Finom erőszakkal feszíti hátra a fejemet az államnál fogva, megborzongok az érzéstől, mikor a gyilkolásra teremtett ujjak ártalmatlan gyengédséggel simulnak a torkom sebezhetővé feszült vonalára. A szívverésem felgyorsul a kiszolgáltatottság és a mélységes bizalom vadító kettősségétől.

- Most éppen igen. – Pffff. Na szép. Azt hittem, démoni mivoltához hűen kertelni, mellébeszélni és magyarázkodni fog, erre pont most választja a nyers őszinteséget. Én is téged, szerelmem. Én is téged.

A bosszankodó gondolataim szinte rögtön elillannak, mikor egy mélyreható, szenvedélyes csókkal kárpótol. Az ajkai ismerősen perzselő íze szétárad a számban, a fürgén játszadozó nyelve mintha forró lángnyelvekkel nyaldosna végig belülről. Langyos, szétfolyó pocsolyává olvadok tőle. A mámor rózsaszín ködébe süppedve élvezem a nyakam megfeszült, érzékennyé vált bőrén kalandozó finom cirógatásokat, miközben viszonzom a heves, izgató csókot, ami most sokkal inkább előjáték, mintsem szerelmes kényeztetés.

- Nagyon megsanyargattál az elmúlt időszakban, most ne várd tőlem, hogy romantikától csöpögős jófiú legyek... – A számba dörmögött szavai beigazolják az érzést, amit a csókja türelmetlen szenvedélye keltett bennem. Elfojtom a szerelmesen sóvárgó szívem csalódottságát, még mielőtt átvehetné felettem a hatalmat, a mellkasomban feléled a játszadozó kisördög. Igenis azt várom, hogy csöpögős jófiú legyél, szerelmem. Ha nem adod magadtól, akkor pedig elveszem. –...úgyhogy pucsíts fel és szopj le szépen. – Megremegek a szemérmetlen, kíméletlen parancstól, az eddig éledező vágyakozás hirtelen kitörni készen feszít szét belülről. A picsába, hogy ennyire ismer. Egyszerre imádom és gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám a durvasága, az egyik részem az uralma alá akar kerülni, és átadni magamat a hatalmának, az erejének, a férfiasságának, a keménységének, engedni hogy rendelkezzen felettem, hogy magába olvasszon, a szolgájává tegyen, amíg már arra sem emlékszem, hogy ki voltam azelőtt, hogy mindenemet a magáévá tette volna. De nem most. Most az erős, harcos angyal kerül ki győztesként a néma belső vívódásomból, eltökélt határozottsággal masszírozom le a torkomról a szopásra vágyakozó démonom birtokló érintését, hogy dacos engedelmet tanúsíthassak. Kihívó pillantással hajolok a farkához, és a meghunyászkodni vágyó énem újult erővel tombol fel a szívemben, mikor a combomon forrón csiklandozva érzem végigfolyni az ondója ragacsos anyagát. Megborzongva simítom az ajkaim közé az orgazmus nedveitől kesernyéssé vált merevedését, miközben émelyítően vágyfokozó, zavarba ejtő szégyenérzet járja át minden porcikámat a tudattól, hogy a tükörbe pillantva mit láthat. Mindent.

Néhány elillanó pillanatig kiélvezem a rég érzett ízt a számban, a farka kőkemény bársonyosságát, a feszességét, a melegét, a bőre őrületbe taszító puhaságát és ízét. Szinte beszippantanak, magával ragadnak a szenvedély hullámzó örvényei, és egy szívdobbanásnyi ideig azt hiszem, hogy képtelen leszek megadni neki azt a választ, amit érdemel. Végül csodával határos módon felülkerekedik a makacsságom, és egy morcos harapással töröm meg az ajkaim kényeztető gyengédségét. A morranása a legédesebb dallam, az arcán elterülő fanyar kifejezés pedig szemet gyönyörködtető jutalom. Úgy látom, tetszett neki a kis meglepetés. Remélem nem hitte, hogy ennyi hét különlevés után megengedem neki, hogy játssza a megkínzott áldozatot. Nemnem. Én is ugyanúgy szenvedtem, mint ő, szóval kérem a szerelmes, odaadó, „csöpögős” férjemet.

Búcsúzóul finoman megszívom a farka lüktető merevségét, és mikor lelkesen megrándul az ajkaim között a gesztustól, minden elszántságomat össze kell kapargatnom, hogy legyen szívem elszakadni tőle. Calek perverz, pajzán mosolya azt sejteti, hogy számít a szokásos kis játékunkra, és ki vagyok én, hogy cserbenhagyjam a kéjsóvár szeretőmet?

- Mondd, hogy kérem… - Olyan kedves vagyok, hogy nem követelek nagy szerelmi vallomást, csak azt akarom, hogy jó mélyen vésse az eszébe, hogy csak akkor tud durvasággal az uralma alá taszítani, mikor ÉN akarom, nem pedig akkor, mikor Ő. Jobb, ha ezeket a szabályokat még idejében lefektetjük, mielőtt félreértés áldozatává válna szegénykém.

Kitartó lelkesedéssel masszírozom a nyálamtól forróvá, nedvessé, selymessé vált farkát, hogy egy pillanatra se feledkezhessen meg a testét kínzó érzések szédítő hadától. A perverz mosolya élveteg vigyorrá szélesedik, miközben felszisszen, és könyörtelenül a hajamba markolva ránt közelebb magához. Az arcom meg sem rezzen, számítottam rá, hogy visszafogott erőszakra csábítja majd az aljas zsarolásom, a vigyorom szinte csak szélesebbé válik a pillantásába költöző kegyetlenség elillanó árnyaitól. – Vagy akár kényszeríthetnélek is rá… - Halkan leheli a vágytól elnyíló ajkaimra a durva kegyelemdöfést, valamiért minden idegszálam borzongva vágyik az érzésre, hogy erőszakosan, elborult, meggátolhatatlan szenvedéllyel tegye a magáévá a szám minden apró, az ízéért sóvárgó szegletét. Néha baromi idegesítő, hogy ennyire önmagamat is feladóan, megmásíthatatlanul és végérvényesen odáig vagyok érte. Nem tud olyat tenni, amivel megingathatna abban, hogy az egységünk tökéletes, megtörhetetlen és örök. Engem neki teremtettek, Ő pedig az enyémmé vált ezáltal.

Az ajkai kínzó pilleszárny érintéssel cirógatják meg a nedves ajkaim érzékennyé vált bőrét, vágyakozva szüntetném meg a gyötrővé váló távolságot, de a tincseim között megszoruló ujjak ellentmondást nem tűrően állítanak meg benne. A csókja hiánya hűvös borzongás a számon, a szerelme gyengédsége utáni sóvárgás pedig a szívem legmélyebb zugaiban. Zihálva szűröm a levegőt az összeszorított fogaim között, a tehetetlen düh elsuhanó érzése hűvös árnyakat vet az iránta érzett mélységes szerelem rózsaszín lángjaira.

- Most én akartalak egy kicsit megnevelni. Legyél velem kicsit kedvesebb... – Megreszkető hangon pihegem a szívem követelőző kérését. Ha tettekkel nem tudom rákényszeríteni, akkor szavakkal fogom.

- Különben..? – Az élveteg kérdés sóhaja az ajkaimon csapódik le, engedem megcsillanni a haragos gondolataimat a lángoló pillantásomban. Nem sokszor kértem tőle gyengédséget, de ha ezen kevés alkalmakkor is képtelen megadni, akkor nem leszünk jóban. Ellágyul a kemény, kihívó pillantás, a kitisztult tekintete mélyén végre rábukkanhatok a szívében rejtőző őszinte érzelmek lángoló, rég nem látott szépségére. Az ajkai gyengéd, bódító érintése minden, amire vágytam, a szerelmes érzelmek szédítő lavinája maga alá sodor, betakar, megfojt. Mire a szavai pillanatnyilag megszakítják a világ legédesebb kábulatát, már az ölében ülök, a testünk forrón összesimul, a lábaim bilincsként szorulnak az erős teste köré. Soha nem akarom elengedni. Soha nem fogom elengedni.

- Azt mondod, több szerelemre vágysz, kedves? – Összeszűkült szemekkel, még mindig a csókja hatása alatt kutatom a vigyorgó, rosszat sejtető tekintetét. Tudom, hogy valami rosszaságon töri a fejét, és általában egy cseppet sem zavarna, hiszen eddig minden pajzán ötletét élveztem, de most a szereleméhes kétségeim, az elmúlt hetek kínzó hiányérzete, és a titkolózás okozta bűntudat miatt gyengéd, egyszerű szeretkezés után sóvárgok. Ölelni, csókolni, érinteni, kóstolni, érezni szeretném magamban, magamon és a szívem legeslegmélyén. Azt akarom, hogy a szerelmünk végtelen óceánja elmosson, magába olvasszon minden más érzést és gondolatot, minden vívódást, minden őszinteség utáni epekedést, a lelkem és a szívem kettészakadását, a hűségem romjait.

- Iiigeeen..? – Kétkedve, kérdőn válaszolok neki. Tágra nyílt szemekkel nyekkenek fel, mikor feláll velem, és finom szenvedéllyel a tükör hűvös keménységéhez nyomja a hátamat. A farka émelyítően forró és nedves érintése a fenekem partjai között szédítő ellentétét képezi a fal hidegének. Az ajkai heves szenvedéllyel tépik az enyémeket, reszketeg zihálással kapaszkodom a vállaiba, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. A merevedésem a megfeszülő, bársonyos hasfalához simul, szemérmetlen dörgölőzéssel veszek el minden élvezetet, amit ebben a pillanatban nyújtani tud. A pont, ahol belém szokott hatolni szinte fájó pangással várja, hogy a forrósága felmelegítsen belülről, hogy végre újra teljessé, egésszé válhassak általa.

Felsóhajtok, mikor nem tesz eleget a testem néma könyörgésének, hanem a földre ereszt és újra a tükör felé fordít. Hozzám simul hátulról, én pedig értetlenül pislogok a vad démoni vigyorra. Ebben a pózban kezdtük, és az eddigi közös utunk során nem annak a típusnak ismertem meg, aki leragad egy pozíciónál. Nagyon nem…

- Kétszerannyi elég lesz? – Mivan? Kétszerannyi szerelem? Fogalmam sincs, mit tervez, de most már egyre kíváncsibb vagyok.

Összesimítja a kezeinket, egyre tágabbra nyíló szemekkel hallgatom az ajkain felcsendülő mágikus igét. Nem egy bonyolult bűbáj, mégis bénult döbbenettel figyelem az eredményét. A tükörből hozzánk lépő tükörkép sokatmondó, perverz gondolatoktól átitatott vigyora akár az Övé is lehetne, és igazából az is. A szívem a torkomba költözik a felismeréstől, hogy mi a terve, és hogy hogy értette az előző kérdését. Szóra nyílnak az ajkaim, de egy fullasztó csókkal hallgattat el a tükörképe. Az ajkai íze, a mozdulatai, a nyelve érintése pontosan olyan, mintha Ő lenne, az illata átjárja mindenemet, körbevesz, belém ivódik. Mindketten szorosan hozzám simulnak, megérzem Calek nedves ajkainak a lágy érintéseit a vállamon, a gyengédségtől, amivel finoman végigpuszil, összeszorul a szerelemre vágyakozó szívem, a testem forró reszketéssel omladozik a túláradó ingerek és érzelmek ólomsúlya alatt. Egyszerre kezdenek kínzóan dörgölőző mozdulatokba, a farka selymes melegét érzem a fenekem partjai között és a merevedésem lüktető vonalán is.

- Őrült vagy… - Remegő, elgyengült hangon nyögök a hasonmás fülledt ajkai közé, pedig minden porcikám bizsereg az izgatottságtól és az elmémbe záporozó beteges vágyképektől. De ha Ő őrült, attól tartok, hogy én is az vagyok.

- Mert megőrülök érted. – Megőrülünk egymásért, egymástól, és egymás nélkül is. Azt hiszem, elkerülhetetlenül ez a kéjesen keserédes őrület lesz a végzetünk. Szeretem ezt az őrültet, ezt a démont, ezt az öntörvényű, domináns szeretőt. Senki másra nem merném rábízni a büszkeségemet, a méltóságomat, a tisztaságomat, a józanságomat, az ép eszemet. Mikor vele vagyok, ezeket kitépem magamból, átnyújtom neki megőrzésre, és csak a vak bizalom nyújtotta remény sugallja azt, hogy hűen visszaadja, mikor lecsillapodnak a zabolátlan őrületünk szenvedélyes hullámai.

Bennem reked egy nyögés, mikor az előbbi pózunkhoz hasonlóan felrántja a lábaimat, és újra feltárulkoztatja mindenemet, de az új vendégünk érkezése miatt most még erkölcstelenebb érzéseket kelt bennem a gátlástalan pozíció. Zihálva harapok az alsó ajkamra, mikor a tükörkép kalandozó csókjai lefelé indulnak a testemen, a hátamat szinte égeti Calek lángra gyúló mellkasa, érzem a szíve heves zakatolását, ami miatt egy pillanatra sem tudok elfeledkezni a tényről, hogy két férfi karjaiban vagyok. A hasonmás szája bársonyos nedvességgel cuppan a farkamra, remegve feszülök bele Calek megrendíthetetlen karjai biztos tartásába. Képtelen vagyok lenyelni a kétségbeesett nyöszörgésemet, mikor magára húz, és újra vad hévvel kezd el mozogni bennem. A merevedése lüktető keménysége mélyen belém hatol, miközben a hasonmása gyötrelmesen forró ajkai a világ legizgatóbb mozdulataival kínozzák a farkamat.

- Nem tudok betelni veled... mindened kell. – Elsötétül a világ a szavaktól, amik megfogalmazzák a legtitkosabb vágyaimat arról, hogy gátlástalanul felajánljak mindent ennek a férfinak. A testem, az életem, a szívem, a lelkem már az Övé, de néha feladnám a szabad akaratomat, a tudatomat és a függetlenségemet is érte, neki. Asmodeusnak. A szolgája lennék. A katonája, a követője. Felégetném érte a világot, ha erre kérne. Nem kérnék cserébe semmit, csak azt, hogy szeressen úgy, mint most.

Elképzelhetetlennek hitt gyönyörben vergődve, magamból kikelve sóhajtozok a kettős kényeztetés kábulatba lökő erejétől, az ujjaim a karjai kővé feszülő izmaiba marnak, hogy érezzem Őt a szorításomban, a bőrét a bőröm alatt, a szerelmét a szívemben, a pillanat valóságát, hogy tudjam, hogy nem álmodok. Nem tudom levenni az elhomályosodó pillantásomat a hasonmás gyönyört hozó mozdulatairól, mintha tényleg Calek ajkait látnám a farkam körül, még a rám csillanó, perverz mosolyt tükröző tekintet is az övé pontos mása. Calek önkéntelen, eltorzult nyögései szeretkeznek az én elgyengült, ziháló nyöszörgésemmel, mindenem remeg a mindent elfeledtető gyönyör közelgő áradatától. Elnyílnak az ajkaim, de nem jön ki közülük a név, amit az elborult, vágyködös elmém mondatna velem. Szinte felzokogok a hiányérzettől, amit Calek nevének a sóhajtása okoz, a hangom elcsuklik, a lecsukódó szemeim láthatatlanul apró könnycseppeket morzsolnak semmivé. Calek ujjai a combom húsába mélyednek, még mélyebbre, még erősebben löki belém magát, míg a hasonmása kínzó gyengédséggel karmolja végig a fenekem borzongó bőrét, és ez az utolsó csepp. A testem összerándul, ahogy megadom magamat az orgazmus heves, tébolyba taszító hullámainak, hosszasan remegve, szinte rángatózva, levegőért küszködve olvadok a szeretőm ölelő karjaiba. Lassan térek magamhoz, halk sóhajjal lehelem ki magamból a csodálatos orgazmus által felszabadított feszültségeket, a kételyeimet, a vívódásaimat, az önmarcangolást, a tehetetlenséget, a haragot.

Mikor igazán feleszmélek, már az ágyon ülök az ölében, és elmerülök a szerelembarna szemek szívszorító, fullasztó érzelmeiben. Bárcsak léteznének szavak, amikkel elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem. Olyan gyengéden, óvón simítja a kezét az arcomra, mintha egy törékeny porcelánbaba vagy egy elillanó látomás lennék. A reszketeg érintéssel szemben a csókjában már semmi óvatosság nincs, meghódítja, magáévá teszi a készséges ajkaimat is, a nyelve tolakodó, csábítgató táncát csak a levegőért küzdő pihegésem szakítja meg. A testem kielégült zsibbadásában apró szikrák válaszolnak a heves csókjára, a gyengéd érintéseire, a szerelme hívogató pillantására. Elhajol tőlem, a hüvelykujja sokat sejtető követelőzéssel simítja végig az érzékennyé vált alsó ajkam elnyíló duzzanatát. Látom az elsötétülő szemekben, hogy mire vágyik, és ebben a pillanatban bármit megadnék neki. Bármit.

- Kérem… - A mellkasom megreszket a dallamos szavacskától, amit talán még soha nem hallottam az ajkai közül. Talán még soha senki nem hallotta. Elérzékenyült, meghatott mosoly fűszerezi a szerelmes pillantásomat, mikor futón felnézek rá, de szinte rögtön a nyakába bújok, hogy magamba szívjam a tömény, szerelemfűtötte viharillat bódító aromáját. Az ajkaim finom puszikkal hintik végig a bőre bársonyosságát a nyakán, a kulcscsontja szexi vonalán, a mellkasán és a hasa feszesen ívelt, szemet gyönyörködtető kockáin, ahogy a lábai közé csúszva térdelek elé. Nem kínzom tovább, rögtön a lényegre térek, és mélyen a számba fogadom a kőkemény merevedését, amin érezni az előző aktusaink izgató szex ízét. Odaadó lényegre töréssel kényeztetem, nyalogatom, körözök rajta a nyelvemmel, miközben élvezem a sóhajai reszketését és az ujjai simogató értését a tincseim között. Ledermedek, mikor megérzem magam mögött a tükörképe jelenlétét, akinek szinte a létezéséről is megfeledkeztem a szerelmünk részegítő mámorában. Hátra pillantok az egyértelmű szándékokkal mögém helyezkedő alakjára, a testem szégyenteljes izgatottsággal reagál a közelségére. Felnézek a minket figyelő kedvesem tágra nyílt, állatiasan elégedett pillantást hordozó szemeibe, az ajkain honoló széles vigyor egy önelégült démoné, aki elég hiú és önimádó ahhoz, hogy élvezettel nézze végig, hogy az illúziója dug meg helyette. Valamiért különös izgatottsággal tölt el a gondolat, hogy ez most valahogy más lesz, mintha megcsalnám önmagával, a szeme láttára, az Ő utasítására. Felsóhajtok a lomhán ébredező vágytól, mikor a tükörképe rám borul, az ujjai pedig megtalálják a vágytól lüktető farkamat. A picsába. Túl jó érzés.

Calek ujjai megfeszülnek a hajamban, ezzel némán jelezve azt, hogy túlságosan hosszúra nyúlik a meglepettségem okozta szünet. A farka köré nyögöm az élvezetemet, mikor a hasonmása mélyen belém vezeti magát. Erőteljes, dinamikus ütemet diktálva kezd el mozogni bennem, a lökései ereje a testemen végighullámozva adja meg az ajkaim mozgásának a ritmusát is. Lehunyt szemekkel adom át magamat a bódító gyönyörnek, amit az nyújt, hogy mindenhol Őt érzem magamban. A teste mindenhol körülvesz, átölel, a farkai mindenemet kitöltik. Ebből a tébolyból egészen biztosan nincs kiút, mert akármilyen hihetetlen, azt kívánom, bár örökké tartana az érzés. A forró bizsergés a számban, az íze, a szaga, a selymessége az ajkaim között, a nyelvem körül, és a kemény, határozott lökések, amik újra és újra elérik és simogatják a testem legérzékenyebb pontját a fenekemben, miközben az ujjai megállás nélkül a farkamat masszírozzák. Remegve koncentrálok, hogy ne veszítsem el a harcot a fülledt kábulat ellen, és kitartóan szívogatom, nyalogatom és csókolgatom Calek robbanásig feszült hímtagját. Megőrülök. Érezni akarom a lüktetését, mikor a számba élvez, és a gyönyöre kesernyésen ismerős ízét. Szinte már érzem a vágyott ízt a nyelvemen, mikor a hajamba tépve állít meg. Zihálva, szinte haragos zavarodottsággal pislogok fel rá, a reszketeg lélegzetvételeim az Övékkel vetekszenek. A hasonmása felhúz a földről, a nyelve forró nedvessége átveszi Calek kemény farkának a helyét az ajkaim között. Kábult engedelmességgel viszonzom a váratlan csókot, és teljesen behódolva adom át magamat az irányításának. Mire elszakad az ajkaimtól, már az ágyon fekszem köztük, és Calek csókja váltja a hasonmás hasonló ízű ajkait. Szédülök a közelségüktől, a testük forrón simuló szenvedélyétől, a sóvárgástól, a kielégülés utáni elvakult vágytól, az átláthatatlanná sűrűsödő, mámorittas ködfelhőtől, ami ránk telepszik. Szinte levegőért kapni sincs időm, már magához szorít, és belém hatol, az orgazmusközeli keménysége és lüktetése olyan mélyre merül bennem, hogy bennem rekednek a pihegő, kapkodó lélegzetvételek. Megint mindenhol Őt érzem, az egyikük elölről simul hozzám, a másik pedig hátulról dörgölőzik a fenekem partjai közé, a nyögések, az érintések, a csókok összeolvadnak, már nem tudom, hogy ki érint, ki szorítja meg a combomat, ki löki belém magát a világ legkéjesebb, legszenvedélyesebb ütemében, ki tartja fogva a reszkető ajkaimat. Alélt bódulattal veszek el a két szeretőm hevessé váló szenvedélyében, nem tudom, ki élvez belém először, és nem tudom, hogy melyikük juttat el a csúcsra a farka heves mozdulataival, nem tudom, hogy kinek kapaszkodom a kezébe, és ki markol a fenekem puha húsába, mikor hevessé és reszketeggé válnak a mozdulataink. Nem tudom, hogy melyikük hasára élvezek egy elhaló, reszkető nyögés kíséretében, és azt sem, hogy melyikük az, aki mélyen felhördülve lövi belém a gyönyöre forró bizonyítékát.

Zihálva, remegve, a sötétbe veszve keresem a kiutat az orgazmus mindent elnyomó átláthatatlan bódulatából, az arcomra hintett, kedveskedő, finomkodó puszik segítenek megtalálni. A testemet a hatalmába kerítő kimerült, kielégült zsibbadás ismerős, hiányolt érzése elégedett, pajkos mosolygásra késztet. Elég időt töltöttem már Calekkel, hogy tudjam, hogy ezt az önfeledt, könnyed békességet is csak egy érintés, egy csók, egy pillantás, néha pedig csak egy szó vagy egy gondolat választja az újraéledő vágy szikráinak a könyörtelen követelőzésétől.

A hátamra fordulva nyújtózom egyet, kiélvezem a testemben honoló nyugalom pillanatnyi békéjét. Tudom, hogy ha a drágalátos démonomon múlik, nem fog sokáig tartani. A hasamat megcirógató érintése azonnali válasz a gondolataimra, és szinte rögtön szavakkal is alátámasztja.

- Remélem nincs semmi programod az elkövetkező pár napban, mert most innen egyhamar nem szabadulsz. – Az ajkaim sarkaiban megbújó elégedett mosoly vigyorrá szélesedik, mikor oldalra pillantok a mellettem támaszkodó kedvesem lángoló, éhes tekintetébe. Leplezetlen érdeklődéssel pásztázom végig az elnyúló alakját, megtorpanok a lustán éledező farka látványán. Felülök, és az egyik kezemet a vállára simítva nyomom vissza oldalfekvésből a hátára. A tekintetünk összeolvad, mikor fölé mászom, és a megfeszülő hasfalán lustán végignyalva tüntetem el az előző orgazmusom ragacsos nyomait a bársonysima bőréről. Még ennyi idő és érintés után is minden alkalommal meglepődök, hogy mennyire lehetetlenül és szürreálisan selymes és finom tapintása van mindenhol. Mire végzek, a merevedése már kőkeményen duzzadva jelzi, hogy tetszett neki a kis műsorom, szinte érzem a belőle áradó forróságot a mellkasomon. Feljebb mászom a testén, hogy kéjsóvár követelőzéssel dörgölőzhessek hozzá.

- Már nem vagyok benne biztos, hogy egyedül is ki tudsz elégíteni. – Gonoszkás vigyorral sandítok le rá, de a nagyképű démonomnak ennél többre van szüksége, hogy megrendítsem az önnön csodálatosságában. Az egyik szemöldöke gúnyos szórakozottsággal szalad fel a homlokán, miközben a hajamba túrva ránt magához, hogy egy durva, éhes csókot lopjon a vigyorgó ajkaimról. A hajam függönyként ölel minket, egy saját kis elzárt világot teremt a mohóvá és kapkodóvá mélyülő csókunknak. Olyan hirtelen tol el magától, hogy egy pillanatra megszédülök, a mozdulat lendületétől ülésbe emelkedek, tökéletes pozícióba helyezkedve a farka hosszú, vágyakozó vonulatán. Mikor válaszol a játékos élcelődésemre, a hangja csupán egy negédesen gúnyos, táncra csábító búgás. Játékosságot színlel, de tudom, illetve remélem, hogy ezek után többszörösen be fogja bizonyítani, hogy pontosan mennyire is tud kielégíteni egyedül.

- Akkor nagy szerencse, hogy most rajtad a sor, hogy kielégíts engem. – Felcsillanó pillantással mérem végig az alattam elterülő férfi vágyakozó testét, a bőre bársonyos feszülését a harcedzett izmokon, a mellkasa kimért, lassú emelkedését és süllyedését, a tekintete sürgető perzselését, a mosolya állatias éhségét. Valamiért türelmetlenül várom a pillanatot, hogy újra nyögni, remegni és az élvezettől torzulni lássam. Akarom. Érezni akarom a bőrömön a szenvedélye forróságát, azt akarom, hogy hozzám hasonlóan ő is kiforduljon önmagából, hogy ő is hátrahagyjon minden mást, minden önfegyelmet, minden józanságot, minden ép gondolatot. Uralni, birtokolni akarom mindenét, a gondolatait, a szívét, a lelkét, a vágyait, a tetteit, az őrületét, a teljes lényét, a nevét, a jövőjét és a múltját, a démon herceget és a bukott szeráfot.

Némán engedelmeskedem a tekintete kimondatlan, türelmetlen parancsának, és kínzóan lassú mozdulattal vezetem magamba, a sóhajaink elfojtott hangja összefonódik a szoba csendjében. A testem megfeszül a belém nyomakodó forróságtól, mindenem vad bizsergéssel válaszol a testi-lelki gyönyörnek, amit az egyesülésünk okoz. Mindegy hányszor kapom meg, soha nem elég belőle, és minden alkalom jobb, szenvedélyesebb, csodálatosabb, mint az előző. Az alhasa keménnyé feszült izmára támaszkodva kezdek lágy, ráérős ringatózásba rajta, kiélvezem a farka merev érintésének a kényeztető simogatását a legérzékenyebb pontomon. Hirtelen ötlettől vezérelve, kíváncsian szorítom meg körülötte a farizmaimat, a torkában felzendülő mély morranástól megreszket valami a gyomrom mélyén. A combomra simult ujjai finoman mélyednek a húsomba, és egy apró, körkörös csípőmozdulat után felbátorodva ismétlem meg az erőteljes szorítást, amitől még nagyobbnak és még masszívabbnak érzem magamban.

- Kurva jól csinálod. – A rekedtes hangja a legnagyobb kísértés a világon, elsötétülő tekintettel figyelem a megfeszülő, élvezettől torzuló arcvonásait, mikor az izmaim játékát összevegyítem a csípőm hevessé, türelmetlenné gyorsuló mozgásával. Nem bírom ki, hogy ne érezzem a mélyen borzongató nyögéseit a túlságosan üresnek érzett ajkaim között, kicsit lelassítva, az egyik combomon kalandozó kezét megragadva húzom fel magamhoz. Az ajkaink rögtön egymásra találnak, harapom, falom, csókolom a száját, a nyelvét, a sóhajait, engedem, hogy az íze, a forrósága kitöltse a szám üres pangását, és újabb gyötrelmes szorítással jutalmazom a szenvedélyes készségességét. Vadító gyönyörök kábulatába hajszolom magunkat az egyre követelőzőbb, kínzóbb mozdulataimmal, egymás szájába zihálva küzdünk levegőért, a szempilláim alól lesandítva figyelem az élvezésbe feszülő arcvonásait, a félig lehunyt szemeit, a milliónyi csókunktól nedvessé vált ajkait. Látom az arcán és érzem a lüktetésén, hogy már csak egy mozdulat, egy szorítás kell neki, de ahelyett, hogy megadnám, megtorpanok. Mintha egy szerves részemet tépném ki magamból is, úgy fosztom meg mindkettőnket a ránk zuhanó orgazmus fullasztó viharától, egyszerre akarok felzokogni az ujjaim közül kicsusszanó beteljesülés fájdalmától, és felnevetni az önelégültségtől, hogy nem csak Ő tud kínozni engem, hanem fordítva is.

- A picsába Rami… - A meggyötört, rekedtes zihálása és a csalódott morranása ártatlannak színlelt, pajkos vigyort csal az ajkaimra, reszketeg pihegéssel, kíváncsi tekintettel fürkészem a kielégületlen kedvesem lassan elnyúló, vérfagyasztó mosolyát. Imádom az izgatottságot, amit a szemein átsuhanó bosszúszomjas árnyak fenyegetése ébreszt bennem. Nem tudom, mikor csúsztak a kezei a derekamra, de most veszedelmes gyengédséggel szorulnak meg a verejtéktől nedves bőrömön. – Egy olyan játékot kezdtél el, amiben nem nyerhetsz, kedvesem. – Még mindig tartom az ártatlan pillantást, lassan hajolok közelebb hozzá, miközben egy pillanatra sem szakítom meg a merev szemkontaktusunkat. Finom játékossággal piszézem meg az orrát az enyémmel, és az ajkaira suttogok.

- Azt hittem, ezekben a játékokban mindketten nyertesek leszünk. – Egy hanyag mozdulattal lök le az öléből, a hátam halkan puffan az ágy puha paplanjai között. A lendületes mozdulattól kicsusszant belőlem, a farka hiánya szinte fájdalmasan hűvös ürességérzetet kelt bennem. A mosoly, amivel lenéz rám egy megtorlásra készülő, kegyetlen démoné. A szívverésem az egekbe szökik a várakozással teli izgatottság részegítő hatalmától.

- Azt majd meglátjuk. – Elkerekedett szemekkel, zakatoló szívvel szívom magamba a belőle sugárzó fenyegető erőt, a magabiztosságát, a könyörtelenségét, a veszélyességét, a férfiasságát. Elsötétülő, lapos pillantással méri végig az előtte elterülő testemet, az én tekintetemet is vonzza a nedvessé vált, felém ágaskodó merevedése, amitől az imént megtagadtam a megnyugvás gyönyörét. A szívem kihagy egy dobbanást, mikor a kimért, már-már hűvös szavai újra megtörik a fülledt csendet. – Szóval légy jó fiú és feszítsd szét nekem a csinos kis seggedet. – Hallom a hangján, hogy ez nem az a pillanat, mikor vitatkozni szeretnék vele, az arcom felforrósodik az ellentmondást nem tűrő, könyörtelen utasítástól, remegő kezekkel, az ajkamra harapva nyúlok a térdeim alá, hogy széles terpeszbe húzhassam a lábaimat, ezzel feltárulkozva neki. – Még. – Összeszorított ajkakkal hessegetem el a porba tiport büszkeségem zavaró jelenlétét, miközben a fenekemre csúsztatom a kezeimet, hogy a két partot szétfeszítve teljesítsem be a gátlástalan parancsot. A szemei tágra nyílt mohósággal falják a látványomat, a kielégíthetetlen vágyunk sóvár tébolya lángol bennük. Az ujjai finom cirógatással tesznek egy kínzó köröcskét a felkínált bejáraton, a gyengédségétől az egész testem elgyengült reszketésbe kezd. A lendület, a durvaság, amivel belém vágja magát, szöges ellentéte az előző cirógató érintésének, felsikoltva élveznék el a belém tóduló, robbanó gyönyörtől, ha az ujjai nem szorítanák el kíméletlen erővel a farkam tövét. Könnybe lábadt szemmel, összerándulva zihálok, még a vastag könnyfátylon keresztül is látom az állatias vigyorát. – Máris sírsz, kicsim? Még csak most kezdtük. – A kezeim a farkamat elszorító markára csúsznak, de túl gyenge vagyok, hogy bármit tegyek ellene, miközben ő vehemens, könyörtelen hévvel kezdi el dugni a seggemet. Nyögdécselve, a fájdalmas gyönyör habjaiban lubickolva, élvezkedve, szenvedve vonaglok alatta, felsóhajtok, mikor végre elengedi a farkamat, de ahelyett, hogy néhány lökéssel megadná azt, amire vágyom kihúzódik belőlem. A hiánya darabokra szaggató fájdalom, érzem újra kihűlni a testemben az orgazmus perzselő lángnyelveit. Könnyedén perdít hasra, magához rántja a fenekemet, és szó nélkül folytatja a világ leggyönyörteljesebb, legkegyetlenebb bosszúhadjáratát. Elsötétül a világ, már csak a nyögéseink, a sikolyaim, a nyüszítésem, a morranásai, a zihálásunk létezik. Egyikünket sem engedi eljutni a csúcsra, a szorításai, a lelassuló mozgása vagy egy jól időzített pozícióváltás mindig megszakítja az orgazmus érkezését. A nappali fényáradat lassan szürkületté hanyatlik, a szoba falán végigvezetett fáklyák fénye néma egységgel lobban fel. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de egy végeláthatatlan örökkévalóságnak érzem, már nem tudom, hányadik pozícióban löki belém magát, nem tudom, hányadik követelőző orgazmus suhan el, mielőtt beteljesülhetne, mikor végleg darabokra hullik a megmaradt önbecsülésem és mint mindig, most is eljutok a könyörgésig. Halk, reszkető nyöszörgéssel, a kábulat mély, átláthatatlan óceánja mélyén vergődve kérlelem, hogy vessen véget a keserves gyönyörhadjáratának, felzokogok, mikor a válasza annyi, hogy újra kihúzódik belőlem. Az elérhetetlennek tűnő kielégülés őrülete bénító kétségbeesést szül. Magához ránt, és az ölébe ültet, szédelegve, bódultan támaszkodom meg a vállában, miközben Ő újra belém vezeti magát. Az ujjai lehetetlenül puhán, gyengéden érintik az államat, mikor magára vezeti a homályos tekintetemet. A szemeiben lángoló tűz szinte perzseli az arcomat.

- Itt a lehetőség, hogy befejezd, amit félbe hagytál. – Az ajkaimra duruzsolja az öntelt, negédes csábítást, lassan fogom fel a szavai jelentését, és jövök rá, hogy abba a pózba rendezte magunkat, ahol egy emberöltőnek tűnő idővel ezelőtt játékosan megszakítottam a közös gyönyörünk pillanatát. Végem. Nem tudok nyerni ezellen a démon ellen. A mellkasom megreszket, megadó bólintással támasztom meg a fejemet a vállán, hogy összekaparjam a semmisnek tűnő lélekjelenlétemet. Lassú mozdulatokkal kezdek el mozogni rajta, a gyönyör, amit a farka simogatása okoz bennem, teljesen elveszi az eszemet. A vágy szédítő ködfelhőjén keresztül, kapkodó, türelmetlen, esetlen mozdulatokkal próbálom végre elvenni azt, amire mindketten vágyunk, de még én is érzem, hogy ez édeskevés lesz.

- Ennél több kell, hogy kielégíts. – Oda sem kell néznem, hogy lássam a gúnyolódó vigyort az arcán, durcásan villannak rá a ködös szemeim.

- Talán nem kellett volna közel ájulásig dugnod. – Elégedetten csillannak fel az élveteg démonszemek, az ujjai határozott érintéssel marnak a fenekem húsába, ahogy elkezd húzogatni magán. Megszorulnak az ujjaim a válla megfeszülő tónusain.

- Talán nem kellett volna kiprovokálnod. – Önkéntelen mosolyra rezzennek a remegő, pihegő ajkaim, az arcát finoman végigsimítva, gyengéd karmolással simítom hátra az arcába tapadt kusza tincseket.

- Imádod, mikor kiprovokálom. – Durva erővel nyom le magára, a gerincem ívbe feszül, és hangosan felnyögök a csodálatos érzéstől, amit a farka mély érintése okoz bennem. Még a felgyülemlett vágyakozás átláthatatlan ködén keresztül is látom az arcán a pillanatot, mikor megunja a játszadozást.

- Te pedig imádod, mikor ájulásig duglak. – Kemény, kíméletlen mozdulatokkal kezd el mozgatni magán, hátraejtett fejjel, a gyönyörtől elgyengülve nyögök fel, és az egyik mélyebb, erőteljesebb lökés végleg áttaszít az orgazmus ellenállhatatlan sötétségébe. Összerándulva, felsikítva, a vállába kapaszkodva élvezek el, mintha minden megszűnne létezni, csak Őt érzem mélyen magamban, az émelyítő keménységét, a forróságát, a gyönyört, amit okoz bennem, az ujjai durva szorítását a fenekemen, a szíve haragos zakatolását a mellkasomon, a zihálása perzselését a nyakamon. Kínzóan lassan térnek vissza hozzám a tudatom széthullott darabkái, és ráeszmélek, hogy megint csak én mentem el. Még mindig keményen lüktet bennem, a tekintetében tükröződő elsötétülő vágy eszembe juttatja a testemet türelmetlenül szétfeszítő gyönyör könyörtelenségét pár perccel ezelőttről. Tudom, hogy körülbelül egy másodpercem van, hogy hasra vágjon és vad hévvel fejezze be, amit elkezdett, de megelőzöm egy bűnbe csábítóan pimasz mosollyal.

- Érezni akarlak az ajkaim között. – A tekintete villanásából látom, a merevedése izgatott rándulásából pedig érzem, hogy betaláltak a szavaim, a hüvelykujja durva határozottsággal simít végig az alsó ajkam nedves vonalán.

- De most nem leszek türelmes. – A leplezetlen fenyegetéstől forró szikrák szaladnak végig a gerincem vonalán, könnyedén lehelnek új életet a farkamba. A gonosz vigyorából tudom, hogy még a fülledt pillanat kábulatában sem kerülte el a figyelmét az árulkodó reakció. Kimászom az öléből, ő pedig azonnal elém térdel. Okosabb vagyok, mint hogy a mostani hangulatában húzzam az agyát, egyből mélyen az ajkaim közé engedem, de mielőtt kínzón végignyalhatnám, a hajamba markolva veszi át az irányítást a mozdulataim felett. Határozott erőszakkal ránt újra és újra mélyen magára, meglepett nyögéssel, a combjai megfeszülő izmaiba kapaszkodva tartom magam, miközben szinte megfulladok a gyönyörtől, ahogy a farka teljesen magáévá teszi a szám és a torkom minden apró zugát és szegletét. Az íze, a selymessége, a melege teljesen meghódítják az érzékeimet, a keze durván irányító mozdulatai pedig a lelkemet és a testemet. A fojtogató érzés, a fejbőröm tépő fájdalma és a köhögési inger egyvelege édes kínnal fűszerezik a testemen végighullámzó kéjmámort, az érzés, hogy teljesen az uralma alatt vagyok, a dominanciája megkérdőjelezhetetlensége, az ereje, a kíméletlensége, a vágya, elmondhatatlanul felizgatnak, remegve, fulladozva vergődök a gyönyörben, amit az Ő élvezete, az indulatos szenvedélye, a felszabadult könyörtelensége okoz. A szívem az Ő rekedtes nyögései ritmusára dobban, a farka lüktetését érzem az ajkaim között, a mellkasomban, a gyomrom izgatottságában. Hangos hörgéssel élvez a torkomba, köhögve, remegve kapok levegőért, mikor zihálva kihúzódik a zsibbadtan bizsergő ajkaim közül. Alig van időm magamhoz térni, már lehúz magával az ágyra, az ajkai puhasága a számon idegennek érződik a kőkemény farka után. Fölém támaszkodik, a teste édes terhe borzongatóan nehezedik rám. Magamhoz térve, meglepetten nyögök a csókba, mikor megérzem az újra keményen meredező farkát a fenekem partjai között. Finom erőszakkal simogatja fel az egyik combomat az oldalára, miközben belém csusszan, a vállába kapaszkodó ujjaim megfeszülnek.

- Most komolyan? – Halk, megkínzott pihegéssel, bódultan pislogok fel az élveteg vigyorába. A testem regenerációja miatt fizikailag képes lennék napokig csinálni ezt, de nem tudom, hogy az elmém mennyi szünet nélküli gyönyört képes még elviselni.

- Megmondtam, hogy nem szabadulsz. – Az ajkai belém fojtják a szavakat, a szerelmesen ringó csípője mozdulatai pedig a gondolatokat. Órákon, talán napokon át faljuk, öleljük, tépjük, harapjuk egymást, mintha a hosszú orgazmus megvonás után most az lenne a célja, hogy kipróbálja, túl sok orgazmussal is el tud e juttatni a könyörgésig. A válasz igen. Fogalmam sincs, hányadik kéjes egymásba élvezés után jön el az a pont, hogy rám omlanak az elmém rozogává gyengült falai, csak azt tudom, hogy addigra mindenem tőle ragad, mindenhol az Ő ízét, szagát és nedveit érzem magamon, magamban, megtölt, a magáévá tesz, megbélyegez. Elgyengülve, szinte ájultan ernyedek az ölelő karjaiba, élvezem a lagymatag lebegés érzését, mikor feláll velem az ágyról. Mintha a távolból a nevemet hallanám az ajkai közül, mintha mondana valamit, de én csak bárgyún a mellkasába mosolyogva élvezem a melegét, a közelségét, az erejét, az illatomat és a nyomaimat a teste tökéletességén. Örömteljesen felsóhajtok, mikor kellemesen meleg vizet érzek magunk körül, lustán, kábán felpislogva mérem fel az aprócska, földbe épített fürdőmedencét. A medence peremére ültet, tágra nyílnak a szemeim, mikor a lábaim közé lép, és mielőtt lehetne időm a szánalmas, elgyengült ellenkezésemre, már újra mélyen bennem van az elmémet szaggató forrósága. Már a nyögéseim is elfogytak, csak bénultan, elnyíló ajkakkal engedem, hogy újra a magáévá tegyen, a víz melege, a visszhangzó csobogás és a tőle kapott kíméletlen, végeláthatatlan gyönyörök sötét, félholt bódulatba löknek.

Mikor kinyitom a szemeimet, éjszaka van, Calek forró testéhez simulva fekszem az ágy selyemlepedőjén. Az eddig pihenő állapotba lassult szívverésem rögtön az egekbe szökik a közelségétől, a tömény, belém ivódott illatától, halovány mosollyal fészkelődöm még közelebb hozzá.

- Szeretlek. – Halkan suttogom a mellkasa bársonybőrébe a boldogságomat, a szerelmemet, a testemet tartó, ölelő karja még jobban magához szorít egy túl gyorsan elillanó pillanat erejéig.

- Én is szeretlek, kicsim. – Új erőre kapva mászom fel az ölébe, a fenekemet hozzáfúrom a hasához simuló merevedéséhez. Nem is emlékszem, hogy az elmúlt napokban láttam volna más állapotban szegény testrészt.

- Nem hiszem el, hogy tényleg ájulásig dugtál egy kipihent, feltöltődött halhatatlant… - Megfertőzi a vigyorgó, játszadozó hangulatom, a pillantásában rejtett, komolytalan szemrehányás csillan.

- Bizony, fejlesztenünk kell az állóképességeden. – Nevetve horkanok fel, miközben megjátszott haraggal a mellkasára csapok.

- Semmi baj az állóképességemmel! – Vigyorogva ragadja meg a csípőmet, hogy magára szorítson, a derűs hangulatunkat egy pillanat alatt megfűszerezi a követelőző szenvedélyünk komolysága.

- Attól tartok ezt be kell bizonyítanod. – A csípőmön megszoruló ujjai noszogatásából tudom, hogy mit vár tőlem, de mielőtt teljesíteném a néma parancsot, elkomorulva pislogok le rá.

- Reggelig a tiéd vagyok, de a nappalokat a könyvtárban kell töltenem. Raphaelnek mindenhol van szeme, gyanút keltene, ha túl sokáig nem jelennék meg. – A felajzott kis démonom a világ legennivalóbban dacos fintorát produkálja, de végül fanyar beleegyezéssel bólint. Ettől függetlenül teljesen biztos vagyok benne, hogy minden áldott nap, ha eljön a hajnal, mindent meg fog tenni, hogy nehezen tudjak kiszakadni a karjaiból.

***

Az órák egyre hosszabbra nyúlnak, mintha minden kutatással, tanulással töltött napon egyre lassabban vánszorogna az idő. Minden áldott alkalommal egyre nehezebben szakadok el tőle reggel, és egyre türelmetlenebbül várom, hogy jöjjön az éjszaka és mehessek vissza hozzá. Az egyetlen dolog, ami kárpótol a külön töltött időért, az, hogy minden nap kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem az elátkozott kard varázsigéjének a lényegét. Azt, hogy miként akarja véghezvinni egy halhatatlan lény természetellenesen végleges halálát. A halhatatlanok nem véletlenül születnek így, a létezésünk fontos alappilléreket nyújt a manahálók természetes szövevényeinek. Minden alkalommal, mikor kihuny a kezeim között egy démon lelkének a lángja, érzem megrendülni a világunk labilis egyensúlyát. Normál esetben, ha elpusztul a porhüvelyünk, a manánk visszaáramlik a világot övező örvényekbe, hogy hazaáramolva újraalkothassa a gazdáját. A kék lángok, amik nem csak a testet, a manát is méregként emésztik fel, megsebzik ezzel a manahálót, örök nyomokat hagynak benne. A kard átka nem pusztítja el a felszabadult manát, hiszen varázslattal manát elpusztítani olyan lenne, mintha tűzzel próbálnánk tüzet oltani. Ehelyett a természetben áramló mana képére formálja a felszabadult erőket, ezzel elidegenítve a tulajdonosától és megakadályozva, hogy azok újraformálhassák az eredeti gazdájukat, aki mintha soha nem is létezett volna. Gyönyörű megoldás, már amennyire egy ilyen rendellenes dolog lehet gyönyörű. Nem véletlenül ilyen bonyolult a varázsige, erőszakkal a Földet övező manaáramok ősi, érthetetlen jellegére formálni egy valakihez tartozó és hű mágiaegységet rendkívül nagy kihívás. És ki tudja, milyen kiskapukat rejt, minden bizonnyal az én intelligens démonom is rálelt az egyikre. Ami igazán furcsa, hogy Calek nem csak a végleges halált kerülte el, hanem a porhüvelye halálát is, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy Raphael meggyőződött a varázslat sikerességéről. Amennyire biztos volt a halálában, azon sem lepődnék meg, ha darabokra szaggatta vagy felégette volna a holttestet. Lehet, hogy Asmodeus valahogy kettészakította magát, hogy elmeneküljön az átok elől? Ha valaki, az Aetatis suae Tempore létrehozója képes lehet rá, hogy kiragadja a környező manahálóból a múltbéli önmaga emlékét, és valahogy visszaformálja magát a néhány pillanattal ezelőtti énjévé, akit még nem sebzett meg a halálos átok. Fogalmam sincs, hogy lehetséges e, de ha ilyesmit próbált, akkor úgy sejtem nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Az emlékei és ezzel együtt az ereje nagy része az eredeti testében maradt volna? De akkor mi történt az emlékeivel és a belőle kiszakadt részekkel? Egy részem azt reméli, hogy örökre elvesztek, de a zsigereimben érzem, hogy nem így van.

A kérdések terheitől ködös tekintetem a szürkülő égboltra vándorol, a Hold hajszálvékony alakja holnapi Újholdat sejtet. Tágra nyílnak a szemeim, mikor az égbolt üres semmisége válaszolja meg a gyötrő kérdéseim hadát.

Gondolkodás nélkül rebbenek a lábaim alatt elterülő mélységbe, miközben felkeresem a mentális kapcsolatunkon a rám várakozó kedvesemet.

„Ma nem tudok hazamenni. Raphael magához hivatott.” – Tudom, hogy hallott, de vészjóslóan lassan jön a válasz.

„Keh. Mennyi időre?”

„Nem tudom, mit akar, remélem csak két-három nap.” – Csend. – „Tudod jól, hogy nincs más választásom.” – Gyűlölök hazudni neki, a bűntudat szinte darabokra szaggatja a lelkemet, de az utolsó szavaimat halálosan komolynak érzem. Nincs más választásom. Még nem állok készen rá, hogy elmondjam neki, de egy láthatatlan erő kényszerít, húz, hogy megoldást találjak arra, hogy újra egésszé tehessem Őt. Nem az egységünk kiteljesítéséért, hiszen azt így is tökéletesnek érzem. Egy alattomos balsejtelem nem hagy nyugodni. Úgy érzem, hogy a nem is olyan távoli jövőben az életünk fog múlni azon, hogy Calek vagy Asmodeus harcol az oldalamon.

„Tudom.” – Megszakítom az elménk kapcsolatát, mert rettegek, hogy ha én érzem az Ő keserű csalódottságát, akkor vajon Ő is érzi e az én szívet tépő bűntudatot.

***

Szürkülettől szürkületig repülök észveszejtő rohamtempóban, hogy elérjem a célomul kitűzött erdőcskét. A Hold nélküli éjszakát sejtető alkonyatban szinte világít a hófehér angyalköntösöm, a meztelen talpaim alatt hűvösen nedves a friss, egészségesen élénkzöld gyep. Megállok a fenyegetően fölém tornyosuló, hófehér márványkapu előtt, az ujjaim játszadozó cirógatásokkal simítják végig a hideg anyagot. Az ismerős melódia fenyegető csalogatása most is rám talál, mintha még vonzóbb, még bűvösebb lenne, mint legutóbb. Mintha tudná, hogy egyedül sebezhetőbb vagyok. Hosszút pislogva állok ellen a hipnózisának, miközben átlépem a kapu bejáratának láthatatlan határvonalát. Az erdő mágikus életre kel a szemeim előtt, de most nem ámuldozom a szépségén, céltudatos léptek visznek a szívét képező, ősi erőktől lüktető fához, és szó nélkül várom, hogy életre keljen az ismerős jelenség. Az érkezésének látomása most sem kevésbé lélegzetelállító, mint első alkalommal, néhány lehulló fényszikra meleg foltot hagy a bőrömön. Csodálattól izzó szemekkel pislogok fel az ősi tudást rejtő fényes szempárba, a tudatomat ismét átöleli az aranyló mágiájának a határtalan végtelensége. A szívem túlcsordul a vágytól, hogy a részévé válhassak, hogy magába olvasszon, hogy egy kis kéket vegyíthessek az örök, aranyszínű pompájába, ezzel mély, megmásíthatatlan nyomot hagyva a világmindenségben. Lassú mozdulattal pislogom ki a szemeimből a gyönyörű illúziót.

- Megmutatod a másik alakodat? – A hangom dallamos búgás a lantszó kíséretében. A szarvas az öröklétűek türelmével fürkészi az arcom elszánt határozottságát, az ősöreg szemekben megcsillanó jókedv mintha ismerős lenne, pedig teljesen idegen. A gigászi alakja aranyporszemekké foszlik az éjszaka sötétjében, hogy egy új egységként összeállva tegyenek eleget a vakmerő kérésemnek. Az előttem álló férfi áttetsző, fényből felépülő, szellemszerű alakját először csak a lelkem ismeri fel, a szemeim nem.

- Ez lehetetlen… - Halkan suttogom, az ő ajkaira pedig sejtelmes mosoly költözik. Az erdő morajlása megpihen, a lantszó a semmibe vész.

- Ha lehetetlennek gondolod, miért vagy itt? – Elmosolyodom a válaszon, ami akár a szerelmemé is lehetett volna. Ami talán egy kicsit az övé is volt. Azt hittem, hogy a szellem Asmodeus utolsó pillanatainak a formáját fogja megeleveníteni, de valami nem stimmel. Túl tiszta, túl józan, túl angyali.

-  A szeráf vagy, vagy a démon herceg? – A mozdulatban, ahogy elgondolkodó játékossággal oldalra dönti a fejét, az égvilágon semmi emberi nincs.

- Szerintem tudod a választ.

- Egyik sem. – Bólint, majd kiegészíti a velős, egyszerű szavaimat.

- És egy kicsit mégis mindkettő. – Körbetekintek a játszadozó, mágikus életre kelt világ elevenségén. Nem értem. Nem értem, ez hogyan lehetséges.

- Azt hittem, hogy csak a természet istenei képesek ehhez hasonló teremtésre.

- Jól hitted. – A titokzatos mosolya még jobban összezavarja a létezését megmagyarázni kívánó gondolataimat. – Mi állhat közelebb egy istenséghez, mint egy angyal és egy démon egysége?

- Asmodeus megközelítette Istent?

- Nem. Asmodeus megszűnt angyalnak lenni, mikor démon lett. – Az elmém kitartóan próbál a megfelelő szögből tekinteni a problémára, de mindenhonnan csak újabb kérdésekre lelek.

- Az idősíkokkal való vakmerő játszadozás nem csak, hogy elvette tőle az emlékeit, még ketté is szakadt a múltja és az ereje? – Senkinek nem lehet hatalma az idő felett. Természetellenes lenne. Ha Asmodeus tényleg erre vetemedett a túlélésért, akkor arrogánsabb és elvakultabb, mint hittem. A szemeiben most először látom az elismerés halovány fényét, ezért úgy érzem, jó irányba indultak a gondolataim. – De te már előtte is léteztél, igaz? Magadba olvasztottad őket?

- Idevonzott az erejük, a fény és a sötétség párosa… és alkottam belőlük valami csodálatosat. – Felemelt kezekkel, tébolyult gőggel mutat a fényárban úszó birodalmára. Igazam volt abban, hogy a csata emléke vonzotta ide, csak azt nem tudtam, hogy Asmodeus szétszaggatott létezése tette ilyen hatalmassá. A pillanatnyi kíváncsiságom legyőzi a vágyat, hogy emlékeztessem, hogy az erő, amivel büszkélkedik, nem őt illeti.

- Akkor az emlékeiből épülsz fel? – Visszatér a párbeszédünk valóságába az általa teremtett világ ábrándképei közül.

- Mondhatjuk. – Elfintorodik a bizonytalan kérdéstől, mintha groteszk csalódásként érné, hogy nem látom át egyik pillanatról a másikra a bonyolult létezésének minden apró körülményét. – Magamból épülök fel. Az emlékeiből, az általuk megformált tudatdarabokból, és az őket éltető mágia hatalmasságából csak táplálkozom.

- Tehát… - Nem hagyja, hogy végigmondjam.

- Az egész lénye a részemmé vált. – A vad mosoly nem tudom, hogy egy bukott szeráfé, egy őrült démonhercegé vagy egy hatalomtól megrészegült erdei szellemé. Összeszűkült szemekkel figyelem a kibontakozását.

- És mégsem az egész. – Felszisszen, mikor rávilágítok, hogy ezt a hatalmat csak kölcsön kapta. – Ezért üldözted el Őt, mikor itt járt. Nem azért, mert démon. Azért mert féltél, hogy rájön, és jogosan kiszakítja belőled a létezésed lényegét. – Hirtelen a Napnál is világosabb, hogy Caleknek miért ez vált a kedvenc helyévé, hogy miért csábítja ide egy láthatatlan erő újra és újra. Mindvégig a szétszakadt lelke darabjai vonzották egymást.

A szemeim fenyegetőn villannak, mikor látom, hogy harag csúfítja az ősöreg szempár most már kicsinyesnek tűnő bölcsességét.

- Ha látnád ezeket az emlékeket, egyet értenél velem. Jobb a világnak, ha én őrzöm az erejét. – Összeszorított fogakkal nyelem le a keserűséget, amit az érzékeny pontra tapintó szavak okoznak, és az árulkodó gesztus nem kerüli el a figyelmét. Szavakba önti a legfájdalmasabb kétségeimet. – Ő már csak pusztításra és gyűlöletre képes, és látom a szemeidben, hogy ezt te is tudod.

- Nem lehetsz biztos benne. Ő már rég nem csak ebből a két részből áll. – Felhorkanva emeli fel az orrát, a gőgös mozdulat annyira ismerős, hogy összeszorul tőle a szívem.

- Arra a kis pondróra gondolsz, aki néha beszökik ide? Azt hiszed, hogy az ő jelentéktelen, semmiből kialakult, ürességkitöltő személyiségét nem fogja elmosni Asmodeus több évezredes, egyetlen célt szolgáló létezése? – Az arany fényekben fenyegető tűz gyúl, hogy nyomatékosítja a szavai komolyságát. Nem kell rákérdeznem, hogy tudjam, hogy a cél amire gondol, a Mennyország ostroma. A harag, ami átjárja mindenemet az általam szeretett férfit becsmérlő szavak hallatán, szinte szétfeszít belülről, de nem engedem, hogy az irányítása alá vonjon.

- Nincs jogod ítélkezni felette. – Az arca megfeszül a hangomban rejlő fenyegető éltől, a természet szellemeként azonnal felismeri a szemeimben gyúló kék lángok hatalmát.

- Valóban nincs. – Közelebb lép hozzám, az arcomra simítaná a kezét, de az anyagtalan teste csak meleg fuvallatként érinthet. A tudata az enyémhez ér, és megsimogatja a lelkembe égett örök köteléket.  – De neked van. Ha újra egésszé teszed őt, elveszíted. És nem csak Őt, a világodat és önmagadat is. – A hangjában ősi mágiaként, egy erdei istenség minden hatalmával rezeg a vérfagyasztó jövendölés. A pokol éjfekete lángjai égnek a szemeiben, ami jövőnkre tekint. – Azon az úton nem vár más, csak pusztulás és fájdalom.

- Még te sem láthatod teljes bizonyossággal a jövőt, Szellem. – Szándékosan hívom így, hogy emlékeztessem, hogy mi tette őt szellemből istenné.

Felemeli a két kezét, az egyikben egy hófehéren pislákoló, égi mágiától dülledő fénygömb, míg a másikban egy füstcsóvák örvényeitől duzzadó árnygomolyag lebeg.

- Másnak nem adtam volna oda harc nélkül. Talán még Neki sem. De a köztetek lévő kötelék a legszentebb létezés a természeti jelenségek kortalan világában. Tedd, amit tenned kell, de emlékezz a szavaimra.

Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy a mágiagömbök eggyé olvadva alkotnak egy fekete-fehér kavalkádot, ami felém úszva lomhán süllyed el a mellkasomban. Megremegek az erőtől, amivel finom erőszakkal ékeli magát a mágiám örök kékjébe. Nem kell rákérdeznem, hogy tudjam, hogy a lénye feloldozásához kaptam meg a kulcsot.

Elnyílnak az ajkaim, de sokáig gondolkozom, hogy feltegyem e a szívemben dübörgő kérdést. A szemem előtt újra lejátszódik a jelenet, ahogy a fény és a sötétség gömbjei eggyé olvadnak. De vajon muszáj egynek lenniük?

- Oda tudom neki adni csak a fényt? – A sejtelmes mosolya mögött látom a kimondatlan kárörvendést.

- Nem. Őbenne már soha nem létezhet fény a sötétség szennye nélkül. – Elhúzom a számat a válasz hallatán, amit titkon mindvégig tudtam. Meglepően könnyen megkaptam, amiért jöttem, mégis különös hiányérzet honol bennem. Még képtelen vagyok távozni, itt hagyni őt, aki talán egy kicsit megközelíti a férfit, akivé Calek válni fog.

- Mesélsz nekem a démonhercegről? A tettekről, amik örök kárhozatra ítéltetik? – Egy pillanatra izgatott kísértésként suhan át a szemein az unaloműzési lehetőség, de végül csak némán megrázza a fejét.

- Nem. Asmodeus rothadása, a tébolya, a züllöttsége nem önthetőek egyszerű szavakba. De megmutathatom. – A homlokomra simítja a tenyerét, felsikítok, mikor képek milliárdjai villannak be és tűnnek el azelőtt, hogy az agyam feldolgozhatná, megkaparinthatná a jelentésüket, a formájukat, a létezésüket. – Csak így tudom átadni őket, de ne aggódj. Ha az elméd készen áll, majd megtalálnak. Engem is megtalálnak, ahányszor lehunyom a szemeimet. – Zihálva, erőseket pislogva szorítom a kezemet a homlokomra, mintha ezzel enyhíteném a tudatom szegleteibe furakodó láthatatlan árnyak okozta kínokat. A jelenlétük lassan foszlik semmivé, ahogy az elmém lomhán magába olvasztja őket. Egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy „majd rám találnak”. Sajnos vele ellentétben én olyan életet élek, ahol az életem múlhat azon, ha egyszer csak hirtelen „rám talál” egy emlékfoszlány okozta látomás, de most már mindegy.

- Kösz. – Dühösen dünnyögve eresztem le a kezemet, és újra körbenézek a minket övező tájképen. – Mi fog történni mindezzel Asmodeus hatalma nélkül? – Az öröklét nyugalmát sugárzó szellem dölyfösen vonja meg a vállát.

- Elpusztul. Ez a természet rendje. Ebben az erdőben csak én vagyok örök, és ez így helyes. – Nem kerüli el a figyelmemet a pillantása, ami magában hordozza a célzást, hogy engem is a múlandó teremtmények soraiban említett az imént. Halovány mosoly sejlik fel az ajkaimon a gondolattól, hogy minden létező halhatatlannál van valaki, aki halhatatlanabb.

Szótlanul bólintok, kicsit elfordulok és teszek egy tétova lépést a kapu irányába, de a szívem még mindig idehúz.

- Nem tudod itt hagyni Őt, igaz? – A gúnyos mosolyával mintha Calek pontos mása rajzolódna a szemeim elé. Nem tudom megnyugtatni a megszaporodó szívdobbanásaimat. Látom az ő szemeiben is a kimondatlan könyörgést, hogy még ne menjek el. Talán nem mondja ki, de ugyanúgy vonzom őt, mint ahogy ő engem.

- Mondd csak, Asmodeusnak van saját szférája? – Még önmagamat is meglepem azzal, hogy eszembe ötlik az érdekfeszítő beszélgetésindító. Ha már képtelenek vagyunk elengedni egymás közelségét, talán ki tudok facsarni belőle néhány olyan információt, ami a hasznunkra válhat Calekkel.

- Ó, igen. Láttam ilyet az emlékeiben. – Izgatottan fordulok ismét a teljes testemmel felé.

- És hozzáférsz a bűbájhoz, amivel megalkotta? – A ravasz tekintete rosszat sejtet, sunyi bólintással válaszol.

- Mit adsz érte? – Zavarodottan húzom össze a szemöldökömet.

- Mit szeretnél?

- Emlékeket. Rólatok. Érzésekről és szenvedélyről. – Elkerekedett szemekkel pislogok fel az anyagtalan létezésre, a szánni való kérése rádöbbent, hogy az előttem álló lény hiába örök, hiába időtlen, igazából egy pillanatot sem él a végtelen élete során. Látja rajtam a benső vívódás leolvasható jeleit, ezért hozzáfűz egy csábítóbb felajánlást. – Oszd meg velem azokat a pillanataitokat, amiket szeretnéd, hogy újraéljen, mikor már elveszítetted Őt, és becsempészem őket a tudata legmélyére, hogy kísértsék, ahogy az Ő emlékei fognak téged. – Megrándul az arcom a leplezetlenül megismételt, teljes bizonyosságúnak tekintett baljós jövőkép hallatán, de valamiért nem tudok nemet mondani a gondolatra, hogy emlékezzen rám akkor is, ha eldob magától.

Összeszorított ajkakkal idézem fel az emlékeket, amik a legtöbbet jelentik a szerelmes szívemnek. Amit szeretném, ha Ő is örökre egy külön cellába zárna a szívébe, akkor is, ha az fekete, rohadt és haldoklik. Mikor elém térdelt, hogy játékos mosollyal megkérje a kezemet, és a pillanat, mikor a pimasz kérdésből életünk legfontosabb esküje született. A szenvedély, amivel magához ölelt az eskünk után. Soha nem felejtem el, ahogy rám nézett, és amit jelentett számomra a szerelme, az odaadása, a barátsága. A másik jelenet, ami kiemelt helyet birtokol a szívemben, csak egy szóváltás, csak egy érzés, csak egy őszinte nevetéssel fűszerezett pillanat, mégis talán a legfontosabb, és a legörökebb.

„Boldog vagyok veled, Rami.”

Egy néma könnycsepp csordul végig az arcomon, miközben a kezemet a szívéhez teszem, pedig nem tudom megérinteni őt, de mégis éreztetni akarom, hogy ezeket az emlékeket nem szabad az elméjével feldolgozni. Úgy érzem, mintha egy bűbájért eladnám a legintimebb pillanatainkat, pedig a valahol a szívem mélyén tudom, hogy a másik ajánlata csábított el. Eddig megbíztam Calek szavaiban, hogy soha semmi nem választhat el minket. Most mi változott? A jövendölés? Hiszen csak egy arrogáns szellem meggondolatlan szavai. Nem. Ha csak ez lenne, már rég elárultam volna neki, hogy tudom, ki Ő.

A szellem arcvonásai megreszketnek, ahogy a boldogságunk, a szerelmünk, az érzelmeink tisztasága megérinti őt is. Teljesíti a szavát, az elmémbe kúszó hosszú, bonyodalmas varázsigét elraktározom egy nyugodtabb, magányosabb éjszakára.

- Ez gyönyörű. Őszintén remélem, hogy nem áldozod fel ezt a csodát Asmodeusért. – Elnehezedő szívvel hunyom le a szemeimet, úgy érzem, hogy mint a sebzett szeretőm, lassan én is apró, összerakhatatlan darabokra szakadok a döntésképtelenség marcangoló karmaitól. Minden nap, minden órában egyre gyakrabban jut eszembe a lehetőség, hogy nem azért teremtettek neki, hogy boldogok legyünk együtt. Miért is tették volna?! Miért ítélték volna boldogságra azt a lényt, aki a regék alapján a legnagyobb kárt tette a világunkban? Nem. Soha nem az volt az előre megírt sorsunk, hogy boldogok legyünk.

***

Már javában hajnalodik, mikor a hófehér márványkapun kilépek az erdő elszunnyadó, varázslatos világából. Szomorú mosollyal nézek hátra, egy sötét érzés azt sugallja, hogy soha többé nem látom ebben a formájában. De ez a természet rendje. Semmi nem örök.

Fogalmam sincs, hogy fogok egy ilyen élmény után Calek szemébe nézni úgy, mintha mi sem történt volna, de csak egy visszaútnyi időm van kitalálni. Megdörzsölöm az arcomat, nem akaródzik elindulni. Életemben először nem várom felhőtlen örömmel a találkozásunk pillanatát, és gyűlölöm magamat érte. Nem tudom, meddig leszek képes magamba zárni ezeket a titkokat. Még az is felötlik bennem, hogy önkéntes száműzetésbe vonulok, amíg nem alkotok valami használható ötletet arra, hogy miként zárjam el Asmodeust, ha beteljesül a jóslat, aminek nem szabad beteljesülnie. Egyszerűen nem szabad. Lehetetlen. Calek a legerősebb lény, akit ismerek, és megígérte. Megesküdött. Magához láncolt, testben, lélekben, mágiával és érzelmekkel. Minden lehetséges módon. Nem veszíthetem el.

Dühösen üvöltöm ki a tehetetlen kétségbeesésemet az engem ölelő hűvös, hajlani pusztaságba, de nem jön el a várva vált megkönnyebbülés.

Egy pillanatra borús emlékek sötétítik el a szerelembarna szemek csillogását, és átkozom a balgaságomat, hogy a kérdésembe meggondolatlanul belefogalmaztam a gyűlölt angyal nevét. Nem éppen a legizgatóbb téma felemlegetni a személyt, aki a vad ölelkezésünk legkényesebb pillanatát választotta arra, hogy átdöfje a kedvesem értem dübörgő szívét. Szerencsére úgy látom, hogy a kellemetlen emlékeken felülkerekedik a jelen pillanat háborítatlan szenvedélye. A rövid, kóstolgató csókja a számba csempészi az ajkai ízét, ami mostanra olyannyira létszükségletemmé vált, mint a levegő oxigénje, vagy a minket ölelő manahálók pulzáló ereje.

- Az csodás lenne, de sajnos magunkra terelnénk a figyelmet. – Attól tartok ennek a mondatnak csak az első részét szeretném figyelembe venni.

Kihívó, rosszban sántikáló mosollyal pislogok fel a démonom önátkozó tekintetébe. Egy szárnyamat feltenném rá, hogy épp arra gondol, hogy miért nem volt elég esze pancsikolás helyett felhúzni a szokásos védelmi vonalait a kis rejtekünk köré. Ez amúgy egy elég jó kérdés, de már megtanulhatná, hogy nem csak neki vannak megoldásai a problémáinkra.
- Ha csak leplezés kell... – Halk, mágikus szavak sejlenek fel az incselkedő ajkaimon, a minket körülvevő mindenséget átszövő manaörvények felzizzenve válaszolnak a parancsomra. Ábrándos pillantással figyelem a bűbájom szemet gyönyörködtető eredményét, a minket körbeölelő, a mágiám élénkkékjében úszó óriásbuborékot, ami nem csak a mágikus megnyilvánulásokat tartja a kis gömbünk határvonalain belül, hanem minden hangot, képet és illatot is. Kicsit túlzásnak is érzem a jelen helyzetünkben, mintha ágyúval akarnánk verébre lőni, ráadásul Calek védelmi rúnáival ellentétben ez folyamatosan táplálkozik a manámból, de még így is inkább ez, mint hogy neki kelljen állnunk védelmi bűbájok mantrázásának.

Mikor kiteljesedik a varázslatom ereje, az áttetsző kék fényfátyol látszólag megszűnik létezni, de a mindent elleplező mágiája körülöttünk marad, mint ahogy egy láthatatlan köldökzsinóron keresztül érzem azt is, amiként türelmes lomhasággal meg-megrabolja a manám túlcsorduló raktárait. Nem számít, hónapok óta nem voltam ennyire feltöltődve, és sajnos az elkövetkezendő két hét kényszerpihenője alatt bőven lenne időm kipihenni azt is, ha évekig kéne fenntartanom ezt a bűbájt.

- Ügyes. – A tekintetében csillanó elismerés magabiztos, elégedett mosolyt csal az arcomra, izgatott vágyakozással bújok hozzá, hogy újra megízlelhessem a puha, elvigyorodó ajkakat. Imádom. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehetnek egy ilyen erős, könyörtelen démonnak ennyire csókolható, finom, puha és gyengéd ajkai. Az önfeledt, elégedett morranásába belerezeg a nyelvem, a mélyről feltörő torokhang végigszántja az egész testemet, forró szikrákat indít a gerincem vonalán. Mintha csak meg akarná hazudtolni az előző gondolatomat a puha és gyengéd ajkairól, a fogai érzéki erőszakkal tépik meg a csókjától nedvessé és érzékennyé vált számat, némán felnyögve, összerezzenve engedem, hogy a kéjes fájdalom feszült görcsbe rántsa a lábujjaimat. Felszabadítja magának a nyakamat, és még meg sem érintett, de már reszketeg sóhajt csalnak elő belőlem a vágyakozással feltöltő emlékek arról, hogy milyen érzés lesz a csókja a nyakam érzékeny bőrén. A fogai finoman tépő érintése most is fullasztó víztömeg alá löki a tudatomat, a gondolatok szétrebbennek, minden eltávolodik, egyedül ő marad szorosan mellettem, rajtam, bennem. A szerelme kitörölhetetlen, örök létezése a szívemben kitölti a lelkem sóvár ürességét, a lüktető, forró merevedése pedig egésszé tesz minden más létező és elképzelhető módon. A sors előre elrendeltetett gyönyörében, az összetartozásunk bizonyosságában lubickolva élvezem az összeolvadó testünk hullámzását, már nem tudom, hogy én szorítom őt vagy ő szorít engem kétségbeesett ragaszkodással. A csókja végleg megpecsételi a testünk eggyé válását, már nem tudom, hogy mi tartozik hozzá, és mi tartozik hozzám, mindenünk összeolvad, összesimul, összefonódik. A nyelve az ajkaim között, a farka mélyen bennem, a lelke a lelkembe ivódva. Kiegészít. Nélküle már soha, de soha nem létezhetek.

- Fordulj meg. – Rekedtes, még vadabb szenvedélyt ígérő parancs. Ha akarnék sem tudnék ellenkezni a hangjában rezgő szükség hallatán. Szinte fáj elszakadni tőle, elkapkodott mozdulatokkal kecmergek hasra, és azonnal követelőzve simulok hozzá. Most nem játszadozik, mohó türelmetlenséggel egyesíti újra a testünket az egymásért legjobban sóvárgó pontjainkon. Felnyögök a testi-lelki elégedettség émelyítő erejétől. Újra és újra elmerül bennem, még mélyebben, kínzóbban, csodálatosabban, mint eddig. Simogat, gyötör, a fellegekbe repít. A szeretkezésünk csodálatos habjaiban fuldokolva kis híján arról is megfeledkezem, hogy milyen tervekkel kezdtünk bele a testünk kéjes táncába. Felemelem a fejemet, és lehúzom őt magamhoz, hogy a fülére simíthassam a kiszáradt, csókért sóvárgó, megremegő ajkaimat. Felidézem a démoni szót, ami Őt magát testesíti meg a szereleméhes lelkem szótárában, és ami beette magát minden porcikámba, mint egy folytonosan pislákoló, kiolthatatlan lángcsóva. Az ajkaim szinte maguktól lehelik a várva várt szavacskát, hogy teljesítsem egy vágyát hetekkel ezelőttről. Egy sóvárgást, amin magam sem tudom, miért, de ösztönösen osztozom.

- Sidonai. – Egy pillanatra megtorpan az idő, mikor a minket ölelő kis buborékot szinte szétfeszíti a felbolyduló mágia izgató duzzadása. A kis helyre kényszerített, szabadulni vágyó mágia az őt börtönbe záró láthatatlan kupolának feszül, és ezzel együtt az elmém falainak is. Tágra nyílnak a szemeim, mikor egy egészen más féle, egy testi feszítés is csatlakozik hozzá. Elakad a lélegzetem, ahogy megérzem nagyobbra, keményebbre, forróbbra nőni bennem, a mindenemen végigcikázó, kordában tarthatatlan remegés a rám boruló testébe olvad. Tágra nyílnak a szemeim, amikor az édesen feszítő fájdalom megfűszerezi a gyönyör mindent elmosó hullámait. Felnyársal, a testem határait feszegeti, kitölt. Túl nagy. Túl sok. Túl jó.

Calek mély, démoni hangon dörrenő morgása szeretkezik az én élvezetben vergődő nyögéseimmel. A teste embertelen méreteket öltve terít be, a karmokban végződő ujjait a méretéhez képest abszurd gyengédséggel fűzi össze a földet kaparó, markoló ujjaimmal. Minden lökésénél zihálva kapok levegőért, a testem képtelen ellazulni a fenekem zsibbadó feszítésétől, túl mélyre, túl erősen hatol belém minden mozdulata, mégis megmagyarázhatatlan, elképzelhetetlennek hitt gyönyört nyújt vele. Felsandítanék az átformálódott szeretőm eltorzult alakjára, de túl szorosan ölel, szinte magába olvaszt a testéből áradó pokoli forróság. Felgyorsul a csípője vad, ösztönös mozgása, összeforrva ringatózunk egyre ádázabb, szédítőbb tempóban, és lassacskán elveszítek minden józan gondolatot. Már nem akarom megnézni magamnak, csak érezni, nem akarok találgatni, hogy mi történik velünk, csak átadni magamat az élvezet fájdalmas követelőzésének. Forró, nehéz, erős, kemény, remeg, szorít, morog, nyög, kitölt, betakar, a magáévá tesz. És én szívből, önként adom át magam neki. Az övé vagyok. Most és az idők végezetéig.

Megszorulnak az ujjai a görcsbe feszült kezeimen, érzem a remegésén, a türelmetlenné, akadozóvá váló lökésein, hogy közel van, a farka mintha még lehetetlenül, fájdalmasabban nagyobbra duzzadna bennem, világgá sikítom az élvezetes gyötrelmet és a kínzó gyönyört, amit a mozdulatai okoznak bennem.

- Szerelmem…. – Elcsuklik a hangja, a boldogság égető könnycseppjei csípik a szemeimet. – Ramiel. – A nevem az orgazmust nyögő ajkai közül övön aluli támadás, reszketve, önmagamból kifordulva veszek el a farka elélvező lüktetésében, a mágia erejében, a testem követelőzésében, és elfojtott, ziháló, levegőtlen hangom nyöszörgöm a nevét. Az igazi nevét. A szívem felsüketítően megdobban a neve ellenállhatatlan erejétől, a testemen nem csak a kielégülés, de a kőbe vésett összetartozásunk gyönyöre is végigszáguld, mintha egy röpke pillanatra a lelkem is osztozni akarna az orgazmusunk szépségében, de áthatolhatatlan falakba ütközik a viszonzatlan kapocs hűvös elutasításától. Hosszan, könnyezve próbálok magamhoz térni a csodálatos és szörnyűséges pillanat kínzó varázsából. Egy szívdobbanásnyi ideig érezhettem, milyen lenne beteljesíteni a lelkünk kapcsolatát, csak hogy tudjam, hogy mi az, amit talán soha nem kaphatunk meg. Az élmény felemelő szépségét megkeseríti a veszteség szívszaggató érzése. Elgyengülve ejtem a fejemet a földre, a homlokomat pillanatnyi józanságot nyújtó hűvösséggel érinti a föld hidege. A kurva életbe.

A nevét nyögtem.

Bassza meg.

De nem kérdez rá. Miért nem kérdez rá?

Legördül rólam, és félve vetek felé egy rejtett, tapogatózó pillantást. A kielégült mosolyában nincs zavarodottság, a tekintete égető parazsa nem hordoz olyan kérdéseket, amire nem válaszolhatnék neki. Pillanatnyi megkönnyebbültséggel fújom ki a feszülten bent tartott levegőt, és engedem, hogy bennem is szétáradjon a csodálatos, vad aktusunk nyújtotta elégedett boldogság. Lehet, hogy nem hallotta. Őt ismerve, ha hallotta volna, már tuti, hogy kérdésekkel nyúzna. Ez baromi közel volt. Túl közel. Ki kell találnom egy bűbájt, ami valahogy meggátol a neve akaratlan kimondásában ezekben a pillanatokban. A picsába. Még egy bejegyzés a teendőim amúgy is túl hosszú listáján.

- Köszönöm. – A halk sóhaja könnyedén ragad vissza a szerelmes valóságunkba, hogy lassú, meleg érzelmekkel mossa el az iménti gondolataim okozta keserűséget. Nem akarok arra koncentrálni, hogy mi az, amit talán soha nem kaphatunk meg. Az az igazán fontos, hogy mi az, ami már a miénk. A szerelmünk, a házasságunk, a kötelék, amit a lelkünk összeforrása nélkül is a magunkénak tudhatunk, a jövőnk, a lehetőségeink. Talán soha nem kényszerülök arra, hogy felfedjem a nevét, és örömmel fogadnám az eljövendő öröklétet a mostani boldogságunkban. Elmosolyodva lehelem az ajkaira a szerelmem elszakíthatatlan kötődését. Szeretem ezt a férfit. Caleket. Nem érdekel, hogy ki volt régen, az érdekel, hogy most kicsoda és hogy kivé válhat mellettem.

Visszahajtom a fejemet a mellkasára, hogy elmerüljek a nyugalmunk békés pillanataiban. Lehunyt szemekkel élvezem a pihentető semmittevést, amire az elmúlt hetekben nem volt lehetőségem. A testem különös, mély kielégültsége, az ő bódító, imádott viharillata, a bőre forró bársonyossága a játszadozó ujjaim alatt játékos jókedvre csábítanak. Megtöröm a kedvemhez már nem illő idilli csendet.

- Te most komolyan megnőttél szex közben? – A hangom nem tükrözi az elfojtott vigyorgást. Nem mondom, hogy rossz élmény volt, de azért az „emberi” méreteiben több fantáziát látok hosszútávon. Először csak egy unott vállvonást kapok válaszul.

- Meglehet. Még nem történt velem ilyesmi. – Hmm… nagyon elnyomhatta az előző kis aktus, ha egy ilyen megjegyzésre csak ezt az unott, rezignált választ produkálja. Legalább egy pajzán, incselkedő „Tetszett?” kérdést elvártam volna tőle.

Elmerült hümmögéssel adom tudtára, hogy hallottam a szavait, a gondolataim újra elindulnak abba az irányba, ami valószínűleg még jó sokáig foglalkoztatni fog. Vajon Asmodeusként olyan formája volt, mint az én drága Calekemnek, vagy… vagy olyan, mint az előbb? Esetleg valami teljesen más, borzongató démonkép?

Bassza meg. Hihetetlen, hogy nem bírom elszakítani a gondolataimat Asmodeusról. Elég legyen most már.

Calek fáradt ásítása újra visszarepít az előző jókedvű, incselkedő hangulatba. Úgy érzem magam mintha egy érzelmi libikókán üldögélnék. Én itt belső érzelmi harcokat vívok miatta, ő meg elalszik nekem. Szépen nézünk ki.

- Hé, nem azért osontam ki hozzád, hogy aztán itt elaludj nekem!

- Azt hittem azon már túl vagyunk, amiért kiosontál hozzám. – Oh igen? Ennyi volt? Akkor indulok is. – Legalábbis egy részén. – Na azért. – El tudnám viselni, ha nem kéne visszamenned pesztonkát játszani. Tényleg, ha már hamarosan szeráf leszel, nem alantas feladat számodra a zöldfülűeken cserélni pelenkát?

Alantas? Látszik, hogy a démonok máshogy működnek, mint az angyalok. Az ő hercegeik csak uralkodnak, kihasználnak és elnyomnak.

- Ha szeráf leszek, még inkább példát kell majd mutatnom a többi angyalnak. – Akármennyire is nevetségesnek hangzik ez a gondolat a jelen pillanatban. Meg a pillanataim többségében. Mindegy. Még szerencse, hogy van elég „normális” szeráfunk.

- Szép kis példakép vagy! Alig várod, hogy a démon hitvesed karjaiba szaladj bujálkodni. Mit szólnának ehhez a kis tanítványaid? – Magára húz, szemforgatva könyöklök fel a mellkasán, hogy lepillantsak a vidáman gúnyolódó tekintet szívszorító csillogásába. Amúgy is túl fiatal vagyok még példaképnek. Talán egy évezred múlva szeráfosabb leszek. Mondjuk ha rajta múlik, akkor nem. Amúgy is bagoly mondja…

- Mintha Te nem rohantad volna át értem a lóhalálában a fél világot.

- Az más. Nekem természetemből adódóan meg kell ragadnom minden lehetőséget a rosszalkodásra – Elvigyorodva pislogok le rá, és ebben a pillanatban minden idegszálammal arra vágyom, hogy az orra alá dörgölhessem az angyali múltját. Ha tudná, hogy ő maga is végigjárta szeráfok rögös útjait…

Na de várjunk csak… mit is akarsz még a természetedre fogni, drágám?

- Minden? Lehet nem voltam elég alapos, mikor végigkóstoltalak... – Nem tudja elrejteni a szemeibe költöző pajzán érdeklődést.

- Állok elébe a következő mustrádnak. – Kitör belőlem a nevetés, szinte engem is meglep az ellenállhatatlansága, a szívem könnyű bizsergése és a felemelő érzés, amit magában hordoz. Azt mindjárt gondoltam, hogy nem lenne ellenedre, drágám. Lehet, hogy mindjárt sort is kerítek rá, csak figyelj.

Magához ölel, és ő is felnevet. Mély, kellemes, férfias, őszinte kacaj. Tiszta. Nem gúnnyal, nem pajzánsággal, nem játékossággal fűszerezett. Egy pillanatra ledermedek a szépségétől, a vidámságától, a valódiságától. A mellkasa megrázkódik alattam, lehunyt szemmel élvezem a pillanat egyszerű, felhőtlen boldogságát. Hihetetlen, hogy az, ami a halandóknak ennyire mindennapi, a mi gyötrelmesen hosszú öröklétünkben egy emlékezetes kincs. Le akarom csókolni az ajkairól a hangot, de rettegek, hogy azzal véget vetek neki. Végül nincs szívem megszakítani, bénult gyönyörrel engedem, hogy átöleljen, és magától vesszen homályba az elillanó pillanatunk.

Az elhaló nevetést követő halk sóhaja nem tudom, hogy fájdalmat vagy örömöt hordoz. Elemelkedek az öleléséből, hogy felkutathassam a gyönyörű gesztenyebarna szempár érzelmektől ködös pillantását. Néha megrémülök a tudattól, hogy az egész világot felégetném érte. Néha pedig ugyanez a gondolat tölt el megmagyarázhatatlan megnyugvással, mintha ennél helyénvalóbb érzés nem létezne a földkerekségen.

- Valami baj van?

- Nem, csak... – mintha emberöltők telnének el, mire megfogalmazza a gondolatait, feszült mozdulatlansággal várom, mintha ítéletet hoznának felettem a szavai -...különösen érzem magam. Annyi mindent megéltem már, de Te olyan dolgokat hozol ki belőlem, amikről azt se tudtam, hogy létezhetnek bennem. 

Az előző könnyed, lebegő boldogságot felváltja az érzelmek szorító ólomsúlya a szívemben. Elnehezedett mellkassal, szerelmes mosollyal simítom az arcomat a tenyerébe a világ legintimebb, legbensőségesebb módján. Soha nem elég az érintéséből, a közelségéből, a bőréből a bőrömön, a szívéből a szívemben.

- Boldog vagyok veled, Rami.

Szinte szíven szúr a vallomása, az egész lényem belereszket a szavai jelentésébe. Boldog. Igen… talán ez az az érzés, amit boldogságnak hívnak. Olyan, mint egy függőség, örökre a rabja szeretnék maradni. Lehajolok, hogy egy gyengéd, lassú csókkal marasztaljam a közös kis függőségünket. Ezt a szerelmet, ezt a boldogságot. Bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. Itt kéne maradnunk örökre, elbújva, egymás karjaiban, összeforrt testtel és lélekkel. Ketten, egyként.

- Én is boldog vagyok veled. – Szinte önkéntelenül suttogom a szívem kötelező érvényű válaszát. Tudom, hogy soha senki mással nem tudnék még csak hasonlót sem érezni. Az elmúlt három hét néma gyötrődései során sokszor felötlött bennem a kérdés, hogy ha ő a létezésem értelme és ihletője, akkor vajon igazak e ezek az érzések bennem, vagy ezeket is neki teremtették. Aztán rájöttem. Még ha az Ő lelke másik feleként is születtem erre a világra, még ha ezeket az érzelmeket születésem előtt belém is táplálták, attól még nem lesznek kevésbé igazak, kevésbé valóságosak, kevésbé őszinték. Nem érdekel, ha nem én választottam Őt, hanem a sors választott minket egymásénak. Attól még én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Örökre.

- El kéne szöknünk valahova – Kíváncsian pislogok rá. Hiszen tudja, hogy ha tehetném, és ha ott nyugalomra lelnénk, még a pokolba is követném. – Ahol semmi mással nem kéne foglalkoznunk. Magunk mögött hagyhatnánk az egész világot. – Olyan könnyűnek hangzik az ajkai közül. De nem ezt próbáltuk legutóbb is? Hiába húztuk meg magunkat egy rejtett kis barlangban, a világ ránk talált.

- De hova mehetnénk..?

- Vannak olyan nagyhatalmú halhatatlanok, akik képesek saját létsíkot létrehozni. Talán együtt mi is képesek lehetnénk rá. – Saját létsíkot? Még soha nem hallottam ilyesmiről, bár ha tényleg lehetséges is, nem olyan mágiának hangzik, amit az angyalok iskoláiban tanítanak.

- Hogyan? – Érdeklődve pislogok az én intelligens démon szeretőmre, de a szemei hamarabb válaszolnak, mint a szavai. Szinte előrevetült csalódottsággal tudatosítom, hogy fogalma sincs róla, csak pletykákra alapozta az iménti megjegyzését.

- Azt sajnos nem tudom. De talán utána nézhetnél a nagykönyvtáratokban. Bár nem hinném, hogy ilyesmit bárki valaha papírra vetett volna. – Elkedvtelenedve biggyesztem le az ajkaimat a tudattól, hogy valószínűleg helytállóak a pesszimista szavak. Kétlem, hogy bármit találnék a témában, de mindenképp utána fogok olvasni. Még egy pont a végeláthatatlan teendők listájára. Remek.

- Én is attól tartok. Azért egy ötletnek jó volt.

- Jah… Egynek jó volt. – Visszahajtom a fejemet a mellkasára, miközben megpróbálok nem arra gondolni, hogy vajon Asmodeus tudná e. Hogy vajon vele megtalálnánk e a vágyott békénket. Gyűlölöm, hogy a gondolataimba férkőzik, hogy folyton-folyvást kísért, mint egy kitörölhetetlen rögeszme. Gyűlölöm a bizonytalanságot, hogy fogalmam sincs, mit tenne Calekkel, ha újra egésszé, újra Asmodeussá tenném. Már ha egyáltalán lehetséges.

És most, hiába osztozom egy idilli, boldog pillanaton Calekkel, Asmodeuson töprengek. Úgy érzem, mintha gondolatban megcsalnám önmagával, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, túl mélyre fészkelte magát. A lelkem legmélyére.

- Nem akarom, hogy megint elmenj. – A szívemnek legkedvesebb hang édesen durcás morgása könnyedén repít vissza őhozzá, elmosolyodnék az imádnivaló megnyilvánuláson, ha nem szakadna meg a szívem a szavai jelentésétől. Halkan sóhajtom a nevét, nem mondom ki hangosan a nyilvánvalót, hiszen ő is tudja, hogy én sem akarok elmenni. Ha tehetném, elfutnék minden felelősség elől, és elszöknék vele a világ végére, vagy egy kicsit még tovább. Csak most döbbenek rá, hogy a koraesti szürkület már elsötétülő árnyakat vetett körénk, előrevetítve az elválásunk egyre csak közeledő szükségességét. Úgy érzem, mintha újra ki kéne tépnem a szívemet a mellkasomból, pedig még csak most szereztem vissza. Bárcsak vele maradhatnék. Bárcsak nem szabnának rám kényszeres rabláncokat az angyali felelősségek és bárcsak ne üldöztetne egy őrült, ádáz démon herceg.

- Meg fogom ölni Baált. – Tágra nyílnak a szemeim, a testem magától mozdul, és szinte csak utólag, az öklömbe nyilalló tompa fájdalomtól döbbenek rá, hogy megütöttem a szívszerelmem drágalátos állkapcsát. Idegesen, szinte ziháló haraggal pislogok le rá, a testem remeg az elfojtott indulatoktól. Nem hiszem el, hogy tényleg ide lyukadtunk ki. Hetekig titkoltam előle, hogy Asmodeus segítségével valószínűleg az Aetatis suae Tempore-t is használni tudná, mert féltem, hogy összeszűri a levet egy démon herceggel, erre mi a kurva életet kezd el tervezgetni, mikor hátat fordítok néhány kibaszott pillanatra? Csak nem azt, hogy pontosan ezt teszi egy másik herceggel? DE!

- Ne merészeld kockáztatni az életed... – A fogaimon keresztül szűröm a kordában tartott dühöm szavait, mert félek, hogy ha kinyitom a számat, üvölteni fogok vele. Felkecmereg, és a tekintetem végigsimítja az ütésem nyomát, aminek a piros foltja szinte már most teljesen fel is szívódott a gyors regenerációjának köszönhetően. Kurvára remélem, hogy nem értetlenséget látok a szemében, mert ha még neki kell állnom magyarázkodni is a haragomat, akkor kibaszott ideges leszek.

- De... – Elég egy pillantás, hogy elhallgattassam. Nagyon helyes.

- Felejtsd el, hogy engem hátrahagyva, egyedül mész utána. – A hangomban rezgő gyilkos elszántság látszólag elgondolkodtatja, a feszült, dermedt szemkontaktusunkat végtelen hosszúnak érződő másodpercekig egyikünk sem töri meg. Tudom, hogy ha úgy dönt, hogy tényleg egyedül felkutatja és „megöli” Baált, akkor megállítani nem tudom, szóval jobb csírájában elfojtani az ilyen jellegű terveket. Már azt kezdem tervezgetni, hogy mivel tudnám megadásba zsarolni, ha kitart az elhatározás mellett, mikor meglep egy váratlan bólintással.

- Legyen. Nem kutatok utána tovább.

- Tovább? – Újabb apró, futó bólintással válaszol a gyanakvó kérdésemre. Mi a fenét művelt ez az őrült, amíg én egy poros könyvtárban bújtam unalmas, többezer éves könyvek rengetegeit?? Remélem azóta még jobban magunkra haragította Baált. Még az hiányzik, hogy ne csak az erőm miatt üldöztessen, hanem vérszemet is kapjon, és tényleg maga jöjjön utánunk.

- Eddig próbáltam kideríteni, hogy hol bujkálhat az a rohadék. – Óh a picsába. De mi a faszért? Kiráz a hideg a gondolattól is, hogy egyedül szembenézzen azzal az undorító, hátborzongató démonnal. Csak egy rémisztőbb dolog van a halálnál is rosszabb végzetnél, amit Baál gyomra jelentene… ha az ő végzetévé válna ez. Bármikor gondolkodás nélkül vállalnám, ha megmenthetném Őt tőle. – De nem sok sikerrel. Az együgyű csatlósai nem adtak túl sok támpontot. De valahonnan tudja, hogy közel állunk egymáshoz. És hogy nem ismerem a nevem... – Összevont szemöldökkel pislogok le rá, és az eddigi aggodalmaimhoz egy teljesen új félelem is becsatlakozik. Minél több figyelmet von magára a felsőbb démoni körökben, annál nagyobb valószínűséggel fogja előbb-utóbb valaki valahogy beazonosítani a személyét. Kész csoda, hogy tizenkét évszázada ez nem történt meg, fogalmam sincs, hogyan lehetséges. Bár az tény, hogy a démon hercegek nem éppen arról híresek, hogy arcukat hirdetik úton útfélen, nem is beszélve arról az apróságról, hogy aki találkozik velük, az általában vagy mélységesen hűséges hozzájuk, vagy nem éli túl a randevút. Elhessegetem a felrebbenő keserű gondolatokat arról, hogy egykor Calek is egy ilyen személy lehetett.

- Honnan tudja, hogy nem ismered a neved? – A kérdés önkéntelenül, őszinte döbbenettel bukik ki belőlem. Azon nem lepődök meg, hogy tudja, hogy közel állunk egymáshoz, hiszen tulajdonképpen gátlástalanul végigszexeltünk magunkat a fél kontinensen. Igazából inkább az lep meg, hogy az angyalok figyelmét miként kerülte el a hitszegő zarándokút. De vajon azt honnan tudja, hogy nem emlékszik a nevére? Nem rémlik, hogy erről szót ejtettünk volna egy kihallgatható pillanatunkban. Lehet, hogy Baál felismerte? És vajon ha felismerné, mi lenne a célja? A hercegek háborúban állnak egymással vagy segítik egymást? Baálnak érdeke, hogy Calek visszanyerje a régi önmagát, vagy pont azt akarná kihasználni, hogy a mostani formájában gyengébb és sebezhetőbb? Sötétben tapogatózunk, ha róluk van szó. Gyűlölöm a megválaszolatlan kérdések tömkelegét cikázni az elmémben, olyanok, mint egy zavaró, soha véget nem érő visszhang.

- Fogalmam sincs. Az is lehet, hogy csak blöffölt. – Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, még mindig nem bújtam vissza hozzá, mióta az ösztönös jobbos, amit az állkapcsára mértem, elszakított tőle. Most egymás mellett ülünk, minden porcikámnak hiányzik az intim melegség, amit az érintése nyújtana, de nem döntöm le a feszültségünk közénk épülő, láthatatlan falait.

- Túl erős vagy ahhoz, hogy vaktában ilyet blöfföljenek… - Keserű lemondással dünnyögöm a gondolatot, amit nem fejtek ki jobban, tudom, hogy így is megérti. A név elfelejtése elzárja a halhatatlanok igazi mágikus potenciáljait. Szerintem az utolsó dolog, amit egy Calek erősségű démonról találomra feltételezne valaki, az, hogy ez közel sem a teljes hatalma. Élénken emlékszem a pillanatra, mikor elmondta a titkát, és rádöbbentett, hogy név nélkül tette mindazokat, amiket tett. Igen… blöffnek rettenetesen gyenge lenne. – Egyáltalán hogy került szóba ilyesmi? Teazsúrt tartottatok? – Most már komolyan kezd az is érdekelni, hogy miféle diskurzusokat folytatott Baál szolgáival unalmában. Egy elsuhanó mosoly és egy mindent eláruló, vérszomjas jelenetekről mesélő pillantás után elfintorodva húzza el a száját, a fanyar arckifejezése rosszat sejtet.

- Felajánlotta a nevemet érted. – Ahhh. Logikus. Halkan felszisszenve, gondterhelten masszírozom meg az arcomat. Az azt jelenti, hogy…

- Remek. Akkor most már nem csak azt tudja, hogy közel állunk egymáshoz, hanem azt is, hogy mennyire. – Őt ismerve az utolsó szálig lekaszabolt és vagy megkínzott minden jelenlévőt, ami elég egyértelműen azt üzeni, hogy „dugd fel a seggedbe az ajánlatodat”. És egy magafajta démon normál esetben nem áldozza fel akárkiért a neve visszaszerzésének még csak a lehetőségét sem… jó eséllyel a világegyetem egész történelme során sem esett meg hasonló. Bár valószínűleg a lelkünk között feszülő kötelék sem túl gyakori jelenség.

Calek nem válaszol, ezért elgondolkodva folytatom a kíváncsiskodást.

- Szerinted Baál tényleg ismeri a múltadat? – A levegő szinte megfagy körülöttünk a feltevéstől, de Ő tagadásba menekül.

- Nem. Ha ismerné a múltamat, már tudnám. - Az egyik szemöldökömet felhúzva pislogok rá, és egy hitetlen, kihívó pillantást küldök felé. Hihetetlen, hogy elveszítette az emlékeit, de a legyőzhetetlen szeráfból vált démon herceg gőgösségét és pöffeszkedését meg kellett tartania.

- Miért? Talán olyan kurva sokat találkoztál Baállal az elmúlt tizenkét évszázadban? – Emlékszem a pillanatra, mikor a kis híján katasztrófába torkolló harcunk után kiderült, hogy Baál kémei követnek minket. Emlékszem az aggodalomra a pillantásában, a türelmetlenségére a tetteiben, mikor „elkerülésre” intett. Ez nem egy olyan démon reakciója volt, aki ebben az életében sokat pajtizott démon hercegekkel. A megkeményedő arcvonásai megválaszolják a költői kérdésemet, és egy újabb kérdést csalnak elő belőlem. – A tudás, amit Baálról megosztottál velem… az előző életedből van, igaz?

- Igen… - Dacosan elhúzott szájjal biccent egy aprót a halk szavacska mellé, én pedig feszülten felsóhajtok. A tekintetén látom, hogy nem kell tovább magyaráznom a gondolatmenetemet arról, hogy ha ő egykor ilyen részletes információk birtokában volt a démon hercegről, akkor könnyen lehet, hogy ez fordítva is igaz. Gyűlölöm a számító énemet, aki most örül ennek az információnak, amit jelen pillanatban a javunkra tudok fordítani. Finoman szakítom meg a makacsul közénk feszülő távolságot, gyengéd mozdulatokkal veszem az egyik kézfejét a kezeim közé. Mikor újra megtöröm a csendet, a hangom reményteli suttogás.

- De ez jó hír, nem? Ha van esély rá, hogy tudja a nevedet, akkor miért akarod ilyen kapkodva megölni? – A tekintetünk találkozik, és a szívmelengetően szerelemszínű szemeiben egy pillanatra megvillan a lelkét tépő keserves kín kettészaggató fájdalma. Választania kell a közös szabadságunk és békénk, valamint a neve nyújtotta teljesség lehetősége között. Az őt kínzó fájdalom vakító gyötrelemmel hasít belém is, ádáz tusára készteti a nevének titkát megtartó felelősségteljes angyalt és az önzetlen, odaadó szeretőt bennem. Ebben a pillanatban az sem érdekelne, ha a világra szabadítanék egy álnok zsarnokot, egyedül azért nem üvöltöm világgá a valódi nevét, mert rettegek attól, hogy én magam is elveszítem Őt.

- Pontosan tudod, hogy miért. – A szavaiban megbújó elfojtott keserűségtől még fájdalmasabbá válik a szívem szorítása, leheletnyi mosolyt kényszerítek a lebiggyedni vágyó ajkaimra. Igen, tényleg tudom. Mert a szabadságunkat, a békénket választaná a teljessége helyett. Szeretem ezt a férfit, aki tudom, hogy minden adandó alkalommal engem fog választani, pontosan úgy, ahogy én is Őt fogom. Az idők végezetéig.

- Szerelmem… - Halkan suttogva mászom vissza az ölébe, az egyik lábamat a testén átvetve helyezkedek el vele szemben, hogy lenézzek a távolba meredő szempár végtelen mélységeibe. Az arcát a szívem határtalan szerelmének az összes gyengédségével veszem a kezeim közé. – Most lehet, hogy menekülnünk kell, de lesz még időnk szabadnak lenni együtt. Megígérted, hogy életben tartasz még néhány évszázadik, ahhoz neked is életben kell maradnod. – A kezei az oldalamra csúsznak, birtokló határozottsággal szorítja meg a bordáim érzékeny vonalát, mintha magába szeretné szívni a létezésem bizonyosságát. Forró borzongásként fut végig a testemen a tekintete agresszíven parázsló szenvedélye.

- Gyűlölöm, hogy vadászik rád. Fel akarom kutatni, a pokol tüzével porrá égetni minden lényt, aki szolgálja vagy valaha tette, és olyan apró darabokra szaggatni a lelkét és a tudatát, hogy arra se emlékezzen, hogy ő kicsoda, nemhogy rád és az erődre. – Reszketeg mosoly kanyarul az ajkaimra, miközben azon ábrándozom, hogy vajon akkor is ilyen romantikusnak találnám e a morbid szavakat, ha a lelkem nem az ő kiegészítéseként jött volna világra. Nem mintha lenne jelentősége. Annak van jelentősége, hogy a szívem a torkomban zilál, a testem pedig sóvár szerelemmel izzik fel érte.

A homlokomat az övének döntöm, lehunyom a szemeimet, mert rettegek, hogy a bennük fellángoló érzelmek bátorításként fognak hatni a halálosan veszedelmes gyilkos terveire.

- Szeretlek… – Halkan sóhajtom a szívem válaszát, de nem várom meg a válaszát a folytatással. – … de nem vagy elég erős, hogy megöld. A neved nélkül nem. – Megszakad a szívem attól, hogy ezt kell suttognom az én büszke, erős, magabiztos harcosom ajkaira, de bármit megtennék, hogy megmentsem önmagától.

- Mindenkinek van gyenge pontja, Rami. – A kitartása kétségbeesést, a kétségbeesés pedig dühöt szül bennem. Újra kinyitom a szemeimet, hogy elmélyedjek az elszánt pillantás bugyraiban. Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Újra meg kell ütnöm, vagy mi a fene?! Igazából én vagyok az ostoba, hogy erről beszélgetek vele azután, hogy sikerült kiszednem belőle egy ígéretet, hogy nem fogja egyedül tovább keresni Baált. Abban a pillanatban le kellett volna zárni az egész témát.

- És mi Baál gyenge pontja?! Fogalmad sincs, nem igaz? Ő viszont ismeri a tiédet. Mindkettőt. – Kegyetlen módon dörgölöm az orra alá minden sebezhetőségét, hiszen a neve nélkül esélytelen, hogy felérjen egy démon herceg hatalmához, és ha ez nem lenne elég, most már azt is tudja Baál, hogy mennyire sokat jelentünk egymásnak. Egy ilyen kapcsolatot megszámlálhatatlan módon fel lehet használni mindkettőnk ellen, főleg amíg ilyen fiatal és gyenge vagyok. Bárcsak elrepülne néhány évszázad, hogy legyen időm a nyomukba érni… Bárcsak erősebb, bölcsebb, hatalmasabb lehetnék… méltóbb hozzá. Méltóbb Asmodeushoz.

A tekintetén látom, hogy a kitartó ostromomnak ismét sikerül előcsalogatnia belőle a józan megadást, halk, irritált sóhajjal fújja ki szaggatottan a levegőt, szinte látom legalább átmenetileg elcsitulni benne a gyilkos vágyakat. Sajnos nincsenek hiú ábrándjaim arról, hogy ez nem fog visszatérni időről időre. Attól tartok már az elkövetkezendő két hét is nehéz próbaidőszak lesz. Hogy a fenébe fogok az elátkozott kard varázsigéjének a fejtegetésére koncentrálni, ha megállás nélkül miatta fogok aggódni? Arggghh….

Néhány végeláthatatlannak tűnő másodpercig feszült csend ereszkedik ránk, bármit megadnék, hogy olvasni tudjak a fejében cikázó kiszámíthatatlan gondolatokban. Összesimítom az arcunk puha, forró bőrét, és megtöröm a hosszúra nyúló némaságot.

- Adj egy kis időt, hogy a gyenge pontodból a fegyvereddé válhassak, és ígérem, együtt tépjük összerakhatatlan darabokra az undorító faszkalap létezését. Patkányok fognak csámcsogni a maradványokon, amit a lángjaim hagynak belőle. – Azt nem fűzöm hozzá, hogy adjon időt arra is, hogy módot találjak az emlékei visszaszerzésére, valamint arra, hogy felkészüljek Asmodeus veszélyére, ha Calek személyiségi vonásai alul maradnának a démon hercegével szemben. Ahhh, fáj a fejem a gondolattól, hogy mennyi kutatómunka vár rám az elkövetkezendő hetekben.

A bordáimon pihenő kezei erőteljes kúszással másznak a fenekemre, egy határozott mozdulattal ránt közelebb magához, hogy a sóvár testünk kőkemény bizonyítékai forrón összesimuljanak. Felsóhajtok a váratlanul jóleső érzéstől.

- Felizgat, mikor vérszomjas vagy. – Dörmögő komolysággal szűri a fogai között a szokatlan bókot, a tekintetünk találkozik, és a vörösen felizzó pillantás metsző erejéből tudom, hogy most durva, erőszakos és mégis elmondhatatlanul szenvedélyes lesz. Megremegek a várakozással teli izgatottságtól, ami szétárad bennem, minden létező arcát és hangulatát imádom ennek a csodálatos férfinak. Pontosan tudja, hogy milyen hatással vannak rám a vörös szemei, a belső szerveim mintha folyékonnyá válnának, a végtagjaimból elpárolog minden erő, és a szívem a torkomban dübörög. Színlelt ártatlansággal az ajkamra harapva, kihívó pillantással hergelem még tovább, hogy a cseppet sem ártatlan szavak izgató ellentéttel csábítsák el.

- Felizgat, mikor felizgatlak. – Az ujjai váratlanul feszítik szét a fenekem partjait, és csúsznak belém, az ajkai levadásszák a meglepett nyögéstől elnyíló számat, miközben durván mozgatni kezdi egymáson az összedörgölőző farkunkat. A szemeim elkerekednek az érzések hirtelen érkező, szédítő robbanásától a testemben, erőtlenül kapaszkodok a vállába, hogy visszanyerjek egy elenyésző darabocskát a tartásomból, de kudarcba fullad a próbálkozás. A nyelve vad, őrült táncra kényszeríti az enyémet, készséges szenvedéllyel falom, csókolom, harapom a nyelvét, az ajkait, a sóhajait. Mikor megelégeli a vad, erőszakos előjátékunk elkapkodott pillanatait, felemel, és olyan erővel nyom vissza magára az ölében, hogy felsikoltva, könnybe lábadt szemekkel élvezek el a gyönyörtől. Reszketve, zihálva, nyöszörögve próbálok magamhoz térni, de nem hagy időt, mintha mi sem történt volna, a fenekembe marva kezd el mozgatni magán. Elsötétül a világ, és érzem, ahogy vonagló ösztönlénnyé süllyedek a karjai durva ölelésében, sikítok, nyögök, simulok, csókolok, karmolok, szorítok, elveszek mindent, amit ad, és nekiadok mindent, amim van. Mintha egy örökkévalóságig tartana az ádáz tusa, amit az összecsapódó testeink vívnak, a keménysége, a szorítása, a durvasága, a szerelme, a morranásai, a sóhajai újra és újra maradandóan megbélyegeznek, mintha nem lett volna eddig is beleivódva mindenembe. Ő van a bőröm alatt is, a lelkembe vésve, a szívembe zárva, a testembe égve, és én is megjelölöm Őt, harapom, tépem, a testében, a szívében, a lelkében hagyok el nem mosódó, örök lábnyomokat, hogy soha ne lehessen másé, csak az enyém, mint egy függőség, egy betegség, egy rögeszme, egy őrület.

***

Ingerülten dobom le magam elé az elmúlt órában harmadszor is a vastag kötésű enciklopédiát, ami az ősi, már feledésbe merült harci rúnáink végeláthatatlannak tűnő gyűjteményét foglalja össze röviden. RÖVIDEN… Ez a szar minden, csak nem rövid. Argh. Azt hittem, hogy a találkozó Calekkel majd felfrissít, és erőt ad a folytatáshoz, de ehelyett mintha felébresztett volna egy alvó oroszlánt mind a lelkemben, mind a testemben, és azóta minden nap egy örökkévalóságnak tűnik nélküle. Folyamatosan rá gondolok, és a héten már háromszor annyira felizgatott csupán egy rossz vizekre kalandozó gondolat, egy önkéntes száműzetésbe kellett vonulnom a felhők közé… elintézni bizonyos szükségleteimet. Már az is megfordult a fejemben, hogy felkeresem a mentális kapcsolatunkon, és kikérdezem, hogy mit is értett a verbális szex alatt, de attól tartok, hogy ha egy ilyen pillanatomban megérzem a jelenlétét az elmémben, akkor maga a jóisten sem állít meg abban, hogy mindent hátrahagyva a karjaiba repüljek. Egy hete azzal az ígérettel váltunk el a csodálatos kis tópartunkat hátrahagyva, hogy körülbelül két hét múlva Khaldeumban felkeressük egymást, miután többször is megígértettem vele, hogy nem folytatja az önkéntes hajtóvadászatát Baál után. Rohadtul remélem, hogy nem hagytam neki semmilyen kijátszható kiskaput, mert egyszerűen nincs se időm, se türelmem még miatta is aggódni. Indokolatlanul feldühít, hogy ilyen nehezen kibogozhatónak bizonyult az elátkozott kardot létrehozó bűbáj, pedig őszintén szólva erre kellett volna számítanom… csak eddig minden elém sodródó akadályt olyan könnyen ugrottam át a rövidke kis életem során, hogy valamiért azt hittem, hogy majd most is jövök, és lesöpröm a színről a sok ősöreg, bölcs angyal tudását, és egyből kiszúrom a varázsigében, hogy miként élhette túl a gyilkos mágiát az én furfangos szeretőm. Hát nem így történt bassza meg, és egyre türelmetlenebbé tesz az aggodalom, hogy mivan, ha egyáltalán nem találok megoldást a problémánkra. Lehet, hogy hosszútávon akkor járunk jól, ha nem is sikerül visszahozni az emlékeit, a világunknak nincs szüksége Asmodeus visszatérésére. A probléma az, hogy nekem szükségem van rá. Eszembe jutott az is, hogy elmondom Caleknak, hátha ő magának lesz ötlete hozzá… de az elindítana egy olyan visszafordíthatatlan folyamatot, amire még egyáltalán nem biztos, hogy kész vagyok, és amit csak akkor szeretnék felkészületlenül elindítani, ha nincs más út. Még csak egy hónapja tudom róla az igazságot, de már most felrobbanok a titkolózástól, nem tudom képes leszek e évtizedekig, évszázadokig rejtegetni előle egy ilyen információt.

Ami a nevének a véletlenszerű kimondását illeti, alkottam egy egyszerű kis bűbájt, ami meggátol abban, hogy bármilyen formában kimondjam Asmodeus nevét. Nem akartam túlbonyolítani, ha úgy hozza a sors, hogy ki kell mondanom valami miatt, egyszerűen leveszem magamról a varázslatot, de remélem, hogy még egy jódarabig nem kényszerülök erre.

Lehunyom a szemeimet, és lassan, szaggatottan fújom ki a tüdőmből a testem melegétől felforrósodott levegőt. A vadász templomot átszövő sűrű manahálók miatt zavarba ejtően közel érzem magamhoz a lézengő társaim rideg jelenlétét, ami egykor a hovatartozás megnyugvását hordozta magában, most viszont a nap minden percében arra emlékeztet, hogy már kívülálló vagyok. A hűségem már örökre egy elfeledett démonherceghez láncol, aki a népem legádázabb ellensége. Minden itt töltött pillanatban egy részem attól retteg, hogy valaki észreveszi a köteléket, ami láthatatlanul mindig köztünk feszül, hogy valaki megérzi a szívemben túlcsorduló, cseppet sem angyali érzelmek heves tüzének lobogását, hogy valaki meglátja a szemeimben az eltitkolt tudás csillanását.

Újdonsült elszántsággal veszem újra magamhoz a ledobott könyvet. Minél gyorsabban érek végig az itteni forrásokon, annál hamarabb indulhatok el főkönyvtárba, ott folytatni a kutatásaimat. A főkönyvtárba… Khaldeumba… Calekhez.

…Asmodeushoz.

Bárcsak valaki mesélne a kegyetlenségekről, amiket Asmodeus véghezvitt. Bárcsak ne lenne tiltott, eltörölt tabutéma a szeráfok körében. Így, hogy csak egy név, csak egy rang, csak egy legenda, nem tudom igazán átérezni a veszélyt, amit a visszatérése jelenhetne. Az elmém tudja, felfogja, hogy jobb, ha szunnyadni hagyom, de a szívem és a lelkem gyötrő sóvárgással várják Őt, mondván, hogy nem lehet igazán különböző attól a férfitól, akiért élek, akiért a szívem dobog. De vajon tényleg nem?

***

Szórakozott mosollyal sétálok Khaldeum derűfényes napsütésben fürdőző utcáin, a sötét utazóköpenyemet a fejembe húztam, de néha még így is érzem magamon az emberek elámuldozó pillantásait. Sajnos az elkalandozó figyelmem miatt tovább tartott befejezni az anyagokat, amiket célul tűztem ki, ezért két nap csúszásban vagyok az ígért két héthez képest. Még nem kerestem fel Caleket a mentális kapcsolatunkon, magam sem tudom, hogy azért, mert ki akarom próbálni, hogy megtalálom e a kapcsolat nyújtotta iránytű által vagy azért, mert meg akarom lepni. Annyira hiányzik, hogy egyszerűen csak érezni a tudata jelenlétét édeskevés lenne. Látni, érinteni, ölelni, csókolni akarom.

Akaratlanul is ökölbe szorulnak a kezeim a türelmetlen, sóvár gondolatoktól, és szinte észre sem veszem, hogy gyorsabb tempóra váltanak az eddig kényelmes lépteim. Alig pár perc múlva megállok egy díszessé csicsázott, több emeletes fogadó előtt. Khaldeum kiválasztott városát az összes emberi birodalom vallási központjaként mindig az égi pompa és az aktuálisan modernnek kikiáltott művészetek legdíszesebb vonásai jellemezték. Nem is csoda, hiszen itt élnek az emberek legmeghatározóbb egyházi fejesei, és a népem által felszentelt sereg jelenléte a vagyonos harcos nemzedékeket is ide csábítja.

Belépek a fogadó tágas előterébe, a lábam alatt elterülő fényes márványon szinte látszik a lépteim elmosódott tükörképe. Rettenetesen giccses, mégis valamiért úgy érzem, hogy illik Calekhez a választás. Szinte látom magam előtt a pimasz vigyorát, amivel azt magyarázza, hogy néha a legjobb búvóhely maga a feltűnéskeltés. És valóban, elképzelni sem tudok másvalakit, aki azt a döntést hozná, hogy démonként a város egyik legfelfutottabb fogadójában száll meg, árgus szemek figyelő központjában. Ironikusan tökéletes észjárás, főleg, hogy a világítóan hófehér hajammal megbújni úgysem igazán tudnánk.

A gondolataimból a fogadó személyzet vezetőjének a tisztelettudó hangja zökkent ki.

- Uram, a partnere már várja Önt. – Megtorpannak a lépteim, amik ösztönösen tovább vittek volna a szívem által diktált irányba, hogy gyanakodó pillantással mérjem végig a megszeppent férfit. Szinte hallom felgyorsulni a szívverését, mikor a tekintetünk találkozik.

- Honnan tudod, ki vagyok? – A hirtelen rám találó gyanakvás már elillant, a kérdést inkább a kíváncsiság szüli. A középkorú férfi zavartan köszörüli meg a torkát, lehet, hogy a szíve szerint nem lenne őszinte a válasza, de a gyenge jellemű halandók nem tudnak egy angyal szemébe hazudni.

- A partnere azt mondta, hogy felismerjük, ha eláll a lélegzetünk. – Rejtett mosoly szökik az ajkaimra, miközben a csodálattal vegyült sóvárgástól remegő férfi elmondja, merre találom az Ő szobáját. Még a közelemben sincs, de már udvarol. Imádom.

***

Belépek a tágas szobába, amiről üvölt a luxus és a gazdagság, de mielőtt igazán körbepillanthatnék, megakad a szemem az óriási ágyon pihenő férfi lustán elnyúlt alakján. A szívem rögvest a torkomba költözik, az ujjaim bizseregnek, hogy érinthessék. Csak egy könnyed anyagú fekete hálóköntös van rajta, amit lazán fog össze egy öv a derekán, az egyik lábát felhúzva pihenteti, és a combja haloványbarna bőre kivillan a sötét anyag alól. Az ajtóban megtorpanva szívom magamba a földöntúli látványát elnyúló pillanatok sokaságáig. Csábít a gondolat, hogy rögtön a karjaiba vessem magamat, de képtelen vagyok nem kiélvezni a pillanat nyugodt, különleges varázsát. A pihenő harcos. Még soha nem láttam őt ágyban.

Felkönyököl, a mosolya érzelmektől lángoló tőr a szívemben, forró, vetkőztető pillantással mér végig. Nem sokkal később halk, ellentmondást nem tűrő parancs követi.

- Vetkőzz le. – Az egész testem megborzongva reagál az ismerős hangvételű, gátlástalan utasításra, az izgatott vágyakozás parazsa mindenemet végigszántja.

Az alsó ajkamra harapva oldom ki az utazóköpenyem csomóját a nyakamnál, a sötét, durvaszövésű anyag ellenállás nélkül omlik a földre. Alatta csak a vadász szentélyben használatos egyszerű tóga volt, néma mozdulatokkal tolom le a pántjait a vállaimon, és engedem, hogy a testemen a földig csússzon a selymes anyag. Kilépek belőle, ezzel is közelebb kerülve hozzá. Ő közben felkelt a puha matracról, és elvigyorodva, hívogatón emeli felém az egyik kezét. Már rajta sincs ruha, és nem tudja elkerülni a figyelmemet a teste szembetűnő sóvárgása, de nem engedem, hogy foglyul ejtse a pillantásomat a hasához feszülő merevedése. – Gyere ide, mutatok valamit. – Úgy vonz a közelsége, mint egy törékeny lepkét az éjszakai fáklyák lobogó fényjátéka. Kimért léptekkel sétálok hozzá, az ujjaimat a tenyerébe simítom. Finoman húz maga elé, a szemeim tágra nyílnak, mikor az egész falat beborító, gigantikus tükör felé fordít.

Elakad a lélegzetem a párosunk lehetetlenül kontrasztos, mégis elmondhatatlanul összeillő látványától. A sápadt, bársonysima bőrömhöz hozzásimul az ő egészségesen napbarnított, mézes árnyalata, a fekete tincsei előrehullnak, ahogy a mellkasomat átölelve hátulról magához von, az ébenfekete hajszálak az én hófehér tincseimbe vegyülnek. A tekintetünk találkozik a tükörben, de megszakítom az elmélyülő szemkontaktust, hogy jobban megnézzem magamat. Az angyaloknak tiltva van a hiúság és az arrogancia, nem véletlenül nem található egyetlen darab tükör sem az angyali palotáink végtelen termeiben. De most, ebben a pillanatban, rá kell döbbennem, hogy jobban eltávolodtam az égi mivoltomtól, mint valaha hittem, hogy fogok, ugyanis gyönyörűnek látom magamat. A hajam már majdnem a fenekemig érve, puha selyemzuhatagként öleli körbe az egész testemet, a szemeim zafírkék drágakövekként rikítanak a koradélutáni napsugarak élénk fényében, az arcom, amit életemben először látok ilyen tisztán, szabályos, szépen ívelt, mintha egy tehetséges művész alkotta volna meg márványból, csak neki, az Ő ízlésére, az Ő kielégítésére.

A szemem sarkából látom, hogy elégedetten elvigyorodik az elámuló reakcióm láttán, halkan, szinte önkéntelen sóhajként osztom meg vele az őszinte véleményemet.

- Tényleg gyönyörű vagyok… – A kiszélesedő vigyorát csak a tükörben látom, az ujjai végtelen gyengédséggel simítják át az egyik oldalra a lehulló hajzuhatagomat, hogy az ajkaival hozzáférhessen a nyakamhoz a másik oldalon, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem ereszti el a tekintetemet az élveteg, szerelembarna szemek fogságából.

- Igen. Az én gyönyörű… – Gyengéd, forró puszit lehel a fülem alá, megborzongok tőle, de még mindig nem tudom megszakítani a tekintetünk kapcsát. – …hiú… – A kezei előre csúsznak a testem mellett, a mellkasomról indulnak kínzóan lassú felfedezőútra lefelé. – …és buja angyalom. – Az utolsó szóra már rekedtessé válik a hangja a vágytól, a kezei elérik a medencecsontom vonalát, és gyengéd erőszakkal szorítja magához a csípőmet, miközben a fenekem partjai közé simítja a forrón lüktető merevedését. Az arcomra halovány pírt lehelnek a szenvedély forró lángjai, elnyíló ajkakkal figyelem, ahogy az izgalmas szín megfűszerezi a meseszép vonásaimat. Egyszerre gyűlölöm és imádom Őt, azt, amit velem tesz, és a szavaiban rejlő tagadhatatlan igazságot. Újra és újra megkísért, elcsábít, kifordít önmagamból, amíg nem marad bennem semmi más az érte, értünk epekedő szeretőn kívül. Összeszorítom a szemeimet, hogy ne zuhanjak még mélyebbre a kárhozat feneketlen szakadékában általa, de nem menekülhetek.

- Nyisd ki a szemeidet, Rami. – Néhány lépéssel előrébb tol, és mikor finom irányítással előre dönt, megtámaszkodom a gyötrő képekkel csábító tükör hideg keménységén. Az édes becézésben rejlő érzelmek majdhogynem nagyobb hatalommal rendelkeznek felettem, mint a nevem ereje, önkéntelen engedelmességgel emelem fel a testem reszkető vágyától elnehezedett szempilláimat, hogy a tükrön keresztül a fölém magasodó férfi vad, szenvedélyes pillantásába merülhessek.

- Miért teszed ezt velem? – Halk, remegő hangon teszem fel a kérdést, hogy miért rabolja el az angyali mivoltom utolsó maradványait, miért tépi szakadásig a kevéske megmaradt, elvékonyodott, rozoga szálat, amik még a népemhez kötik a lelkem utolsó, általa eddig érintetlennek, tisztának hagyott részeit.

Nem válaszol, csak finoman végigkaristolja a megdöntött hátamat, a gerincem ívbe feszül a jóleső kényeztetéstől. Lassan térdel mögém, a támaszkodó kezeim reszketegen, erőtlenül csúsznak lejjebb, az ujjaim csíkokat hagynak a tükör makulátlan tisztaságán. Sejtettem, mire készül, mégis felkészületlenül ér a nyelve tolakodó, határozott érintése a fenekem partjai között, a szemeim könnybe lábadnak az élvezet váratlan hullámaitól. Az egyik keze sunyin csúszik előre a lábaim között, az ujjait szorosan a simogatásra vágyó farkamra kulcsolja, néma, elfojtott nyögéssel válaszolok a gondolatolvasó érintésre. Fülledt farkasszemet nézek a darabokra hulló tükörképem kétségbeesett pillantásával, a kéjtől eltorzuló arcvonásaim izgató képe mélyen az emlékeim közé ég. Nem kell sok idő, hogy a hófehér bőröm nedvessé, és kipirulttá váljon az élvezetesen gyötrelmes tevékenységétől, sóhajtozva, vergődve, elgyengülő térdekkel próbálok talpon maradni.

Zihálva használom ki az alkalmat, hogy feltöltsem a tüdőmet levegővel, mikor végre abbahagyja a kínzó kényeztetéseit, hogy felegyenesedve újra mögém simulhasson. Elégedett pillantással méri végig a tükörben az élvezetben lubickoló, verejtékes testem remegését, a megharapdált ajkam duzzanatát, a könnybe lábadt szemeimet, és válaszol a kérdésre, amit már elkönyveltem megválaszolatlannak.

- Azért, mert minél kevesebb marad benned belőlük… - Megérzem a nyelvétől nedvessé és puhává vált bejáratomhoz simulni a farka forró keménységét, a szívem megtorpan a mellkasomban a vágyakozás rám zúduló erejétől. – …annál több fér beléd belőlem. – A szavaival egy időben löki belém magát határozott, már-már durva lendülettel, tágra nyílt szemekkel sikkantok fel, és az egész testem megfeszül az erőtől, amivel vissza kell tartanom a túl korai orgazmus fenyegető közelségét. Görcsbe rándult izmokkal, pihegve kapkodom a levegőt, miközben ő keményen, erőteljes mozdulatokkal kezd el mozogni bennem, az egyik keze ujjait összefűzi az én egyik, támaszkodó kezem ujjaival, a másikkal megingathatatlanul tartja a csípőmet, hogy ne rogyjak össze a lökései erejétől és a gyönyör bódulatától. Nem bírom nem Őt és magamat nézni a csábító tükröződésben, a kontrasztunkat és az egységünket, az arcaink eltorzuló rezzenéseit, a tekintetünk homályos találkozásait, a barna szempárban lángoló birtokló érzelmeket, a kék szempárban felizzó odaadó szerelmet és vágyakozást.

Egyre ingatagabban reszketnek a térdeim, és megérzi, hogy nem tudom tartani magamat, egy pillanatra lelassítja a kimerítő tempót, amit a csípőjével diktál, majd kihúzódik belőlem, és kicsit eltávolodik. Leül a földre a tükör elé, az ölébe ültet, a hátam a mellkasának dől, miközben a térdeim alá nyúlva húzza fel a lábaimat a mellkasom mellé. Mélyen elvörösödök a kitárulkozó pozíciótól, és mikor könnyedén magára ültet, minden apró részletnek a szemtanúja lehetek. Látszólag neki is tetszik a műsor, felcsillanó szemekkel, és kaján vigyorral figyeli a testünk egyesülésének a pontját, és kínzóan lomha, látványos mozdulatokkal kezdi fel-le mozgatni magán a testemet a farka hosszan, vastagan ívelő vonulatán, hogy szépen követhető legyen, ahogy teljesen kihúzódik belőlem, majd újra tövig elmerül bennem. Szinte szédelgek a gyönyörtől, amit a merevedése lassú, kínzóan selymes simogatása okoz, visszafojtott lélegzettel iszom magamba a buja látványunk minden apró részletét. A karjában és a vállán hullámzó izmokat, amikkel izgatóan könnyedén emelgeti a meg-megfeszülő testemet, a combomba markoló ujjait, ahogy a fehér húsomba mélyedve hagynak vöröses foltokat, a vállamra és a reszkető mellkasomra csobogó fekete, csiklandozó tincseket, a mosolya állatias elégedettségét, az ajkaim elnyíló pihegését, a pillantása forró, élveteg szomjúságát, a szemeim égszínkék, elhomályosult csillogását.

- Kurva jól néz ki a farkam a seggedben. – Elnyílnak az ajkaim a megbotránkoztatóan erotikus dörrenésétől, az egész testem vadul megremeg a szemérmetlen szavak tolakodásától, és a tüdőmben reked egy hangtalan nyögés. A bőrünk nedvessé vált árnyalatai összeolvadnak, a mozdulataink halk, izgató cuppogása keveredik a sóhajainkkal. Elerőtlenedve, a túlfűtött pillanat bódulatában ejtem a fejemet a vállára, de a résnyire nyitva tartott szemeimet képtelen vagyok elszakítani az egyesülő testünk kívánatos látványától. Az egyik kezem ösztönös vágyakozással nyúl hátra, hogy a fekete tincsek selymes zuhatagába téphessen, a másik pedig a mámor részegítő kábulatában a lábaim közé csúszik, hogy ne csak láthassam, hanem érinthessem is a pontot, ahol eggyé olvadunk. A mutató és a középső ujjaim között csúszkál a farka nedves, bársonyos keménysége, és mikor finoman összeszorítom az ujjaimat, felmorranva harap a vállam és a nyakam találkozásának érzékeny vonalába. Felnyögve feszülök meg a váratlan, érzéki fájdalomtól, a körmeim a fejbőrébe mélyednek a sűrű tincsei között. Egyre gyorsabban mozgat magán, kéjes vonaglással próbálom segíteni a gyönyör türelmetlen hajszolásában, és mikor a tükörben látom megfeszülni az állkapcsát a már jól ismert módon, az ujjaimmal újra megszorítom a farka csúszkáló, élvezni készülő keménységét. Mélyen felnyögve szorít magára teljesen, összerezzenve felsikítok, ahogy tövig belém hatol, és érzem magamban megrándulni az orgazmusa pillanatában. Azonnal követem őt az élvezet fullasztó, kimerítő habjaiba, a nyögése a fülemben, a mellkasából kitörni vágyó szíve őrült zakatolása a hátamon, a farka lüktetése a fenekemben, az ujjai görcsösen megszoruló markolása a combomon átlöknek egy másik, bódult, émelyítő világba, ahol csak a látványunk, az érzéseink, az orgazmusaink, a sóhajaink léteznek, semmi és senki más.

Fogalmam sincs, mikor csúsztat le a földre, a lábai közé ültet, még rettentő sokáig vergődök az orgazmus homályos kábulatában. A világ legkényelmesebb foteljének használom a teste bársonyos keménységét, a félig felhúzott lábaira fektetem a kezeimet, a hátam a hasfalához simul, a fejem pedig a mellkasának dől. Pihegve, lassú pislogásokkal térek magamhoz, az ajkaimra harapok, mikor a tükörben újra találkozik a kitisztuló tekintetem az Ő mohó pillantásával. Úgy néz rám, mintha a világot jelenteném neki, a szívem izgatott dübörgéssel válaszol a testünk kielégülése utáni érzelmek hevesen felizzó erejére. Pimasz, játékos mosolyt csal az ajkaimra a mellkasomban fellángoló boldogság mindent elfeledtető érzése, huncut pillantással sandítok felfelé, hogy ne a tükrön keresztül, hanem közvetlenül a kedvesem szemeibe nézhessek.

- Na szép, csókmentes szex? Most már csak a testem kell?

A mozdulatai rá jellemző céltudatossággal törnek egyből a lényegre, az ujjai követelőző, határozott mozdulattal szorítják a fenekem partjait a közéjük ékelt forró merevedésére. Bénult döbbenettel élvezem a szemérmetlen tolakodást, az egész testem reszket a vágytól, hogy még mélyebben, még közelebb érezhessem magamhoz a selymesen kemény érintését.

- Te leszel az én saját kis succubusom... – Cöh. Először feleség, aztán asszony, most meg succubus? Bár, az ő korában lehet, hogy már nem ismeri fel a különbséget a női és a férfi test között, pedig minden adandó alkalommal az orra alá dörgölöm. Sokszor majdhogynem szó szerint. Nagy a kísértés, hogy incselkedve kezdeményezzek egy újabb gúnypárbajt kettőnk között, de jelenleg inkább a célravezetőbb utat választom. Most belerokkannék a kínzó, könyörtelen hangulatába, inkább maradjon csak ilyen jó kedve. Az előző játékunk hosszú, elsöprő és mindent leigázó orgazmusa gyönyörteljesebb volt, mint bármi, amiben valaha részem volt, de mégis türelmetlen vágyat hagyott maga után, mintha a túl hosszan felépülő gyönyör képtelen lett volna egyetlen kielégüléssel távozni a testemből, és most, hogy visszakaptam a halhatatlanok stamináját, újdonsült erővel gyötör.

- Talán inkább incubusod... – Azért mégiscsak kijavítom, ha már pimaszkodni nem is merek.

- Tök mindegy. – Bah. –  A megfelelő ellenszolgáltatás a lényeg. Csak nem képzelted, hogy ingyen adtam? – Ó igen? Hát így állunk? Nem is tudtam, hogy ilyen értékes vagyok. Ebben az esetben ki sem merem számolni, hogy mennyivel lóg nekem. Elvigyorodva öntöm szavakba a felsejlő gondolatokat.

- Akkor ennél sokkal többet kellett volna adnod, hogy kiegyenlítsd a felhalmozott tartozásod... – Egy színlelt bosszankodást kifejező sóhaj kíséretében perdít hasra, némán nyekkenek a puha pokrócon.

- Attól tartok annyi erő még nekem sem áll a birtokomban... de még jó, hogy más valutával is törleszthetek... – Fölém mászik, minden porcikám életre kel a belőle áradó melegségtől, a tudattól, hogy mindjárt megint érezhetem Őt magamon, magamban. Szétlöki a lábaimat, és közéjük mászik, megreszketek a célratörő közeledésétől, szinte észre sem veszem, hogy a fenekem finoman, ösztönösen közelebb simul hozzá. A lehelete cirógatása a nyakam izzadtságtól nedves bőrén a világ legszédítőbb kísértése, kiráz a hideg a csiklandozásától, mégis forrón csapdosó lángnyelvek marnak végig belülről tőle. Az édes, részegítő kettősség egyre türelmetlenebb vágyként összpontosul a földre simuló ágyékomban. A fogai finoman marcangoló harapása meglepett szisszenést csal elő belőlem, szinte érzem az újdonsülten szerzett manámat felbolydulni egy elillanó másodpercre, ahogy azonnal begyógyul az aprócska seb.

- Bár, ma talán tényleg nekem jutott több a jóból... – A büszkeségem nem hagyja, hogy vitába bonyolódjak erről a kérdésről, pedig a legutóbbi aktusunk szégyenteljesen fájdalmas gyönyörére aligha mondanám azt, hogy nem volt elég a jóból. Sőt… valamiért még mindig őrült izgatottsággal tölt el az emlék, ahogy élveteg szigorral kényszerít, hogy kikeljek önmagamból, hogy vergődjek, hogy megadjam magam neki, érte. Mintha elemi szinten, visszafordíthatatlanul a magáévá tett volna általa.

Feltérdel, és le kell nyelnem egy csalódott sóhajt a teste hiányától a bőrömön, és a hevesen bizsergő vágyakozástól az eggyé olvadásunk pontján. Épp elnyílnak az ajkaim, hogy szóvá tegyem a növekvő sóvárgásomat, mikor bódítóan jóleső masszírozásba kezd azokkal a csodálatos kezeivel, amik már eddig is megszámlálhatatlan gyönyörben részesítettek az elmúlt mézesheteink alatt. Ironikus, hogy ezek a mézeshetek megelőzték, nem pedig követték a nászunkat. Elgyengülve engedem, hogy a feszítő vágyakozás kellemes mámorrá szelídüljön a testemben a kényeztető érintéseitől. Egy bűnbe és bujaságba csábító démon profizmusával játszik az érzékeimmel, váltogatja a gyúró, erősen masszírozó mozdulatokat az émelyítően gyengéd pilleérintésekkel, a testem borzongva adja meg magát a lusta élvezetnek, amit nyújt. Eléri a fenekemet, és az álmosító mámorba ismét bekapcsolódik az érzéki vágyakozás éles csábítása, mintha egy felületes álomból ébrednék, felnyögök, mikor a nyelve forró érintése a legérzékenyebb, legsóvárabb pontomig furakszik. A mély, állatias morranása tökéletes párja az én kába nyöszörgésemnek, a körmei irtózatosan kellemesen sajgó csíkokat rajzolnak a reszketeg combjaim hátuljára, hogy a visszaúton gyengéd masszírozással csitítsák a gyógyuló bizsergésüket. Csodálatos érzés… mire nem jó egy buja, élvhajhász démon szerető. Illetve férj. Szívesen leszek az áldozat, akin kiéli a hátralévő élete összes kívánatos kéjelgését.

Mintha meghallaná a kimondatlan gondolataimat, a hátamra fordít és az éhes, pajzán tekintet, amivel magába szívja az érte sóvárgó, vágyakozó testem látványát, elárulja, hogy pontosan mire is jó még egy buja, élvhajhász démon szerető. Rettegek, hogy félreértem a szándékait, mert ha nem azt tervezi, amit gondolok és remélek, hogy tervez, abba teljesen biztos, hogy belepusztulok. Gyötrő türelemmel hajol le a lüktető merevedésemhez, a lehelete végigborzolja a feszülő bőrömet. Egy mélyről jövő sóhajként, megkönnyebbülve engedem ki a levegőt a tüdőmből, amiről észre sem vettem, hogy hosszú másodpercek óta bent tartottam. A nyelve érintése, mint mindig, most is megdöbbentően forró és nedves, reszketve, vágyakozva fogadom a kínzóan gyengéd érintését, amivel végignyal. Most nem gyötör sokáig, egyetlen lomha nyalintás után mélyen a szájába veszi a farkamat, és tökéletes kényeztetésbe kezd a puha ajkaival. A fejemet hátra ejtve, zihálva, félőrültként fogadom a váratlan ajándékot, amivel kielégíteni készül a testemben maradt, megfogalmazhatatlan vágyódásokat. Az ujjaim görcsösen szorítják a pokrócot, a testem vadul ráng a csodálatos érintéseitől, az esetlen, kapkodó lélegzetvételeimtől meg-megreszket a mellkasom. Megőrülök. Ha most nem hagy elélvezni, akkor nem lesz visszaút, tuti, hogy végleges, maradandóan kéjes őrületbe hajt vele.

Az előző gondolatoknak szinte csak megfoganni van idejük, mielőtt a szája édes, lankadatlan kínzása megnyugtató választ nyújt a kimondatlan könyörgésemre. A nyögéseim visszhangjában vergődve, összerándulva, heves, gyönyörteljes reszketéssel élvezek a végtelenül puha és selymes ajkai közé, a forrósága, a nedvessége a legészbontóbb érzés a földkerekségen. Frissítő zivatarként mossa át mindenemet a várva várt orgazmus bódító gyönyöre, de igazán mély, valós kielégülést nem nyújt. Még mindig vágyakozva, a lábaim közötti üresség pangó lüktetésével fürdök meg a csókokban, amikkel végighalad a testemen, és mintha ismét a gondolataimban olvasna, a megérzem a fenekem partjai közé simulni a forró merevedését. Lassan, gyengéden csúszik belém, én pedig türelmetlen, követelőző vággyal hallgatok a testem vad parancsára, és a lábaimat a dereka köré kulcsolva gyorsítom fel a finomkodó, szerelmes lomhaságot. Az elégedett morranása a nyakam bőrébe ivódik, újabb sötét vágyleplet terít az elmém köré.

- Nem lehet mindig durvulni, kedves. – A végtelenül gyengéd, lassú csókok, amik abszurd ellentétét képezik az előző játékunk kínzóan mesés fájdalmainak, ábrándos mámorba taszítanak. Érzem a haragos, türelmetlen vágyat szerelemittas szenvedéllyé olvadni a testemben, elgyengülve, megbabonázottan olvadok az erős karok lehetetlenül gyengéd ölelésébe. – Különben elfelejtenéd élvezni az egyéb örömöket. De hogyha izgalmakra vágysz... – A csókja mézédes nektárként melegíti fel a szívemet, mindenhol őt érzem magamon, a bódító viharillatát, a bőre selymes bársonyosságát, az izmai erős hullámzását, a simogató erejét, a leírhatatlan férfiasságát, ami körbevesz és örökre megbélyegez. – Tanítok neked egy démon szót.

… hogy mi?

Kinyitom a szerelmes bódulat által lehunyt szemeimet, hogy kiderítsem a pillantásából, hogy komolyan gondolja e az előző szavait… már ha egyáltalán jól hallottam. Nagyon remélem nem azért olvasztott egy lagymatag, angyal formájú pocsolyává a gyengédségével, hogy utána szétrobbantson minket.

- Pont most..?!

- Miért ne? – Az első és legfontosabb indokom a bennem lassan mozgó, meglepően békés, mégis felhevítően csodálatos érzést nyújtó kemény, forró cirógatás.

- Hát... hn... lenne pár ellenérvem... – Jópár.

- Hallgatlak. – Szóra nyílnak az ajkaim, de belém fojtja az eltökélt mondandómat. Az ujjai gyengéd erőszakkal szorulnak meg a csípőmön, és a következő pillanatban már mélyebben, erőteljesebben merül belém a farka, a maga hosszú, tökéletes vastagságú, bűnbe rángató terjedelmével. Szinte csillagokat látok a gyönyörtől, ami vadul végigszántja a testemet, hiába szorítom össze a fogaimat, még így is hangos nyögés szakad fel a torkom mélyéről. Ahhhhh. A picsába. Majdnem elmentem ennyitől. Most komolyan démon nyelven akar diskurálni, mikor epekedve vergődök alatta?

Az ajkai a fülemre simulnak, és feleszmélni sincs időm, mielőtt a belesuttogott mágikus szó kívülről-belülről végigsimogat.

- Sidonai. – Tágra nyílnak a szemeim a buja démoni mágia rezgésétől, és a belém sugárzott érzések erejétől. Fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy azt akarta átadni nekem, hogy mit jelent számára ez a szó, és mélységes döbbenettel jövök rá, hogy nekem mit jelentenek ezek az érzések. Őt. Az iránta érzett szerelmet, a közösen megélt szenvedélyünket, a bőre érintését, az egységünk megállíthatatlanságát, a biztonságot, a tombolást, a szabadságot, vele.

- Mondd ki nekem. – Gyengéd suttogással utasít, és már nem állok ellen a kérésének. Már tudom, hogy ez nem olyan szó, ami ártani fog nekünk. Az orra egy figyelmes szerető szavakba önthetetlen intimitásával cirógatja végig az arcom ívét, a megtorpanó idő lomhaságában végtelen hosszúnak érződik a bensőséges pillanat. A tekintetünk találkozik, a szemeiben tükröződő megkérdőjelezhetetlen szerelem és már-már kétségbeesett türelmetlenség kicsalja belőlem a bizonytalanul remegő hangokat, de nem tudom végigmondani a szót. A bódulat lomha ködfátyla alatt nehezen tudom követni az emberfeletti gyorsasággal történő események véres egymásutánját. Calek forró, feketén csordogáló vére beteríti a mellkasomat, a sebet okozó penge szilánkosra törve hullik utána, a szilánkok hajszálvékony, rögtön eltűnő karcokat hagynak maguk után a bőrömön. A hideg végigborzolja az izzadtságtól és vértől nedves bőrömet, ahogy Calek teste végleg eltávolodik tőlem. Hallom, hogy mondd valamit, de a fülemben zakatoló szívemtől nem értem a vicsorgó, dühtől remegő szavakat. Mire végre kipislogom a szememből a kába szenvedély utolsó könnycseppjeit is, már a falnál feszül egymásnak a két ellenséges harcos. Bassza meg. Meg kell tanulnom gyorsabban kizökkenni a szex okozta mámoros állapotból, vagy nagy bajban leszünk, ha vadászni fognak ránk a jövőben. Márpedig fognak, ez már világossá vált.

- Calek, ne! – Látom a kedvesem pattanásig feszült izmain, hogy az utolsó pillanatban állítja meg a határozottá kényszerített parancsom. A döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy az állatiassá hergelt, elszabadultan tomboló démon visszaváltozik az én majdnem józan szerelmemmé, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban NEM büszkeséget kéne éreznem. És mégis, egy félelmetesen tetemes részem osztozik a haragja minden elvetemült cseppjében, és már csak azért is engedné, hogy véghez vigye a vérszomjas vágyait, hogy onnan folytathassuk az édes tevékenységeinket, ahol a drága partnerem pofátlan közbevágása megszakította azt. Most komolyan, Mikhal? Miért nem aludtál még egy kicsit? Vagy sokat. GRRR.

Feléjük lépek egyet, mikor látom, hogy Calek szorítása nem enyhül Mikhal torkán, és a mágiámat segítségül hívva magamra öltöm az egyik laza, fehér nadrágomat. Szerencsére a merevedésem már akkor elkedvtelenedett, mikor egy óriási penge hasította át Calek mellkasát, és a vére beterítette a vágytól reszkető testemet. Azért megnyugtató a tudat, hogy odáig még nem fajultam, hogy ez a látvány ne lohassza le a vágyamat. Feszült figyelemmel nézem, ahogy a két férfi egyezményes undorral vizslatja a másikat, lassan összefűzöm a kezemet a mellkasom előtt. Rohadtul nincs kedvem a macsós faszméregetésükhöz, már előre gyűlölöm az elkövetkező perceket.

- Megmondtam, ha hátba szúr, morcos leszek… - Hallom a fogai között átszűrt hangján, hogy egyetlen vékony cérnaszál tartja kötőféken azt a vadállatot, akit az előző markáns parancsom sikeresen megszelídített, és tudom, hogy ebben a pillanatban a józanság rettenetesen vékony pengeélén táncol. Ha lehetséges, még határozottabban, még összeszedettebben ejtem ki a nevét ismét, hátha ezzel sikerül végleg kirángatnom ebből a megmagyarázhatatlanul izgató gyilkos hangulatból. Tényleg kezdek megőrülni.

A vállaim megereszkednek a megkönnyebbüléstől, mikor Mikhal még élő teste csúszik a földre, egy pépessé roncsolt torkú, vérben ázó hulla helyett. Baromi nehéz lenne jól kijönni belőle, mikor néhány évszázad múlva feléled a Mennyben, és elmeséli, mi történt vele.

Calek látszólag egy kicsit lehiggadva, de sértett durcássággal lép hátrébb, a lábaim maguktól visznek hozzá, hogy megvizsgáljam a mellkasát, amin szerencsére már nyoma sincs a tátongó, véráztatta sebnek. Minden alkalommal egy kicsit újra beleszeretek, mikor látom, hogy milyen erős és sebezhetetlen. És az enyém. Örökre.

Elszakítom a gondolataim fonalát, mert rettegek, hogy Mikhallal mit sem törődve mindjárt rávetem magamat a most ragadozóként járőröző, feldúlt, bosszús démonra, és most először illetem a vadász társamat is a vizslató tekintetemmel, miközben makacsul próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy egy kisördög a szívemben még mindig sajnálja, hogy időben megállítottam Caleket a bosszúja véghezvitelében. Szánalmasan fest, lerí róla, hogy a keze lassú, folyamatos gyógyulása felemészti a manája lassan töltődő tartalékait. Ebben az állapotában még a Fekete Erődben élő, naiv, lusta, gyenge önmagam is legyőzte volna. Mi a fenét képzelt? Valahogy így érezhette magát Calek is, mikor leszidott az erdőben a gyerekes döntéseimért.

- Te megőrültél?!

- Azt hittem már a holttestedet gyalázza meg... – Egy döbbent pillanat erejéig köpni nyelni nem tudok az akaratlanul is elképzelt, förtelmes kép gyomorforgató gondolatától, ami végleg átformálja a testemben eddig még kielégítésre váró, szerelmesen pislákoló szenvedélyt, tombolni készülő haraggá… és még így is én vagyok a legnyugodtabb hármunk közül. A testemmel a két veszélyesen feszült harcos közé lépve szakítom meg a gyilkos gyűlölettől izzó pillantások háborúját, és elengedem a fülem mellett Calek epés szitkozódását, pedig jelenleg rettenetesen egyetértek vele. Mielőtt ilyen következtetésekre jut, kinyithatná a füleit vagy a szemeit, hogy megbizonyosodjon róluk. Szeretném azt hinni, hogy nem nézek ki halottnak szex közben. Azt hittem az összes angyal közül pont ő nem fog vakon, elhamarkodottan ítélkezni, de úgy látszik tévedtem. Faszkalap. – Az világos volt, hogy démon szeretőd van, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen... – Az arcán átsuhanó undorodó fintor áttöri a vékony, bizonytalan védfalat, amit a szexuális frusztráció szülte, elszabadulni vágyó dühkitörés köré építettem, szinte érzem, ahogy forró bizsergéssel árad szét bennem a remegést hozó ereje. A kezeim ökölbe szorulnak, és mintha egy elillanó pillanatig kékben látnám Mikhal sápadtfehér vonásait. Nem adok neki időt, hogy befejezze a mondatot, mert félek, hogy nem állnék jót magamért, ha még egy rossz szót ejtene róla… róla, aki a kérésemre megmentette őt. A fenébe is, most még én érzem magam ostobának, hogy ilyet kértem tőle. Ha belehalt volna Baál mérgébe, szépen nyugodtan aludhatott volna néhány évszázadot, ahelyett, hogy a mi életünkben vájkál. Na meg Calek mellkasában.

-...hogy ilyen kurva mérges?! – Majdhogynem üvöltve teszem fel a jogos kérdést. Ki a faszom támad meg valakit szex közben? Komolyan? Ki? Ráadásul olyasvalakit, aki ellen még csak esélye sincs. – Még ha halott is lettem volna, honnan a picsából jött az ötleted, hogy félholtan rátámadsz egy vélhetően kibaszott erős démonra?! – Mikhal rám sem néz, nem veszi le a tekintetét Calek ingerült csapongásáról mögöttem, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban rám támadhat, pedig tudhatná, hogy soha nem fordítanék hátat olyasvalakinek, akire nem bíznám rá az életemet gondolkodás nélkül.

Tehetetlen dühvel morranok fel a köztük cikázó villámok kereszttüzében, mikor rádöbbenek, hogy amíg mindketten egy légtérben vannak, addig akár a falnak is beszélhetek. Calek felé fordítom az elkomolyodott, hűvös tekintetemet. Nem azért, mert őt józanabbnak érzem, mint a falnál összerogyott vadászt, hanem azért, mert tudom, hogy rá nagyobb hatással tudok lenni.

- Calek… - Rám vetül a vörösen parázsló szempár gyönyörű, imádott fénye, és ismét majdnem elfelejtem a társam lehangoló jelenlétét. Majdnem. – Kérlek, most hagyj egy kicsit magunkra. – Nem teszem hozzá, hogy „mielőtt elveszítem az önfegyelmemet és leteperlek”, úgy érzem, nem segítené az ügyemet.

A tekintetén átfutó kétkedő döbbenet fájdalmas nyilallás a mellkasom mélyén. Az ujjaimat a kezére simítom, néma könyörgéssel kényszerítem megértésre. Gyűlölök újra és újra olyan dolgokat kérni tőle, amikkel megtagadja önmagát, és mégis a sors iróniája, hogy valahogy mindig ide lyukadunk ki. Ingerült biccentéssel adja meg magát, és kisétál a kis barlangunk apró rejtekéből.

Néhány másodpercig elmerengve nézem a hűlt helyét, az erőteljes, uralkodó jelenlétének távozása metsző ürességet hagy maga mögött, és az aprócska kis barlang most egészen tágasnak és kietlennek tűnik. Kényszerítem magamat, hogy Mikhal felé forduljak, mielőtt a lábaim maguktól utána vinnének. Közben ő feltápászkodott a földről és fintorogva masszírozza a torkát, amin lassan halványuló véres foltok árulkodnak az erőről, amivel a démonom a falhoz szegezte a sérülékeny testrészt.

- Ezt nem gondolhatod komolyan… – A hangja rekedtessé vált a torka sérülésétől, szinte csak morogja a szavakat. Összefűzöm a kezeimet a fekete vér által sötétre színezett mellkasom előtt, Calek távozása megnyugtatott annyira, hogy már ne akadjak ki a reakcióin.

- Megmentette az életedet. – Hűvös nyugalommal ejtem ki a szavakat, amik valószínűleg az őrületbe fogják kergetni, de tudnia kell, hogy megértse Calek jelenlétének az okát. Elsötétül a tekintete, és tudom, hogy a csatánk emlékeit kutatja. – Megmérgezett a fegyver, ami átszúrta a válladat. A pokol sötétségére emlékezned kell. – Az arcára kiülő undor alátámasztja a szavaimat. A pokol hányingerkeltő érintését nem egyszerű elfelejteni. Felhorkanva szakítja meg a súlyos szemkontaktusunkat.

- Pff… és mégis miért tett volna ilyet?

- Mert megkértem rá. – Most ő kezd irritált, feldúlt járkálásba. Sejtem, milyen érzés lehet az életével tartozni valakinek, akit gyűlöl. Valószínűleg fejben már összerakja a folytatást, hogy miként is alakult ki a szokatlan kis hármasunk.

- De nem érted? Már önmagában az, hogy erre képes… ki a faszom ez a démon? – Összeszorítom a fogaimat a kérdéstől, amit én is milliószor feltettem már magamnak az elmúlt három évtizedben.

- Nem számít, hogy ki ő, elég ha annyit tudsz, hogy kézben tartom a fenyegetést, amit jelent. – Apró blöff, hiszen ha Calek úgy dönt, hogy ő most bizony fenyegetést fog jelenteni, akkor angyal legyen a talpán, aki megállítja… de azt a részét tényleg kézben tartom, hogy ne döntsön így. Azt hiszem.

- Biztos vagy benne? – Elém áll, felhúzott szemekkel néz végig a véráztatta mellkasomon, mintha csak arra akarna emlékeztetni, hogy milyen lassan tértem magamhoz a szenvedélyes vergődésből, aminek félig szemtanúja volt. Elhessegetem a gyermeteg zavaromat, hogy határozottságot erőltessek magamra.

- Ha nem vezetném az orránál fogva, már halott lennél. Szerinted hányan élték túl, hogy hátba szúrták őt? – Azt hozzá sem kell tennem, hogy „szex közben”, az emlékek hatására újra elfojtott harag zendül a hangom mögött. Csak egy kelletlen morranás a válasza, mély levegőt véve lépek mellé, miközben számító higgadtságot erőltetek magamra. A kezem az egészséges vállára csúszik, hogy ezzel magamra kényszerítsem a tekintetét. – Hidd el Mikhal, hasznunkra fog még válni a szövetsége.

- Úgy érted a TE hasznodra, Raguel? – Összeszűkülnek a szemeim a gúnyos válasz hallatán. Tudom, hogy ez az a pillanat, amikor felerősíthetem vagy csírájában elfojthatom a gyanakvását. Közelebb lépek hozzá, a tekintetem véresen komoly.

- Súlyos vádak vannak a meggondolatlan szavaid mögött, Mikhal. – Feszült arcvonásokkal állja a kemény tekintetemet. – Ha megrendült volna a hűségem, már halott lennél. Ne engedd, hogy a sértett büszkeséged elhomályosítsa a látásodat. – Haragosan szisszen fel, de látom, hogy a szavaim ideget szúrtak, egyszerre emlékeztetik a hibákra, amiket a harcunk során vétett és az újonnan szerzett tartozására, amit a megmentője hátba szúrásával aligha egyenlített ki.

- Baszki… legyen. Falazok nektek, de csak addig, amíg biztos vagyok benne, hogy a hűséged töretlen. – Szünetet tart, mintha megfontolná, hogy folytassa e. – De… szerintem ez a vadállat még neked is túl nagy falat. Ha túl sokáig játszol a tűzzel, előbb utóbb meg fog égetni.

- Ez már nem a te problémád, hanem az enyém.

***

Már az angyalok egységes, fekete-arany egyenruhájában ereszkedem le a hegyoldal lábánál fekvő tavacskához, aminek a habjaiban a kedvesem áztatja le magáról a fekete vérnyomokat. Én nem törődtem a bőrömre tapadó foltokkal, a szentélybe lépés előtt úgyis kötelező megtisztuláson kell majd átesnem.

Sajnos abban igazat kellett adnom Mikhalnak, hogy konkrétan semmi okunk nincs itt maradni most, hogy ő is eléggé felerősödött ahhoz, hogy a saját szárnyán hazajusson. Arról nem is beszélve, hogy Raphael minden bizonnyal számon fogja kérni, hogy miért nem juttattam vissza a könyvet egyből, amint felszabadult a vadmágia fogsága alól. Valószínűleg még az erdei szellem létezését is le kell lepleznem, hiszen aligha fogják elhinni, hogy saját kútfőből törtem fel egy lakatot, ami Brenelle képességeit is próbára tette.

A tó partjára érek, és halkan ejtem ki a szívembe vésett nevet, tudom, hogy így is meg fogja hallani. Megbűvölten figyelem, ahogy kisétál a vízből, és megcsillan a napsugarak fénye a tökéletesre formált testén lecsordogáló lusta vízcseppeken. Szívfájdítóan vonzó látványt nyújt ebben a pillanatban, az ujjaim bizseregnek a vágytól, hogy szétkenjem a csillogó cseppeket a bársonytapintású bőrén. Ökölbe szorítom a sóvárgó ujjakat, hogy nehogy saját életre keljenek. Elkövetem a hibát, hogy pislogok egyet, és mire újra rávetül a tekintetem, az ereje fekete gomolyfelhőként rejti el előlem a csábító látomást, a következő pillanatban pedig már a szokásos fekete ruházata árulkodik arról, hogy az öltözékemből ő is megsejtette, hogy elérkezett az első elválásunk pillanata. Összeszorul a torkom a gondolattól, hogy talán hetekig nem láthatom, és nem érinthetem.

- Igen, kicsim? – Megáll előttem, az ajkain felcsendülő édes becézés sajgó hiányérzetet kelt bennem. A karjaiba szeretnék simulni, és elbújni minden rám szabott felelősség elől. Kár, hogy már nem az a gyermek vagyok, aki folyton a kényelmes semmittevésbe menekült.

- Most el kell mennem Mikhallal – Az artikulálatlan morgás, ami a torkában zendül árulkodik arról, hogy az elszakadásunkat még mindig rossz ötletnek tartja. Pedig aligha létezik biztonságosabb hely Baállal szemben, mint a vadászok temploma… bár tudom, hogy most nem az ocsmány démon hercegtől, hanem a saját népem haragjától félt. – Ha lenne más mód, azt választanám. De sajnos csak így tudom elterelni magamról a gyanút. – Neki is tudnia kell, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem a vadászok gyanakvásával, és minél később teszem meg, annál nehezebb lesz.

A tekintetében a tőle megszokott okos fény csillan.

- Kiveszik belőled a könyvet? – Egyáltalán nem lepődök meg, hogy ő is levonta a kézenfekvő következtetést, mégis egy reszketeg bólintást követően a testem feszült mozdulatlanságba dermedve várja a reakcióját. Sokszor elmondta, hogy már nem érdeklik a könyv erejében rejlő lehetőségek, de most jött el az a pillanat, hogy tényleg véglegesen le kell mondania a kutatásának erről az irányáról.

A gondterheltté feszülő arcára kiülő leplezetlen érzelmektől a szívem mintha apró borsószemmé szorulna össze: aggodalom, féltés, kétkedés, szeretet. Nem érdekli a könyv. Én érdeklem. Engem félt. Engem, aki hetek óta eltitkolja előle, hogy egy elsuttogott kis bűbájnyi távolságra van az Aetatis suae Tempore.

- Biztos vagy benne? Nem lesz baj?

- Már van egy veszélytelen módszer. – Bizonytalan bólintás kíséri a szavaimat, miközben elhessegetem a bűntudatot a fájó szívem legmélyebb bugyraiból. Már eddig is rosszul éreztem magamat amiatt, hogy hallgatok a könyv szabadulásáról, és ez a törődő, aggodalmas válasz csak rátesz még egy hatalmas lapáttal. De nem bántam meg. Amúgy sem engedtem volna neki, hogy Asmodeus után menjen.

Az érintése elűzi a pillanatnyi lelkiismeret furdalást, az erős karok biztos ölelése elmos belőlem mindent az iránta érzett megmásíthatatlan, örök szerelmen kívül. A sóhaja gyengéd cirógatás, a szíve meleg dübörgése bódító dallam.

- Mennyi időre mész el? – A suttogása lágy fuvallatként borzol a hajamba. Bárcsak ne kéne elmennem. Bárcsak csak mi ketten léteznénk. Mi ketten és a szerelmünk.

- Nem tudom. Lehet, hogy csak egy hét, de akár hónapokig is húzódhat. – A hangom halk, és el-elakad, félve ejtem ki az őszinte szavakat, mintha attól rettegnék, hogy meggondolja magát, és úgy dönt, hogy nem enged el, pedig a szívem legeslegmélyén pont abban reménykedem, hogy ezt teszi, és leveszi a szabad akarat terhét a vállaimról.

Az ölelése szorosabbá válik, mintha ezáltal magába olvaszthatna, és soha többé nem tudnánk elszakadni egymástól. A kulcscsontja kecses ívéhez dörgölöm az arcomat, engedem, hogy az illata átjárja minden érzékemet és mélyen belém ivódjon.

- Keh... ha kibírtam három évtizedet, akkor talán ez is menni fog… - A szavai merengően játékos mosolyt csalnak az arcomra, de mielőtt megfogalmazhatnám a kétkedést, hogy vajon mennyire aktívan várt rám abban a bizonyos három évtizedben, az ajkai magukénak követelik a mosolyomat. A nyelve gyengéd erőszakkal hívja táncra az enyémet, az ismerős íze, az érintése, a puhasága, a nedvessége elzavarják az összes gondolatomat. Lustán nyitom ki a szemeimet a lomha, kordában tartott szenvedély uralta csók után, a tekintetünk mélyen eggyé olvad, a gesztenyebarna szemekben csillogó sóvár szerelem az enyém pontos mása. A szája egyik sarka játékos mosolyra rezzen, a szívem kihagy egy ütemet az érzésektől, amit a pajzán pillantása kelt bennem.

- És ha közben elunom magam? Mit kezdjek a hiányodban felgyűlt feszültséggel? – Hohó. Milyen szerencse, hogy ilyen vicces kedvében van, így legalább nem nekem kell felhozni a témát.

Kihívó, titokzatos vigyorral pipiskedek fel hozzá egy rövid, futó csókra, az ujjaim puhán simulnak az ágyékához, finom szeretettel megmarkolom a nadrágja alatt pihenő becses kincsét. A tekintetem a régi önmagam naiv ártatlanságát tükrözi vissza a múltból, csak hogy még nagyobbat koppanjon a hűvös fenyegetés.

- Ha más ágyában keresel szórakozást, felgyújtom a farkad. – Huss. Már el is illant a csábos, mókára hívó vigyor. Ugye-ugye, kedvesem? Őszintén bevallom, bizalom ide vagy oda, mégiscsak egy bujaságra csábító, csapongó démonról beszélünk. Ha nem tudnám, hogy közel sem talál olyan jót, mint én, biztos nagyon aggódnék a hosszú távollét miatt.

- Áucs.

- Áucs bizony. – Egy puszival enyhítem a fenyegető szavak súlyát, majd engedem, hogy Calek finom terelgetéssel indítson el minket a táborhelyünk felé.

- Legalább majd beszélni tudunk. Halottál már a verbális szexről?

- Azt tapasztaltam, hogy néha felbaszod az agyam a szavaiddal. – A pimasz hangulat utolsó hullámát megragadva, széles vigyorral ejtem ki az élveteg kötekedést, egy megmagyarázhatatlanul bizalmas, játékos fejborzolást kapok jutalmul, ami megzabolázhatatlan szénakazallá varázsolja a hosszú tincseimet.

- Ej-ej… - Na szép, tőle tanultam a stílust, mégsem értékeli.

Néhány néma, már-már vidám másodpercig szótlanul sétálunk egymás mellett, de a kérdésére, ami a kötekedésemet szülte, sajnos kijár egy komoly válasz is. 

- Sajnos attól tartok kommunikálni sem fogunk tudni. – Halkan dünnyögöm a kelletlen vallomást. A sűrű manaörvények, amik behálózzák a szentély mágikus létesítményét, szinte összekapcsolják a jelenlévők tudatát, sokkal kockázatosabbá téve a kommunikációt. Majdnem biztos vagyok benne, hogy rövid ideig képes lennék elrejteni, ha beszélnénk, de csak majdnem biztos és csak rövid ideig. Nem éri meg a veszélyt, amit jelentene.

- Mi van?

- A Mennyországból nincs közvetlen kapcsolat és a vadászok szentélyében pedig más is érzékelné ha beszélnénk. Szóval te ne próbálj keresni, amint lesz rá lehetőségem, majd én szólok. – Az arcára kiülő haragos fintor mindent elárul az érzéseiről, amikben én is osztozom. Hosszú hetek mámoros összezártsága után olyan érzés lesz ilyen szinten elszakadni tőle, mintha egy időre kitépnék egy darabot a lelkemből, amit ő tett egésszé. Talán egy kicsit ez is fog történni. Viszont a gondolat, hogy egy részemet magával viszi, és hogy talán én is magammal viszek valamit belőle, kellemes melegséggel tölt el.

Megérkezünk a kis barlangunkhoz, ahol Mikhal már leplezett türelmetlenséggel vár. A sokatmondó pillantása végigsimítja a felhőtlenül ölelkező alakunkat, de nem mond semmit. A fenébe. Meg akartam kérni a drágalátos kis szerelmemet, hogy ha lehet, ne fokozza a gyanakvását egy birtokló hegyibeszéddel, de a sok másik megbeszélendő téma között feledésbe merült. Mindegy, talán van annyi esze, hogy magától is rájöjjön, hogy az szolgálja az érdekeinket, ha Mikhal elhiszi, hogy nem túlzottan komoly a kapcsolatunk.

- Van egy kis közölni valóm a haveroddal. – Ajajj.

Megragadom a kezét, hogy visszatartsam, egyetlen pillantásba próbálom belesűríteni az előbb némán végiggondolt figyelmeztetést.

- Ne aggódj, tapintatos leszek. – De aggódom, a fenébe is.

Elengedem a kezét, de meg sem próbálom leplezni a bizalmatlan gyanakvásomat. Pedig már azt hittem, elég volt a kényszeres kakasviadalból.

- Idefigyelj, te pöcs... – Bah. – …ha nem jön vissza, akkor megkereslek és egyenként tépem le a kiálló részeidet aztán megetetem őket veled, a sebeidbe pedig a saját véremet csepegtetem... aztán megvárom, míg újra kinőnek a végtagjaid és újra kezdjük... a végén már a pokol agyarai fognak belülről felzabálni, de még életben leszel, hogy érezd és beleőrülj a kínba. És ha veled végeztem, lángokba borítom azt a drágalátos Mennyországotokat és minden egyes kibaszott égit, aki az utamba áll...

Bassza meg.

Komolyan olyan gondolat suhant át a fejemen, hogy lesz elég esze? NEKI? Mikor épp összeakaszthatja a bajszát Mikhallal? Már akkor gyűlölte a képét, mikor még soha nem is látta. Aztán ott van az a hátba szúrós indok is, ami mondjuk egészen jogos.

Na mindegy. Igazából abba a fedősztoriba beillik a fenyegetés, hogy oda meg vissza van értem és az orránál fogva vezetem, szóval jó lesz. És most már az is biztos, hogy valami nincs rendben a fejemben, mert meghatódtam a szavaitól. Belőle még azt is kinézem, hogy tényleg megtenné, vagy legalábbis megpróbálná megtenni, amiket felsorolt.

Mint aki jól végezte dolgát, büszke elégedettséggel sétál vissza hozzám. Gratulálok édesem. Még jó, hogy nem azért válunk szét, hogy eltereljem magamról a gyanút. Oh várjunk csak…

- Még jó, hogy tapintatos voltál. – Egy gunyoros fintor mögé rejtem a mosolyt, ami akaratlanul is az ajkaimra szökött. Valószínűleg én is őrült vagyok, de veszettül imádom ezt a démont.

- A személyiségem varázsának a része. – Bárcsak kettesben lennénk, és tovább ecsetelhetné, hogy milyen egyéb varázsa van még az irritálóan imádnivaló és imádnivalóan irritáló személyiségének, de sajnos nem így van. Megborzongok a lelki szemeim előtt megjelenő perverz vágyképektől, szinte látom a csupasz, tettre kész testének az erőt sugárzó, magabiztos mozdulatait és hirtelen mindennél jobban tudatosul bennem, hogy az utolsó aktusunk során kielégületlenül maradt a testünket ostromló, követelőző vágy. Most komolyan így kell elválnunk egymástól?

Nagyon ajánlom, hogy ne keressen vigaszt valaki más karjaiban…

Megszakítom a túlságosan mélyrehatóvá váló szemkontaktusunkat, mert attól félek, hogy kiolvassa a szemeimből a testemben újjáéledt vad vágyakozás szikráit. Indulnom kell. Most vagy soha. Még néhány szó és pillantás, és nem fog érdekelni az sem, ha az egész Mennyország ellenünk fordul. Mikhal felé sandítok, aki feszült türelemmel, indulásra készen vár a hegyoldal peremén. Megfordult a fejemben, hogy megkérem, hogy menjen előre, de nem akarom még tovább feszíteni az amúgy is pattanásig feszült húrt.

A kezem elindul, hogy megkeresse az ő meleg, ismerős érintését, de megállítom magamat. Rettegek, hogy ha újra megérzem Őt az ujjaim alatt, képtelen leszel elszakadni.

- Indulnunk kell. – Halkan, szinte suttogva jelentem ki a nyilvánvalót, és mikor nem kapok választ a kérdésre, kényszerítem magamat, hogy újra felé pillantsak. A szemeiben tükröződő érzelmektől megremegnek a térdeim, és rájövök, hogy nincs is szükségünk több szóra. Így is pontosan tudom, hogy ugyanazt érzi, mint én. Az aggodalmat, a sóvárgást, a másik közelségének a leírhatatlan, ürességet hagyó hiányát, a jövő bizonytalanságának a fájdalmát, a mindennél többet jelentő köteléket, amit már soha nem tagadhatunk meg.

Elfordulok és teszek néhány hosszú lépést Mikhal irányába, a vállaim felett visszanézek rá, miközben egy apró, reszketeg, pimasz mosolyt erőltetek magamra.

- Legyél jó fiú.

Fejben, a mentális kapcsolatunkon fejezem be a játékos gondolatot, miközben a szárnyaim már a levegőt hasítják, hogy elemeljék a testemet a szikla pereméről.

„…és vigyázz a háztartásra, amíg a férfi dolgozni megy.”

Az utolsó dolog, amit látok, mielőtt eltűnik a lábaim alatt, a lusta, kihívó, ragadozó mosoly, ami az ajkaira kúszik.

„Ezt a megjegyzést átbeszéljük, mikor visszajöttél.” – A levegő rezzenéseiből érzem, hogy Mikhal mellém repült, ezért közömbös arckifejezést erőltetek magamra a kikívánkozó vigyor helyett. Jó érzés már most az újratalálkozásunkon ábrándozni, még akkor is, ha jelenleg úgy érzem, mintha talán soha nem jönne el a várva várt pillanat.

„Szeretlek, Calek.”

„Én is téged, kicsim.”

És csend.

***

A szárnyunk nem a szentély égbe nyúló monstrumához visz, hanem az egyik külsőbb íven körülötte keringő, kisebb lebegő szigethez. Előírás szerint a földről érkező vadászoknak először egy megtisztuláson kell átesni, mielőtt a templom örök, hófehér makulátlanságával érintkezhetnének. A sziget közepén a semmiből csobogva alátörő vízesés nem hagy tavacskát maga alatt, a cseppek megszűnnek létezni, mielőtt a természetellenesen hófehér márványt érintenék. Megszabadulunk a fekete, koszos vadászöltözéktől, és néma céltudatossággal állunk mindketten a szenteltvíz fátyla alá, aminek az égi érintését még soha nem éreztem ennyire idegennek és kényelmetlennek. Mintha tudná, hogy olyan mocskok vannak a bőröm alatt, amiket nem érhet el. A bőrömet csúfító éjfekete démon vér sisteregve folyik végig rajtam, ahogy találkozik a megszentelt tisztaságú ősi ellenségével. Lehunyom a szememet, és megkeményítem a lelkem pillanatnyilag elgyengült határozottságát. Végig pontosan tudtam, hogy mit vállalok ezzel az ellentmondásos szerelemmel, de most tudatosul bennem, hogy már soha nem érezhetem magamat igazán egynek a népemmel. Amire nem számítottam, az a marcangoló bűntudat, amit a hazajövetel hozott magával. Kilépek a víz alól, és Mikhalt követve én is magamra öltök egyet a hófehér-arany, könnyű esésű tógákból. Alig néhány perc múlva már a szentély egyik hosszan kinyúló, a semmibe lógó, korlát nélküli, leszállásra kialakított hídján landolunk légies mozdulatokkal. Egész úton egy szót sem váltottunk, mintha mindketten tüntetőleges hallgatásba menekültünk volna a nézeteltéréseink elől. Amiatt nem aggódom, hogy megszegi a szavát, de mindenképp kezdeni kell majd valamit ezzel a feszültséggel, ha a jövőben még együtt akarunk dolgozni.

Raphael a háta mögött összekulcsolt kezekkel sétál felénk, a halhatatlanok türelmes eleganciáját hordozzák léptei. Némán hallgatom Mikhal jelentését, amiből a megbeszélt módon kihagyja a démoni mérget és Calek segítségét. Természetesen a gyanút, hogy én voltam a célpont, nem hallgathatja el, de nem zavar, én is így terveztem. Raphael némán bólint, a tekintete lassan vándorol rám. A rezzenéstelen arcvonásaimat fürkészve köszöni meg Mikhal jelentését, majd megkéri, hogy hagyjon minket magunkra. Örülök a döntésének, így egyből szóba tudom hozni a gyanúmat Asmodeusról is, ha olyan irányt vesz a beszélgetésünk.

- Szép munka, Raguel. – Tudom, hogy a harci képességeimet dicséri, szótlan biccentéssel fogadom a felszínes szavakat, miközben a szívemben különös kíváncsiság ébred, hogy miért van az, hogy csak az Ő dicsérete, véleménye számít, senki másé. – Viszont nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy a célpontjuk nem az Aetatis suae Tempore, hanem te magad voltál. Az pedig, hogy egy démon herceg is mozgolódni kezdett, még baljósabb jel. – Megfeszül az állkapcsom a szavaitól. Sejtettem, hogy nem feltétlenül fogja elfogadni a könyvet, mint bűnbakot. Ha letagadnám, csak gyanúba keverném magamat, a lényeg az, hogy ne tudja meg, hogy Baálnak hatalmában áll elrabolni a kék lángok erejét.

- Kétségtelen, hogy a démonok mostanára rájöhettek, hogy milyen erő lakozik bennem, lehet, hogy a kiiktatásom volt a céljuk. – Komoran bólint, lassú léptekkel kezdünk el sétálni az édenkert üde szépségét sugárzó parkban. Néha biccentünk egy-egy szembejövő társunknak, de tudom, hogy a szavainkat csak mi halljuk. Senki nem hallgathatja ki Raphaelt.

- Túl felelőtlenül használtuk az erődet. Ezentúl a lángjaidat csak rendkívül kivételes esetekben vesszük elő. Amíg nem csendesedik el az ügy, szeretném, ha meghúznád magad, egy ideig küldetéseket sem fogsz kapni. – Nem engedem, hogy a félelmem kiüljön az arcomra. A picsába. Nagyon remélem, hogy nem akarnak a Mennybe száműzni.

- Értem. A kutatásaimat folytathatom?

- Természetesen. Nem az a célunk, hogy börtönbe zárjunk, hanem az, hogy megóvjuk az erőt, amit ajándékba kaptunk. – Kaptunk?

Megkönnyebbülten bólintok, miközben meglepetten konstatálom a tényt, hogy kinőttem a szobafogságra ítélendő gyermek szerepéből a tanács szemében. Az elmúlt évek céltudatos, könyörtelen démonhajszája meghozta a gyümölcsét, bíznak bennem. A bűntudat újabb hulláma fagyos karmokkal söpör végig a rideg fegyelemmel kihúzott gerincemen. Elhessegetem a kellemetlen érzést. Igaz, hogy mostantól Caleknek tartozom elsődleges hűséggel, de ameddig nem ütközik az érdeke a népem érdekeivel, hű maradhatok hozzájuk is. – Viszont mindenképp meg kell várnod, amíg Brenelle-nek sikerül megoldania a könyv problémáját. Igaz, az Aetatis suae Tempore már nem jelent veszélyt ránk, ha valamiért mégis ez a célpontjuk, felesleges veszélyforrás rád nézve.

- Kérdezni szerettem volna valamit ezzel kapcsolatban. – Csak egy biccentéssel jelzi, hogy folytathatom. – Mikor visszaszereztem a könyvet, más volt, mint előtte. Az Asmodeus név szerepelt a borítóján. – Apró füllentés, de mégsem mondhatom, hogy a démon szeretőm mesélte, hogy ez szerepel a borítón. Raphael léptei megtorpannak, az összevont szemöldökei alól most először pillant rám véresen komoly tekintet.

- Az lehetetlen. – Egy mélyről feltörő baljós érzés hasít a szívembe, a megfagyott levegőben majdhogynem látni lehet a lélegzetvételeink melegét.

- Miért? – Látom az arcán, hogy mérlegeli, hogy megéri e mindezek után is fenntartani a hazugságot, amely elleplezi Asmodeus létezését. Szinte látom a pillanatot, mikor úgy dönt, hogy túl sokat tudok hozzá.

- Mert csak Asmodeus mágiájára válaszolva jelenik meg ez a név a borítón. – Minden szava jeges élű tőr.

- Sejtettem. Lehet, hogy Asmodeusnak csak a porhüvelye pusztult el, és mostanra éledt újjá? – A fogait összeszorítva áll elém, a hullámosan hosszú, hófehér haja a mellkasára hullik, ahogy lenéz rám, a tekintetében egy legyőzhetetlen harcos büszkeségével.

- Nem. A szemem láttára döfte át Gabriel kardja. Az elátkozott kard. Gabriel a porhüvelyét áldozta a csapásért, azóta is szunnyad. – Összeszűkült szemekkel kutatom a bölcs harcos vonásait, akit egy pillanatra a mentorát elvesztő fiatallá színeznek a múlt árnyai. Veszélyes, vakító árnyak ezek. Itt az idő, hogy nyomatékosítsam, hogy a könyv megváltozott. Ha a saját szemeivel látja, el kell hinnie. Néhány elsuttogott szóval hívom elő a régóta felszabadított könyvet a mágiám béklyói közül, most először tartom a kezeimben a meglepően súlyos, ősi tárgyat, ami körül az elmúlt hónapok káoszszerű eseményei forogtak. Felmutatom neki, mint valami bizonyítékot, de én döbbenek meg, nem ő. A borítón csak az Aetatis suae Tempore kifejezés áll díszes betűkkel belevésve a kopottbőr anyagába.

Újra Raphael töri meg a csendet, miközben átveszi a kezemből az ereklyét.

- Mint mondtam, lehetetlen. Senki nem élheti túl az elátkozott kard gyilkos erejét, erre a célra lett kovácsolva, a legtisztább arany és a tanács összes tagjának a mágiája által. De ezt tudod jól te is, Raguel. – Igen. Ismerem jól a történelmünk halhatatlanok kivégzésére létrehozott fegyvereit. Néha egynek érzem magam közülük.

Végtelen hosszúnak tűnő szünetet hagy, hogy elmélyedjenek bennem a szavak, amik valamiért egy cseppet sem csitítják a gyanakvásomat. Úgy érzem, mintha elsiklanék valami felett, ami szinte kiszúrja a szemeimet. Az évek alatt tényleg a rögeszmémmé vált volna Asmodeus? Hiszek Caleknek, hogy az ő nevét látta rajta, másként magára a névre sem jött volna rá. De akkor hogyan?

Mint ahogy a kutatásaim kezdetén nem tudtam elfogadni, hogy nem létezik, most is képtelen vagyok elfogadni, hogy halott. Miért? Valamiért jelent valamit nekem ez a név. Valamiért mélyen belém itta magát és nem ereszt. Mintha a részem lenne.

Bassza meg.

Bukott szeráf.

Három pár soha nem gyógyuló, tenyérnyi sebhely.

Hatalmas erejű démon.

Tizenkét évszázada halott.

Tizenkét kibaszott évszázada.

Legutóbb, mikor egy tanácstag érzelmeket láthatott az arcomon, egy gyermek voltam, akit épp burkolt halálítéletként a Purgatóriumba száműztek. És most, ennyi év után egy hajszál választ el attól, hogy magamba zuhanjak, nem más, mint Raphael szeme láttára. A megvilágosodás lassú árvízként tölti el az elmémet. Nem kellett volna elmondanom. A fenébe. Nem szabadott volna elmondanom. Még szerencse, hogy nem hitte el. A könyv nem a pokolban újraéledt gazdája erejének az újramanifesztálódására válaszolt.

A könyv a soha meg nem halt gazdája mágiájának az érintésére válaszolt.

Kényszerített vasakarattal vágom el a gondolataim fonalát, mert most már pontosan tudom, hogy hova vezetnek. Ez nem az a pillanat, mikor darabokra hullhatok. El fog jönni az is, de ez még nem az.

Ki kell jutnom innen.

- Arról pedig részletes jelentést várok, hogy milyen módon törted meg a vadmágia bilincseit, amik Brenelle képességeit is próbára tették, és hogy mióta kószálsz a Földön, önkényesen magadnál tartva egy közkincsünket. – Szinte csak a távolból, a tudatom mélyéről hallom Raphael szigorúan megrovó szavait.

Szedd össze magad.

Válaszolj.

Gyerünk. Szólalj meg.

- Az utam során összehozott a sors egy erdei istenséggel, az ő tisztító ereje szabadította ki a könyvet. – Alázatosan hajtok fejet a vezetőm előtt. – Azt hittem, hogy ha magamnál tartom, alátámasztást nyerhetek Asmodeus visszatérésére, de már belátom, hogy tévedtem. Nem tudtam, hogy az elátkozott kard végzett vele. Felelőtlen voltam, nem fordul elő még egyszer. – Felemelem a kifejezéstelen tekintetemet Raphael jeges pillantásába, ami most mintha a gondolataimban próbálna olvasni. Ha sikerülne neki, soha többé nem lennék szabad.

- Csak azért nem viszlek a tanács elé, mert neked köszönhetjük a könyv visszaszerzését. – Látom a szemeiben a kimondatlan részleteket is, és tudom, hogy évek óta nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy megtörjem a bizalmat, amit a Purgatórium túlélésével kényszerítettem a szívükbe.

- Köszönöm. – Halkan, tisztelettudóan ejtem ki a rövid szót. Még mindig feszült figyelemmel int egyet a kezével, jelezve, hogy részéről egyelőre lezárta a társalgásunkat. Fogalmam sincs, hogy a túlzott önteltsége miatt tényleg ennyire figyelmen kívül fogja hagyni a figyelmeztetésemet Asmodeussal kapcsolatban, vagy csak felém mutatta ezt az arcát, hogy ne legyek tisztában a lépésekkel, amiket tenni fognak. Valamiért úgy érzem, hogy a második, de most még ez sem tud zavarni. Ki kell jutnom innen, mielőtt rám dőlnek az elmém falai.

A távozó lépteim egyre szaporábbá válnak, ahogy a feszült kényszer, hogy egyben tartsam magam, szépen lassan lehullik a vállaimról. A hatalmas építmény peremére sétálok, majd a magasba repülök, hogy eltávolodjak a szentélyt övező, szédítően sűrű manaszövevények veszélyes közelségétől, ami szinte összekapcsolja a vadászok elméjét. Senki sem hallhatja meg azokat a sikító gondolatokat, amiknek még csak a szikráját engedtem feléledni a szívemben, és így is majdnem belerokkantam.

A szárnyaim egyre magasabbra és magasabbra visznek, a levegő ritkulni kezd, a bőrömre jégkristályokat hint a felhők érintése, fagyos fájdalmat hoz magával, amit szinte meg sem érzek.

A lelkem tomboló vihara elszakítja a fegyelmem vasláncait. Az erőm élénkkék robbanással tör elő belőlem, eggyé olvad az engem övező égbolt kék végtelenével. Az üvöltésemet nem hallja senki, csak a vigasztalón érintő napsugarak. A kezeimet a halántékomra szorítva tépek a hajamba, mintha az ujjaimmal megállíthatnám a fejemből kitörni készülő, feldúlt, kavaros gondolatokat, mintha a tépő fájdalom magamhoz téríthetne. Egy pillanatra újra egy kétségbeesett gyerek vagyok, aki azt reméli, hogy leveszik a válláról egy olyan döntés terhét, amit képtelen meghozni. Senkinek nem kéne ilyen döntést meghoznia. Senkinek.

A fájdalom, a rémület, az elveszettség érzése visszarepítenek a pillanatba, mikor felébredtem a Fekete Erőd cellájában, magamra hagyva, elárultan, testi-lelki csupaszsággal, a sötétség rabjaként. A kezeimbe temetem az arcomat, a vállaim megrázkódnak, és mélyen elborzadva döbbenek rá, hogy nevetek. Mintha nem is az én hangomon csendülne fel a hisztérikus kacaj, amit döbbent könnycseppek kísérnek. Vajon létezik egy határ, aminél több csalódást képtelen ép elmével túlélni valaki? Lenézek a nedvessé vált tenyereimre, a pillanat leírhatatlan abszurditása csak még tovább süllyeszt az őrületemben. Felnézek az égbolt felettem tornyosuló elérhetetlenségébe, a kiáltásomat messzire viszi a szél.

- Ez egy teszt? – Eddig még soha nem szóltam az Úrhoz. Tudom, hogy nem szokása cseverészni, még az angyalokkal sem. De most már egyszerűen leszarom, hogy mi a szokása és mi nem. – EZ EGY KURVA TESZT?!

Hosszú, néma, válasz nélküli percek vagy órák telnek el, az erőm már nem tombol elszabadult viharként, de a lelkem még mindig reszket a kétségbeesés és az irónia szülte haragtól. Zihálva, remegő mellkassal hunyom le a szemeimet, a megvilágosodás üzenete meleg, keserű fuvallat a szívem jégviharában.

A megvilágosodás, hogy erre születtem.

Neki. Érte.

Ellene.

A lelke párjaként.

A megváltójaként vagy a végzeteként.

A történelmétől megfosztott szeráf, a rettegett démon herceg, a sebesült, emlékek nélkül bolyongó vándor.

Ő a létezésem értelme.

Én vagyok a gyógyír az elburjánzott, legyőzhetetlen fertőzésre, amivé kinőtte magát az évezredek alatt. Ez az erő, ez a test, ez a szerelem. Mindet azért kaptam, hogy a világunk világ maradhasson.

Megfogadtam, hogy mindene én leszek: a szeretője, a társa, a férje, a békéje, a védelmezője…

…de a bírája, a bilincse, és ha kell, a gyilkosa is.

***

Három hét telt el.

Miután kitomboltam magam, visszatértem a szentélybe, hogy erőt gyűjtsek, és eldöntsem, hogy mi legyen a következő lépésem. Az első pánikrohamot követően meglepő tisztasággal kezdett el kirajzolódni előttem az út, amit követnem kell.

Először is, jó lenne visszaszerezni a tanács enyhén megrendült bizalmát, többek között ezért is maradtam a szentélyben ilyen sokáig, sőt még önként vállaltam azt is, hogy megtartok néhány bűbájismereti alapórát a vadászképzés tanoncainak.

Másodszor, ki kell derítenem valahogy, hogy Asmodeus miként élte túl az elátkozott kard halálos érintését. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy azért érdekel, mert hátha ugyanezzel a módszerrel a lángjaimat is tudná hárítani, de egy idő után elfogadtam, hogy arra próbálok rájönni, hogy van e esély rá, hogy az emlékei spontán visszatérnek. És ebből jön egyből a harmadik feladat, ami az lenne, hogy ha nincs esély erre, akkor rá kéne jönni, hogy hogyan tudnánk visszahozni az emlékeit. Nem ülök tűkön, hogy egy önmagáról elfeledkezett démon herceget szabadítsak a világra, de ha a tanács elkezdi kerestetni, előbb utóbb valaki fel fogja ismerni, és akkor szükségünk lesz Asmodeus erejére. Ráadásul egy makacs, nagyszájú fafej azt ígérte nekem, hogy értem, értünk szembeszáll önmagával is, és engem is meglep, de hiszek neki. Hinnem kell neki. Ami köztünk van, többet kell, hogy jelentsen, mint a bosszúhadjárata. Muszáj.

A negyedik feladatom pedig az, hogy valahogy megőrizzem a józaneszemet, és legyőzzem a hiányérzetet, amit a tőle való távolság okoz. Nem egyszer kaptam magam azon, hogy rajta ábrándozom, és nem csak a lelkemen, hanem a testemen is rémisztően pangó hiányérzet lett úrrá. Az itt töltött három hét alatt eddig egyszer aludtam, és hálát adok az égnek, hogy álmomban is sziklaszilárdan fenntartom az elmém védfalait, mert ha azt az álmot látta volna valaki, akkor nagy bajban lennék. Így legalább csak a testemet égető vágyakozás volt az egyetlen kellemetlen mellékhatása. Mikor rájöttem, hogy valójában ki is Ő, azt hittem, hogy mostantól máshogy fogok rá gondolni és tekinteni, de tévedtem. Nekem Ő mindig Calek marad, akit szeretek, és aki viszont szeret. Aki épp rám vár valahol, és akit remélem ugyanúgy megőrjít a hiányom, mint az övé engem.

Hangtalan sóhajjal lapozok egyet az ősöreg bűbájkönyv vastag kötetében. A vadászlét egyik legnagyobb előnye, hogy hozzáférek a népünk legféltettebb titkaihoz, mint például a halálos fegyvereink történelmi és elméleti háttéranyagaihoz. Nem meglepő módon az elátkozott kard vastag fejezetét bújom, már második hete tanulmányozom a legbonyolultabb varázslatot, amivel valaha találkoztam. Nem véletlen, hiszen a lehetetlent kell lehetővé tennie. Minden nap egyre ingerültebben szembesülök azzal, hogy hiába halmozom őrültként a mágiaelméleti tudást, nem versenyezhetek az évszázadok, évezredek óta jelenlévő társaimmal. Két hete csak a végtagjaimat átmozgatni, és órákat tartani keltem fel a könyvtár földjén elhelyezett kis hófehér tollpárnáról, amit az első napomon a helyemnek neveztem ki… és mégis, sehol nem tartok. A rúnák fele kétértelmű, a negyedét pedig nem is ismerem. Minden második szó egy újabb kutatóhadjáratra kényszerít, és van, hogy a kutatómunka is újabb kérdéseket szül, mint egy soha véget nem érő, egyre csak terebélyesedő háló. Az elmémben lassan végeláthatatlan képzeletbeli pergamenen sorakozik a varázslat első felének az értelmezett változata. Most tartok kb a felénél, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal bekattanok, mire végzek vele.

Megfordult a fejemben az is, hogy segítséget kérek Calektől, hiszen ki más tudná megfejteni, hogy hogyan lehet túlélni egy túlélhetetlen átkot, mint az, aki túlélte? Csak attól tartok, hogy a része, aki tudná a választ, az nem élte túl. Lehet, hogy véglegesen kiölték belőle Asmodeust? Lehet, hogy az átok igazából lényegében sikeres volt? Talán nem is lenne baj…

Ahhhh, ha ki tudnám bogozni valahogy ezt a bűbájt…

Felállok, és megrázom az elmerevedett testrészeimet. Szünetre van szükségem, különben beleőrülök. Lassan sétálok ki a könyvtár peremére, a fal nélküli szoba körül egy védőbűbáj tartja kint az időjárás viszontagságait és az illetéktelen személyeket. A következő pillanatban már magasan a felhők között száguldok, a szokatlanul erős széllöketek hihetetlenül jóleső érzéssel tépnek a szárnyaimba, a pillanatnyi szabadság jeges hidege csípi a bőrömet. Imádom.

Alig egy óra múlva, mikor már úgy érzem, hogy biztonságos távolban vagyok, összeszedem minden lélekjelenlétemet, és hosszú, lomha hetek óta először felkeresem Őt a mentális kapcsolatunkon, miközben jó mélyre ásom magamban az újonnan megszerzett információimat.

„Calek?” – A válaszra csupán egy végtelen hosszúnak tűnő szívdobbanásnyi időt kell várni.

„Igen?” – A szívverésem az egekbe szökik az elméje ismerős, megnyugtató érintésétől, a jelenléte mélyen a lelkembe ivódik, lehunyt szemmel, a felhők fölött lebegve élvezem. Engedem, hogy az utána sóvárgó hiányérzetem marcangoló érzése átcsordogáljon hozzá, miközben egyből a lényegre térek. Nincs sok időm, délutánra vissza kell érnem egy órát megtartani.

„Merre vagy az utolsó táborhelyünkhöz képest?”

„Délre.” – Összevonom a szemöldökömet, hiszen délről jöttünk, én pedig azt hittem, hogy folytatni fogja az utat a sűrűbben lakott területek felé. Mindegy, nincs időm kérdezősködni.

Átküldök neki egy koordinátát, ami körülbelül fél nap feszített tempójú repülésre helyezkedik el a szentélytől, ha minden igaz valamennyire az ő irányában. Ennél közelebbi helyszínt nem mertem választani, főleg, hogy most már tudom, hogy ki is ő. Jobb ha megtartja a tisztes távolságot a vadászok központjától.

„Holnap délre el tudsz jutni ide?” – Feszült izgatottsággal várom a válaszát, csak most, hogy újra érzem a lelki közelségét, döbbenek rá, hogy mennyire szomjaztam utána.

„Nem hiszem.” – A csalódottság mardosása olyan váratlanul hatalmasodik el felettem, hogy szinte beleremegek. Magam sem tudom, miért, de azt hittem, hogy a közelemben maradt. Talán mert egy része mindig itt van, mélyen a szívembe zárva. Ostoba vagyok. Egyből szólnom kellett volna neki, amint megtudtam, hogy a holnapi napom szabad lesz.

Nem tudom, hogy a saját érzései győzik e meg, vagy az én szívtépő csalódottságom kúszott át a köztünk feszülő mágikus linken, de újra ő töri meg a csendet.

„Megoldom. De lehet, hogy kések egy kicsit.”

„Nem akarom, hogy miattam kifáraszd magad.” – Szinte érzem az arcomon az önelégült vigyorának a melegét, és a „most viccelsz?” kérdést sugalló, lenéző pillantását. Imádom.

„Egészen máshogy tervezem kifárasztani magam.” – Elég ez a kis félreérthetetlen célzás, hogy a testem életre keljen, a bőröm úgy bizsereg, mintha a szavai érintenének az ujjai helyett. A szívem a torkomban dübörög, és a különös érzés eszembe juttatja a verbális szexet, amit még az elválásunk előtt említett. Elhessegetem a gondolatot, mielőtt még teret hódíthatna a kiéhezett testemben.

„Mennem kell.” – Elszomorodva küldöm neki a távozásomat bejelentő szavakat, de a marasztalás helyett elköszönést kapok. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit kezdett a sok szabadidejével a kedveském. Remélem nem valami örömlány öleléséből szakította ki a beszélgetés.

„Nekem is.”

„Akkor holnap.”

„Holnap.” – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom várni a holnapot.

Kinyitom a szemeimet, és elmosolyodva figyelem a lábaim alatt lomhán vánszorgó nehéz, sűrű gomolyfelhőket. A világ színesebbnek és vidámabban tűnik csupán a gondolattól, hogy holnap láthatom. Az elmúlt három hét vívódásai semmisnek érződnek a szerelmünk fényében, a milliónyi kérdés, amire mihamarább választ kéne találnom, most csak apró kis zavaró homokszemcséknek tűnnek. Az pedig, hogy kicsoda ő… eddig is tudtam, hogy egy erős, kegyetlen démon volt, ez nem változott érdemben. Így fogadtam el őt, és amíg szeret engem, addig én is viszontszeretem. Talán utána is.

Ami egy kicsit aggaszt, az a mágikus ígéret, amit meggondolatlanul tettem neki, hogy segítek megkeresni a nevét. Már most érzem, ahogy a fogadalom apró szikrája felgyúlt a manaörvényeim mélyén, és még szinte csak észrevehetetlenül, de már most arra sarkall, hogy eláruljam neki a birtokomban lévő tudást. Ez még az őrületbe fog kergetni. Pedig egy valamiben biztos vagyok. Nem tudhatja meg, amíg nem állok készen arra, hogy kezeljem, ha… ha valami rosszul sül el.

Halk, kecses szárnyak lomha suhogása szakít ki a gondolataim közül, a hang irányába fordulok. Mikor meglátom a felhők takarásából kiemelkedő alakot, rádöbbenek, hogy egyedül azért hallottam közeledni, mert ő úgy akarta. Némán biccentek a mellettem megtorpanó szeráfnak, miközben hálát adok az égnek, hogy Calekkel mindketten mentünk a magunk dolgára, és nem döntöttünk úgy, hogy szórakozunk egy kicsit. Hihetetlenül felelőtlen tettekbe csábítanak ezek a veszélyes érzések.

- Raguel, azt hittem most te oktatod a tanoncokat délutánonként. – Raphael hangja szokatlanul lágy, körülbelül két éve most először váltunk szót munkán kívül. Most nem a felettesemként, hanem a mentoromként pillant rám, nyoma sincs benne a legutóbbi találkozásunkkor zendülő haragnak és szigornak.

- Így is van, épp indulni készültem.

- Elkísérhetlek? Régóta szerettem volna váltani veled néhány szót.

- Természetesen. – Kényelmes szárnysuhintásokkal indulunk el egymás mellett.

- Gondolkodtál már valaha azon, hogy miért van négy szárnyad? – Kíváncsian pillantok oldalra a kérdése hallatán.

- Igen, de magyarázatot még nem találtam rá. – Atyaias mosolyra húzódnak az örökfiatal arc markáns vonásai, de a szemeiből most is csak az évezredek súlya pillant rám. Vajon Calek azért tud úgy nézni, ahogy, mert elvesztette az ősi létezésének az emlékét? Vajon ha egyszer visszaszerzi az elvesztett időt, akkor őt is agyonnyomja a múlt terhe?

- Mert sokkal erősebbnek születtél, mint egy átlagos angyal. És ezért volt nehezebb megtanulnod bánni az erőddel is. – Elkerekednek a szemeim, leplezetlen zavarodottsággal pislogok az öreg angyalra. Eddig azt hittem, hogy a Purgatóriumban töltött idő erősített meg, de lehet, hogy már előtte rendelkezésre állt az a mágia? Csak nem tudtam használni, nem értettem a mennyiségét és féltem tőle. – Eljött az idő, hogy megtudd, miért akartuk elnyomni a kék lángjaidat. Két évezreddel ezelőtt alkottunk egy fegyvert Asmodeus ellen, ami a tiédhez hasonló lángokkal működött. – A meglepettségemet látva szünetet hagy, hogy fel tudjam tenni a kérdésemet.

- De hiszen ilyen fegyver nem szerepel a könyveinkben. – Elégedetten bólint.

- Így van, mert kudarcot vallott, mint a kutatásaid során már ki is derítetted, hiszen Asmodeus akkor és ott nem halt meg. Viszont mindezek után született egy angyal, évezredekkel később, ezzel az erővel a testében. Azért voltunk mindig olyan szigorúak veled, mert nem értettük az okát, pedig az Úrnak mindenkivel terve van.  – Összeszorítom a fogaimat, talán még soha nem hittem annyira ezekben a szavakban, mint most. Igen, már elfogadtam, hogy mi a létezésem értelme. – Ha Asmodeus valahogy tényleg túlélte az elátkozott kard érintését, akkor könnyen lehet, hogy erre születtél, Ramiel. – Dermedt döbbenettel kapom fel a szemeimet az igazi nevem hallatán a szájából. Tudtam, hogy tudja, hiszen a tanács ismeri a múltamat, ők mindenkinek a múltját ismerik, de mióta vadász lettem, egyetlen egyszer sem szólított így.

- Okkal mondtam ki a nevedet. – Megáll a levegőben, szinte észre sem veszem, hogy én is ezt teszem. – Fordulj meg. – A hátamhoz érnek a hideg, hosszú ujjak, az érintésében a gerincem mellett egy csepp intimitás sincs. – Talán még észre sem vetted, de már elkezdtek nőni a szárnyaid. – Finoman megnyomja a bőrömet az alsó szárnyaim alatt, és a lelki szemeimmel, a tudatom mélyén azonnal meglátom a változást a testemhez kapcsolódó manaáramokban. Igaza van, szinte érzem a gerincemhez kapcsolódó csontok töveinek kezdetleges jelenlétét.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy elkezdődött a szeráffá válásod folyamata. Gratulálok. – Hitetlenül pislogok rá, és tudom, hogy ez a fejlemény egyszerre ró rám még több felelősséget és ad hozzáférést még értékesebb tudásokhoz.

- Ez lehetetlen, túl korai.

- Egyáltalán nem lehetetlen. Már észrevettük, hogy sokkal gyorsabb fejlődésre vagy képes, mint mások. De ez még csak a kezdet, évtizedekig is eltarthat, amíg ténylegesen szeráffá válsz, bár nem lepődnék meg, ha nálad ez is gyorsabban történne.

- Mit fog jelenteni, ha szeráffá válok? – Megpróbálom eltüntetni az aggodalmat a hangomból, de csak félig-meddig sikerül.

- Tudom, hogy élvezed a vadász életet, és ha ragaszkodsz hozzá, a korodra való tekintettel néhány évszázadig nem fogunk kiszakítani belőle. Ha valami csoda folytán pedig Asmodeus életben van, akkor kulcsszereplő leszel a vele vívott háborúnkban.

Oh…

…fogalma sincs, hogy mennyire.

***

A nap már magasan jár az égen, mikor megpillantom a talpaim alatt a célomnak kitűzött kis tavacskát. A csendes, mozdulatlan habokon megcsillannak a déli napsugarak, az apró vízfelület úgy ragyog a sűrű erdővel övezett tájképben, mint egy értékes gyémántdarab. Lejjebb ereszkedem, és mikor megpillantok egy ember formájú foltot lebegni a szikrázó habokban, önfeledt, szerelmes mosolyra húzódnak az ajkaim. A szívem azonnal reagál a közelségére, heves dübörgéssel sarkall gyorsabb szárnycsapásokra. Némán reppenek a szerelmem sütkérező alakja elé, a testem sötét árnyékot vet rá.

Lusta, szívfájdítóan tökéletes vigyorra húzódnak az ajkai, a szám bizseregni kezd az elkövetkezendő csókjaink reményétől. Lassan nyílnak ki a szemei, és egy éhes, érzelmektől felhevült tekintet simítja végig az előtte lebegő testemet, amit csak egy légies, hófehér tóga takar.

- Azt mondtad késni fogsz. – Még a hangom is mosolyog a pillanat meghitt varázsától, olyan őt újra látni, magamba szívni a jelenlétét, a közelségét, a látványát, mint mikor évtizedek sötétsége után először láttam fényt. A szívem egy eldugott zugában titkon azért egy kicsit féltem, hogy milyen lesz újra látni őt. Nem kellett volna.

Ő ugyanaz a férfi, akit szeretek, akiért meghalnék, aki a férjem. Az enyém. Calekként is az, és ha kell, Asmodeusként is azzá teszem.

- Siettem. – Már nem a hátán lebeg, hanem egyhelyben úszva pillant fel rám, az egyik kezét hívogatóan felemeli. – Olyan gyönyörű vagy, mint egy látomás. – Az arcom felforrósodik a bókjától, a hangja vágytól rekedtes dörrenésétől, a tekintete átható, vetkőztető pillantásától. Gondolkodás nélkül ereszkedem lejjebb, a lábaim a vízbe merülnek, az ujjaim a felém tartott kezébe csúsznak. A tekintetünk egy pillanatra találkozik, és mikor meglátom felragyogni az övében a pajzán játékosságot, elkerekednek a szemeim, mert már tudom, hogy mire készül. Felkacagok, mikor erősen magához ránt, az erdő csendes déli sziesztájában hangosan csobbannak a tavacska felkavart hullámai. A testünket csak a nedvessé vált ruhám választja el egymástól, a hideg víz kellemes érintése körbevesz, kiélezett ellentétét képzi az összesimuló mellkasunk vadul dübörgő lángolásának. Már nincs helye köztünk szavaknak, a kezei türelmetlen gyengédséggel simítják fel a lábamon a hosszú anyagot, hogy a fenekemnél fogva magához húzhasson, a lábaim engedelmesen kulcsolódnak a dereka köré, miközben az ajkaink puha követelőzéssel simogatják egymást. A következő pillanatban már lassú, gyengéd óvatossággal merül el bennem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha ezzel állítana helyre valamit bennünk. És így is van. Ennyi kihagyás után újra eggyé olvadni vele olyan, mint egy hosszú zarándokút után végre hazaérkezni.

Azt hittem, hogy mikor újra találkozunk, a szenvedélyünk vad, elsöprő vihar lesz, de tévedtem. Helyette lassú, szerelemtől és érzelmektől izzó lávafolyam. Csodálatos. Mintha nem csak a testünk, a szívünk is bepótolni kívánná a kimaradt heteket, a szerelmes ringatózásunk békés hullámokat kelt életre a mozdulatlan víztükrön, melyek halk, szívmelengető csobbanással nedvesítik be a part homokját. Lágy mozdulattal hátrasimítom a vizes tincseit, két lassú, hosszú csók között megcsodálom az arcán csordogáló vízcseppek csillogását. A szemeiben a saját boldogságot sugárzó tükörképemre lelek, a mosolya a szívemben hagy örök lábnyomokat.

- Úgy hiányoztál. – Halkan suttogok az ajkaira, a következő lassú, mámorító csók után válaszol.

- Te is nekem. Soha többé nem engedlek el. – Újabb csók követi az előzőeket, a nyelve finom játszadozása megpecsételi a szavakat, amiket sajnos már ma éjszaka meg kell szegnie, de most nem szeretnék erre gondolni. Csak rá szeretnénk gondolni. Ránk. A jelenre, az ölelésére, a forróságára, a szerelmére, az egységünkre.

A szája puha érintése megtalálja a nedvessé vált nyakam legérzékenyebb pontját, elgyengülve hajtom hátra a fejemet, hogy jobban hozzáférjen. Fogalmam sincs, mikor váltott eggyel gyorsabb tempóra a csípőm eddig türelmesen hullámzó mozgása, de még mindig nem sodort magával teljesen a szenvedély vad követelőzése. Kábán felsóhajtok a nyelve bizsergető cirógatásától az imént felkínált bőrfelületeken, a kezeim finoman kapaszkodnak a válla meg-megfeszülő keménységébe.

- Szeretlek, Ramiel. – A hangja sóvár dörmögés a fülemben, megborzongok tőle, a hátamon égető szikrák futnak végig a nevem erejétől az ajkain. Az arcára simítom a kezemet, hogy finom terelgetéssel felhúzzam a nyakam mélyedéséből, és lassú, szerelmes puszikat lehelek a homlokától, a halántékán keresztül egészen az arca puha bőréig.

- Én is nagyon szeretlek... – …Asmodeus.

Elharapom a mondat végét, amit a lelkem ösztönös követelőzéssel akart befejezni, hogy végre beteljesülhessen közöttünk az igazi, a neveink ereje által is megerősített szerelmi vallomás. Ami kétely eddig volt a szívemben, hogy helyes e a következtetésem Calek múltjáról, az ebben a pillanatban végleg elillan. Itt és most, szorosan a karjaiba zárva, a szerelme forróságában, a lelkem felismeri az elátkozott nevet, amit hozzá rendelt a sors. Mintha mindig tudtam volna, mintha mindig a részemet képezte volna, csak eddig a figyelmetlenségem homályába veszett.

Az újabb csókja rángat vissza a belső küzdelmem pillanatnyi kettészakadásából, a megtorpanó időt tovább lökdösi a vágy lassan türelmetlenné váló ösztökélése. A szerelmes ringatózásból gyorsabbá, szenvedélyesebbé válnak a mozdulataink, halkan sóhajtom az ajkaira a gyönyört, amit bennem okoz.

- Nagyon jó érezni téged… – Gyengéd erőszakkal mélyednek az ujjai a fenekem húsába, hogy szorosabban magára húzzon, elégedett nyögéssel jutalmazom a vágytól heves mozdulatot, miközben minden izmom megfeszül, hogy visszatartsam a túlságosan gyorsan érkező orgazmus követelőző közeledését. A testem összerándulásától mintha még mélyebben érezném magamban a farka kemény, forró simogatását, a kezeim a válláról lassan a haja vad, zabolátlan zuhatagába csúsznak. Az ajkaink újra egymásra találnak, a kezeivel egyre gyorsabb tempóra készteti és segíti a csípőm reszketeggé váló mozgását.

- Annyira jó benned lenni, kicsim. – Ábrándos mosolyra húzódnak az ajkaim, a testünk elvaduló szenvedélye émelyítő ellentétét képezi a szavaink kitartó gyengédségének. Halk parancs a válaszom.

- Még. – A homályos tekintetem találkozik a mosolygó szemek hevítő pillantásával. – Mondd még. – A homlokomat az övének döntöm, a kapkodó sóhajaink összeolvadnak, miközben ő mély, rekedtes búgással teljesíti a kérésemet, az arcomat szinte lángra gyújtják az elsuttogott szerelmes semmiségek.

Finom kétségbeeséssel szorulnak meg az ujjaim a nedves tincsek között, mikor úgy érzem, hogy mindjárt elveszítem a harcot a testem ellen, és Ő rögtön felismeri az árulkodó rezzenéseimet. Váratlan, hirtelen mozdulatokkal kezd el még hevesebben, erőteljesebben mozgatni magán, és én hangos, reszkető nyögéssel hullok darabokra az ölelésében. A szerelemtől fűtött orgazmus forró habjai végigégetik minden porcikámat, és mikor Calek a nevemet morogva élvez belém, a farka rándulása és a belém lövellő forróság újabb gyönyörhullámokkal szántják végig a remegő testemet. Zihálva, levegőért küzdve olvadok a teste erős keménységébe, a meg-megfeszülő izmai hullámzó bársonyosságába, hogy a mellkasomon érezhessem a szíve zakatoló lázongását.

Soha nem lesz elég a szerelméből. Soha.

Pár perc békés pihegés és ázás után lassan elindul a part felé, felemelem a fejemet a nyaka puhaságából. A kezeimet lezserül a nyaka köré fonom, és pimaszul pislogok rá.

- Meg kell kóstolnom, hogy mindenhol ugyanolyan ízed van e, mint eddig. – Leplezetlenül pajzán érdeklődés csillan a sötét szempárban, vigyorogva lehelek egy puszit az ajkaira, majd a füleibe suttogom az érzéki fenyegetésemet. – Ha idegen ízt találok rajtad, megbánod. – Belenyalok a fülébe, hogy eleget tegyek a szavaimnak, miközben ő velem együtt leül a tópart nedves homokjára. Elégedetten térdelek fel az ölében, hogy nekilássak a nyelvem mindkettőnk számára élvezetes munkájának, a táncra hívó pillantása csak felbátorítja a játékos hangulatomat.

***

Szenvedélyesen hosszú órákkal később egymás mellett pihenünk az elgyengülő késődélutáni napsugarak visszafogott melegében. Ő kinyújtott lábbal, hátradőlve, a könyökein megtámaszkodva ül, én hason fekszem a lábai között, az államat a kemény hasfalán összefűzött kezeimet pihentetem, és Őt nézem lusta, elégedett mosollyal. Úgy viselkedünk, mintha a mézesheteinkhez hasonlóan most is a világ összes ideje a miénk lenne, pedig nagyon nem így van. Az egyik kezemet kicsúsztatom az állam alól, hogy apró, gyengéd cirógatással elgondolkodó köröcskéket rajzoljak a bőre selymes kockáira. Imádom, hogy az érintésemtől megfeszülnek a kecsesen ívelt izmok az ujjaim alatt. Imádom, hogy imád.

Meg sem tudom mondani, hogy az elmúlt fülledt órák alatt hányszor élveztünk el a másik ajkai, kezei, feneke, farka által, hogy hány szerelmes vallomást suttogtunk egymás fülébe, hány éhes csókot váltottunk, hány érintést, hány pillantást, hány sóhajt. És még mindig nem elég.

- Ha szabadon kószálhatsz, az azt jelenti, hogy sikeres volt a könyv kiszabadítása? – Még mindig egymás nyugodt arcvonásainak a látványát isszuk magunkba a hetek óta tartó szomjazás után, nem engedem, hogy a bűntudat elillanó érzése kiüljön az arcomra. Azt hittem, hogy a könyv szabadságának a titkánál nagyobbat soha nem fogok elrejteni előle, erre most itt fekszem, a neve tudásával a birtokomban, és egy szót sem szólok róla.

Hihetetlen, hogy ez a csodálatosan gyengéd, őszinte szerelemre képes, vicces, intelligens, óvó férfi egy démon herceg volt az előző életében. Én pedig angyalként őszinteséget színlelve árulom el a bizalmát. Tényleg elgondolkodtat, hogy mi tesz egy démont démonná, egy angyalt pedig angyallá? Ha a szív tenné, akkor Calek gonosz maradt volna. Akkor mi? A múltunk? A döntéseink? Vagy mások döntései határoznak meg minket?

Kizökkentem magam a filozofikus ábrándok válasz nélküli kérdéseiből, hogy legalább a nekem szegezett kérdésre megadhassam a választ.

- Ühüm.

- Meddig maradsz? – Megtorpannak az Őt cirógató ujjaim a meglepő kérdés hallatán, de szinte rögtön továbblendülök. Természetesen az én intelligens démonom rájön, hogy hiába hallgatom el a rossz hírt, ha végleges lenne a visszatérésem, azt már elörömködtem volna neki.

- Az éjszaka közepén indulnom kell vissza. – A máskor egészen formás, duzzadt ajkak most egy haragos, vékony csíkká szorulnak össze a válaszom hallatán. A már-már gyerekes morgolódásának a látványa megmosolyogtatna, ha nem osztoznék a csalódottságán.

- Keh. És meddig? – Szinte érzem előre lebiggyedni az alsó ajkamat már a válasz gondolatától is. Ha meg akarom fejteni az elátkozott kard létrehozásához használt bűbájt, akkor alsó hangon is még két hétre szükségem van. Ezek után, ha a csillagok állása is úgy akarja, talán megléphetek észrevétlenül, úgyis csak átmenetileg vettem át a mágiaelméleti alapok oktatásának a felelősségét. Raphael annyit kért, hogy húzzam meg magamat az elkövetkezendő időben, azt nem, hogy maradjak a vadászok központjában. Miután beismerte, hogy nem zárja ki Asmodeus visszatérésének a lehetőségét, még arra is áldást adott, hogy utánanézzek az elátkozott kard mágiájának, bár nem rejtette a véka alá a véleményét arról, hogy mégis mire jöhet rá egy kis porbafingó az ősöreg mágusok árnyékában. De legalább adott egy-két hasznos tippet, hogy hol találhatok részletesebb információkat a bűbájhoz használt bonyolult, kevesek által ismert rúnák mélyrehatóbb megismeréséhez… viszont ez az információ kétlem, hogy tetszeni fog a démoni szeretőmnek.

Most jön az a rész, amit gyűlölök. Nem tudhatja meg, hogy mi után kutatok, és Őt ismerve ha megtudná, hogy egyáltalán kutatok valami után, nem bírna megülni a seggén amíg ki nem szedi belőlem. Szóval most jön a cseles féligazságok és az elhallgatások pillanata.

- Hát… még két hétig én tartok egy órát a vadásztanoncoknak, szóval addig. – Felnéz rám, hallja a hangsúlyomon, hogy ez nem minden. Szóvá is teszi.

- De?

- De… utána Khaldeumba kell mennem tanulni. – Összeszűkülnek a szemei, az egyik támaszkodó kezét felemeli, az ujjai felcsippentenek a földről egyet a testünk köré folyó hófehér tincseim közül.

- Tanulni? – Apró biccentéssel kezdem újra a hasa finom cirógatását, amit nem emlékszem, hogy pontosan mikor is hagytam abba. Valahol az önmarcangolás és a bűntudat között lehetett.

- Igen. Kiderült, hogy megkezdődött a szeráffá válásom folyamata. – Az arca meg sem rezzen, ezért bizonytalanul folytatom. – Szóval ezért, és Baál fenyegetése miatt úgy döntött Raphael, hogy az a legjobb, ha előre megtanulom a beiktatásomhoz szükséges dolgokat. – Féligazság. Az újdonsült szeráfok ténylegesen Khaldeum égi könyvtárába szoktak utazni, hogy magukba szívják a magasztos pozícióhoz szükséges tudást, és ez a véletlen egybeesés most rettenetesen kapóra jön. Persze nem teljesen véletlen, a legősibb tudásaink sorakoznak a szent város felett kihelyezett égi, központi könyvtárban. Ahogy a vadászok könyvtára a harcászati mágia gyűjtőhelye, úgy a központi könyvtár ad otthont a mágia minden más területének.

- Tökéletes. – Zavarodottan, kérdőn pislogok az elégedettnek tűnő reakció hallatán. – Én is pont oda terveztelek elvinni.

- Micsoda? De… - Nem akarom szavakba önteni, hogy Khaldeum az utolsó hely, ahol démonként mutatkoznia kéne, azzal valószínűleg csak bátorítanám az őrültnek ígérkező terveit.

- Talán még Baál sem olyan vakmerő, hogy oda kövessen téged. – Még mindig bizonytalanul bólintok. Az addig oké, de…

- Ugye tudod, hogy a megnyerő, szerethető személyiséged és az óriási… szíved ellenére, te is démon vagy, drágám? – Vigyorogva duruzsolom felé a pimasz szavakat, az arcára kiülő színlelt döbbenet láttán majdnem elnevetem magamat. Imádom.

- Az kizárt, szerintem az elmúlt órák minden percében egy igazi angyal voltam. – Az ajkai csábos mosolya és a sokatmondóan tüzes pillantása a másodperc törtrésze alatt ránt vissza a pihenő idillből a szerelem sóvár, tépő szenvedélyébe, és a testem parancsára sutba dobom az összes felgyülemlett kérdésemet: hogy miért nem lepődött meg azon, hogy szeráf leszek, hogy mi a terve Khaldeumban, hogy Ő mit csinált az elmúlt hetekben.

Felsikkantok, mikor felránt az öléből, a földre gurít, és maga alá teper. A heves mozdulattól a szárnyaim bugyután egy oldalra szorulnak, halk nevetéssel száműzöm őket az útból, Ő pedig kihasználva az ajkaimon keletkezett rést, forró, lényegre térő csókkal passzíroz a puha homokba. A csókunk hatása alatt, remegve, szerelmes, boldog szemekkel nézek fel a világ legszerethetőbb démon hercegére, aki épp a szent város falai közé szökve tervezi elkísérni a szeráffá váló angyal szeretőjét az égi küldetésére. Abszurdmód tökéletes.

A lábaim között térdelve támaszkodik fölöttem, az ujjaim végigsimítják az álla határozott, erőteljes vonalát. A pozíciónkról és a mélyreható pillantásában rejtőző sóvár vágyról eszembe jut egy három héttel ezelőtti megzavart pillanat, és egy démoni szó, aminek az ereje már a levegőben rezgett, de soha nem élhettük át.

- Nem akarod újra megpróbálni, amit Mikhal félbeszakított?

Gyengéden lesimítom Mikhal egyenruhájának a cafatjait a mellkasáról, a bőre alatt már fenyegetően fekete pókhálóvá váltak az erek, ahogy a sötétség egyre mélyebbre eszi magát a testében. Ismerem az érzést, az emlék, mikor Calek démoni ereje folyékony, pokolszagú szurokként marta végig a testemet belülről, a mai napig kísért. Néha még mindig érzem a szagát a torkomban, a slejmjét az ajkaim között, a gyilkos szándékait a szívemben.

Egy futó borzongás kíséretében eresztem szabadjára a feltörő emlékeket, és összekaparom a maradék kis manámat, de szinte rögtön tudom, hogy az átok mérge már túlságosan elhatalmasodott, hogy jelen állapotomban elég erőm legyen meggyógyítani. Egy lélegzetvételnyi ideig mérlegelem az egyéb opcióimat. Ha most azonnal elindulnék vele, körülbelül tíz óra feszített tempójú repülés múlva elérném a vadász szentélyt, ahol tudnának segíteni neki. De már nem lenne életben. Ha le tudnám lassítani a terjedését valahogy…

A feszültség erőt adó nyomása alatt, villámgyorsan alakítom át a fejemben az egyik védelmi fénybűbájt, hogy ne egy nagy manalöketet igényeljen, hanem apróbb kis cseppeket. Kedvelem Mikhalt, de az önzésem nem engedi, hogy kockára tegyem érte az életet, amihez jobban kezdek ragaszkodni, mint eddig bármikor. A célom most nem az, hogy eltöröljem az átkot, hanem az, hogy védelmi burkot vonjak a környező sejtjei és szövetei köré, ezzel talán lelassítva annyira a terjedését, hogy túlélhessen tíz óra utazást.

Elkezdem a kis erejű, sokszor elismételendő sorok végeláthatatlan suttogását, a kezem alatt engedelmesen válaszol az erőm hívására a Mennyország hófehér fényjátéka.

- Hagyd, csak megölöd mindkettőtöket... – Egy lesújtó pillantást küldök a démonom felé, aki minden bizonnyal azt hiszi, hogy megint ostobaságot csinálok. Az elmúlt időszakunk ismeretében nem hibáztatom érte, de most nincs se kedvem, se időm elmagyarázni neki, hogy most épp nincs igaza a mindentudó őnagyságának. – Azt mondtam hagyd!

A hangjában megrezzen az a fajta gőgös, feljebbvaló él, amitől feláll a szőr a hátamon, és elönti az agyamat a meggondolatlanság átláthatatlan gőzfelhője, és magamat ismerve tudom, hogy ezek után akkor sem hagynám félbe, ha tényleg kockázatos varázslatra készülnék. A hangomat elfojtó, erős ujjak érintésétől az ajkaimon csak egy pillanatra borzongok meg, makacsul próbálom lefejteni magamról őket, de a következő pillanatban már pár méterrel arrébb csücsülök a fűben. Irritáltan ugranék vissza, hogy folytassam az elszánt tevékenységemet, de a legnagyobb meglepetésemre Calek már átvette a helyemet Mikhal mellett. Néma döbbenettel figyelem a céltudatos mozdulatait, a szívem a torkomban dübörög a tudattól, hogy mégiscsak segít megmenteni a számára értéktelen angyalt. Tudom, hogy értem teszi, és ettől egyszerre érzek szívet marcangoló bűntudatot, és nem helyénvaló örömöt.

- Na most imádkozz a kurva istenedhez, hogy a barátod erősebb legyen, mint amilyennek kinéz... – A lábaim maguktól vinnének közelebb a rémisztően kemény, dühös szavak hallatán, de rögtön meg is torpanok, mikor Calek körül felsejlik a pokol gyomorforgató erejének sötét hullámzása. Hátrálok egy reszketeg lépést, tágra nyíló szemekkel figyelem minden apró rezzenésüket. Szeretném azt hinni, hogy a bölcsesség tart távol, hiszen az utolsó, amire a kedvesemnek jelenleg szüksége van, az az, hogy valamilyen módon engem is megtaláljon az ereje gonosz, kivételt nem ismerő érintése, de a szívem mélyén pontosan tudom, hogy egy irracionális, lelket tépő félelem nem enged közelebb hozzá. A szívem minden pillanatban egyre nehezedő kősziklaként nyomja a mellkasomat, fogalmam sincs, mikor zuhantam térdre a súlyától. Mikhal vérfagyasztó üvöltése megtölti az elpusztított erdő halott csendjét. Remegő kézzel fogom be a füleimet, mikor Calek fájdalmas, felbőszült üvöltése csatlakozik Mikhal vergődő sikolyához, de a szemeimet egy pillanatra sem vagyok képes elszakítani a magával élet-halál harcot vívó démonról. A teste pattanásig feszül, az erei feketén düllednek ki a máskor bársonyos puhaságúnak tűnő bőre alatt, az éjfekete haját nem létező szélvihar kócolja, tépi, a szemei már nem csak vörösek, a fényük mintha kisebb lángokat varázsolna a sötét, megbonthatatlan éjszakában. Mikor legutóbb erre kényszerítettem, én voltam Mikhal helyén, és az önsajnálatomban vergődve fogalmam sem volt, hogy ő milyen árat fizet érte. Fogalmam sem volt. Ha tudtam volna… soha nem kértem volna tőle ilyet.

Észre sem veszem, hogy a füleimre simult ujjaim a hajamba markolnak, a fájdalom józanító erejével próbálom a jelenben tartani magamat, mikor Calek ádázul csapongó gyilkos vágyai, a kegyetlensége, a sötétsége, a démonsága átjárják minden porcikámat, újra és újra kínzó valódisággal tudatosítva bennem a szeretőm létezésének az értelmeit: a pusztítást, a gonoszságot, az erőszakot. Nem…

Zihálok, a szívem szinte megszakad, ahogy a fogadalmunk örök köteléke megbosszulja a pillanat hevében rám találó, de rögtön elillanó kételyeket. Nem!

A fájdalomtól, hogy ki ő és ki vagyok én, szinte összeroskadok. Eddig is tudtam, de minden komolyabbra forduló harcunk mélyebbre vési bennem a bizonytalanságom könyörtelen megnyilvánulásait. NEM! Nemnemnem.

A könnyeimen át látom, ahogy a sötét méreg kínzóan lassú kúszással kígyózik ki Mikhal reszkető mellkasából, egy pillanatra szabadulni váló árnyként rázza meg magát, de szinte rögtön rabláncokat szab rá Calek hajthatatlan makacssága. Az áthidalhatatlannak tűnő távolság, ami köztünk feszül ebben a pillanatban a világ legelviselhetetlenebb gyötrelme. Elgyengülve, tagadhatatlan legyőzöttséggel zuhan hátra, de a feldúlt mágiája olyan tömény, fenyegető füstfelhőként kavarog körülötte, hogy tudom, bekebelezné az erre érzékeny angyal mivoltomat, ha a közelébe merészkednék. Még soha nem gyűlöltem ennyire a létezésünk között húzódó végeláthatatlannak tűnő szakadékot.

- Egyelőre megmarad. – Megvető, lenéző, komor szavak, a haragja szinte tapintható, mintha olvasta volna az áruló, gyalázatos gondolataimat, kételyeimet. Vagy ami még jobban megrémiszt, mi van, ha osztozik ezeken a kétségeken?

Eltűnik a fák sűrű ölelésében, de magával viszi a vérző szívemet, és mintha egy láncon húzna maga után, a lábaim maguktól visznek felé. Az ereje lenyugodott eléggé, hogy mögé merjek lépni, már nem pulzál körülötte sötét auraként a pokol fenyegetése. Az érintésem a vállán szinte csak ismerkedő, engedélykérő simítás. Tudni szeretném, hogy a szeretőm ül e előttem, vagy egy veszélyt jelentő idegen.

- Köszönöm. – A suttogásom alig hallható, de így is szinte üvölt az éjszakában. Mintha egy örökkévalóságon át várnék a válaszára, csak a vállai megremegéséből tudom, hogy hallott.

- Most… menj el… - Az ingerültsége, a haragja, a belőle áradó, marcangoló vérszomj kézzel tapintható, de egy ismeretlen, mélyről feltörő ösztön azt sugallja, hogy nem ellenem szól, hanem önmaga ellen. Felrémlik bennem egy nem is olyan rég elsuttogott, meggondolatlan ígérete, miszerint önmagával is szembeszállna értem. Még így, a káosz és közös fájdalmunk szívében is kis híján mosolyt csal az ajkaimra az emlék. Én is szembeszállnék magammal érte. Szembeszállnék ezzel a tisztasággal, ezzel a fénnyel, hogy egy kicsit gonoszabb, egy kicsit mocskosabb, sötétebb és igazibb lehessek általa. És egy kicsit talán jobban az Övé.

Átölelem, mindkettőnket emlékeztetem az egységünkre, hogy én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Örökre. Amíg van hús a csontomon és levegő a tüdőmben, amíg csordogál vér az ereimben, amíg nem száradok ki a pokol tüzétől, amíg a legapróbb szikra is pislákol a lelkem fényei közül, addig mellette leszek és szeretni fogom őt.

- Ramiel... Nagyon nehezen fogom vissza magam... nem akarlak bántani. – Az izmai meg-megfeszülnek, majd reszketve elernyednek a birtokló ölelésemben. Nem mondom ki, hogy már rég nem az a gyermek vagyok, aki fél a fájdalomtól, szeretném azt hinni, hogy ennyi idő után ezt már ő is tudja.

- Nem hagylak itt. – A világ legörökebb igazsága a válaszom neki. Soha nem fogom magára hagyni, mikor a legapróbb esélyét is látom, hogy a segítségére lehetek valahogy. Akárhogy.

Magához ránt, elgyengült rongybabaként csapódok a mellkasán. A durva szorítása megingathatatlan béklyó, szinte magába olvasztja a testemet. A remegése nem csitul, sőt egyre hevesebbé válik, mintha a közelségem nem gyógyír, hanem olaj lenne a lelkét szaggató tűzviharra. A pokol őrületének szinte kézzel fogható közelsége árad belőle, az egész lényemet átjáró fény vad tombolással válaszol a hívására. A szívem a torkomban zakatol, a testem új erőre ébred általa, mintha feltöltene, csábítana, csalogatna a sötét ereje. A saját szavaimat a fény és a sötétség összetartozásáról még soha nem éreztem ennyire valósnak, a kényszer, hogy elűzzem az árnyait, hogy békét csempésszek a káoszába, új világot építsek a pusztításából, olyan ősi, olyan ellenállhatatlan, mintha mélyen a lelkembe lenne vésve. Az őt körüllengő vérszomjas, erőszakra éhes kisugárzást táncra hívja a bennem éledő agresszív vágyakozás, hogy megérintsem, hogy a bőre alatt legyek, hogy a szívébe, a lelkébe jutva újradefiniáljam a gonosz mivoltát, egy új, egy tisztább valósággá.

A karmai tépő érintése hasító kín és váratlanul megdöbbentő gyönyör. A véresen izzó szempárból most nem a szeretőm néz le rám, hanem a benne lakozó szörnyeteg, akivel eddig csak futólag volt alkalmam találkozni, de titokban mindig nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen ő is része a férfinak, akinek mindene az enyém. Ez a durva, könyörtelen, állatias szörnyeteg is az enyém. Kétségbeesett elszántsággal ölelem át, az ajkaim megtalálják az övéit, mintha csak tudatni szeretném vele a szerelmem megmásíthatatlan tényét. Felajánlkozom, és ő kíméletlenül elvesz mindent, amit nyújtok, és még annál is többet. A harapásai fémes, keserű vér íze, az érintései durva, karmoló szaggatása, az ereje fojtogató, feszítő terhe, a teste nehéz, pokol tüzében kovácsolt melege, a farka durva, váratlan behatolásai, az önzése, hogy minden mozdulatából árad, hogy az egyetlen célja, hogy mindent elvegyen, és semmit ne adjon cserébe. És még így is… az íze bódító mámor, az érintése tépő szenvedély, az ereje örök biztonságérzet, a teste vadító szerelem, a farka gyönyört hozó teljesség. Nyögök, sóhajtok, remegek, karmolok, sírok, borzongok tőle, vele, érte. Nem érdekel, hogy durva vagy gyengéd, hogy szerető vagy szörnyeteg, hogy harap vagy csókol, hogy tép vagy simogat. Mindene az enyém. Az enyém.

Magával sodor az erőszak féktelensége, őrültként tépjük egymást, magamhoz kulcsolom, ő pedig fájdalmas, mágiával átitatott erővel passzíroz a göcsörtös talajba, ami zsibbadó, égő horzsolásnyomokat hagy a hátam meztelenre tépett bőrén. Minden gyötrelmesen vad, kapkodó, önző lökése közelebb taszít a tébolyhoz, ami őt uralja, megfertőz, szétszakít, szinte elhiteti velem, hogy bennem is lakozik egy szörnyeteg, ami őt hivatott kiszolgálni, ami élvezi a fájdalmat, élvezi a vér szagát, a hús ízét, a mágia perzselését, a félelmet, a kiszolgáltatottságot, az őrületet.

A farka hasító erővel merül el bennem, megrándul a heves orgazmusától, a fogai élesen szakítják fel a nyakam bőrét, a morranásában az égvilágon semmi emberi nincs. Felsikoltok a fájdalom és a gyönyör abszurd, émelyítő kettősségétől, az orgazmus a semmiből érkezik, most nem lassan felépülő gyönyör, hanem a sötétséget átmetsző fényár, és én reszketve, elgyengülve adom át magamat neki.

Fogalmam sincs, mennyi ideig zihálunk egymásba kapaszkodva, mintha mindketten a másik örökérvényű közelségét használnánk a saját kis tébolyunkból kivezető esthajnalcsillagnak. Lassan térek vissza a valóságba, ahol már a levegő rezzenéseiből tudom, hogy újra a szeretőm ölel. Elmosolyodva szívok mélyet a haja megtépázott viharillatából, pedig a testemet végtelenül kimerültnek, meggyötörtnek és elhasználtnak érzem.

- Sajnálom... Csak így tudtam... elcsitítani... – Az selymes tincsek illata magukra vonzza a gyengéd, szeretgető érintésemet, ami a túlfűtött aktusunk éles ellentétéül szolgál. Magam sem tudom, miért, de a szívemben túlcsordul az iránta érzett szerelmem.

- Rajtam bármikor levezetheted a feszültséget... – Nem rejtem el a mosolyt a hangomból, de ahhoz még nincs elég lélekjelenlétem, hogy szavakba öntsem a számomra is megdöbbentő valóságot: élveztem. Lehet, hogy a lelkem legmélyén nekem is vannak démonjaim.

- Nem, Ramiel, ez nem jó így. Korábban soha nem vesztettem el ilyen formán a kontrollt. És minden hasonló alkalommal egyre nehezebb újra uralnom a saját erőmet. – A szavai visszarepítenek egy tanácstalan gyermek múltjába, aki több erőt kapott a sorstól, mint amennyit képes volt uralni. Vajon ha tudná a nevét, jobb lenne? Vagy pont hogy rosszabb? Hiszen csak olyankor veszíti el a kontrollt, mikor megtiltja a pusztítást a saját erejének. Ha tudná a nevét, még nagyobb lenne az erő, ami ellene fordul ilyenkor, nem? Ki tudja… ki tudja, hogy ha tudná a nevét, egyáltalán hajlandó lenne e a pusztítás ellen fordulni.

Elhessegetem a baljós gondolatokat, bezárom őket egy láda mélyére, amit remélem még sokáig nem kell kinyitnom.

- Ezért nem akartad meggyógyítani? – Vajon tudta előre, hogy ekkora árat kell fizetnie a segítségért?

- Ne nézz ki ennyit belőlem, angyalom. Csak szívem szerint hagytam volna meghalni. – Pfff. Őszintén szólva nem lep meg a válasz. Még jó, hogy nem féltékeny. Nem ám.

Újra visszasüppedünk az előző aktusunk után bizarrmód békés csendbe. Az erdő meg sem rezzen körülöttünk, az állatok mind elmenekültek vagy meghaltak a harcban felszabaduló gyilkos mágiáktól. Visszaterelem a gondolataimat a kontrollálhatatlan erő köré, és fejben párhuzamba állítom a pokol fekete mérgét az én gyilkos kék lángjaimmal. Eddig mindig csak olyankor ártott neki az ereje, mikor valaki másból hívta vissza önmagába. Én ilyet eddig egyszer csináltam a kék lángjaimmal. Vele. Szerencsére nekem eszem ágában sem volt megpróbálni csak úgy erővel kiszívni belőle, hanem türelmesen, a manaáram mélyébe vájva, elcsitítva, újra a magamévá téve téptem ki belőle a mérgemet.

- Talán tudok segíteni – Bizonytalanul suttogok, még nem tudom, hogy a kezdetleges ötletem működhet e egyáltalán, de a pokol manamérgező árnyai nagyon hasonlítanak az én kék, örök nyomot hagyó lángjaimra, szóval minden esély megvan rá. – Csak még át kell gondolnom, hogy pontosan hogyan. De egyelőre nem maradhatunk itt. Bármikor visszajöhetnek.

Felkel rólam, a hiánya borzongató fagyosság.

- Tudom. – Felhúz a földről, mintha tudná, hogy egyedül képtelen lennék felkelni. A lábaim bizonytalanul remegnek meg a súlyom alatt, és hálás vagyok, hogy még nem enged el. Magához húz, a tekintete rémisztően komoly. Hiányzik a könnyed, játszadozó lézengésünk. Minden olyan hirtelen vált véresen komollyá és halálosan veszélyessé. Az élet igazságtalanságának a keserűsége feldühítene, ha lenne még energiám ilyen szenvedélyes érzelmekhez, a testemen virító megszámlálhatatlan vérző, hegedő, sistergő seb mohón zabálja a manám elenyésző tartalékait. Egy hosszút pislogva lépek az elmém termeibe, hogy megszakítsak néhány kapcsolódási pontot a sovány manaörvényeim fogyatkozó hullámai és a túlzottan sebzett testem között, ezzel meggátolva a természetes, de lemerítő regenerációt. Nem veszélytelen művelet, mert ha ilyen formában kapok súlyos sérülést, olyan könnyedén belehalhat a porhüvelyem, mint a halandó népek tagjaié, hiszen időlegesen eltiltottam a testemtől a gyógyulást hozó mágiát. De sajnos szükségem lesz erre a manára, hogy bírjam a feszített tempót, amit a menekülés fog követelni tőlünk.

A kedvesem komor hangja csalogat vissza a valóságunkba.

- Tegyünk egy új megállapodást. Úgy hiszem már ismersz annyira, hogy tudd, mikor beszélek halálosan komolyan, úgyhogy ha azt mondom menj el, akkor elmész. Ha azt mondom maradj a közelemben, nem távolodsz el. – Folytatásra nyílnak az ajkai, de benne reked. Nem tudom, milyen veszedelmes súlyuk lehetett azoknak a szavaknak, amik legyűrték az én szószátyár szerelmemet, de sóhaját hallva, valószínűleg jobb is. Vannak kérések, amiket jobb kimondatlanul hagyni, ezt én is a nehéz úton tanultam meg.

Pár elillanó másodpercig emésztgetem a szavait, pedig a szívem rögtön tudta a válaszomat.

- Tudod, hogy nem ígérhetek ilyesmit. Nem foglak magadra hagyni amikor a legnagyobb szükséged van rám. – Vitatkozást várok, de csak egy néma biccentést kapok. Remek. Kezd rájönni, hogy mik azok a témák, amikben felesleges veszekedni velem.

- Van még ruhád? – Végignézek a csupasz testemen, majd megidézek egy újabb szettet az egyenruháim közül. Hiányzik az öltözék, amit ő idézett. Kényelmesebb és tartósabb.

- Van. – Most nem szidom le a ruha elpusztításáért, hiszen már a harcunk után cafatokban lógott rajtam. Majd leszidom Baált, ha találkozunk. Az mondjuk vicces lenne.

Visszamegyünk a kihalt, elpusztított tisztásra, ahol Mikhal félig élettelen teste pihen. A bűntudat apró szikrája ébred bennem a gondolattól, hogy miket műveltünk néhány méterre tőle, mikor ő ilyen állapotban van, de szinte rögtön el is üldözöm. Calek a megmentése miatt veszítette el a kontrollt az ereje felett, így mondhatni érte tettük. Na jó, ez a megfogalmazás rettenetesen zavarba ejtő. Szerintem mindketten kiakadnának, ha hallották volna.

A felderengő mosolyom szinte rögtön leolvad az arcomról, mikor meglátom, hogy Calek épp egy altatóbűbájt visz véghez Mikhalon.

- Mi van? Talán fel akartad kelteni, hogy itt találjon a démon hitveseddel? – Csak egy halk morranással válaszolok, szemforgatva fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, de sajnos a szívem mélyén tudom, hogy igaza van. Igaz, hogy Mikhal tudja, hogy démon szeretőm van, de azt nem tudja, hogy milyen démon. Bárki, akinek van egy kis tapasztalata ezen a téren, rájön, hogy Calek nem egy az egyszerű, földön csavargó közdémonok közül. Pláne ha emlékszik arra, ahogy megmentette. Elhessegetem az újra rám találó gondolatokat, arról, hogy akkor vajon ki vagy mi is ő.

- Mit kezdjünk vele? – A hangja újra kizökkent a merengésből, mintha ő lenne az acélos horgony, ami a valóságban tartja az elrévedező gondolataimat. A válasz kelletlenül jön az ajkaimra.

- El kéne vinnem a vadászok templomába. – Ez lenne a leglogikusabb lépés. Én is biztonságban tudnék töltődni, Mikhal is meg tudna gyógyulni rendesen, ráadásul Calek egyedül valószínűleg sokkal könnyebben fel tud szívódni, mint egy sérült és egy félholt angyal társaságában. Mégis… minden idegszálam vadul tiltakozik az elszakadás gondolata ellen. Meg akarom ölelni. A karjaiba szeretnék bújni és pihenni néhány napot, elveszni vele a világban, nem törődve a különbözőségeinkkel, a népeink örökös harcával, az egymást egyszerre vonzó és taszító máginánkkal. Olyan jó lenne…

- Aztán jól elzárnak téged és mehetek kiszabadítani. Na azt már nem. Itt maradsz a közelemben. – Megállíthatatlan mosoly kúszik az ajkaimra, a szívemet is eléri. Eszembe jut egy fiatal angyal, aki bármit megadott volna ezekért a szavakért. A mostani önmagamnak viszont tervei vannak, hogy miként ne kerüljön abba a bizonyos zárkába. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem remegnek meg a lábaim és gyorsul fel a szívverésem a gondolattól, hogy a szükségtelen kiszabadításomon agyalgat.

- Mindig is tudtad, mikor kell szépeket mondani. De akkor is valami biztonságos helyre kéne vinnünk, ahol egy kicsit helyre jöhet. – Nem teszem hozzá, hogy „és én is”, semmi kedvem még egy becsmérlő megjegyzésre a kimerültségről, amit végtére is magamnak köszönhetek.

- Faszomért nem hagytuk megdögleni. Pár évtizedet nyaralt volna nálatok, aztán csókolom. – A szavai olyan könnyedén ébresztik fel ismét a csatamezőnk tomboló haragomat, mintha arra született volna, hogy engem újra és újra kirángasson a nyugalmamból. Remélem ezt ő sem gondolja komolyan.

- És szerinted ha egy vadász meghal, azt a többiek csak úgy annyiban hagyják?! – Az utolsó dolog, amire szükségünk van, hogy még néhány csapat vadász itt lihegjen a nyakunkban. Nem is beszélve arról, hogy akkor előbb utóbb tuti, hogy kiderül, hogy igazából miért is vagyok én a célpont. Akkor aztán nincs az a magyarázat, amivel elkerülöm az örök bezártságot, és nincs az az önfejű démon, aki megszöktet a börtönömből.

Néhány másodpercig a néma fintora az egyetlen bizonyíték, hogy sikerült rávilágítanom az igazamra.

- Akkor mi legyen? 

- Egyelőre vigyük biztonságba, aztán kitaláljuk. – Már ha még létezik számunkra biztonságosnak nevezhető hely a föld felszínén.

Elborzadva figyelem a hanyag durvaságot, amivel Mikhal élettelen testét kezeli, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek az abszurd, megmagyarázhatatlan helyzeten, amibe kevertük magunkat. Mihamarabb ki kell bogoznunk ezeket a szálakat, mert minél tovább csűrjük csavarjuk őket, annál nehezebb lesz. Egy logikus hang a tudatalattim mélyén még mindig azt üvölti, hogy a legjobb megoldás most azonnal a szentélybe menni, de az oktondi, sóvár szerelmes énem elnémítja a zengését.

Szinte hallom megreccsenni Mikhal egyik szárnyának a vékony, könnyed csontozatának egy darabját, elborzadva lépek a párosuk mellé.

- Majd inkább én viszem.

- Keh. Te előbb magadat kanalazd össze. –  Szemforgatva fordulok el, pedig pontosan tudom, hogy most rajtam a sor, hogy elfogadjam az ő igazát. Nem vagyok olyan állapotban, hogy cipeljek valakit. Még abban sem vagyok biztos, hogy magamat képes leszek. – De ha menet közben hátbaszúr, akkor morcos leszek.

***

Három napig haladunk feszített tempóban északkelet irányába, ezzel a kontinens sűrűbben lakott, központibb részeit megközelítve. Mikhal miatt, akinek a testét azóta a biztonság kedvéért be is bugyoláltuk, ugyan elkerüljük az igazán forgalmas utakat, de még így is sok helyen csatlakoznom kell Calek futólépéseihez a repülés helyett. Soha nem vallanám be, de néha titokban visszasírom a lovainkat, bár még az én kimerülésközeli lévő tempómban is többszörös sebességet tudunk diktálni, mint az állatokkal tudnánk.

Az elmúlt napokban a megcsappant manakészletem a nulla közelében stagnál, az emberfeletti tempónk körülbelül pont annyira, vagy talán kicsit jobban emészti fel, mint amennyi töltődést engednek a ritkás manaörvények szövevényei. Még soha nem volt ilyen csábító, hogy megszegjem a természet kőbe vésett szabályait, és megpróbáljak erővel kiszakítani egy darabot a minket övező, örök energiahálóból, de szinte rögtön elhessegetem a gondolatot. Amilyen állapotban vagyok, előbb sikerülne megölnöm magamat, mint kicselezni a természetet.

A reszketeg lábaim, amiket órák óta csak a makacsság visz előre, végleg megtorpannak. Zihálva, elgyengülve támaszkodom meg a combjaimon, de pár másodperc múlva a térdeim is felmondják a szolgálatot. Az avar korahajnali nedvességén puffanok, előre dőlve támaszkodom meg a hideg, nyirkos földön, hófehér tincsek vonnak sűrű függönyt a fáradt testem köré. A szemem sarkából látom Calek sárral bevont bőrcsizmáját magam előtt, de nem adom meg neki az örömöt, hogy felnézzek rá.

A csend feszülten hosszúra nyúlik, de nem adja meg nekem az egérutat, hogy ő mondja ki, amit mindketten tudunk.

- Nem hiszem, hogy tovább tudok menni. – Még a hangom is remeg a fáradtságtól, az ujjaim a gyengeségem tehetetlen dühével mélyednek a puha, nedves földbe.

- Látom. – A hangja hideg és érzelemmentes, Mikhal teste halkan puffan a földön kicsit arrébb, majd ismét látom az ismerős csizmák közeledését. Megáll előttem, és a levegő szolid rezzenéseiből azt sejtem, hogy leguggol elém. Még mindig nem nézek fel rá, kitartóan fixírozom az alattam összemorzsolódó száraz leveleket. – Már egy napja pihenőt kellett volna kérned. – A lesajnáló megjegyzése mintha még egyet rátaposna a büszkeségem darabokban heverő romhalmazaira, csökönyös haragot ébreszt bennem.

- Ha ennyire okos vagy, miért nem mondtad, hogy álljunk meg? – Az ujjai durván marnak az államba, aminél fogva felrántja a lehajtott fejemet, hogy magára kényszerítse a fáradtan homályos, de dühtől izzó tekintetemet. Előttem guggol, közelebb hajol, hogy közvetlenül az arcomba sziszeghesse a kioktató válaszát, a tekintete komoly és lelket facsaróan távolságtartó.

- Azért, mert neked is meg kell tanulnod felismerni a korlátaidat. – Tudom, hogy a könyörtelen leckét nem csak a mostani alkalom szülte, a fájdalmasan őszinte és tagadhatatlanul, idegesítően helytálló szavak atyai pofonként csattannak az arcomon, összeszorított fogakkal nyelem le a szégyenérzet keserű szájízét, de ő még nem végzett. – Mi lett volna a terv, ha most egyedül vagy? Erőtlenül elájulsz egy átláthatatlan erdő sűrűjében? – Nem tudok elfordulni, az államat satuba fogják a határozott ujjai, ezért makacs hallgatásba burkolózva fordítom el legalább a tekintetemet a szigorú szempár fogságából, ezzel szavak nélkül is megadva neki a „nem volt terv” választ, pedig a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy mi lett volna a terv. Ha ő nem lenne itt, nem hajtottam volna magamat totális kifulladásig. Csak mellette őrjít meg a bizonyítási vágy felelőtlensége, de ezt biztos, hogy nem ismerem be neki, főleg mikor ilyen hangulatban van.

- Gondoltam… - A lemondó, gúnyos hangja haragos könnyeket csal a szemembe, de sem vitatkozni, sem magyarázkodni nincs se időm, se energiám. Felránt a földről, a lábaim már nem csak a fáradtságtól, hanem a megalázottság okozta haragtól is remegnek alattam. Hátat fordít nekem, és egy egyértelmű kézmozdulattal jelzi, hogy azt várja, hogy a hátára csimpaszkodjak. Egy hosszúra nyúló pillanatig hezitálok, mint egy dacos, sértett, leszidott gyermek, de az ajkait fenyegető türelmetlenséggel hagyja el a nevem, és ez reszketeg mozdulatokra késztet. Az utolsó erőimet felhasználva a hátára ugrom, a lábaimmal átölelem a derekát, a kezeimet pedig a nyaka köré fonom. Olyan fáradt vagyok, hogy most még a bőréből sugárzó, rám simuló forróság sem tud vágyat ébreszteni bennem. Lehajol Mikhal élettelen testéért, és mivel már nem tudja a vállára dobni, zsákként kapja az egyik hóna alá, és úgy indul meg, mintha mindketten súlytalanok lennénk. Körülbelül egy óráig haladunk nyugat felé, mire elérjük az úticélunkat, a fák rengetegéből kimagasló hegyvidékesebb terepet. Megállunk az egyik sziklás perem tövében elnyúló tavacska mellett, hogy a reggeli napsugarak erőt adó simogatásában lemossuk magunkról a harc és az utazás mocskait. Fél óra múlva már az egyik magasba nyúló hegyoldal barlangnak aligha nevezhető kis beugrójában pihenünk. Illetve én pihenek, Calek rendületlenül mormol védő- és leplezőbűbájokat a kis táborhelyünk köré. A ruháimat kimostam, mert az elmúlt három nap utazása megviselte őket, most a napon fekve száradnak mellettünk, én pedig apróra kuporodva bújok a még mindig sebekkel borított szárnyaim oltalmazó ölelésébe. Már az elmúlt másfél óra pihenése is elég volt, hogy feltöltődjek annyira, hogy alábbhagyjon a remegésem és elcsituljon a marcangoló önsajnálatom.

Némán elmélázva követem a tekintetemmel a démonomat, ahogy a dolga végeztével mellém telepszik, de nem töri meg az egyre terhesebbé váló csendet. A szívemet kősziklaként nyomják a szavai, amik igazabbak nem is lehettek volna. A fenébe is, hogy mindig sikerül magamra haragítani valamilyen ostoba, gyerekes módon.

- Sajnálom… - Csak onnan tudom, hogy eljutott hozzá a halk sóhajom, hogy rám szegeződik a megenyhülő sötét szempár figyelme. A tollak leple közé nyúlva ragad meg, és könnyedén emel az ölébe oldalülésben. A szárnyaim szinte maguktól, ösztönösen tűnnek el az útból, hogy szorosabban átölelhessen, a melengető szerepüket az ő selymes bőre veszi át. Pedig az előbb még tuti, hogy volt rajta ruha.

Az egyik keze az arcomra siklik, maga felé fordít, és a homlokát az enyémre simítja. Megremegek a gyengéd megnyilvánulás okozta megkönnyebbüléstől.

- Nem azért mondtam, amiket mondtam, hogy sajnáld, hanem azért, hogy tanulj belőlük. – Az alsó ajkamra harapva, lesütött szemekkel bólintok, de válaszra nem futja. A homlokomra és az orromra hintett, szívszaggatóan gyengéd puszikkal tereli vissza magára az elkalandozott tekintetemet. A testem vadul belereszket az érzésekbe, amiket éleszt bennem, az összesimuló bőrünk hirtelen bársonyosabb kínzás, mint bármi a világon. A gyengéd, de komoly pillantása elcsitítja az éledező vágyam mohó hullámait. – Megígérted, hogy óvatosabb leszel.

- Tudom, csak… - Elakad a hangom, magam sem tudom, milyen módon akartam szavakba önteni a szívemet marcangoló bizonytalanságokat. Az érzést, hogy soha nem érhetem utol, hogy talán soha nem lehetek az egyenrangú partnere, soha nem lehetek a védelmezője, a fegyvere, a biztonsága. Mindig csak egy gyermek, egy kolonc a nyakán.

- Csak? – Elfordulok tőle és mélyen magamba zárnám a lelkemet tépő, megfogalmazhatatlannak tűnő kételyeket, de nem engedi. – Ramiel. – A hangjában búgó mágia igéző borzongással szántja végig a gerincem vonalát, hevesen megreszketek tőle. Elnyílnak az ajkaim a gyönyörtől és a kényszerítő erőtől, amivel átjárja a testemet a nevem hatalma. Könnybe lábadt szemmel pislogok vissza rá, a lelkünket összekötő fogadalom szinte kézzel tapintható erővel hasít belém.

- Én csak… szeretnék méltó lenni hozzád. Nem a gyenge pontod szeretnék lenni, hanem a támaszod és a fegyvered. – A csókja olyan gyengéd, hogy kicsordulnak a szememet mardosó könnycseppek, megfűszerezik az édes ízt, amit maga után hagy. Az ujjaim remegve csúsznak a mellkasa forró bőrére, a szíve vad repesése az érintésem alatt a legőszintébb vallomás.

- Kicsim… - A szívem mint mindig, most is kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő dobbanást a szerelmes becézéstől. Újra magára kényszeríti a tekintetemet, megadón engedem, hogy rabul ejtsen. –  …te vagy mindenem, és igen, ezzel együtt a gyenge pontom is, de ha a világ összes teremtése közül választanom kéne, hogy ki legyen az, téged választanálak. – A döbbent tekintetem láttán komisz fény csillan a szemeiben. – Amilyen konok kis tacskó vagy, el tudom képzelni, hogy meghalni is túl makacs lennél.

A gyűlölt megnevezésre összeszűkülnek a szemeim, de a játékos mederbe terelődött szavak derűje egy pillanatra megfertőz. Nevetésbe torkolló horkanással csapok a mellkasára.

- És a felét sem tudod annak, hogy miket éltem túl… - A mosolygó szemeiben komor fény villan, nem tudom, hogy megfogalmazná e a kérdéseket, amikre most képtelen lennék választ adni, de mielőtt megtehetné, visszakomolyodva, szomorú bizonytalansággal folytatom. – Nem zavar, hogy ilyen fiatal és sebezhető vagyok? Úgy érzem, soha nem foglak utolérni. – Ha pedig rálelünk a nevére, világok fognak elválasztani minket.

- Sebezhető? Ahogy eddig észrevettem, az egyetlen dolog, ami veszélyt jelentett rád, az az önfejűséged volt. – Az arcom felforrósodik az első burkoltan ugyan, de kimondott dicsérettől a sok megrovás után. – Az idő pedig egy olyan ellenfél, ami ellen még te sem nyerhetsz. Most fiatal vagy, de ha megengeded, hogy valahogy életben tartsalak még néhány évszázadig, közel legyőzhetetlen leszel. – Évszázadok. A gondolattól, hogy ha minden jól alakul, hosszú évszázadok állnak előttünk, várakozással teli öröm járja át mindenemet. Megbékélve simítom a nyakába az arcomat, a belőle áradó tömény záporillat lassan utat törő sóvárgásként borzolja végig a bőrömet. A hajamba bújva vesz mély levegőt, szinte érzem a mosolyát a levegőben. – Ha pedig le szeretnél nyűgözni, inkább az éles eszeddel vagy a formás kis popóddal tedd.

Elvigyorodva bosszulom meg az élveteg szavakat egy erős harapással a nyaka érzékeny, selymes bőrén, a kezei megszorulnak a lábamon és a vállamon, az ujjai puha erőszakkal süppednek a bőrömbe.

- Tudod ki akar egy ilyen tatát lenyűgözni. – Felhorkan, de hallatszik a hangján a vigyor, finom erőszakkal markol a hajamba, és emeli fel a fejemet a válláról. A fenyegető, de leírhatatlanul sármos, öntelt félmosolytól, amivel lenéz rám, bennem reked a levegő. Hogy tudok minden nap egy kicsit jobban beleszeretni ebbe a férfiba?

- Most nyertél magadnak egy fenekelést, kincsem. – Elkerekednek a szemeim, de még hitetlenkedő hápogásra sincs időm, mielőtt megperdít a karjaiban, és a következő pillanatban már az ölében hasalok. A testemen rémisztően sóvár borzongás fut végig a gondolattól, hogy mire készül, a bőröm megmagyarázhatatlan bizsergése az említett területen vágyként mászik az ágyékom irányába.

- Megőrü… - Bennem reked a hamis ellenkezés, mikor a meglepően izgatónak ígérkező büntetés helyett az ujjai finoman simítják a hátam véresen varasodó horzsolásnyomait, mintha jeges vízzel öntenének nyakon minket, érzem az irányából kihűlni a játékosan szenvedélyes pillanatot.

- Miért nem gyógyultak be a sebeid? – A hangjában tükröződő megrökönyödés azt sugallja, hogy most tudatosult benne, hogy ugyan az arcom mély sebe valamennyire még össze tudott forrni mielőtt megállítottam a testem regenerációját, a többi sérülésem még mindig élénken díszíti a sápadt bőrömet.

Elhidegülve mászom ki az öléből, és törökülésbe ülök vele szemben.

- Mert… leállítottam a testem ösztönös regenerációját. – Összevonja a szemöldökét. Ha emiatt is fejmosás lesz a jutalmam, én már komolyan kirohanok a világból.

- Még soha nem hallottam olyanról, aki erre képes lett volna. – Most rajtam a sor, hogy meglepődjek, úgy pislogok rá, mintha zagyvaságokat beszélne. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen ritkaság lenne, bár a vadászokkal aligha tárgyaljuk ki egymás titkos különleges képességeit. Egyedül Mikhalról tudom, hogy milyen adottságokkal rendelkezik, hiszen vele együtt kell harcolnom.

- Hát… a test és a mágia kapcsolata a specialitásom, szóval ebben a témában eléggé otthon vagyok. – Némán, elgondolkodva bólint.

- A hajadat is ezért tudod meggyógyítani. – Nem kérdezi, hanem mondja, ezért én is csak bólintok. – És ezért vállalsz be veszélyesebb varázslatokat, mint mások. – Még egy bólintás a válaszom. Aki olyan jól ismeri a mágiája és a teste adottságait, mint én, könnyebben tudja megsaccolni, hogy mi az, amit még megengedhet magának, és mi az, amit már nem. Ha pedig túllőnék a célon, a testem figyelmeztet, mint mikor az első napunkon, ami mintha egy élettel ezelőtt lett volna, megpróbáltam megtörni Calek átkát. A következő szavai már kérdésként hagyják el az ajkait. – És ezért volt ötleted arra, hogy mit csináljak, mikor ellenem fordul az erőm? – Most már egy kicsit bizonytalanabb a bólintásom. Még nem volt időm átgondolni, de lassan kezdek rádöbbenni, hogy ha róla van szó, nem feltétlenül kell kész megoldásokkal előrukkolnom. Ha elmondok egy ötletkezdeményt, könnyen lehet, hogy ő lesz az, aki rátalál a megoldásra.

- Igen, de nem tudom, hogy működne e. Az tűnt fel, hogy eddig csak olyankor fordult ellened az erőd, mikor valaki másból kényszerítetted vissza magadba. Emlékszel mikor kiszedtem belőled a kék lángjaim mérgét? – Áthatóan figyelmes tekintettel bólint, ezért kicsit felbátorodva folytatom. – Szerintem ugyanaz a két folyamat, csak te erővel, akarattal tépted ki a testünkből a sötétséget, míg én átgondoltan, a manaáramodból, semlegesítve olvasztottam vissza magamba. Lehet, hogy nem is azért fordul ellened, mert elveszíted a kontrollt, hanem azért, mert onnantól kezdve, hogy érintkezett egy másik varázslénnyel, az már nem tisztán a te erőd. Ha én ilyen módon próbálnám meg kitépni valakiből a lángjaim okozta sérülést, valószínűleg engem is megtámadna a saját erőm. – Ő is törökülésben ül, elgondolkodón támaszkodik meg az egyik térdén, az ujjai az állát simogatják. Már észrevettem, hogy sokszor csinálja ezt, ha mélyen elmereng valamin, és egyszerűen imádom, de most csak egy elsuhanó mosolyként engedem tükröződni ezt a csodálatot.

- És hogyan „semlegesítetted” a mágiát? – Elfintorodva konstatálom, hogy egyből kiszúrta a problémás kérdést. Lustán legyintek egyet a kezemmel, és a szokásos módon a levegőbe rajzolódnak a kívánt kék rúnajelek. Rövid, összesen hét rúnából álló sor, hiszen most csak arra a részletre vagyunk kíváncsiak, ahol újra a sajátommá formálom az idegenné vált mágiát. Várok egy-két másodpercet, hogy felfogja a rövid kis szösszenetet, majd pirosra színezem azt a rúnát a hét közül, amit minden bizonnyal nem ismer.

- Ez itt a probléma. Ez a rúna nem létezik, legalábbis nem az ismert nyelvünkben, inkább olyan, mint amilyenek a vadmágia által létrejövő, mindenki számára ismeretlen, több jelentést összemosó rúnák. Ez a mágiám leírója, a jellemzője. – Feszült figyelemmel vonja fel az egyik szemöldökét. Eltüntetem a rúnákat a levegőből, rossz érzés egy ilyen bizalmas információt kivetítve látni, pedig tudom, hogy Mikhal ájult tudata az egyetlen a közelünkben. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ennek a rúnának rossz kezekben nagyobb hatalma lenne felettem, mint a nevemnek. Nem kérdez semmit, ezért folytatom. – Alapvetően nincs szükségünk erre az információra, mert a saját mágiáját ösztönösen ismeri mindenki, de jól tud jönni, mikor kacifántosabb dolgokat akarunk csinálni, például idegen mágiát a magunkévá formálni. – Tovább tereli a témát, mielőtt folytatnám a gondolatmenetet azzal, hogy a problémás rész az, hogy fogalmam sincs, hogy derítsük ki az ő mágiájának a leíróját. Nekem tizenhét év kellett a tudatomba zárva, hogy ő maga, megmagyarázhatatlan módon rám találjon.

- De hiszen ez az első lépés ahhoz, hogy…

- …hogy erőszakkal formáljuk a sajátunkká a manaháló végtelenségét. De nem hiszem, hogy lehetséges, ennek a varázslatnak is az az alapköve, hogy az elidegenedett mágia eredetileg az enyém volt. Szerintem ha megpróbálnék ilyen módon kiszakítani egy darabot egy természetes gócpontból, több erőt követelne, mint amennyit nyernék vele.

- És ha valaki önként adna? – Gyanakodva döntöm oldalra a fejemet, mélyen figyelem a sötét szempár komoly pillantását.

- Miért érzem úgy, hogy ez a kérdés már nem a te problémádnak szól?

- Csak válaszolj. Ha önként adnék, biztonságosan a sajátoddá tudnád formálni? – Felállok mellőle, és kicsit távolabb sétálok, de figyelek rá, hogy ne lépjem át a védőbűbájai határát. A délelőtti napsütés beragyogja az alattunk elfekvő erdőségek zöld lomjait, még egy enyhe szellő sem töri meg a fagyott mozdulatlanságot.

- Nem akarok az erődön élősködni. – Makacsul összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt, Calek dühös morranással reagál a burkolt „igen”-emre.

- A faszomat már Rami, nem hiszem el. – Ő is feláll a földről, és elém sétál. Még így, haragosan kimondva is megreszketek a becézett nevemtől az ajkain. – Mi a picsáért kotlasz szótlanul egy ilyen tudáson, mikor mindjárt összeesel a kimerültségtől? – Dühösen villannak fel rá a szemeim, pedig az őszinte válasz annyi lenne, hogy nemes egyszerűséggel ez eddig nem jutott eszembe, mint komoly lehetőség. A halhatatlanoknak általában véve nem jellemzőjük az utcasarkon kínálgatni a manájukat.

- Bocs, hogy nem az az első gondolatom, hogy hogy tudnék manát lopni tőled! – Néhány végeláthatatlan másodpercig némán nézünk farkasszemet, és szinte magam is meglepődök, mikor az elfáradt szívem követelőzése maga alá gyűri az akaratosságomat. Nem hiszem el, hogy már megint itt vagyunk. Gyerekes vagyok és felbosszantom. A picsába. Rettenetesen gyűlölöm, mikor igaza van.

Halk sóhajjal szakítom meg feszült szemkontaktust, majd a testünket elválasztó szűkös távolságot is. Hozzá bújok, ő pedig rögtön, törvényszerűen a karjai ölelésébe zár. A feszültség, amit eddig szinte tapintani lehetett a levegőben, varázsütésre válik semmivé.

- Nem akarok veszekedni veled... – A testemet átkaroló kezek béklyója szorosabbá válik a békülő sóhajom hallatán. – Ha szeretnéd, megpróbálhatjuk, de előtte át kell gondolnom a varázsigét, amire szükség lesz hozzá. – A mellkasába suttogom a megadó szavakat, jutalmul pedig egy borzongatóan gyengéd cirógatást kapok a combom külsején. Lassan csúsznak az ujjai a fenekemre, és mikor a szokásos, könnyed mozdulattal megemel, a lábaim maguktól kulcsolódnak engedelmesen a dereka köré. Visszasétál velem a kis minibarlangunk belsőbb részéhez, és leül a földre az eredeti helyünk környékén.

- Pedig már azt hittem, hogy a nehéz úton kell, hogy engedelmességre tanítsalak. – A mély, élvetegen duruzsoló hangja, és az ajkai jelentőségteljes, futó cirógatása a fülemen félreérthetetlenné teszik, hogy pontosan milyen gondolatokat is takar a megjegyzés, a testem aljas árulóként reagál. Feszengve húzódnék távolabb, hogy ne érezze az ágyékom felforrósodott válaszát, de mikor futón felsandítok rá, az ajkain elterülő lassú, önelégült mosoly elárulja, hogy felesleges volt a próbálkozás. A kezei fenyegetően türelmesen futnak fel a derekamról a nyakamra, a fülem alá csúszva kényszerítik maga felé az arcomat. Élveteg, játszadozó tekintetre számítok, a gyengédség, ami a helyükön van teljesen védtelenül ér. – Felizgat a gondolat? – Bárcsak nem kíváncsiság, hanem gúny lenne a hangjában. Akkor le tudnám tagadni. Akkor talán tudnék védekezni.

- Nagyon. – Halkan suttogok, és rádöbbenek, hogy ha valamikor, akkor most van itt az ideje szavakba önteni a vívódást, amit az elmúlt három napban nem tudtam kiűzni a fejemből. - …és mikor elvesztetted önuralmadat, és durva voltál… az is felizgatott. Ez normális? – A hüvelykujjai puhán dörzsölgetik a füleim mögötti érzékeny bőrfelületeket, a pillantása mintha a lelkem legsötétebb titkaiig látna a kérdő, bizonytalanságot tükröző szemeimen keresztül.

- Igen, az. – Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, hogy mi az a szerelem, akkor az a gyengédség lenne a válaszom, amivel most rám néz. – Mert bízol bennem. – Megborzongok az ajkai érintésétől a homlokomon. Óvó mozdulatokkal fektet le a vastag plédre, ami nem tudom, mikor került alánk. A lábaim ösztönösen szétnyílnak, hogy közéjük térdelhessen, fölöttem támaszkodik, a szemeiben most először csillan élveteg fény, ahogy végignéz az érte sóvárgó, felkínált testemen. – Mindjárt megmutatom, mennyire élvezetes is tud lenni a fájdalom, kicsim. – Tágra nyílnak a szemeim, egy lassú, mély csók kíséri az érzékien fenyegető szavakat fogadó reszketeg döbbenetemet. Az egyik kezén támaszkodik, a másikkal a világ összes türelmével simítja a kezeimet a fejem fölé, mindkettőt finoman végigkarmolva a visszafelé vezető úton, borsódzó lúdbőrt hagyva maga mögött.

Lebénultan figyelem, ahogy egy ragadozó magabiztos türelmével néz le rám, elszakítom a tekintetemet a vállán és a kezein lustán hullámzó izmokról. Bizseregnek az ujjaim, hogy végigsimítsam a bőrét, és megbizonyosodjak róla, hogy még mindig olyan selymes, mint az emlékeimben. Mintha meghallaná a gondolataimat, megtöri a várakozással teli szenvedélytől fűtött csendet.

- Az első szabály, hogy nem mozdíthatod el a kezeidet, amíg másra nem utasítalak. – Meglepve, értetlenül pislogok fel rá, kivillannak a fehér, hegyes szemfogai a vigyora kiszélesedésétől. – A második pedig az, hogy nem élvezhetsz el, amíg engedélyt nem adok rá. – Nem tudom, hogy a szavaitól vagy attól remegek meg, ahogy rám néz. Az eddigi játszadozásainkhoz hasonlóan, a testemen most is furcsa, kíváncsi izgatottság lesz úrrá, ez most mégis teljesen új érzés. Eddig ilyen játékot még nem játszottunk.

- És ha megszegek egy szabályt? – Kihívás csillan a szemeiben, mintha csak várta, remélte volna a kérdésemet, szinte üvölt az arcáról, hogy pontosan kitervelt büntetések vannak a fejében ezekre az esetekre.

- Próbáld ki. – Elnyílnak az ajkaim, hogy szóvá tegyem az igazságtalanságot, hogy csak engem korlátoznak a szabályok, de a végtelenül domináns, ellentmondást nem tűrő csók, amivel leigázza az ellenkezésemet, szavak nélkül is emlékeztet, hogy ez most egy teljesen új féle játék. A nyelve forró és nedves, meghódítja az ajkaim minden szegletét, az eddig pislákoló vágyakozást könnyedén korbácsolja kiéhezett tűzvésszé a testemben. A fejem fölé kényszerített kezeim maguktól indulnának az éjfekete, selymesnek ígérkező tincsek rengetegébe, de megállítom őket, ökölbe szorított kezekkel próbálom elnyomni a testem ösztöneit. Mintha észrevenné a kényszeres mozdulatot, felcsillanó, kaján pillantással vigyorog a csókba. – Jó fiú. – Az ajkaim közé búgott pajzán dicséret megfűszerezi az izgató érintéseit, a körme vörös csíkokat hagy a testem legérzékenyebb pontjain. A fogai megtalálják a nyakamat, kínzott élvezettel nyögök fel, mikor erősen megszívja a puha bőrt, újra és újra, bizsergő foltokat hagyva egészen a mellkasom reszkető vonaláig. Minden karomlás, minden harapás, minden érintés ledönt egy pillért az elmém képzeletbeli csarnokában. Remegek a testemen egyre csak szaporodó, parázsló foltoktól, a levegő csípi az érzékennyé vált felületüket. Mohón csillogó, elvadult tekintettel emelkedik fel rólam, hogy állatias elégedettséggel végignézzen a vörös nyomokkal díszített testemen. Bennem reked a levegő a pillantástól, ami mintha a lelkemet is fel akarná falni. – Máskor is kihasználjuk majd, hogy ki tudod kapcsolni a regerációdat. – Görcsösen összerándulok a váratlan, erőteljes harapástól a mellbimbómon, hangos, elnyúló nyögés szakad fel belőlem. A fogai okozta éles fájdalom villámként cikázik a lábaim közé, a hátam ívbe feszül, akaratlanul is megpróbálok hozzá dörgölőzni, hogy enyhítsem az elviselhetetlen vágyakozást, de túl messze van. Könnybe lábadnak a szemeim, mikor megismétli a könyörtelen tevékenységét, ráadásul ugyanazon az érzékennyé vált oldalon, míg a másikat kegyetlen gyengédséggel simogatja. A kettős érzések kíméletlen egyvelegétől megszédülve zihálok, a remegő lábaimat megpróbálom összeszorítani, hátha sikerül enyhíteni a farkam lüktető kínjait, de a teste útban van.

- Calek… - Nem válaszol, és újra, erőteljesebben, kérlelőbben nyögöm a nevét, mikor a harmadik harapás után néhány forrón csiklandozó vércsepp törik elő a fogai nyomán. Elvigyorodva nyalja le őket, megborzongok a puha, nedves érintéstől a meggyötört bőrfelületen. A szemeim könnybe lábadnak a fájdalom és a gyönyör lehetetlenül összeillő párosától, és mikor a durva harapások után cirógató pilleérintéssel keni el a merevedésem végén megcsillanó előnedvet, mintha összeszedhetetlen darabokra hullanék. Könnyes szemekkel feszítem még erősebben ökölbe az ujjaimat, a durva szorítástól érzem, ahogy a tenyereimen is véres sebek keletkeznek. Egy szóra sem méltatja a könyörgésemet, lejjebb mászik a testemen, az ajkai vörös véraláfutásokat hagynak maguk után a hasamon és a combom belső részein is. Zihálva ejtem hátra a fejemet, mikor egy ujját gyötrelmes óvatossággal csúsztatja belém. Finom mozdulatokkal keresi meg bennem azt a pontot, amitől az egész testem vad reszketésbe kezd a gyönyörtől, és apró, céltudatos mozdulatokkal kezdi el masszírozni. Az egyik talpamat a vállára csúsztatva, kétségbeesett vergődéssel próbálok távolabb jutni a kegyetlen kéjt hozó érintéstől, de nem engedi.

- Várj… elég… - Halkan, szaggatottan zihálok, de az ujja gyötrelmesen élvezetes mozdulatainak a megszüntetése helyett a fogai a combom és az ágyékom találkozásánál lévő hajlatba mélyednek, a váratlanul belém hasító fájdalom görcsbe rántja az egész testemet. Összeszorított szemekkel, remegve élvezek el, lenyelem az elfojtott nyögéseket, mintha ezzel elrejthetném előle a testemből kirobbanó gyönyört. Néhány másodperc kapkodó pihegés után homályos tekintettel nézek le rá, bennem reked a levegő, mikor fenyegetően lassú mozdulattal nyalja le a hasamról az orgazmusom tagadhatatlan bizonyítékát. Van valami a szemeiben, amitől hideg borzongás fut végig a gerincem vonalán, de az érzéki félelem, amit bennem ébreszt, mintha bizarr módon csak még jobban feltüzelne, de még így is kicsal belőlem egy váratlan, alig hallható, szinte eltátogott szót. – Sajnálom…

Most csak az ajkai mosolyognak, a szemeit nem éri el a fénye. Ledermedek, mikor vörösen felizzanak a mélyreható pillantást hordozó szemek, az ajkain felcsendül néhány démoni szó. Az ujjai végtelen gyengédséggel érintik a borzongató izgatottságtól ismét merevvé vált tagomat, döbbent fájdalommal nyikkanok fel, mikor egyetlen magányos rúna égeti bele magát a bőrömbe az ujjai nyomán, ott.

- Nem kell sajnálni. – A hangja mély, vágytól és kegyetlenségtől rekedtes búgás. Élveteggé váló tekintettel nyalja végig a merevedésem vonalát, amit a rúna nyomán egy furcsa, szorító érzés nyom el. – Nem fog újra megtörténni. – A szavai mögött rejlő bizonyosság rémisztő ötleteket ad arra, hogy mi volt a varázslat célja, és mikor az ujja visszacsúszik a kínzó kényeztetésébe, az ajkaival pedig heves mozdulatokkal kezdi kényeztetni a farkamat, a testemben épülő vágy érzése is alátámasztja őket. A rúna mintha könyörtelen gátat szabna az élvezet kirobbanni akaró hullámainak, remegve vergődök a legkegyetlenebb fájdalomtól, amiben valaha részem volt. Kihúzza belőlem az ujját és vigyorogva egyenesedik fel, mintha az előző mozdulatai csak arra szolgáltak volna, hogy megmutassa, mi vár rám. Újra végignéz rajtam azzal a mohó, éhes tekintettel, amitől a szívem a torkomban dübörög, de most hosszan elidőzik a könnyek áztatta arcomon.

- Gyönyörű vagy. – Halkan, szinte csak magának suttog, én pedig némán felzokogok az érzelmeim és a testemet feszítő fájdalmas gyönyör párosától. A lábaimat a két vállára vezeti, a lélegzetvételei a combomat csiklandozzák, és úgy merül el bennem, hogy egy pillanatra sem ereszti el a könnyfátyol mögé rejtőző pillantásomat. Zihálva kapkodom a levegőt, mikor erőteljes, határozott mozdulatokkal kezd el mozogni bennem, az egész testem megfeszül, a hátra vetett fejemtől egészen a görcsbe szorult lábujjaimig. Minden lökés csodálatos élvezet és keservesen feszítő kín. A keze a lüktető merevedésemre siklik, kegyetlen gyengédséggel kezdi el masszírozni. A máskor vágyott gyönyör most csak beteljesülhetetlen sóvárgást hoz magával, reszketve, magamhoz térve nyitom ki a szemeimet, mikor megtorpannak a mozdulatai, és ebben a pillanatban jövök rá, hogy az ujjaim a kezét szorítják, hogy megállítsák a kínt hozó simogatásban. Kipattannak a szemeim, úgy kapom vissza a maguktól elbarangoló kezeimet, mintha megégetett volna, de a rám lenéző, megmagyarázhatatlanul vonzónak tűnően szigorú tekintet elárulja, hogy már nincs menekvés. A lábaimat visszacsúsztatja a földre, és kihúzódik belőlem, egy ösztönösen csalódott, reszkető sóhaj szakad fel belőlem a hidegtől, az ürességtől, a hiányától. Felém nyújtja a kezét, gyanakodva pislogok rá, úgy érzem magam, mint egy büntetést váró gyerek. Az ujjaim remegve csúsznak a felém nyújtott kézbe, ülésbe ránt a földről, a mozdulattól előrébb esek, szinte arccal a keményen ágaskodó merevedésébe.

- Szopj le. – A nyers parancstól egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, az arcom felforrósodik, a szívem pedig majdnem kitör a mellkasom szűknek érzett börtönéből. Néma engedelemmel hajolok előrébb, az ajkaim puhán érintik a farka szex ízű, bársonyosan feszes, elmondhatatlanul forró bőrét. Lassan kezdem el kényeztetni, a testembe visszakúszik a vágy, ahogy hallom felgyorsulni a lélegzetvételeit. A keze már-már durva türelmetlenséggel markol a hajamba, hogy gyorsabb tempóra ösztökéljen, de ahelyett, hogy a követelőző, irányító mozdulat megrémisztene, csak még tovább korbácsolja a testemet szaggató fájdalmas szenvedélyt. A szemeim újra könnybe lábadnak, mikor néha kicsit mélyebbre löki magát a számban, és mikor egy hangos morranással elélvez, levegőért kapkodva nyelem le az ajkaim közé csurranó keserédes nedveket. Az ismerős íze kellemes borzongást ébreszt bennem, szinte könyörögve pislogok fel rá, mikor az arcomra simított kezével magára emeli a tekintetemet. – Vissza a földre. – Halk, kimért parancs, tágra nyílt szemekkel, reszketeg mozdulatokkal teljesítem, visszafekszem az előző pozíciómba. Fölém mászik, az ajkai finom pilleérintéssel cirógatják a számat, forró tekintettel néz végig a fáradt, de vágytól égő testemen. – Akkor kezdjük elölről. – Egy részem fel akar nyüszíteni a gondolattól, hogy mi vár rám, a fejem felett lévő kezeim összekulcsolódva feszülnek mozdíthatatlan kőszoborrá.

- Gonosz vagy… - Halkan, szinte sírással küszködő hangon nyöszörgök, pedig tudom, hogy ennyitől nem fog megsajnálni. A kegyetlen mosolyától a szívem megtorpan egy hosszú pillanatra.

- Démon vagyok. – Élvezettel susog a bőrömbe, a nyelve, a fogai, az érintései újrakezdik a kínzásba fajuló kényeztetéseiket. Talán csak végtelennek tűnő percek, talán órák telnek el, már háromszor szegtem meg egy kényszeres ösztönmozdulattal a rám szabott szabályt, ő pedig már háromszor élvezett a készséges ajkaim közé. A fogai újra megtalálják az egyik véressé gyötört mellbimbóm keménységét, az összezárt ajkaim között átszűrt nyögéssel rándulok össze, a farkam mostanra mintha fel akarna robbanni, az arcomat a gyönyör és a fájdalom okozta égető könnycseppek patakjai áztatják. Mélyebbre löki magát bennem, az egyik kezem ujjai a másik kezem csuklóját szorítják a fejem fölött, annak a bőrében hagynak véres félhold nyomokat.

- Kérlek… - Halkan, megadón zihálom a reszketeg könyörgést, az elégedett szempár átható figyelme végigcirógatja a bőrömet.

- Mire kérsz, Rami? – Lelassulnak a testemet lassú szenvedéllyel darabokra tépő lökések, lusta türelemmel issza a vergődő gyötrelmem látványát. Remegő mellkassal, a vágytól és a szégyenérzettől égő arccal, könyörgő szemekkel nézek rá a könnyek mögül.

- Kérlek engedj elélvezni. – A szemei vad elégedettséggel csillannak fel, de látom bennük, hogy még nem volt elég, még állatias éhség izzik bennük. Kínzóan mély, szinte csak cirógatóan lassú mozdulatokkal mozog bennem, nem válaszol, de az ujjai végigsimítják a merevedésemet, és felsóhajtok a szabadság mindent elsöprő érzésétől, mikor leveszi rólam a gyönyört gúzsba kötő rúnát. A testem vad reszketésbe kezd, kis híján azonnal elélvezek a felszabadult kéj követelőzésétől, de kínzó vasakarattal visszatartom. Látom a szemeiben, hogy mire vár, hogy ez csak egy teszt, hogy még mindig elbukhatok. A körmeim még mélyebbre mélyednek a bőrömben, a suttogó hangom megremeg, mikor újra, megadón megszólalok. – Elélvezhetek? – A forrón vágyakozó vigyora a füléig ér, lehajol hozzám, a mozdulattól a vállán reszkető lábaimat is hozzám tolja és még mélyebben, még kínzóbb szögben merül belém, amitől majdnem elveszítem az ádáz tusámat a testemet széttépő gyönyör ellen. Gyengéd szerelemmel puszilja meg a homlokomat, az élveteg dicséretet megismétlő szavak a verejtékben úszó bőrömet cirógatják.

- Jó fiú. – Az ajkai megtalálják a lélegzetvételekért küzdő ajkaimat, abba búgja a felszabadító, gyönyört hozó szavakat. – Elélvezhetsz, kicsim. – Megkönnyebbülten zokogok a mély, követelőző csókba, amivel megpecsételi az engedélyt, miközben újra heves, kielégítő mozgásba kezd a csípőjével. Sorozatosan összerándulva, a domináns, uralkodó csókjának és a határozott ölelésének behódolva, érzékenyen, fájón bizsergő csóknyomokkal, kimerültségtől zsibbadt tagokkal adom át magamat életem leghosszabb, legfelszabadítóbb, legkínzóbb orgazmusának.

Lihegve, remegve térek magamhoz a vakító sötétségből, amibe a gyönyör taszított, olyan nehéz kinyitni a szemeimet, mintha súlyokat akasztottak volna a szempilláimra. A teste még mindig melegíti az enyémet, a tekintetem lomhán keresi meg az ő meleg, mélyreható pillantását. Még mindig fölöttem támaszkodik, félig rám nehezedve, hozzám simulva fekszik rajtam, a teste forró súlya világ legkellemesebb terhe. A homlokát az enyémhez simítja, hosszú-hosszú másodpercekig pihegünk egymás ajkaiba.

- Ezt a szófogadás dolgot még gyakorolnod kell. – Összeszorulnak az ajkaim, de a rajtuk játszadozó kielégült, boldog mosoly nem illan el, inkább pimasz vigyorrá szélesedik.

- Soha nem voltam az az engedelmes fajta. – A szája futólag érinti az enyémet, megfertőzöm a vigyorommal.

- Azt már észrevettem. – Lejjebb mászik, remegve kapaszkodom a vállaiba, mikor a nyakamba lehel égető, borzongató csókokat, majd folytatja. – Ezentúl majd rendszeresen gyakoroljuk… - Tágra nyílnak a szemeim az érzéki fenyegetéstől, és attól, ahogy a puha, nedves ajkak játszadozó érintései készülnek újra felélesztgetni a testem követelőző vágyait. Az ujjaim a hajába túrnak, megállítom a csókok nyomát a fáradt testemen.

- Hahó, ez most itt egy emberi test, elfáradtam… - Egy mélyről felszakadó sóhajjal pillant fel, látom kihűlni a szemeiben tükröződő csitíthatatlannak tűnő vágyat. Elkomorulva fekszik mellém, és az oldalához húz. Készségesen bújok hozzá, megborzongok, mikor a mozgolódástól forró, lassan csordogáló nedv csurran a combomra. Mindenem fáj, ég, bizsereg és zsibbad. – Az emberek mindig ilyen rosszul viselik a szexet? Konkrétan fáj az állkapcsom. – Dünnyögve masszírozom meg az említett testrészt, de a szemem sarkából látom elvigyorodni az én „bájos” kedvesemet, valószínűleg a sokat használt ajkak emlékétől. Az ujjai végigcirógatják az arcom bőrét, majd az állívem mentén fordítják maga felé a fejemet.

- Ettől csak még jobban meg akarom dugni újra a csodálatos kis ajkaidat. – Megrezzenek a szégyentelen szavaitól, összeszorított fogakkal tépem ki az arcomat az ujjai fogságából, és visszafekszem a mellkasára.

- Beteg vagy. – Dühösen dünnyögök a bőrébe, amire ő egy könnyed mozdulattal, a combján pihenő lábamnál fogva ránt még közelebb magához, hogy egészen hozzásimuljak, a pozícióváltással nyíltan leleplezve a testem könnyedén újraéledt vágyait.

- Mégis a te fáradt emberi tested izgult fel újra a gondolattól. – A levakarhatatlan vigyora feldühít, de sajnos nincs mentségem, ezért csak tüntetőleges hallgatással élvezem a vágyakozó testünk fáradt összesimulását. Komolyabb hangvételt véve tereli tovább a szót, mikor elfogadja, hogy ebből bizony nem lesz folytatás. – Ha már a halandó testedről van szó… hogy állsz a manaáttöltős varázsigével? – Morcosan pislogok fel rá.

- Akkor kellett volna gondolkodnom rajta, mikor orgazmusért könyörögtem vagy akkor mikor a farkadat szoptam? – Felcsillannak a szemei a szokatlanul trágár, goromba szavaim hallatán, az engem ölelő keze megszorul körülöttem, a körmei a bőrömbe vájnak.

- Ne hízelegj, mert tényleg leteperlek. – Összeszorított fogakkal nyelem le a fejemben cikázó válaszokat, mert pontosan tudom, hogy jelen pillanatában bármit, de konkrétan bármit felhívásnak venne keringőre. Még a fenekem is fáj basszus. Jelentőségteljes hallgatással lazulok el az ölelésében, ahogy az elmémbe lépek választ keresni a kérdésére, amit a testem szokatlanul intim fájdalmai számomra is sürgetőbbé tettek.

Nem sokkal később fáradt sóhajjal térek vissza a valóságba, elmosolyodom attól, ahogy a gondolataiba mélyedve nézi a felhőtlenül kék égboltot, az ujjai a hajam kusza tincseivel játszadoznak. Egyből megérzi a szellemi jelenlétemet.

- Kész is vagy?

- Igen. – Megnyekkenek, mikor egy hirtelen mozdulattal magára ültet, és elvigyorodva néz fel rám.

- Akkor csináljuk. – A pozíciónktól egy pillanatig elbizonytalanodok, hogy biztosan a varázslatra gondol e, de a szemeiben tükröződő komolyság elhessegeti a gondolatot. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha odáig jutok, hogy manát szipolyozzak egy másik halhatatlanból. Ebben az égvilágon semmi természetes nincs.

- Biztos vagy benne? – Felül, és a mozdulattól vészesen közel kerülünk egymáshoz, a mellkasunk szinte összesimul, az arcomon érzem a lehelete forróságát.

- Igen.

- Nem is biztos, hogy sikerülni fog. – Az ajkai gyengéd bátorítással cirógatják az arcom bőrét, hosszút pislogva élvezem a bensőséges érintést. Az ujjai finoman bújnak a hajamba, elvigyorodva néz fel a nap magas állására az égbolton, hogy utána élvetegen duruzsolja az ajkaimra a csábító szavait.

- Még sok időnk van szürkületig, van néhány ötletem, hogy mit kezdenék egy fáradhatatlan szeretővel. – A testem mint mindig, most is rögtön reagál a fejembe ültetett vágyképekre, megborzongva támasztom a mellkasára a kezeimet, a szíve őrült zihálása az enyém társa. Megszüntetem az ajkainkat elválasztó apró millimétereket, hogy lassú, érzelmek vezette csókra hívjam az ajkait. Megőrülök érte. Minden pillanatban. Örökké.

- Szeretlek. – A csókot meg-megszakítva, pihegve sóhajtom az ajkaiba a szívem legtitkosabb, legvéglegesebb vallomását, a tincseimet cirógató ujjak bizsergető érintésétől szinte elolvadok.

- Én is szeretlek, Ramiel. – Finom puszikat lehel a fülem irányába, hogy az úti cél elérésekor belesuttoghasson. – Viszont kezdjünk bele, különben az istenedre mondom, fájdalom ide vagy oda, az enyém leszel. – Elvigyorodva fordítom magam felé az arcát, és újra az ajkaihoz hajolok, hogy egy erőteljes harapással serkentsek néhány koromfekete vércseppet a csókoktól megduzzadt, puha ajkaiból. Halkan morran fel a hirtelen fájdalom meglepő érzésétől, az ujjai megfeszülnek a hajamban, de tétlenül engedi, hogy a vércseppekkel a mellkasa hibátlan, bársonyos bőrére egyetlen tenyérméretű rúnát rajzoljak, melynek a jelentése „híd”. A tenyeremre is felrajzolom a rúnajel párját. A vágytól megremegő kézzel legyintek, és megjelennek a levegőben egy rövid, egysoros varázsige rúnái.

- Ez a te részed. Annyi manát fog felhasználni a varázsige, amennyit adni szeretnél. Én nem tudok erőt kiszakítani a te manaörvényeidből, de te igen. – Néma beleegyezéssel bólint, a szemei ámulatba ejtő vörös fénnyel izzanak fel, hogy felolvassa az igencsak egyszerű bűbájt. A saját manaraktárunkból kiemelni egy darabot a világ egyik legtermészetesebb dolga, hiszen implicit módon minden alkalommal ezt tesszük, ha mágiához nyúlunk. Mikor befejezte, a tenyeremet a mellkasára simítom, a manaörvényeim mélyén érzem, ahogy bőrünkre rajzolt, mágiával feltöltődő rúnák elemi szintű hidat képeznek az erőink közé. Lehunyom a szemeimet, a tudatom termeibe lépve megpillantom az ő elméje sötéten kavargó csillagát és a belőle kiszakított darabot, ami gazda hiányában már most elkezdett szépen lassan elpárologni a minket ölelő természetes manahálók rengetegébe. Halkan ejtem ki a mágiát magamba olvasztó és átformáló varázsige szintén rövid, de kevésbé egyszerű sorát, és látom, ahogy az elárvult, kiszakított darab válaszol a hívásomra. Gyengéd hullámzással olvad körém, engedelmes pulzálással megtisztulva, apró, leheletnyi szemcsénként változik az én örök kékségemre az ő ámulatba ejtő, minden fényt elnyelő tompa feketéjéből.

- Egyezzünk ki két kilométerben. – A szemöldökömet felhúzva, hitetlenkedve nézek a vicceskedő, alkudozni próbáló pillantásba. Nem a piacon vagyunk, és nem igazán vagy alku pozícióban, kedvesem.

- Te akartál komolyan beszélni, úgyhogy ne baromkodj! – Ha tudná, hogy így is mit teszek kockára a döntéssel, komolyabban venné a témát. Így is végig tűkön ülve fogok rettegni a pillanat eljövetelétől, mikor Mikhal megérzi a jelenlétét, és üldözőbe veszi. Fogalmam sincs, hogy magyaráznám meg neki, hogy elkísért a démon szeretőm a… démonvadászatra. Ironikus. Ha pedig nem mondanám el, hogy ki ő, akkor ki kéne találnom valamit, hogy miért ne öljék meg egymást. Illetve inkább Calek Mikhalt. Ha Calek tartja a távolságot, remélem nem jututnk idáig. – Ígérd meg.

- Rendben, megígérem, nem megyek a közeledbe amíg „dolgozol”. – Összeszűkült szemmel, hosszan emésztgetem a szavait, lehetséges kiskapuk után kutatva. Ismerem már annyira az én drágalátos démonomat, hogy tudjam, ha nem is hazudna a szemembe, bűntudat nélkül formálná kénye kedve szerint az ígéret fogalmazásmódját. Bár… igazából az sem kizárt, hogy kiskapuk nélkül is könnyedén felülbírálja a fogadalmát, ha úgy látja jónak.
Néma bólintással fogadom el az ígéretet, de a szívem mélyén nem fűzök hozzá nagy reményeket. Inkább abban bízom, hogy nem fajulnak odáig az események, hogy meg kelljen szegnie a szavait.

Viszont, ami jelenleg jobban érdekel…

- Ezek szerint jutottál valamire a varázslattal. 

- Hm. Mondhatni. Ti vadászok átestek valamilyen beavató rituálén, igaz? – Egy szemernyit sem lep meg, hogy a varázsige részleteiből levonta ezt a következtetést. Azok után, hogy a mágiájától elzárva alkotott egy bűbájt, ami egy külső mágikus tárgy segítségével kiszabadítja a bilincseiből, hülye lennék meglepődni, hogy ki tudja olvasni egy komplex varázsige rejtett utalásait a sorok közül.

- Igen. – Nem azért nem fejtem ki a részleteket, mert titkolom előle, egyszerűen tudom, hogy jelenleg nincs jelentősége. Egyébként szerencsére nem esküdtem feltétel nélküli engedelmességet, az ilyen jellegű eskük az Úr nézetei ellen szegülnének, ezért az angyalok kerülik őket. Akármennyire hatalmaskodó és ellentmondást nem tűrő tud lenni az angyalok mindenható tanácsa, a szabad akarat védelmét nekik is tiszteletben kell tartaniuk. Természetesen az elveink és a törvényeink keretein belül. Ehhez mérten az eskünk lényege is a Mennyország és a halandó világ védelmén alapszik, nem pedig a tanácsnak tartozó engedelmességen és hűségen.

- Az egyik lehetőség, hogy csak bizonyos elemeit tartjuk meg a bűbájnak, kihagyva a rituálétokhoz kötött részeket. – Már most tudom, hogy ez egy járhatatlan út, de nem szólok közbe, hagyom, hogy ő maga indokolja meg, hogy miért. – De ez sokkal kevésbé lesz hatékony, mint az eredeti. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy miben térne el, lehet, hogy csak egyoldalú lenne a kommunikáció, vagy elenyészően kicsi a hatótáv. De még az is lehet, hogy nyomot hagyna a manaáramban, ami egyenesen hozzánk vezethetne bárkit. – Pontosan. Ebben a sorrendben.

- Kuka, menjünk tovább. 

- A másik lehetőség, hogy megégetsz. – Összeszorítom a fogaimat a gondolattól, ami bennem is felsejlett, de rögtön elvetettem. Nem csak azért, mert nem akarok fájdalmat okozni neki, tudom, hogy kibírná, de a kék lángok adta különleges kapocsról közel sem tudunk eleget, hogy biztonságos kommunikációt építsünk ki vele, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Eddig annyi információ van a birtokunkban, hogy én érzem az ő jelenlétét, valamint be tudok lépni a mágiája falai mögé, de azt mind homály fedi, hogy ez fordítva is tud e működni, illetve, hogy milyen erőbefektetésre lenne szükség ahhoz, hogy akármilyen irányú kommunikációt létesítsünk a linken keresztül. Azok alapján, hogy mennyit kivesz belőlem csak az, hogy bejussak, ez sem egy ígéretes megoldás. – Nekem se füllik a fogam hozzá, hidd el, kurvára fáj. De tulajdonképpen ez is egy sziklaszilárd kötelék, amit felhasználhatunk, méghozzá nagyon privát. Mondjuk még így is lehet, hogy csak én hallanám az üzenetedet vagy fordítva. – Megint szavakba önti a kételyeimet, azaz, hogy jóformán semmit nem tudunk a kék lángjaim adta különös kötelék részleteiről.

- Kérlek, mondd, hogy van harmadik opció.

- Hát, ami azt illeti… - Gyengéd terelgetéssel hesseget ki az öléből, kíváncsian emelkedem fel, majd figyelem, ahogy ő is követ. Elém lép, a mosolya lágy titokzatossága magában rejt egy különös érzést, ami egyszerre pezsdíti fel és fagyasztja meg az ereimben csordogáló vért. Az ajkai végtelenül puha érintése égeti a kézfejem bőrét. Lassan ereszkedik térdre, miközben végig törhetetlen fogságban tartja a zavarodottá váló tekintetemet. Mit… mit művel?

- Ramiel… lennél a feleségem? – A szívem mintha megszűnne dobogni, az idő örökké forgó kereke egy pillanatra megtorpan, hogy az összes figyelmét nekünk szentelhesse. Most csak mi létezünk, és a kérdés, a döntés, ami most már az öröklét végezetéig elkísér minket.

Néma döbbenettel meredek az előttem térdelő démon szerelembarna szemeibe, miközben próbálom megemészteni a halhatatlanok világában szokatlan kérdést. A halhatatlanok nagyon ritkán szeretnek, még ritkábban köteleződnek el, a házasság fogalma pedig kifejezetten halandó találmány. Bevillan az elfek mágikus házasságainak az életre szóló köteléke, és rögtön megértem a kérdés célját, és csupán ebben a pillanatban fogom fel azt is, hogy nem ugratni akar, hanem halálosan komolyan gondolja. A szívem őrült dübörgésétől szinte megfulladok, az érzelmek, a vágy, hogy mágiával is megerősítsük a milliószor elsuttogott szerelmi vallomásainkat, szinte széttép belülről. Akarom.

Megremegnek az ajkaim, a szerelmes szívem üvöltené a vágyott beleegyező szócskát, de a játékos büszkeségem közbe szól.

- Mondhattál volna férjet is… - Elvigyorodik a dacos, dünnyögő szavak hallatán, tudom, hogy a szemeimből már réges-rég kiolvasta a valós választ, de nem szól semmit, nem hagyja, hogy megfutamodjak a jövőnket véglegesen megpecsételő szó elől. Én is térdre rogyok, felnézek a létezésem értelmét jelentő férfi türelmes, elkomolyodó, érzelmektől fűtött pillantásába. Az ujjaimat égeti az arca perzselő bőre. – Igen… mindened leszek. A férjed, a feleséged, a szeretőd, a társad, a békéd, a védelmeződ, a jelened és a jövőd.

A nevem legédesebb becézése az ajkain összetöri a szívemet, újra egy lecsupaszított, ártatlan, kiszolgáltatott gyermekké válok általa, akinek az egyetlen álma, hogy szerethessen, és hogy viszont szeressék. És tudom, hogy Ő már soha többé nem tiporja el ezt az álmot. A keze az arcomra siklik, és én hosszút pislogva simulok az óvó, szerető érintésbe, ami magát az otthon melegét jelenti ebben a pillanatban. Az ölelésében, a karjaiban, az illatában, az ízében olyan biztonságra és békére leltem, amiről fogalmam sem volt, hogy létezhet egyáltalán, és ami nélkül már képtelen lennék tovább cipelni az öröklét terheit.

- Még soha, semmi nem tett ennyire boldoggá. Tényleg a mindenem lettél és én is neked adom mindenem, ami vagyok és valaha leszek. Szeretlek. – Sírni szeretnék a boldogságtól, ami szétárad bennem, mintha nem férne el, mintha túl sok lenne, mintha megfulladnék a súlyától, a valódiságától, az őszinteségétől. Eltelít, és tudom, hogy soha nem lesz elég szó, elég csók, elég érintés, elég szenvedéllyel fűtött sóhaj, elég átszeretkezett éjszaka, hogy átadjam, kimutassam ezeket az érzéseket, amik a bennem ragadva a túláradó szerelem óceánjának habjai alá nyomnak. Újra és újra megszakad tőle a szívem, hiába mondok vagy teszek bármit, nem elég. Vad sóvárgással reszketek meg a csókjától, de kivételesen nem a testem követelőzik. A szívem vágyik megkönnyebbülésre, de az ajkai fájdalmasan szerelmes cirógatása csak tovább buzdítja a szívem kínzó dobbanásait. Remegve pillantok fel rá, és egy váratlan helyen lelek meglepő gyógyírt a megfogalmazhatatlan szerelem kínzó követelőzésére: a szemeiben. A bennük csillanó gyötrő boldogság kimondhatatlan, szavakba önthetetlen fájdalma az enyém tükörképe, és hirtelen a minden olyan világossá válik, mint a koradélutáni napsütés sugarai. Megértem azt, hogy hozzám hasonlóan ő is mennyire mélyen, leírhatatlanul szeret engem, és a rádöbbenés magában hordozza a bizonyosságot, hogy ő is tudja. Nem kell szavakba és tettekbe öntenem, nem kell megfulladnom a súlya alatt, mert tudja.

A mély izzással búgó hangja mágiát rejt magában, soha nem hallottam még ilyen gyönyörűnek. Az elfek ősi nyelve az ajkai közül olyan dallamosan karcos, mintha énekelne.
- Le annon i 'ûr er faer nín an-uir. / Neked adom örökre a szívem és a lelkem.

A teljes létezésemmel belereszketek a szavai mágikus jelentésébe, mindenem reagál rá. A szívem őrülten zihál, az elmém már a választ készíti a reszketegen elnyíló ajkaimra, míg a lelkem, amely már így is régóta az övé, vágyakozva várja az örök összetartozásunk édes bilincsét.

A válasz olyan könnyedén hagyja el az ajkaimat, mintha nem írna át mindent bennünk, mintha nem szabna ránk édes rabláncokat. Pedig valahol mélyen pontosan ezt teszi. Az eddigi fogadalmaink is igazak voltak, de ez megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan törvénye lesz a hátralévő jövőnk minden pillanatának. És mégis, egy csepp bizonytalanság sincs bennem.

- Er im le annon i 'ûr er faer nín an-uir.

Az erőm ösztönösen válaszol a szavainkban rezgő mágia parancsára, a világ kékes árnyalatba borul, még a szerelembarna szemek tükrét is megmérgezi az élénk, gyilkos szín. Ösztönösen hőkölök hátrébb, hogy megvédjem őt magamtól, de nem enged. Felnézek rá, de mielőtt szóra nyílhatnának az ajkaim, ellopja róluk a tiltakozást. A kék lángok lusta füstgomolyagként ölelnek körbe minket, az ő fekete mágiájának örvényeivel szeretkezve alkotnak szemet gyönyörködtető színkavalkádot. Az ereje sötét érintése most nem hátborzongató, tátongó űr, hanem ismerős, békét hordozó éjszaka, aminek a leple alatt mindig vele lehetnék. Amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan illan el a pillanat gyönyörű varázsa, de nem sajnálom, mert a világ legcsodálatosabb kötelékét hagyja maga mögött. Felnézek a lelkem birtokosára, akinek a kisajátító érintése jóleső reszketésre késztet.

- San na carë phuith erthad... / Akkor háljuk el a nászt... – Nem kell megerőltetnie magát, hogy felélessze a testem alig elszunnyadt vágyakozását. Mostanra lassan kezdem elfogadni, hogy tőle mindig elég lesz egy pillantás, egy szó, egy érintés, hogy a vérem felforrjon, és mindenem bizseregni kezdjen érte.

- Ez nincs is a szövegben... – Játékos mosollyal vonom kérdőre az elf szavakat, pedig a combja érintése a lábaim között minden, csak nem játékos. Követelőző, izgató, őrületbe taszít.

- Az enyémben benne van. – Nyilván. Önfeledt nevetéssel adom meg magamat újra a szívem és a lelkem választottjának. A következő pillanatban már a fűben fekszem, ő pedig fölöttem van, a teste a testemen a létezés legmegrendíthetetlenebb igazsága, a legbiztosabb pont az időtlen életünk elkövetkezendő végtelenében. Az enyém. A mély csókja, a nyelve meleg, nedves játéka az enyémen, a keze erős, birtokló simítása, amivel mintha magába szeretne olvasztani. Mindene az enyém.

Most nem húzza az időt a testem lassú, kínzó izgatásával, céltudatos vággyal emel magához, de a gyors tettlegesség szöges ellentéte a lomhaság, amivel belém hatol. Annyira várom, hogy elérje a gyönyört hozó pontot bennem, hogy szinte szétrepedek a lassú mozdulat okozta vágytól, kitölt, teljessé tesz, felforrósítja belülről a lelkemet és a szívemet is. A sóhajom halk és reszketeg, mikor végre megérint belül úgy, ahogy vágytam rá, ahogy mindig, minden percben és módon vágyom rá, és ebben a pillanatban egy teljesen új, váratlan gondolat fogalmazódik meg bennem a semmiből.

A férjem.

Kicsit felemelkedik rólam, mintha meghallaná a gondolatom súlyát, a mosoly, amivel végigmér ismerős rajongást hordoz. Sóvár érzelmek szenvedélyétől reszkető szívvel nézek végig a férjem megunhatatlan vonásain, a mosolyán, a sokszor idegesítően, de mégis imádottan magabiztos pillantásán, az álla markáns, puszilgatható vonalán, a fekete tincsek megzabolázhatatlan kuszaságán, a bőre bársonyos feszülésén a lustán hullámzó izmai felett. Iszom magamba a látványt, ami most már örökre csak az enyém, amit soha senki más nem láthat.

- Olyan jó érezni Téged... – A hangja borzongatóan karcos a vágytól, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a szavai jelentésével párosítva önmagában is elég lenne, hogy kicsaljon belőlem egy nyögést, de ez már soha nem derül ki, mert vad, határozott lökésekkel merül el bennem újra és újra, amik elmosnak minden mást, én pedig tehetetlen gyönyörrel vergődök, sikítok, nyögök alatta. Egy pillanatra eltávolodik tőlem, de csak hogy a lábaimat a vállára vezetve dőljön vissza rám. Az összehajtogatott pozíció lehet, hogy zavarba hozna, de képtelen vagyok gondolkodni az érzéstől, ahogy eddig szinte soha nem érzett mélységig belém furakszik, az őrjítő élvezetet egy pillanatig megfűszerezi egy kéjes fájdalom, hogy utána még nagyobb gyönyörökkel ismertethessen meg a mélységesen feszítő érzés. Bennem reked a levegő, remegve, sóvárogva, szinte kétségbeesve várom, hogy megmozduljon, hogy megint megismertessen ezzel az új érzéssel. – Még jó, hogy hajlékony vagy… - Türelmetlen vágyódással pislogok fel az elégedett férjecskémre, aki olyam ráérős mosollyal fürkészi a reszkető epekedésemet, mintha a világ összes ideje a miénk lenne.

- Fogd be és mozogj! – Elhadart, kiéhezett parancs, az önmegtartóztatásom utolsó morzsáit öltem bele, hogy ne könyörgés legyen.

- De hisz ha imádod, amikor beszélek hozzád közben... – Ha lenne még levegő a tüdőmben, helyesbítenék, hogy ő imádja, mikor beszél hozzám közben, nem én. Na jó, én is. Néha. Utólag. Közben mindig kínzó, gyötrelmesen sóvár és feldúlt vágyódások borzongatják végig mindenemet a hangja, a szavai, a mondanivalója hallatán, összedöntenek bennem mindent és kibogozhatatlan csomókat kötnek a gondolataim bizonytalan fonalaira. Most képtelen lennék elviselni még egy másodpercet az általa okozott gyönyör nélkül, ezért követelőző csókra hívom a mosolygó ajkakat. Nem enged a csábításnak, az ujjaim ökölbe szorulnak a selymes tincsek börtönében, reszketve csúsznak ki a szálak közül, hogy kapaszkodót leljenek a válla gömbölyű izmai forróságán, a körmeim szinte kétségbeesett kérleléssel karistolják a bőre bársonyosságát, sötéten elszíneződő csíkokat hagyva maguk után. Akarom, égek érte, szükségem van rá. Most. A teste rögtön reagál az érzéki fájdalom hívogató szavára, a farka megrándul bennem, én pedig csillagokat látok a gyönyörtől, amit már ez az apró mozdulat okoz. Állatias, hátborzongatóan rekedtes morranással adja meg magát a testem néma könyörgésének, az ajkai mohón tépik, falják, harapják az enyémeket, és mikor először kirántja magát belőlem, majd durván, a fenekem bőrén csattanva vágja belém magát újra, szinte darabokra hullok. Elfojtott sóhajjal feszülök meg, ellenszegülök a testem vad hívásának, és reszketeg makacssággal tartom vissza a túl korai orgazmus kitörni vágyó viharát. Ha ilyen gyorsan véget ér, abba halhatatlanság ide vagy oda, tuti, hogy beledöglök. Nincs időm összeszedni magamat, mielőtt megismétli a mozdulatot, remegve, könnybe lábadt szemekkel, zihálva küzdök a testemet feszítő gyönyör ellen, ő pedig újra és újra ellop egy darabot az önuralmamból, a robbanni vágyó kéjt kordában tartó makacsságomból, az elmém épségéből, a gondolataim józanságából. Megfeszülök, mikor az ellenállásom utolsó falait is elsodorja, az orgazmus olyan hirtelen, olyan erővel talál rám, mint egy semmiből érkező hurrikán, magával ragad, én pedig szédülve, sikítva, nyögve engedem, hogy felrepítsen. Calek hangja mintha egy másik világból jutna el a tudatomig, a nyögése, a hangja lelket tépázó szenvedélye, a ziháló lélegzetvételeinek a perzselése, az orgazmusának a szépsége és a mélyen belém lövellő, elárasztó, simogatóan selymes forrósága… soha, de soha nem lesz elég ebből az érzésből, ebből az intimitásból, ebből a férfiból. Soha.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, az idő lelassulva, békésen csordogál körülöttünk. Szerelmesen bújva pihenek a férjecském meleget sugárzó mellkasán, mintha az én saját kis kályhám lenne.

- Szeretlek. – Tudom, hogy tudja, de néha olyan jó érzés kimondani, hogy nem tudom megállítani magamat.

- Én is szeretlek. – A végtelen békesség, amit a gondolkodás nélküli, ösztönös válasz ébreszt bennem, meghitt mosolyt varázsol az ajkaimra. Soha semmi nem volt, és most már soha semmi nem is lesz annyira egyértelmű és magától értetődő, mint az, hogy én szeretem őt, ő pedig engem.  – Most pihenj pár órát, szükséged lesz az erődre. – Elhúzom a számat, tudom, hogy igaza van, de a teendőink szürke fellegei távol tartják az álom nyugalmát.

- Még a varázslatot is ki kéne próbálni. – Szavakba öntöm a lesürgetőbb problémánkat, de mint mindig, most sem tudok nyerni ellene.

- Te csak aludj. Addig én összerakom, ha elkészültem felkeltelek. – Megadó bólintással adom át magamat a testemet és lelkemet kínzó fáradtságnak. Felesleges mindkettőnknek a varázsige átalakításán dolgozni, teljesen igaza van, hogy az egyikünknek pihenni kell, és tudom, hogy ha úgy döntött, hogy én leszek az, akkor felesleges szócséplés vitatkozni erről vele. Sajnos objektíven szemlélve a kérdést azt is be kell látnom, hogy jelen pillanatban valóban nagyobb szükségem van a pihenésre, mint az én legyőzhetetlen és megállíthatatlan démonomnak.

Lehunyom a szemeimet, a testéből áradó meleg szeretet, és a megingathatatlan biztonságérzet szinte rögtön mély, pihentető álomba taszít.

***

Az arcomat becézgető érintések ismerősek az elmúlt heteink szerelmes békéjéből. A kedvesem gyengéd, ébresztgető simogatása elcsalja a szememből az álmokat.

- Bess nín... echuio... / Asszonykám... ébresztő... – A gúnyolódó szavak sunyin kúsznak át az elmémet borító félálom feloszlani készülő ködén, megrándul az arcom, mikor felfogom őket.

- Ha ezt nem hagyod abba, csúnya világ lesz. – A hangom rekedtes, és morcos. Mióta mellette vagyok, és megtanultam rendesen, mélyen, békésen aludni, rájöttem arra is, hogy ki nem állhatom, mikor ebből a kellemes állapotból felébresztenek. Ha még szexszel tenné, talán megbocsájtanék, de gúnyolódással? Azt már nem.

Felülök, nyújtózom egyet, hogy felébresszem a zsibbadt testemet, a vérem felpezsdült bizsergéssel lüktet az ereimben. Jobban vagyok. Határozottan. A lemenő nap fenyegetően narancsos színvilága emlékeztet, hogy milyen árat fizettem ezért a pihenésért. Időt, ami most a legértékesebb valutánk.

- Jól elbasztuk az időt... – Calek mintha csak szavakba öntené a gondolataimat, természetesen a maga nyers, vicceskedő módján. Most nem lel társra bennem, túlságosan égető a kérdés, ami kikívánkozik belőlem. 

- Sikerült összerakni a varázslatot? – Ha nem, akkor már nincs időnk nekiállni, mennünk kell, kommunikációval vagy anélkül.

- Ühüm. – Megkönnyebbült sóhajjal pillantok az éjfeketén felsejlő rúnákra, hideg precizitással javítok át egy-két részletet. Valószínűleg az általa alkotott varázsige is működött volna, de így jobban hajaz az eredeti bűbáj logikájára, és mivel tudjuk, hogy az eredeti stabil és működik, ez a cél.

- Na, akkor próbáljuk ki!

- Neked kell az oroszlán részét csinálnod, nekem most minél kevesebbet szabad varázsolnom. – Némán bólintok, elfojtok egy mosolyt a gondolattól, hogy a drágalátos „mindent kézben tartok” démonom arra kényszerül, hogy átadja a gyeplőt. Emlékeztetem, hogy már nem egy gyerek áll mellette, aki zavarba jön a feladattól.

- Amúgy is, én már csináltam ilyet, rémlik?

- Jah... csak ne emlékeztess rá, hogy kikkel csacsogsz unalmas perceidben. – Persze, minden este csacsogunk egyet, mikor pedig végre valahára találkozunk, befonjuk egymás haját. Ha nem tudnám, hogy milyen önelégült, azt hinném, hogy féltékeny. Azért mégiscsak megnyugtatom, nem akarom kétségek között vergődve útjára engedni.

- Hát... nem nagyon voltak az elmúlt időszakban unalmas perceim. – Már háttal van nekem, de szinte még így is érzem magamon az elégedett mosolyát, és az élveteg pillantását, az egész teste kisugárzása megváltozik tőle. Félretűröm a haját, a selymes tincsek érintése az ujjaim között eszembe juttatja a korábbi vad szeretkezésünket. Elhessegetem a gondolatot, mielőtt magával ránthatna a szenvedélyünk végnélküli, kiszáradhatatlan óceánjába.

- Nem is lesznek a jövőben sem, azt garantálom. – Nem segítenek a szavai, ezért hogy a saját figyelmemet eltereljem, gyors, aprólékos pontossággal vésem a bőrébe a szükséges rúnajelet egy hosszú, erre a célra kifejlesztett tűvel, amit az imént idéztem meg. Tétovázás nélkül kezdem el mormolni az átalakított bűbáj hosszú sorait. A testem ismerős életre kel a mágiahasználat borzongató érzésétől, a manám elégedetten morajlik fel, és mikor az utolsó szó is elhagyja az ajkaimat, a tarkómon magától felizzik a rá felkarcolt rúna pontos mása. A fájdalmat szinte meg sem érzem a különös, jóleső érzés mellett, amit a tudata érintése hoz magával, és a megnyugvás, hogy most már soha nem leszünk egy gondolatnál távolabb egymástól.

- Kész.

- Ez gyors volt – Mögém sétál, hogy szemügyre vegye a rajtam keletkezett rúnát. – Eddig hogy nem vettem ezeket észre... – Elvigyorodok a túlságosan is egyértelmű kérdésen. Ha arra lenne ideje, hogy apró, halovány, bőrszínű hegeket keressen a hajam sűrű rejtekében, mikor mögöttem van, akkor óriási bajban lenne a kapcsolatunk. Szavakba is öntöm a kézenfekvő választ.

- Mikor hátulról néztél biztos mással voltál elfoglalva.

- Az már egyszer biztos. – A gyengéd pacsi a fenekemen tudatja velem, hogy értette a perverz utalásomat, bár egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy fogja. Ki értené, ha nem ő…

Megfordulok, játékos vigyorral pillantok fel rá, de az ajkaink futó érintésénél többet nem engedek magamnak. Ha most megcsókolom, nem megyünk sehová reggelig.

- Indulnunk kell. – A szabadságunk és a békénk hirtelen elvesztése mérhetetlen csalódottságot és keserű haragot ébreszt bennem. Évek óta először rühellem a munkámat, ami több mozgásteret ad, mint bármi az eddigi életem során, és gyűlölöm az erőt, amire az utóbbi időben kezdtem ajándékként tekinteni, de most célponttá tett. Megrémiszt, hogy érte lemondanék az angyalságról, a különleges erőmről, a hatalomról, amiért vért izzadtam, az eltökéltségről, ami a végletekig hajtott. De vajon kivé válnék, ha lemondanék mindenről, ami azzá tesz, aki vagyok?

- Mutasd az utat. – A válasza kizökkent az elkomolyodó gondolatmenetből, egy lassú pislogással ásom el, hogy majd a jövőm egy nyugodalmasabb pillanatában újra rálelhessek.

Itt az ideje, hogy kicsit megdolgozzak a kirívó szabadságért, ami a vadászok jutalma.

***

A búcsúzkodásunkat követően egy légies mozdulattal emelkedem fel, az ajkaimon még ott játszik a szerelmes mosoly, ami csak az övé. Nem tetszik a búcsúzás érzése. Az első gondolatom az, hogy majd hozzászokunk az évszázadok alatt, de szinte rögtön rájövök, hogy nem akarok hozzászokni.

Már javában éjszaka van, a Hold kövér alakja sápadt fénylepedőt terít az alattam elterülő végtelen erdőségre. Bizonytalanul pillantok vissza, de a létezését már rég magukba fogadták az éj dermedt árnyai. Van egy egyre erősödő baljós érzésem, hogy ígéret ide vagy oda, nem fog tétlenül, távolról követni minket.

A levegő ismerősen fülszaggató süvítése visszarepít a múltbeli önmagamba, az elmém végtelen termeibe lépve teszem meg azt, amit egész nap terveztem, és meggyógyítom az elhalt, éjfekete tincseimet. Nincs szükségem felesleges kérdezősködésre Mikhal részéről. Valószínűleg így is több kérdése lesz, mint amennyi válaszom nekem van.

Az éjszaka leple alatt érkezem meg a találkozási pontra, és egy cseppet sem lep meg, hogy hű társam már jelen van. Természetesen nem éri váratlanul az érkezésem, kétlem, hogy Mikhalt meg lehetne lepni, főleg ha számít valakinek a közeledésére. Törökülésben ül egy széles, átlátható, búvóhelyektől mentes tisztás kellős közepén. A lehető legbiztonságosabb pontja egy sűrű erdőnek a démonoknak kedvező sötétség ölelésében. A szemeit nem nyitja ki, de néma biccentéssel üdvözöl, mikor a talpaim alatt alig hallható susogással elhajlik néhány fűszál. Nem töröm meg a csendet, türelmesen megvárom, hogy akármit is csinál, befejezze. Néhány perc múlva felkel a földről, a sötétbe burkolózó szempár ismerős pillantása végigmér.

- Ezek szerint sikerült kitörni a démon átkából. – Érzelemmentesen bólintok.

- Igen. – Eszembe jut, hogy ha rajta múlna, még mindig a drágalátos démonomhoz lennék bilincselve, ezért hozzáteszek egy keserű megjegyzést. – Kösz a segítséget.

- Hé! Megpróbáltam. Még Erionba is elmentem Cintiához, de csak ugyanazt tudta elmondani, mint én. Ráadásul említette, hogy már te is jártál ott ugyanezekkel a kérdésekkel… – A hangsúlyából lerí, hogy mekkora áldozat volt feláldoznia a szabadsága egy töredékét arra, hogy értem rohangáljon átoktörő megoldások után. Most, hogy tudom, milyen érzés kirángatva lenni az „ágyból”, egy kicsit megértem. Futó mosollyal pillantok a magyarázkodó alakjára.

- Nem gond, megoldottam. – Ő is felém sandít, egyre erősödő gyanakvás csillog a szemeiben.

- Halott? – Óriási a kísértés, hogy igent mondjak, de a hazugságoknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy megbosszulják önmagukat. Főleg ha a tárgyuk egy szavahihetetlen démon, aki néhány kilométerre kóvályog tőlünk.

- Nem. Meggyőztem, hogy nem előnyös számára hozzám kötve lenni. – Legalábbis nem egy átok által. Ha elmondanám, hogy most milyen kötelék feszül közöttünk… soha nem tudhatják meg.

Mikhal elvigyorodik a válasz hallatán. Ha valaki, ő közelről ismeri a meggyőzési technikáimat. Bár azt a fajtát, amit jelen esetben használtam, a legkevésbé sem. Nem tudok elfojtani egy vigyort a gondolattól, hogy Calek hogy reagálna, ha más démonokat is úgy próbálnék meggyőzni, mint ahogy őt sikerült. Egyszer majd megkérdezem. A búcsúzkodásunk során úgyis felmerült a féltékenység témaköre.

- Megváltoztál. – Rajtakapottan tüntetem el a merengő mosolyomat, de állom a társam kutató pillantását.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Mostanra már ismer annyira, hogy tudja, mikor hagyja abba a kérdezősködést, de a szemeiben nem alszik el a kíváncsiság lángja. Tudom, hogy a most elhessegetett kérdéseknek még lesz jövőjük.

***

Hat napja követjük a küldetés leírásában megadott útvonalat, de hiába vizsgálunk át minden követ és fűszálat, szinte semmilyen értelmes nyomra nem akadunk. Eddig összesen háromszor futottunk bele gyenge, szinte eltiporható démoncsapatokba, de még egy olyan egyeddel sem találkozunk, akinek az értelmi képessége meghaladná a cipőm talpáét. Ennek megfelelően nyilván információt sem tudtunk szerezni tőlük, csupán alátámasztást, hogy tényleg démoni mozgolódások történtek a környéken.

- Faszomat már. – Mikhal mérgelődve törli le a nadrágja szárára fröccsent éjfekete démonvért, amit az utolsó lekaszabolt szörnyetegtől kapott búcsúajándékként. – A pillanatban, hogy elolvastam a küldetést, tudtam, hogy gyűlölni fogom. Soha nem kaptunk még nyomozást, mi a harcos kivégzőosztag vagyunk… - Nem válaszolok a türelmetlen dünnyögésére, de ezek a gondolatok már nekem is megfordultak a fejemben. Tényleg szokatlan a küldetés típusa, általában ritkán kerül párba két olyan erős harcos, mint mi, nem hiába. A mi feladatunk szokott lenni a legveszélyesebb démonok levadászása, nem pedig csúszómászók és alantas, fejvadász szolgadémonok hajkurászása. Mintha sejtenék, hogy közöm van hozzá, pedig az teljesen kizárt. Lehet, hogy csak a helyszín közelsége miatt?

- Úgy beszélsz, mintha a mi célpontjainkat nem kéne sokszor hetekig hajkurászni.

- De az más… ott legalább vadászunk, most egy kibaszott takarítónak érzem magam. – Lesöpri a ruháját, mintha csak nyomatékosítani akarná a szavait, én pedig néma sóhajjal pillantok a délutáni napsugarak lusta fényeire. Az elmúlt napokban csak rövid, tárgyilagos helyzetjelentéseket váltottunk Calekkal, a mellkasomban egyre csak növekvő pangó hiányérzet egy teljesen új fájdalommal ismertet meg. Az ölelésébe szeretnék bújni, és érezni az illatát, ami jobban hiányzik, mint a levegő maga, a teste keménységét a mellkasomon, az ujjai határozott érintését a bőrömön. Ökölbe szorulnak a kezeim, a körmeim a tenyerem bőrébe vájnak. Muszáj elhessegetnem ezeket a gondolatokat. Napról napra egyre nagyobb a kísértés, hogy megosszam Mikhallal a sejtést, hogy én vagyok a célpontjuk, már csak azért is, hogy hamarabb lezártnak tekinthessük a küldetést, és visszareppenhessek a démonom karjaiba. A probléma csak az, hogy fogalmam sincs, hogy reagálna a tanács, ha megtudnák, hogy célpont vagyok. Azt mindenáron el kell titkolnom, hogy Baálnak hatalmában áll ellopni a képességemet, mert akkor soha többé nem leszek szabad. Viszont ha azt hinnék, hogy egyszerűen csak ki akarnak iktatni az erőm miatt, akkor az angyalok értékes szövetségeseink lehetnének a démon herceg ellen. Vagy úgy döntenek, hogy nem ér háborút az erőm, és mégiscsak „szobafogságot” kapok. Egy hirtelen ötlet elmossa az előző gondolatokat. Ha azt hinnék, hogy az Aetatis suae Tempore miatt üldöznek, akkor lezártnak tekinthetnénk a küldetést, a könyv átadása pedig biztosítaná a szabadságomat.

- Álljunk meg éjszakára. – Mikhal türelmetlenül pillant felém.

- Minek?

- Mert ezek a lerázhatatlan nyavalyák szerintem engem követnek.

- Miből gondolod? – A türelmetlensége értetlenségbe csap át, de a tekintete komor marad.

- Abból, hogy az elmúlt hetekben megtett utamat járjuk épp végig. – Fintorogva mérem végig a néhány tetemet a lábunknál, miközben elmesélem neki a könyves fedősztorimat a követés okáról.

- Mi a faszért bolyongsz a földön egy értékes ereklyénkkel a testedben? – Lesújtó pillantással válaszolok a számonkérő szavakra.

- Mintha te önként feladnád a szabadságodat. – Látom megenyhülni, a tekintete végigsimítja a lemenni készülő nap süllyedő alakját, majd nyújtózkodva mozgatja át a vállait. Szokásunkhoz híven most is a fák rejtekeitől távol állunk meg, de még egyikünk sem ül le. Elém lép, és mintha túl mélyre látna bennem. Eszembe jut egy gondolat régről, hogy ha lennének érzéseim, talán a barátomként tekinthetnék rá. Most már vannak…

- És mihez kezdesz a féltett szabadságoddal most, hogy akárhogy is, de leszámoltál a démonnal, akit üldöztél? – Ha tudná…

Egy szempillantásnyi időre sem szakítom meg a kemény szemkontaktust, de nem tudok megállítani egy elsuhanó mosolyt az emlékektől, hogy pontosan milyen módokon és pózokban is számoltam le az én egyetlen démonommal az elmúlt hetekben.

- Semmi közöd hozzá. – Elvigyorodik, a mindentudó tekintet zavarba ejtő fürkészése minden másodpercben egyre idegesítőbb.

- Te összefeküdtél vele. – Az arcom felmelegszik a vád hallatán, ami sajnos fején találta a szöget, dühösen fordítom el a fejemet. – Ezt nem hiszem el. Én itt türelmesen várom évek óta, hogy kiheverd a veled történteket, erre valami démon elhappolja az első alkalmadat. – Nem javítom ki, hogy nem csak az elsőt, hanem az összeset, és nem „valami” démon, hanem pont az, aki okozta a „velem történteket”.

- Megőrültél. – Dühösen dünnyögve kémlelem a tájat, miközben az alkonyat egyre sötétebb árnyalatokat ölt körülöttünk. Nem tagadom a szavait, úgy érzem, azzal csak növelném a gyanúját. Egy ideig némán áll mellettem, elmereng az új információkon. Neki is volt már démon szeretője, így ha valaki, ő nem fog ítélkezni emiatt.

- Mit tennél, ha megkapnánk célpontnak? – A hanga inkább rejt kíváncsiságot, mint kihívást, valószínűleg ez egy olyan kérdés, amin a saját szeretője kapcsán is elmerengett.

- Nem tudom. Majd kitalálom, ha megtörténik. Te? – Egy pillanatnyi tétovázás sincs a válaszában, a szívem összeszorul a határozottságától.

- Megölném. Pontosabban te ölnéd meg, de érted a lényeget. – Némán bólintok. Igazából én is pontosan tudom, hogy mit csinálnék, de sajnos azt mégsem oszthatom meg vele, hogy ha választanom kéne, akkor gondolkodás nélkül őt ölném meg Calek helyett. Hogy bármivel és bárkivel szembeszállnék érte, aki már a lelkemet, a szívemet, a boldogságomat, a jövőmet jelenti.

Egy időre nehéz csend ereszkedik ránk, és kihasználva a hosszú napok rohanása utáni pillanatnyi nyugalmat, felkeresem az előző párbeszédünk mit sem sejtő főszereplőjét.

„Ma éjszakára megállunk.” – Csak egy rövid kis szünet után kapok választ.

„Elmondtad neki, hogy te vagy a célpont?” – Képzeletben elhúzom a számat, hogy ilyen könnyedén összekapcsolta a két dolgot. Persze elég nyilvánvaló, hogy nem pihenni álltunk meg, hiszen annyi ideje még nem tart a küldetés, hogy szükségünk legyen rá.

„Igen.” – Nem teszem hozzá, hogy a könyvre fogtam az okát, nem szeretném feleslegesen az orrára kötni, hogy valószínűleg a küldetés után soha többé nem látja egyikünk sem az üldözött ereklyét. Nem válaszol, ha rosszalja is a döntésemet, nem teszi szóvá, pedig őt ismerve neki is eszébe jut az eshetőség, hogy emiatt rám szabhatnak egy hosszabb kényszerszabadságot. Nem is beszélve arról, hogy épp csalinak készülök használni magamat az ellenségekkel szemben, akik elől lóhalálában menekültünk néhány napja. De most hárman vagyunk. Ráadásul ha nem így döntök, akkor az idők végezetéig nyomozhatunk az üldözőim után, engem pedig túlságosan türelmetlen vágy hajt a karjaiba, hogy annyit várjak. Én töröm meg újra az elméink hálóján kialakult némaságot.  – „Hiányzol.”

„Te is nekem, kicsim.” – Akaratlanul is elmosolyodom az édes becézésen. – „Akkor most pihentek?” – Majdnem rávágom válaszként, hogy „mondhatjuk úgy is”, mikor beugranak az ígérete szavai, azaz, hogy nem jön a közelünkbe, amíg dolgozunk. Azt a sunyi mindenedet, édesem. Vagy túl sokat gondolok a kérdés mögé? Mindegy, jobb biztosra menni.

„Nem. Dolgozunk.” – Szinte látom magam előtt a vigyorát, minden önuralmamra szükség van, hogy ne induljak meg abba az irányba, amerre érzem őt.

A felvett nevemet hallom Mikhal szájából, a másodperc töredéke alatt magamhoz térek és ugyanebben a pillanatban megérzem a pokol túlságosan is ismerős, undorító, gyomorforgató érintését. Az orromba, a torkomba, az elmémbe mászik, és fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy az aktív linkünkön keresztül Calek is megérzi. A gondolatbéli hangjában rezgő figyelmeztető csengés vészharangokat kondít bennem.

„Vigyázz magadra.” – Megremegek, mikor a szavaival nem csak a szavak, hanem a minket ölelő pokoli sötétség pontos mása is átcsordogál.

„Ne miattam aggódj. Nálad is ott vannak.”

Lezárom az elménket összekötő kapcsot, és a következő pillanatban már keresztbe tett tőrökkel hárítom egy gigantikus csatabárd csapását. A fegyver másik végén egy foszló arcú hájas hústömeg pillant vissza rám undorítóan hatalmas, fényes rovarszemekkel. Stabilan tartom az ólomsúlyú bárdot a fejem fölött, szerencsére az elmúlt napokban még a feszített tempójú kutakodásunk mellett is volt időm felerősödni és visszaszerezni a manatartalékaimat. Egy könnyed mozdulattal húzom szét a tőröket, megperdülve kerülöm ki a szabad utat kapó, lesújtó fegyvert, miközben a jobb kezemben lévő penge mélyen felszántja az oldalát, a mozdulat befejezéseképpen pedig a bal kezem fegyvere tövig merül a háta közepébe. Méregzöld vér fröccsen mindenfelé, savként perzselve fel mindent, amit ér, és ezzel együtt sajnos engem is. A vadászegyenruhám vastag fekete anyaga szinte a bőrömbe ég a spriccelő vér által hagyott foltokban, a szétmart húsom szaga betölti a levegőt. Felszisszenve hátrálok egy lépést, egy pillanat alatt mérem fel a csatatérré váló környezetünket. Mikhal mögöttem harcol egy groteszkül magas és vékony, görnyedt fenevaddal, akinek a szemei helyén csak rothadó üregek vannak, a szája pedig egy félig letört csőr. Hét másik abszurd szörnyszülött közelít felénk rémisztő sebességgel, de a minket ölelő fák sűrű rengetegében több tucat árny mozgolódik. A gerincem vonalán végigfutó vérfagyasztó borzongástól fintorra késztet. Hátraszólok Mikhalnak, mielőtt megismétli a hibámat.

- Vigyázz, mert ennek itt sav van a vére helyett.

- Láttam. Baszki. Mi a faszok ezek?! – A púpos, görnyedt csontvázlény magasra emeli a kaszáját Mikhal felett, de ő gyorsabb nála, a hosszú, kétkezes kardja úgy vágja ketté az alakját, mintha vajból lenne. Hátrareppenve kerüli ki a mindent felmaró, zölden spriccelő vércseppeket. Bassza meg. Akkor nem csak az enyém különleges képessége volt. Ami viszont megnyugtató, hogy nem halhatatlanok. Visszafordítom a figyelmemet a felém közelítő, alabárdos monstrumra, a kezeimből eltűnnek a gyorsaságomnak kedvező tőrök, és két könnyű, vékony, elegáns hosszúkard materializálódik. Úgy érzem ez egy olyan este lesz, amikor többet ér a távolság, mint a gyorsaság. Mély levegőt veszek a kénes szagúvá váló éjszakából, a bőröm savtól sistergő gyógyulása betölti a füleimet, tágra nyílt szemekkel figyelem a fák közül kilépő bizarr lények újabb és újabb ocsmány alakjait. A szívem a torkomban dübörög, az ajkaimra várakozással teli vigyor kúszik. Az adrenalin érintése ismerős bizsergéssel szántja fel a testemet, és újra elkap a harcnak az a fajta kegyetlen élvezete, amit tőle tanultam. Akkor táncoljunk.

Felreppenve lendülök előre, de épp csak annyira emelkedem el a földtől, hogy taktikai előnyt szerezzek. Mielőtt védekezésre emelhetné a bárdját, az egyik éles pengém könnyedén választja el a hájtömeg undorító fejét a még undorítóbb testétől, a másik a mögötte lévő csápos, hatszeműt skalpolja meg. Kikerülök egy hátulról érkező zöld köpetet, a levegőben spirálban megpördülve vonom magam köré a szárnyaimat, hogy kivédjem velük a következő százat. Az áldozatul esett, sérült tollpihék szinte rögtön meggyógyulnak a mágiám lüktető erejétől. Már nem nézem, hogy milyen embertelen, ocsmány, undorító szörnyet kaszabolnak le a savtól izzó kardjaim, de a lassan elmálló tetemek hiába gyűlnek, az ellenségek nem fogynak. Elfojtott lihegéssel szállok le Mikhal mellé, aki hozzám hasonló vehemenciával gyártja a holttesteket, de mindhiába.

- Mi az Isten történik?? – A régi önmagam most rászólna, hogy mi vagyunk az utolsók, akiknek ily módon kéne a szánkra venni az Úr nevét, de most csak egy mosolyt csal az ajkaimra a gondolat.

- Nem tudom, de ezt nem tudjuk sokáig csinálni. – Egymásnak vetett háttal küzdünk az újabb hullám ellen, már nem finomkodok a kardommal, forrón perzselő mágikus tűz tör elő belőlem, de a szörnyetegek hőálló teste mintha örökkévalóságig tartó lomhasággal olvadna a földig.

„Ramiel”

„Igen?”

„Keressétek meg a fészket. Valahol a ti közeletekben van.” – Villámként nyilall belém a felismerés, hogy valahonnan jönniük kell, valaminek gyártania kell őket. A tudat, hogy a drága férjecském még a forráspont felkutatása érdekében sem szegte meg az ígéretét, különös melegséggel tölt el.

„Máris.”

Megosztom Mikhallal az ötletet, természetesen azt a részletet kihagyva, hogy honnan származik, szó nélküli egyetértésben repülünk fel, és indulunk el a szörnyek érkezésének az irányába. A bűzölgő, méregzöld fészek olyan, mint egy áttetsző hártyával borított, lüktető, lélegző gyomordarab, a fák között megbújva is virít a holdfényes éjszakában.

- Fedezz. – A pulzáló düledék fölé repülök, a kezeimből vastag, királykék tűzoszlopok lőnek ki az alattam terpeszkedő, bűzös monstrum felé, és ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt hinném, hogy hörgő visítást hallat magából, mikor a lángok elérik. Egy darabig mintha táplálná az erőm, elkezd nőni, de a belsejében a méregzöldbe vegyülő kék azt sejteti, hogy nem tudja a magáévá tenni a lángokat. Mikhal fájdalmas nyögésére felkapom a fejemet, a szemeim tágra nyílnak, mikor látom a bal karját vállból a mélybe hullani. A fák közül állatias kacaj zeng fel a sikeres támadás nyomán, hátrapillantok a levegőt szelő, véressé vált fűrészfogas fémbumerángra, ami áthasította a társamat, és hazaúton a hátam közepét vette célba. Elmozdulok az útjából, de egy pillanatra sem hagyom abba a fészek ostromát.

- A picsába. – Mikhal haragos sziszegését elengedem a fülem mellett, súlyosabb sérülésekkel tűzdelt csatából is sétáltunk már el diadalittasan. Újra felénk repül az éjszaka homályába vesző, vadul pörgő fegyver, de most már számítunk rá, Mikhal kardja egy könnyed mozdulattal csapja félre. Pár másodperc múltán a fészek morajló bugyogással adja meg magát, a robbanása nyomán spriccelő, csordogáló gyomorsav egy közel ötven méter sugarú körben porig marja az erdőt, majd egy része a sárba szívódva mérgezi tovább a földünket, a lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy beeszi magát a talajvíz mindent tápláló tisztaságába, hogy rohadást és pusztulást hozzon magával.

Leszállunk a felgyűlt savpocsolya peremén, a szemeim kutakodón keresik a bumeráng tulajdonosát, de csak sötétségre lelnek. Mikhal karja már nekikezdett a halhatatlanok makacs regenerációjának, de ez lehet, hogy jelen esetben nagyobb hátrányként szolgál, mint előnyként. Valószínűleg a manájára, amit a folyamat felzabál, nagyobb szükségünk lenne, mint egy kézre. A türelmetlenné váló pillantásán látom, hogy ő is így gondolja. Ha ismerné annyira a mana és a test kapcsolatát, mint én, le tudná állítani az ösztönös regenerációt, de nem most fogok neki különórát tartani a mikéntjéről.

A lábunk előtt elterülő zöldes folyadékból fénysebességgel vágódik felénk egy-egy tűhegyes lándzsa, földöntúli gyorsasággal kerülöm ki a mellkasom közepét megcélzó pengét, a szemem sarkából látom, hogy a legyengült partnerem nem volt elég gyors. A jobb vállát kapja el a dárda helye, könnyedén átszúrja a testét és megingathatatlan vasakarattal szegezi a mögötte magasodó fába.

- A picsába. – Most az én ajkaimat hagyja el a szokatlan, de most mégis a sajátoménak érzett szó. Villámgyorsan veszem sorra a lehetőségeket. Esélytelen, hogy elég gyorsan ki tudom szabadítani Mikhalt, túl kiszolgáltatottá tenne a folyamat, ebben a formában pedig nem maradhat emellett a ki tudja milyen szörnyűségeket rejtő tavacska mellett, szóval marad az a megoldás, hogy a tavacskát tüntetem el tőle.

Halkan kezdek el mormolni egy ritkán használt, a kék lángokból táplálkozó varázsigét, amit még egészen fiatal vadász koromban alkottam unalmamban.

- Raguel, ne! Hagyj itt, téged nem kaphatnak el! – Nem törődök a hangjával, hiszen ő nem tudja, amit én, azaz, hogy ha minden kötél szakad, egy ősöreg démon még mindig kihúzhat minket a csávából. Gyűlölöm a gondolatot, hogy már az első „közös” küldetésünkön a segítségére szoruljak, de Mikhal élete többet ér, mint a büszkeségem.

A tenyereimből nehéz, kék gőzfelhőként úszik ki a lángjaim átformált anyaga, a kavargó gőzt a földre húzza a súlya, majd a parancsomra megindul a zöld tavacska felé. A két élénk szín vakító találkozása ádáz sercegést hoz magával, mikor egymásnak feszül a pusztító erejük. Mint mindig, most is a lángom nyer. A méreg pocsolyája szépen lassan fenyegető füstként oszlik semmivé, halott, ismerősen üszkös, pokolfekete földet hagyva maga után. Elhúzom az orromat a bűzétől, de a figyelmemet nem kerüli el a kiszáradó pocsolya rejtekéből a fák sötétébe menekülő két árnyfolt. Szóval ketten vannak. Befejezem a munkámat, türelmes hidegvérrel várom a következő lépésüket, hiszen most nem a vadász, hanem az üldözött vagyok, ráadásul nem hagyhatom magára Mikhalt.

A fekete föld árnyaiból szépen lassan ki is emelkedik a két kihívóm, mindketten emberszabásúak. Az egyikük kis termetű, a kezében megcsillan a már ismert bumeráng, viszont a szemei nem emberiek, hanem a pókokéhoz hasonlóan fekete gömbszemek, két nagy középen, és két kisebb mellettük. A társa magasabb, és rajta kivételesen nem látok semmi groteszk kiegészítőt, de mikor megszólal, alig érthető, rovarszerű nyikorgással préselődnek ki belőle a szavak.

- Elpusztítottad a gazdánk gyomrát. Halállal lakolsz. – A kisebb termetű dühösen válaszol neki, az óriási pókszemein az egész égbolt kirajzolódik.

- Nem ölhetjük meg, te ostoba, ismered a parancsot.

- De a kezeit megehetem? – Elvigyorodik, és észreveszem, hogy a szája belsejéből a sáskákéhoz hasonló, recés szájszerv türemkedik elő, ami megremeg az izgatottságától. Fúj. Fúj. Fúj. Miért kell a rovarok urának lennie? Miért nem lehet a nyuszik ura? Vagy a madaraké?

- Nem eheted meg, tudod, hogy a gazda akarja megenni, ostoba fajankó. – A kezeimben némán sejlenek fel a tőrjeim, mikor eldöntöm, hogy nem várom meg a vitatkozásuk végét. Követhetetlen gyorsasággal vetem magam feléjük, a pillanat töredéke alatt döntöm el, hogy először a magas lesz a célpontom, ő tűnik a primitívebbnek. Sokkal gyorsabban mozdul, mint vártam, de így is sikerül levágnom az egyik vékony karját, viszont mire a földre hullik a testrész, már egy vadonatúj van a helyén. Nem hezitálok, újra feléjük vetem magamat, az egyik tőröm a bumeráng éles támadásait hárítja, míg a másikkal próbálok sikeres támadásokat bevinni, miközben lándzsaszúrások sorozatait kerülgetem vagy hárítom a szárnyaimmal, több-kevesebb sikerrel. Hosszú percekig kóstolgatjuk egymást, én töröm meg a záporozó támadások és védekezések végeláthatatlannak tűnő sorozatát. Vérző, már rémisztően lassan gyógyuló szárnyakkal lépek Mikhal mellé, az arcomon fájón lüktet egy hosszan elterülő, szétnyíló seb, a szemeimet csípi a vérem, de még így is megérzem a társam irányából a pokol sötétjétől fertőzött mana orrfacsaró szagát. Egy kapkodó mozdulattal tépem le a vállába fúródott lándzsa körül a ruhát, elsziszegek egy csúnya kifejezést, amikor meglátom, hogy a seb körül szépen lassan elfeketednek az erek, ahogy a sötétség beeszi magát a vérébe. Már nem kérdés, hogy mit kell tennem.

„Calek.”

„Igen?” – Még egy utolsó, tétova szívdobbanásnyi pillanatba kerül eldobnom a makacs büszkeséget, de megteszem.

„Szükségem van a segítségedre.” – Nem válaszol, de a létezésemnél is bizonyosabban tudom, hogy jön. Letérdelek Mikhal mellé, és bár az utolsó dolog, amit tennem kéne, a manám pazarlása, de nincs választásom. Egy közepesen erős pajzsot idézek körénk, majd rögtön belekezdek a hibernáció varázsige sokat követelő soraiba, hogy megállítsam a sötétség terjedését Mikhal ereiben.

Az utolsó szó elhangzása pillanatában törik szilánkos darabokra az élénkkék pajzs a lilán pulzáló bumeráng sokadik érkezésétől, oda sem nézve kapom el, a tekintetemet a mellém becsapódó démon vérvörösen izzó szemei ejtik fogva. A fáradt, vérben úszó testem új életre kel a közelségétől, az erejétől, a lendületétől, a gyorsaságától, és a szívemben feléledő érzelmek okozta izgatottságtól. Oldalra sandítok, és észreveszem, hogy a bumeráng másik felét az ő szorítása fogja satuba. Leplezetlen haraggal néz végig rajtam, és a pillantása egy másodperc erejéig elhiteti velem, hogy valami rosszat csináltam.

- Kérhetsz ám segítséget azelőtt is, hogy félholtra vereted magad. – Öntelten húzza fel az orrát, és ebben a pillanatban, ahogy előttem áll, és kioktató, beképzelt magabiztossággal osztja az észt, egyszerre akarom leteperni és haragból meglovagolni, valamint apró, összerakhatatlan cafatokra szaggatni. A túlságosan is ismerős gyerekes düh feleselésre sarkallna, de Mikhal érdekében lenyelem a keserű szájízt.

A társam felé intek, és látom, ahogy a démonom intelligens pillantása gyorsan felméri a helyzetét.

- Mit kezdjek vele?

- Segíts neki. – Szabadított már meg engem is a pokol fojtogató érintésétől, tudom, hogy képes rá.

- Miért? – A kérdéstől kis híján elönt a méreg, de még visszatartom a tombolását, pedig már egy vészjósló balsejtelem azt sugallja, hogy nem két szó lesz meggyőzni.

- Mert megkértelek. – Erőltetett nyugalommal suttogom a szavakat, miközben lopott pillantást vetek a valódi ellenfeleinkre, akik meglepő kíváncsisággal és türelemmel figyelik az újonnan érkező ellenségüket.

- Nem kértél meg.

- A picsába Calek, kérlek! – Megremeg a hangom a türelmetlenségtől.

- A te életedet jöttem megmenteni, nem az övét. – Kész. Eddig bírta a józan eszem, szinte érzek elpattanni valamit az agyamban, amitől átjárja a testemet a harag szülte remegés. Válaszra nyitnám az ajkaimat, de a kis termetű démon ezt a pillanatot választja egy majdnem meglepetésszerű támadásra, a kezeiben már lilán izzó tőrökre cserélte a bumerángokat, de nem elég gyors. Egy légies mozdulattal térek ki az egyik tőr szúrása elől, a másik a felkaromba szúródik a mozdulattól, ahogy felé fordulok, de szinte meg sem érzem a fájdalmat a felhergelt állapotomban. Az ujjaim elkapják a torkát, felemelem a földről és halkan sziszegve nézek mélyen az állatias gömbszemekbe, miközben a tenyeremből lassan égeti át a torkát egy gyilkos kék lángcsóva.

- Ne zavarj… - Összeszorulnak az ujjaim, a harc okozta ingerültség és a démonom indokolatlannak érzett ellenállása szülte harag gyilkos vérszomjként összpontosul bennem. –  …mikor a férjemmel vitatkozom. – A teste leesik a földre, de a feje még pár röpke másodpercig a kezemben marad. Fintorogva dobom el, majd kicsit megnyugodva fújom ki a levegőt, és visszafordulok az élveteg mosolyú szeretőm felé.

Akkor stratégiát váltok. Megkeményítem a vonásaimat, és elszánt makacssággal állítom választás elé a drága egyetlenemet.

- Ha nem szeded ki belőle sötétséggel, én fogom kiűzni fénnyel. – És azt hiszem, mindketten emlékszünk a legutóbbi találkozásomra a fény kiszámíthatatlan erejével.

Vicsorogva lép elém, eltemetem a vad gondolatot, hogy milyen érzés lenne azokat a fogakat a bőrömön érezni. A felindult pillantása szinte visszarepít a harcunk utáni veszekedésünkbe, de most nem kényszerít ránk józanságot az akkor rám leselkedő életveszély. Az egyik kezével megragadja az arcomat, a hosszú, erős ujjak összeszorítják a puha bőrt, miközben maga felé kényszerít. A lehelete szinte csípi a mély, vérző sebet, ami a homlokomtól a szememen és az ajkaimon át egészen az államig feszül. Még legyengült állapotomban is érzem a bőröm alatt a kék lángok kitörni vágyó, feszítő erejét, amit a harc okozta adrenalin szült és a szívemben felizzó haragos szenvedély táplál.

- Fogalmam sincs, hogy a kurva életbe tartottad magadat életben idáig. – Dühösen sziszegi a szavakat, és a becsmérlő hangszín hallatán még szédítőbben járja át a testemet a büszkeség és megfelelni vágyás szülte dac.

- Úgy, hogy erős vagyok! – Állom a kőkemény pillantását, tárgyilagos őszinteséggel közlöm vele a tényt, amit az elmúlt éveim hosszú, rögös útja után senki nem mert megkérdőjelezni, csak az a férfi, akitől a legjobban vágyom az elismerésre. – Elegem van abból, hogy úgy kezelsz, mint egy ostoba gyereket. – Az ujjai megszorulnak az arcomon, édes fájdalommal mélyednek a bőrömbe. Türelmetlen mozdulattal lököm el a kezét, de egy percig sem kételkedem benne, hogy csak azért sikerült, mert engedte.

- Akkor ne adj rá okot. – Összeszorulnak a fogaim az ismerős válasz hallatán, egészen biztos vagyok benne, hogy szándékosan használta pontosan ugyanazokat a szavakat, mint legutóbb. Még egy lépést tesz felém, a mellkasunk szinte egymásnak simul, de nem ér hozzám, csak lenéz rám azokkal az irritálóan sokat tudó, ősöreg démonszemekkel, amiktől mintha folyékonnyá válnának a belső szerveim. – Azt hiszed mindig ilyen könnyen megúszod majd?

- Most pusztítottunk el egy kisebb hadsereget, egy démon herceg gyomrának egy darabját és egy alattvalóját, szóval hacsak nem szokásuk a hercegeknek személyesen rohangálni a célpontjaik után, akkor igen. – Magam sem hiszek igazán a szavaimban, de már túl ideges vagyok ahhoz, hogy józan választ adjak. Calek ujjai vérfagyasztóan lassan csúsznak a hajamba, fájdalmas erővel markol bele, hogy magára irányítsa a tekintetemet.

- Más szóval most adtál ízelítőt Baálnak az erődből, ráadásul sikeresen magadra is haragítottad. – Vicsorogva küldök neki egy hitetlenkedő pillantást, eszem megáll, hogy még ez is az én hibám. Mi a jó büdös francot kellett volna csinálnom?! A haragtól elvadult, őrült vigyorra húzódik a szám, élvetegen pillantok a szigorú szemekbe.

- Úgy látszik profi vagyok a démonok felbőszítésében… - Az ajkai féktelen szenvedéllyel tépik meg a véres, sebtől sajgó számat, bennem reked a levegő, felnyögve engedem, hogy a fájdalom és a lelkemben tomboló, gyilkolni vágyó düh vágyként összpontosuljanak az ágyékomban. Szét akarom tépni, látni, érezni, szagolni és ízlelni akarom a vérét, a haragját, a szenvedélyét. A végtelen hosszúnak tűnő éhes, durva csókot egyszerre szakítjuk meg, mikor a másik démon is követni akarja a társát a halálba. Calek vészjósló gyorsasággal ragadja meg a felénk szúró lándzsát a hegyes penge tövében, mielőtt a nyaka érzékeny puhaságába döfődhetne, és a szokatlan védekezéstől pont elég időre torpan meg a démon groteszk alakja, hogy mögé kerüljek, és mielőtt védekezésképp mágiához nyúlhatna, a kék lángokkal borított kézfejemet a hátába merítem. Élettelenül hullik le kettőnk között, és jópár szívdobbanásnyi időre feszültségtől és sóvár vágytól terhes dermedt mozdulatlanság kerít hatalmába minket. Összefonódik a tekintetünk, és minden pillanatban azt érzem, hogy a következő lesz az, mikor kitörünk a mozdulatlanságból, és végre valahára szétmarcangoljuk egymást, de nem történik meg. A rövid kis harcjelenet kizökkentett eléggé ahhoz, hogy ismét eszembe jusson a fához szegezett társam élettelen alakja, megszakítom a túlságosan hosszúra nyúlt szemkontaktusunkat a démonommal, hogy a sebesült angyal mellé térdelhessek. Életemben egyszer okos akartam lenni, és segítséget kértem tőle, de ha ő nem csinál valamit, akkor én fogok.