílnak a szemeim. Nem tudtam. Ezt hogy nem tudtam? – Csak azokat fogod meggyilkolni, akiknek érzed a melegét. – Felnevet. – A Tűzbirodalom fővárosában! Én pedig kihúzom majd a fagyott testedből a tőrt és az ellopott mágiád segítségével befejezem, amit elkezdtél.

Egyre gyengébb mozdulatokkal próbálom elszakítani magamtól a tőrt, de hiába. A vállaimon jégfehér kígyóként kúsznak végig az elátkozottak jelei, ahogy elhagy az erőm. Nem! Nem lehet így vége! Ykessi! Nem kényszeríthetem arra, hogy megöljön, hogy védje a családját. Belehalna. Megtenné, de belehalna. Ha hatalmamban állna véget vetni az életemnek, megtenném.

Valahogy jeleznem kell neki!

Jéghideg könnycseppek folynak az arcomon. A tőrt szorító kezemen meglátom a házasságunk jelét, ami mostanra az egyik kedvenc része lett a testemnek. Nem gondolkozom, teljes erővel szorítom meg a megjelölt kezemmel a tőr élét. A felhasadó bőrömből vörös vér csepeg a padlóra, és megtörténik, amire vártam. A tiltott ereklye, ami magába szipolyoz minden mágiát, nem kíméli a szent kötelékünket sem. A piros jel lassan kúszik bele, zsibbasztó ürességet hagyva maga után. A kötelék megbomlását neki is éreznie kell.

Nem tudom megszólalni. Képtelen vagyok akárcsak átgondolni, hogy mit jelent mindez. Jelenleg borzalmasan sötétnek látom a jövőt.
- És mi lesz a háborúval? – hallom meg egyetlen szerelmem halk hangját. – Alig pár hete még harcokat vívtunk a frontvonalakon. Ykessi majdnem belehalt, hogy minél kevesebb katonának kelljen az életét kockáztatnia. Nem tudhatjuk, hogy az eddigi vereségeik mennyire tántorították el az ellenfeleinket. – Hatalmasat dobban a szívem és büszkén fordulok Yllo felé. Szinte beszél hozzá a tekintetem. Látod, testvérem, milyen dicső férjem van? Mosolyom szélesebbé válik, ahogy meglátom, hogy Ydassir szemeiben is büszkeség csillog.
- A Tűzbirodalom hadseregének ereje nem egy ember erejében rejlik. – Apám megfontolt szavai arról árulkodnak, amit korábban mondott. Úgy kezeli a felvetést, mintha valamelyik vér szerinti fiától jött volna. – És a legutóbbi elsöprő győzelem óta csend van a frontvonalakon.
- De hiszen még egy erősebb emberüket sem küldték csatába. Nem fognak ilyen könnyen lemondani a bosszúról. Ez a döntés nem csak a Tűzbirodalom, de a Jégbirodalom helyzetét is gyengíti a háborúban. – Apám felsóhajt. Tudom, gondolkodnia kell. Át kell gondolnia mindent és bölcs döntést kell hoznia. Nem gondolta teljesen végig, hogy mit jelent az, ha engem megfoszt az erőmtől. Nem hagyhatja megtorlatlanul azt, amit tettem, de nem léphet ekkorát vissza. Ydassir és Yllo dicső harcosok, de a nyomomba sem érnek, hiszen én vagyok megjelölve.
- Igazad van. Ha a háborús helyzet úgy kívánja, lehet, hogy felülbírálom a döntésemet. Emiatt viszont arra kérlek titeket, hogy az elkövetkezendő heteket töltsétek itt. – Nyugalom járja át a szívem. A családommal lehetek és a szerelmem is itt van végre. Talán ebben a nehéz helyzetben végre sikerül beilleszkednie? Elfogadnia, hogy a tűzföldi királyi család része?
- Köszönöm, felség.
- Most mindenki menjen aludni. Fárasztó egy öregembernek a saját fia felett ítélkezni. A szolgálók már előkészítették a szobáitokat.

***

Alig telik el fél óra, és kettesben vagyunk ismét. A gondolataimba temetkezem. Tudom, mindenki ezt teszi most. De az zavar, hogy nincs ellettem, hiszen ő a fotelban ül.
- Avalan, nem ülsz mellém? – kérdezem, de sokáig nem felel. – Kincsem!
- Tessék? – sóhajtva állok fel és megsimogatom az arcát.
- Azt kérdeztem, hogy biztosan nem gond e, ha ez lesz a te szobád is az itt tartózkodásunk alatt – füllentem, mert ezt is akartam kérdezni, de… na. - Nálunk az a szokás, hogy a házastársak egy szobán osztoznak, de megkérhetem, hogy készítsenek elő neked egy vendégszobát.
- Ha nem zavarok, szívesen aludnék veled. – Gyengén csókolom, mert már most érzem, hogy valami nincs vele rendben.
- Te soha nem zavarnál, szerelmem. – A csend idilli, mégis megtöröm, ahogy elmesélem neki, hogy mi a fekete folt a falon. Mosolyog is kicsit, de semmi nem az igazi. Ki kell ugrasztanom a nyulat a bokorból. Ezért csábítom szexre. Tudom, hogy nem fog menni neki, és be is igazolódik a sejtésem. Talán használni nem tudom az erőmet, de érzem, hogy az övé nincs rendben. Tudom, hiányzik az erejének az enyém. Az ő jegének kordában tartásához kell az én tüzem ereje.
- Ezek a dolgok… nem fognak menni – mondja, mikor már kiszállt mellőlem a kádból. Sóhajtva emelkedem fel én is, magam köré csavarva a köntösömet. Tudom, hogy retten. Talán ennyire nem bízik bennem ismét?
- Ha nem megy, hát nem megy – mosolygok rá.
- Ykessi! De… - Nem hagyom, hogy befejezze a kétségeit. Tudom, neki könnyebb lenne kimondani, de én sem vagyok szent. Képtelen lennék az ő terheit is cipelni a sajátjaim mellett.
- Avalan, kérlek, próbálj meg bízni bennem. Nem azért szeretlek, mert formás a feneked és kellően szűk a tested. Azért szeretlek, aki vagy, és ha úgy alakul, hogy egy időre meg kell próbálnunk nem szeretkezni, akkor nem fogunk. Mindent meg fogok oldani, hidd el! Tíz osztályt kell kijárnom. A mai eszemmel ez maximum egy hónap lesz. Az erőmet nem vesztettem el és tudom is uralni. A dühömet kell megtanulnom kordában tartani, hogy apa visszaadja az erőmet. Felnőtt férfiak vagyunk, és mielőtt eszedbe jutna ez az orbitális marhaság, nem fogok mások után rohanni, és még a nászéjszakánknál is jobban megsértesz, ha ezen fogsz őrlődni! – jelentem ki, és az ajkaira hajolok. Gyors puszi csak, nem is lehetne több, hiszen mielőtt válaszolhatna, kopogás szakítja meg a magányunkat.

Három kopogás.

Egy kopogás.

Három kopogás.
- Ez Yllo – mondom, és gyorsan magamra kapom a ruháimat, ahogy ő is. Örülnék, ha folytathatnánk a beszélgetést, de most nem tudjuk. – Nem zavarna, ha nem lenne fontos, de ez itt nincs lezárva! – nézek rá. – Imádlak – súgom, és az ajtóhoz lépve kitárom, hiszen ekkorra már mindketten illendően fel vagyunk öltözve.
- Sajnálom, öcsém, de ez nem tűr halasztást! – mondja, és belép, ekkor látom meg mögötte Ydassirt. Ő is bejön, majd bezárja az ajtót. Nem mulasztom el a kézmozdulatot, amivel hangszigeteltté teszi a szobát. – Baj van.
- Apa? Anya? – kérdezem riadtan, de visszalépek szerelmem mellé és megfogom a kezét.
- Nem. Anna – mondja Yllo. Szemének villanásából tudom, hogy maradjak csendben. – Eltűnt.
- Hogy… mi? – kérdezem döbbenten.
- Ismered Scarlót? – kérdezi Ydassir. Bólintok.
- Persze, a lovaskatonák egyik parancsnoka, alattam dolgozik, hogyne ismerném. Anna szeretője volt pár évig, egy felfuvalkodott hólyag, utálom.
- Így igaz - bólint Yllo. – Miután ti elmentetek, apa és én meg akartuk nézni Annát. Hátha felébred és mond valamit, vagy csak… bármiért. De apának furcsa volt Anna teste. Azt mondta, hogy Anna is a tűz erejéből táplálkozik, nem lett volna szabad ennyire megsebződnie, még akkor sem, ha a te erőddel állt szemben. Az egyik udvari mágust hívta, ő oldott fel egy varázslatot, ami Anna testén volt – mondja Yllo. – De az, aki lent feküdt az orvosokkal, az nem Anna volt!
- Hogy mi van? – kérdezem döbbenten. Szinte fel sem fogom a szavait. – Látnom kell, és…
- Felesleges.
- Mi az, hogy felesleges, Yllo?! Látnom kell, hogy…
- Ahogy az udvari mágus feloldotta a varázslatot, nem sokkal utána Scarlo teste egyszerűen elporladt. Láttuk néhányan, hogy ő volt az, de halott volt már. Csak a mágia tartotta életben, és a te jeged, Avalan! – néz Yllo a férjemre.
- Várj már... Scarlo is a tűz erejéből táplálkozik, ő…őt sem tudtam volna…
- Nem volt meg az aranymagja. – Az aranymag. Az aranymag, ami megkülönböztet minket az átlagos emberektől. Mindenkinek van, aki képes varázslatot használni, legyen az tűz vagy jég. Olyan, mint egy második szív. – Csak egy egyszerű halandó volt. Azért voltál képes elporlasztani őt – mondja Yllo.
- De akkor is… én megöltem valakit? – pillantok fel összetörten. – Ha Scarlo, ha Anna…
- Hagyd már, hogy végigmondjam! – dörren rám Yllo hangja. – Miután feloldottuk a mágiát és mielőtt elporladt, annyit még tudott mondani, hogy el fogunk bukni, mert elárultak minket. A mágia, amit használtak rajta, hogy Anna testét viselje, olyan szintű volt, ami képes volt egy ideig még életben tartani. De az, aki elment hozzátok, eleve nem Anna volt és akkor már egy ideje nem is volt életben. És ami a nagyobb baj, hogy fogalmunk sincs, hogy az eredeti Anna most hol van – sóhajtja Yllo.
- Ezért hát felvetettem apámnak, hogy ez a legrosszabb pillanat, hogy megtanítsunk téged az önmérsékletre – veszi át a szót Ydassir.
- Anna talán már az ellenségeinknél van. Talán valaki beszivárgott Jégbirodalomba is, hogy elmondja, te elvesztetted az erődet. Apa eleve elgondolkodott Avalan felvetésén, ahogy lefelé mentünk, el is mondta, hogy sokra becsüli, amiért egy ilyen okos fiút kapott az égiektől, mint te – néz Yllo őszinte mosollyal Avalanra, és ez nekem is végre mosolyt csal az arcomra.
- Hol van most apa? – kérdezem, miután átöleltem az én szépségemet.
- Előkészít egy hivatalos dokumentumot. Ott úgy fognak tudni róla, hogy sejtettük, hogy Anna nem az, akinek gondoltuk és Ykessi azért támadott rá, mert ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, de rosszul sült el és apa azért adta ki azt a buta törvényt, mert nem akarta, hogy tudják, hogy lelepleztük az összeesküvőket – mondja Ydassir. – Sajnálom testvér, hogy így alakult, és hazudnunk kell a szülőhazádnak, de jelenleg nincs más választásunk – pillant ismét Avalanra, először hívva testvérnek, ami hatalmasat dobbant a szívemen. - Valami óriási készül, aminek ez az egész a része volt. Fogalmunk sincs, hogy ki vette el Scarlo aranymagját, de azt tudjuk az udvari mágustól, hogy ahhoz, hogy ilyen szinten lehessen valakit irányítani, nem szabad, hogy saját ereje legyen. De hatalmas energia kell valaki aranymagjának a kitépéséhez és az eleve halállal is jár. Hogy Anna ebben részes vagy áldozat, él-e még és hol van, nem tudjuk – sorolja Ydassir.
- És a helyzetre való tekintettel én hozom apánk kihirdetett újabb ítéletét. – Yllo hangjára a szobámban levő fáklya lángolni kezd. – Ydassir, második herceg. Visszakapod rangod a hadseregben és felfüggesztem az erőd ismételt tanulását! – dörren a hangja. Ydassir lép elém, így felé tartom a kezeimet. Csak ő veheti le a karkötőt, hiszen a bilincset ő helyezte fel. – Cserébe se te, sem a férjed, sem az udvartartásod nem hagyhatjátok el a központi palotát, amíg a háború végére pont nem kerül! – dörren testvérem hangja, miközben öcsém lepattintja a csuklóimról a béklyókat. Ahogy a második is lepattan, az erőm szinte végigszáguld a testemen, de nem törik ki ismét. Csendben éled újjá minden porcikám, és vigyorogva fordulok Avalan felé, gyors csókot adva neki, hogy aztán ismét Yllóra figyeljek. – A feladatunk mostantól, Ykessi, hogy feltárjuk az összeesküvőket! Avalan, számíthatunk rád, ugye? – kérdezi Yllo.

- Te is tudod, hogy nem tehetem meg. – Gyengéd érintése csak újabb könnyeket csal a szemembe.

- De miért? – A szívem mélyén tudom a választ.

- Talán egy pár napig vagy hétig örülnék, amiért elkerültem a felelősségre vonást és veled lehetek. De nem kellene sok idő, és meggyűlölnélek azért, ami történt, és azért, mert hagytam magam rábeszélni, hogy elszökjek veled. – Jogtalan csalódottság járja át a szívemet, pedig tudom, hogy igaza van. Egy olyan ember, mint ő, nem bírná sokáig cipelni ezt a bűntudatot és a családja haragját. Vajon én képes lennék rá? Félek, hogy az a válasz, hogy igen. Ennyivel jobb ember lenne nálam? – Ezt nem akarom. Értsd meg. Nem szabad semmit tennünk most. Apám kegyére kell hagyatkoznunk. Mi történt Annával? Megöltem?

Hallom, hogy megremeg a hangja, összeszorul tőle a szívem. Én okoztam neki ezt a fájdalmat.

- Nem, életben van. Sok a sérülése, de él és élni is fog.

- Amíg ő él, addig én is élek, Avalan. Ydassir előre küldte a küldöncöt? – Bólintok. – Akkor lesz ideje apának és Yllónak lenyugodni. Inkább téged féltelek. – Engem? Mitől? Nem értem, hiszen nem az én életem forog kockán.

- Magadat kellene.

Elmosolyodom a látványtól, mikor szemeiben megcsillan egy hadsereg parancsnokának az intelligenciája, miközben végigvezeti a jövő lehetséges kimeneteleit.

- Magamat is féltem szerelmem, de engem lefokozhatnak. A rangomat nem vehetik el, és amíg Anna él, az életem is az enyém. Ydassir pedig el fogja mondani, hogy miért történt minden. Téged is csak erre kérlek. Légy őszinte apámmal és a bátyámmal.

- Ezt kérned sem kell. Eszembe sem jut Annának falazni. – Összeszorítom ajkaimat. Természetesen elmondok mindent, bár titkon rettenetesen remélem, hogy a hálószobánk intim jeleneteinek a kitárgyalásától eltekinthetünk. Azt úgysem tudja senki, hogy pontosan mi is történt.

- Bízz bennem és a családomban. Már annak is oka volt, hogy az esküvőre nem hívtuk meg. – Megtorpannak szavai, félbehagyja a gondolatmenetet, és úgy ül fel, mintha villám csapott volna belé. – Nézz rám, Avalan! Minden igaz, amit mondott, de könyörgöm, értsd meg, hogy az akkor volt! – Egy pillanat erejéig nem értem, hogy miről beszél. Meglepetten pislogok rá, de mielőtt kérdőre vonhatnám, a rá jellemző lendületes félbeszakíthatatlansággal folytatja. –  Rosszul indult köztünk minden és igen, mondtam rád gonosz dolgokat. – Megfagy a vér az ereimben, mikor rádöbbenek, mire is gondolt. –  Ahogy nyilván te sem gondoltál rám akkor úgy, mint most. – Némán, apró bólintással válaszolok, élvezem a kezei gyengéd érintését az arcomon. Olyan meleg. Nem mondanám, hogy sok időm volt ezen gondolkodni, mióta sértetten elhagytam Ykessi szobáját, de azt tudom, hogy akármit is mondott és gondolt az esküvőnk napján, az már a múlt. Mégis… mégis arra emlékeztet, hogy hiába is szeretjük egymást, a választásunk nem volt és soha nem is lesz a miénk. – És egyszer el is akartam mondani, de nem pár hónappal a házasságunk után. De el kell hinned, hogy már nem gondolom azokat! Most láthattad, mennyire szeretlek! Beleőrültem a gondolatba, hogy elveszítettelek, szóval könyörgöm, ne őröld magad ezen! Szeretlek. Most szeretlek és innentől örökké foglak! A múlt már mögöttünk van, azzal kár foglalkozni. Te hozzám tartozol, a részem vagy és ezt el kell hinned!

Felgyorsul a szívem az újabb szenvedélyes vallomástól, amivel megajándékoz. Igaza van. Meddig akarok még kételkedni bennünk a múltunk miatt? A boldogságunkon nem kéne, hogy változtasson az, hogy milyen módon alakult ki köztünk ez a kapcsolat. Vajon hihetem, hogy tényleg örökre szeretni fog?

Elmosolyodom. Magam részéről biztos vagyok benne, hogy senki más iránt nem tudnék így érezni. Belegondolni sem tudok abba, hogy valaki mást ilyen közel engedjek magamhoz. Csak őt.

Gyengéd csókot lehelek ajkaira. Az ismerős íz elbódít.

- Köszönöm. – Mindegy, hányszor gyengülök el, és kételkedem magunkban, tudom, hogy ő mindig megnyugtat majd. Tudom, hogy ha kell, ezerszer mondja még el ugyanezt, hogy elsöpörje minden kételyemet.

- Én köszönöm. – Egymásnak döntött homlokkal pihenünk az út hátralévő részében.

***

Már javában késő este van, mikor megérkezünk a központi palotába, de nem is baj, hogy az éjszaka sötétje elrejt minket. Anna csak egy leheletnyivel van jobb bőrben, mint pár órája.

A háttérbe olvadva próbálok láthatatlan maradni, és így figyelni, ahogy Ykessi édesanyja üdvözli bilincsben érkező fiát. Látom a szemében az aggodalmat. Bűntudat és egy enyhe, megmagyarázhatatlan irigység mar a szívembe.

„Bízz bennem és a családomban.”

Ykessi szavai visszhangzanak a fülemben, és elmosolyodom. Feltétel nélküli szeretet és bizalom köti össze őket. Tétován követem őket, még soha nem éreztem magamat ennyire kívülállónak.

A trónterem ajtajának csapódása tompa puffanással töri meg az éjszaka monoton nyugalmát. Mintha megállt volna az élet, a kastély kihalt és sötét. Magunkra maradunk, Ykessi családja és én. Tágra nyílnak a szemeim, mikor Ykessi arcán pofon csattan. Földbe gyökerezett lábakkal figyelem a jelenetet. Pofon, ölelés, megrovás, aggodalom. Mindezt kevesebb, mint egy perc lefolyása alatt. Szenvedélyes család, az egyszer biztos. Már majdnem elmosolyodom a gondolattól, mikor felfogom, hogy merrefelé terelődött a beszélgetés.

Mit mondtak? Az a szolgáló, aki Annát elkísérte? De hiszen nem volt ott senki más. Vagy mégis? Lehet, hogy túlságosan el voltam foglalva Annával, hogy észrevegyem?

A szégyenérzet, amit abban a pillanatban éreztem, most ötszörös erővel tér vissza, magamon érzem a teremben lévők tekintetének súlyát. Mindenki tudja, hogy mi történt? Ennek nem így kéne lennie. Ennek egy olyan dolognak kéne lennie, ami csak ránk tartozik.

A király elém lép, és térdre ereszkedik. Nem. Én ezt nem akarom.

- Sajnálom, a főpapunk nevében is elnézésedet kérem, Avalan herceg! Tudnod kell, hogy az ő álláspontja csak az övé, én nagyra becsüllek és családtagomként tekintek rád, ahogy Yllo és a feleségem is!

Érzem, hogy az arcom kivörösödik. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel és a szavaival, pedig tudom, hogy válaszolnom kell neki. Hiába mondja azt, hogy a családtagjaként tekint rám, ha én képtelen vagyok ilyen szemmel nézni rá. Nem egy bocsánatot kérő apóst látok, hanem egy királyt, aki olyat tesz, ami nem méltó hozzá. Nem érdemlem meg. Hiszen ez az egész én hibám. Ha jobban kezeltem volna a helyzetet, akkor most nem lennénk itt. Ha lett volna elég erőm, hogy bízzak Ykessi érzéseiben.

- Köszönöm. – Ennyit vagyok képes kinyögni, a hangom vékony és halk, felé nyújtom a kezemet, és ő felemelkedik a földről, hogy megszorítsa. A fogása határozott és erős. Az érintés véget is ér, még mielőtt rádöbbenhetnék, hogy megtörtént, és egyáltalán nem zavart. Lehet, hogy kezdek hozzászokni az érintésekhez?

A családtagjaként tekintenek rám? Vajon tényleg így van, vagy csak udvariasságból szőtte bele a bocsánatkérésébe? Hiszen alig ismernek. Pár napja még azt sem tudták, hogy Ykessivel mit érzünk egymás irányt.

A csendet most Ydassir dühös hangja töri meg.

- Minden Anna hibája! Undorítóan viselkedett Avalannal, pedig semmit nem tett, amivel rászolgált volna! Látnotok kellett volna, még a ruháit is úgy válogatta, hogy jobban illeszkedjenek a tűzföldi szokásokhoz! – Azt hiszem, nem ez a jó pillanat, hogy eláruljam, hogy inkább a gyerekes féltékenység hajtott, nem pedig a tűzföldi szokások. –  De Anna provokálta, bántotta. A szolgáló nekem is elmondta, miket hallott a hálószobában. És el kell mondanom, ha nem Ykessi, megtettem volna én! Kivégzés jár annak, aki ribancnak nevezi a második herceg férjét, ha főpap, ha nem! – Nagyot nyelve sütöm le a tekintetemet. Reménykedtem, hogy ezen a témán már túljutottunk. – Nem fogom tétlenül tűrni, hogy kivégeztesd a bátyámat valamiért, ami nem az ő hibája! Azt a felfuvalkodott, undok hólyagot kell megölni, nem azt, aki a férje becsületét védte! 

Döbbent csend követi a szavait. Azt hittem, hogy a kivégzés már terítéken sincs, hiszen Anna túlélte a támadást. Most akkor miért? Miért kérdezi ezt így? Az izmaim megfeszülnek, szinte támadásra készen. Kétségbeesetten várom a király válaszát, ellenállok a kényszernek, hogy valamilyen módon hozzáérjek Ykessihez, pedig az ujjaim bizseregnek az érintéséért.

- Tudom, hogy hibáztam, amiért elengedtem Annát. Mind tudtuk, hogy hogy tekint Ykessire. Nem nézhetem tétlenül tovább, hogy valaki tárgyként kezeli a fiamat! – A trónterem fáklyáiban parancsszóra lobban fenyegető tűz szavai nyomán. Végigfut a hideg a hátamon. – Halljátok hát a parancsomat! Törvényt hozok! Tűzbirodalom uralkodója maga a király! Egy főpap sem parancsolhat a királyi családnak! Annát, birodalmunk főpapját megfosztom a rangjától és száműzetem! – A férjemre siklik határozott tekintete. A szünet, amit tart, mintha a végtelenségig tartana. – Ykessit, mivel súlyosan bántalmazott valakit, képtelen volt korában tartani az erejét, és mivel az, akit megtámadott, akkor még fontos posztot töltött be, megfosztom parancsnoki rangjától! Semmiféle rangja nincs mostantól a hadseregben, és soha többé nem használhatja az erejét!

Tágra nyílnak a szemeim, próbálom felfogni a szavait. Soha… soha többé?

A hitetlenkedés, a harag és a kétségbeesés vegyes érzései élednek bennem. Mégis mit gondol? De hiszen háborúban állunk. Ráadásul egy embertől eltiltani a mágiahasználatot olyan, mintha kitépnénk a lelke egy részét! Miért nem ellenkezik senki? Miért nem szólalnak fel? Talán nekem kéne?

A király határozott szavai zökkentenek ki a veszélyes vizek felé kalandozó gondolatokból.

- Akkor vagyok hajlandó megfontolni a döntéseim eltörlését, ha első osztálytól fogva ismét kijár minden egyes osztályt az iskolákban és újra megtanulja tökéletesen uralni az erőt, amit az istenektől kapott! A hadseregeink új parancsnoka Lauren, Ydassirt arra kötelezem, hogy felügyelje bátyja büntetését!

Összeszorítom a fogaimat, hogy nehogy meggondolatlan szavak hagyják el az ajkaimat. Az ítélet enyhítése ugyan hamis reménnyel csitítja zaklatottságomat, de a szívem mélyén tudom, hogy mire ezeket a feltételeket teljesíti Ykessi, hónapok, sőt évek telhetnek el. Ha valahogy kiszivárog ez az információ, az újdonsült lelkesedéssel ruházza fel legyőzött ellenfeleinket. Ha pedig valahonnan azt is megtudnák, hogy Ykessi nélkül az én erőm is véges, akkor az sem kizárt, hogy erőviszonyok is megfordulnának.

A csend egyre nyomasztóbb, senki nem mer ellentmondani a király ítéletének. Ha a családja sem mer felszólalni, ki vagyok én, hogy megtegyem?

A szemem sarkából Ykessi felé sandítok. Yllo még mindig átöleli, támaszt nyújt neki, hogy elviselje a jövő terhét. Összeszorul a szívem. Nekem kéne ott lennem. Nekem kéne támogatnom őt.

- És mi lesz a háborúval? – A hangom halk, hamis nyugalmat erőltetek magamra. – Alig pár hete még harcokat vívtunk a frontvonalakon. Ykessi majdnem belehalt, hogy minél kevesebb katonának kelljen az életét kockáztatnia. Nem tudhatjuk, hogy az eddigi vereségeik mennyire tántorították el az ellenfeleinket.

Komoly tekintetek súlya nehezedik rám. Titkon abban reménykedem, hogy Ykessi hősies győzelmének felemlegetése megenyhíti a mostani cselekedeteinek a következményeit.

Kihúzom magam, büszkén állom a király határozott tekintetét. Én is egy király mellett nőttem fel, ráadásul egy sokkal távolságtartóbb, ridegebb közegben. Már megszoktam a tekintély nyomasztó súlyát. Válasza megfontolt, nincs benne türelmetlenség. Mintha meg sem lepődött volna azon, hogy valaki Ykessi védelmére kel az ítélet hallatán. Talán csak nem tőlem várta.

- A Tűzbirodalom hadseregének ereje nem egy ember erejében rejlik. – Összeszorítom az ajkaimat, mintha megérezné a kétkedésemet, agy apróbb szünet után folytatja, talán, hogy megnyugtasson. – És a legutóbbi elsöprő győzelem óta csend van a frontvonalakon.

- De hiszen még egy erősebb emberüket sem küldték csatába. Nem fognak ilyen könnyen lemondani a bosszúról. Ez a döntés nem csak a Tűzbirodalom, de a Jégbirodalom helyzetét is gyengíti a háborúban. – A szavaim csupán sejtetik a valódi mondanivalómat. Nem akarok tiszteletlen lenni vele, hiszen ő sem volt velem az, mindannyian tudjuk, hogy a népeink között létrejött szövetség nagyban köszönhető Ykessi erejének. A Jégbirodalom elásta az évtizedekig tartó háborúskodás gyűlöletét, hogy egy megjelöltet tudhasson a szövetségesei között. Ha megfosztják őt az erejétől, a szövetségünk alapjait döntik porba.

Ha az apám megtudná… és ha megtudná, hogy mi miatt tette Ykessi, amit tett… vajon mi lenne a logikus döntés? Ykessi gyengeségét látná ebben? A szívem ólomsúlyúvá nehezedik. Hazarendelne? Megtörné a kötött szövetséget, abban reménykedve, hogy Ykessi valóban beleőrül az elvesztésembe és a Tűzbirodalom könnyű prédává válna a hiányában. És ha ezt kérné, mit tennék?

Forró, nehéz érintés zökkent ki a fájdalmas gondolatok szövevényeiből. A király a vállamra teszi a kezét, még a vastag anyagú hófehér zekémen keresztül is érzem a belőle áradó forróságot. Ykessi érintésére emlékeztet. Megnyugtat.

- Igazad van. Ha a háborús helyzet úgy kívánja, lehet, hogy felülbírálom a döntésemet. Emiatt viszont arra kérlek titeket, hogy az elkövetkezendő heteket töltsétek itt.

Bólintok, de nem jön a várt megnyugvás. Az igazi aggodalmaimat még magamban is szégyellem kimondani. Mi lesz velem Ykessi ereje nélkül? Mi lesz velünk?

- Köszönöm, felség. – Elmosolyodik. Összecsapja a tenyereit, mint aki lezártnak tekinti a témát.

- Most mindenki menjen aludni. Fárasztó egy öregembernek a saját fia felett ítélkezni. A szolgálók már előkészítették a szobáitokat.

***

Alig fél óra múlva már Ykessi szobájában vagyunk kettesben. Ykessi bilincseit vékonyabb, arany karperecekre cserélték. A hatásuk ugyanaz, elnyomják a mágiáját.

Egyikünk sem szólal meg, némán dolgozzuk fel a történteket a saját kis világunkban. Megtörten ülök a fal mellett lévő fotelben, az óriási erkélyajtón meredek az éjszaka csillagos egére.

Az indulás nagy felfordulásában természetesen az utolsó gondolatom sem az volt, hogy ruhát pakoljak magamnak, így az egyetlen ruhadarabjaim a rajtam lévő nadrág, ing és zakó.

A nevemet hallom a távolból. Újra, közelebbről. Összerezzenve rántom vissza magam a valóságba, Ykessire kapom a tekintetemet. Az ágya szélén ül, haloványan elmosolyodik, mikor ránézek. A szemei nem mosolyognak.

Mintha mondott volna valamit, mikor még a gondolataimba merültem, de nem tudom felidézni a szavakat.

- Tessék?

Feláll az ágyról, elém lép, az egyik keze az arcomra siklik. Gyengéd, lágy érintés. Újra magára vonja elkalandozó tekintetemet, de valamiért képtelen vagyok a szomorú szemekbe nézni.

- Azt kérdeztem, hogy biztosan nem gond e, ha ez lesz a te szobád is az itt tartózkodásunk alatt. Nálunk az a szokás, hogy a házastársak egy szobán osztoznak, de megkérhetem, hogy készítsenek elő neked egy vendégszobát.

Megrázom a fejemet, felállok a fotelből, hogy ennyivel is közelebb lehessek hozzá.

- Ha nem zavarok, szívesen aludnék veled. – Ujjai az arcomról a hajamba csúsznak. Magához húz, a csókja végtelenül gyengéd és türelmes, hiányzik belőle a tüzének a forró követelőzése. Nem tudom, mikor csúsztak a kezeim a mellkasára, de a ruhájába markolva húzom még közelebb magamhoz.

- Te soha nem zavarnál, szerelmem. – Érzem, hogy az arcom felforrósodik attól, ahogy az ajkaimra suttog, erőt veszek magamon, és a szemeibe mélyesztem tekintetemet. Egy hideg könnycsepp fut végig az arcomon, de az én ajkaimon is mosoly játszik.

Egyikünk sem akarja megtörni az ingatag nyugalmat, mintha néma beleegyezés született volna közöttünk, hogy nem ma beszéljük meg az ítélet következményeit.

Kutató szemekkel nézek végig a szobán. Még soha nem voltam Ykessi gyerekkori szobájában, hiszen mikor legutóbb a palotában voltunk, egy külön lakosztályunk volt a nászéjszaka elhálására. A tekintetem megakad az egyik falon lévő fekete koromfolton. Ykessi észreveszi, halkan felnevet.

- Ez annak a nyoma, mikor gyerekkén először próbáltam Ydassirnak üzenetet küldeni a mágiámat használva. Rá kellett jönnöm, hogy a falon nem annyira egyszerű átjuttatni. Anya nagyon mérges volt.

Én is elmosolyodom. A szemeim előtt szinte látom a durcás Ykessit, akit épp leszidnak, mert nem volt elég óvatos az ereje használatával. Talán jobban hasonlítunk, mint hittem. Hányszor szidtak le, mikor a meleg évszakban is havas tájat akartam, ezért csináltam magamnak.

Magamra hagy a néma nézelődésemben, a szemeim sarkából látom, ahogy elkezdi lehámozni magáról a fekete gyászruhát, ami azóta is rajta volt. A szívverésem felgyorsul, a gondolataim pillanatok alatt terelődnek egészen más mederbe. A meztelen testének látványa hurrikánként söpör el belőlem mindent az iránta érzett szerelmen kívül. Megbénulva, erőtlenül nézem a feneke mozgását, miközben a szoba sarkában lévő kádhoz sétál, amelyben illatos fürdőt készítettek elő a szolgálók.

Halk sóhajjal dől hátra, a tekintete rám siklik. Még mindig merev döbbenettel nézem őt, nincs erőm elszakítani a szemeimet.

- Csatlakozol? Segíthetnél kimosni a hajamból a füstszagot. – A mosolya olyan ígéreteket rejt magában, amiket nincs bátorságom elfogadni, de képtelen vagyok elutasítani. Olyan hatalma van felettem, amit elképzelni sem tudtam soha. Magam sem tudom elképzelni, hogy miért, de bólintok.

Már nincs szomorúság a szemeiben, ebben a pillanatban nem egy elítélt herceg néz rám, hanem egy vágyakozó férj.

Remegő ujjakkal gombolom ki az ingemet, a ruháim egymás után, némán hullnak a földre a fürdőkád felé vezető úton. A következő pillanatban már az ölében ülök. A víz kellemesen langyos, erős, fűszeres illata van a fürdőolajoktól, amiket belekevertek. Gondolom az ő népüknél megszokott, hogy erős illatú olajakkal kell eltüntetni a tűz nyomait. A kezei megpihennek az oldalamon, forró, intom érintésük szinte égeti a bőrömet.

Minden mozdulatunk lassú, mintha először érintenénk egymást. Türelmesen masszírozom a hajába az illatos krémet, de ahelyett, hogy lehunyt szemmel élvezné a finom kényeztetést, engem néz. A tekintete szinte éget, az arcom felforrósodik tőle. Egyikünk sem szólal meg.

Fogalmam sincs, melyikünk kezdeményezi a csókot, de ajkaink egymásra találnak. A kétségbeesett csókunkban benne van a mai nap minden fájdalma és aggodalma. Úgy szorítom magamhoz, mintha el akarnák venni tőlem. Annyira szeretem őt, hogy az már szinte fáj. Hogy élik ezt túl emberek?

A kezei finom követelőzéssel szorítanak magához, a testem felforrósodik a gondolattól, hogy mi fog történni. A hely, ahol csatlakozni szokott a testünk üresen lüktetve várja, hogy újra érezhesse Ykessi forróságát. A szívem olyan őrült tempóban dübörög, hogy alig hallom a víz lágy csobogását körülöttünk.

Hideg szél fújja el a testemben felgyülemlő forróságot. Megremegve szakítom el ajkaimat Ykessitől. A minket ölelő hóvihar túlságosan is ismerős. Megfagy a vér az ereimben. Tudtam, hogy Ykessi mágiájának a megnyugtató tüze nélkül előbb vagy utóbb ez lesz… de azt hittem, hogy még van időnk. Azt hittem, hogy még utoljára átadhatom magamat ezeknek az érzéseknek. Lehunyt szemekkel űzöm el az irányíthatatlan vihar zavaró jelenlétét.

Kimászom a vízből, magam köré csavarom az ágyon fekvő törölközők egyikét.

A kétségbeesés szinte fojtogat. Nem fogom tudni megadni neki azt a testiséget, amire szüksége van. Így nem. Az összefonódott mágiánk nélkül nem merem.

Mi lesz velünk hetekig, hónapokig?

- Ezek a dolgok… - Elakadnak a szavaim. – nem fognak menni.