Könnyes szemekkel próbálok újabb pajzsot idézni körénk, de már semmi nem maradt bennem, amivel megtehetném. Gyűlölöm a gyengeségemet. Gyűlölöm, hogy nem tudtam megvédeni Őt, hogy miattam mindennek vége lesz, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Soha többé nem látom a mosolyát és a szerelembarna szemek gyengéd pillantását. Azt hittem, lesz erőm elvonni Baál figyelmét elég ideig, hogy magához térjen, de helyette önfejűen és elbizakodottan kiszolgáltatottságra ítéltem.

Összeszorított fogakkal, zihálva készülök fel a felénk sújtó, mindent elpusztító mágikus csapásra, de a várt fájdalom nem hasít belém az ismerősen ellenállhatatlan erejével. Megremeg alattunk a föld, a sziklafal hangos morajlással omlik le körülöttünk, de a mi kis szigetünk érintetlen marad. Asmodeus mágiája láthatatlan pajzsként ölel át minket, az érintése hűvös, fenyegető és furcsán idegen, mégis mintha az otthont és a biztonságot jelentené a fáradt lelkemnek. Tágra nyílt szemekkel kapom a tekintetemet a mellettem fekvő démonra. Ébren van. Felébredt. Magánál van, és életben vagyunk. Sikerült. Túléltem.

A szívem a torkomba költözik, de még nem merem átadni magamat az izgatott pillangóként repeső boldogságnak a szívemben. Baál még életben van, és ugyan valamennyire lefárasztottam, ki tudja milyen szörnyetegek lapulnak még a végtelen bendője mélyén. Calek kimért lomhasággal kel fel mellőlem, a hidegvérű nyugalmat árasztó, nyújtózkodó mozdulataival mintha évezredes álmot akarna kitornázni magából, pedig alig néhány óráig lehetett kiütve. Valami más. A kisugárzása. Más lett. Nem néz rám. Miért nem néz rám?

Mintha meghallaná a néma könyörgésemet, rám vetül a vörös szempár fénye. Visszafojtott lélegzettel, megtorpanó szívvel várok egy jelet tőle, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan suhan tovább az ősöreg, érzelmektől mentes tekintet súlya. Mintha én is csak egy lennék a környezeti tényezők közül, amiket fel kell mérni a harc előtt. Elnehezedő szívvel, fojtogató kételyekben fuldokolva próbálom elüldözni a rossz előérzetet, ami hatalmába kerít. Nem érdekli, hogy túléltem? Nem. Nem szabad erre gondolnom. Lehet, hogy velem ellentétben, neki van elég esze, hogy a szerelmi összeborulás helyett az életveszélyes démonhercegre koncentráljon helyettem. Minden bizonnyal ez az oka. Miért nem hiszem el a saját, bizakodó gondolataimat?

- Kurva kiábrándító a gusztustalan bűzödre ébredni, Belzebub. – Minden rezzenésében és szavában bizonyítékot keresek, hogy valami csoda folytán tartotta az egyre lehetetlenebbnek tűnő ígéretét, és az én Calekem maradt, de nem találok. Még.

- Asmodeus... én csak... – Tényleg retteg. A számomra legyőzhetetlennek és érinthetetlennek tűnő herceg retteg Asmodeustól. Nem akarok belegondolni, hogy milyen ereje lehet…

Az eddig bőszen őrjöngő démonherceg megfélemlített szolgaként sopánkodik, épp hogy csak térdre nem esik a démon előtt, akinek a visszatérését minden erejével akadályozta évszázadokon át. Undorító, kétszínű féreg, a szó minden értelmében. Vajon ezért kellett neki olyan sürgetően a végleges halált okozó tűz? Vajon Ő lett volna az első áldozata?

Calek olyan hirtelen tűnik el mellőlem, hogy szinte felfogni sincs időm, a halhatatlanok gyorsaságához mérten is villámsebességgel taszítja porba az esdeklő ellenfelét. Száraz törmelék és porfelhő kíséri a becsapódásuk útját, a föld feldúlt morajlásától zeng az elzárt világunk mérgezett levegője. Már csak alig, a távolból hallom az idegennek tűnő szeretőm szokatlanul hűvös élt hordozó hangját.

- Megmondtam, ha még egyszer az utamba kerülsz, elpusztítalak.

Baál ádáz, fülsüketítő sikolya áthasít a baljós gondolataimon, fájdalmasan felüvöltve tapasztom a füleimre a kezeimet, a könyökeimmel megtámaszkodok a térdeim alatt felrepedező sziklán. Mintha nem csak a hegyek, az elmém örök biztonságot nyújtó falai is leomlanának a természetellenes hangtól, lassan csordogáló könnycseppek csurrannak végig az arcomon, és csepegnek az elpusztulni készülő sziklaoromra. Zihálva nyitom ki a szemeimet, vörös fátylon keresztül látom a könnycseppeknek hitt vérfoltokat felgyűlni alattam. Remegve reppenek a földre, mielőtt maga alá temetne az eddig menedéket nyújtó sziklafal, a távolban Asmodeus fekete villámai vetekszenek Baál méregzöld mocsarával, a monumentális erejük felszabadulása port, romlást és halálszagot hoz magával. Asmodeus hűvös, zord, pokolszülte sötétsége mintha elmosná, magáévá tenné a légykirály mérgét, a savat eloszlató mágia érintése mégsem megnyugvást, hanem még mélyebben fészkelő rohadást és tébolyt hoz magával. A levegőben örvénylő méregzöld gőzt szépen lassan fekete szikrák emésztik fel, beeszik magukat a halott talajba, a levegőbe, a kövekbe és a bőröm alá. Az elnehezedő végtagjaim ismét a földre húznak, letérdelve fektetem a kezeimet a combomra, az ereim éjfekete pókhálóként csúfítják a sápadtfehér bőrömet. A tudat, hogy Ő teszi ezt velem, elveszi a maradék akaraterőmet is, hogy küzdjek a lelkem fényét szétszaggató romlás ellen. Nem érdekli. Haldoklom miatta, és Őt nem érdekli. Calek tudná. Őt nem részegítené meg eléggé a harc okozta adrenalin ahhoz, hogy ezt tegye velem.

A szívem apró szilánkjai mintha belülről hasítanák fel a mellkasomat, tétlen kétségbeesésben vergődve, hosszút pislogva szívom magamba a levegő felsűrűsödő kátrányszagát, mintha már nem is a Földön, hanem a pokol egy kies szegletében lennénk. Talán ez az egész világunk sorsa? A fekete, elszáradó kézfejemet a földre simítva támaszkodom meg, a szemem sarkából látom éjszakai sötétségbe öltözni az égbolt örök kékjét. Asmodeus őrült, elborult kacajának hangja átszeli a harc moraját és a szívem lomhára gyengülő dübörgését.

Tágra nyílnak a szemeim, amint eddig ismeretlen felelősségtudat tölti fel átmenetileg a megingó érzelmeim szülte szakadást a lelkemben. Én tettem ezt a világgal. Asmodeus az én felelősségem. Erre születtem. Nem vagyok gyenge, már nem. Eddig is túléltem mindent, amit elém dobott az élet, és ez most sem lesz máshogy, még akkor sem, ha Őt magát kell eltipornom hozzá. A létezésem célja, hogy szeressem, és hogy ha kell, megállítsam Őt. A világunknak nem lehet így vége. Nem lehet miattunk vége.

A tudatomba merülve koncentrálok a hercegek véres harca közben elszivárgó mana magamba vezetésére, már varázsigét sem kell mondanom hozzá, hogy a lelkemben pislákoló fény magához hívja a menny megtisztító az érintését. A pokol dögvészt hozó sötétsége mostanra olyan töményen áthatja a környezetünket, hogy elég volt egy halovány esthajnalcsillagként utat mutatnom a betörni kívánkozó fényességnek. Szokatlan könnyedséggel áramlik belém az égi mágia, mintha most nem elvenne belőlem az irányítása, hanem feltöltene, mintha én magam is a sötétség kitöltendő része lennék. Felidézi bennem egy régmúlt gondolatomat a világ megmásíthatatlan egyensúlyáról. A sötétség fényt csal elő, a fény pedig sötétségbe borul.

Asmodeus ereje váratlan, mindent elsöprő orkánként tölti fel a teret, pusztító, átláthatatlan fekete viharként ütközik össze a testemet védelmező fényes aurával. Felnyögve vetem meg a lábamat a felrepedezett, savmarta talajon, a fény és a sötétség haláltusájának a szele a hajamba tép, szinte elsodor, és tudom, hogy ha a pár másodperccel ezelőtti állapotomra talál rá egy ilyen mértékű erőkitörés, akkor már én is csak eltiport homok lennék a földön. Még a Mennyország védelmi burkán keresztül is érzem a fertőt, a csontig hatoló rohadást és a gyilkos szenvedélyt, amit magában hordoz. Összefacsarodó szívvel teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon tudta e, hogy most védve vagyok. A remény könyörtelen kitartással sugallja a választ, amiben hinni szeretnék. Lassan alábbhagy a vihar tombolása, de az átláthatatlan, fojtogató, fekete köd nem oszlik fel, hunyorogva, levegőért kapkodva repülök vissza a harc viszontagságait csodálatos módon átvészelő sziklára, a fénnyel övezett szárnycsapásaim eloszlatják körülem a levegő áthatolhatatlanul sötét szemcséit. A testem már teljesen regenerálódott, a lelkemet kitöltő sötét rothadás megtisztulása magával viszi a menny erejét is, amit csak ajándékba, kölcsönbe kaptam. A magaslati pozíciómból kutatja a tekintetem a sötétségből lassan felbukkanó tájat és a tomboló alakokat, az adrenalin nem igazán engedte, hogy felfogjam, de a tudatom rögzítette Baál megkínzott visításait, a savmarta hús és csont és az égett bőr szaga belevegyül a pokol halálbűzébe.

Még felnyögni sincs időm, mikor Baál magához ránt a démoni sötétségből, csak az ösztöneimnek és a gyorsaságomnak köszönhetem, hogy van időm és lélekjelenlétem egy hatalmas, kék lángcsóvát beleereszteni a gyomra tátongó, örvényként magába szívó dimenziójába. A mindent beszippantó sötétség úgy nyeli el a gyilkos lángokat, mintha táplálkozni tudna belőlük, de mégis megkínzott sikolyok és halálhörgések szelét hozza magával az arcomba visszatóduló meleg levegő. Nincs időm megbotránkozni, Baál hangos reccsenéssel nyekken a kemény talajon, én pedig a földre huppanva kerülök távolabb a halálra menő küzdelmüktől, mielőtt véletlenül a részévé válhatnék. A szemeim a légykirály becsapódó ellenfelére siklanak, a harc kezdete óta először. Ledermedek a vérfagyasztó változástól, amin keresztülment a test, aminek azt hittem, hogy mostanra minden titkos szegletét ismerem.  Mintha nem is ő lenne, a robosztus démoni formája ugyan nem akkora, mint Baál a visszataszítóan hosszú végtagjaival, de így is jóval nagyobb, mint amit eddig láttam tőle, a testébe vérvörösen izzó tetoválások égtek, a karmai, a szarvai és a csápszerű, mágikus szárnyai feketébe borulva bizonyítják, hogy ha valaha angyal is volt, abból az énjéből már semmi nem maradt mostanra. Összerezzenek a nevem hallatán, annyira idegen, mintha életemben először hallanám tőle. Az eddigi reménykedést elmossa a harc heve, ami szépen lassan engem is megfertőz, furcsán pezsdíti a frissen megtisztított véremet. Az erőm szinte magától felel Asmodeus parancsának, a lelkem minden fájdalma arra késztet, hogy bosszút álljak a hercegen, aki mindennek az okozója. Ha békén hagyott volna minket, soha nem kényszerültem volna rá, hogy… hogy eláruljam a nevét. De vajon képes lettem volna magamban tartani? Képes lettem volna megfosztani a szerelmemet a leghőbb vágyától? Vajon elkerülhető lett volna mindez? Nem hiszem.

Még soha senkit nem égettem porrá, de az életünket megkeserítő és a jövőnket elrabló démonnal kivételt teszek. Érzelmektől mentesen szívom magamba az égett hús perzselésének bűzét, felszálló sötét gomolyagokat és a teste vad rángatózását, de hiába minden gyűlölet, Baál vergődő sikolyai nem hozzák meg a várt kielégülést és az elégtételt. Nem hoznak mást, csak üres pangást és bűntudatot. Megint roncsoltam a világunk egyensúlyát. Lehunyom a szemeimet, hogy ne lássam a teste vadul deformálódó haláltusáját, és csak akkor nyitom ki újra, mikor a fülsértő üvöltéseket mélységes, szívet tépő csend váltja fel. Asmodeus fölém magasodó teste újra emlékeztet a férfiéra, akit ismertem és szerettem, csak a bőrén futó vörös jelek maradtak meg a harcból. Csípőre tett kézzel fordul el tőlem, mintha láthatatlan lennék, a hanyag kiállása rémisztően ismerős. Annyira, hogy akaratlan sóhajjal adom meg magamat a szívem követelőzésének.

- Calek? – A név, ami többször hagyta el az ajkaimat, mint bármely más szó a világon, furcsán ismeretlennek hat, mintha egy múltbéli árnyat próbálnék magamhoz csalni vele. Megtorpan az összetört szívem a mellkasomban, mikor rám simítja a szívszorítóan hűvös, pokolvörös fénnyel izzó pillantását. Nem. Nem nézhet így rám. Lehetetlen, hogy nem maradt benne SEMMI belőlünk. Az nem lehet. Összetartozik a lelkünk, és a viszonzott szerelmünk elszakíthatatlanul összekötötte a szívünket is. Örökre. Mágikus fogadalmat tettünk, azt neki is éreznie kell. ÉREZNIE KELL.

Elém guggol, az érintése az államon gyengéd, de mégis a legkegyetlenebb, amit valaha kaptam tőle. Teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy már nem az a férfi, aki régen volt.

- Milyen Calek? – Hosszút pislogva rejtem el előle a szívem és a lelkem mélységes fájdalmát, és ellenállok a torkomat szorongató zokogás fojtogató közeledésének. Mintha az elmém is ellenem fordulna, a hűvös pillantásától eszembe jut egy démon, aki a Fekete Erődben ugyanezekkel a szemekkel sétált el tőlem, hogy árulóként hátrahagyjon az őszinte, naiv, gyermeteg szerelemmel a szívemben. Már nem vagyok se őszinte, se naiv, mégis újra darabokra hullok az érzelemmentes tekintete súlyától. – Naiv angyalka. – A lélekfacsaró kuncogása az utolsó csepp, az elkeseredettségembe a harag és a halálos eltökéltség lángjai vegyülnek. Ellök magától, és hátat fordít nekem, de most nem fog elsétálni előlem. Már rég nem vagyok az a tehetetlen gyerek, akit önkényesen ott hagyott az elárult érzelmeivel, és az sem, aki fél vállalni a felelősséget a tetteiért. Én engedtem szabadjára Asmodeust, én fogom visszazárni is, kerüljön akár az életembe is. Vagy az övébe.

- Asmodeus. – Már felkeltem a földről, megingó határozottsággal köpöm az egyre gyűlöltebbé váló nevet. Megérzi a pillantásomban lobbanó kék lángok fenyegető kisugárzását, és ezzel ismét sikerül megtorpanásra kényszerítenem. Nincs idejük megfoganni a következő szavaimnak, mert egy szívdobbanásnyi pillanat múlva majdnem követhetetlen gyorsasággal terem mögöttem. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy elfojtsam a testem ösztönös összerezzenését, az érintése a torkomon majdhogynem gyengéd, de ez csak még fenyegetőbbé teszi. Magához szorít, az alattomosan lappangó haragomat felkorbácsolja a szánalmas tény, hogy a szégyentelen testem még mindig reagál a közelségére.

- Talán egy búcsú dugásra vágysz, angyalka? – Megborzongok a merevedése ruhán átsütő forróságú, ismerős érintésétől a fenekemen, üvöltve tépem ki magamat a karmaiból, de nincsenek illúzióim, tudom, hogy csak azért sikerült, mert engedte. Az öntelt, kihívó vigyorától tombolni és gyilkolni tudnék, de a felborzolt szívem fájdalma pillanatnyilag felülkerekedik a lelkemet roncsoló haragon.

- Hogy felejthettél el mindent?! Hogy felejthettél el minket..? – Képtelen vagyok elrejteni a keserűségemet, a szomorúságomat, a reményeimet, a néma könyörgést, hogy emlékezzen rám, hogy térjen magához, hogy legyen vége ennek a rémálomnak, hogy szeressen.

Az ujjai érintése a csuklóim körül lágy, határozott szorítás, a tomboló viharillata szívszaggató nosztalgia.

- Nem felejtettem el semmit. Jó móka volt...

Móka.

Az élveteg, szívtelen kuncogását már meg sem hallom, az utolsó szó, amit felfog a vörös köd alá süppedő elmém, az a kapcsolatunkat, a lelkeink összetartozását, a házasságunkat degradáló, alantas szavacska. MÓKA? Mutatok neked mókát.

Ma már sokadik alkalommal hívom magamhoz a mennyek erejét, mostanra olyan könnyedén válaszol a hívásomra, hogy varázsigét sem kell használnom, hogy kíméletlen fényével átöleljen, és megégesse a felizzó haragos bosszúm tárgyát. Mennyei fényben és a fájdalmas felhördülése okozta elégedettségben lubickolva repülök fel a magasba, a nyílvesszőhegyhez hasonló, horgonyos tőrjeim akadály nélkül merülnek el a lapockái között. Nem lep meg, hogy nagyképűen ignorálja az aprócska sérüléseket, pontosan ezt vártam tőle. Az elhivatottságom pillanatnyilag elcsitít minden reménysugarat, minden gondolatot arról, hogy még ne adjam fel, hogy valahol ott KELL lennie benne a férfinak, akit szeretek, és aki viszontszeret.

- Ramiel... Tudod, hogy esélyed sincs ellenem ha nem használod a Tisztítótüzet. – A szavai egy röpke pillanatra megtántorítanak, de nem azért, amiért ő gondolná. Miért figyelmeztet? Most támadtam meg, és ahelyett, hogy visszatámadna, figyelmeztet. Miért nem öl meg? Ha ő egy kegyetlen démonherceg, én pedig egy gyilkos képességekkel rendelkező angyal vagyok, akkor egyáltalán miért akart elsétálni, mikor kimerülten, összetörve hevertem a lábainál?

A kavargó, összezavarodott gondolatokat a távolban magasló kopár, haldokló fa látványa nyújtotta ötlet hessegeti el. Nem engedhetem, hogy kizökkentsen a pszichológiai játszmáival.

- Egyedül nincs… - Nem hagyok neki időt felfogni a szavaimat, szinte velük egy időben perdítem meg magamat a szárnyaim segítségével, a tőrjeim által felhorgonyzott testet a mágiám szülte elszakíthatatlan manafonálon rántom fel a földről. A démon sötét alakja távolodó rongybabaként szeli át a levegőt, miután minden erőmmel az egykoron földöntúli pompában tündöklő, mágikus fa felé hajítom. Még szerencse, hogy Baál burka megvédte a hercegek minden életet elpusztító párharcától. Fogalmam sincs honnan, de valahogy tudom, hogy még itt van az erdőszellem, aki Asmodeus emlékei által furcsán a kapcsolatunkba ékelte magát, aki a szerelmünk legszebb emlékképei miatt talán egy kicsit osztozik a gyászomon, a haragomon és ha szerencsém van, a bosszúvágyamon is. Azt mondta, ha elpusztul az erdő, akkor tovább áll, de az életet sugárzó jelenléte szinte üvölt az elhalt táj peremén.

A reményeim beigazolódnak, a szellem felbőszített haragja lesújt a becsapódó démonra, én pedig kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, egy egyszerűbb bilincs bűbájhoz nyúlok. Ennél sokkal véglegesebb terveim vannak az elzárására, de azok nem harc közben kivitelezhető bűbájok, időt, manát és előkészítést igényelnek. Fogalmam sincs, hogy fogok órákra harcképtelenné tenni egy több évezredes démont, de ha most ezen pánikolok, akkor az életemmel fizetek érte. És úgy látom nem csak az enyémmel, bassza meg. Tágra nyílt szemekkel idézek mágikusan kirobbanó tüzet az elterült szarvasra lesújtani készülő démon és az áldozata közé. A kezeimben megjelenő aranyláncokat lasszóként tekerem a levegőbe csapódó teste köré, de még csak le sem lassítom vele, úgy pattintja le magáról a démonok ellen kovácsolt láncszemeket, mintha porcelánból készültek volna. Legalább a figyelmét sikerül magamra terelnem, felvillannak rám a pokoli szemek.

- Ne aggódj, rólad sem feledkeztem meg. – A perifériámból látom a szarvas újabb rohamát, az életre kelő erdő is csatlakozik a még így is túlságosan egyoldalú harcunkhoz. Mintha csak idegesítően zizegő rovarok lennénk számára, még a démoni alakjára sincs szüksége, hogy eltöröljön minket a föld felszínéről. Ez így nem vezet sehova. A tehetetlenség félelmet, a félelem pedig egyre mélyebben gyökerező gyűlöletet szül bennem. Lankadatlan kitartással folytatom a bilincs bűbáj felépítését, de egyre inkább az a balsejtelem kerít hatalmába, hogy úgy fogja letörni magáról, mint az aranyláncokat. Nincs esélyem a lángjaim nélkül. Tényleg nincs más választásom, mint hogy elpusztítsam a sors által nekem rendelt férfit?

Kellemesen meleg, békét és szent, örök nyugalmat hordozó aranyszín érintés simogatja meg a tudatomat. Nincs benne a világunkra jellemző önzés, szemrehányás és keserűség, amit teljes joggal érezhetne. Egy nem kívánt harcot hoztam a küszöbére, és most már ő sem tud elmenekülni a démon haragja elől, akinek a megmásíthatatlan gonoszságára ő maga figyelmeztetett.

„Ne velünk foglalkozz, hanem az elzárásával.”

„Fel fog emészteni.”

„Tudom. Mint ahogy te, én is felelősséggel tartozom a döntéseimért.”

Az érzések, amik belém áradnak az időtlen lényből, szavak nélkül magyarázzák meg a tetteit, és tépik még mélyebb hasadékokká a lelkem sebeit. Feláldozza magát a világért, amit halálra ítéltünk. Ő és én. Én azért, mert bíztam a Szerelmemben, Ő pedig azért, mert bízott bennem. Bízott egy démon és egy angyal egységében. A változásban, a megtisztulásban, a jövőben.  A lelkünk összetartozásában, aminél nem létezik szentebb kapocs a természetünk örökkévalóságában. Lenyelem a keserű könnycseppjeimet. Hogy lehettem ilyen vak?

A kezem körül fényes rúnakörök rajzolódnak ki a bűbáj előrehaladásával, minden erőmmel próbálok nem kizökkenni a lábaim alatt folyó küzdelem miatt, de Asmodeus sötét, halált hozó erejének a fellángolása újra magára csalja a kétségbeesetté, türelmetlenné váló pillantásomat. A szívem a torkomban dübörög, a gyengeségem önutálattal és haraggal kínoz, de egy pillanatra sem hagyom abba a varázsigét. A gigászi szarvas fájdalmas segélykiáltása viharrá kavarja a napsütéses reggel pangó levegőjét, a gyász forró könnycseppjeit már nem tudom tovább visszatartani. Ha már a halott erdő nem tudja megsiratni az éltető szellemét, legalább én megadom neki ezt a tiszteletet. Letérdelek a hegyoldalként összeroskadó, elfolyósodó teste mellett, a szabad kezem gyengéden érinti az állat hatalmas pofacsontját. A mennyei fény ismét magától talál rám, hogy a segítségemmel megtisztíthassa a természet örök makulátlanságát hordozó szellemet a démoni romlástól, de az elsorvadását már nem tudom megállítani. Az aranyban úszó szemek ősi tudást hordozó fénye elhomályosul, összeszoruló lélekkel próbálom enyhíteni az elszivárgó élete utolsó pillanatainak a fájdalmát.

- Sajnálom… - Halkan, egy szóban próbálom összefoglalni az összes érzelmet, ami bennem kavarog, de hamar rájövök, hogy nincs szó, ami kifejezhetné őket. Tényleg mindennek el kell pusztulnia, amihez Ő hozzáér? Akkor én is elpusztulok, de az Úr nevére esküszöm, hogy az utolsó sóhajommal magammal viszem Őt is.

- Figyelmeztettelek. – Érzi a fájdalmamat, pontosan úgy, ahogy én az övét. Mintha még az utolsó leheletével is baljós vigaszt próbálna nyújtani, egy kósza gondolatként simítja végig a tudatomat az elillanó lágy melegség.

„Ne engem sajnálj, angyal. Rám a halál békessége vár, de te életed végéig küzdeni fogsz.”

Reszkető kezekkel, elkeseredett szájízzel egyenesedek ki a lehetetlenül élénkzöldbe boruló szarvas örök sírhelye mellől, a levegőbe menekülök a kimért nyugalommal közeledő démonherceg elől. Nincsenek olyan ábrándjaim, hogy itt nem ér el, de ha a talajon maradok, az mindenképpen neki kedvez.

Olyan hirtelen terem előttem, hogy hátrahőkölök, az eszelős, tébolyult vigyor az arcán rémisztően torzzá és ismeretlenné teszi a szeretett vonásait. Most sincs időm szemügyre venni a mágikus szárnyait, amiket futólag már láttam a Baál elleni harc során is, a hátam mögé rántom a félkész mágiám árulkodó rúnajegyeit, hogy elrejtsem, és hogy védjem előle, de a mozdulatomat megszakítja a vállam izmaiba hasító könyörtelen, húst szaggató szorítás. A tekintetünk csak egy pillanatig találkozik, mégis mintha millió vészjósló szót suttogna az elmémbe gyógyíthatatlan őrületről, elvakult gyűlöletről, a pokol pusztulást hozó terjeszkedéséről, tengerként hullámzó démon légiókról és fekete lángokba boruló birodalmakról. Mire felfogom, hogy az erőtlenül libegő szárnyaimmal tompítanom kéne a becsapódásomat, már késő. Csontjaim tucatja törnek ripityára a mellkasomban és a bal vállamban, tudat alatt még zuhanás közben is a jobbom körül pislákoló, sebezhető rúnaköröket védtem. A testembe tépő fájdalmakat néma sóhajjal, ösztönösen vezetem ki magamból a jól begyakorolt vadász módszerrel, hogy ne ájuljak el, a szétszakadt tüdőm sípoló légvételei visszhangzanak a füleimben. A manám villámgyors regenerációra bolydul, mire az ellenfelem brutális szorítással maga felé rántja a csuklóimat, már képes vagyok sikítani. Nem a fájdalom miatt, pedig a ripityára tört csontjaim éles darabkái könyörtelenül szúrnak az izmaimba a rám kényszerített mozdulattól. A fájdalom az csak fájdalom. A szánalmas kis félkész varázslatom, ami miatt az erdőszellem feláldozta az otthonát és az öröklétét, törékeny porcelánként hullik még annál is apróbb szilánkokra, mint a szívem vagy a csontjaim tették az elmúlt percekben, a keserű veszteség, a tehetetlenség, a magam iránt érzett megvetés jobban fájnak, mint az elveszített boldogságunk gyötrő bizonyossága. Nem voltam elég erős, hogy a békéje legyek, most pedig nem vagyok elég erős, hogy a hóhérjává válhassak.

Miért kaptam ezeket az erőket, ha nem kaptam időt?

Mintha az elmém próbálna megvédeni, fel sem fogom a felém köpött, kegyetlen szavait, de a tettei minden szónál többet mondanak. A fogai egy vadállat kíméletlen elszántságával tépik fel a vállamat, a vérem tömény, fémes szaga keveredik a harcból hátramaradt parázs- és kátrányszaggal. Eltolnám magamtól a frissen gyógyult kezeim reszketeg, elgyengült mozdulataival, de esélyem sincs ellene. Az arcomba hajol, hogy közelről győződhessen meg az elsöprő lelki és testi győzelméről, a vörös fénnyel kavargó, őrült szempárban semmit nem találok a közösen megélt múltunkból, és a vágyott jövőnkből. Ezek a szemek csak halált és pusztítást látnak, szinte arcon csap a felismerés, hogy meg fog ölni.

- Az enyém vagy. – Mintha csak meg akarná hazudtolni az előző gondolataimat, eszelős durvasággal tépi fel az ajkaimat is a fogaival, a védtelen, lemeztelenített testemen jegesnek érződik a pokol szele. Mert nincs kétségem, hogy ez a halott, méregben, savban és romlásban úszó, gyászt és veszteséget hordozó darabkája a világunknak már a pokolhoz tartozik. Az egykori szeretőm elvadult tekintetében tükröződő állatias vágy a halálnál is könyörtelenebb sorsot sejtet, halk, reményvesztett könyörgésre kényszerít a meggyötört szívem, pedig teljesen biztosan tudom, hogy semmit nem érek el vele.

- Calek... kérlek... ne csináld ezt... –  A nem létező szerelmem neve már nem csak hogy távolinak, szinte szánalmasnak cseng az ajkaimon, mégis halkan, zokogva, meghunyászkodva kérlelem a gyilkosát, hogy ha szeretni nem is tud, legalább ne gyalázza meg mindazt, amit együtt átéltünk, de a szavaim nem jutnak át az elszabadult tébolya vörös ködfelhőin. A végtagjaimat lefogó sötét csápok démoni érintése marja, csípi a bőrömet, de a fájdalmat szinte meg sem érzem a szívembe költöző, bénító rettegéstől. Tudom, hogy el fog venni mindent, amit el tud.

Az ujjai durva szorítása a torkomon belém fojtja az esdeklő zokogást és a síró, kapkodó légvételeket. Az elmebeteg vigyora újra és újra megforgatja a tőrt a mellkasomban, a nyelve forrón puha érintése az arcomon visszataszítóan bensőséges emlékeket tipor a porba.

- Még csak most kezdtük... édesem. – Kétségbeesetten nyílnak el az ajkaim, pedig a levegő hiánya nem rémiszt meg annyira, mint a lelkemben összpontosuló eltökéltség, hogy meg kell ölnöm, mielőtt nem csak a jövőnket, hanem a múltunkat is megkeseríti. A kék lángok szinte maguktól válaszolnak az elsuhanó gondolatra, de a démon földöntúli hirtelenséggel állítja meg a támadást, még mielőtt megfogant volna bennem a tényleges szándék a mindent felülíró tisztítótűz használatára. Karmokban végződő ujjak csattannak az arcom sápadthideg bőrén, a világ átláthatatlan sötétségbe burkolózik a rám kényszerített szemfedőtől. Tehetetlen dühtől remegve kapok levegőért, a felzendülő, kísérteties kacaja az egyetlen hang a reggel halottas csendjében. Nem tudom, hogy ki ez. Nem ismerem őt.

Elszánt kitartással próbál zokogásra, sikoltásra bírni, de a fájdalom sosem lesz elég, hogy megtörjön. Rettegek a pillanattól, mikor erre ő is rájön. Összeszorított fogakkal szűröm a levegőt, miközben némán tűröm a bőröm és a húsom könyörtelen felszaggatását, egy lélegzetvételnyi szünet után erőszakosan szorítja meg az arccsontomat, és csak akkor döbbenek rá a szándékaira, mikor megérzem az ajkaim között a szívszorítóan ismerős ízét és a selymes keménységét. Kurvára remélem, hogy ezt nem gondolja komolyan. A harag, a gyűlölet és egy újonnan megismert undor rántja hányingerkeltő görcsbe a gyomromat, megfeszülő, elfintorodó arcvonásokkal hátrálnék, de a hajamba tépve állít meg.

- Ha megharapsz, letépek rólad ezt-azt. – A megalázottság szülte gyermeteg dac pontosan erre sarkall, de a lelkem mélyén biztosan tudom, hogy nem viccelt, ha pedig felismerhetetlenségig csonkítja a legyengült testemet, akkor az utolsó szikrányi esélyt is elveszítem a megállítására. A torkomig döfő durva, önző, állatias mozdulatai belém fojtják a szánni valóan elesett, zokogó sóhajomat, a tehetetlenségem és a gyengeségem iránt érzett megvetés újabb reszketést hozó hulláma száguld végig a testemen, miközben a másodperceket számolva hagyom, hogy vad kíméletlenséggel, utálatos nyögésekkel és hörgésekkel kiszolgálja magát rajtam. A szívem mélyén pontosan tudom azt is, hogy az ajkaim meggyalázásával nem lesz vége a gyötrelmeimnek, de nem merek a fájdalmas jövőre gondolni, mert akkor összeomlok.

Fulladozva, remegve köhögöm fel a torkomba lövellő váladékot, amit még soha nem éreztem ennyire gusztustalannak az ajkaim között. Az íze, az állaga, a jelenléte beleette magát a torkom és a szájüregem legeldugottabb zugaiba, mint egy ragacsos, minden ízében keserű emlékeztető arról, hogy mire kényszerített az imént. Némán hálát adok az égnek, hogy legalább látnom nem kell a szívembe vésett arcot, amint a kegyetlenné vált gyönyöre áhítata torzítja el.

Érzem felszabadulni a lábaimat, és mikor a démon pokoli forróságot sugárzó teste is eltávolodik tőlem, akadály nélkül ugrok talpra. Mostanra a sebesüléseim nagy része begyógyult, csak az oldalamon érzek néhány keményen feszülő sebhelyet. Ösztönös mozdulattal perdülök meg a tengelyem körül, hogy egy körkörös szárnycsapással megkeressem az ellenfelem pozícióját, a vére szurkos szaga az orromba mászik. Elfintorodnék tőle, de a szájpadlásomon ragadt keserű íz még mindig elnyom minden mást. A förtelmes kacaja elnyomja az elhaló nyögésemet, mikor megérzem magam mögött, a szárnyamban lévő könnyű csontozat száraz gallyként ropog a marka könyörtelenül lomha szorítása alatt. A fájdalom olyan váratlan és olyan intenzív, hogy nem tudom lenyelni a keserves sikolyomat, könnybe lábadt szemekkel, remegve tüntetem el a szétroncsolt testrészt. Azonnal megbánom az ösztönös cselekedetet, tudat alatt tisztában voltam vele, hogy mit vállalok, mégis meglep a szívtelen könyörtelenség, amivel megfoszt a száműzött testrészektől. A pokol tüzének a sötét érintése nem fogható semmihez, amit eddigi rövid életem során tapasztaltam, mintha nem csak a testemet, hanem a lelkem fényét is pusztulást hozó lángokra gyújtaná. Magamba rogyva próbálom túlélni az őrületbe taszító, léleksorvasztó kínokat, már felsikítani sem vagyok képes. Az összes maradék testi, lelki és mágikus erőmet felemésztő perzselés az utolsó dolog, amit hallok, a belőlem áradó égett hús és bőr orrfacsaró szaga pedig az utolsó, amit érzek, mielőtt a tudatom bekapcsol egy eddig ismeretlen önvédelmi reakciót. Mintha nem is az én testem lenne, alig érzem a vállamba süllyedő karmok hasítását, a távolból hallom és értem a borzalmas szavakat, amiket nekem mondd, de mintha jelentést nem hordozó gondolatként átfolynának a tudatomon, mintha nem is én szisszennék fel, mikor a hátam vadhúsához simul, és kívülről hallom csak a nyögéseimet, mikor újra és újra eszelős durvasággal belém vágja a farkát. Már nincs fájdalom, nincsenek érzelmek, nem gondolok arra, hogy mit tesz velem, hogy ki teszi ezt velem, hogy mit vesz el, mit mocskol be, mit tesz tönkre örökre, visszafordíthatatlanul, megmásíthatatlan kegyetlenséggel.

Nem tudom, mennyi ideje tűröm magamba fordulva a kíméletlen brutalitását, a tenyere súlya a nyílt, véres, perzselő sebeimen tompa fájdalom, összemosódik a megalázóan rám kényszerített gyönyörökkel. Néma könnyek mossák a szikla repedései által felkaristolt arcomat, mikor kipislogom a szemeimet csípő, szorongató cseppeket, bennem reked a levegő. Látok.

A tudatom a pillanat töredéke alatt vált vissza az eddigi életmentő kábulatból harckész figyelembe, és rádöbbenek, hogy a szörnyű dolgok, amiket a testemmel művel, még az előnyömre is válhatnak. A tébolyult élvezetébe feledkező démon egyre hangosabb és elmélyültebb nyögései jelzik, hogy közeledik a pillanat, mikor sebezhetővé fog válni. Összeszorított fogakkal, a testemet rázó gyönyört és fájdalmakat figyelmen kívül hagyva várom ki, hogy a gyönyöre csúcspontjára jusson az ellenfelem, és mikor végre eljön a szenvedéseim vége, zihálva, megszégyenült haragtól reszketve fordítom oldalra a fejemet, hogy hátrasandítsak az önző, kegyetlenül elvett élvezeteibe belefeledkező démonra, a látványa eloszlatja minden kételyemet, arról, hogy tényleg semmi nem maradt belőle. Tényleg egy szörnyeteget eresztettem volna a világunkra? Az arcizmai vad, tébolyult élvezettel rángatóznak, önkívületi állapotban, állatias elégedettséggel lihegve élvezi ki az undorító, érzelemmentes erőszakot, amit velem tett. A veszteség és a gyász fojtogató keserűsége olyan váratlanul vegyülnek az iránta fellángoló gyűlöletbe, hogy elveszik az ítélőképességem maradék morzsáit is. Ebben a pillanatban képes lennék megölni Őt. A magányos orgazmusa gyönyörébe révedő, bódultan fennakadt pokolvörös szemek egy lélegzetvételnyi idő alatt tisztulnak ki, és mikor a tekintetünk találkozik, tudom, hogy nincs időm tétovázni. Most vagy soha. A meglepettség az első őszinte, nyílt érzelem, amit az arcán az őrület torzulásain kívül látok, mióta felébredt, furcsa elégedettséggel tölt el. A kék lángok könyörtelen sebességgel csapnak felé, nem kímélem és nem is finomkodok. Nincsenek olyan illúzióim, hogy ilyen könnyedén meg tudom ölni, ezért egy szemernyit sem fogom vissza a belőlem kitörő tűzcsóvákat. Az utolsó utáni pillanatban sikerül elkerülnie a végleges halál érintését, de a lángok vadul nyaldosó nyelvei így is megállíthatatlanul végigszántják az arca jobb oldalát. Gyűlölöm magamat, hogy egy csepp szánalomra méltó megkönnyebbülés vegyül az elvakító, tehetetlen haragba, amit iránta érzek. A bőre sistergő perzselésének a muzsikája csatlakozik a fájdalmas üvöltéséhez, egyszerre hal el a kettő, mikor ájultan a hátamra hanyatlik. Lehet, hogy öntelt kárörvendést váltana ki belőlem a nem várt és igencsak meglepő eszméletvesztése, ha a füstölgő, felforrósodott arca nem találkozna a kegyetlenül felégetett hátam véres vadhúsával. Felzokogok a sötétségbe taszító fájdalomtól, a kimerültségtől, a gyásztól és a megalázottságtól. Attól, hogy még mindig bennem van és attól, hogy a testem még mindig vágyik rá. Elmondhatatlanul hatalmas a kísértés, hogy megadjam magamat az elmémet hívogató sötétségnek, de nem tehetem. Ha most elájulok, akkor tényleg a világra szabadítom ezt a vadállatot. Remegve lököm le magamról, mintha egy zsák lenne, ő pedig ernyedten puffan mellettem a földön, a mozdulattól kihúzódik belőlem, a lázgörcs verejtékében fürdő testem megborzong a hiányától. Már nincs elég erőm gyógyulni, mindenem sajog, ég, csíp és lüktet. Össze akarok gömbölyödni a földön, és zokogni, de a pillanatnyi hamis béke, amit az ájulása és a testemet tépő fájdalmak egy részének a megszűnése okoz, kíméletlenül emlékeztet a szívtelen démonbűbájra, ami nem engedi kielégülés nélkül kihűlni a kényszeresen felkorbácsolt vágyakozásomat. A keze mintha még mindig kínzó gyengédséggel simogatna a legérzékenyebb pontomon, és hiába fekszik élettelenül mellettem, a könyörtelen varázslat miatt mintha még mindig bennem mozogna a merevedése utálatosan tökéletes, ismerős keménysége. A keserű önmarcangolástól megremegő mellkassal simítom a homlokomat a hűvös sziklára, az ájulásakor felszabadult kezeim egyikét a farkamra csúsztatva hunyom le a szemeimet, hogy felidézhessem egy nem létező démon szerelmét, miközben megpróbálok nem arra gondolni, hogy mit is teszek éppen. Halk, nyöszörgő önutálattal élvezek a tenyerembe, vállalhatatlanul könnyedén mindazok után, amiket velem tett. Csináltunk már merész, bevallhatatlan dolgokat, de életemben először érzek undort. A hányinger frissen megismert érzése megint rám talál, de szerencsére most nem ragad magával az öklendezés, csak a gyomrom szorul össze apró golyóvá. Gyűlölöm, hogy gyűlölnöm kéne az érintését, de képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy az Ő testét használja. Hiába akar szándékosan fájdalmat okozni, hiába néz rám hűvös, idegen érzelemmentességgel, a testem túlságosan ismeri az érintéseit, a bőrét a bőrömön, a farka formáját, a keménységét, az illatát, az ízét. Gyűlölöm. Gyűlölöm.

„Ha újra egésszé teszed őt, elveszíted. És nem csak őt, a világodat és önmagadat is.”

Nem. Nem lehet igaz. Nem engedem. Még ha Őt el is veszítem, a világunk nem bukhat miatta. Így már nem. Az én felelősségem.

Nem adok magamnak időt gondolkodni, elgyengülni, felfogni, hogy mit veszítettem el örökre, hogy mire nem tudok már soha ugyanúgy visszagondolni, mint előtte, a bosszúszomjas eltökéltségem felülírja a kimerültséget és az önsajnálatot. Lesz még időm bőven szenvedni azután, hogy véghezvittem a tervet, amihez se elég időm, se elég manám nincs. Még szerencse, hogy mindig jobban teljesítettem nyomás alatt. Törökülésbe helyezkedek, és próbálom nem észrevenni a csiklandozó érzést, ahogy a könyörtelen démonhercegg nedvei kicsurrannak belőlem. Eddig mindig izgatónak és szexinek, furcsán kielégítőnek éreztem, most kiráz tőle a hideg, mert arra emlékeztet, hogy mit vett el tőlem anélkül, hogy én önként adtam volna. Elhessegetem a kellemetlen emlékképeket pár perccel ezelőttről, és a testem fájdalmait hátrahagyva az elmém biztonságába vonulok. A körülöttünk lévő elpusztított táj szinte zsibong a harcokból hátramaradt, elszivárgó manától, mély levegőt véve, a már begyakorolt mágialopó sorocskával terelem magamhoz a gazdátlan morzsákat. Eszembe jut egy démon, akinek biztos lenne egy-két vicces szava erre is.

„Te leszel az én saját kis succubusom.”

Múltba révedő, megkeseredett mosolyra rezzennek az ajkaim, Calek élveteg vigyora kínzóan valósághű emlékként villan fel a tudatomban, az arcomon végigcsorduló könnycsepp szinte éget a legyengült testemet rázó láz forróságától. A belém áramló, korántsem elegendő mana erejétől szépen lassan elkezd gyógyulni a megtépázott, felégetett bőröm, de a lelkemen vérző sebek érintetlenek maradnak. A testem már szinte teljesen ép, egyedül a hátamon lévő égésnyom húzza még mindig fájó heggel a bőrömet, hiszen a pokol tüze által okozott sebek még angyali regenerációval is napokig gyógyulnak. A tompa fájdalommal nem törődve kelek fel a földről, csalódott megvetéssel pillantok le az egykori férjem ájult arcára, amit elcsúfít a jobb oldalán vöröslő, tenyérnyi égésnyom. Tökéletesen passzol az új valójához. Precíz mozdulatokkal rajzolok a levegőbe egy rúnát az arca előtt, az altató bűbáj könnyedén nyomja még mélyebbre az ájult tudatát. Ha csak tíz perccel megnyújtom az álmait, már nyerek vele. Elsuttogok egy idéző bűbájt, és a semmiből megjelenik két pár aranybilincs, amit a legerősebb démonok mágiájának az elfojtására kovácsoltak. Tanultam az előző hibámból, most meg sem próbálom a neve ereje nélkül használni a mágikus béklyókat. Még néhány mágikus sor, és már ott díszeleg mind a négy karperecen az Asmodeus név, hogy megerősítse a bilincsbe itatott alapvarázslatot. Tudom, hogy megállítani így sem fogja, ahhoz túl erős. Csak időt szeretnék nyerni vele. Keserű horkantással erősítem a csuklóira és a bokáira a mágikus béklyókat. Időt. Az a kurva kibaszott idő, amivel hónapok óta versenyzünk. Halhatatlanként is az egyetlen legyőzhetetlen ellenség. Kezdem megérteni, hogy a lábaimnál heverő démon miért ásta bele magát pont ebbe a területébe a mágiának. Mindig az idő…

Miután végeztem, kicsit megkönnyebbülve ülök vissza a földre, és elkezdem átgondolni a lehetőségeimet. Céltudatos gyakorlatiassággal futom át a szféralétrehozás frissen megszerezett varázsigéjét, de nagyon hamar el kell fogadnom, hogy se elég erőm, se elég időm nincs hozzá. Pláne, hogy bele kell szőnöm Brenelle börtön bűbáját is. Soha nem gondoltam, hogy egyszer kénytelen leszek használni a szeráfnő legelismertebb varázsigéjét. Ki más tudna megtörhetetlen láncokat alkotni, mint a mágikus zárak és lakatok híres szakértője. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy hova száműzöm a veszedelmes ellenfelemet. Ha a szféralétrehozó bűbájt át tudnám alakítani úgy, hogy a megalkotás bonyolult művelete helyett csak kiszakítson és elkerítsen egy darabot a Mennyországból... valamiért el kell fintorodnom a gondolattól, hogy örökre a menny közelsége okozta gyengeségre és gyötrelemre ítéljem a pokol mélységes sötétségéből táplálkozó démont, de nincs más választásom. Hihetetlen, hogy hiába minden bizonyíték, minden kegyetlenség, minden őrület, még mindig képtelen vagyok igazán ártani neki. Bebörtönzöm, mert tartozom ennyivel a világunknak, de a gondolat, hogy örök szenvedésre kárhoztatom, egy cseppet sincs ínyemre. Pedig az eddigiek alapján ő bűntudat nélkül rángatna le engem a pokolba, ha tehetné.

A tudatom hátterében elkezdem a varázsige átalakítását, miközben már félig azon gondolkozom, hogy honnan gyűjtök mindehhez elég manát. Két olyan varázslatot tervezek véghezvinni, amik egyesével is lemerítenének egy jobb pillanatomban is. Újra lehunyom a szemeimet, hogy felmérjem a környezetünket. A kék lángok ismerős nyomai az ájult démonra vonják a lelki szemeim figyelmét, és rádöbbenek, hogy az újdonsült, tőlem származó sebesülésének köszönhetően ismét érzem Őt a manahálóban. Nem tudom, hogy a lelki kapcsolatunk vagy a manájába ékelődött mágiám miatt veszem észre azt is, hogy a lassan visszaszivárgó mágiája még szokatlanul idegen módon kavarog körülötte… mintha még nem talált volna haza igazán. Hirtelen ötlettől vezérelve kelek fel a földről, a hátára fordítom, egy elmormolt varázsigét követően a halott földből mágiával életre keltett gyökerek törnek elő, hogy az összebilincselt kezeit és lábait a talajhoz szorítsák. Elfintorodva idézem fel a pár perccel ezelőtti fordított helyzetünket. Ha lenne hozzá gyomrom, viszonozhatnám amit Ő tett velem, Calek amúgy is felajánlotta régen, mint egyszeri lehetőséget. Kár, hogy nem bukok a tébolyult, eszelős gyilkosokra. Keserű szájízzel ülök az alhasára, hogy kényelmesen a mellkasához férjek, és a véremmel rárajzoljam a succubus bűbájomhoz használt összekötő rúnát. Ugyan most nem ajánlotta fel nekem önként a manáját, de talán képes leszek elszakítani tőle azokat a részeket, amik még nem épültek be teljesen a manaörvényeibe. Ezzel két legyet ütnék egy csapásra, hiszen én feltöltődnék, ő pedig legyengülne. A tenyeremen lévő rúnát rásimítom a párjára a mellkasán, és mielőtt lenne időm megfutamodni a veszélyes művelet elől, határozott szavakkal kiejtem a szükséges varázsigét. A kimerült manám szegényes tartalékai vad örvényléssel válaszolnak a szavaim parancsára, amivel a természet törvényei ellen buzdítom őket. A legyengült testemet szinte szétfeszíti a felbolydult mágia kavargása, de nincs elég erőm elszakítani a herceg erejét a természetes közegéből. Felüvöltve, minden erőt beleadva futok neki újra és újra az egyre lehetetlenebbé váló feladatnak. Nem lehet így vége. Nem veszíthetek. Nem nyerhet így.

Mint egy gátat áttörő, vadul tomboló folyó szabadul ki a manája a kényszeres medréből, felüvöltök, mikor felém zúdulva a túláradó habjai alá temet. Elkerekedő, a fájdalomtól üveges szemekkel fogadom magamba a kegyetlenül sötét erőket, hiába formáltam őket a saját mágiám képére, még így is magukban hordozzák a gazdájuk lelkének a mélységes rohadását, a mindent felemésztő gyűlöletet, a romlást, a gonoszt. Végtelen sokáig tart, mire rájövök, hogy nem egyedül üvöltök. A testemet szétveti a megzabolázhatatlannak tűnő erő, az élet, a halál és a vérszomj furcsán izgató bizsergése. Erősebbnek, megállíthatatlanabbnak, könyörtelenebbnek érzem magamat, mint valaha. Lenézek az alattam fekvő démon tágra nyílt szemeibe, amiben a saját őrületem csillog. Meg kéne rémisztenie, hogy magához tért az erőszakos, manaszaggató mágiámtól, de valamiért vigyorognom kell a bosszúvágytól és a haragtól az arcán. Csak sikerült kicsalnom belőle valami érzelmet.

- Azt hiszed, ha ellopod az erőmet, lesz esélyed ellenem, pióca? – A fogai között szűri a szavakat, a nevetés, ami válaszként elhagyja az ajkaimat teljesen idegen, mintha nem is az enyém lenne. Meg akarom ölni. Érezni a vére fémes melegét végigfutni a testemen, a húsa szagát az orromban és látni az örök ürességet a semmibe révedő tekintetében. Elpusztítok mindent, ami valaha az utunkban állhat, ha kell Őt magát is.

- Te magad mondtad, hogy a succubusod vagyok, édesem. – Gúnyosan hangsúlyozom a kegyetlen becézést, amit a tudatom mélye akaratlanul is rögzített a megaláztatásaim jeleneteiből. Mikor meglátok egy hajszálrepedést végigszaladni az egyik karperecen, kitágult pupillákkal, irritáltan elfintorodva csúsztatom a torkára a kezeimet. Egész jó érzés, az ismételten fordított pozíciónktól szinte vihogni támad kedvem. Viszont azt kis híján észre sem vettem, hogy nekikezdett a béklyói feltörésének, bassza meg. – Most pedig aludj még egy kicsit. – Egy sarokba szorított vadállat vicsorával fogadja a kéken felvillanó pillantásomat, az ujjaim perzselő izzással égnek a nyaka szürreálisan bársonyos bőrébe. A földöntúli üvöltésétől újabb kárörvendő kacaj szakad fel belőlem, zihálva, remegve élvezem az égett bőr jellegzetesen keserű szagát. A pokol üszkös kátrányszaga még soha nem volt ennyire vonzó, mintha betölthetné a lelkemben keletkezett űrt, ahol régen az Ő neve volt. Mikor is éreztem legutóbb ezt a részegítően nosztalgikus illatot?

Egy váratlanul szívszaggató emlékkép hasítja fel az elmémre ereszkedett sötét fellegeket egy szerelmes mosolyról és egy démonról, aki a kezét áldozta egy angyal szabadságáért.

Reszkető tagokkal, felocsúdva állítom meg magamat, mielőtt átégetném a torkát is, és mászom le az ájulásba taszított testről. Összegörnyedek a földön, a körmeim fájdalmasan szántják végig a talaj száraz keménységét. A rám törő gyilkos vágyak elfojtása mintha darabokra tépné a lelkemet, mintha tönkretenne, elvenne valamit a valómból, az életemből, az erőmből. A saját mágiám végtelen bugyraiban fuldokolva vergődök a földön, a testem képtelen feldolgozni, kezelni a belém tódult mana mennyiségét. Nem tudtam megállítani és túl sokat vettem el. Széttép, a határaimat feszengeti. Fáj. Kivezethetném magamból, de makacsul ragaszkodom hozzá, nem engedek el egyetlen cseppet sem, mert tudom, hogy szükségem lesz rá. Ha ennyibe belehalok, akkor amúgy sem volt esélyem ellene.

Végtelennek tűnő percekig küzdök a saját korlátaim ellen, mire sikerül felülkerekednem. Az izmaim görcsös remegéssel feszülnek meg, a kényszerrel túltöltött manaörvényeim duzzadó lüktetéssel, feldúltan kavarognak, olyan nehéz magamhoz láncolni őket, hogy a fizikai világban is kék örvényekként táncolnak az összeroskadt testem körül. Sietnem kell, és most már nem csak a démon miatt. Ha még sokáig mérgez a mágiája rémisztően csábító gonoszsága, akkor meg fogom ölni, aztán én magam lépek a nyomdokaiba, hogy átvegyem a helyét a démonhercegek között. A tudatom mélyén előszedem Brenelle bonyolult, áttörhetetlen börtönbűbájának a végeláthatatlan sorait, és áldom az eget, hogy érdekelt eléggé ahhoz, hogy megkérjem a szeráfnőt, hogy részletesen magyarázza el. Talán a szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy képtelen leszek megölni Őt, és akartam egy másik tervet is.

-két évvel korábban-

Brenelle udvariasan feszélyezett pillantása kutatón méricskéli az érzelemmentes vonásaimat. A halhatatlanok visszafogott érzelmeihez képest már-már szokatlan a kíváncsisága.

- Megengedsz egy kérdést, Raguel? – Meglep a közvetlensége, de az arcomon nem sejlenek fel a baljós érzéseim. Nem szeretem a kérdéseket.

- Természetesen.

- Miért érdekel ennyire ez a bűbáj? Pont téged, akinek minden börtönnél véglegesebb fegyver van a birtokában. – Rezzenéstelen arccal fordulok előre, a minket körülölelő lehetetlenül zöld fák hibátlan leveleire siklik a pillantásom.

- A kék tűz egy olyan ajándék, amit az Úr kifürkészhetetlen akarata táplál bennem. Ki tudja, mikor foszt meg tőle. Nem szeretném, hogy ez határozzon meg. – A szemem sarkából látom a távolba révedő mosolyát. Tudom, hogy ha valaki, akkor a fiatal szeráfnő értékelni fogja a szorgalmat, részben ezért is adtam ezt a választ a kérdésére.

- Megdöbbentően bölcs szavak egy gyermek szájából. – Egy pillanatra megtörik a hűvös maszkom, ő pedig mintha most először engedne egy kicsit a feszült testtartásából. Mindketten eléggé ismerjük a múltamat ahhoz, hogy tudjuk, hogy már rég nem vagyok az a lázongó gyerek, akit elcsábított egy démon szédítően vörös szemekkel és a vad nyári záporok illatával. Nem. A Purgatóriumból nem jutnak ki gyerekek.

Figyelmen kívül hagyom a csipkelődést, amivel nem tudom, hogy pontosan mi volt a célja. Nem is igazán érdekel, nem azért vagyok itt, hogy a szeráfok hatalmi játszmáiba folyjak.

- A varázsige lezáró szakaszában… - Egy pillanatra elakad a hangom, szinte fáj szavakba önteni az árat, amit a börtönbűbáj véglegesítése igényel a felhasználójától. Remélem, hogy félreértettem az olvasott sorokat, de a válasza a kimondatlan kérdésemre eltiporja ezeket a reményeket.

- Igen. – Vár egy kicsit, majd szavakba önti a szörnyűséget, amit sejtettem. – Fel kell áldozni a szárnyaidat. De igazából bármilyen testrészre át lehet alakítani. – A fanyar tekintetem láttán szemforgatva legyint, majd folytatja. – Ne aggódj, nem végleges feláldozásról van szó. – Meglepetten engedem ki a bent tartott levegőt. Akkor mégiscsak félreértettem. Nem mintha belátható időn belül használni tervezném a bűbájt.

- Akkor tulajdonképpen csak maga a levágott testrész szükséges? – Bólint.

- Biztos vagyok benne, hogy mostanra tudod, hogy a halhatatlanok testrészei roppant erős mágikus tárgyként funkcionálnak. Pontosan erre van szükség a varázsige lekötéséhez egy adott helyre. Valamire, ami belőled származik, örök, de már nem a részed. – Keserű szájízzel gondolok vissza egy démonra, aki egy tollpihém segítségével tört ki a mágikus béklyóiból. Akkoriban fogalmam sem volt, pontosan hogyan csinálta, mostanra ez lett a specialitásom. Talán pont ezért.

- De ezekszerint elég lenne feláldozni a hajunkat vagy tollpihéket. – Újra bólint, és ismét válaszol a kimondatlan kérdésre.

- A tollpihe nem lenne elég, de hajjal működne, igen. – A kérdő pillantásomra folytatja a magyarázkodást. – Tudod mi furcsa a halhatatlanok hajában? Hogy a szárnyainkkal ellentétben ez nem nő vissza néhány nap alatt. Sőt, érdekesség, hogy az angyalok haja még a halandókénál is lassabban nő. – Az ujjai közé vesz egyet a fekete loknii közül, és bájos mosollyal emeli a fénylő fehér égboltra a tekintetét. – Sokan azt mondják, hogy pont emiatt, a hajunkat átjáró mágia erősebb, mélyebb és jobban a miénk, mint bármi más. Nem hiszem, hogy bárki jó szívvel feláldozná csupán azért, hogy örök börtönbe zárjon egy alantas démont. – Elgondolkodva hajtom le a fejemet, és lopva pillantok a mellkasom alá hulló fehér tincsekre. Soha nem éreztem különösebb ragaszkodást hozzájuk, inkább keserű emlékeztetőül szolgálnak a múltbéli gyengeségeimről. A ragaszkodáshoz érezni kellene valamit. Bármit..

- De hiszen a vadászok többsége röviden tartja a haját. – Halk, szórakozott hümmentéssel pislog rám sejtelmesen.

- A vadászok más olyan áldozatokat is hoznak, amiket a Mennyország angyalai elképzelni sem tudnak, Raguel.

-most-

Kitépem magamat az emlékképek ostromából, és belekezdek a bonyolult bűbáj előkészítő paragrafusaiba, mielőtt felrobbanok a testemet szétfeszítő erőktől. A halk, de határozott szavaim nyomán egy hatalmas, kéken izzó kör rajzolódik körénk a repedező talajba. A köríven apró, bonyolult rúnák futnak végig. A vadul örvénylő mágiám felpezsdül a parancsomtól, majd megpihenve, elszivárogva teljesíti azt. Újabb, a különböző szakaszokat elválasztó körök égnek a talajba, majd újabb és újabb bonyodalmas rúnák ívei követik. Közel másfél óra múlva már egy majdnem száz méter sugarú körben ölelnek minket a mágikus jelek, halk sóhajjal engedem le az eddigi töretlen koncentrációtól megfeszült vállaimat. Nem könnyű egyszerre véghezvinni egy szeráf szintű varázslatot, és szemmel tartani az ájult démonhercegem tudatállapotát. Úgy látszik a mai napon először szerencsém van, és a torkába égetett seb sokáig sötétségben tartja az elméjét. Az élénken izzó rúnák szépen lassan kihunynak, ahogy a friss mágia a földbe ivódik, de egy percig sem kételkedem abban, hogy a varázslat megfogant. Már most börtönben vagyunk, de még nincs véglegesítve. Ha megérkezünk, már csak le kell pecsételnem. Idegesen hessegetem el a vonakodva megfoganó gondolatot, hogy mit fogok feláldozni érte, mert a pokol tüze okozta seb miatt a szárnyaimat sajnos nem tudom.

Már nem kavarognak körülöttem a kitörni vágyó, túltengő erőtartalékaim, sőt, a börtönbűbáj megalapozása többet rabolt el a frissen lopott manából, mint reméltem, hogy fog. De legalább az őrülete és a romlottsága nyomasztó csábítása is ellenállhatóbbá vált. Irritált fintorral veszek egy mély levegőt, hogy a maradék erőmet összeszedve felkészüljek a másik varázslatra. Mivel nem létrehozni szeretnék egy új szférát, hanem a Mennyország végtelenségéből szeretnék kiszakítani magunknak egy darabkát, így lehet, hogy pont elég erőm lesz hozzá, de tele vagyok kétellyel. Fogalmam sincs, hogy amire készülök egyáltalán lehetséges e, és igazából azt sem tudom, hogy pontosan milyen hatással lesz egy démonhercegre az, hogy ilyen közel kerül a fény birodalmához. A vadászok között hallottam olyan pletykákat, hogy börtönöztek már démonokat a Mennyország erre a célra elkerített részeibe, ezzel megszakítva a kapcsolatukat a pokol nyújtotta erőkkel. A Purgatóriumhoz hasonlóan képzelem el számukra az élményt, és egyáltalán nincs kedvem erre kárhoztatni Őt.

A tudata éledező, pislákoló jelenléte elüldözi a kételyeket, amik eddig késleltettek. Ha sokáig tétovázok, felébred, és ha egy ilyen bonyolult varázsige közben még egy újabb foltot is égetnem kell bele, akkor tényleg kettészakad az elmém.

Fogalmam sincs, mennyi ideje mormogom a végtelen hosszúnak tűnő bűbájt, az erőm egyre hevesebb tornádóként kavarog körülöttem, megremegő hangon kezdek bele az utolsó szakaszba, ami az újonnan létrehozott otthonunkba ránt minket, hogy az örök börtönünkké válhasson. A mágiám kék örvényei egy átláthatatlan gömbbé szilárdulva rejtik el a szemeim elől a világot, aminek eddig a részese voltam, és amit ha minden jól megy, most látok utoljára. Már nem köt ide semmi, mégis váratlanul nehéz szívvel búcsúzom a helytől, ami életem legszebb hónapjainak az otthonaként szolgált.

A gyász lelket tépő fájdalma rögtön megbosszulja az elkalandozó gondolatokat, a kitisztuló tekintetem a fölém tornyosuló démon sötét, fenyegető alakjára siklik, és egy pillanatra bennem reked a levegő a bénító döbbenettől. A picsába. A minket ölelő kék mágiagömb élénk fényárjában rémisztően vörös izzással villannak a szemei, az ereje tomboló vihar a szűk ketrecünkben, körbeveszi, elsodorja az erőm szánalmas morzsáit. Hadarva fejezem be az utolsó sort, a kavargó, harcot vívó mágiánk vad süvítése nem nyomja el az ajkain dörrenő szavakat, amik megnyerhetetlen párbajra hívják az enyémeket.

Egyszerre üvöltünk fel a mágiánk ismerős összeütközésétől, a minket ölelő élénk színeket lassacskán felemészti a lelke sötétsége, míg nem marad semmi csak átláthatatlan fekete köd, és a pokol kátrányának az orrfacsaró fémessége. A kék burkom már a semmié, a levegő csípi a szemeimet, köhögve, hunyorogva próbálok kipislogni néhány könnycseppet, de mintha mostanra már ezek is elfogytak volna. Lehullik körülünk a feketébe öltözött buborék, de mielőtt felfoghatnám, hogy hol vagyunk, jéghideg ujjak könyörtelen szorítása emel fel a nyakamnál fogva a földön ülő pozíciómból. Felszisszenve csúsztatom a kezeimet a csuklójára, és állom az érzelemmentes szemek megvető pillantását. Az arca elé emel, hogy közvetlen közelről nézhessen a szemeimbe. A vörös árnyalatokban úszó világ véresre festi az egykori szerelmem sebhelytől torz arcát.

- Tudod hova vittél volna minket, ostoba angyalka? A szférák közötti űrbe. Azt hiszed van erőd átformálni a Mennyországot? – Úgy köpi az utolsó szót, mintha önmagában egy káromkodás lenne, összeszorított fogakkal próbálok levegőt venni, de az ujjai satuként szorítják a torkomat. – Kinek képzeled magad? – Úgy hajít le a földre, mintha egy elhasznált ruhadarab lennék, néhány métert gurulok, és mikor végre megáll a testem, megérzem magam mögött az előkészített börtön mágiájának a néma jelenlétét. Zihálva próbálom meg felidézni a kusza emlékeim mélyéről az általa üvöltött szavakat, és mikor rádöbbenek, hogy hol is lehetünk, egy kósza, megállíthatatlan mosoly fut át az ajkaimon. Nem optimális, de a kényszer nagy úr.

- Talán jobb lett volna, ha oda jutunk. – Halkan suttogok, tudom, hogy teljesen leszarja, amit mondok, de időhúzásnak talán megfelelnek a hergelő szavak. Feltápászkodom a földről, csak a perifériámból látom, hogy a démon mozdulatlan alakja még mindig néhány méterre áll tőlem. Tökéletes. A tőröm hűvös érintése az ujjaim között olyan, mintha egy régi barát térne vissza hozzám, hogy kitöltse a lelkemből kitépett darabot. Kár, hogy ez a darab már örökre üresen fog tátongani. Az őrült ellenfelem hangosan zendülő, elmebeteg kacajától kiráz a hideg.

- Egy tőr? Vigyázz, nehogy megvágd magad. – A heccelő szavak szívszorítóan ismerősek egy régi életből, de már nem törődök a könyörtelen, szorongató fájdalommal, ami lehet, hogy most már életem végéig elkísér. Talán idővel jobb lesz? Talán. Megint az a fránya idő. Felé fordulok, és szomorúan simítom végig a tekintetemmel az egykori szerelmem eltorzult, nevetéstől rázkódó arcizmait. Ebben a pillanatban semmit nem találok benne a férfiból, akivel összekötöttem a lelkemet és a halhatatlanságomat. Úgy látszik, hogy az a sorsom, hogy újra és újra elveszítsem az iránta érzett szerelmet, de most valami más, mint legutóbb. Legutóbb átkoztam magamat a gyengeségemért, azért, hogy átvert, hogy beleszerettem, hogy engedtem az érzelmek parancsának. Amit most kaptunk, azt a világért sem cserélném el semmire. Ha egy öröklétet kell ezzel a tébolyulttal összezárva töltenem, akkor sem csinálnék máshogy semmit. – Mi terved, Ramiel? – A nevem az ajkain mintha egy sértés, egy lekicsinylés lenne. Mintha megalázná a múltunkat, és sötét árnyakat vetne a jövőnkre. – Megölsz egy tőrrel? A saját kibaszott szférámban?! – Felemeli a kezeit, egy eszelős vicsorával mutat végig a sötét, vörösben fürdőző, kietlen sziklatengereken. Akkor jól gondoltam. Viszont ha tényleg ez a szférája, akkor rohadtul nem lennék a helyében. Kopár, élettelen és üres, mint ő maga.

- Ha meg akarnálak ölni, már halott lennél. – Csak egy apró, szórakozott mosolyt engedek meg magamnak, nem tudok ellenállni a felesleges büszkeség késztetésének, és emlékeztetem a megmagyarázhatatlan ájulására, ami hosszú percekre kiszolgáltatott állapotba taszította. De nem húzhatom tovább az időt, ha sokáig várok, előbb-utóbb átlát az önelégültsége fellegein és megérzi a minket ölelő előkészített bűbáj rezzenéseit a levegőben. Villámgyors mozdulattal fogom össze a hajamat a nyakam felett, a tőröm akadálymentesen szabadít meg a hófehér tincsek vastag zuhatagától. Nem akarok visszaemlékezni, hogy milyen érzés volt, mikor szenvedélyesen belemarkolt vagy mikor gyengéden kisimogatta őket az arcomból, mégis megborzongok a kísértő emlékektől. A hosszú tincsekkel együtt talán egy kicsit a múlt sóvár fájdalmát is kivághatom magamból. Az összes maradék mágiámat kiszaggatja belőlem a rövid, egyetlen rúnából álló pecsétbűbáj, a kezemben szorított szálak kék lángokkal izzanak fel, de nem égnek porrá, a levegőben kirajzolódik az ajkaimat elhagyó „kulcs” jelentésű szavacska. A kijózanodó felismerés már azelőtt megvillan a vihogó szempárban, hogy felizzana a minket övező rúnakörök végtelennek tűnő sokasága, a fényük királykékre festi a vörösre festett homályt. A véglegesített mágia megtörhetetlen erővel kavarja tomboló viharrá a pangó levegőt, a saját otthonának az újdonsült rabja mintha tudná, hogy elkésett, már nem próbál beavatkozni, nem üvölt, nem ellenkezik, nem őrjöng, pedig lélekben fel voltam készülve az állatias, elborult, bosszúszomjas haragjára. A hajszálak ezrei láncokká fonódva alkotnak körülöttünk börtönszerű rácsokat, egy szempillantásnyi időre megtorpannak, mikor elkészül a mestermű. Ha nem tudnám, hogy épp örök fogságra ítél minket, azt mondanám, hogy szemet gyönyörködtető látvány. Tovább suhan a megtorpanó idő, a rácsaink kitágulva távolodnak el a dermedt mozdulatlanságunktól, hogy elhalványuló fényükkel kéken derengő láncokat rajzoljanak a szféra vérvörös felhőkkel borított égboltjára. Kész. A csend és a nyugalom, amit maga mögött hagy, szinte fájdalmasan fülsüketítő.

Remegve, kimerülten rogyok térdre a bűbájom valószerűtlen sikere láttán, mintha egy egész világ terhe zuhanna le a szívemről. Az elégedett mosolyt hordozó pillantásom találkozik az ő elhidegült tekintetével. Megszakad a szívem a gondolattól, hogy végre valamiben hasonlít az én Calekemhez. Ő is akkor volt a legveszélyesebb, mikor vérfagyasztó nyugalom ereszkedett rá. Elém lép, de már nem rémít meg az elutasító, dermesztően csendes közelsége, még akkor sem, ha az őrülete közelebb táncol a felszínhez, mint valaha. Az ujjai édesgető gyengédséggel siklanak az államra, hogy magán tartsa a fáradtságtól fókuszt vesztő pillantásomat.

- Tényleg jó ötletnek tartod összezárni magadat velem? – A hüvelykujja lágy simítással cirógatja végig az arcomat, de érzem a démoni karmot hajszálvékony sebet ejteni a bőrömön. A hűvösen kegyetlen mosolya nem éri el a rideg szemeit. – Könyörögni fogsz, hogy levehesd a láncaidat a világomról, édesem. – Megrázkódik a vállam az elfojtott, erőtlen nevetéstől. Azt hiszi, hogy hatalma van felettem, pedig már nincs semmi, amitől megfoszthat. Beteljesítettem a feladatot, amire felesküdtem magamnak azon a borús napon, mikor rádöbbentem, kihez kötöttem az életemet. A bírája és a bilincse lettem, és ha nem hagy más lehetőséget, meg fogom ölni. De még nem. Még akarok adni magamnak, magunknak, egy utolsó, lehetetlennek tűnő esélyt, hogy átvészeljük ezt is.

- Ne becsülj alá valakit, akinek nincs vesztenivalója. – A lelkemből már erőszakkal kiszaggatta magát, a testem csak egy üres porhüvely, az összetört szívemet a múltból ismerős jégburokba zártam, a fájdalomtól pedig egy cseppet sem félek. De nem lehet így vége. Lehet, hogy most a frissen felidézett könyörtelensége van a felszínen, de ha elcsitulnak a rá törő zord emlékek, talán… talán emlékezni fog az érzéseire. A fogadalmainkra, a szerelmünkre, a boldogságunkra.

A mélyreható gonoszvörös pillantása mintha nyitott könyvként olvasná a szánni való gondolataimat, és csak a szemeiben villanó kegyetlen tudás láttán döbbenek rá magam is, hogy hazudtam neki. Még van veszítenivalóm.

A remény.

A nevemet hallom a hátam mögül, de a mellkasomat szorongató kínzó feszültség nem engedi, hogy megtorpanva bevárjam utánam reppenő kedvesemet. Azt mondtam, hogy bőven van időnk, mert most erre van szükségem. Egy kis magányra, tombolásra, önmarcangolásra, bánom is én, hogy mire, de egy kicsit távolabb tőle, ahol le tudom nyugtatni felkavart lelkem démonjait. Mindjárt széthasad a fejem...

Újra a nevemet hallom, már ingerült éllel, ami csak még inkább megcincálja a húrként nyúló feszültségemet. Makacsul hagyom figyelmen kívül a szólítást és fülemben dübörgő érrel, megfeszülő állkapoccsal haladok tovább. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy hogyan oldjam meg ezt a helyzetet. Kibaszottul nincs ötletem. Kell egy kis idő, hogy átgondolhassam, mielőtt a fejemben lüktető fájdalom megőrjít...

-Pontosan ezért hazudtam! –csattan fel hangosan, a szavait övező vészjóslóan indulatos, veszélyes mágikus kisugárzás végül megálljt parancsol lábaimnak. Hidegen fordulok felé, a fenyegető aurájára testemen ösztönösen feszül meg minden izom, a gyomrom keserű fájdalommal szorul össze. Közelebb reppen hozzám, de nem száll le a földre, felsőbbrendű dühös kék lángokkal a szemeiben néz le rám.  -Tudtam, hogy ha rájössz, hogy van egy ötletem a múltad felfedésére, nem bírod ki, hogy ne kotnyeleskedj bele, és mindent elronthattál volna.

Kotnyeleskedni?! Hogy a faszba lenne belekotnyeleskedés, amikor az ÉN múltamról, az ÉN egy részemről, az ÉN erőmről van szó?! Pont ő kotnyeleskedik bele ezzel a kibaszott titkolódzással az ÉN dolgomba, Ő hozza fel újra ugyanazt a problémát amit már egyébként eltemethettünk volna egy kurva hosszú időre.

-Bocs, hogy kicsit személyesen érint a téma – tör ki belőlem a gúnyos harag, fellángoló méreggel fúrom a szemébe tekintetem miközben közelebb ereszkedik hozzám és számonkérő szavait az arcomba vágja.

-És az nem jutott eszedbe, hogy pont ezért nem lelsz rá a válaszra? Hihetetlen, hogy hiába vagy kibaszott intelligens, ha a nevedről van szó, nem látod a fától az erdőt.

Úgy mondja ezeket, mintha egyáltalán sejtené, hogy miről beszél. De baromira nem tudja... nem tudja, hogy milyen szétszaggatva lenni. Hogy milyen egy évezredet leélni egy megmagyarázhatatlan űrrel a belsődben. Hogy hosszú, elnyomott időszakok után milyen csillapíthatatlanná tud válni a sóvárgás és hogy tud elmélyülni a kiengesztelhetetlen indulat. Még az is lehet, hogy ez a mélységes hiányérzet torzította a lelkem valaha egy démonévá.

-Van merszed azt ígérni, hogy a neved nem szakíthat el minket egymástól, de nézz ránk. Már most megtette – suttogja keserűen befejezésül, mindenttudónak hitt szavai először halvány meglepetést, majd fellángoló haragot szítanak bennem. A fejem keservesen lüktet az egyre szorongatóbb indulattól ami kegyetlen erővel készül kitörni belőlem.

-Tényleg még mindig ezen lovagolsz? Hogy a picsába kéne bebizonyítanom neked, hogy önmagam maradok?!- csattanok fel olyan haragos elkeseredéssel, amit csak a régóta elnyomott düh táplálhat. Düh, amit a fájdalom szült, amit a bizalmatlanság okozott. Sose éreztem magam ilyen kibaszott elárultnak. Állja haragos szenvedélyem tombolását, leszáll a földre és felvont orral áll elém, szent meggyőződéssel dacolva velem.

-Hát nem érted?! Épp ez az! Nem tudod bebizonyítani, és ha kicsit leszállnál az önelégültséged fellegeiből, talán rádöbbennél, hogy igazam van.

Dühödten felmorranva vicsorítok rá. Akkor ennyi?! Esélyem sincs megszerezni a bizalmát, mert olyan makacs, hogy tartja magát a pesszimista elképzeléséhez?? De akkor meg mi a fasznak kutat egyáltalán, ha úgyse akarja soha elmondani?! Hogy a francba változtathatná meg a régmúlt emléke, egy egyszerű név a jelen érzéseit? Ez kész agyrém.

-Ha az eddigi cselekedeteim nem győztek meg az érzéseimről, akkor nem tudom, mi fog–vakkantom leplezetlen haraggal és gúnyos csalódottsággal. Látom, hogy elszakad neki a cérna, teste teljes egészében megfeszül, gyönyörű arcvonásait a düh torzítja el.

-Ha tudnád amit én, akkor megértenéd.

Igen, ha tudnám. Ha elmondaná... ha nem úgy tekintene rám, mint egy kiszámíthatatlan szörnyetegre. De ha a szörnyeteg kell neked drágám... vannak aljasabb módszereim is, hogy kiszedjem belőled az igazságot. Mintha csak kiolvasná a gondolataimat, megrettenve borzong meg ahogy ujjaim nyakának hűvös bőrére simulnak, pedig nem ártanék neki soha.

-Akkor mondd el, hogy megértsem –suttogom halkan, mélyen a kék fájdalommal csillogó szemeibe fúrva pillantásom. Feszült ridegséggel várom a közelségemtől megreszkető ajkain feltörő választ és egy pillanatra úgy tűnik, ezek a szavai fogják eldönteni a kapcsolatunk elkövetkező szakaszának a sorsát.

-Nem megy. Még nem – leheli megremegő tekintettel, elcsukló hanggal a szívembe tőrként döfött választ. - Kérlek, Calek. Adj pár napot, mielőtt lehet, hogy örökre elveszítelek.

Az ajkaimra suttogott szavak döbbentenek rá a valóságra. Egy elsuhanó milliszekundumig megrökönyödve lassul le az idő, mikor rájövök, hogy nem csak egy nyomot talált, nem csak egy reménymorzsát dugdos előlem, hanemhogy Ő már tudja. Nála van az a tudás, aminek hiánya évszázadok óta keservesen sanyargat. Itt van, tőlem karnyújtásnyira...

Az idő megállíthatatlanul zakatol tovább, és mintha tűzzel égettek volna meg, úgy húzom el tőle a kezem.És még valami tudatosul bennem. Hogy az első fogadalomamit kaptam tőle az is hazugsággá vált. Legalábbis amit jelentett számomra.

„Rátalálunk a nevedre. Akkor is, ha Poklot és a Mennyországot is le kell rombolnunk érte. Megígérem.”

Az ígérete, hogy mi ketten leszünk a világ ellen.

Lenyelve a keserűen fojtogató gombócot fintorodom el, felfogva, hogy mit vár tőlem.

-Nem a múltam áll közénk, hanem a bizalmatlanságod, Ramiel. Azt hitted, hogy képes leszek mindezek után úgy tenni napokig, mintha mi sem történt volna? Kettőnk közül csak én vagyok őszinte? – a kegyetlen irónia akár egy rossz vicc csattanója, ahogy az ördög angyalibbá, az angyal ördögibbé válik az együtt töltött idő múlásával. Talán jobb lenne, ha nem változtatnánk meg egymást és minden menne a természet rendje szerint.

Érzem kemény kősziklává tömörülni a lelkem, amint lassan újra elfordulok tőle. Nyugalom kell. Úgy érzem szétrobban a fejem a felzaklatott indulataimtól. Megrándulnak vállaim elsuttogott nevem hallatán, ami nem is az enyém igazán. Hogy képes így hívni, mikor tudja az igazat..? Miért retteg Tőlem?

-Azt mondtad, hogy van időnk... –megtört sóhaja kíméletlen kalapácsütésként ér. Nem tudom mit tehetnék. Kétségektől gyötrődve bénulok le egyhelyben, haragom orkánját keserű bizonytalanság hatja át.

Ez a kurva hasogató fejfájás sem hagy gondolkodni...

Elhűlve rökönyödök meg amint tudatosul bennem a egyre elviselhetetlenebbül lüktető fájdalom oka, mikor már a pokol szaga szivárog orromba és a következő pillanatban a hátam mögül hallom Ramiel fájdalmas öklendezését.

-A büdös picsába... -sziszegem a fogaim között és azonnal összeroskadó kedvesem előtt termek. Vállait megfogva pillantok végig kínlódó vonásain, a szívem azonnal kétségbeesett zakatolásba kezd, agyam pedig önkéntelen ösztönnel méri fel a helyzetet és kezd rögvestelkeseredetten megoldást keresni. Világos bőre egy pillanat alatt vált beteges hamuszürkévé, szemei beesettek, arcvonásai meggyötörtek. De ami a legrémisztőbb fenyegetést hordozza magában, azok a nyaka vékony bőrén átsejlő feketés-zölden lüktető erek. A démoni méreg kegyetlen ellenállhatatlansággal rágta bele magát, amíg mi a piszlicsáré sérelmeinkkel voltunk elfoglalva. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?! A büdös kurva életbe.

Akeserves valósággal megérkezett fenyegetés egyértelmű... Baál itt van.

Ramiel kétségbeesett pillantással kapja rám a tekintetét, zihál, szemeiben soha nem látott félelem honol. Összeszorul a szívem, hogy ezt az érzést kell megpillantanom a mindig dacos, harcias, kitartó, makacs szerelmem arcán. Óvón simítom rá kezeimet, érintésében is érzem, ahogy szép lassan elhagyja az élet és ez valóságos rémülettel tölt el. Tennem kell valamit. Most azonnal.

-Úgy sajnálom – reszkető hangon szinte suttogja a szavakat, a benne rejtező kétségbeesés és valós megbánás csak szítja bennem a fokozódó pánikot. Mintha már elfogadta volna, hogy itt veszünk oda örökre.

-Ne mondd ezt, kicsim – homlokomat összeszorult torokkal hajtom az övére. Próbálom a lehető legnagyobb magabiztosságot sugározni felé, pedig a lelkem szétszakad a bűntudattól. Magamban átkozom a kurva makacsságomat és lobbanékonyságot ami eddig életben tartott, de most a vesztünket okozza. Mégis el kell hinnem, hogytúl fogjuk élni. Egyszerűen nem lehet másként. El kell mondanom neki, hogy bízok benne, hogy sajnálok minden hibát amit elkövettem és véteni fogok a jövőben. Hogy jobbá akarok válni mellette. Neki. Érte.

Hidegen reszkető ujjai az arcomra simulnak, könnyfátyolos szemei kérlelve tekintenek fel rám.

-Szeretsz még?–elcsukó kérdéssel leheli ajkaimra minden bizonytalanságát, félelmét, reményét és bizalmát. Életem legmegingathatatlanabb meggyőződésével viszonzom az érzelmektől felkavart pillantását, szavaim ajkait simogatják miközben újra elsuttogom neki lelkem fogadalmát.

-Soha semmi nem változtat ezen, Ramiel– összeszorult szívvel adom át neki töretlen szerelmem csókját. Magamban esdeklek bármilyen kibaszott istenhez, hogy segítsenek megmenteni. Csak Ő maradjon életben, semmi más nem számít. Soha nem is fog számítani. - Kitépem belőled a mérgét, akkor is, ha az életembe kerül – mondom komoran, lelkiekbenfelkészülve a mindkettőnk számára kegyetlen procedúrára, hogy a saját démoni mágiámmal űzzem ki testéből Baál pestisét.

Ahogy megérzi a testemben gyülekező sötét erőket megrettenve hőköl hátra és bukdácsolva zuhan hátrébb a földre.

-Nem – jelenti ki kategorikusan és mielőtt erről indítanék újabb vitát, összekaparva a méreg hatásától megcsappant erejét feláll és már folytatja is. -Ez az én harcom, te törődj velük.- Fejével oldalra biccent, amerről halvány derengéssel már érzékelhető a démonherceg elit csatlósainak fenyegető kisugárzása. Tekintetemmel követem mozdulatának irányát és magam is fellobbanó utálattal pillantok a felénk közeledő démonokra. Elfintorodva konstatálom, hogy ezúttal nem tarthatok mindent kézben, ha nekiállok Ramielből kiűzni Baál erejét mindketten harcképtelenek leszünk és szabad prédává válunk. Engem valószínűleg megölnek, őt pedig tálcán kínálják fel az uruknak.És mindemellett csak remélni tudom, hogy az egyetlen varázslattal amivel önmaga végezhet a testében szétterült sötétséggel, nem pont magának írja alá a halálos ítéletét.

-Tudom, hogy mire készülsz és előre rühellem – morgom ingerülten, de be kell látnom, hogy igaza van. Az egyetlen esélyünk, ha mindenki a saját harcát vívja meg.

-Itt az ideje, hogy bebizonyítsd azt a bizalmat, amit szavakba öntöttél – most éppen nagyon utálom, hogy ellenem használja a szavaimat. Összeszorult torokkal pillantok a levegőbe emelkedő alakja után és keserűen feldühít a gondolat, hogy nem segíthetek neki. Vigyázz magadra kicsim...

Elkomorulva fordítom vissza figyelmemet a négy csatlós képében közelgő harc felé. Ezek a szörnyek már közel sem olyan veszélytelenek, mint a korábban megismert felderítők. Magam köré vonom mágiámból felépült csatapáncélomat.

-Már csak ti hiányoztatok, basszátok meg... – dörgömzabosan. Mire egyet pislogok már csak ketten vannak szemben velem, de kétoldalról azonnal érzem a másik kettő támadását.  Így is túl lassan reagálok, egy vágást épp az utolsó pillanatban kerülök el, sekély csíkban felhasítja az arcomat. Nincs időm első támadóm után fordulni, a másik oldalról azonnal jön a következő csapás, de ezt már sikerül materializálódott alkarpengémmel hárítani és elterelni a lendületét. Esélyem sincs ellentámadásba kezdeni, szétrebbennek mellőlem pont mielőtt ezer borotvaéles tőr zápora érkezik meg hozzám. A picsába. Még elugrok a penge eső elől, majd szilárdan vetem meg lábam. Ha folyamatosan védekezésre kényszerítenek, az csak nekik kedvez. Nem kell csalódnom, ahogy vártam, azonnal megérkezik a következő támadás. A ball vállamba fúródna egy hosszú penge, de erős marokkal elkapom és útjából félre hajolva lendítem tovább. Ez elég, hogy a támadó kizökkenjen, alkarpengém könyökömön túllógó hegyét mélyen megmerítem a tarkójában. Sistergő hangon üvölt fel, de nem pusztul bele a halálos visszatámadásba. De nincs több időm foglalkozni a földre hanyatlott démonnal, máris két társa veszi át a helyét, míg a harmadik Ramiel irányába iramodik. Faszomat...

elvicsorodva vetném magam a mellettem elsuhanó harmadik felé, de ők is pontosan erre számítanak, záporozó vágásokkal és ütésekkel állják el az utamat.

Hirtelen éles fény villan a levegőben, a hátamat szinte perzseli a mennyei ereje, majd hullócsillagként csapódik be nem messze Ramiel fényárban úszó alakja. Tenyerét a mérgezett földre tapasztja és elkerekedett szemekkel konstatálom mire készül. Felszisszenve ugrok tisztes távolságba, amint a testéből a sötétséget elnyelő fény a talajba ömlik, felemésztve minden démoni kisugárzást. Azonban ellenfeleim megtorpanva tapasztják szintén a földre tenyerüket, erős démoni jelenlétükkel vonzva magukhoz a tisztító világosságot. Furcsállva figyelem a bizarr jelenetet. Talán vissza akarják fojtani az erejét, ahogy én is tettem korábban? Nem kaphatok már választ kérdésemre, a négy szörny nem elég erős, hogy szembe szálljon a mennyei ragyogás pusztításával, kínlódó áldozatokként hamvadnak porrá. Mire a jelenet elcsitul, már Ramiel mellé lépek és nem tudomvisszafogni egy elégedetten büszke mosoly átsuhanását arcomon. Mielőtt nagyon beleélném magam pillanatnyi nyugalom érzésébe, és szeretőm majdhogynem csupasz testének látványába, mágiámmal gyorsan az ő teste köré is védelmet vonok egy könnyű harci vért formájában.

Tekintetemmel követem döbbent pillantását, amivel a langy szellőben szállingózóhamu maradványokat figyeli.

-Feláldozták magukat, hogy... megvédjék a földben lévő mérget?

Szavain elgondolodva emelem a horizontra tekintetem és elhűl bennem a vér a felismeréstől a távolihalvány zöld derengés láttán. Magyarázat nélkül rántom fel még mindig a földön guggoló kedvesemet és szinte mozgásba lendítem a heves mozdulattal. Szemein látom, hogy ő is azonnal ráeszmél, hogy milyen nagy bajban vagyunk.

-Itt az ideje, hogy megmutasd milyen gyors vagy – hadarom már nekilódulva, a legközelebbi menekülőútra lépve. A lassan emelkedő zöld színben kavargó kupola lentről felfelé lepi be a tájat, mintha egy hatalmas száj csukódna össze felettünk. Baál mérhetetlen éhségének szája. Elkeseredett dühvel cikázik tekintetem biztos menekülést keresve, de túl messze vagyunk, nem érjük el a szélét. Felpillantva egyetlen halvány esély dereng fel. Esély, hogy Ő megmenekülhessen.

„Felfelé! Menj felfelé, Rami!” – üzenetem süket fülekre talál, keserű haraggal fogadom a választ.

„Túl késő. És akkor sem hagynálak itt, ha nem lenne túl késő.”

Haragtól felhorkantva fékezek le, hosszú porfelhőt kavarva a kiszikkadt talajon. A tehetetlen düh szinte fojtogat, összeszorított állkapoccsal figyelem amint Ő mellém ereszkedik.

-Elérted volna! Kijutottál volna! – kiáltom keserű felindultsággal. Ostoba tacskó. Nem érti, hogy az mindegy, hogy velem mi történik?! Neki KELL megmenekülnie.

-Ne kérj tőlem olyat, amit te magad sem tennél meg – suttogja halkan, beletörődött mosolygással simulva hozzám. Keserű fájdalommal hunyom le a szemem. Nem akarom így látni. Nem akarom látni, hogy feladja. Az nem Ő. Keze és homloka minden eddiginél forróbb az arcomon, ajkai fuvallatnyi simítása alig érint, mégis heves lángokat duzzaszt fel a lelkemben. Nem. Nem lehet így vége.Mi ketten vagyunk a világ ellen. Ennek elégnek kell, hogy legyen, hogy bármit túléljünk. Baál sorvasztó ereje fullasztó méregként sűrűsödik a levegőben, a talajban, bennünk is. Kínzó lassúsággal emészt fel mindent, amit ellep, csupán kesernyésen bűzös dögszagot hagyva maga után. Hiába dolgozik lázasan az agyam valamiféle terven, gondolataim cserben hagynak, csak arra tudok koncentrálni, hogy bármi történjék, Őt meg kell védenem.

Rami szabad keze finoman érinti mellkasomat, ujjai alatt önkéntelenül elvékonyodik páncélom, leomlik védelmem, kiszolgálom neki a szívem. Összeszorított fogakkal emelem rá szomorú tekintetem, gyászolva azt az időt, ami még el sem érkezett, de már meg akarnak fosztani tőle minket. A gyönyörű, szabadságkék szemek elképesztő szeretettel ragyognak rám, és olyan biztos nyugalommal, ami valamiért megrémiszt.

-Visszaadom az emlékeidet – mondja halkan.

Ledermedek egy pillanatra, de józan eszem azonnal felülkerekedik a meglepetés érzésén.

-Nem, nem most. Nem tudhatjuk, mennyi idő lesz, mire feldolgozom őket.

Korábban felderengett gondolatfoszlányok is eltávolították már tudatomat a valóságtól, ki tudja mi lesz, ha egy egész élet emlékei tódulnak vissza hirtelen a tudatomba. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a közelgő, már így is csekély esélyekkel kezdődő küzdelem előtt harcképtelen legyek. És ez azt jelentené, hogy Ramielnek egyedül kéne szembenéznie Baál szörnyeivel, vagy ami még rosszabb, magával a démonherceggel.

Apró biccentése közel sem mondható beleegyezésnek, és ezt a balsejtelmet szavaival is megerősíti.

-Ez az egyetlen esélyünk, Calek.

Tehetetlen ingerültséggel markolok a hajába figyelmeztetően és elkeseredett vicsorral sziszegem az arcába szavaim.

-Ne merészeld,Ramiel – egyedül nincs esélye. Magabiztos tekintetét látva pánikszerűen tudatosul bennem a felismerés, hogy nem állíthatom meg. Hogy egy olyan harcba akar egyedül belevágni, amit nem nyerhet meg.

Hirtelen fagyok le a mellkasomat érintő, ismerős ismeretlen simogatásától, lepillantva egy elfeledett élet fekete-fehéren kavargó lángjaival nézek farkasszemet és ráocsúdok, hogy már nincs visszaút.

-Ha felébredek, és halott leszel, az istenedre esküszöm, hogy elpusztítom az egész kibaszott világot– sziszegem fogaim között tehetetlen haragomat. Az ajkain rezzenő mosoly, amit utoljára látok megfacsarja a szívemet.

Tomboló hurrikánként tódul belém egy időtlenlétezés megrokkantó terhe, az egész lényem szétrobbanni készül. Lelkem darabjai pusztító erővel tépnek egymásba, mint két, véres viadalbanegymásnak feszülő vadállat. A létezés fájdalmától megrökönyödve vesztem el atudatomért folytatott harcot a tomboló múltam ellen.

Ramiel... Szerelmem... bocsáss meg, hogy túl gyenge voltam, hogy megvédjelek...

☆☆☆

Asmodeus bukása

 ☆☆☆

-Asmodeus!

Nevem vezet ki az űrnél is mélyebb, langymeleg sötétségből, évezredes álmom homálya még a szemem előtt játszik ahogy lassan felpillantok.Mintha az idő is visszafogta volna vad vágtáját, amint lomhám felfogom magam körül a világot. Hideg szikla simul a hátamnak, arcomat csak tompán érik a nap melengető sugarai.Felettem az ég kellemetlen zöldes árnyalatban kavarog, kósza felhők szelik vándorútjukat a végtelen égbolton. Miután lassan kipislogom az örökkévalónak érzett álom homályát a szememből, az idő is kelletlenül gyorsul szép ütemben vissza,ésegy fekete-zöld árny vánszorgó mozdulatait érzékelem a perifériám határán.

A másodperc tört része alatt tágulnak szélesre a pupilláim a felém sújtó rettentő mágiát érzékelve, de egy grimaszra ránduló arcrezdüléssel idézek magam körévédőburkot. A csapás roppant erővel vágódik falamnak és a gömbszerű alakzat körül a szikla porrá zúzódva adja meg magát. Elfintorodva tápászkodok fel a földről és fél kézzel nyakszirtemre markolva mozgatom át a nyakam. Komótosan körülpillantva mérem fel a helyzetet és egy pillanatra lenézek a lábamnál döbbenettől ledermedt angyalra, akit az én mágiám leng körül. Mivel nem jelent fenyegetést, tovább futtatom a tekintetema felszaggatott világ látképén, a bűzölgő méregzöld mocsáron és csatatér felett émelyítő zöld színekben hullámzó kupolán, ami pulzálva vibrál magasan felettünk a levegőben.

-Kurva kiábrándító a gusztustalan bűzödre ébredni, Belzebub – morgom undorodva, majd hidegen gyilkos tekintettel sandítok a férgek hercegére, aki rettegéstől elkerekedett szemekkel lefagyva figyel.

-Asmodeus... én csak... -nyűszít mint egy rühes kutya. Szánalmas.

Hirtelen becsapódással vágódok neki, váratlan támadásom ereje a földre taszítja és hosszú árkot vágok vele a kővé aszott talajba. Amint egy nagyobb sziklának csapódva megállunk, már a torzóján guggolva, egyik kezemmel a mellkasán összeszorítva mindent elnyelő gusztustalan második száját nézek le rá. Eltörpülök robosztus démoni alakja mellett, mégis határozottan keseredik meg a levegő félelmének a bűzétől.

-Megmondtam... – sziszegem fenyegetően vicsorgó fogaimon keresztül, de hangom ennél érzelemmentesebb nem is lehetne. – Ha még egyszer az utamba kerülsz, elpusztítalak.

Válasza egy végső elkeseredés szülte dobhártyaszaggató visítás, mire fájó grimasszal fordítom el a fejem. Hangjának a frekvenciájába egy halandó vagy gyengébb halhatatlan kilométereken belül belepusztulna, nekem pedig kellemetlen fejfájást okoz. Bosszantó. A következő pillanatban egy rovarrajon keresztül a földre huppanok amint eltűnik alólam, de én egyhanyag mozdulattal hátra lendítve karomat csapom félre az alattomos támadásba lendültMohót, számítva aktuális húzására. A csapás telibe találja, irtózatos erővel vágódik pár pillanattal később a saját kupolájának a messzeségben magasodó oldalába. Azonnal utána vetődöm, a közelemben alábamnál bugyogó zöld sav a pillanat tört része alatt párolog el a testemből sugárzó irtózatos energia hatására. A mágikus feszültség szinte perzseli a bőrömet, fekete villámok cikáznak belőlem kiindulva, megtépázva, hamuvá égetve, fekete életre keltve mindent amit érnek. Még túl eltunyult ez a test... kell egy kis idő, míg teljesen magába tudja fogadni az erőmet.

Mielőtt Baál lecsúszhatna a kupola aljába, már újból belé is csapódom, térdemmel egyenesen az arcát roncsolva szilánkos cafatokra. Így már nem fog sikongatni. Elpusztíthatnám mágiával is, de nem árt megmozgatni régóta kényszerpihenőre száműzött tagjaimat. Azonban a Mohó hercegben fellángol a tehetetlen harag dühe, a megmaradt egy darab kigúvadó szemével gyilkos őrületben pillant rám, miközben az arca zöld bugyogással állítja helyre önmagát. Mindketten talajt érünkés amint támaszt érek újra felé lendítem magam. Meglepetésemre következő ütésem megtorpan a levegőben, ahogy egyik aránytalanul vézna kezével csuklómra markolva megállít.

-Te csak az árnyéka vagy Asmodeusnak... – hangja rovaroktól zajos sistergés. – Gyenge vagy... – kuncogása tébolyult kacagásba csap át, egy szorítással szilánkosra töri a csuklómat és egy íves mozdulattal a földhöz vág. A szikla porrá zúzódva vetül szét, a föld mérhetetlen mélységig reped fel a becsapódás erejétől. Nincs időm reagálni, másik csuklómra is ráfonódnak a pókláb szerű, ízelt ujjak és a rettentő monstrum fölém hajolva fröcsögi kárörvendő, zagyvahahotáját az arcomba. -Egyszerre nyelhetem el a két legerősebbet..!

A testét átszelő hatalmas, feneketlen hasadék szélesre tárul előttem, a halál és rothadás émelyítő bűze mellett a benne sorvadó lelkek kétségbeesésének szele szivárog át rajta keresztül a földi világba. Ajkaim kegyetlen vicsorra húzódnak, majd hangos, visszafoghatatlan kacagás tör fel a torkomból. Ez a szánalmas bolha azt hiszi, hogy ő uralja az állatot amin élősködik. Pedig már egyszer bizonyítottam neki, hogy komoly ragadozó feni éles agyarait a birodalmának tekintett gazdatestre. Nevetésem hirtelen vigyorral vágom el, szemeim veszett éhséggel merednek az eddig elbizakodott szörnyetegre. Ízelítőt adok belőle neked, hogy milyen az igazi hatalom, hogy milyen erő fogja elemészteni a világot. Szét foglak szaggatni. Pusztító energiám fekete lángokkalrobban kitestemből, éjsötét villámok cikáznak szörnyű robajlással, eszeveszett szél tépázza a környezetet, forró orkánnal perzselvefelami megmaradt belőle. Az engem lefogó roppant monstrum csak azért nem vetül le rólam azonnal, mert recsegve forgatva át csuklóimat rámarkolok alkarjára, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Sikolt, vonaglik, megpróbálja kitépni magát, elmenekülni a pokol kegyetlenségével kínzó nyers erő elöl, ami égeti a bőrét, tépi a húsát, felforralja az ereiben a vért, csontjaivelejébe hatolva sorvasztja el.

Szadista élvezettel szívom magamba a kétségbeesését és a fájdalmát, bíbor köd dereng fel szemem előtt, bódító drogként hat rám szenvedésének minden aspektusa. Izmaim megfeszülnek, ujjaim még erősebben szorulnak meg a vékony karokon, amik gallyként roppannak ketté ökleim satujában. A csonkok megadják magukat a kíméletlen feszítésnek, rongyként recsegve szakadnak el az izmok és pattannak el az inak, miközben sikerül szó szerint kitépnie magát a gyilkos csapdából.

Ahogy eltávolodik tőlem lassan felemelkedek a földről, vészjóslóan halk kuncogással ejtem előre a fejem. Ernyedten előreejtett vállaimon érzem, ahogy a bőröm megfeszül és pokoli erőm jegyei alvadtvér-vörös motívumokként égnek a testemre. A hátamon lévő sebhelyek kíméltlen izzással bizseregnek, egykori magasztos szárnyaim helyén mindent elnyelő sötétségből álló, lassan hullámzó arnyéknyalábokfakadnak. Alkarom megfeketedik, ujjaim végén gyilkolásra termett karmok rándulnak izgatott görcsbe, várva a pillanatot, hogy ellenfelem húsába tépjenek. Halkan nevetve emelem fel vörös tűzben izzó tekintetem áldozatomra, miközben a homlokomból előtörő görbe szarvak árnyéka a lábam előtt a földre vetül.

-Te hígagyú féreg... – kuncogom elvetemülten, gyilkos ugrásra készen. –Téged az erőm felével is könnyedén ízekre szedlek...

Követhetetlen gyorsasággal lendülök felé, ujjaimat a szájába mélyesztem és könnyedén tépem le alsó álkapcsát a meghökkent démon hercegnek. Ahogy a nyaka egy darabja is követi a testrészt, két szájnyílása vért ontó zuhataggal válik eggyé, a szétspriccelő maró vércseppek pedig elpárolognak mielőtt hozzám érhetnének. A kín, a tehetetlen harag és kétségbeesés újabb hörgős sikoltást csal ki Baálból, és egybenyílt szájüregéből feltörő bűzös savval borítja be a fél testemet. Felszisszenek amint a zöld váladék sisteregve belém mar, bal karom szinte valósággal elpárolog, bordáim és koponyám csontjának egy része fehéren bukkan elő az égő lágyszövetek alól.Felhördülve vágom puszta kezemet oldalába, karmaim úgy hatolnak át a bőrén és húsán, mintha mocsárba nyúlnék. Gyors mozdulatommal behatolok bordakosara alá és a keletkezett lyukon keresztül tépem ki kezem útjába kerülő szerveit. Felkiált a fájdalomtól és a kezem után kapna, de a karjai helyén lévő összeroncsolt csonkok még nem gyógyultak be. Amint kirántom a karom a sebből, a belsőségei akadálytalanul omlanak iszapos masszaként a földre. A karom marón füstölög, de egy hanyag mozdulattal rázom le róla a mérget és az elüszkösödött szövetet.

A levegő tüdőszaggatóan kavarog, az éjsötét villámok még intenzívebb szikrái elnyelik a nap fényét, amint a burjánzó húsom pillanatok alatt visszaépíti testem elvesztett részeit. Mire újra ellenfelem fordulok egy hatalmas rovarraj zúdul rám, taszító pestisként ellepve, a bőröm alá furakodva, az izmaimat zabálva. Felhörrenve égetem el magam körül a pusztán elterelésnek küldött ízeltlábúakat és ugrok az egyetlen esélye felé menekülő Baál után.

Egy másodperces lemaradással látom, hogy a földre rántja a meghökkent angyalt és hatalmas szájával egészben kebelezné be. Kék pusztító lángok csapnak fel, de a szörnyeteg magába szippantja őket, inkább feláldozza egy részét, hogy hatalmukat elnyelve legyőzhetetlenné tehesse magát és ezzel megmentve saját szánalmas életét.Mielőtt bekebelezné az ifjú égit, irtózatos lendülettel érkezek meg, tarkójába vájva körmeimet passzírozom a fejét a kemény sziklába, közvetlen az elhűlt, ziháló angyal mellett. Fél kézzel tartva,legörnyedve Baálhoz sziszegem kegyetlen gúnnyal a fülébe.

-A Tisztítótüzet akarod? – a hátamból eredő vad, pokolsötét hullámokként pulzáló nyalábok kígyóként tekerednek a hercegre, lebilincselik a testét és az ellenállásra használható mágiáját. – Hát tessék...

A pokol tüzével izzó tekintetem az égire kapom, aki időközben pár méterrel odébb kúszott a földön és most ledermedten reszketve figyel, arca holtsápadtra fehéredett, ajkai jegesen riadt döbbenettől elnyílva reszketnek.

-Ramiel – dörrenem, felidézve emlékeim közül és az ellenállást félresöprő erejével használva halhatatlan nevét. – Hamvaszd el!

Egy pillanatra összerezzen, majd mintha maga is meghökkenne a szemeiben felizzó királykék lángok pusztítani vágyó erején, teljesíti a parancsomat. Baált ellepi a kék tűz, földöntúli sikoltásai elnyomják sercegő húsának a zaját, vergődő testének tompa puffanásait, a hasán húzódó szájból feltörő több ezer lélek halálhörgését, ahogy a lángok felzabálják őt és szféráját is.Tépő agóniájában kínlódva a teste megzavarodva váltja állapotait, rovarfelhőben sikoltva, zöld masszává folyt tagokkal, majd végül újra eredendő valójában görcsbe rándulva kiáltja világgá kegyetlen haláltusáját. Élvezettel vigyorogva iszom magamba a látványt, a pokol kénköves illatába vegyülő perzselt szövetek aromáját, az eufórikus örömöt okozó halálhörgés lassan elhaló szimfóniáját. Másodpercek leforgása csupán, hogy a démonherceg semmivé váljon a gyilkos kék lángok martalékaként.

Elégedetten egyenesedek ki és egy pillanatra behunyva szemeimet élvezem annak a tátongó űrnek a szinte tapintható jelenlétét, amit Baálvégleges halála hagyott maga után. A méregzöld aura végképp feloszlik az elpusztított táj fölül és önelégülten szívom magamba az új életem mostmárháborítatlan kisugárzását. Újra szabadon veszek mély levegőt és csípőre tett kézzel emelem fel tekintetem a pusztulásra ítélt világra. Szarvaim és karmaim visszahúzódnak, hátamon hullámzó,hajdani szárnyaim emlékét idéző fekete csápok lassan halványulva oszlanak semmivé és kíméletlen erőm fenyegető lappangásként csitul el. Az előbbi kis intermezzo egészen feltüzelt, lehet elszórakozom kicsit a halandókkal mielőtt felégetem azt a kibaszott Mennyországot az összes álszent lakójával együtt.

-Calek..? –lassan fordítom hátra rideg tekintetem,vállam felett sandítva le a földön remegő angyalra.Elhűlten mered rám, szemei olyan mély érzelmeket kiáltanak felém, amik vigyorgásra késztetnek. Elé lépek és hanyagul leguggolva fogom ujjaim közé csinos állát.

-Milyen Calek? –mintha összetörne benne valami, ajkai megmozdulnak, de nem jön ki hang rajtuk. Pontosan tudom, hogy milyen remény utolsó szikrája hunyt ki benne ebben a pillanatban, amint mélyen a szemébe fúrom jeges tűzzel izzó tekintetem. Felkuncogok ahogy átszivárog hozzám kegyetlenül megsebzett lelkének fájdalma. – Naiv angyalka... – ellökömarcát és felállok mellőle, hátat fordítva neki indulok arra, amerre a legközelebbi nagyvárost sejtem. Nem ölöm meg,még hasznát vehetem. Talán később visszajövök érte, ha már kiszórakoztam magam. De most pusztítani akarok, tombolni, visszaépíteni testem régi erejét a halandó lelkek szenvedése által. Kéj lesz rettegést, rémületet, pusztulást hozni a világra, hogy kihaljon belőlük egy hazug isten iránt táplált ostoba hit.

-Asmodeus! – zendül hátam mögül egy határozottnak színlelt kiáltás, mágikus erővel cseng fel igaz nevem. Unottan pillantok vissza a kék lángokkal lobogó szemekbe.Az ifjú angyal talpra állt, tekintete halálos elszántságot sugároz. Ez most komoly?

Egy szempillantás alatt termek háta mögött és szárnyai között, egyik kezem a nyakára siklik és hátrafeszítifejét, másik a csípőjét keményen megragadva szorítja hozzám törékeny testét. Vigyorogva nyalom végig teljes nyelvfelülettel feltárult nyakának oldalát,végül szemfogamat fülcimpájába mélyesztve serkentem ki a vérét, miközben hegyes körmeim a torkán játszadoznak.

-Talán egy búcsú dugásra vágysz, angyalka? – rajtam ne múljék, nem vagyok én semmi jónak elrontója. Szenvtelenül dörgölöm izzó ágyékomat fenekének kívánatos domborulatai közé. Haragosan felkiáltva tépi ki magát a karjaim közül, zihálva, dühtől remegve, fenyegetően kitárt szárnyakkal fordul velem szembe. Kegyetlen vigyorral fonom össze karom a mellkasomon, úgy állom a tekintetét. Szeretem, ha ellenkeznek.

-Hogy felejthettél el mindent?!– kérdezi keserű indulattól remegve.- Hogy felejthettél el minket..?

Vigyorom alig láthatóan rezzen meg. A felderengő pár hónapos emlékek mintha sokkal régebbiekés megfakultabbaklennének, mint a most éles határozottsággal visszakapott ezer évvel ezelőttiek. Ez vanha az idővel szórakozik a démon, egy kicsit minden megkavarodik.

Újra előtte termek, elkerekedett szemekkel néz arcába hajoló tekintetembe, miközben csuklóit erősen megragadva tartom vissza a további meneküléstől.

-Nem felejtettem el semmit. Jó móka volt... – búgom kuncogva ajkaira, szemeiben egy pillanat alatt szikrázik fel újra kék lángjainak tüze, de tenyeremet a hirtelen testéből kirobbanó vakítóan fehér fény égeti meg. Felhördülve, szemeimet összeszorítva kapom el róla pillantásom a váratlan támadás hatására.Elszunnyadt erőm újra mocorogni kezd, amint a kilátásban lévő harc ismét felpörgeti bennem az adrenalint. Hátamba hirtelen fúródik két éles tőr, de fel sem véve az elhanyagolható sebeket tekintek fel a nem messze a hátam felett lebegő angyalra.

-Ramiel... – vigyorgok fel rá összehúzott szemekkel. –Tudod, hogy esélyed sincs ellenemha nem használod a Tisztítótüzet.

-Egyedül nincs... – nincs időm helyet adni a baljóslat szülte gyanakvásnak, a hátamba fúródott pengék megfeszülnek, mindkettőről szinte láthatatlan mágikus szálak vezetnek az égi fiú felé, aki lendületesen megperdül a levegőben. A mozdulat hatása magával ragad, a pengék nem hogy kihúzódnának a rántás erejétől, hanem acélos horgonyokként tartanak alendítés szabta röppályán.

Irgalmatlan erővel csapódok be messze a harcunk színhelyétől, fülsüketítő recsegés és nyikorgás zaja karcolja a levegőt. Füstölgő sebekkel kelek fel az égigérő fa fülsértően hangos robajjal kidőlt roppant törzsén és azonnal világossá válik az angyal erősítésre tett utalása. Az erdő mintha egy hangkéntkiáltana fel, a nap fényében alig érzékelhető monstrum ölt alakot akettéhasadthatalmastönk réseiből előszivárogva. A ragyogó, gigászi szarvas formájúerdőszellem megsebzett vadként ágaskodik fel, fújtatása kíméletlenül tombolóharagot hordoz. Ahogy szembe nézek az időtlen szellemmel a lelkem mély bugyraiban égtelen, megmagyarázhatatlan harag gyúl.Fejét leszegve rohamozik felém, mire megvetem a lábam és megragadva a robosztus szarvat akasztom meg feszülő izmokkal a támadást, hosszú porfelhővel szántja fel kettősünk a talajt, mire kifogy a lendülete.Amint kezeima roppant agancsra szorulnak, elönt egy érzés és felismerés, ami megmagyarázza mélyről fakadó gyűlöletemet a szellem irányába. Vicsorogva kiáltok fel és pattanásig feszült tagokkal rántom oldalra a kolosszus ormótlan fejét,robosztus teste szinte lassítva követi a mozdulatot és földrengető robajjal vágódik a talajra. Felugrok a hatalmas szarvas pofájára, haragtól zihálva nézek le az arany színbenkitáguló, vízszintes pupillájába. Érzem... érzem benne az erőm érintését. Ez a dög bitorolta az elveszett részemet... és végig itt volt az orrom előtt.

 Fellángoló dühvel sújtanék le, de egy égtelen robbanás letaszít a fenevadról. Még a levegőben bolakénttekerednek testemre a mennyek arany ragyogásában tündöklő békjók, de mire guggolásban földet érek már le is pattintom a gyenge varázslat láncszemeit. Kevés ahhoz egy kimerült égi ereje, hogy engem akár egy pillanatig is visszatartson. Hideg szemekkel, kegyetlen vicsorral pillantok fel a levegőben lebegő Ramielre, aki valami újabb varázslaton ügyködik. Hát csak nem adod fel?

-Ne aggódj, rólad sem feledkeztem meg - vicsoromgonosz vigyorrá rándul, de nincs több időm vele foglalkozni, hanyag odébb ugrással térek ki a hatalmas paták eltipró ereje elől. Körülöttem az erdő megveszett életre kel, amint ismét földet érek gyökerek és indák fonódnak a testemre irracionális erővel tépnek a föld felé. Még a természet is ellenem küzd. Felhorkantva lángoltatom fel erőmet, a táj görcsbe rándulva feketedik meg körülöttem. Közben a szarvas-szellem ismét vad ritmusban felém rohamoz, a szarvai közt felgyúló éles fény egy pillanatra elvakít. Agancsának egy tüskéje kíméletlen roncsolással szalad át a hasfalamon, fekete vér csordul ki ajkaim közül, de a roham nem áll le, hosszan és mélyen szántja fel velem földet. Bőröm felszabdalódik, izmaimat megtépik a fák és sziklák kíméletlen becsapódásai. Körmeimet mélyen a gyémántkemény szarvba fúrom és a testemből fekete árnyak kúsznak veszett sebességgel végig az agancs vonalán, át a szellem fejére és pillanatokon belül a nyakára tekeredve fúródnak be a húsa alá. Elvigyorodva szabadítom el testem sötétjét, szörnyként tomboló démoni erőm beeszi magát a legmélyére, elfeketíti az őt alkotó fényt és könyörtelenül felemészti minden porcikáját. Földöntúli, bőgő sikítással kapja fel a monstrum a fejét magasan a levegőbe, két lábra ágaskodik, majd a fájdalomtól görcsbe rándulva, legyőzött gigászként, tájat szaggató puffanással terül el az erdő maradékát is letarolva.

Lecsusszanok az engem átdöfő szarv hegyéről és könnyedén érek földet a szellem fekete iszappá folyósodó teste mellett. Szemem sarkából fehér villanást látok és ahogy az irányába nézek Ramiel alakját pillantom meg a szarvas gigászi feje mellett térdelni. A jószág kínlódva fújtat, miközben a kis égi finoman hozzáér.

-Sajnálom... – halk leheletének hangja alig ér el hozzám. Nem foglalkozva a jelenettel, egy ragadozó elszánt türelmével indulok meg felé, miközben a hasamon tátongó kétarasznyi lyuk heves sercegéssel forr össze, mintha ott sem lett volna.

-Figyelmeztettelek... – az éteri hangonmintha maga a táj szólalna meg, majd a gigász szellem öröknek szánt életének utolsó leheletével simogatja meg az angyal tejfehér alakját. A sötét hullámzás ellepi a szarvas teljes testét, majd hirtelen megkeményedett lávaként szilárdul fekete kővé. A felburjánzó élet természetellenes gyorsasággal, élénkzöld növényzettel futtatja be az elpusztult óriás megkövült termetét, aurájának utolsó szikráival önmagát tisztítva meg a démoni érintéstől.

Az angyalnak nincs ideje gyászolni és ezt ő is tudja, mielőtt odáérnék hozzá már fel is rebben a földről, magasan a levegőbe. Most látom csak, hogy jobb karja körül kéken ragyogó rúnakörök kavarognak és élénk izzással lángolnak fel, amint folytatná a varázslatot. A kis merész. Azt hiszi el tud zárni. Vakmerősége kegyetlen vigyort csal az arcomra, a bennem dúló vad energiák további tombolásra éhesen perzselik meg belülről a gerincem.A hátamon lévő sebhelyekből újra előszivárognak a feketén hullámzó sávok és felszökkenve jelenek meg a ledöbbent angyal előtt a levegőben lebegve. Fellángoló, kegyetlen szenvedéllyel szélesedik ki a vigyorom ahogy érzem a belé költözött kétségbeesést. Az egész momentum csupán a pillanat tört részéig tart, hirtelen mozdulattal vájom karmaim a vállába és a következő másodpercben már tiszta erőből a földhöz vágom. Tehetetlen rongybabaként szeli át a levegőt, hogy pusztító becsapódással ütközzönszáz méterrel odébb a sziklába. Ide hallom bordái reccsenését, szájából vért köhög, ahogy kiszorul tüdejéből a levegő. Vicsorogva, lángoló tekintettel vetem magam utána, felette termek mielőtt felocsúdhatna.

Elborítja agyam a vörös köd, testemben a pokol tüze tombol, körülöttem gyilkos mágia kavarog. Erősen markolom meg Ramiel csuklóit, a karja körül kavargó rúnakörök üveglapként törnek szilánkokra és halványulnak semmivé.Ő fájdalmasan kiált fel, de ez hang csak tovább vadít.

-Igeeen... sikoltozz csak... – gonosz kuncogásom mintha nem is az én hangomon szakadna fel a torkomból. Elvakult éhséggel harapok megfeszülő csuklyaizmába, kegyetlen élvezettel tépem fel a húsát hegyes szemfogaimmal, vére a számba ömlik. Forró, mint maga az élet és fémesen édeskés mint a halál. Felhördülök az ízének gyönyörétől. Karjai ellenkezve feszülnek meg, de mágiám fellángol és ellenállhatatlanul passzírozza a földhöz. Vérben forgó szemekkel hajolok arcába, mániákus vigyorral meredek megrettent szemeibe.

-Az enyém vagy – ellenállhatatlan akaratom elsöpri a köréfont mágiámat, csupaszon terül el alattam, ahogy fölötte térdelek. Meggyötört testének izgató látványától szinte felgyulladok, harapva támadok mézédes szájára.Durván tépem ajkait, tettem olyan messze áll a csóktól, mint egy fogazott tőr szúrása egy tollpihe cirógatásától.

-Calek... kérlek... ne csináld ezt... – zokogása hevítő borzongással, recsegve feszíti meg minden izmom, kirobbanni akar belőlük a fékezhetetlen erő. Szavait nem is hallom, de a belőlük áradó mély fájdalom kéjesen bizsergeti végig a testem. A földből fekete csápok törnek elő, Ramiel végtagjaira tekeredve feszítik szét lábait és karjait feje felett fogják le. Felszabadult kezem a torkára siklik, ujjaim a bőrébe süppednek, szavai levegőért kapkodva halnak el. Végignyalom arcát, sós könnyei bódítóan táplálják tébolyomat.

-Még csak most kezdtük... édesem – utolsó szavam gonosz gúnyként cseng. A szemébe pillantok és fellángol benne a már jól ismert, veszélyes kék tűz. Mielőtt használhatná, homlokán és szemein csattan a tenyerem, így feszítve hátra a fejét. Zihálva vicsorog, amint elengedtem a nyakát levegőért kapott, de dühe tehetetlenségre van kárhoztatva. Nyakán ujjaim nyomán maradt vöröses lila foltok lassan halványulnak, de nem sokáig lesz képes ilyen gyorsan gyógyulni. Előző próbálkozása csak eszelős kacajt csal ki belőlem. Tenyerem helyét átveszi szemei felett egy sötét béklyó, elvéve tőle egyetlen valóban hatásos fegyverét.

Hegyeskarmokkal szántom végig a testét, vörös csíkokkal szennyezve a makulátlan bőrt. Érezni és látni ahogy karmaim felhasítják olyan kurva gyönyörű, mint a démoni tűzben égő világ szenvedő sikolyai. Ő viszont nem sikít, fogait összeszorítva tűri a fájdalmat, akkor is, mikor groteszk vigyorral nyalom végig a hosszú sebeket, mélyen beléjük fúrva nyelvemet. Vérének íze ismét megborzongat, de hiányzik a szenvedéstől sikoltozó hangja. Akkor hozzon máshogy gyönyört a szája. Vállai fölé térdelek és egy legyintéssel hessentem el magamról is páncélom maradványait, álla így pontosan az lőbukkanó, vágytól lüktető farkam alatt van. Arcát ujjaimmal kétoldalt összeszorítva feszítem szét az állkapcsát és kegyetlen határozottsággal nyomom bele izzó merevedésemet. Felhördülök az élvezettől, ahogy szájának forró, bársonyos ölelése körbeszorít. Átváltom a fogást és durván a hajába markolok, szemkötője alól kilátszó arcizmai fájdalmasan rándulnak össze.

-Ha megharapsz, letépek rólad ezt-azt – vigyorgom gonosz kegyetlenséggel a fenyegetést.

Egész testében reszket a félelemtől, a fájdalomtól vagy a kimerültségtől, leszarom. A remegése, vérének és testének izgató illata és íze, szájüregének égető selymessége a farkamon, a bennem elvakult tombolással vegyülve tölti be tudatom, szétáramlik minden porcikámban, ellepi körülöttem a teret is. Fehér tincseit tépve húzom feljebb a fejét, hogy még mélyebbre merülhessek benne. Felhördülve kezdek mozogni, minden lökéssel minél mélyebbre nyomva magam belé. Köhögve, fuldokolva próbálja ösztönösen elrántani a fejét, de hajába markoló ujjaim nem eresztik. Megrészegülten borulok előre, fél kézzel a feje felett megtámaszkodva. Farkam csatakosan csattan a szájában, a torkába csússzanva még erőteljesebb szorítása eszemet veszi,

mígnem izzó lávaként önti el tudatomat a kéj. Köhögve kapkod levegőért ahogy engedem hátraejteni a fejét és szája sarkán folyik ki a ragacsos váladék. De ennyi nem elég... még többet akarok. Még több fájdalmat, kínt és gyönyört. A béklyók elválnak a földtől, de továbbra is szorosan kötözik össze karjait és fedik el szemeit.

Amint leszállok róla zihálva pattan fel, megpördülve nagy ívben csap szárnyaival és tollai vége éles pengeként hasítják fel húsomat a mellkasomon. A fájdalom édes kín, elvetemült nevetéssel termek mögötte, a tövénél megragadva a sebet okozó testrészét, miközben izmaim sisteregve gyógyulnak össze.

-Ne izgass tovább, mert még idejekorán meg talállak ölni, angyalka...

Markom kínzó lassúsággal szorul össze, ellenállhatatlan erővel roncsolva szét a törékeny szárnyat. Hiába a védőrúnák, csontjának recsegése émelyítően izgalmas szimfóniát játszik fájdalmas sikolyával. Utolsó lélekjelenlétével eltűnteti ezeket a végtagjait, holott tudatában van, hogy ezzel most hosszú időre mondott le róluk. Ha feláldozod őket, hát legyen. Vigyorogva égetem fel hátán a rúnákat a pokol fekete tüzével.

Térdre rogy, összegörnyedve kapkod levegőért, sebzett hátáról felszálló gőz az égett hús bódító szagát és a pokol kénjét hordozza. Mélyen magamba szippantom és a számon lehelem ki a fekete füstöt. Nem szól semmit, csak remegve húzza össze magát, a fekete szemkötő alól egy könnycsepp hull a porba. Keményen a vállába vájva karmaimat rántom talpra és még az égéstől forrón lüktető hátához simulok.

-Sírj csak... és sikolts... és élvezd... – búgom füle mellett, miközben hüvelyujjaim a dereka két mélyedésébe szorítom és még szavakat sem kell most használnom, hogy létrejöjjön a kegyetlen mágia. Egész testében remegve rándul össze, de alsó ajkába harap, hogy megtagadja tőlem a hangjai okozta kéjeket. Megérzem friss vérének mámorító illatát és látom is lecsurranni állán, hogy bőrétől elszakadva ezek a cseppek is a könnyek után vesszenek a porba.

Előrenyúlok és váratlan gyengédséggel simítok végig merevedésén, de még így is szájába hal reszketeg sóhaja. Kinevetem a szánalmas ellenállását, hisz úgyis meg fog törni. Kezem tovább halad felfelé és hasfalát már éles karmaimmal karistolom meg, majd csípőjét megragadva és fogaimat vállába mélyesztve lököm magam bele kegyetlen hirtelenséggel. Meglepetten szakad fel a torkából egy hangos nyögés és előre zuhanna, ha nem tartanám erősen magamra préselve.

-És örülj, hogy nem vágok rád új lyukat, ahova betehetem... – kuncogom gonoszan, majd ennyiben hagyva a dolgot kezdek erős mozgásba, aminek hatására már nem tudja visszafogni nyögéseit is sikoltásait. Hörögve merülök el benne újra és újra, kíméletlen vehemenciával élvezem ki testének tüzes ölelését. Egy pillanatra állok csak le, míg egy lökéssel előre taszítom a földre, térdre rogy, de hirtelen összekötözött kezeivel nem tud megtámaszkodni, mellkasa a földön puffan. Mögé térdelek és egyik kezemmel sebes hátára tenyerelve gátolom meg, hogy feltámaszkodjon, fájó sziszegése mint a parázs izzása. Jól vagy te ígypucsítva, pont tökéletesen.

Újra belé hatolok és hevesen megdugom a kiszolgáltatott áldozatomat, akinek már rekedt hangja is árulkodik kimerültségéről. Nem törődve vele, már csak a mozgásra koncentrálok, a gyönyörre amit izmai szorítása és kínokkal teli kéjének szaga, látványa és érzése okoz. Állati vadsággal teszem magamévá, már nem létezik semmi más, agyamat őrülettől bódult lepel fedi el. Egy utolsó, erőteljes lökéssel merülök el benne és állatias hörgéssel élvezek belé hosszan és forrón. Tudatom eltompul, rángó arcizmaim kegyetlen, elégedett vigyorra húzzák a szám.

Még mindig benne vagyok, miközben lihegve vetem hátra a fejem. Mikor újra előrebillentem valami furcsa... a fehér hajzuhatag alól egy kéken szikrázó, hideg kegyetlen szem sandít rám és mire reagálnék kék lángok csapnak felém. Épphogy csak oldalra kapom a fejem, de így is felperzselik arcom jobb oldalát. Dühödt üvöltésem elhal, ahogy a mágikus fájdalom szinte azonnal eszméletvesztésbe taszít.

Ökölbe szorított kezekkel próbálom elcsitítani a testem haragos reszketését, a metszően hideg szél vadul tépi a hófehér tincseimet, amik selyemfüggönyként keretezik a lehajtott fejemet. Már most gyűlölöm az utat, amit végig kell járnom, pedig még nem is volt bátorságom igazán rálépni. Nem leszek képes még egyszer a szemébe hazudni, ebben már biztos vagyok. Csupán a gondolattól darabokra hullok, valószínűleg ha meg is próbálnám, egyből észrevenné, hogy valami nincs rendjén, és Őt ismerve addig nem nyugodna, amíg ki nem deríti, hogy micsoda. Marad az őszinteség vagy a megfutamodás. De milyen alapon várhatom el tőle, hogy eleget tegyen az esküjének, ha én magam sem vagyok őszinte vele? Milyen alapon várhatom el, hogy mellettem maradjon azután is, hogy visszakapta az emlékeket, amik mindent megváltoztathatnak, ha én magam képtelen vagyok mellette maradni?

A szívemben megfoganni készülő döntés lehetőségét mintha maga a lelkiismeretem halk szavakba öntött szemrehányása venné el tőlem.

- Érdekes találkahely. – Bárhol, bármilyen formában, bármikor felismerném a hangot, ami a legkedvesebb számomra a világon, és aminek a mélyén gyűlölöm hallani a most benne zendülő keserűséget és csalódottságot. Összerezzenve kapom fel a tekintetemet a forrásra, pedig a tudatunk kapcsolata miatt pontosan tudom, hogy mit, illetve kit fogok ott látni, a közelségének az érzése szinte a semmiből csap pofán. Hogy lehettem ennyire süket és vak? Hogy kerülhette el a figyelmemet, hogy követett? Vajon az erdőbe is követett? Vajon mennyit hallott?

Hiába számítok a haragjára, a kiábrándultságára, erre a látványra képtelen voltam felkészíteni a szerelmes szívemet. Az arcán honoló bizonytalanság, és a fájdalom elsuhanó, elrejteni vágyott árnyai a máskor szerelmes gyengédségtől csillogó szemekben megsokszorozzák az amúgy is marcangoló bűntudatom nyomasztó, gyötrő erejét. Halkan, megtörten suttogom a nevét, még nincs erőm belekezdeni a magyarázkodásba, amit tudom, hogy pár másodpercen belül követelni fog rajtam. Óriási a kísértés, hogy a lelkiismeret furdalásom könyörtelenül fojtogató érzését félig-meddig megalapozott haragba forgassam, és azt meglovagolva számon kérjem rajta, hogy hogy merészeli ilyen aljas módon a követésemre felhasználni a legszentebb köteléket, ami halhatatlanok között létezhet, de ellenállok a csábító késztetésnek. Nem akarok veszekedni vele pont most, mikor végre meghoztam a döntést, hogy az őszinteséget választom.

- Miért jöttél ide, Ramiel? – Megborzongok a nevem szokatlanul komor zendülésétől az ajkain, hosszút pislogva üldözök el egy kísértő emlékképet arról, hogy milyen érzés szokott lenni, mikor a nyakam érzékeny bőrébe fujtatja az orgazmust megelőző szívdobbanásnyi pillanatban, természetesen teljesen más hangszínnel és hangsúllyal. Napok óta minden éjszakát a szenvedélye végtelen, kimeríthetetlen óceánjában lubickolva töltök, a testem egyből reagál a közelségére, pedig a kisugárzása most szöges ellentéte a vad, játékos szeretőnek, aki a karjaiba szokott zárni. Ridegen, egy ragadozó nagymacska fegyelmezett, rémisztően lassú lépteivel sétál felém, miközben úgy méreget, mintha egy levadászandó préda lennék. Fogalmam sincs, miért hátrálok egy bizonytalan lépést, a hűvös, fenyegető kisugárzás, amit magából áraszt, annyira idegennek hat, hogy összezavar. Pedig tudom, hogy soha nem ártana nekem, még akkor sem, ha tudná, hogy milyen információkat hallgatok el előle. Képtelen lenne rá, mint ahogy én is minden hazugsággal és titokkal kitépek egy darabot a lelkemből.

Nem bírom el a magyarázatot követelő tekintete súlyát, mikor elém ér, muszáj elfordulnom tőle. Nem engedi a gyáva megfutamodásomat, visszakényszeríti magára a pillantásomat. A szemeiből kiolvasható mélységes csalódottság mélyebb sebeket ejt rajtam, mint amire a világ összes fegyvere együttes ereje képes lenne. Tudom, hogy valamennyire elárultam a bizalmát ennek a büszke, magányos démonnak, aki talán a hosszú élete során először nyílt meg másvalakinek.

- Miért hazudtál nekem, Rami..? – A gyengéd, szeretetteljes becézésnek még a nevemnél is nagyobb ereje van a szívemen, elég nagy, hogy megkérdőjelezzem a saját ítélőképességemet. Miért is hazudtam neki? Vajon elmondhattam volna, hogy tudok valamit, de még nem oszthatom meg vele? Vajon annyiban hagyta volna? Nem, az kurvára nem ő lenne.

- A múltad után kutattam. – Az utóbbi kérdésére sajnos nincs kézzel fogható válaszom, de őt ismerve a magatartásával az elkövetkezendő percekben önként meg fogja válaszolni. Szinte hallom a számítóan zakatoló gondolatait, amikkel azon agyal, hogy milyen irányból közelítse meg a témát, hogy a lehető legtöbb információt sajtolja ki belőlem, pedig teljesen mindegy, hogy mit tesz vagy mond, a lényeget nem fogom megosztani vele, ha belerokkanok sem. Nem tehetem. Még nem.

- Megtudtál valamit. – Halkan, tényként jelenti ki a nyilvánvaló igazságot. A szemein végigszáguldó érzelmektől mintha többszörösére nőne a szívem így is nyomasztó súlya. A már-már gyermeteg remény, a sóvárgás, hogy megismerje a múltját, a bizonytalanság, a kíváncsiság, az önmarcangolás, hogy mire találhattam rá ilyen kevés időn belül, amire neki évszázadok alatt nem sikerült, az izgatottság, hogy talán egy kicsivel közelebb került ahhoz, hogy egésszé válhasson, a keserűség, hogy eltitkoltam előle és a bizalmatlanság, hogy vajon miért tettem. Hihetetlen, hogy egyetlen pillantás ennyi érzelmet tud hordozni egy olyan lénytől, aki évszázadokig tagadta, hogy egyáltalán érez.

- Igen. – Felesleges lenne ezen a ponton tovább tagadni, és már nem is áll szándékomban. A szűkszavú válasz újabb érzelmi hullámokat indít a szomorú szemekben, az eddigi bizonytalansághoz csatlakozik az elkeseredettség. Látom rajta, hogy mostanra sejti, hogy még nem fogom elmondani amit tudok, hiszen akkor nem húznám az agyát ilyen sejtelmes, hiányos válaszokkal. Megkeményítem az arcvonásaimat, nem engedem, hogy a titkolózás nyomasztó fájdalma kiüljön rájuk, tudom, hogy gátlástalanul felhasználná ellenem. Valószínűleg így is fel fogja.

- Ha tényleg szeretsz engem, akkor mondd el. Kérlek... – Tágra nyílnak a szemeim, egy hosszú pillanatra lehull az érzelemmentes maszk az arcomról. Azt hittem az érzelmi zsarolás előtt lesz egy gyerekesen dühös és egy démonian rideg és számító próbálkozása, de úgy látszik, hogy most sem okoz csalódást, és ismer annyira, hogy egyből ott támadjon, ahol a legjobban fáj. Elhúzom a számat, a megszakadó szívem szinte a torkomban dübörög, alig enged szóhoz jutni. El akarom mondani neki. Világgá akarom kürtölni, és nem törődni a következményekkel, a világ sorsával, az angyalok áldozataival, csak reménykedni, hogy Asmodeus is szeretni fog.

Elnyílnak az ajkaim, és halkan suttognám a nevét, de a saját korlátozó bűbájom megment a testem ösztönös árulásától. Nem. Még nem tudhatja meg. Az Ő és a mi érdekünkben.

- Azért nem mondhatom még el, mert szeretlek... – Állatias ingerültséggel torzulnak démonivá a máskor markáns és szépen ívelt vonásai. Az egész testén vad remegés száguld végig, az a fajta, amit a kitörni vágyó, őrjöngő, vérszomjas harag visszatartása okoz. Szinte látom görcsössé rándulni a válla és a mellkasa izmait, mikor maga mellé rántja az államról a kezét. Tudom, hogy mindjárt robban, és minden rezzenésre, minden mozzanata alátámasztja a döntésem helyességét. Még csak meg sem próbál kicsit megnyugodni, és átgondolni a miérteket, belegondolni az én helyzetembe, mielőtt nekem esik. Úgy látszik, ami késik, nem múlik, és találkozhatok a gyerekes dühvel is.

- Ez faszság. Miért nem bízol bennem?! Mivel szolgáltam rá?! – Elhidegülök a már-már gyűlölködő szempárban villanó ingerültség mélységétől. Eddig feldúlttá, kétkedővé tett a bizonytalanság, hogy jól döntöttem e, mikor a szemébe hazudtam, miközben lehet, hogy megértően, felnőttként kezelte volna, ha elmondom neki, hogy hova jövök, de most már látom, hogy nem így van. Soha nem volt esélyem arra, hogy ezt a témát őszintén kezeljem vele, mert pont ugyanígy reagált volna. Ebben a pillanatban elmondhatatlanul feldühít az az önteltség és arrogancia, amit máskor imádok benne. Hihetetlen, hogy képtelen akár egy pillanatra is belegondolni abba, hogy mi van, ha a neve visszaszerzése változtatni fog a személyiségén. Egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy ha megkapja Asmodeus emlékeit, nem fogja megkapni a kegyetlensége és az őrülete egy részét is. És még ezt kockára téve is az a tervem, hogy egésszé teszem Őt, csak meg akarom teremteni a biztonságos körülményeket hozzá. Miért olyan kurva nehéz elfogadni, hogy egy kicsit várnia kell? Miért nem hiszi el, hogy jót akarok neki?

- És Te miért nem bízol bennem? – Meglepi a rideg, hidegvérű reakcióm. Valószínűleg tombolást várt, teljesen jogosan, hiszen a veszekedéseink többsége eddig olyan volt, mintha egy szélvihar találkozna egy erdőtűzzel. De most nincs kedvem tovább táplálni az alaptalan haragja lángjait, amiket rám akar zúdítani. El sem hiszem, hogy nekem még bűntudatom volt, hogy hazudok neki, mikor Ő maga vette el a lehetőséget, hogy máshogy döntsek. – Még mindig úgy kezelsz, mint egy gyereket, aki nem tud felelős döntést hozni. Ha azt mondom, hogy még nincs itt az ideje, hogy valamit megtudj, akkor fogadd el és ne hisztizz mint egy makacs kölyök. – Tudom, hogy sarokba szorítják a szavaim, ez volt a célom velük. Innentől ha azt teszi, amire az indulatai sarkallnák, csak alátámasztja a fejéhez vágott vádakat. A gyilkos dühtől reszkető vicsor mögül kivillannak a hegyes szemfogai, amiket máskor élveteg vigyorral szokott mutogatni.

- Kész voltam lemondani érted mindenről, ami korábban célt adott az életemnek. Szóval bocsáss meg hercegnőm, ha „hisztizek”, amikor arra kell rádöbbennem, hogy az egyetlen lény, akitől valaha őszinteséget vártam, a szemembe hazudik. – Megrezzen a makacsul távolságtartó tekintetem, mikor az ingerültsége újra szomorúsággá szelídül. A haragját elviselem, de a kiábrándultságát képtelen vagyok. Miért nem érti meg? Miért nem érti meg, hogy lehet, hogy Ő képes volt lemondani arról, hogy újra egész legyen, de én nem? Ahogy én fontosabb vagyok neki, mint önmaga, Ő fontosabb nekem a saját boldogságomnál. Soha nem tudnék úgy létezni, hogy tudom, a lelke legmélyebb sóvárgásai nincsenek kielégítve. – És valóban, elvakult, ostoba kölyöknek érzem most magam. – Meggyötörten fordul el tőlem, a szívem egyre nehezebbé válik a mellkasomban. Nem tudom, hogy a mostani viselkedése egy számító démoné vagy egy megbántott szeretőé, de akármelyik is legyen, működik, érzem ledőlni az elhatározásom labilis védfalait. – Tudom, hogy én is okoztam már csalódást. Beismerem, kurva szar érzés. De ha azt hiszed, hogy nem bízok benned és ezért hazudtál, akkor tévedsz. Tartsd meg magadnak a titkaidat. Talán egyszer méltó leszek rájuk.

A kegyetlen monológot lezártnak tekintve fordul el, de mielőtt elmenekülhetne előlem, megállítom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ezekre a vádakra nincs válaszom. Tényleg hazudtam, tényleg azt hittem, hogy nem bízna az ítélőképességemben és tényleg csalódást okoztam. Tudom. Elárultam a bizalmát az egyetlen lénynek, akinek a bizalma jelent is valamit számomra, és ezen már nem tudok változtatni. Az egyetlen mentségem, hogy érte, illetve értünk tettem.

Nem tépi ki magát a gyengéd érintésemből, megtorpan, de nem néz rám. Távolságtartással büntet, nekem pedig megszakad a szívem a köztünk tátongó mélységes szakadék láttán. Hiába érzem a kezemben a keze melegét, a szíve mintha elérhetetlenül távol lenne. Nem szabadott volna hazudnom neki, de azt hittem, hogy a cél végső soron majd szentesíti az eszközt.

- Calek. Csak időre van szükségem... – Már nem is olyan sok időre. Ha tudná… ha tudná, hogy milyen közel vagyunk ahhoz, hogy kiharcoljuk magunknak a nyugalmat, ami után sóvárgunk hónapok óta. Milyen csodálatos lenne, ha az emlékei visszaszerzése után is vágyna a mi kis közös, szenvedélyes békénkre. Elszökhetnénk a világ elől a helyre, ami belőle jött létre, és belefeledkezhetnénk a boldogságba, amire csak a másik oldalán lelhetünk rá.

- Időre? Az nekünk van bőven. – A gúnyos, elbizakodott szavakat valamiért vészjóslóan hamisnak érzem a lelkem mélyén. Pont ugyanaz a balsejtelem kerített hatalmába, mint mikor azt éreztem, hogy szükségünk lesz Admodeus erejéhez a harcainkhoz. Soha nem tudhatjuk, hogy mennyi időnk van hátra. Akármikor felismerheti Őt bárki, mint ahogy Baál is bármikor ránk találhat. – Előttünk az öröklét, kedvesem. Békén hagylak. – Kitépi magát a szorító ujjaim közül, hogy térben is megvalósítsa a szívünk közé fészkelődött távolságot. Ezt akartam, nem? Szabadságot és időt, hogy előkészítsek mindent anélkül, hogy hazudnom kelljen neki. De nem így. A kétségbeesés pillanatok alatt lesz úrrá rajtam, de mintha az igazságtalan szavaival és a távozásával magával vitte volna belőlem az erőt, ami eddig előre mozdított az utamon. Nem hagyhat így faképnél. Nem lehet az életünk új fejezetének az alapköve egy ilyen módon kikényszerített sértődött különlét, ez nem helyes.

- Calek! Várj! – Szinte magától bukik ki belőlem az elkeseredett könyörgés, de semmi hatása nincs a távolodó démonra. Tétova mozdulattal indulok utána, nem törődve azzal, hogy porba taposom a büszkeségemet, hogy igazságtalan a reakciója, hogy nem érdemli meg, hogy loholjak utána. Egy láthatatlan zsinór kényszerít hozzá, de minden puha szárnycsapással, minden megtett méterrel a kétségbeesett nyomorúságom egy aprócska hulláma átcsap keserű haragba. Nem érdekli a feldúlt gyötrődésem, hiába ismétlem meg a neve könyörgését. Összeszorított fogakkal csitítom el a feléledő dühömet, majd újra utána kiáltok. – Pontosan ezért hazudtam! – Nem tudom, hogy a szavaim késztetik megtorpanásra, vagy a szemeimben felkavart kék lángok ismerősen veszélyes kisugárzása. Kicsit közelebb repülök hozzá, hogy ne kelljen a hajnal fülsüketítő, szokatlanul halottias némaságába üvöltenem a folytatást, de nyugodtabbá nem, csak csendesebbé válik a hangom. Ingerülten dörgölöm az orra alá a csúf igazságot. – Tudtam, hogy ha rájössz, hogy van egy ötletem a múltad felfedésére, nem bírod ki, hogy ne kotnyeleskedj bele, és mindent elronthattál volna. – Irritáltan elhúzza a száját, de mintha elégedettséggel töltené el, hogy végre kiprovokálta belőlem az indulatokat, amiket egész sokáig sikerült hűvös, józan maszk mögé rejtenem, mintha nem az elmém épsége múlna azon, megbocsájtást szerezzek tőle a szükséges hazugságomra. Elvicsorodva lép közelebb hozzám, de én még mindig néhány méterrel a föld felett lebegve nézek le a komor kedvesemre.

- Bocs, hogy kicsit személyesen érint a téma. – Az összeszorított fogai közül szűri a gúnyosan fröcsögő szavakat, de nem engedem, hogy tovább duzzasszák a haragomat. Nem tagadja, hogy ha őszinte lettem volna, mindent megtett volna, hogy kiszedje belőlem a titkokat, amiket minden áron meg kellett tartanom. Lejjebb ereszkedek, hogy kicsit közelebbről nézhessek a sötétbarna szemek kiábrándult pillantásába. Ebben a pillanatban még azt is leszarom, hogy csalódott bennem. Én is csalódtam benne.

- És az nem jutott eszedbe, hogy pont ezért nem lelsz rá a válaszra? Hihetetlen, hogy hiába vagy kibaszott intelligens, ha a nevedről van szó, nem látod a fától az erdőt. – A vonásain ismét megrezzen az elkeseredettség, az elérhetetlen utáni sóvárgás. Ha tudná, hogy karnyújtásnyira van az a bizonyos elérhetetlen, vajon mit tenne? Ha tudná, hogy nálam van a kulcs a teljességéhez, megzsarolna? Megfenyegetne? A mostani labilis önmagából bármit kinézek. Nem tudhatja meg. Nem szabad. Pedig egyre közelebb vagyok hozzá, hogy megtörjek. Még vissza sem tért közénk Asmodeus, a neve ereje már most elveszi tőlem a szerelmemet. Talán ez az igazi, legyőzhetetlen hatalom. – Van merszed azt ígérni, hogy a neved nem szakíthat el minket egymástól, de nézz ránk. Már most megtette. – Meggyötörten, kiábrándult keserűséggel suttogok, és talán egy kis megtörtséget, megadást reméltem tőle, de a rám felnéző szemekben elsötétülő harag villan helyette. Egy pillanatra lebénít a meglepettség.

- Tényleg még mindig ezen lovagolsz? Hogy a picsába kéne bebizonyítanom neked, hogy önmagam maradok?! – Még egy lépéssel közelebb jön, az alig észrevehető közeledése egy támadásra kész ragadozóé, de már nem vagyok az a gyerek, aki megrémül tőle. A dühre düh a válaszom, dacos haragtól szikrázó szemekkel állom a tekintetét, leereszkedek a földre, a lábujjaim puhán érintik a talajt, és felszegett fejjel állok meg előtte. Nem fogok szégyenkezni a megalapozott kételyeim miatt, neki kéne elgondolkoznia a túlzott önteltségén.

- Hát nem érted?! Épp ez az! Nem tudod bebizonyítani, és ha kicsit leszállnál az önelégültséged fellegeiből, talán rádöbbennél, hogy igazam van. – Hitetlen haraggal horkan fel, szinte szétvet az ideg attól, hogy még csak belegondolni is képtelen a lehetőségbe, hogy téved. Felbosszant. Az a kurva arroganciája vakká teszi a valóság egy szeletére. Néha úgy érzem, hogy meg akarom fojtani.

- Ha az eddigi cselekedeteim nem győztek meg az érzéseimről, akkor nem tudom, mi fog. – Legszívesebben újra kiüvölteném magamból az ingerültségemet. Felbasz. Egyszerűen felbasz. Miért nem fogja fel, hogy nem az Ő érzéseiben nem bízom, hanem… Asmodeuséban. Hogy adjam át neki a múltbeli énje kegyetlenségének a mélységeit anélkül, hogy elmondanám neki, hogy pontosan mennyi és milyen információ van a birtokomban? HOGY?

- Ha tudnád, amit én, akkor megértenéd. – Abban a pillanatban, hogy elhagyja az ajkaimat a kilátástalan önigazolás, rájövök, hogy keresve sem találhattam volna ezeknél rosszabb szavakat. Nincs időm némán elátkozni magamat az ötletért, hogy egy felidegesített démon orra alá dörgölöm az őt érintő titkokat, amiket nem osztok meg vele, az egyik keze rémisztő gyengédséggel csúszik a nyakam oldalára, a hüvelykujja fenyegető finomsággal játszadozik a torkom vonalán. Ledermedek az érintéstől, ami gyengédebb nem is lehetne, mégis vérszomjas fenyegetést rejt magában. Félelmetesen nyugodtnak tűnik, de a zsigereimben érzem, hogy a hosszúra nyúló veszekedésünk eleje óta most a legveszélyesebb.

- Akkor mondd el, hogy megértsem. – Az égvilágon semmi erotikus nincs az érintésben a nyakamon, de a hangja elmélyült búgása felidézi az ellentmondást nem tűrő szexuális parancsokat, amikkel éjszakánként kéjes alázatosságba taszít. Az arcom felforrósodik az emlékektől és az összeszűkült szemek perzselő pillantásától, a testem megremegve válaszol a hívására, de nem adom meg magamat a bódító vágy ostromának. Közel hajol hozzám, hogy még jobban a bűvöletébe csalogathasson, az ajkaira suttogom a szívemet megtépázó, de határozott válaszomat.

- Nem megy. Még nem. – Elakad a hangom, már képtelen vagyok hazudni neki a miértekről. – Kérlek, Calek. Adj pár napot, mielőtt lehet, hogy örökre elveszítelek. – Megrökönyödve, hitetlenül néz rám, mintha még haragudni is elfelejtene amiatt, hogy burkoltan bevallottam neki, hogy nem csak hogy valamit tudtam meg, hanem konkrétan a neve is a birtokomban van. Néhány végtelennek ható szívdobbanásig teljes bizalommal hiszem, hogy megadja magát a szánalomra méltó könyörgésemnek, és a karjaiba zár, de nem teszi. Visszahúzza a kezét, az érintése hiánya olyan, mintha egy fazék jeges vizet öntenének a tarkómra. Kipislogok pár láthatatlanul apró könnycseppet, amik kegyetlenül csípik a szemeimet.

- Nem a múltam áll közénk, hanem a bizalmatlanságod, Ramiel. Azt hitted, hogy képes leszek mindezek után úgy tenni napokig, mintha mi sem történt volna? Kettőnk közül csak én vagyok őszinte? – Az utolsó kérdése lélekig ható pofonként csattan az arcomon. Újra, ma már másodjára is hátat fordít nekem, és úgy érzem most már véglegesen. A mellkasom reszket a hangtalanul ziháló lélegzetvételeimtől, ökölbe szorulnak a kezeim, hogy ne nyúljak utána. Gyűlölöm, hogy félig-meddig igaza van. Hazudtam, titkolóztam, mert attól féltem, hogy elveszítem, miközben pont ezek miatt fog elhidegülni tőlem. Önbeteljesítő jóslat. Hát nincs olyan választás, amivel biztosan mellettem marad? Ha visszaadom az emlékeit, lehet, hogy elveszítem, ráadásul a világra szabadítok egy kegyetlen, legyőzhetetlen démonherceget. Ha pedig mindezek után úgy döntök, hogy mégsem árulom el neki, teljesen biztos, hogy elhagy, vagy valami olyan módon kényszeríti ki belőlem az igazságot, ami miatt én magam ábrándulok ki belőle. Én csak azt szeretném, hogy minden olyan legyen, mint eddig. Hogy úgy nézzen rám. Hogy úgy szeressen. Hogy Calek maradjon. Az én Calekem. A szeretőm, a bizalmasom, a démonom. A lelkem kiegészítése.

Halkan suttogom a nevet, ami örökre a legkedvesebb fog maradni számomra, még akkor is, ha nem ez van a lelkem mélyére vésve. Képtelen vagyok a hátát nézni, a rideg, érzelemmentes elutasítása a világ legszörnyűbb gyötrelme. A földre sütöm a homályossá váló tekintetemet.

- Azt mondtad, hogy van időnk... – Halkan, végleges megtörtséggel suttogok, az ajkaim elnyílva maradnak, pedig fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék még. Nem is számít, mert nem jön ki több hang az összeszoruló torkomon. A gyomrom mintha bukfencet vetne, némán összegörnyedek a testemet görcsbe rántó hányinger szokatlan fájdalmától. Calek előbb érzi meg, hogy valami nincs rendjén, mint én. Csak fél füllel hallom az eldünnyögött szitkozódását, levegőért kapva nyúlok a torkomhoz, és térdre rogyva ürítem ki hosszú életem során először a gyomrom tartalmát. Öklendezve, fulladozva köpöm ki a torkomat eddig szorongató, fojtogató gombócot, ami azt hittem, hogy a bűntudatom képzeletbeli szülötte, de egy nyálkás, méregszínű meztelencsigaként hagyja el a számat. Kiráz a hideg, zihálva támaszkodok a földre, a kiszáradt, sötétbarna talajból alig látható zöld gőzgomolyagok párolognak körülöttünk ameddig a szem ellát. Ha lenne még sav a gyomromban, valószínűleg most az is távozna belőlem az undortól. Mikor végre abba tudom hagyni a fájdalmas öklendezést, köhögve, remegve szorítom a gyomromra a kezemet. Felemelem a riadt, könnyes tekintetemet Calekre, és döbbenten jövök rá, hogy már előttem térdel, nem törődve a gusztustalanul vonagló meztelencsigákkal és a gyomorsavval mellettünk. Az arcomat a kezei közé veszi, az engem végigsimító pillantásából tudom, hogy nagy a baj. Eddig egyetlen egyszer láttam ilyen félelmet a szerelembarna szemekben, mikor a halál küszöbén táncoltam. A végtagjaimat ólomsúlyúnak érzem, lenézek a kezeimre, a csuklóm vékony bőre alatt futó erekben savas zöldként világít a mérgezett vérem. Lehetetlen. Mikor ette magát ilyen mélyre bennem?

Egyikünk sem önti szavakba a nyilvánvalót: Baál itt van. A pár másodperccel ezelőtti veszekedésünk hirtelen kicsinynek és sekélyesnek érződik.

Pillanatok alatt a hatalmába kerít a testi erőmet elszívó méreg okozta kétségbeesés, halkan suttogom a szívem egyetlen rövidke, kikívánkozó, mindent magába foglaló vallomását.

- Úgy sajnálom. – Sajnálom, hogy meggondolatlanul elcsászkáltam, sajnálom, hogy veszélybe sodortam magunkat, sajnálom, hogy elragadtak az érzelmek, és nem vettem észre, mi történik körülöttünk, sajnálom, hogy hazudtam neki, sajnálom, hogy elzártam előle a kulcsot, ami egésszé tehetné, sajnálom, hogy lehet, hogy már soha nem lesz időm átadni neki.

- Ne mondd ezt, kicsim. – A homlokát a homlokomhoz simítja, a szerelme melege, a közelsége új életet lehel az elfáradó szívdobbanásaimba. Én is az arcára simítom a kezeimet, erőt gyűjtök a harchoz, ami a világ végén is ránk talált. Nem volt időnk. Soha nem volt elég időnk.

- Szeretsz még? – Elvékonyodott hangon, a lelkem hidegétől borzongva suttogom az ajkaira a kérdést, ami nem hagy nyugodni a megbocsáthatatlannak tűnő tévedéseim után. Ha nem lettem volna ilyen gyáva, és elmondtam volna neki mindent, most nem lennénk itt. Ha hittem volna eléggé benne, akkor már megállíthatatlan lehetne. Megállíthatatlan és az enyém. A végelgyengülés peremén a szívem megtelik az iránta érzett mélységes szeretettel és olyan vak bizalommal, aminek mindig ott kellett volna lennie. A tekintete véresen komolyan vésődik az enyémbe.

- Soha semmi nem változtathat ezen, Ramiel. – A csókja édesebb, mint eddig bármikor, elmossa a félelem kesernyés ízét. Mikor újra kinyitja a szemeit, a pokol árnyai festik éjfeketére a szeme fehérjét. – Kitépem belőled a mérgét, akkor is, ha az életembe kerül. – Elkerekedett szemekkel szakítom ki magamat a karjaiból, felállnék, hátrálnék egy lépést, de a lábaim megrogynak alattam, ezért a fenekemre huppanva távolodok el tőle. Mindketten tudjuk, hogy mi történik, mikor ilyenre használja az ereje sötétségét. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy úgy kezdjük a harcot, hogy alig van magánál. Megrázom a fejemet.

- Nem. – Halkan, a töretlen szerelmétől felbátorodva suttogom a rövid elutasítást. Erőt veszek magamon, és felkászálódok a földről. – Ez az én harcom, te törődj velük. – Calek a száját elhúzva fordul a kies távolból közelítő négy, emberi formát viselő démonra. Tudja, hogy igazam van, ha most velem foglalkozik, az mindkettőnk vesztét jelentené. Az arcán felsejlő irritált fintortól majdnem elmosolyodok. Jé. Az én önfejű, mindent kézben tartó démonomat zavarja, hogy nem tud egyszerre két helyen lenni. Ki gondolta volna. – Tudom, hogy mire készülsz, és előre rühellem. – Fáradt pimaszságot erőltetek magamra.

- Itt az ideje, hogy bebizonyítsd azt a bizalmat, amit szavakba öntöttél. – Lágy szárnycsapásokkal emelkedem fel, hogy távolabb legyek a földbe itatott pokoli mágia folytonosan szivárgó mérgétől, ami savzöldre festi a lelkem fényét. Hallom a távolból Calek gúnyos hangját, aki gondolom szokásához híven harc előtt a biztonság kedvéért járatja egy kicsit a pofáját is. Nem tétovázok, halkan mormolom az égi fényt magamhoz hívó mágia rövid sorait. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy a testembe áradó langymeleg érzés átmossa mindenemet, szinte meg sem érzem a fájdalmat, mikor a kitaszított méreg átmarja magát az ereimen, és a véremmel összekeveredve, mardosó savként folyik végig rajtam, véres csíkokat hagy a bőrömön, és apró cafatokra marja a vékony angyalköntösömet. A földre csordogálva, a fény és a sötétség keverékeként issza be magát a talajba, hogy visszataláljon a természet és a mágia örök körforgásába. A sebeim halk sercegéssel forrnak be, lustán nyitom ki a szemeimet, hogy kitisztult tekintettel, gyógyuló testtel és lélekkel, az alakomat ölelő fényárból végignézzek a lábam alatt harcoló ötös szemmel alig követhető cikázásán. A picsába. Erősek. Sietnem kell. A torkomban dobogó szívvel próbálok meg véget vetni a bűbájnak, szinte felhorkanok, mikor megismétlődik az, amitől rettegtem. A büdös picsába. Mindegy. Most nincs időm bepánikolni. Gondolkodj.

A kényszer és a pillanat heve olyan hirtelen szülik meg a választ, amit múltkor hosszú percek kétségbeesésének nem sikerült, hogy szinte pofán vág. Gyors, szinte zuhanórepülő szárnycsapásokkal vágódok a talajra, ezzel megzavarva az alattam zajló, vérre menő küzdelmet is. A vakítóan fénylő aurám láttán Baál alattvalói bizalmatlan óvatossággal rebbennek szét, négyen négy irányba. Az egyik tenyeremet a mérgezett földre fektetem, a bennem izzó mennyei mágiát szinte vonzza a térdem alatt lüktető sötétség, meg akarja tisztítani a világunkat a pokol mardosó érintésétől. A fény lágy hullámzással, halk sistergéssel áramlik a talajba, a belőlem szétterjedő, végtelennek tűnő hullámai elmossák körülöttünk a zölden szivárgó gőzfelhőket. A démonok olyan egységes hirtelenséggel reagálnak a földet átmosó mágiámra, mintha egy kollektív tudat mozgatná őket a háttérből. Lemásolják a mozdulatomat, a tenyerük némán puffan a száraz talajon, és négyen négy irányból vonzzák magukhoz a földből a tisztító mágia terjedését. Állatias, fájdalmas vonyítással, rázkódva fogadják magukba a mindent megtisztító égi mágiát, a bőrük alatt fénylő hajszálerek villannak fel, mielőtt belülről emészti fel őket az ereje, még vérfürdőt sem hagyva maga után, apró, száraz bőrcafatokra szaggatja őket.

Calekkel néma döbbenettel nézzük végig a szürreális jelenetet, értetlenül pislogva figyelem a lágy szellőben puhán felszállingózó maradvány darabkákat. Fogalmam sincs, hogy mikor hullottak le rólam a méreg által szétcincált ruhadarabok, és Calek mikor vont körém egy mágikus pajzsként is működő harci felszerelést.

- Feláldozták magukat, hogy… - elgondolkodón akad el a hangom – hogy megvédjék a földben lévő mérget? – Calek olyan hirtelen ránt fel a földről, hogy megnyekkenni sincs időm, mire a szemeibe nézek, már én is rájövök a válaszra, ami a váratlan mozdulatra késztette. A föld mérge nem ellenem irányzott támadás volt, csupán egy mellékhatása annak, hogy Baál szépen lassan bekebelezi a világunk eme darabját. Őt védték. A gazdájukat.

- Itt az ideje, hogy megmutasd milyen gyors vagy. – A szavait már szinte elmossa a nekilóduló alakjainkat övező, vadul süvítő szél, én a levegőben, ő a földön hasítunk át a pusztaságon. A messzi távolban feltűnik egy kupolaként emelkedő, méregzöld fal, ami egy kisebb birodalomnak megfelelő szeletet készül kivágni a világunkból, csak hogy minket rabul ejthessen benne. Minden lépéssel és szárnycsapással kezd egyre egyértelműebbé válni, hogy nem érjük el. Megérzem a tudatomban Calek érintését.

„Felfelé! Menj felfelé, Rami!” – Futón pillantok fel a fejünk fölött lassan összeérő falak között tátongó lyukon keresztül a kék égboltra, de egyetlen áldott pillanatra sem ötlik fel bennem az a lehetőség, hogy itt hagyjam Őt.

„Túl késő. És akkor sem hagynálak itt, ha nem lenne túl késő.” – Látom megtorpanni alattam, és én is leereszkedem mellé. A fejünk fölött, a felhők magasságában szépen lassan összeérnek a méregzölden felmászó falak, enyhe zöld árnyalattal tarkítják a napfényben fürdő tájat, és Calek világosan mézbarna bőrét. Elszorul a szívem a gondolattól, hogy lehet, hogy már soha többé nem látom az eredeti árnyalatában. Az arcomba vágott üvöltése inkább kétségbeesett és szomorú, mint dühös.

- Elérted volna! Kijutottál volna! – Lágyan elmosolyodva simítom az arcára a kezemet, itt, mindennek a végén furcsa, oda nem illő nyugalom költözik a szívembe. Nem kaptunk sok időt, de örökké hálás leszek, hogy megismerhettem mellette ezeket az érzéseket.

- Ne kérj tőlem olyat, amit te magad sem tennél meg. – Meggyötörten hunyja le a szemét, a homloka forró az enyémen. Az ajkaink puhán összeérnek, de nem adjuk át magunkat a szerelmünk követelőzésének. Baál nyomasztó, mindent átható ereje olyan, mintha maga a gravitáció húzna erősebben a föld középpontja felé, életemben először érzem úgy magamat, mintha egy falevél lennék, aki a széllel kíván harcba szálni. Már most érzem, ahogy a megtisztított testembe szépen lassan újra visszamászik a mindent átivó méreg. Az egyik kezemet a mellkasára simítom, a másikat még mindig a határozott ívű arcán pihentetem, hogy kicsit távolabb hajolva magamra vonhassam a gondterhelt tekintetét. – Visszaadom az emlékeidet. – Megfeszül az állkapcsa, keményen állja a gyengéd, furcsán nyugodt pillantásomat.

- Nem, nem most. Nem tudhatjuk, mennyi idő lesz, mire feldolgozom őket. – Tétován bólintok, de nem mozdítom el az ujjaimat a szíve fölül. Tényleg nem tudhatjuk. De ha meg sem próbáljuk, mindketten meghalunk, ez már teljesen biztos. Viszont ha elvonom elég ideig Baál figyelmét, Neki van esélye.

- Ez az egyetlen esélyünk, Calek. – A keze a hajamba kúszik, vicsorogva néz a rezzenéstelen, eltökélt tekintetembe. Szeretem ezt a férfit. Szeretem az aggodalmaskodását, a haragját és a féltését is. Bárcsak mellette maradhatnék. Szeretem, hogy azt hiszi, mindent jobban tud, és hogy mindent örökösen kézben akar tartani.

- Ne merészeld, Ramiel. – Megszorulnak az ujjai a tincseim között, a pánik egy újabb szintjét látom megcsillanni a sarokba szorított tekintetében. Sietnem kell, mert ha sokáig búcsúzkodom tőle, a végén még meggyőzi magát, hogy jobban járunk, ha kiüt, mielőtt megtehetném, amire készülök, még akkor is, ha ez ugyanúgy a halálomat jelentené végső soron. De annyira még ő sem őrült, hogy azt higgye, hogy van esélye egyedül Baál ellen. Elkerekednek a szemei, mikor a mellkasán fekvő kezem körül vadul kezdenek örvényleni a mágiám mélyéről felszabadított kulcs fehér-fekete hullámai. – Ha felébredek, és halott leszel, az istenedre esküszöm, hogy elpusztítom az egész kibaszott világot. – Mosolyra rezzennek az ajkaim a gondolattól, hogy még vissza sem kapta Asmodeus haragját, és máris megegyeznek a céljaik. Talán zavarnia kéne a gondolatnak, hogy pusztulásra ítélem a világunkat, de így, a végső döntések pillanatában rá kellett döbbennem, hogy Ő többet jelent nekem, mint a világ.

- Szeretlek. – Halkan suttogok, de valószínűleg Ő már nem engem hall, hanem egy másik élet kavargó, kusza emlékeit. Nem tudom, hogy a búcsútól, a fájdalomtól, a mágiától, az érzelmektől, a haragtól vagy az emlékek ostromától keletkezik zölden megcsillanó könnyfátyol a tágra nyíló, múltba révedő szemeken. Felüvölt, ahogy a teste magába fogadja a mágiája ismerős érintését, az egyik szeme élénkfehér fénnyel izzik fel, a másik pedig minden fényt elnyelő sötét tűzzel lángol. Csak egy röpke másodpercig tart a pattanásig feszült, fájdalomittas pillanat, mielőtt ernyedten, ájultan omlik a földre, mint egy élettelen rongybaba. Ha nem érezném a létezését a lelkem legmélyebb zugaiban minden pillanatban, most lehet, hogy aggódnék érte.

Baál mocska szépen lassan elrohasztja a börtönként szolgáló burokba foglalt kis világunkat, a halottá száradt föld kérgesen reped fel a talpaim alatt, a repedésekben gőzölgő, sistergő méreg bugyog fel. Mintha egyenesen a pokol gyomrából jönne. Elfintorodva dobom a vállamra Calek ernyedt testét, és keresek egy masszívnak tűnő szikladarabot, ami talán átmeneti biztonságot nyújthat az alvó kedvesemnek. Nehezen szakítom el a pillantásomat a békésnek tűnő vonásairól, pedig tudom, hogy ez csak a látszat. Valószínűleg véresebb harcokat vív az elméjében, mint amit én idekint fogok. Nem merek arra gondolni, hogy talán soha többé nem fog visszatérni az a férfi, akit szerettem, mert akkor nem lenne erőm az előttem álló harchoz. Ha valahogy elég ideig tudom húzni az időt…

Eltökélt pillantással nézek körbe a méregzöldbe öltöző tájon, hálás szerelem melengeti a mellkasomat a ráeszméléstől, hogy Calek ruhája nem csak a fizikai támadásoktól védelmez, hanem Baál mérgének a terjedését is lelassítja az ereimben. Logikus, hogy egy démoni mérget a leghatásosabban démoni mágiával lehet megállítani. Valószínűleg Caleket pont ezért nem ütötte ki úgy a méreg ereje, mint engem. Felrántom a kapucnit, a nyakamban lévő kendőt pedig az arcom elé húzom, hogy minél több bőrfelületemet védje Calek mágiája. Eszembe jut az első harcunk, mikor hasonlóan fedett arccal támadtam rá, hogy véglegesen elpusztítsam. Most a világunkat áldoztam fel érte. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, pedig egy fél év sem telt el azóta.

A vérfagyasztóan békés csendet csak a repedező, üszkösödő talaj halk morajlása töri meg, minden más dermedt, mozdulatlan, halott. Fogalmam sincs, hogy mire vár Baál, és egy türelmetlen, gyermeteg énemnek kedve lenne sértő szavakkal előcsalogatni a háttérből, de a taktikus énem tudja, hogy az időhúzás nekem kedvez. Ha gyáván arra alapozza a terveit, hogy szépen lassan félholttá gyengít a mérge, akkor csalódást kell okoznom neki. Caleknek hála nagyon lassan áramlik belém a testemet és lelkemet megpecsételő gyilkos mágia, ha pedig minden kötél szakad, most már lesz bátorságom újra felhasználni a Mennyország mindent megtisztító fényének az erejét is. Itt aztán bőven van sötétséggel fertőzött dolog, amibe utána kivezethetem magamból. Egy pillanatra eszembe jut, hogy hátha a fény ereje képes lenne átrágni magát a börtönünk falain is, de rögtön elvetem az ötletet, hogy jelen pillanatban Calekkel a közelemben magamhoz hívjam. Ki tudja, milyen sötétség éledezik épp a kedvesem lelkében, nem akarom, hogy a szeszélyes égi mágia véletlenül mindenekfelett Őt válassza célpontul. Bár, ha Baál sötétségénél undorítóbb, megtisztítandóbb poklot rejt a lelke, akkor amúgy is el kell majd beszélgetnünk a kapcsolatunkról.

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, mikor megtörik a bénult világunk kies mozdulatlansága. A föld repedéseiben bugyogó sav lustán csobbanó buborékozással emelkedik ki a talajból, hogy egy hatalmas, örvénylő méreg-embert alkosson magából. Elégedetlenül húzom el a számat, jobban örültem volna, ha szilárd anyagú ellenfeleket kapok, de úgy látszik az élet nem kívánságműsor. Szinte csak kíváncsiságból idézek meg egy tőrt az ujjaim között, és a folyadékóriás felé hajítom. Ahogy gondoltam, a tőrt mintha egy vízesés csobogó zuhatagába hajítottam volna, majdhogynem akadálymentesen hatol át a testén, és savmarta, sistergő pengével távozik. Bassza meg. Persze, nyilván egy kurva sav szellemmel kell harcolnom. Most fogyaszthatom emiatt is a manámat.

Van egy olyan érzésem, hogy fröcsögős, maró támadásai lesznek, ezért előrelátóan elég messzire rebbenek az élettelen kedvesemtől, hogy ne érjék el a becsapódás cseppjei. A teste méreteihez képest rémisztő sebességgel kap felém a förtelmes szörnyeteg, mintha egy átkozott legyet akarna lecsapni, a tenyere csattan a talajon az előző pozícióm alatt, mély, kimart kátyút hagy maga mögött a halott talajban. Gyűlölöm, mikor igazan van. Nincs időm kifújni magam, újabb és újabb csapások, köpetek, fröccsenések kikerülésére kényszerít, a földet szétmaró méreg kesernyés, gusztustalan szaga magáévá teszi a világunkat. Egy zöld spriccelést kikerülve kerülök a monstrum fölé, gondolkodás nélkül sziszegem el az első bűbájt, amit eszembe jut. A lefelé kitárt tenyereimből felkavarodott, jeges szél süvít alá, hogy pillanatok alatt varázsoljon dermedt, jegeszöld kőszobrot a feldühödött trutyiszörnyből. Néhány elnyúló másodpercig hitetlenkedve figyelem a sikeres támadás mozdulatlan eredményét. Az újonnan beállt csend épp elég ideig tart, hogy feléledjen bennem a remény, hogy sikerült átjutnom az első akadályon, de megtöri a jég felsüketítő roppanása. Vékony repedés szalad végig az óriási jégszobron, a mellkasától a térdéig hatol. Egy újabb hajszálvékony repedés fut végig az egyik vállától a könyökéig. Irritált fintorral készülök fel a folytatásra, és a következő pillanatban apró üvegszilánkokká roppanva robban le a testéről a jégburkom. Mi a faszért gondoltam, hogy a pokol szülöttét megállíthatom jéggel? Faszom.

Újabb tánc következik, cikázva, fürgén kerülöm ki a fáradatlan csapásait, mikor legközelebb sikerül mögé kerülnöm, már nem bízom a véletlenre a döntésemet. A kezeimet hatalmas, királykék tűzoszlopok hagyják el, a zöld világ egy pillanatra türkiz árnyalatban izzik fel, ahogy az erőnk összekeveredik. A monstrumnak hiába nincs se szája, se feje, meg mernék esküdni, hogy hallom a szívszaggató, kínzott üvöltését, mikor a lángjaim megállíthatatlanul felemésztik a testét felépítő savhullámokat. Remélem ez is Baál testének egy kivetülése volt, és ő vonyított fel fájdalmában. Kár, hogy nem láthatom a rusnya, gyáva pofáját. Zihálva törlök le a homlokomról egy verejtékcseppet, miközben végigfuttatom a tekintetemet a semmin, amit maga mögött hagyott a savember létezése. Nincs időm örülni a pillanatnyi győzelmemnek, a föld megremeg, a lábaim alatt mostanra óceánként hullámzó méregből új életre kelve emelkedik ki két hasonló szörnyeteg. Kínzott ingerültséggel nyüszítek fel, a tekintetem, mint minden második pillanatban, most is ellenőrzőn végigsimítja Calek alvó alakját a távoli sziklaperemen. Még biztonságosnak tűnik. Remélem Baál megtartja azt a jó szokását, hogy rám koncentrál.

Nem tudom, mennyi idő telik el, eddig két szörnyeteget pusztítottam el, és most épp háromnak kerülöm ki a záporozó támadásait, úgy érzem magamat, mint egy cikázó légy a békák birodalmában. Néhányszor már eltaláltak, de Calek ruhája szinte teljesen megvédett a sav maró érintésétől, ezért kicsit bátrabban várom ki a tökéletes pillanatot, hogy a harmadikat is hidegebb éghajlatra száműzzem. Sajnos tudom, hogy amit most művelünk, az Baálnak kedvez, mert ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy én előbb fogok kimerülni, mint ő. Ledermedek a mozdulataimban, tágra nyílt szemekkel sikoltok fel, és csak a több éves vadászlétnek és a kiképzésnek köszönhetem, hogy nem zuhanok a mélybe, mikor egy ismeretlenül hideg, élesen hasító érzés tépi fel a mellkasomat. Csak tompán döbbenek rá, hogy a saját sikításomat hallom, az emlékképek, amik a könnyes szemeim elé vetülnek, nem a jelen világból valók és még csak nem is hozzám tartoznak.

Zuhanok. A fülemben a menetszél zaja zúg, de minden más néma, ahogy átesek a felhőkön. Szárnyaim tehetetlen rongydarabokként vergődnek a szélben. Érzéketlenül figyelem háttal hullva le az égből, ahogy mindent elemésztő kék lángnyelvek zabálják fel őket. Felfelé tekintek. A magas égen csak hamu és füst marad utánam, bemocskolva a felhők tiszta fehérségét. Zuhanok. Mélyebbre mint maga a föld.

Zihálva kényszerítem vissza magamat a valóságba, remegve készülök fel, hogy kikerüljem a felém zúduló támadásokat, de azok nem jönnek. A szörnyek is dermedten állnak, mintha az egész világunk lefagyott volna egy lélegzetvételnyi időre. Ösztönösen tudom, hogy az Ő emlékei közül talált rám egy, és azt is tudom, hogy melyik. Csupán néhány másodpercre van szükségem, hogy azt is felfogjam, hogy miért pont most. Asmodeus hideg, fenyegető mágiája ismeretlen, mégis hátborzongatóan ismerős érintéssel éledezik körülöttünk, gyilkosan lassú, lustán terjedő ködként vegyül Baál mérgébe. Calek teste még mindig mozdulatlan, de tudom, hogy közel jár a megpróbáltatásai végéhez. A hiú remény, hogy még találkozhatok vele, kegyetlenül mar belém. Ha Baál még folytatná a gyáva bábozást… ha sikerülne kihúznom valahogy.

De nem folytatja. A szörnyek hangos csobbanással válnak semmivé, feljebb repülök, hogy a testük szétrobbanó mérgének felverődése ne érjen el. A föld egyik repedése tágabbra nyílik, a pokol undorító, gusztustalanul nosztalgikus kátrányszagától elkerekednek a szemeim, és rögtön tudom, hogy mindjárt meg fogom ismerni a démont, aki hetek óta megkeseríti az életünket. Közelebb repülök a kiszolgáltatott kedvesemhez, és a távolból figyelem a földből kiemelkedő, váratlanul emberinek sejlő alakot. A hosszú, fekete, fenékig érő haja mintha nem is érintené a testét, mikor a levegőn lépkedve felém sétál. A hasonlóan mély, sötét árnyalatú szemekben a pokol lángja gyúl.

- Mit tettél, ostoba gyermek? – A vézna testéhez nem illően mély hangja a föld morajlásaként dörren, de mégis, ahogy itt áll előttem, eszembe jut Calek megjegyzése arról, hogy mindenkinek van gyenge pontja. A kérdése és az, ahogy az általa irányított monstrumok lefagytak Asmodeus mágiájának már az előszelétől is, rádöbbentenek, hogy mi, illetve ki lehet az övé. Gúnyosan elvigyorodva veszek erőt magamon, hogy megálljam a helyemet az évezredes démonok párharcában.

- Visszaadtam neki azt, ami Őt illeti. – Az ingerült, állatiasan vinnyogó üvöltésétől hideg borzongás fut végig a gerincemen. Nem akarok belegondolni, hogy vajon minden démonherceg ilyen távol áll e a józanságtól.

- Neki örökre kóbornak kellett volna maradnia. Mindent megtettünk, hogy az maradjon. – Abban, ahogy a feje oldalra billen, semmi evilági nincs. Fogalmam sincs, hogy azért beszél többes számban, mert önmaga is egy kollektív tudatként tekint az alattvalói egyvelegére és önmagára, vagy egy nagyobb szövetség részeseként akadályozta meg Caleket az emlékeiért folytatott hadjáratában. Nincs időm rákérdezni. Olyan hirtelen terem Calek fölött, mintha teleportálna, csak a kiemelkedő gyorsaságomnak köszönhetem, hogy reagálni tudok a felé intézett támadásra. A belőle kiáramló végtelen sötétség nem fekete, selymes füst, mint Calek démoni mágiája, hanem mintha darabos, zizegő rovarokból felépülő rajfelhő lenne. Egy szempillantás alatt termek köztük, a kezeimből kiáramló kék elnyeli az ő sötétjét. – Takarodj az utamból. – Hangosan visít, mellettem terem, hogy a hosszú, vékony kezével elsuhintson a messziségbe. Alábecsül. Pont, mint ahogy Calek tette az elején. Elkapom a kezét, nem törődök fele, hogy a bőröm sistereg az érintéstől, a szemeimben felizzik a kék tüzem, de mielőtt kirobbanhatna belőlem, a célpontom a semmivé válik. Elporladó rovarok végtelen hadseregét emészti fel helyette a tüzem. Zihálva nézek körbe, de az ösztöneim előbb találnak rá, mint a szemeim. Felettem van, még mindig úgy sétál a levegőn, mintha láthatatlan platformok segítenék, a nyakamat átszelni készülő kaszát megállítja az elővillanó alkarpengém. Irritáltan, türelmetlenül üvölt fel. Csapong. Jól gondoltam. Baál retteg Asmodeustól. A remény újabb, erősebb hulláma szinte remegésre késztet. Hátrébb ugrok, hogy távolabb kerüljek a kaszájától, de végig közte és Calek között maradok. A szemei már csak az ernyedt testet látják mögöttem, mintha a régi célja, hogy engem bekebelezzen, értelmét veszítette volna Asmodeus visszatérésének a fényében. Újabb és újabb támadását hárítom váratlan könnyedséggel, mikor megelégeli. Üvöltve ereszti szabadjára a mágiáját, és most először néz tényleg rám, ahelyett, hogy Calek mozdulatlan testét tartaná szemmel. A szemei elmélyednek a határozott pillantásomban, a vézna teste ropogva duzzad hatalmas, behemót démonalakba, a tekintete méregzöld izzással vetül rám.

- Hogy merészelsz szembeszállni velem? – A meghökkentsége groteszkül őszinte, mintha szent meggyőződéssel hinné, hogy a világ arra van, hogy fejet hajtson előtte. – Pusztulj. – Felsikítok a vállamra nehezedő mágia nyomasztó erejétől, mintha egy bolygó súlya nyomná a vállaimat. A szárnyaim nem bírják, nyögve, erőlködve engedem magam a sziklára, amin a szeretőm mozdulatlan alakja pihen, még a térdemre rogyva is az ő testét védelmezem. Baál közelebb lép, megáll előttem, egy függőleges vonalban nyílik ketté, a hatalmas testén a nyakától az ágyékáig egy óriási, hegyes fogakkal tarkított szájszerű vájat tátong, a szemei mohó éhséggel néznek le rám. Minden erőmre szükségem van, hogy megidézzem a kék lángjaimat, de a gyomrából süvítő dögszagú, süvítő szél nem engedi a közelébe a tüzet. Az abszurdmód hosszú ujjai a fejem tetején markolnak a hajamba, hogy felemeljen a földről. Szinte meg sem érzem a fájdalmat a szívem fullasztó dübörgésétől, a végső kétségbeesésem reménytelen fenyegetőzésbe hajszol.

- Ha megölsz… - elakad a hangom, mikor magához ránt, közelről nézek a rajta tátongó feneketlenül sötét, pokol- és rohadásszagú lyukba - … kivívod a haragját. – A szemeiben vérszomj izzik fel, de a harag mellett megvillan más is: félelem. Kihasználom a pillanatnyi megtorpanását, hogy kitépjem magamat a szorításából, Calek fölött landolva üvöltöm a pajzs mágia rövid kis szavát, és életemben először megpróbálok kék lángokat vegyíteni egy varázsigéhez felhasznált manába. A körénk húzódó kék szappanbuborék szerű pajzs a végleges halál fenyegető érintésével izzik fel. Baál feldühödött sikolyától megremeg a föld, a börtönünk zöld kupolája vadul, összeomlásra készen kezd hullámzani. A mágiája végtelennek tűnő, iszonyatos erejétől szinte megrogyok, mikor haragos bosszúval csattan a kék pajzsomon.

- Calek! – Hangosan, kétségbeesetten üvöltöm világgá a nevet, amire mindig számíthattam. Tudom, hogy többször nem fogom kizökkenteni az undorító démonherceget. Vége. Elfogytak a trükkjeim, a szavaim, a fenyegetőzéseim, és vészesen fogytán van a manatartalékom is. Nem kapok választ a kétségbeesett könyörgésemre, hiába ismétlem meg. Baál ereje ismét lesújt, könnyes szemekkel, zihálva zuhanok a földre, a minket védelmező kék buborékon pókháló szerű repedés szalad végig. A lesújtó haragja mintha nem csak a pajzsomat, de a gerincemet is ketté törte volna. Reszkető mellkassal, a földön könyökölve, a sziklát kaparva adom meg magamat a szívem követelőzésének, és a magamat korlátozó mágia feloldása után hangosan kiáltom életemben először a lelkembe belevésett nevet.

Finom erőszakkal feszíti hátra a fejemet az államnál fogva, megborzongok az érzéstől, mikor a gyilkolásra teremtett ujjak ártalmatlan gyengédséggel simulnak a torkom sebezhetővé feszült vonalára. A szívverésem felgyorsul a kiszolgáltatottság és a mélységes bizalom vadító kettősségétől.

- Most éppen igen. – Pffff. Na szép. Azt hittem, démoni mivoltához hűen kertelni, mellébeszélni és magyarázkodni fog, erre pont most választja a nyers őszinteséget. Én is téged, szerelmem. Én is téged.

A bosszankodó gondolataim szinte rögtön elillannak, mikor egy mélyreható, szenvedélyes csókkal kárpótol. Az ajkai ismerősen perzselő íze szétárad a számban, a fürgén játszadozó nyelve mintha forró lángnyelvekkel nyaldosna végig belülről. Langyos, szétfolyó pocsolyává olvadok tőle. A mámor rózsaszín ködébe süppedve élvezem a nyakam megfeszült, érzékennyé vált bőrén kalandozó finom cirógatásokat, miközben viszonzom a heves, izgató csókot, ami most sokkal inkább előjáték, mintsem szerelmes kényeztetés.

- Nagyon megsanyargattál az elmúlt időszakban, most ne várd tőlem, hogy romantikától csöpögős jófiú legyek... – A számba dörmögött szavai beigazolják az érzést, amit a csókja türelmetlen szenvedélye keltett bennem. Elfojtom a szerelmesen sóvárgó szívem csalódottságát, még mielőtt átvehetné felettem a hatalmat, a mellkasomban feléled a játszadozó kisördög. Igenis azt várom, hogy csöpögős jófiú legyél, szerelmem. Ha nem adod magadtól, akkor pedig elveszem. –...úgyhogy pucsíts fel és szopj le szépen. – Megremegek a szemérmetlen, kíméletlen parancstól, az eddig éledező vágyakozás hirtelen kitörni készen feszít szét belülről. A picsába, hogy ennyire ismer. Egyszerre imádom és gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám a durvasága, az egyik részem az uralma alá akar kerülni, és átadni magamat a hatalmának, az erejének, a férfiasságának, a keménységének, engedni hogy rendelkezzen felettem, hogy magába olvasszon, a szolgájává tegyen, amíg már arra sem emlékszem, hogy ki voltam azelőtt, hogy mindenemet a magáévá tette volna. De nem most. Most az erős, harcos angyal kerül ki győztesként a néma belső vívódásomból, eltökélt határozottsággal masszírozom le a torkomról a szopásra vágyakozó démonom birtokló érintését, hogy dacos engedelmet tanúsíthassak. Kihívó pillantással hajolok a farkához, és a meghunyászkodni vágyó énem újult erővel tombol fel a szívemben, mikor a combomon forrón csiklandozva érzem végigfolyni az ondója ragacsos anyagát. Megborzongva simítom az ajkaim közé az orgazmus nedveitől kesernyéssé vált merevedését, miközben émelyítően vágyfokozó, zavarba ejtő szégyenérzet járja át minden porcikámat a tudattól, hogy a tükörbe pillantva mit láthat. Mindent.

Néhány elillanó pillanatig kiélvezem a rég érzett ízt a számban, a farka kőkemény bársonyosságát, a feszességét, a melegét, a bőre őrületbe taszító puhaságát és ízét. Szinte beszippantanak, magával ragadnak a szenvedély hullámzó örvényei, és egy szívdobbanásnyi ideig azt hiszem, hogy képtelen leszek megadni neki azt a választ, amit érdemel. Végül csodával határos módon felülkerekedik a makacsságom, és egy morcos harapással töröm meg az ajkaim kényeztető gyengédségét. A morranása a legédesebb dallam, az arcán elterülő fanyar kifejezés pedig szemet gyönyörködtető jutalom. Úgy látom, tetszett neki a kis meglepetés. Remélem nem hitte, hogy ennyi hét különlevés után megengedem neki, hogy játssza a megkínzott áldozatot. Nemnem. Én is ugyanúgy szenvedtem, mint ő, szóval kérem a szerelmes, odaadó, „csöpögős” férjemet.

Búcsúzóul finoman megszívom a farka lüktető merevségét, és mikor lelkesen megrándul az ajkaim között a gesztustól, minden elszántságomat össze kell kapargatnom, hogy legyen szívem elszakadni tőle. Calek perverz, pajzán mosolya azt sejteti, hogy számít a szokásos kis játékunkra, és ki vagyok én, hogy cserbenhagyjam a kéjsóvár szeretőmet?

- Mondd, hogy kérem… - Olyan kedves vagyok, hogy nem követelek nagy szerelmi vallomást, csak azt akarom, hogy jó mélyen vésse az eszébe, hogy csak akkor tud durvasággal az uralma alá taszítani, mikor ÉN akarom, nem pedig akkor, mikor Ő. Jobb, ha ezeket a szabályokat még idejében lefektetjük, mielőtt félreértés áldozatává válna szegénykém.

Kitartó lelkesedéssel masszírozom a nyálamtól forróvá, nedvessé, selymessé vált farkát, hogy egy pillanatra se feledkezhessen meg a testét kínzó érzések szédítő hadától. A perverz mosolya élveteg vigyorrá szélesedik, miközben felszisszen, és könyörtelenül a hajamba markolva ránt közelebb magához. Az arcom meg sem rezzen, számítottam rá, hogy visszafogott erőszakra csábítja majd az aljas zsarolásom, a vigyorom szinte csak szélesebbé válik a pillantásába költöző kegyetlenség elillanó árnyaitól. – Vagy akár kényszeríthetnélek is rá… - Halkan leheli a vágytól elnyíló ajkaimra a durva kegyelemdöfést, valamiért minden idegszálam borzongva vágyik az érzésre, hogy erőszakosan, elborult, meggátolhatatlan szenvedéllyel tegye a magáévá a szám minden apró, az ízéért sóvárgó szegletét. Néha baromi idegesítő, hogy ennyire önmagamat is feladóan, megmásíthatatlanul és végérvényesen odáig vagyok érte. Nem tud olyat tenni, amivel megingathatna abban, hogy az egységünk tökéletes, megtörhetetlen és örök. Engem neki teremtettek, Ő pedig az enyémmé vált ezáltal.

Az ajkai kínzó pilleszárny érintéssel cirógatják meg a nedves ajkaim érzékennyé vált bőrét, vágyakozva szüntetném meg a gyötrővé váló távolságot, de a tincseim között megszoruló ujjak ellentmondást nem tűrően állítanak meg benne. A csókja hiánya hűvös borzongás a számon, a szerelme gyengédsége utáni sóvárgás pedig a szívem legmélyebb zugaiban. Zihálva szűröm a levegőt az összeszorított fogaim között, a tehetetlen düh elsuhanó érzése hűvös árnyakat vet az iránta érzett mélységes szerelem rózsaszín lángjaira.

- Most én akartalak egy kicsit megnevelni. Legyél velem kicsit kedvesebb... – Megreszkető hangon pihegem a szívem követelőző kérését. Ha tettekkel nem tudom rákényszeríteni, akkor szavakkal fogom.

- Különben..? – Az élveteg kérdés sóhaja az ajkaimon csapódik le, engedem megcsillanni a haragos gondolataimat a lángoló pillantásomban. Nem sokszor kértem tőle gyengédséget, de ha ezen kevés alkalmakkor is képtelen megadni, akkor nem leszünk jóban. Ellágyul a kemény, kihívó pillantás, a kitisztult tekintete mélyén végre rábukkanhatok a szívében rejtőző őszinte érzelmek lángoló, rég nem látott szépségére. Az ajkai gyengéd, bódító érintése minden, amire vágytam, a szerelmes érzelmek szédítő lavinája maga alá sodor, betakar, megfojt. Mire a szavai pillanatnyilag megszakítják a világ legédesebb kábulatát, már az ölében ülök, a testünk forrón összesimul, a lábaim bilincsként szorulnak az erős teste köré. Soha nem akarom elengedni. Soha nem fogom elengedni.

- Azt mondod, több szerelemre vágysz, kedves? – Összeszűkült szemekkel, még mindig a csókja hatása alatt kutatom a vigyorgó, rosszat sejtető tekintetét. Tudom, hogy valami rosszaságon töri a fejét, és általában egy cseppet sem zavarna, hiszen eddig minden pajzán ötletét élveztem, de most a szereleméhes kétségeim, az elmúlt hetek kínzó hiányérzete, és a titkolózás okozta bűntudat miatt gyengéd, egyszerű szeretkezés után sóvárgok. Ölelni, csókolni, érinteni, kóstolni, érezni szeretném magamban, magamon és a szívem legeslegmélyén. Azt akarom, hogy a szerelmünk végtelen óceánja elmosson, magába olvasszon minden más érzést és gondolatot, minden vívódást, minden őszinteség utáni epekedést, a lelkem és a szívem kettészakadását, a hűségem romjait.

- Iiigeeen..? – Kétkedve, kérdőn válaszolok neki. Tágra nyílt szemekkel nyekkenek fel, mikor feláll velem, és finom szenvedéllyel a tükör hűvös keménységéhez nyomja a hátamat. A farka émelyítően forró és nedves érintése a fenekem partjai között szédítő ellentétét képezi a fal hidegének. Az ajkai heves szenvedéllyel tépik az enyémeket, reszketeg zihálással kapaszkodom a vállaiba, hogy még közelebb tudhassam magamhoz. A merevedésem a megfeszülő, bársonyos hasfalához simul, szemérmetlen dörgölőzéssel veszek el minden élvezetet, amit ebben a pillanatban nyújtani tud. A pont, ahol belém szokott hatolni szinte fájó pangással várja, hogy a forrósága felmelegítsen belülről, hogy végre újra teljessé, egésszé válhassak általa.

Felsóhajtok, mikor nem tesz eleget a testem néma könyörgésének, hanem a földre ereszt és újra a tükör felé fordít. Hozzám simul hátulról, én pedig értetlenül pislogok a vad démoni vigyorra. Ebben a pózban kezdtük, és az eddigi közös utunk során nem annak a típusnak ismertem meg, aki leragad egy pozíciónál. Nagyon nem…

- Kétszerannyi elég lesz? – Mivan? Kétszerannyi szerelem? Fogalmam sincs, mit tervez, de most már egyre kíváncsibb vagyok.

Összesimítja a kezeinket, egyre tágabbra nyíló szemekkel hallgatom az ajkain felcsendülő mágikus igét. Nem egy bonyolult bűbáj, mégis bénult döbbenettel figyelem az eredményét. A tükörből hozzánk lépő tükörkép sokatmondó, perverz gondolatoktól átitatott vigyora akár az Övé is lehetne, és igazából az is. A szívem a torkomba költözik a felismeréstől, hogy mi a terve, és hogy hogy értette az előző kérdését. Szóra nyílnak az ajkaim, de egy fullasztó csókkal hallgattat el a tükörképe. Az ajkai íze, a mozdulatai, a nyelve érintése pontosan olyan, mintha Ő lenne, az illata átjárja mindenemet, körbevesz, belém ivódik. Mindketten szorosan hozzám simulnak, megérzem Calek nedves ajkainak a lágy érintéseit a vállamon, a gyengédségtől, amivel finoman végigpuszil, összeszorul a szerelemre vágyakozó szívem, a testem forró reszketéssel omladozik a túláradó ingerek és érzelmek ólomsúlya alatt. Egyszerre kezdenek kínzóan dörgölőző mozdulatokba, a farka selymes melegét érzem a fenekem partjai között és a merevedésem lüktető vonalán is.

- Őrült vagy… - Remegő, elgyengült hangon nyögök a hasonmás fülledt ajkai közé, pedig minden porcikám bizsereg az izgatottságtól és az elmémbe záporozó beteges vágyképektől. De ha Ő őrült, attól tartok, hogy én is az vagyok.

- Mert megőrülök érted. – Megőrülünk egymásért, egymástól, és egymás nélkül is. Azt hiszem, elkerülhetetlenül ez a kéjesen keserédes őrület lesz a végzetünk. Szeretem ezt az őrültet, ezt a démont, ezt az öntörvényű, domináns szeretőt. Senki másra nem merném rábízni a büszkeségemet, a méltóságomat, a tisztaságomat, a józanságomat, az ép eszemet. Mikor vele vagyok, ezeket kitépem magamból, átnyújtom neki megőrzésre, és csak a vak bizalom nyújtotta remény sugallja azt, hogy hűen visszaadja, mikor lecsillapodnak a zabolátlan őrületünk szenvedélyes hullámai.

Bennem reked egy nyögés, mikor az előbbi pózunkhoz hasonlóan felrántja a lábaimat, és újra feltárulkoztatja mindenemet, de az új vendégünk érkezése miatt most még erkölcstelenebb érzéseket kelt bennem a gátlástalan pozíció. Zihálva harapok az alsó ajkamra, mikor a tükörkép kalandozó csókjai lefelé indulnak a testemen, a hátamat szinte égeti Calek lángra gyúló mellkasa, érzem a szíve heves zakatolását, ami miatt egy pillanatra sem tudok elfeledkezni a tényről, hogy két férfi karjaiban vagyok. A hasonmás szája bársonyos nedvességgel cuppan a farkamra, remegve feszülök bele Calek megrendíthetetlen karjai biztos tartásába. Képtelen vagyok lenyelni a kétségbeesett nyöszörgésemet, mikor magára húz, és újra vad hévvel kezd el mozogni bennem. A merevedése lüktető keménysége mélyen belém hatol, miközben a hasonmása gyötrelmesen forró ajkai a világ legizgatóbb mozdulataival kínozzák a farkamat.

- Nem tudok betelni veled... mindened kell. – Elsötétül a világ a szavaktól, amik megfogalmazzák a legtitkosabb vágyaimat arról, hogy gátlástalanul felajánljak mindent ennek a férfinak. A testem, az életem, a szívem, a lelkem már az Övé, de néha feladnám a szabad akaratomat, a tudatomat és a függetlenségemet is érte, neki. Asmodeusnak. A szolgája lennék. A katonája, a követője. Felégetném érte a világot, ha erre kérne. Nem kérnék cserébe semmit, csak azt, hogy szeressen úgy, mint most.

Elképzelhetetlennek hitt gyönyörben vergődve, magamból kikelve sóhajtozok a kettős kényeztetés kábulatba lökő erejétől, az ujjaim a karjai kővé feszülő izmaiba marnak, hogy érezzem Őt a szorításomban, a bőrét a bőröm alatt, a szerelmét a szívemben, a pillanat valóságát, hogy tudjam, hogy nem álmodok. Nem tudom levenni az elhomályosodó pillantásomat a hasonmás gyönyört hozó mozdulatairól, mintha tényleg Calek ajkait látnám a farkam körül, még a rám csillanó, perverz mosolyt tükröző tekintet is az övé pontos mása. Calek önkéntelen, eltorzult nyögései szeretkeznek az én elgyengült, ziháló nyöszörgésemmel, mindenem remeg a mindent elfeledtető gyönyör közelgő áradatától. Elnyílnak az ajkaim, de nem jön ki közülük a név, amit az elborult, vágyködös elmém mondatna velem. Szinte felzokogok a hiányérzettől, amit Calek nevének a sóhajtása okoz, a hangom elcsuklik, a lecsukódó szemeim láthatatlanul apró könnycseppeket morzsolnak semmivé. Calek ujjai a combom húsába mélyednek, még mélyebbre, még erősebben löki belém magát, míg a hasonmása kínzó gyengédséggel karmolja végig a fenekem borzongó bőrét, és ez az utolsó csepp. A testem összerándul, ahogy megadom magamat az orgazmus heves, tébolyba taszító hullámainak, hosszasan remegve, szinte rángatózva, levegőért küszködve olvadok a szeretőm ölelő karjaiba. Lassan térek magamhoz, halk sóhajjal lehelem ki magamból a csodálatos orgazmus által felszabadított feszültségeket, a kételyeimet, a vívódásaimat, az önmarcangolást, a tehetetlenséget, a haragot.

Mikor igazán feleszmélek, már az ágyon ülök az ölében, és elmerülök a szerelembarna szemek szívszorító, fullasztó érzelmeiben. Bárcsak léteznének szavak, amikkel elmondhatnám neki, hogy mennyire szeretem. Olyan gyengéden, óvón simítja a kezét az arcomra, mintha egy törékeny porcelánbaba vagy egy elillanó látomás lennék. A reszketeg érintéssel szemben a csókjában már semmi óvatosság nincs, meghódítja, magáévá teszi a készséges ajkaimat is, a nyelve tolakodó, csábítgató táncát csak a levegőért küzdő pihegésem szakítja meg. A testem kielégült zsibbadásában apró szikrák válaszolnak a heves csókjára, a gyengéd érintéseire, a szerelme hívogató pillantására. Elhajol tőlem, a hüvelykujja sokat sejtető követelőzéssel simítja végig az érzékennyé vált alsó ajkam elnyíló duzzanatát. Látom az elsötétülő szemekben, hogy mire vágyik, és ebben a pillanatban bármit megadnék neki. Bármit.

- Kérem… - A mellkasom megreszket a dallamos szavacskától, amit talán még soha nem hallottam az ajkai közül. Talán még soha senki nem hallotta. Elérzékenyült, meghatott mosoly fűszerezi a szerelmes pillantásomat, mikor futón felnézek rá, de szinte rögtön a nyakába bújok, hogy magamba szívjam a tömény, szerelemfűtötte viharillat bódító aromáját. Az ajkaim finom puszikkal hintik végig a bőre bársonyosságát a nyakán, a kulcscsontja szexi vonalán, a mellkasán és a hasa feszesen ívelt, szemet gyönyörködtető kockáin, ahogy a lábai közé csúszva térdelek elé. Nem kínzom tovább, rögtön a lényegre térek, és mélyen a számba fogadom a kőkemény merevedését, amin érezni az előző aktusaink izgató szex ízét. Odaadó lényegre töréssel kényeztetem, nyalogatom, körözök rajta a nyelvemmel, miközben élvezem a sóhajai reszketését és az ujjai simogató értését a tincseim között. Ledermedek, mikor megérzem magam mögött a tükörképe jelenlétét, akinek szinte a létezéséről is megfeledkeztem a szerelmünk részegítő mámorában. Hátra pillantok az egyértelmű szándékokkal mögém helyezkedő alakjára, a testem szégyenteljes izgatottsággal reagál a közelségére. Felnézek a minket figyelő kedvesem tágra nyílt, állatiasan elégedett pillantást hordozó szemeibe, az ajkain honoló széles vigyor egy önelégült démoné, aki elég hiú és önimádó ahhoz, hogy élvezettel nézze végig, hogy az illúziója dug meg helyette. Valamiért különös izgatottsággal tölt el a gondolat, hogy ez most valahogy más lesz, mintha megcsalnám önmagával, a szeme láttára, az Ő utasítására. Felsóhajtok a lomhán ébredező vágytól, mikor a tükörképe rám borul, az ujjai pedig megtalálják a vágytól lüktető farkamat. A picsába. Túl jó érzés.

Calek ujjai megfeszülnek a hajamban, ezzel némán jelezve azt, hogy túlságosan hosszúra nyúlik a meglepettségem okozta szünet. A farka köré nyögöm az élvezetemet, mikor a hasonmása mélyen belém vezeti magát. Erőteljes, dinamikus ütemet diktálva kezd el mozogni bennem, a lökései ereje a testemen végighullámozva adja meg az ajkaim mozgásának a ritmusát is. Lehunyt szemekkel adom át magamat a bódító gyönyörnek, amit az nyújt, hogy mindenhol Őt érzem magamban. A teste mindenhol körülvesz, átölel, a farkai mindenemet kitöltik. Ebből a tébolyból egészen biztosan nincs kiút, mert akármilyen hihetetlen, azt kívánom, bár örökké tartana az érzés. A forró bizsergés a számban, az íze, a szaga, a selymessége az ajkaim között, a nyelvem körül, és a kemény, határozott lökések, amik újra és újra elérik és simogatják a testem legérzékenyebb pontját a fenekemben, miközben az ujjai megállás nélkül a farkamat masszírozzák. Remegve koncentrálok, hogy ne veszítsem el a harcot a fülledt kábulat ellen, és kitartóan szívogatom, nyalogatom és csókolgatom Calek robbanásig feszült hímtagját. Megőrülök. Érezni akarom a lüktetését, mikor a számba élvez, és a gyönyöre kesernyésen ismerős ízét. Szinte már érzem a vágyott ízt a nyelvemen, mikor a hajamba tépve állít meg. Zihálva, szinte haragos zavarodottsággal pislogok fel rá, a reszketeg lélegzetvételeim az Övékkel vetekszenek. A hasonmása felhúz a földről, a nyelve forró nedvessége átveszi Calek kemény farkának a helyét az ajkaim között. Kábult engedelmességgel viszonzom a váratlan csókot, és teljesen behódolva adom át magamat az irányításának. Mire elszakad az ajkaimtól, már az ágyon fekszem köztük, és Calek csókja váltja a hasonmás hasonló ízű ajkait. Szédülök a közelségüktől, a testük forrón simuló szenvedélyétől, a sóvárgástól, a kielégülés utáni elvakult vágytól, az átláthatatlanná sűrűsödő, mámorittas ködfelhőtől, ami ránk telepszik. Szinte levegőért kapni sincs időm, már magához szorít, és belém hatol, az orgazmusközeli keménysége és lüktetése olyan mélyre merül bennem, hogy bennem rekednek a pihegő, kapkodó lélegzetvételek. Megint mindenhol Őt érzem, az egyikük elölről simul hozzám, a másik pedig hátulról dörgölőzik a fenekem partjai közé, a nyögések, az érintések, a csókok összeolvadnak, már nem tudom, hogy ki érint, ki szorítja meg a combomat, ki löki belém magát a világ legkéjesebb, legszenvedélyesebb ütemében, ki tartja fogva a reszkető ajkaimat. Alélt bódulattal veszek el a két szeretőm hevessé váló szenvedélyében, nem tudom, ki élvez belém először, és nem tudom, hogy melyikük juttat el a csúcsra a farka heves mozdulataival, nem tudom, hogy kinek kapaszkodom a kezébe, és ki markol a fenekem puha húsába, mikor hevessé és reszketeggé válnak a mozdulataink. Nem tudom, hogy melyikük hasára élvezek egy elhaló, reszkető nyögés kíséretében, és azt sem, hogy melyikük az, aki mélyen felhördülve lövi belém a gyönyöre forró bizonyítékát.

Zihálva, remegve, a sötétbe veszve keresem a kiutat az orgazmus mindent elnyomó átláthatatlan bódulatából, az arcomra hintett, kedveskedő, finomkodó puszik segítenek megtalálni. A testemet a hatalmába kerítő kimerült, kielégült zsibbadás ismerős, hiányolt érzése elégedett, pajkos mosolygásra késztet. Elég időt töltöttem már Calekkel, hogy tudjam, hogy ezt az önfeledt, könnyed békességet is csak egy érintés, egy csók, egy pillantás, néha pedig csak egy szó vagy egy gondolat választja az újraéledő vágy szikráinak a könyörtelen követelőzésétől.

A hátamra fordulva nyújtózom egyet, kiélvezem a testemben honoló nyugalom pillanatnyi békéjét. Tudom, hogy ha a drágalátos démonomon múlik, nem fog sokáig tartani. A hasamat megcirógató érintése azonnali válasz a gondolataimra, és szinte rögtön szavakkal is alátámasztja.

- Remélem nincs semmi programod az elkövetkező pár napban, mert most innen egyhamar nem szabadulsz. – Az ajkaim sarkaiban megbújó elégedett mosoly vigyorrá szélesedik, mikor oldalra pillantok a mellettem támaszkodó kedvesem lángoló, éhes tekintetébe. Leplezetlen érdeklődéssel pásztázom végig az elnyúló alakját, megtorpanok a lustán éledező farka látványán. Felülök, és az egyik kezemet a vállára simítva nyomom vissza oldalfekvésből a hátára. A tekintetünk összeolvad, mikor fölé mászom, és a megfeszülő hasfalán lustán végignyalva tüntetem el az előző orgazmusom ragacsos nyomait a bársonysima bőréről. Még ennyi idő és érintés után is minden alkalommal meglepődök, hogy mennyire lehetetlenül és szürreálisan selymes és finom tapintása van mindenhol. Mire végzek, a merevedése már kőkeményen duzzadva jelzi, hogy tetszett neki a kis műsorom, szinte érzem a belőle áradó forróságot a mellkasomon. Feljebb mászom a testén, hogy kéjsóvár követelőzéssel dörgölőzhessek hozzá.

- Már nem vagyok benne biztos, hogy egyedül is ki tudsz elégíteni. – Gonoszkás vigyorral sandítok le rá, de a nagyképű démonomnak ennél többre van szüksége, hogy megrendítsem az önnön csodálatosságában. Az egyik szemöldöke gúnyos szórakozottsággal szalad fel a homlokán, miközben a hajamba túrva ránt magához, hogy egy durva, éhes csókot lopjon a vigyorgó ajkaimról. A hajam függönyként ölel minket, egy saját kis elzárt világot teremt a mohóvá és kapkodóvá mélyülő csókunknak. Olyan hirtelen tol el magától, hogy egy pillanatra megszédülök, a mozdulat lendületétől ülésbe emelkedek, tökéletes pozícióba helyezkedve a farka hosszú, vágyakozó vonulatán. Mikor válaszol a játékos élcelődésemre, a hangja csupán egy negédesen gúnyos, táncra csábító búgás. Játékosságot színlel, de tudom, illetve remélem, hogy ezek után többszörösen be fogja bizonyítani, hogy pontosan mennyire is tud kielégíteni egyedül.

- Akkor nagy szerencse, hogy most rajtad a sor, hogy kielégíts engem. – Felcsillanó pillantással mérem végig az alattam elterülő férfi vágyakozó testét, a bőre bársonyos feszülését a harcedzett izmokon, a mellkasa kimért, lassú emelkedését és süllyedését, a tekintete sürgető perzselését, a mosolya állatias éhségét. Valamiért türelmetlenül várom a pillanatot, hogy újra nyögni, remegni és az élvezettől torzulni lássam. Akarom. Érezni akarom a bőrömön a szenvedélye forróságát, azt akarom, hogy hozzám hasonlóan ő is kiforduljon önmagából, hogy ő is hátrahagyjon minden mást, minden önfegyelmet, minden józanságot, minden ép gondolatot. Uralni, birtokolni akarom mindenét, a gondolatait, a szívét, a lelkét, a vágyait, a tetteit, az őrületét, a teljes lényét, a nevét, a jövőjét és a múltját, a démon herceget és a bukott szeráfot.

Némán engedelmeskedem a tekintete kimondatlan, türelmetlen parancsának, és kínzóan lassú mozdulattal vezetem magamba, a sóhajaink elfojtott hangja összefonódik a szoba csendjében. A testem megfeszül a belém nyomakodó forróságtól, mindenem vad bizsergéssel válaszol a testi-lelki gyönyörnek, amit az egyesülésünk okoz. Mindegy hányszor kapom meg, soha nem elég belőle, és minden alkalom jobb, szenvedélyesebb, csodálatosabb, mint az előző. Az alhasa keménnyé feszült izmára támaszkodva kezdek lágy, ráérős ringatózásba rajta, kiélvezem a farka merev érintésének a kényeztető simogatását a legérzékenyebb pontomon. Hirtelen ötlettől vezérelve, kíváncsian szorítom meg körülötte a farizmaimat, a torkában felzendülő mély morranástól megreszket valami a gyomrom mélyén. A combomra simult ujjai finoman mélyednek a húsomba, és egy apró, körkörös csípőmozdulat után felbátorodva ismétlem meg az erőteljes szorítást, amitől még nagyobbnak és még masszívabbnak érzem magamban.

- Kurva jól csinálod. – A rekedtes hangja a legnagyobb kísértés a világon, elsötétülő tekintettel figyelem a megfeszülő, élvezettől torzuló arcvonásait, mikor az izmaim játékát összevegyítem a csípőm hevessé, türelmetlenné gyorsuló mozgásával. Nem bírom ki, hogy ne érezzem a mélyen borzongató nyögéseit a túlságosan üresnek érzett ajkaim között, kicsit lelassítva, az egyik combomon kalandozó kezét megragadva húzom fel magamhoz. Az ajkaink rögtön egymásra találnak, harapom, falom, csókolom a száját, a nyelvét, a sóhajait, engedem, hogy az íze, a forrósága kitöltse a szám üres pangását, és újabb gyötrelmes szorítással jutalmazom a szenvedélyes készségességét. Vadító gyönyörök kábulatába hajszolom magunkat az egyre követelőzőbb, kínzóbb mozdulataimmal, egymás szájába zihálva küzdünk levegőért, a szempilláim alól lesandítva figyelem az élvezésbe feszülő arcvonásait, a félig lehunyt szemeit, a milliónyi csókunktól nedvessé vált ajkait. Látom az arcán és érzem a lüktetésén, hogy már csak egy mozdulat, egy szorítás kell neki, de ahelyett, hogy megadnám, megtorpanok. Mintha egy szerves részemet tépném ki magamból is, úgy fosztom meg mindkettőnket a ránk zuhanó orgazmus fullasztó viharától, egyszerre akarok felzokogni az ujjaim közül kicsusszanó beteljesülés fájdalmától, és felnevetni az önelégültségtől, hogy nem csak Ő tud kínozni engem, hanem fordítva is.

- A picsába Rami… - A meggyötört, rekedtes zihálása és a csalódott morranása ártatlannak színlelt, pajkos vigyort csal az ajkaimra, reszketeg pihegéssel, kíváncsi tekintettel fürkészem a kielégületlen kedvesem lassan elnyúló, vérfagyasztó mosolyát. Imádom az izgatottságot, amit a szemein átsuhanó bosszúszomjas árnyak fenyegetése ébreszt bennem. Nem tudom, mikor csúsztak a kezei a derekamra, de most veszedelmes gyengédséggel szorulnak meg a verejtéktől nedves bőrömön. – Egy olyan játékot kezdtél el, amiben nem nyerhetsz, kedvesem. – Még mindig tartom az ártatlan pillantást, lassan hajolok közelebb hozzá, miközben egy pillanatra sem szakítom meg a merev szemkontaktusunkat. Finom játékossággal piszézem meg az orrát az enyémmel, és az ajkaira suttogok.

- Azt hittem, ezekben a játékokban mindketten nyertesek leszünk. – Egy hanyag mozdulattal lök le az öléből, a hátam halkan puffan az ágy puha paplanjai között. A lendületes mozdulattól kicsusszant belőlem, a farka hiánya szinte fájdalmasan hűvös ürességérzetet kelt bennem. A mosoly, amivel lenéz rám egy megtorlásra készülő, kegyetlen démoné. A szívverésem az egekbe szökik a várakozással teli izgatottság részegítő hatalmától.

- Azt majd meglátjuk. – Elkerekedett szemekkel, zakatoló szívvel szívom magamba a belőle sugárzó fenyegető erőt, a magabiztosságát, a könyörtelenségét, a veszélyességét, a férfiasságát. Elsötétülő, lapos pillantással méri végig az előtte elterülő testemet, az én tekintetemet is vonzza a nedvessé vált, felém ágaskodó merevedése, amitől az imént megtagadtam a megnyugvás gyönyörét. A szívem kihagy egy dobbanást, mikor a kimért, már-már hűvös szavai újra megtörik a fülledt csendet. – Szóval légy jó fiú és feszítsd szét nekem a csinos kis seggedet. – Hallom a hangján, hogy ez nem az a pillanat, mikor vitatkozni szeretnék vele, az arcom felforrósodik az ellentmondást nem tűrő, könyörtelen utasítástól, remegő kezekkel, az ajkamra harapva nyúlok a térdeim alá, hogy széles terpeszbe húzhassam a lábaimat, ezzel feltárulkozva neki. – Még. – Összeszorított ajkakkal hessegetem el a porba tiport büszkeségem zavaró jelenlétét, miközben a fenekemre csúsztatom a kezeimet, hogy a két partot szétfeszítve teljesítsem be a gátlástalan parancsot. A szemei tágra nyílt mohósággal falják a látványomat, a kielégíthetetlen vágyunk sóvár tébolya lángol bennük. Az ujjai finom cirógatással tesznek egy kínzó köröcskét a felkínált bejáraton, a gyengédségétől az egész testem elgyengült reszketésbe kezd. A lendület, a durvaság, amivel belém vágja magát, szöges ellentéte az előző cirógató érintésének, felsikoltva élveznék el a belém tóduló, robbanó gyönyörtől, ha az ujjai nem szorítanák el kíméletlen erővel a farkam tövét. Könnybe lábadt szemmel, összerándulva zihálok, még a vastag könnyfátylon keresztül is látom az állatias vigyorát. – Máris sírsz, kicsim? Még csak most kezdtük. – A kezeim a farkamat elszorító markára csúsznak, de túl gyenge vagyok, hogy bármit tegyek ellene, miközben ő vehemens, könyörtelen hévvel kezdi el dugni a seggemet. Nyögdécselve, a fájdalmas gyönyör habjaiban lubickolva, élvezkedve, szenvedve vonaglok alatta, felsóhajtok, mikor végre elengedi a farkamat, de ahelyett, hogy néhány lökéssel megadná azt, amire vágyom kihúzódik belőlem. A hiánya darabokra szaggató fájdalom, érzem újra kihűlni a testemben az orgazmus perzselő lángnyelveit. Könnyedén perdít hasra, magához rántja a fenekemet, és szó nélkül folytatja a világ leggyönyörteljesebb, legkegyetlenebb bosszúhadjáratát. Elsötétül a világ, már csak a nyögéseink, a sikolyaim, a nyüszítésem, a morranásai, a zihálásunk létezik. Egyikünket sem engedi eljutni a csúcsra, a szorításai, a lelassuló mozgása vagy egy jól időzített pozícióváltás mindig megszakítja az orgazmus érkezését. A nappali fényáradat lassan szürkületté hanyatlik, a szoba falán végigvezetett fáklyák fénye néma egységgel lobban fel. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de egy végeláthatatlan örökkévalóságnak érzem, már nem tudom, hányadik pozícióban löki belém magát, nem tudom, hányadik követelőző orgazmus suhan el, mielőtt beteljesülhetne, mikor végleg darabokra hullik a megmaradt önbecsülésem és mint mindig, most is eljutok a könyörgésig. Halk, reszkető nyöszörgéssel, a kábulat mély, átláthatatlan óceánja mélyén vergődve kérlelem, hogy vessen véget a keserves gyönyörhadjáratának, felzokogok, mikor a válasza annyi, hogy újra kihúzódik belőlem. Az elérhetetlennek tűnő kielégülés őrülete bénító kétségbeesést szül. Magához ránt, és az ölébe ültet, szédelegve, bódultan támaszkodom meg a vállában, miközben Ő újra belém vezeti magát. Az ujjai lehetetlenül puhán, gyengéden érintik az államat, mikor magára vezeti a homályos tekintetemet. A szemeiben lángoló tűz szinte perzseli az arcomat.

- Itt a lehetőség, hogy befejezd, amit félbe hagytál. – Az ajkaimra duruzsolja az öntelt, negédes csábítást, lassan fogom fel a szavai jelentését, és jövök rá, hogy abba a pózba rendezte magunkat, ahol egy emberöltőnek tűnő idővel ezelőtt játékosan megszakítottam a közös gyönyörünk pillanatát. Végem. Nem tudok nyerni ezellen a démon ellen. A mellkasom megreszket, megadó bólintással támasztom meg a fejemet a vállán, hogy összekaparjam a semmisnek tűnő lélekjelenlétemet. Lassú mozdulatokkal kezdek el mozogni rajta, a gyönyör, amit a farka simogatása okoz bennem, teljesen elveszi az eszemet. A vágy szédítő ködfelhőjén keresztül, kapkodó, türelmetlen, esetlen mozdulatokkal próbálom végre elvenni azt, amire mindketten vágyunk, de még én is érzem, hogy ez édeskevés lesz.

- Ennél több kell, hogy kielégíts. – Oda sem kell néznem, hogy lássam a gúnyolódó vigyort az arcán, durcásan villannak rá a ködös szemeim.

- Talán nem kellett volna közel ájulásig dugnod. – Elégedetten csillannak fel az élveteg démonszemek, az ujjai határozott érintéssel marnak a fenekem húsába, ahogy elkezd húzogatni magán. Megszorulnak az ujjaim a válla megfeszülő tónusain.

- Talán nem kellett volna kiprovokálnod. – Önkéntelen mosolyra rezzennek a remegő, pihegő ajkaim, az arcát finoman végigsimítva, gyengéd karmolással simítom hátra az arcába tapadt kusza tincseket.

- Imádod, mikor kiprovokálom. – Durva erővel nyom le magára, a gerincem ívbe feszül, és hangosan felnyögök a csodálatos érzéstől, amit a farka mély érintése okoz bennem. Még a felgyülemlett vágyakozás átláthatatlan ködén keresztül is látom az arcán a pillanatot, mikor megunja a játszadozást.

- Te pedig imádod, mikor ájulásig duglak. – Kemény, kíméletlen mozdulatokkal kezd el mozgatni magán, hátraejtett fejjel, a gyönyörtől elgyengülve nyögök fel, és az egyik mélyebb, erőteljesebb lökés végleg áttaszít az orgazmus ellenállhatatlan sötétségébe. Összerándulva, felsikítva, a vállába kapaszkodva élvezek el, mintha minden megszűnne létezni, csak Őt érzem mélyen magamban, az émelyítő keménységét, a forróságát, a gyönyört, amit okoz bennem, az ujjai durva szorítását a fenekemen, a szíve haragos zakatolását a mellkasomon, a zihálása perzselését a nyakamon. Kínzóan lassan térnek vissza hozzám a tudatom széthullott darabkái, és ráeszmélek, hogy megint csak én mentem el. Még mindig keményen lüktet bennem, a tekintetében tükröződő elsötétülő vágy eszembe juttatja a testemet türelmetlenül szétfeszítő gyönyör könyörtelenségét pár perccel ezelőttről. Tudom, hogy körülbelül egy másodpercem van, hogy hasra vágjon és vad hévvel fejezze be, amit elkezdett, de megelőzöm egy bűnbe csábítóan pimasz mosollyal.

- Érezni akarlak az ajkaim között. – A tekintete villanásából látom, a merevedése izgatott rándulásából pedig érzem, hogy betaláltak a szavaim, a hüvelykujja durva határozottsággal simít végig az alsó ajkam nedves vonalán.

- De most nem leszek türelmes. – A leplezetlen fenyegetéstől forró szikrák szaladnak végig a gerincem vonalán, könnyedén lehelnek új életet a farkamba. A gonosz vigyorából tudom, hogy még a fülledt pillanat kábulatában sem kerülte el a figyelmét az árulkodó reakció. Kimászom az öléből, ő pedig azonnal elém térdel. Okosabb vagyok, mint hogy a mostani hangulatában húzzam az agyát, egyből mélyen az ajkaim közé engedem, de mielőtt kínzón végignyalhatnám, a hajamba markolva veszi át az irányítást a mozdulataim felett. Határozott erőszakkal ránt újra és újra mélyen magára, meglepett nyögéssel, a combjai megfeszülő izmaiba kapaszkodva tartom magam, miközben szinte megfulladok a gyönyörtől, ahogy a farka teljesen magáévá teszi a szám és a torkom minden apró zugát és szegletét. Az íze, a selymessége, a melege teljesen meghódítják az érzékeimet, a keze durván irányító mozdulatai pedig a lelkemet és a testemet. A fojtogató érzés, a fejbőröm tépő fájdalma és a köhögési inger egyvelege édes kínnal fűszerezik a testemen végighullámzó kéjmámort, az érzés, hogy teljesen az uralma alatt vagyok, a dominanciája megkérdőjelezhetetlensége, az ereje, a kíméletlensége, a vágya, elmondhatatlanul felizgatnak, remegve, fulladozva vergődök a gyönyörben, amit az Ő élvezete, az indulatos szenvedélye, a felszabadult könyörtelensége okoz. A szívem az Ő rekedtes nyögései ritmusára dobban, a farka lüktetését érzem az ajkaim között, a mellkasomban, a gyomrom izgatottságában. Hangos hörgéssel élvez a torkomba, köhögve, remegve kapok levegőért, mikor zihálva kihúzódik a zsibbadtan bizsergő ajkaim közül. Alig van időm magamhoz térni, már lehúz magával az ágyra, az ajkai puhasága a számon idegennek érződik a kőkemény farka után. Fölém támaszkodik, a teste édes terhe borzongatóan nehezedik rám. Magamhoz térve, meglepetten nyögök a csókba, mikor megérzem az újra keményen meredező farkát a fenekem partjai között. Finom erőszakkal simogatja fel az egyik combomat az oldalára, miközben belém csusszan, a vállába kapaszkodó ujjaim megfeszülnek.

- Most komolyan? – Halk, megkínzott pihegéssel, bódultan pislogok fel az élveteg vigyorába. A testem regenerációja miatt fizikailag képes lennék napokig csinálni ezt, de nem tudom, hogy az elmém mennyi szünet nélküli gyönyört képes még elviselni.

- Megmondtam, hogy nem szabadulsz. – Az ajkai belém fojtják a szavakat, a szerelmesen ringó csípője mozdulatai pedig a gondolatokat. Órákon, talán napokon át faljuk, öleljük, tépjük, harapjuk egymást, mintha a hosszú orgazmus megvonás után most az lenne a célja, hogy kipróbálja, túl sok orgazmussal is el tud e juttatni a könyörgésig. A válasz igen. Fogalmam sincs, hányadik kéjes egymásba élvezés után jön el az a pont, hogy rám omlanak az elmém rozogává gyengült falai, csak azt tudom, hogy addigra mindenem tőle ragad, mindenhol az Ő ízét, szagát és nedveit érzem magamon, magamban, megtölt, a magáévá tesz, megbélyegez. Elgyengülve, szinte ájultan ernyedek az ölelő karjaiba, élvezem a lagymatag lebegés érzését, mikor feláll velem az ágyról. Mintha a távolból a nevemet hallanám az ajkai közül, mintha mondana valamit, de én csak bárgyún a mellkasába mosolyogva élvezem a melegét, a közelségét, az erejét, az illatomat és a nyomaimat a teste tökéletességén. Örömteljesen felsóhajtok, mikor kellemesen meleg vizet érzek magunk körül, lustán, kábán felpislogva mérem fel az aprócska, földbe épített fürdőmedencét. A medence peremére ültet, tágra nyílnak a szemeim, mikor a lábaim közé lép, és mielőtt lehetne időm a szánalmas, elgyengült ellenkezésemre, már újra mélyen bennem van az elmémet szaggató forrósága. Már a nyögéseim is elfogytak, csak bénultan, elnyíló ajkakkal engedem, hogy újra a magáévá tegyen, a víz melege, a visszhangzó csobogás és a tőle kapott kíméletlen, végeláthatatlan gyönyörök sötét, félholt bódulatba löknek.

Mikor kinyitom a szemeimet, éjszaka van, Calek forró testéhez simulva fekszem az ágy selyemlepedőjén. Az eddig pihenő állapotba lassult szívverésem rögtön az egekbe szökik a közelségétől, a tömény, belém ivódott illatától, halovány mosollyal fészkelődöm még közelebb hozzá.

- Szeretlek. – Halkan suttogom a mellkasa bársonybőrébe a boldogságomat, a szerelmemet, a testemet tartó, ölelő karja még jobban magához szorít egy túl gyorsan elillanó pillanat erejéig.

- Én is szeretlek, kicsim. – Új erőre kapva mászom fel az ölébe, a fenekemet hozzáfúrom a hasához simuló merevedéséhez. Nem is emlékszem, hogy az elmúlt napokban láttam volna más állapotban szegény testrészt.

- Nem hiszem el, hogy tényleg ájulásig dugtál egy kipihent, feltöltődött halhatatlant… - Megfertőzi a vigyorgó, játszadozó hangulatom, a pillantásában rejtett, komolytalan szemrehányás csillan.

- Bizony, fejlesztenünk kell az állóképességeden. – Nevetve horkanok fel, miközben megjátszott haraggal a mellkasára csapok.

- Semmi baj az állóképességemmel! – Vigyorogva ragadja meg a csípőmet, hogy magára szorítson, a derűs hangulatunkat egy pillanat alatt megfűszerezi a követelőző szenvedélyünk komolysága.

- Attól tartok ezt be kell bizonyítanod. – A csípőmön megszoruló ujjai noszogatásából tudom, hogy mit vár tőlem, de mielőtt teljesíteném a néma parancsot, elkomorulva pislogok le rá.

- Reggelig a tiéd vagyok, de a nappalokat a könyvtárban kell töltenem. Raphaelnek mindenhol van szeme, gyanút keltene, ha túl sokáig nem jelennék meg. – A felajzott kis démonom a világ legennivalóbban dacos fintorát produkálja, de végül fanyar beleegyezéssel bólint. Ettől függetlenül teljesen biztos vagyok benne, hogy minden áldott nap, ha eljön a hajnal, mindent meg fog tenni, hogy nehezen tudjak kiszakadni a karjaiból.

***

Az órák egyre hosszabbra nyúlnak, mintha minden kutatással, tanulással töltött napon egyre lassabban vánszorogna az idő. Minden áldott alkalommal egyre nehezebben szakadok el tőle reggel, és egyre türelmetlenebbül várom, hogy jöjjön az éjszaka és mehessek vissza hozzá. Az egyetlen dolog, ami kárpótol a külön töltött időért, az, hogy minden nap kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem az elátkozott kard varázsigéjének a lényegét. Azt, hogy miként akarja véghezvinni egy halhatatlan lény természetellenesen végleges halálát. A halhatatlanok nem véletlenül születnek így, a létezésünk fontos alappilléreket nyújt a manahálók természetes szövevényeinek. Minden alkalommal, mikor kihuny a kezeim között egy démon lelkének a lángja, érzem megrendülni a világunk labilis egyensúlyát. Normál esetben, ha elpusztul a porhüvelyünk, a manánk visszaáramlik a világot övező örvényekbe, hogy hazaáramolva újraalkothassa a gazdáját. A kék lángok, amik nem csak a testet, a manát is méregként emésztik fel, megsebzik ezzel a manahálót, örök nyomokat hagynak benne. A kard átka nem pusztítja el a felszabadult manát, hiszen varázslattal manát elpusztítani olyan lenne, mintha tűzzel próbálnánk tüzet oltani. Ehelyett a természetben áramló mana képére formálja a felszabadult erőket, ezzel elidegenítve a tulajdonosától és megakadályozva, hogy azok újraformálhassák az eredeti gazdájukat, aki mintha soha nem is létezett volna. Gyönyörű megoldás, már amennyire egy ilyen rendellenes dolog lehet gyönyörű. Nem véletlenül ilyen bonyolult a varázsige, erőszakkal a Földet övező manaáramok ősi, érthetetlen jellegére formálni egy valakihez tartozó és hű mágiaegységet rendkívül nagy kihívás. És ki tudja, milyen kiskapukat rejt, minden bizonnyal az én intelligens démonom is rálelt az egyikre. Ami igazán furcsa, hogy Calek nem csak a végleges halált kerülte el, hanem a porhüvelye halálát is, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy Raphael meggyőződött a varázslat sikerességéről. Amennyire biztos volt a halálában, azon sem lepődnék meg, ha darabokra szaggatta vagy felégette volna a holttestet. Lehet, hogy Asmodeus valahogy kettészakította magát, hogy elmeneküljön az átok elől? Ha valaki, az Aetatis suae Tempore létrehozója képes lehet rá, hogy kiragadja a környező manahálóból a múltbéli önmaga emlékét, és valahogy visszaformálja magát a néhány pillanattal ezelőtti énjévé, akit még nem sebzett meg a halálos átok. Fogalmam sincs, hogy lehetséges e, de ha ilyesmit próbált, akkor úgy sejtem nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Az emlékei és ezzel együtt az ereje nagy része az eredeti testében maradt volna? De akkor mi történt az emlékeivel és a belőle kiszakadt részekkel? Egy részem azt reméli, hogy örökre elvesztek, de a zsigereimben érzem, hogy nem így van.

A kérdések terheitől ködös tekintetem a szürkülő égboltra vándorol, a Hold hajszálvékony alakja holnapi Újholdat sejtet. Tágra nyílnak a szemeim, mikor az égbolt üres semmisége válaszolja meg a gyötrő kérdéseim hadát.

Gondolkodás nélkül rebbenek a lábaim alatt elterülő mélységbe, miközben felkeresem a mentális kapcsolatunkon a rám várakozó kedvesemet.

„Ma nem tudok hazamenni. Raphael magához hivatott.” – Tudom, hogy hallott, de vészjóslóan lassan jön a válasz.

„Keh. Mennyi időre?”

„Nem tudom, mit akar, remélem csak két-három nap.” – Csend. – „Tudod jól, hogy nincs más választásom.” – Gyűlölök hazudni neki, a bűntudat szinte darabokra szaggatja a lelkemet, de az utolsó szavaimat halálosan komolynak érzem. Nincs más választásom. Még nem állok készen rá, hogy elmondjam neki, de egy láthatatlan erő kényszerít, húz, hogy megoldást találjak arra, hogy újra egésszé tehessem Őt. Nem az egységünk kiteljesítéséért, hiszen azt így is tökéletesnek érzem. Egy alattomos balsejtelem nem hagy nyugodni. Úgy érzem, hogy a nem is olyan távoli jövőben az életünk fog múlni azon, hogy Calek vagy Asmodeus harcol az oldalamon.

„Tudom.” – Megszakítom az elménk kapcsolatát, mert rettegek, hogy ha én érzem az Ő keserű csalódottságát, akkor vajon Ő is érzi e az én szívet tépő bűntudatot.

***

Szürkülettől szürkületig repülök észveszejtő rohamtempóban, hogy elérjem a célomul kitűzött erdőcskét. A Hold nélküli éjszakát sejtető alkonyatban szinte világít a hófehér angyalköntösöm, a meztelen talpaim alatt hűvösen nedves a friss, egészségesen élénkzöld gyep. Megállok a fenyegetően fölém tornyosuló, hófehér márványkapu előtt, az ujjaim játszadozó cirógatásokkal simítják végig a hideg anyagot. Az ismerős melódia fenyegető csalogatása most is rám talál, mintha még vonzóbb, még bűvösebb lenne, mint legutóbb. Mintha tudná, hogy egyedül sebezhetőbb vagyok. Hosszút pislogva állok ellen a hipnózisának, miközben átlépem a kapu bejáratának láthatatlan határvonalát. Az erdő mágikus életre kel a szemeim előtt, de most nem ámuldozom a szépségén, céltudatos léptek visznek a szívét képező, ősi erőktől lüktető fához, és szó nélkül várom, hogy életre keljen az ismerős jelenség. Az érkezésének látomása most sem kevésbé lélegzetelállító, mint első alkalommal, néhány lehulló fényszikra meleg foltot hagy a bőrömön. Csodálattól izzó szemekkel pislogok fel az ősi tudást rejtő fényes szempárba, a tudatomat ismét átöleli az aranyló mágiájának a határtalan végtelensége. A szívem túlcsordul a vágytól, hogy a részévé válhassak, hogy magába olvasszon, hogy egy kis kéket vegyíthessek az örök, aranyszínű pompájába, ezzel mély, megmásíthatatlan nyomot hagyva a világmindenségben. Lassú mozdulattal pislogom ki a szemeimből a gyönyörű illúziót.

- Megmutatod a másik alakodat? – A hangom dallamos búgás a lantszó kíséretében. A szarvas az öröklétűek türelmével fürkészi az arcom elszánt határozottságát, az ősöreg szemekben megcsillanó jókedv mintha ismerős lenne, pedig teljesen idegen. A gigászi alakja aranyporszemekké foszlik az éjszaka sötétjében, hogy egy új egységként összeállva tegyenek eleget a vakmerő kérésemnek. Az előttem álló férfi áttetsző, fényből felépülő, szellemszerű alakját először csak a lelkem ismeri fel, a szemeim nem.

- Ez lehetetlen… - Halkan suttogom, az ő ajkaira pedig sejtelmes mosoly költözik. Az erdő morajlása megpihen, a lantszó a semmibe vész.

- Ha lehetetlennek gondolod, miért vagy itt? – Elmosolyodom a válaszon, ami akár a szerelmemé is lehetett volna. Ami talán egy kicsit az övé is volt. Azt hittem, hogy a szellem Asmodeus utolsó pillanatainak a formáját fogja megeleveníteni, de valami nem stimmel. Túl tiszta, túl józan, túl angyali.

-  A szeráf vagy, vagy a démon herceg? – A mozdulatban, ahogy elgondolkodó játékossággal oldalra dönti a fejét, az égvilágon semmi emberi nincs.

- Szerintem tudod a választ.

- Egyik sem. – Bólint, majd kiegészíti a velős, egyszerű szavaimat.

- És egy kicsit mégis mindkettő. – Körbetekintek a játszadozó, mágikus életre kelt világ elevenségén. Nem értem. Nem értem, ez hogyan lehetséges.

- Azt hittem, hogy csak a természet istenei képesek ehhez hasonló teremtésre.

- Jól hitted. – A titokzatos mosolya még jobban összezavarja a létezését megmagyarázni kívánó gondolataimat. – Mi állhat közelebb egy istenséghez, mint egy angyal és egy démon egysége?

- Asmodeus megközelítette Istent?

- Nem. Asmodeus megszűnt angyalnak lenni, mikor démon lett. – Az elmém kitartóan próbál a megfelelő szögből tekinteni a problémára, de mindenhonnan csak újabb kérdésekre lelek.

- Az idősíkokkal való vakmerő játszadozás nem csak, hogy elvette tőle az emlékeit, még ketté is szakadt a múltja és az ereje? – Senkinek nem lehet hatalma az idő felett. Természetellenes lenne. Ha Asmodeus tényleg erre vetemedett a túlélésért, akkor arrogánsabb és elvakultabb, mint hittem. A szemeiben most először látom az elismerés halovány fényét, ezért úgy érzem, jó irányba indultak a gondolataim. – De te már előtte is léteztél, igaz? Magadba olvasztottad őket?

- Idevonzott az erejük, a fény és a sötétség párosa… és alkottam belőlük valami csodálatosat. – Felemelt kezekkel, tébolyult gőggel mutat a fényárban úszó birodalmára. Igazam volt abban, hogy a csata emléke vonzotta ide, csak azt nem tudtam, hogy Asmodeus szétszaggatott létezése tette ilyen hatalmassá. A pillanatnyi kíváncsiságom legyőzi a vágyat, hogy emlékeztessem, hogy az erő, amivel büszkélkedik, nem őt illeti.

- Akkor az emlékeiből épülsz fel? – Visszatér a párbeszédünk valóságába az általa teremtett világ ábrándképei közül.

- Mondhatjuk. – Elfintorodik a bizonytalan kérdéstől, mintha groteszk csalódásként érné, hogy nem látom át egyik pillanatról a másikra a bonyolult létezésének minden apró körülményét. – Magamból épülök fel. Az emlékeiből, az általuk megformált tudatdarabokból, és az őket éltető mágia hatalmasságából csak táplálkozom.

- Tehát… - Nem hagyja, hogy végigmondjam.

- Az egész lénye a részemmé vált. – A vad mosoly nem tudom, hogy egy bukott szeráfé, egy őrült démonhercegé vagy egy hatalomtól megrészegült erdei szellemé. Összeszűkült szemekkel figyelem a kibontakozását.

- És mégsem az egész. – Felszisszen, mikor rávilágítok, hogy ezt a hatalmat csak kölcsön kapta. – Ezért üldözted el Őt, mikor itt járt. Nem azért, mert démon. Azért mert féltél, hogy rájön, és jogosan kiszakítja belőled a létezésed lényegét. – Hirtelen a Napnál is világosabb, hogy Caleknek miért ez vált a kedvenc helyévé, hogy miért csábítja ide egy láthatatlan erő újra és újra. Mindvégig a szétszakadt lelke darabjai vonzották egymást.

A szemeim fenyegetőn villannak, mikor látom, hogy harag csúfítja az ősöreg szempár most már kicsinyesnek tűnő bölcsességét.

- Ha látnád ezeket az emlékeket, egyet értenél velem. Jobb a világnak, ha én őrzöm az erejét. – Összeszorított fogakkal nyelem le a keserűséget, amit az érzékeny pontra tapintó szavak okoznak, és az árulkodó gesztus nem kerüli el a figyelmét. Szavakba önti a legfájdalmasabb kétségeimet. – Ő már csak pusztításra és gyűlöletre képes, és látom a szemeidben, hogy ezt te is tudod.

- Nem lehetsz biztos benne. Ő már rég nem csak ebből a két részből áll. – Felhorkanva emeli fel az orrát, a gőgös mozdulat annyira ismerős, hogy összeszorul tőle a szívem.

- Arra a kis pondróra gondolsz, aki néha beszökik ide? Azt hiszed, hogy az ő jelentéktelen, semmiből kialakult, ürességkitöltő személyiségét nem fogja elmosni Asmodeus több évezredes, egyetlen célt szolgáló létezése? – Az arany fényekben fenyegető tűz gyúl, hogy nyomatékosítja a szavai komolyságát. Nem kell rákérdeznem, hogy tudjam, hogy a cél amire gondol, a Mennyország ostroma. A harag, ami átjárja mindenemet az általam szeretett férfit becsmérlő szavak hallatán, szinte szétfeszít belülről, de nem engedem, hogy az irányítása alá vonjon.

- Nincs jogod ítélkezni felette. – Az arca megfeszül a hangomban rejlő fenyegető éltől, a természet szellemeként azonnal felismeri a szemeimben gyúló kék lángok hatalmát.

- Valóban nincs. – Közelebb lép hozzám, az arcomra simítaná a kezét, de az anyagtalan teste csak meleg fuvallatként érinthet. A tudata az enyémhez ér, és megsimogatja a lelkembe égett örök köteléket.  – De neked van. Ha újra egésszé teszed őt, elveszíted. És nem csak Őt, a világodat és önmagadat is. – A hangjában ősi mágiaként, egy erdei istenség minden hatalmával rezeg a vérfagyasztó jövendölés. A pokol éjfekete lángjai égnek a szemeiben, ami jövőnkre tekint. – Azon az úton nem vár más, csak pusztulás és fájdalom.

- Még te sem láthatod teljes bizonyossággal a jövőt, Szellem. – Szándékosan hívom így, hogy emlékeztessem, hogy mi tette őt szellemből istenné.

Felemeli a két kezét, az egyikben egy hófehéren pislákoló, égi mágiától dülledő fénygömb, míg a másikban egy füstcsóvák örvényeitől duzzadó árnygomolyag lebeg.

- Másnak nem adtam volna oda harc nélkül. Talán még Neki sem. De a köztetek lévő kötelék a legszentebb létezés a természeti jelenségek kortalan világában. Tedd, amit tenned kell, de emlékezz a szavaimra.

Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy a mágiagömbök eggyé olvadva alkotnak egy fekete-fehér kavalkádot, ami felém úszva lomhán süllyed el a mellkasomban. Megremegek az erőtől, amivel finom erőszakkal ékeli magát a mágiám örök kékjébe. Nem kell rákérdeznem, hogy tudjam, hogy a lénye feloldozásához kaptam meg a kulcsot.

Elnyílnak az ajkaim, de sokáig gondolkozom, hogy feltegyem e a szívemben dübörgő kérdést. A szemem előtt újra lejátszódik a jelenet, ahogy a fény és a sötétség gömbjei eggyé olvadnak. De vajon muszáj egynek lenniük?

- Oda tudom neki adni csak a fényt? – A sejtelmes mosolya mögött látom a kimondatlan kárörvendést.

- Nem. Őbenne már soha nem létezhet fény a sötétség szennye nélkül. – Elhúzom a számat a válasz hallatán, amit titkon mindvégig tudtam. Meglepően könnyen megkaptam, amiért jöttem, mégis különös hiányérzet honol bennem. Még képtelen vagyok távozni, itt hagyni őt, aki talán egy kicsit megközelíti a férfit, akivé Calek válni fog.

- Mesélsz nekem a démonhercegről? A tettekről, amik örök kárhozatra ítéltetik? – Egy pillanatra izgatott kísértésként suhan át a szemein az unaloműzési lehetőség, de végül csak némán megrázza a fejét.

- Nem. Asmodeus rothadása, a tébolya, a züllöttsége nem önthetőek egyszerű szavakba. De megmutathatom. – A homlokomra simítja a tenyerét, felsikítok, mikor képek milliárdjai villannak be és tűnnek el azelőtt, hogy az agyam feldolgozhatná, megkaparinthatná a jelentésüket, a formájukat, a létezésüket. – Csak így tudom átadni őket, de ne aggódj. Ha az elméd készen áll, majd megtalálnak. Engem is megtalálnak, ahányszor lehunyom a szemeimet. – Zihálva, erőseket pislogva szorítom a kezemet a homlokomra, mintha ezzel enyhíteném a tudatom szegleteibe furakodó láthatatlan árnyak okozta kínokat. A jelenlétük lassan foszlik semmivé, ahogy az elmém lomhán magába olvasztja őket. Egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy „majd rám találnak”. Sajnos vele ellentétben én olyan életet élek, ahol az életem múlhat azon, ha egyszer csak hirtelen „rám talál” egy emlékfoszlány okozta látomás, de most már mindegy.

- Kösz. – Dühösen dünnyögve eresztem le a kezemet, és újra körbenézek a minket övező tájképen. – Mi fog történni mindezzel Asmodeus hatalma nélkül? – Az öröklét nyugalmát sugárzó szellem dölyfösen vonja meg a vállát.

- Elpusztul. Ez a természet rendje. Ebben az erdőben csak én vagyok örök, és ez így helyes. – Nem kerüli el a figyelmemet a pillantása, ami magában hordozza a célzást, hogy engem is a múlandó teremtmények soraiban említett az imént. Halovány mosoly sejlik fel az ajkaimon a gondolattól, hogy minden létező halhatatlannál van valaki, aki halhatatlanabb.

Szótlanul bólintok, kicsit elfordulok és teszek egy tétova lépést a kapu irányába, de a szívem még mindig idehúz.

- Nem tudod itt hagyni Őt, igaz? – A gúnyos mosolyával mintha Calek pontos mása rajzolódna a szemeim elé. Nem tudom megnyugtatni a megszaporodó szívdobbanásaimat. Látom az ő szemeiben is a kimondatlan könyörgést, hogy még ne menjek el. Talán nem mondja ki, de ugyanúgy vonzom őt, mint ahogy ő engem.

- Mondd csak, Asmodeusnak van saját szférája? – Még önmagamat is meglepem azzal, hogy eszembe ötlik az érdekfeszítő beszélgetésindító. Ha már képtelenek vagyunk elengedni egymás közelségét, talán ki tudok facsarni belőle néhány olyan információt, ami a hasznunkra válhat Calekkel.

- Ó, igen. Láttam ilyet az emlékeiben. – Izgatottan fordulok ismét a teljes testemmel felé.

- És hozzáférsz a bűbájhoz, amivel megalkotta? – A ravasz tekintete rosszat sejtet, sunyi bólintással válaszol.

- Mit adsz érte? – Zavarodottan húzom össze a szemöldökömet.

- Mit szeretnél?

- Emlékeket. Rólatok. Érzésekről és szenvedélyről. – Elkerekedett szemekkel pislogok fel az anyagtalan létezésre, a szánni való kérése rádöbbent, hogy az előttem álló lény hiába örök, hiába időtlen, igazából egy pillanatot sem él a végtelen élete során. Látja rajtam a benső vívódás leolvasható jeleit, ezért hozzáfűz egy csábítóbb felajánlást. – Oszd meg velem azokat a pillanataitokat, amiket szeretnéd, hogy újraéljen, mikor már elveszítetted Őt, és becsempészem őket a tudata legmélyére, hogy kísértsék, ahogy az Ő emlékei fognak téged. – Megrándul az arcom a leplezetlenül megismételt, teljes bizonyosságúnak tekintett baljós jövőkép hallatán, de valamiért nem tudok nemet mondani a gondolatra, hogy emlékezzen rám akkor is, ha eldob magától.

Összeszorított ajkakkal idézem fel az emlékeket, amik a legtöbbet jelentik a szerelmes szívemnek. Amit szeretném, ha Ő is örökre egy külön cellába zárna a szívébe, akkor is, ha az fekete, rohadt és haldoklik. Mikor elém térdelt, hogy játékos mosollyal megkérje a kezemet, és a pillanat, mikor a pimasz kérdésből életünk legfontosabb esküje született. A szenvedély, amivel magához ölelt az eskünk után. Soha nem felejtem el, ahogy rám nézett, és amit jelentett számomra a szerelme, az odaadása, a barátsága. A másik jelenet, ami kiemelt helyet birtokol a szívemben, csak egy szóváltás, csak egy érzés, csak egy őszinte nevetéssel fűszerezett pillanat, mégis talán a legfontosabb, és a legörökebb.

„Boldog vagyok veled, Rami.”

Egy néma könnycsepp csordul végig az arcomon, miközben a kezemet a szívéhez teszem, pedig nem tudom megérinteni őt, de mégis éreztetni akarom, hogy ezeket az emlékeket nem szabad az elméjével feldolgozni. Úgy érzem, mintha egy bűbájért eladnám a legintimebb pillanatainkat, pedig a valahol a szívem mélyén tudom, hogy a másik ajánlata csábított el. Eddig megbíztam Calek szavaiban, hogy soha semmi nem választhat el minket. Most mi változott? A jövendölés? Hiszen csak egy arrogáns szellem meggondolatlan szavai. Nem. Ha csak ez lenne, már rég elárultam volna neki, hogy tudom, ki Ő.

A szellem arcvonásai megreszketnek, ahogy a boldogságunk, a szerelmünk, az érzelmeink tisztasága megérinti őt is. Teljesíti a szavát, az elmémbe kúszó hosszú, bonyodalmas varázsigét elraktározom egy nyugodtabb, magányosabb éjszakára.

- Ez gyönyörű. Őszintén remélem, hogy nem áldozod fel ezt a csodát Asmodeusért. – Elnehezedő szívvel hunyom le a szemeimet, úgy érzem, hogy mint a sebzett szeretőm, lassan én is apró, összerakhatatlan darabokra szakadok a döntésképtelenség marcangoló karmaitól. Minden nap, minden órában egyre gyakrabban jut eszembe a lehetőség, hogy nem azért teremtettek neki, hogy boldogok legyünk együtt. Miért is tették volna?! Miért ítélték volna boldogságra azt a lényt, aki a regék alapján a legnagyobb kárt tette a világunkban? Nem. Soha nem az volt az előre megírt sorsunk, hogy boldogok legyünk.

***

Már javában hajnalodik, mikor a hófehér márványkapun kilépek az erdő elszunnyadó, varázslatos világából. Szomorú mosollyal nézek hátra, egy sötét érzés azt sugallja, hogy soha többé nem látom ebben a formájában. De ez a természet rendje. Semmi nem örök.

Fogalmam sincs, hogy fogok egy ilyen élmény után Calek szemébe nézni úgy, mintha mi sem történt volna, de csak egy visszaútnyi időm van kitalálni. Megdörzsölöm az arcomat, nem akaródzik elindulni. Életemben először nem várom felhőtlen örömmel a találkozásunk pillanatát, és gyűlölöm magamat érte. Nem tudom, meddig leszek képes magamba zárni ezeket a titkokat. Még az is felötlik bennem, hogy önkéntes száműzetésbe vonulok, amíg nem alkotok valami használható ötletet arra, hogy miként zárjam el Asmodeust, ha beteljesül a jóslat, aminek nem szabad beteljesülnie. Egyszerűen nem szabad. Lehetetlen. Calek a legerősebb lény, akit ismerek, és megígérte. Megesküdött. Magához láncolt, testben, lélekben, mágiával és érzelmekkel. Minden lehetséges módon. Nem veszíthetem el.

Dühösen üvöltöm ki a tehetetlen kétségbeesésemet az engem ölelő hűvös, hajlani pusztaságba, de nem jön el a várva vált megkönnyebbülés.

Egy pillanatra borús emlékek sötétítik el a szerelembarna szemek csillogását, és átkozom a balgaságomat, hogy a kérdésembe meggondolatlanul belefogalmaztam a gyűlölt angyal nevét. Nem éppen a legizgatóbb téma felemlegetni a személyt, aki a vad ölelkezésünk legkényesebb pillanatát választotta arra, hogy átdöfje a kedvesem értem dübörgő szívét. Szerencsére úgy látom, hogy a kellemetlen emlékeken felülkerekedik a jelen pillanat háborítatlan szenvedélye. A rövid, kóstolgató csókja a számba csempészi az ajkai ízét, ami mostanra olyannyira létszükségletemmé vált, mint a levegő oxigénje, vagy a minket ölelő manahálók pulzáló ereje.

- Az csodás lenne, de sajnos magunkra terelnénk a figyelmet. – Attól tartok ennek a mondatnak csak az első részét szeretném figyelembe venni.

Kihívó, rosszban sántikáló mosollyal pislogok fel a démonom önátkozó tekintetébe. Egy szárnyamat feltenném rá, hogy épp arra gondol, hogy miért nem volt elég esze pancsikolás helyett felhúzni a szokásos védelmi vonalait a kis rejtekünk köré. Ez amúgy egy elég jó kérdés, de már megtanulhatná, hogy nem csak neki vannak megoldásai a problémáinkra.
- Ha csak leplezés kell... – Halk, mágikus szavak sejlenek fel az incselkedő ajkaimon, a minket körülvevő mindenséget átszövő manaörvények felzizzenve válaszolnak a parancsomra. Ábrándos pillantással figyelem a bűbájom szemet gyönyörködtető eredményét, a minket körbeölelő, a mágiám élénkkékjében úszó óriásbuborékot, ami nem csak a mágikus megnyilvánulásokat tartja a kis gömbünk határvonalain belül, hanem minden hangot, képet és illatot is. Kicsit túlzásnak is érzem a jelen helyzetünkben, mintha ágyúval akarnánk verébre lőni, ráadásul Calek védelmi rúnáival ellentétben ez folyamatosan táplálkozik a manámból, de még így is inkább ez, mint hogy neki kelljen állnunk védelmi bűbájok mantrázásának.

Mikor kiteljesedik a varázslatom ereje, az áttetsző kék fényfátyol látszólag megszűnik létezni, de a mindent elleplező mágiája körülöttünk marad, mint ahogy egy láthatatlan köldökzsinóron keresztül érzem azt is, amiként türelmes lomhasággal meg-megrabolja a manám túlcsorduló raktárait. Nem számít, hónapok óta nem voltam ennyire feltöltődve, és sajnos az elkövetkezendő két hét kényszerpihenője alatt bőven lenne időm kipihenni azt is, ha évekig kéne fenntartanom ezt a bűbájt.

- Ügyes. – A tekintetében csillanó elismerés magabiztos, elégedett mosolyt csal az arcomra, izgatott vágyakozással bújok hozzá, hogy újra megízlelhessem a puha, elvigyorodó ajkakat. Imádom. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy lehetnek egy ilyen erős, könyörtelen démonnak ennyire csókolható, finom, puha és gyengéd ajkai. Az önfeledt, elégedett morranásába belerezeg a nyelvem, a mélyről feltörő torokhang végigszántja az egész testemet, forró szikrákat indít a gerincem vonalán. Mintha csak meg akarná hazudtolni az előző gondolatomat a puha és gyengéd ajkairól, a fogai érzéki erőszakkal tépik meg a csókjától nedvessé és érzékennyé vált számat, némán felnyögve, összerezzenve engedem, hogy a kéjes fájdalom feszült görcsbe rántsa a lábujjaimat. Felszabadítja magának a nyakamat, és még meg sem érintett, de már reszketeg sóhajt csalnak elő belőlem a vágyakozással feltöltő emlékek arról, hogy milyen érzés lesz a csókja a nyakam érzékeny bőrén. A fogai finoman tépő érintése most is fullasztó víztömeg alá löki a tudatomat, a gondolatok szétrebbennek, minden eltávolodik, egyedül ő marad szorosan mellettem, rajtam, bennem. A szerelme kitörölhetetlen, örök létezése a szívemben kitölti a lelkem sóvár ürességét, a lüktető, forró merevedése pedig egésszé tesz minden más létező és elképzelhető módon. A sors előre elrendeltetett gyönyörében, az összetartozásunk bizonyosságában lubickolva élvezem az összeolvadó testünk hullámzását, már nem tudom, hogy én szorítom őt vagy ő szorít engem kétségbeesett ragaszkodással. A csókja végleg megpecsételi a testünk eggyé válását, már nem tudom, hogy mi tartozik hozzá, és mi tartozik hozzám, mindenünk összeolvad, összesimul, összefonódik. A nyelve az ajkaim között, a farka mélyen bennem, a lelke a lelkembe ivódva. Kiegészít. Nélküle már soha, de soha nem létezhetek.

- Fordulj meg. – Rekedtes, még vadabb szenvedélyt ígérő parancs. Ha akarnék sem tudnék ellenkezni a hangjában rezgő szükség hallatán. Szinte fáj elszakadni tőle, elkapkodott mozdulatokkal kecmergek hasra, és azonnal követelőzve simulok hozzá. Most nem játszadozik, mohó türelmetlenséggel egyesíti újra a testünket az egymásért legjobban sóvárgó pontjainkon. Felnyögök a testi-lelki elégedettség émelyítő erejétől. Újra és újra elmerül bennem, még mélyebben, kínzóbban, csodálatosabban, mint eddig. Simogat, gyötör, a fellegekbe repít. A szeretkezésünk csodálatos habjaiban fuldokolva kis híján arról is megfeledkezem, hogy milyen tervekkel kezdtünk bele a testünk kéjes táncába. Felemelem a fejemet, és lehúzom őt magamhoz, hogy a fülére simíthassam a kiszáradt, csókért sóvárgó, megremegő ajkaimat. Felidézem a démoni szót, ami Őt magát testesíti meg a szereleméhes lelkem szótárában, és ami beette magát minden porcikámba, mint egy folytonosan pislákoló, kiolthatatlan lángcsóva. Az ajkaim szinte maguktól lehelik a várva várt szavacskát, hogy teljesítsem egy vágyát hetekkel ezelőttről. Egy sóvárgást, amin magam sem tudom, miért, de ösztönösen osztozom.

- Sidonai. – Egy pillanatra megtorpan az idő, mikor a minket ölelő kis buborékot szinte szétfeszíti a felbolyduló mágia izgató duzzadása. A kis helyre kényszerített, szabadulni vágyó mágia az őt börtönbe záró láthatatlan kupolának feszül, és ezzel együtt az elmém falainak is. Tágra nyílnak a szemeim, mikor egy egészen más féle, egy testi feszítés is csatlakozik hozzá. Elakad a lélegzetem, ahogy megérzem nagyobbra, keményebbre, forróbbra nőni bennem, a mindenemen végigcikázó, kordában tarthatatlan remegés a rám boruló testébe olvad. Tágra nyílnak a szemeim, amikor az édesen feszítő fájdalom megfűszerezi a gyönyör mindent elmosó hullámait. Felnyársal, a testem határait feszegeti, kitölt. Túl nagy. Túl sok. Túl jó.

Calek mély, démoni hangon dörrenő morgása szeretkezik az én élvezetben vergődő nyögéseimmel. A teste embertelen méreteket öltve terít be, a karmokban végződő ujjait a méretéhez képest abszurd gyengédséggel fűzi össze a földet kaparó, markoló ujjaimmal. Minden lökésénél zihálva kapok levegőért, a testem képtelen ellazulni a fenekem zsibbadó feszítésétől, túl mélyre, túl erősen hatol belém minden mozdulata, mégis megmagyarázhatatlan, elképzelhetetlennek hitt gyönyört nyújt vele. Felsandítanék az átformálódott szeretőm eltorzult alakjára, de túl szorosan ölel, szinte magába olvaszt a testéből áradó pokoli forróság. Felgyorsul a csípője vad, ösztönös mozgása, összeforrva ringatózunk egyre ádázabb, szédítőbb tempóban, és lassacskán elveszítek minden józan gondolatot. Már nem akarom megnézni magamnak, csak érezni, nem akarok találgatni, hogy mi történik velünk, csak átadni magamat az élvezet fájdalmas követelőzésének. Forró, nehéz, erős, kemény, remeg, szorít, morog, nyög, kitölt, betakar, a magáévá tesz. És én szívből, önként adom át magam neki. Az övé vagyok. Most és az idők végezetéig.

Megszorulnak az ujjai a görcsbe feszült kezeimen, érzem a remegésén, a türelmetlenné, akadozóvá váló lökésein, hogy közel van, a farka mintha még lehetetlenül, fájdalmasabban nagyobbra duzzadna bennem, világgá sikítom az élvezetes gyötrelmet és a kínzó gyönyört, amit a mozdulatai okoznak bennem.

- Szerelmem…. – Elcsuklik a hangja, a boldogság égető könnycseppjei csípik a szemeimet. – Ramiel. – A nevem az orgazmust nyögő ajkai közül övön aluli támadás, reszketve, önmagamból kifordulva veszek el a farka elélvező lüktetésében, a mágia erejében, a testem követelőzésében, és elfojtott, ziháló, levegőtlen hangom nyöszörgöm a nevét. Az igazi nevét. A szívem felsüketítően megdobban a neve ellenállhatatlan erejétől, a testemen nem csak a kielégülés, de a kőbe vésett összetartozásunk gyönyöre is végigszáguld, mintha egy röpke pillanatra a lelkem is osztozni akarna az orgazmusunk szépségében, de áthatolhatatlan falakba ütközik a viszonzatlan kapocs hűvös elutasításától. Hosszan, könnyezve próbálok magamhoz térni a csodálatos és szörnyűséges pillanat kínzó varázsából. Egy szívdobbanásnyi ideig érezhettem, milyen lenne beteljesíteni a lelkünk kapcsolatát, csak hogy tudjam, hogy mi az, amit talán soha nem kaphatunk meg. Az élmény felemelő szépségét megkeseríti a veszteség szívszaggató érzése. Elgyengülve ejtem a fejemet a földre, a homlokomat pillanatnyi józanságot nyújtó hűvösséggel érinti a föld hidege. A kurva életbe.

A nevét nyögtem.

Bassza meg.

De nem kérdez rá. Miért nem kérdez rá?

Legördül rólam, és félve vetek felé egy rejtett, tapogatózó pillantást. A kielégült mosolyában nincs zavarodottság, a tekintete égető parazsa nem hordoz olyan kérdéseket, amire nem válaszolhatnék neki. Pillanatnyi megkönnyebbültséggel fújom ki a feszülten bent tartott levegőt, és engedem, hogy bennem is szétáradjon a csodálatos, vad aktusunk nyújtotta elégedett boldogság. Lehet, hogy nem hallotta. Őt ismerve, ha hallotta volna, már tuti, hogy kérdésekkel nyúzna. Ez baromi közel volt. Túl közel. Ki kell találnom egy bűbájt, ami valahogy meggátol a neve akaratlan kimondásában ezekben a pillanatokban. A picsába. Még egy bejegyzés a teendőim amúgy is túl hosszú listáján.

- Köszönöm. – A halk sóhaja könnyedén ragad vissza a szerelmes valóságunkba, hogy lassú, meleg érzelmekkel mossa el az iménti gondolataim okozta keserűséget. Nem akarok arra koncentrálni, hogy mi az, amit talán soha nem kaphatunk meg. Az az igazán fontos, hogy mi az, ami már a miénk. A szerelmünk, a házasságunk, a kötelék, amit a lelkünk összeforrása nélkül is a magunkénak tudhatunk, a jövőnk, a lehetőségeink. Talán soha nem kényszerülök arra, hogy felfedjem a nevét, és örömmel fogadnám az eljövendő öröklétet a mostani boldogságunkban. Elmosolyodva lehelem az ajkaira a szerelmem elszakíthatatlan kötődését. Szeretem ezt a férfit. Caleket. Nem érdekel, hogy ki volt régen, az érdekel, hogy most kicsoda és hogy kivé válhat mellettem.

Visszahajtom a fejemet a mellkasára, hogy elmerüljek a nyugalmunk békés pillanataiban. Lehunyt szemekkel élvezem a pihentető semmittevést, amire az elmúlt hetekben nem volt lehetőségem. A testem különös, mély kielégültsége, az ő bódító, imádott viharillata, a bőre forró bársonyossága a játszadozó ujjaim alatt játékos jókedvre csábítanak. Megtöröm a kedvemhez már nem illő idilli csendet.

- Te most komolyan megnőttél szex közben? – A hangom nem tükrözi az elfojtott vigyorgást. Nem mondom, hogy rossz élmény volt, de azért az „emberi” méreteiben több fantáziát látok hosszútávon. Először csak egy unott vállvonást kapok válaszul.

- Meglehet. Még nem történt velem ilyesmi. – Hmm… nagyon elnyomhatta az előző kis aktus, ha egy ilyen megjegyzésre csak ezt az unott, rezignált választ produkálja. Legalább egy pajzán, incselkedő „Tetszett?” kérdést elvártam volna tőle.

Elmerült hümmögéssel adom tudtára, hogy hallottam a szavait, a gondolataim újra elindulnak abba az irányba, ami valószínűleg még jó sokáig foglalkoztatni fog. Vajon Asmodeusként olyan formája volt, mint az én drága Calekemnek, vagy… vagy olyan, mint az előbb? Esetleg valami teljesen más, borzongató démonkép?

Bassza meg. Hihetetlen, hogy nem bírom elszakítani a gondolataimat Asmodeusról. Elég legyen most már.

Calek fáradt ásítása újra visszarepít az előző jókedvű, incselkedő hangulatba. Úgy érzem magam mintha egy érzelmi libikókán üldögélnék. Én itt belső érzelmi harcokat vívok miatta, ő meg elalszik nekem. Szépen nézünk ki.

- Hé, nem azért osontam ki hozzád, hogy aztán itt elaludj nekem!

- Azt hittem azon már túl vagyunk, amiért kiosontál hozzám. – Oh igen? Ennyi volt? Akkor indulok is. – Legalábbis egy részén. – Na azért. – El tudnám viselni, ha nem kéne visszamenned pesztonkát játszani. Tényleg, ha már hamarosan szeráf leszel, nem alantas feladat számodra a zöldfülűeken cserélni pelenkát?

Alantas? Látszik, hogy a démonok máshogy működnek, mint az angyalok. Az ő hercegeik csak uralkodnak, kihasználnak és elnyomnak.

- Ha szeráf leszek, még inkább példát kell majd mutatnom a többi angyalnak. – Akármennyire is nevetségesnek hangzik ez a gondolat a jelen pillanatban. Meg a pillanataim többségében. Mindegy. Még szerencse, hogy van elég „normális” szeráfunk.

- Szép kis példakép vagy! Alig várod, hogy a démon hitvesed karjaiba szaladj bujálkodni. Mit szólnának ehhez a kis tanítványaid? – Magára húz, szemforgatva könyöklök fel a mellkasán, hogy lepillantsak a vidáman gúnyolódó tekintet szívszorító csillogásába. Amúgy is túl fiatal vagyok még példaképnek. Talán egy évezred múlva szeráfosabb leszek. Mondjuk ha rajta múlik, akkor nem. Amúgy is bagoly mondja…

- Mintha Te nem rohantad volna át értem a lóhalálában a fél világot.

- Az más. Nekem természetemből adódóan meg kell ragadnom minden lehetőséget a rosszalkodásra – Elvigyorodva pislogok le rá, és ebben a pillanatban minden idegszálammal arra vágyom, hogy az orra alá dörgölhessem az angyali múltját. Ha tudná, hogy ő maga is végigjárta szeráfok rögös útjait…

Na de várjunk csak… mit is akarsz még a természetedre fogni, drágám?

- Minden? Lehet nem voltam elég alapos, mikor végigkóstoltalak... – Nem tudja elrejteni a szemeibe költöző pajzán érdeklődést.

- Állok elébe a következő mustrádnak. – Kitör belőlem a nevetés, szinte engem is meglep az ellenállhatatlansága, a szívem könnyű bizsergése és a felemelő érzés, amit magában hordoz. Azt mindjárt gondoltam, hogy nem lenne ellenedre, drágám. Lehet, hogy mindjárt sort is kerítek rá, csak figyelj.

Magához ölel, és ő is felnevet. Mély, kellemes, férfias, őszinte kacaj. Tiszta. Nem gúnnyal, nem pajzánsággal, nem játékossággal fűszerezett. Egy pillanatra ledermedek a szépségétől, a vidámságától, a valódiságától. A mellkasa megrázkódik alattam, lehunyt szemmel élvezem a pillanat egyszerű, felhőtlen boldogságát. Hihetetlen, hogy az, ami a halandóknak ennyire mindennapi, a mi gyötrelmesen hosszú öröklétünkben egy emlékezetes kincs. Le akarom csókolni az ajkairól a hangot, de rettegek, hogy azzal véget vetek neki. Végül nincs szívem megszakítani, bénult gyönyörrel engedem, hogy átöleljen, és magától vesszen homályba az elillanó pillanatunk.

Az elhaló nevetést követő halk sóhaja nem tudom, hogy fájdalmat vagy örömöt hordoz. Elemelkedek az öleléséből, hogy felkutathassam a gyönyörű gesztenyebarna szempár érzelmektől ködös pillantását. Néha megrémülök a tudattól, hogy az egész világot felégetném érte. Néha pedig ugyanez a gondolat tölt el megmagyarázhatatlan megnyugvással, mintha ennél helyénvalóbb érzés nem létezne a földkerekségen.

- Valami baj van?

- Nem, csak... – mintha emberöltők telnének el, mire megfogalmazza a gondolatait, feszült mozdulatlansággal várom, mintha ítéletet hoznának felettem a szavai -...különösen érzem magam. Annyi mindent megéltem már, de Te olyan dolgokat hozol ki belőlem, amikről azt se tudtam, hogy létezhetnek bennem. 

Az előző könnyed, lebegő boldogságot felváltja az érzelmek szorító ólomsúlya a szívemben. Elnehezedett mellkassal, szerelmes mosollyal simítom az arcomat a tenyerébe a világ legintimebb, legbensőségesebb módján. Soha nem elég az érintéséből, a közelségéből, a bőréből a bőrömön, a szívéből a szívemben.

- Boldog vagyok veled, Rami.

Szinte szíven szúr a vallomása, az egész lényem belereszket a szavai jelentésébe. Boldog. Igen… talán ez az az érzés, amit boldogságnak hívnak. Olyan, mint egy függőség, örökre a rabja szeretnék maradni. Lehajolok, hogy egy gyengéd, lassú csókkal marasztaljam a közös kis függőségünket. Ezt a szerelmet, ezt a boldogságot. Bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. Itt kéne maradnunk örökre, elbújva, egymás karjaiban, összeforrt testtel és lélekkel. Ketten, egyként.

- Én is boldog vagyok veled. – Szinte önkéntelenül suttogom a szívem kötelező érvényű válaszát. Tudom, hogy soha senki mással nem tudnék még csak hasonlót sem érezni. Az elmúlt három hét néma gyötrődései során sokszor felötlött bennem a kérdés, hogy ha ő a létezésem értelme és ihletője, akkor vajon igazak e ezek az érzések bennem, vagy ezeket is neki teremtették. Aztán rájöttem. Még ha az Ő lelke másik feleként is születtem erre a világra, még ha ezeket az érzelmeket születésem előtt belém is táplálták, attól még nem lesznek kevésbé igazak, kevésbé valóságosak, kevésbé őszinték. Nem érdekel, ha nem én választottam Őt, hanem a sors választott minket egymásénak. Attól még én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Örökre.

- El kéne szöknünk valahova – Kíváncsian pislogok rá. Hiszen tudja, hogy ha tehetném, és ha ott nyugalomra lelnénk, még a pokolba is követném. – Ahol semmi mással nem kéne foglalkoznunk. Magunk mögött hagyhatnánk az egész világot. – Olyan könnyűnek hangzik az ajkai közül. De nem ezt próbáltuk legutóbb is? Hiába húztuk meg magunkat egy rejtett kis barlangban, a világ ránk talált.

- De hova mehetnénk..?

- Vannak olyan nagyhatalmú halhatatlanok, akik képesek saját létsíkot létrehozni. Talán együtt mi is képesek lehetnénk rá. – Saját létsíkot? Még soha nem hallottam ilyesmiről, bár ha tényleg lehetséges is, nem olyan mágiának hangzik, amit az angyalok iskoláiban tanítanak.

- Hogyan? – Érdeklődve pislogok az én intelligens démon szeretőmre, de a szemei hamarabb válaszolnak, mint a szavai. Szinte előrevetült csalódottsággal tudatosítom, hogy fogalma sincs róla, csak pletykákra alapozta az iménti megjegyzését.

- Azt sajnos nem tudom. De talán utána nézhetnél a nagykönyvtáratokban. Bár nem hinném, hogy ilyesmit bárki valaha papírra vetett volna. – Elkedvtelenedve biggyesztem le az ajkaimat a tudattól, hogy valószínűleg helytállóak a pesszimista szavak. Kétlem, hogy bármit találnék a témában, de mindenképp utána fogok olvasni. Még egy pont a végeláthatatlan teendők listájára. Remek.

- Én is attól tartok. Azért egy ötletnek jó volt.

- Jah… Egynek jó volt. – Visszahajtom a fejemet a mellkasára, miközben megpróbálok nem arra gondolni, hogy vajon Asmodeus tudná e. Hogy vajon vele megtalálnánk e a vágyott békénket. Gyűlölöm, hogy a gondolataimba férkőzik, hogy folyton-folyvást kísért, mint egy kitörölhetetlen rögeszme. Gyűlölöm a bizonytalanságot, hogy fogalmam sincs, mit tenne Calekkel, ha újra egésszé, újra Asmodeussá tenném. Már ha egyáltalán lehetséges.

És most, hiába osztozom egy idilli, boldog pillanaton Calekkel, Asmodeuson töprengek. Úgy érzem, mintha gondolatban megcsalnám önmagával, de egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, túl mélyre fészkelte magát. A lelkem legmélyére.

- Nem akarom, hogy megint elmenj. – A szívemnek legkedvesebb hang édesen durcás morgása könnyedén repít vissza őhozzá, elmosolyodnék az imádnivaló megnyilvánuláson, ha nem szakadna meg a szívem a szavai jelentésétől. Halkan sóhajtom a nevét, nem mondom ki hangosan a nyilvánvalót, hiszen ő is tudja, hogy én sem akarok elmenni. Ha tehetném, elfutnék minden felelősség elől, és elszöknék vele a világ végére, vagy egy kicsit még tovább. Csak most döbbenek rá, hogy a koraesti szürkület már elsötétülő árnyakat vetett körénk, előrevetítve az elválásunk egyre csak közeledő szükségességét. Úgy érzem, mintha újra ki kéne tépnem a szívemet a mellkasomból, pedig még csak most szereztem vissza. Bárcsak vele maradhatnék. Bárcsak nem szabnának rám kényszeres rabláncokat az angyali felelősségek és bárcsak ne üldöztetne egy őrült, ádáz démon herceg.

- Meg fogom ölni Baált. – Tágra nyílnak a szemeim, a testem magától mozdul, és szinte csak utólag, az öklömbe nyilalló tompa fájdalomtól döbbenek rá, hogy megütöttem a szívszerelmem drágalátos állkapcsát. Idegesen, szinte ziháló haraggal pislogok le rá, a testem remeg az elfojtott indulatoktól. Nem hiszem el, hogy tényleg ide lyukadtunk ki. Hetekig titkoltam előle, hogy Asmodeus segítségével valószínűleg az Aetatis suae Tempore-t is használni tudná, mert féltem, hogy összeszűri a levet egy démon herceggel, erre mi a kurva életet kezd el tervezgetni, mikor hátat fordítok néhány kibaszott pillanatra? Csak nem azt, hogy pontosan ezt teszi egy másik herceggel? DE!

- Ne merészeld kockáztatni az életed... – A fogaimon keresztül szűröm a kordában tartott dühöm szavait, mert félek, hogy ha kinyitom a számat, üvölteni fogok vele. Felkecmereg, és a tekintetem végigsimítja az ütésem nyomát, aminek a piros foltja szinte már most teljesen fel is szívódott a gyors regenerációjának köszönhetően. Kurvára remélem, hogy nem értetlenséget látok a szemében, mert ha még neki kell állnom magyarázkodni is a haragomat, akkor kibaszott ideges leszek.

- De... – Elég egy pillantás, hogy elhallgattassam. Nagyon helyes.

- Felejtsd el, hogy engem hátrahagyva, egyedül mész utána. – A hangomban rezgő gyilkos elszántság látszólag elgondolkodtatja, a feszült, dermedt szemkontaktusunkat végtelen hosszúnak érződő másodpercekig egyikünk sem töri meg. Tudom, hogy ha úgy dönt, hogy tényleg egyedül felkutatja és „megöli” Baált, akkor megállítani nem tudom, szóval jobb csírájában elfojtani az ilyen jellegű terveket. Már azt kezdem tervezgetni, hogy mivel tudnám megadásba zsarolni, ha kitart az elhatározás mellett, mikor meglep egy váratlan bólintással.

- Legyen. Nem kutatok utána tovább.

- Tovább? – Újabb apró, futó bólintással válaszol a gyanakvó kérdésemre. Mi a fenét művelt ez az őrült, amíg én egy poros könyvtárban bújtam unalmas, többezer éves könyvek rengetegeit?? Remélem azóta még jobban magunkra haragította Baált. Még az hiányzik, hogy ne csak az erőm miatt üldöztessen, hanem vérszemet is kapjon, és tényleg maga jöjjön utánunk.

- Eddig próbáltam kideríteni, hogy hol bujkálhat az a rohadék. – Óh a picsába. De mi a faszért? Kiráz a hideg a gondolattól is, hogy egyedül szembenézzen azzal az undorító, hátborzongató démonnal. Csak egy rémisztőbb dolog van a halálnál is rosszabb végzetnél, amit Baál gyomra jelentene… ha az ő végzetévé válna ez. Bármikor gondolkodás nélkül vállalnám, ha megmenthetném Őt tőle. – De nem sok sikerrel. Az együgyű csatlósai nem adtak túl sok támpontot. De valahonnan tudja, hogy közel állunk egymáshoz. És hogy nem ismerem a nevem... – Összevont szemöldökkel pislogok le rá, és az eddigi aggodalmaimhoz egy teljesen új félelem is becsatlakozik. Minél több figyelmet von magára a felsőbb démoni körökben, annál nagyobb valószínűséggel fogja előbb-utóbb valaki valahogy beazonosítani a személyét. Kész csoda, hogy tizenkét évszázada ez nem történt meg, fogalmam sincs, hogyan lehetséges. Bár az tény, hogy a démon hercegek nem éppen arról híresek, hogy arcukat hirdetik úton útfélen, nem is beszélve arról az apróságról, hogy aki találkozik velük, az általában vagy mélységesen hűséges hozzájuk, vagy nem éli túl a randevút. Elhessegetem a felrebbenő keserű gondolatokat arról, hogy egykor Calek is egy ilyen személy lehetett.

- Honnan tudja, hogy nem ismered a neved? – A kérdés önkéntelenül, őszinte döbbenettel bukik ki belőlem. Azon nem lepődök meg, hogy tudja, hogy közel állunk egymáshoz, hiszen tulajdonképpen gátlástalanul végigszexeltünk magunkat a fél kontinensen. Igazából inkább az lep meg, hogy az angyalok figyelmét miként kerülte el a hitszegő zarándokút. De vajon azt honnan tudja, hogy nem emlékszik a nevére? Nem rémlik, hogy erről szót ejtettünk volna egy kihallgatható pillanatunkban. Lehet, hogy Baál felismerte? És vajon ha felismerné, mi lenne a célja? A hercegek háborúban állnak egymással vagy segítik egymást? Baálnak érdeke, hogy Calek visszanyerje a régi önmagát, vagy pont azt akarná kihasználni, hogy a mostani formájában gyengébb és sebezhetőbb? Sötétben tapogatózunk, ha róluk van szó. Gyűlölöm a megválaszolatlan kérdések tömkelegét cikázni az elmémben, olyanok, mint egy zavaró, soha véget nem érő visszhang.

- Fogalmam sincs. Az is lehet, hogy csak blöffölt. – Összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt, még mindig nem bújtam vissza hozzá, mióta az ösztönös jobbos, amit az állkapcsára mértem, elszakított tőle. Most egymás mellett ülünk, minden porcikámnak hiányzik az intim melegség, amit az érintése nyújtana, de nem döntöm le a feszültségünk közénk épülő, láthatatlan falait.

- Túl erős vagy ahhoz, hogy vaktában ilyet blöfföljenek… - Keserű lemondással dünnyögöm a gondolatot, amit nem fejtek ki jobban, tudom, hogy így is megérti. A név elfelejtése elzárja a halhatatlanok igazi mágikus potenciáljait. Szerintem az utolsó dolog, amit egy Calek erősségű démonról találomra feltételezne valaki, az, hogy ez közel sem a teljes hatalma. Élénken emlékszem a pillanatra, mikor elmondta a titkát, és rádöbbentett, hogy név nélkül tette mindazokat, amiket tett. Igen… blöffnek rettenetesen gyenge lenne. – Egyáltalán hogy került szóba ilyesmi? Teazsúrt tartottatok? – Most már komolyan kezd az is érdekelni, hogy miféle diskurzusokat folytatott Baál szolgáival unalmában. Egy elsuhanó mosoly és egy mindent eláruló, vérszomjas jelenetekről mesélő pillantás után elfintorodva húzza el a száját, a fanyar arckifejezése rosszat sejtet.

- Felajánlotta a nevemet érted. – Ahhh. Logikus. Halkan felszisszenve, gondterhelten masszírozom meg az arcomat. Az azt jelenti, hogy…

- Remek. Akkor most már nem csak azt tudja, hogy közel állunk egymáshoz, hanem azt is, hogy mennyire. – Őt ismerve az utolsó szálig lekaszabolt és vagy megkínzott minden jelenlévőt, ami elég egyértelműen azt üzeni, hogy „dugd fel a seggedbe az ajánlatodat”. És egy magafajta démon normál esetben nem áldozza fel akárkiért a neve visszaszerzésének még csak a lehetőségét sem… jó eséllyel a világegyetem egész történelme során sem esett meg hasonló. Bár valószínűleg a lelkünk között feszülő kötelék sem túl gyakori jelenség.

Calek nem válaszol, ezért elgondolkodva folytatom a kíváncsiskodást.

- Szerinted Baál tényleg ismeri a múltadat? – A levegő szinte megfagy körülöttünk a feltevéstől, de Ő tagadásba menekül.

- Nem. Ha ismerné a múltamat, már tudnám. - Az egyik szemöldökömet felhúzva pislogok rá, és egy hitetlen, kihívó pillantást küldök felé. Hihetetlen, hogy elveszítette az emlékeit, de a legyőzhetetlen szeráfból vált démon herceg gőgösségét és pöffeszkedését meg kellett tartania.

- Miért? Talán olyan kurva sokat találkoztál Baállal az elmúlt tizenkét évszázadban? – Emlékszem a pillanatra, mikor a kis híján katasztrófába torkolló harcunk után kiderült, hogy Baál kémei követnek minket. Emlékszem az aggodalomra a pillantásában, a türelmetlenségére a tetteiben, mikor „elkerülésre” intett. Ez nem egy olyan démon reakciója volt, aki ebben az életében sokat pajtizott démon hercegekkel. A megkeményedő arcvonásai megválaszolják a költői kérdésemet, és egy újabb kérdést csalnak elő belőlem. – A tudás, amit Baálról megosztottál velem… az előző életedből van, igaz?

- Igen… - Dacosan elhúzott szájjal biccent egy aprót a halk szavacska mellé, én pedig feszülten felsóhajtok. A tekintetén látom, hogy nem kell tovább magyaráznom a gondolatmenetemet arról, hogy ha ő egykor ilyen részletes információk birtokában volt a démon hercegről, akkor könnyen lehet, hogy ez fordítva is igaz. Gyűlölöm a számító énemet, aki most örül ennek az információnak, amit jelen pillanatban a javunkra tudok fordítani. Finoman szakítom meg a makacsul közénk feszülő távolságot, gyengéd mozdulatokkal veszem az egyik kézfejét a kezeim közé. Mikor újra megtöröm a csendet, a hangom reményteli suttogás.

- De ez jó hír, nem? Ha van esély rá, hogy tudja a nevedet, akkor miért akarod ilyen kapkodva megölni? – A tekintetünk találkozik, és a szívmelengetően szerelemszínű szemeiben egy pillanatra megvillan a lelkét tépő keserves kín kettészaggató fájdalma. Választania kell a közös szabadságunk és békénk, valamint a neve nyújtotta teljesség lehetősége között. Az őt kínzó fájdalom vakító gyötrelemmel hasít belém is, ádáz tusára készteti a nevének titkát megtartó felelősségteljes angyalt és az önzetlen, odaadó szeretőt bennem. Ebben a pillanatban az sem érdekelne, ha a világra szabadítanék egy álnok zsarnokot, egyedül azért nem üvöltöm világgá a valódi nevét, mert rettegek attól, hogy én magam is elveszítem Őt.

- Pontosan tudod, hogy miért. – A szavaiban megbújó elfojtott keserűségtől még fájdalmasabbá válik a szívem szorítása, leheletnyi mosolyt kényszerítek a lebiggyedni vágyó ajkaimra. Igen, tényleg tudom. Mert a szabadságunkat, a békénket választaná a teljessége helyett. Szeretem ezt a férfit, aki tudom, hogy minden adandó alkalommal engem fog választani, pontosan úgy, ahogy én is Őt fogom. Az idők végezetéig.

- Szerelmem… - Halkan suttogva mászom vissza az ölébe, az egyik lábamat a testén átvetve helyezkedek el vele szemben, hogy lenézzek a távolba meredő szempár végtelen mélységeibe. Az arcát a szívem határtalan szerelmének az összes gyengédségével veszem a kezeim közé. – Most lehet, hogy menekülnünk kell, de lesz még időnk szabadnak lenni együtt. Megígérted, hogy életben tartasz még néhány évszázadik, ahhoz neked is életben kell maradnod. – A kezei az oldalamra csúsznak, birtokló határozottsággal szorítja meg a bordáim érzékeny vonalát, mintha magába szeretné szívni a létezésem bizonyosságát. Forró borzongásként fut végig a testemen a tekintete agresszíven parázsló szenvedélye.

- Gyűlölöm, hogy vadászik rád. Fel akarom kutatni, a pokol tüzével porrá égetni minden lényt, aki szolgálja vagy valaha tette, és olyan apró darabokra szaggatni a lelkét és a tudatát, hogy arra se emlékezzen, hogy ő kicsoda, nemhogy rád és az erődre. – Reszketeg mosoly kanyarul az ajkaimra, miközben azon ábrándozom, hogy vajon akkor is ilyen romantikusnak találnám e a morbid szavakat, ha a lelkem nem az ő kiegészítéseként jött volna világra. Nem mintha lenne jelentősége. Annak van jelentősége, hogy a szívem a torkomban zilál, a testem pedig sóvár szerelemmel izzik fel érte.

A homlokomat az övének döntöm, lehunyom a szemeimet, mert rettegek, hogy a bennük fellángoló érzelmek bátorításként fognak hatni a halálosan veszedelmes gyilkos terveire.

- Szeretlek… – Halkan sóhajtom a szívem válaszát, de nem várom meg a válaszát a folytatással. – … de nem vagy elég erős, hogy megöld. A neved nélkül nem. – Megszakad a szívem attól, hogy ezt kell suttognom az én büszke, erős, magabiztos harcosom ajkaira, de bármit megtennék, hogy megmentsem önmagától.

- Mindenkinek van gyenge pontja, Rami. – A kitartása kétségbeesést, a kétségbeesés pedig dühöt szül bennem. Újra kinyitom a szemeimet, hogy elmélyedjek az elszánt pillantás bugyraiban. Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Újra meg kell ütnöm, vagy mi a fene?! Igazából én vagyok az ostoba, hogy erről beszélgetek vele azután, hogy sikerült kiszednem belőle egy ígéretet, hogy nem fogja egyedül tovább keresni Baált. Abban a pillanatban le kellett volna zárni az egész témát.

- És mi Baál gyenge pontja?! Fogalmad sincs, nem igaz? Ő viszont ismeri a tiédet. Mindkettőt. – Kegyetlen módon dörgölöm az orra alá minden sebezhetőségét, hiszen a neve nélkül esélytelen, hogy felérjen egy démon herceg hatalmához, és ha ez nem lenne elég, most már azt is tudja Baál, hogy mennyire sokat jelentünk egymásnak. Egy ilyen kapcsolatot megszámlálhatatlan módon fel lehet használni mindkettőnk ellen, főleg amíg ilyen fiatal és gyenge vagyok. Bárcsak elrepülne néhány évszázad, hogy legyen időm a nyomukba érni… Bárcsak erősebb, bölcsebb, hatalmasabb lehetnék… méltóbb hozzá. Méltóbb Asmodeushoz.

A tekintetén látom, hogy a kitartó ostromomnak ismét sikerül előcsalogatnia belőle a józan megadást, halk, irritált sóhajjal fújja ki szaggatottan a levegőt, szinte látom legalább átmenetileg elcsitulni benne a gyilkos vágyakat. Sajnos nincsenek hiú ábrándjaim arról, hogy ez nem fog visszatérni időről időre. Attól tartok már az elkövetkezendő két hét is nehéz próbaidőszak lesz. Hogy a fenébe fogok az elátkozott kard varázsigéjének a fejtegetésére koncentrálni, ha megállás nélkül miatta fogok aggódni? Arggghh….

Néhány végeláthatatlannak tűnő másodpercig feszült csend ereszkedik ránk, bármit megadnék, hogy olvasni tudjak a fejében cikázó kiszámíthatatlan gondolatokban. Összesimítom az arcunk puha, forró bőrét, és megtöröm a hosszúra nyúló némaságot.

- Adj egy kis időt, hogy a gyenge pontodból a fegyvereddé válhassak, és ígérem, együtt tépjük összerakhatatlan darabokra az undorító faszkalap létezését. Patkányok fognak csámcsogni a maradványokon, amit a lángjaim hagynak belőle. – Azt nem fűzöm hozzá, hogy adjon időt arra is, hogy módot találjak az emlékei visszaszerzésére, valamint arra, hogy felkészüljek Asmodeus veszélyére, ha Calek személyiségi vonásai alul maradnának a démon hercegével szemben. Ahhh, fáj a fejem a gondolattól, hogy mennyi kutatómunka vár rám az elkövetkezendő hetekben.

A bordáimon pihenő kezei erőteljes kúszással másznak a fenekemre, egy határozott mozdulattal ránt közelebb magához, hogy a sóvár testünk kőkemény bizonyítékai forrón összesimuljanak. Felsóhajtok a váratlanul jóleső érzéstől.

- Felizgat, mikor vérszomjas vagy. – Dörmögő komolysággal szűri a fogai között a szokatlan bókot, a tekintetünk találkozik, és a vörösen felizzó pillantás metsző erejéből tudom, hogy most durva, erőszakos és mégis elmondhatatlanul szenvedélyes lesz. Megremegek a várakozással teli izgatottságtól, ami szétárad bennem, minden létező arcát és hangulatát imádom ennek a csodálatos férfinak. Pontosan tudja, hogy milyen hatással vannak rám a vörös szemei, a belső szerveim mintha folyékonnyá válnának, a végtagjaimból elpárolog minden erő, és a szívem a torkomban dübörög. Színlelt ártatlansággal az ajkamra harapva, kihívó pillantással hergelem még tovább, hogy a cseppet sem ártatlan szavak izgató ellentéttel csábítsák el.

- Felizgat, mikor felizgatlak. – Az ujjai váratlanul feszítik szét a fenekem partjait, és csúsznak belém, az ajkai levadásszák a meglepett nyögéstől elnyíló számat, miközben durván mozgatni kezdi egymáson az összedörgölőző farkunkat. A szemeim elkerekednek az érzések hirtelen érkező, szédítő robbanásától a testemben, erőtlenül kapaszkodok a vállába, hogy visszanyerjek egy elenyésző darabocskát a tartásomból, de kudarcba fullad a próbálkozás. A nyelve vad, őrült táncra kényszeríti az enyémet, készséges szenvedéllyel falom, csókolom, harapom a nyelvét, az ajkait, a sóhajait. Mikor megelégeli a vad, erőszakos előjátékunk elkapkodott pillanatait, felemel, és olyan erővel nyom vissza magára az ölében, hogy felsikoltva, könnybe lábadt szemekkel élvezek el a gyönyörtől. Reszketve, zihálva, nyöszörögve próbálok magamhoz térni, de nem hagy időt, mintha mi sem történt volna, a fenekembe marva kezd el mozgatni magán. Elsötétül a világ, és érzem, ahogy vonagló ösztönlénnyé süllyedek a karjai durva ölelésében, sikítok, nyögök, simulok, csókolok, karmolok, szorítok, elveszek mindent, amit ad, és nekiadok mindent, amim van. Mintha egy örökkévalóságig tartana az ádáz tusa, amit az összecsapódó testeink vívnak, a keménysége, a szorítása, a durvasága, a szerelme, a morranásai, a sóhajai újra és újra maradandóan megbélyegeznek, mintha nem lett volna eddig is beleivódva mindenembe. Ő van a bőröm alatt is, a lelkembe vésve, a szívembe zárva, a testembe égve, és én is megjelölöm Őt, harapom, tépem, a testében, a szívében, a lelkében hagyok el nem mosódó, örök lábnyomokat, hogy soha ne lehessen másé, csak az enyém, mint egy függőség, egy betegség, egy rögeszme, egy őrület.

***

Ingerülten dobom le magam elé az elmúlt órában harmadszor is a vastag kötésű enciklopédiát, ami az ősi, már feledésbe merült harci rúnáink végeláthatatlannak tűnő gyűjteményét foglalja össze röviden. RÖVIDEN… Ez a szar minden, csak nem rövid. Argh. Azt hittem, hogy a találkozó Calekkel majd felfrissít, és erőt ad a folytatáshoz, de ehelyett mintha felébresztett volna egy alvó oroszlánt mind a lelkemben, mind a testemben, és azóta minden nap egy örökkévalóságnak tűnik nélküle. Folyamatosan rá gondolok, és a héten már háromszor annyira felizgatott csupán egy rossz vizekre kalandozó gondolat, egy önkéntes száműzetésbe kellett vonulnom a felhők közé… elintézni bizonyos szükségleteimet. Már az is megfordult a fejemben, hogy felkeresem a mentális kapcsolatunkon, és kikérdezem, hogy mit is értett a verbális szex alatt, de attól tartok, hogy ha egy ilyen pillanatomban megérzem a jelenlétét az elmémben, akkor maga a jóisten sem állít meg abban, hogy mindent hátrahagyva a karjaiba repüljek. Egy hete azzal az ígérettel váltunk el a csodálatos kis tópartunkat hátrahagyva, hogy körülbelül két hét múlva Khaldeumban felkeressük egymást, miután többször is megígértettem vele, hogy nem folytatja az önkéntes hajtóvadászatát Baál után. Rohadtul remélem, hogy nem hagytam neki semmilyen kijátszható kiskaput, mert egyszerűen nincs se időm, se türelmem még miatta is aggódni. Indokolatlanul feldühít, hogy ilyen nehezen kibogozhatónak bizonyult az elátkozott kardot létrehozó bűbáj, pedig őszintén szólva erre kellett volna számítanom… csak eddig minden elém sodródó akadályt olyan könnyen ugrottam át a rövidke kis életem során, hogy valamiért azt hittem, hogy majd most is jövök, és lesöpröm a színről a sok ősöreg, bölcs angyal tudását, és egyből kiszúrom a varázsigében, hogy miként élhette túl a gyilkos mágiát az én furfangos szeretőm. Hát nem így történt bassza meg, és egyre türelmetlenebbé tesz az aggodalom, hogy mivan, ha egyáltalán nem találok megoldást a problémánkra. Lehet, hogy hosszútávon akkor járunk jól, ha nem is sikerül visszahozni az emlékeit, a világunknak nincs szüksége Asmodeus visszatérésére. A probléma az, hogy nekem szükségem van rá. Eszembe jutott az is, hogy elmondom Caleknak, hátha ő magának lesz ötlete hozzá… de az elindítana egy olyan visszafordíthatatlan folyamatot, amire még egyáltalán nem biztos, hogy kész vagyok, és amit csak akkor szeretnék felkészületlenül elindítani, ha nincs más út. Még csak egy hónapja tudom róla az igazságot, de már most felrobbanok a titkolózástól, nem tudom képes leszek e évtizedekig, évszázadokig rejtegetni előle egy ilyen információt.

Ami a nevének a véletlenszerű kimondását illeti, alkottam egy egyszerű kis bűbájt, ami meggátol abban, hogy bármilyen formában kimondjam Asmodeus nevét. Nem akartam túlbonyolítani, ha úgy hozza a sors, hogy ki kell mondanom valami miatt, egyszerűen leveszem magamról a varázslatot, de remélem, hogy még egy jódarabig nem kényszerülök erre.

Lehunyom a szemeimet, és lassan, szaggatottan fújom ki a tüdőmből a testem melegétől felforrósodott levegőt. A vadász templomot átszövő sűrű manahálók miatt zavarba ejtően közel érzem magamhoz a lézengő társaim rideg jelenlétét, ami egykor a hovatartozás megnyugvását hordozta magában, most viszont a nap minden percében arra emlékeztet, hogy már kívülálló vagyok. A hűségem már örökre egy elfeledett démonherceghez láncol, aki a népem legádázabb ellensége. Minden itt töltött pillanatban egy részem attól retteg, hogy valaki észreveszi a köteléket, ami láthatatlanul mindig köztünk feszül, hogy valaki megérzi a szívemben túlcsorduló, cseppet sem angyali érzelmek heves tüzének lobogását, hogy valaki meglátja a szemeimben az eltitkolt tudás csillanását.

Újdonsült elszántsággal veszem újra magamhoz a ledobott könyvet. Minél gyorsabban érek végig az itteni forrásokon, annál hamarabb indulhatok el főkönyvtárba, ott folytatni a kutatásaimat. A főkönyvtárba… Khaldeumba… Calekhez.

…Asmodeushoz.

Bárcsak valaki mesélne a kegyetlenségekről, amiket Asmodeus véghezvitt. Bárcsak ne lenne tiltott, eltörölt tabutéma a szeráfok körében. Így, hogy csak egy név, csak egy rang, csak egy legenda, nem tudom igazán átérezni a veszélyt, amit a visszatérése jelenhetne. Az elmém tudja, felfogja, hogy jobb, ha szunnyadni hagyom, de a szívem és a lelkem gyötrő sóvárgással várják Őt, mondván, hogy nem lehet igazán különböző attól a férfitól, akiért élek, akiért a szívem dobog. De vajon tényleg nem?

***

Szórakozott mosollyal sétálok Khaldeum derűfényes napsütésben fürdőző utcáin, a sötét utazóköpenyemet a fejembe húztam, de néha még így is érzem magamon az emberek elámuldozó pillantásait. Sajnos az elkalandozó figyelmem miatt tovább tartott befejezni az anyagokat, amiket célul tűztem ki, ezért két nap csúszásban vagyok az ígért két héthez képest. Még nem kerestem fel Caleket a mentális kapcsolatunkon, magam sem tudom, hogy azért, mert ki akarom próbálni, hogy megtalálom e a kapcsolat nyújtotta iránytű által vagy azért, mert meg akarom lepni. Annyira hiányzik, hogy egyszerűen csak érezni a tudata jelenlétét édeskevés lenne. Látni, érinteni, ölelni, csókolni akarom.

Akaratlanul is ökölbe szorulnak a kezeim a türelmetlen, sóvár gondolatoktól, és szinte észre sem veszem, hogy gyorsabb tempóra váltanak az eddig kényelmes lépteim. Alig pár perc múlva megállok egy díszessé csicsázott, több emeletes fogadó előtt. Khaldeum kiválasztott városát az összes emberi birodalom vallási központjaként mindig az égi pompa és az aktuálisan modernnek kikiáltott művészetek legdíszesebb vonásai jellemezték. Nem is csoda, hiszen itt élnek az emberek legmeghatározóbb egyházi fejesei, és a népem által felszentelt sereg jelenléte a vagyonos harcos nemzedékeket is ide csábítja.

Belépek a fogadó tágas előterébe, a lábam alatt elterülő fényes márványon szinte látszik a lépteim elmosódott tükörképe. Rettenetesen giccses, mégis valamiért úgy érzem, hogy illik Calekhez a választás. Szinte látom magam előtt a pimasz vigyorát, amivel azt magyarázza, hogy néha a legjobb búvóhely maga a feltűnéskeltés. És valóban, elképzelni sem tudok másvalakit, aki azt a döntést hozná, hogy démonként a város egyik legfelfutottabb fogadójában száll meg, árgus szemek figyelő központjában. Ironikusan tökéletes észjárás, főleg, hogy a világítóan hófehér hajammal megbújni úgysem igazán tudnánk.

A gondolataimból a fogadó személyzet vezetőjének a tisztelettudó hangja zökkent ki.

- Uram, a partnere már várja Önt. – Megtorpannak a lépteim, amik ösztönösen tovább vittek volna a szívem által diktált irányba, hogy gyanakodó pillantással mérjem végig a megszeppent férfit. Szinte hallom felgyorsulni a szívverését, mikor a tekintetünk találkozik.

- Honnan tudod, ki vagyok? – A hirtelen rám találó gyanakvás már elillant, a kérdést inkább a kíváncsiság szüli. A középkorú férfi zavartan köszörüli meg a torkát, lehet, hogy a szíve szerint nem lenne őszinte a válasza, de a gyenge jellemű halandók nem tudnak egy angyal szemébe hazudni.

- A partnere azt mondta, hogy felismerjük, ha eláll a lélegzetünk. – Rejtett mosoly szökik az ajkaimra, miközben a csodálattal vegyült sóvárgástól remegő férfi elmondja, merre találom az Ő szobáját. Még a közelemben sincs, de már udvarol. Imádom.

***

Belépek a tágas szobába, amiről üvölt a luxus és a gazdagság, de mielőtt igazán körbepillanthatnék, megakad a szemem az óriási ágyon pihenő férfi lustán elnyúlt alakján. A szívem rögvest a torkomba költözik, az ujjaim bizseregnek, hogy érinthessék. Csak egy könnyed anyagú fekete hálóköntös van rajta, amit lazán fog össze egy öv a derekán, az egyik lábát felhúzva pihenteti, és a combja haloványbarna bőre kivillan a sötét anyag alól. Az ajtóban megtorpanva szívom magamba a földöntúli látványát elnyúló pillanatok sokaságáig. Csábít a gondolat, hogy rögtön a karjaiba vessem magamat, de képtelen vagyok nem kiélvezni a pillanat nyugodt, különleges varázsát. A pihenő harcos. Még soha nem láttam őt ágyban.

Felkönyököl, a mosolya érzelmektől lángoló tőr a szívemben, forró, vetkőztető pillantással mér végig. Nem sokkal később halk, ellentmondást nem tűrő parancs követi.

- Vetkőzz le. – Az egész testem megborzongva reagál az ismerős hangvételű, gátlástalan utasításra, az izgatott vágyakozás parazsa mindenemet végigszántja.

Az alsó ajkamra harapva oldom ki az utazóköpenyem csomóját a nyakamnál, a sötét, durvaszövésű anyag ellenállás nélkül omlik a földre. Alatta csak a vadász szentélyben használatos egyszerű tóga volt, néma mozdulatokkal tolom le a pántjait a vállaimon, és engedem, hogy a testemen a földig csússzon a selymes anyag. Kilépek belőle, ezzel is közelebb kerülve hozzá. Ő közben felkelt a puha matracról, és elvigyorodva, hívogatón emeli felém az egyik kezét. Már rajta sincs ruha, és nem tudja elkerülni a figyelmemet a teste szembetűnő sóvárgása, de nem engedem, hogy foglyul ejtse a pillantásomat a hasához feszülő merevedése. – Gyere ide, mutatok valamit. – Úgy vonz a közelsége, mint egy törékeny lepkét az éjszakai fáklyák lobogó fényjátéka. Kimért léptekkel sétálok hozzá, az ujjaimat a tenyerébe simítom. Finoman húz maga elé, a szemeim tágra nyílnak, mikor az egész falat beborító, gigantikus tükör felé fordít.

Elakad a lélegzetem a párosunk lehetetlenül kontrasztos, mégis elmondhatatlanul összeillő látványától. A sápadt, bársonysima bőrömhöz hozzásimul az ő egészségesen napbarnított, mézes árnyalata, a fekete tincsei előrehullnak, ahogy a mellkasomat átölelve hátulról magához von, az ébenfekete hajszálak az én hófehér tincseimbe vegyülnek. A tekintetünk találkozik a tükörben, de megszakítom az elmélyülő szemkontaktust, hogy jobban megnézzem magamat. Az angyaloknak tiltva van a hiúság és az arrogancia, nem véletlenül nem található egyetlen darab tükör sem az angyali palotáink végtelen termeiben. De most, ebben a pillanatban, rá kell döbbennem, hogy jobban eltávolodtam az égi mivoltomtól, mint valaha hittem, hogy fogok, ugyanis gyönyörűnek látom magamat. A hajam már majdnem a fenekemig érve, puha selyemzuhatagként öleli körbe az egész testemet, a szemeim zafírkék drágakövekként rikítanak a koradélutáni napsugarak élénk fényében, az arcom, amit életemben először látok ilyen tisztán, szabályos, szépen ívelt, mintha egy tehetséges művész alkotta volna meg márványból, csak neki, az Ő ízlésére, az Ő kielégítésére.

A szemem sarkából látom, hogy elégedetten elvigyorodik az elámuló reakcióm láttán, halkan, szinte önkéntelen sóhajként osztom meg vele az őszinte véleményemet.

- Tényleg gyönyörű vagyok… – A kiszélesedő vigyorát csak a tükörben látom, az ujjai végtelen gyengédséggel simítják át az egyik oldalra a lehulló hajzuhatagomat, hogy az ajkaival hozzáférhessen a nyakamhoz a másik oldalon, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem ereszti el a tekintetemet az élveteg, szerelembarna szemek fogságából.

- Igen. Az én gyönyörű… – Gyengéd, forró puszit lehel a fülem alá, megborzongok tőle, de még mindig nem tudom megszakítani a tekintetünk kapcsát. – …hiú… – A kezei előre csúsznak a testem mellett, a mellkasomról indulnak kínzóan lassú felfedezőútra lefelé. – …és buja angyalom. – Az utolsó szóra már rekedtessé válik a hangja a vágytól, a kezei elérik a medencecsontom vonalát, és gyengéd erőszakkal szorítja magához a csípőmet, miközben a fenekem partjai közé simítja a forrón lüktető merevedését. Az arcomra halovány pírt lehelnek a szenvedély forró lángjai, elnyíló ajkakkal figyelem, ahogy az izgalmas szín megfűszerezi a meseszép vonásaimat. Egyszerre gyűlölöm és imádom Őt, azt, amit velem tesz, és a szavaiban rejlő tagadhatatlan igazságot. Újra és újra megkísért, elcsábít, kifordít önmagamból, amíg nem marad bennem semmi más az érte, értünk epekedő szeretőn kívül. Összeszorítom a szemeimet, hogy ne zuhanjak még mélyebbre a kárhozat feneketlen szakadékában általa, de nem menekülhetek.

- Nyisd ki a szemeidet, Rami. – Néhány lépéssel előrébb tol, és mikor finom irányítással előre dönt, megtámaszkodom a gyötrő képekkel csábító tükör hideg keménységén. Az édes becézésben rejlő érzelmek majdhogynem nagyobb hatalommal rendelkeznek felettem, mint a nevem ereje, önkéntelen engedelmességgel emelem fel a testem reszkető vágyától elnehezedett szempilláimat, hogy a tükrön keresztül a fölém magasodó férfi vad, szenvedélyes pillantásába merülhessek.

- Miért teszed ezt velem? – Halk, remegő hangon teszem fel a kérdést, hogy miért rabolja el az angyali mivoltom utolsó maradványait, miért tépi szakadásig a kevéske megmaradt, elvékonyodott, rozoga szálat, amik még a népemhez kötik a lelkem utolsó, általa eddig érintetlennek, tisztának hagyott részeit.

Nem válaszol, csak finoman végigkaristolja a megdöntött hátamat, a gerincem ívbe feszül a jóleső kényeztetéstől. Lassan térdel mögém, a támaszkodó kezeim reszketegen, erőtlenül csúsznak lejjebb, az ujjaim csíkokat hagynak a tükör makulátlan tisztaságán. Sejtettem, mire készül, mégis felkészületlenül ér a nyelve tolakodó, határozott érintése a fenekem partjai között, a szemeim könnybe lábadnak az élvezet váratlan hullámaitól. Az egyik keze sunyin csúszik előre a lábaim között, az ujjait szorosan a simogatásra vágyó farkamra kulcsolja, néma, elfojtott nyögéssel válaszolok a gondolatolvasó érintésre. Fülledt farkasszemet nézek a darabokra hulló tükörképem kétségbeesett pillantásával, a kéjtől eltorzuló arcvonásaim izgató képe mélyen az emlékeim közé ég. Nem kell sok idő, hogy a hófehér bőröm nedvessé, és kipirulttá váljon az élvezetesen gyötrelmes tevékenységétől, sóhajtozva, vergődve, elgyengülő térdekkel próbálok talpon maradni.

Zihálva használom ki az alkalmat, hogy feltöltsem a tüdőmet levegővel, mikor végre abbahagyja a kínzó kényeztetéseit, hogy felegyenesedve újra mögém simulhasson. Elégedett pillantással méri végig a tükörben az élvezetben lubickoló, verejtékes testem remegését, a megharapdált ajkam duzzanatát, a könnybe lábadt szemeimet, és válaszol a kérdésre, amit már elkönyveltem megválaszolatlannak.

- Azért, mert minél kevesebb marad benned belőlük… - Megérzem a nyelvétől nedvessé és puhává vált bejáratomhoz simulni a farka forró keménységét, a szívem megtorpan a mellkasomban a vágyakozás rám zúduló erejétől. – …annál több fér beléd belőlem. – A szavaival egy időben löki belém magát határozott, már-már durva lendülettel, tágra nyílt szemekkel sikkantok fel, és az egész testem megfeszül az erőtől, amivel vissza kell tartanom a túl korai orgazmus fenyegető közelségét. Görcsbe rándult izmokkal, pihegve kapkodom a levegőt, miközben ő keményen, erőteljes mozdulatokkal kezd el mozogni bennem, az egyik keze ujjait összefűzi az én egyik, támaszkodó kezem ujjaival, a másikkal megingathatatlanul tartja a csípőmet, hogy ne rogyjak össze a lökései erejétől és a gyönyör bódulatától. Nem bírom nem Őt és magamat nézni a csábító tükröződésben, a kontrasztunkat és az egységünket, az arcaink eltorzuló rezzenéseit, a tekintetünk homályos találkozásait, a barna szempárban lángoló birtokló érzelmeket, a kék szempárban felizzó odaadó szerelmet és vágyakozást.

Egyre ingatagabban reszketnek a térdeim, és megérzi, hogy nem tudom tartani magamat, egy pillanatra lelassítja a kimerítő tempót, amit a csípőjével diktál, majd kihúzódik belőlem, és kicsit eltávolodik. Leül a földre a tükör elé, az ölébe ültet, a hátam a mellkasának dől, miközben a térdeim alá nyúlva húzza fel a lábaimat a mellkasom mellé. Mélyen elvörösödök a kitárulkozó pozíciótól, és mikor könnyedén magára ültet, minden apró részletnek a szemtanúja lehetek. Látszólag neki is tetszik a műsor, felcsillanó szemekkel, és kaján vigyorral figyeli a testünk egyesülésének a pontját, és kínzóan lomha, látványos mozdulatokkal kezdi fel-le mozgatni magán a testemet a farka hosszan, vastagan ívelő vonulatán, hogy szépen követhető legyen, ahogy teljesen kihúzódik belőlem, majd újra tövig elmerül bennem. Szinte szédelgek a gyönyörtől, amit a merevedése lassú, kínzóan selymes simogatása okoz, visszafojtott lélegzettel iszom magamba a buja látványunk minden apró részletét. A karjában és a vállán hullámzó izmokat, amikkel izgatóan könnyedén emelgeti a meg-megfeszülő testemet, a combomba markoló ujjait, ahogy a fehér húsomba mélyedve hagynak vöröses foltokat, a vállamra és a reszkető mellkasomra csobogó fekete, csiklandozó tincseket, a mosolya állatias elégedettségét, az ajkaim elnyíló pihegését, a pillantása forró, élveteg szomjúságát, a szemeim égszínkék, elhomályosult csillogását.

- Kurva jól néz ki a farkam a seggedben. – Elnyílnak az ajkaim a megbotránkoztatóan erotikus dörrenésétől, az egész testem vadul megremeg a szemérmetlen szavak tolakodásától, és a tüdőmben reked egy hangtalan nyögés. A bőrünk nedvessé vált árnyalatai összeolvadnak, a mozdulataink halk, izgató cuppogása keveredik a sóhajainkkal. Elerőtlenedve, a túlfűtött pillanat bódulatában ejtem a fejemet a vállára, de a résnyire nyitva tartott szemeimet képtelen vagyok elszakítani az egyesülő testünk kívánatos látványától. Az egyik kezem ösztönös vágyakozással nyúl hátra, hogy a fekete tincsek selymes zuhatagába téphessen, a másik pedig a mámor részegítő kábulatában a lábaim közé csúszik, hogy ne csak láthassam, hanem érinthessem is a pontot, ahol eggyé olvadunk. A mutató és a középső ujjaim között csúszkál a farka nedves, bársonyos keménysége, és mikor finoman összeszorítom az ujjaimat, felmorranva harap a vállam és a nyakam találkozásának érzékeny vonalába. Felnyögve feszülök meg a váratlan, érzéki fájdalomtól, a körmeim a fejbőrébe mélyednek a sűrű tincsei között. Egyre gyorsabban mozgat magán, kéjes vonaglással próbálom segíteni a gyönyör türelmetlen hajszolásában, és mikor a tükörben látom megfeszülni az állkapcsát a már jól ismert módon, az ujjaimmal újra megszorítom a farka csúszkáló, élvezni készülő keménységét. Mélyen felnyögve szorít magára teljesen, összerezzenve felsikítok, ahogy tövig belém hatol, és érzem magamban megrándulni az orgazmusa pillanatában. Azonnal követem őt az élvezet fullasztó, kimerítő habjaiba, a nyögése a fülemben, a mellkasából kitörni vágyó szíve őrült zakatolása a hátamon, a farka lüktetése a fenekemben, az ujjai görcsösen megszoruló markolása a combomon átlöknek egy másik, bódult, émelyítő világba, ahol csak a látványunk, az érzéseink, az orgazmusaink, a sóhajaink léteznek, semmi és senki más.

Fogalmam sincs, mikor csúsztat le a földre, a lábai közé ültet, még rettentő sokáig vergődök az orgazmus homályos kábulatában. A világ legkényelmesebb foteljének használom a teste bársonyos keménységét, a félig felhúzott lábaira fektetem a kezeimet, a hátam a hasfalához simul, a fejem pedig a mellkasának dől. Pihegve, lassú pislogásokkal térek magamhoz, az ajkaimra harapok, mikor a tükörben újra találkozik a kitisztuló tekintetem az Ő mohó pillantásával. Úgy néz rám, mintha a világot jelenteném neki, a szívem izgatott dübörgéssel válaszol a testünk kielégülése utáni érzelmek hevesen felizzó erejére. Pimasz, játékos mosolyt csal az ajkaimra a mellkasomban fellángoló boldogság mindent elfeledtető érzése, huncut pillantással sandítok felfelé, hogy ne a tükrön keresztül, hanem közvetlenül a kedvesem szemeibe nézhessek.

- Na szép, csókmentes szex? Most már csak a testem kell?

A mozdulatai rá jellemző céltudatossággal törnek egyből a lényegre, az ujjai követelőző, határozott mozdulattal szorítják a fenekem partjait a közéjük ékelt forró merevedésére. Bénult döbbenettel élvezem a szemérmetlen tolakodást, az egész testem reszket a vágytól, hogy még mélyebben, még közelebb érezhessem magamhoz a selymesen kemény érintését.

- Te leszel az én saját kis succubusom... – Cöh. Először feleség, aztán asszony, most meg succubus? Bár, az ő korában lehet, hogy már nem ismeri fel a különbséget a női és a férfi test között, pedig minden adandó alkalommal az orra alá dörgölöm. Sokszor majdhogynem szó szerint. Nagy a kísértés, hogy incselkedve kezdeményezzek egy újabb gúnypárbajt kettőnk között, de jelenleg inkább a célravezetőbb utat választom. Most belerokkannék a kínzó, könyörtelen hangulatába, inkább maradjon csak ilyen jó kedve. Az előző játékunk hosszú, elsöprő és mindent leigázó orgazmusa gyönyörteljesebb volt, mint bármi, amiben valaha részem volt, de mégis türelmetlen vágyat hagyott maga után, mintha a túl hosszan felépülő gyönyör képtelen lett volna egyetlen kielégüléssel távozni a testemből, és most, hogy visszakaptam a halhatatlanok stamináját, újdonsült erővel gyötör.

- Talán inkább incubusod... – Azért mégiscsak kijavítom, ha már pimaszkodni nem is merek.

- Tök mindegy. – Bah. –  A megfelelő ellenszolgáltatás a lényeg. Csak nem képzelted, hogy ingyen adtam? – Ó igen? Hát így állunk? Nem is tudtam, hogy ilyen értékes vagyok. Ebben az esetben ki sem merem számolni, hogy mennyivel lóg nekem. Elvigyorodva öntöm szavakba a felsejlő gondolatokat.

- Akkor ennél sokkal többet kellett volna adnod, hogy kiegyenlítsd a felhalmozott tartozásod... – Egy színlelt bosszankodást kifejező sóhaj kíséretében perdít hasra, némán nyekkenek a puha pokrócon.

- Attól tartok annyi erő még nekem sem áll a birtokomban... de még jó, hogy más valutával is törleszthetek... – Fölém mászik, minden porcikám életre kel a belőle áradó melegségtől, a tudattól, hogy mindjárt megint érezhetem Őt magamon, magamban. Szétlöki a lábaimat, és közéjük mászik, megreszketek a célratörő közeledésétől, szinte észre sem veszem, hogy a fenekem finoman, ösztönösen közelebb simul hozzá. A lehelete cirógatása a nyakam izzadtságtól nedves bőrén a világ legszédítőbb kísértése, kiráz a hideg a csiklandozásától, mégis forrón csapdosó lángnyelvek marnak végig belülről tőle. Az édes, részegítő kettősség egyre türelmetlenebb vágyként összpontosul a földre simuló ágyékomban. A fogai finoman marcangoló harapása meglepett szisszenést csal elő belőlem, szinte érzem az újdonsülten szerzett manámat felbolydulni egy elillanó másodpercre, ahogy azonnal begyógyul az aprócska seb.

- Bár, ma talán tényleg nekem jutott több a jóból... – A büszkeségem nem hagyja, hogy vitába bonyolódjak erről a kérdésről, pedig a legutóbbi aktusunk szégyenteljesen fájdalmas gyönyörére aligha mondanám azt, hogy nem volt elég a jóból. Sőt… valamiért még mindig őrült izgatottsággal tölt el az emlék, ahogy élveteg szigorral kényszerít, hogy kikeljek önmagamból, hogy vergődjek, hogy megadjam magam neki, érte. Mintha elemi szinten, visszafordíthatatlanul a magáévá tett volna általa.

Feltérdel, és le kell nyelnem egy csalódott sóhajt a teste hiányától a bőrömön, és a hevesen bizsergő vágyakozástól az eggyé olvadásunk pontján. Épp elnyílnak az ajkaim, hogy szóvá tegyem a növekvő sóvárgásomat, mikor bódítóan jóleső masszírozásba kezd azokkal a csodálatos kezeivel, amik már eddig is megszámlálhatatlan gyönyörben részesítettek az elmúlt mézesheteink alatt. Ironikus, hogy ezek a mézeshetek megelőzték, nem pedig követték a nászunkat. Elgyengülve engedem, hogy a feszítő vágyakozás kellemes mámorrá szelídüljön a testemben a kényeztető érintéseitől. Egy bűnbe és bujaságba csábító démon profizmusával játszik az érzékeimmel, váltogatja a gyúró, erősen masszírozó mozdulatokat az émelyítően gyengéd pilleérintésekkel, a testem borzongva adja meg magát a lusta élvezetnek, amit nyújt. Eléri a fenekemet, és az álmosító mámorba ismét bekapcsolódik az érzéki vágyakozás éles csábítása, mintha egy felületes álomból ébrednék, felnyögök, mikor a nyelve forró érintése a legérzékenyebb, legsóvárabb pontomig furakszik. A mély, állatias morranása tökéletes párja az én kába nyöszörgésemnek, a körmei irtózatosan kellemesen sajgó csíkokat rajzolnak a reszketeg combjaim hátuljára, hogy a visszaúton gyengéd masszírozással csitítsák a gyógyuló bizsergésüket. Csodálatos érzés… mire nem jó egy buja, élvhajhász démon szerető. Illetve férj. Szívesen leszek az áldozat, akin kiéli a hátralévő élete összes kívánatos kéjelgését.

Mintha meghallaná a kimondatlan gondolataimat, a hátamra fordít és az éhes, pajzán tekintet, amivel magába szívja az érte sóvárgó, vágyakozó testem látványát, elárulja, hogy pontosan mire is jó még egy buja, élvhajhász démon szerető. Rettegek, hogy félreértem a szándékait, mert ha nem azt tervezi, amit gondolok és remélek, hogy tervez, abba teljesen biztos, hogy belepusztulok. Gyötrő türelemmel hajol le a lüktető merevedésemhez, a lehelete végigborzolja a feszülő bőrömet. Egy mélyről jövő sóhajként, megkönnyebbülve engedem ki a levegőt a tüdőmből, amiről észre sem vettem, hogy hosszú másodpercek óta bent tartottam. A nyelve érintése, mint mindig, most is megdöbbentően forró és nedves, reszketve, vágyakozva fogadom a kínzóan gyengéd érintését, amivel végignyal. Most nem gyötör sokáig, egyetlen lomha nyalintás után mélyen a szájába veszi a farkamat, és tökéletes kényeztetésbe kezd a puha ajkaival. A fejemet hátra ejtve, zihálva, félőrültként fogadom a váratlan ajándékot, amivel kielégíteni készül a testemben maradt, megfogalmazhatatlan vágyódásokat. Az ujjaim görcsösen szorítják a pokrócot, a testem vadul ráng a csodálatos érintéseitől, az esetlen, kapkodó lélegzetvételeimtől meg-megreszket a mellkasom. Megőrülök. Ha most nem hagy elélvezni, akkor nem lesz visszaút, tuti, hogy végleges, maradandóan kéjes őrületbe hajt vele.

Az előző gondolatoknak szinte csak megfoganni van idejük, mielőtt a szája édes, lankadatlan kínzása megnyugtató választ nyújt a kimondatlan könyörgésemre. A nyögéseim visszhangjában vergődve, összerándulva, heves, gyönyörteljes reszketéssel élvezek a végtelenül puha és selymes ajkai közé, a forrósága, a nedvessége a legészbontóbb érzés a földkerekségen. Frissítő zivatarként mossa át mindenemet a várva várt orgazmus bódító gyönyöre, de igazán mély, valós kielégülést nem nyújt. Még mindig vágyakozva, a lábaim közötti üresség pangó lüktetésével fürdök meg a csókokban, amikkel végighalad a testemen, és mintha ismét a gondolataimban olvasna, a megérzem a fenekem partjai közé simulni a forró merevedését. Lassan, gyengéden csúszik belém, én pedig türelmetlen, követelőző vággyal hallgatok a testem vad parancsára, és a lábaimat a dereka köré kulcsolva gyorsítom fel a finomkodó, szerelmes lomhaságot. Az elégedett morranása a nyakam bőrébe ivódik, újabb sötét vágyleplet terít az elmém köré.

- Nem lehet mindig durvulni, kedves. – A végtelenül gyengéd, lassú csókok, amik abszurd ellentétét képezik az előző játékunk kínzóan mesés fájdalmainak, ábrándos mámorba taszítanak. Érzem a haragos, türelmetlen vágyat szerelemittas szenvedéllyé olvadni a testemben, elgyengülve, megbabonázottan olvadok az erős karok lehetetlenül gyengéd ölelésébe. – Különben elfelejtenéd élvezni az egyéb örömöket. De hogyha izgalmakra vágysz... – A csókja mézédes nektárként melegíti fel a szívemet, mindenhol őt érzem magamon, a bódító viharillatát, a bőre selymes bársonyosságát, az izmai erős hullámzását, a simogató erejét, a leírhatatlan férfiasságát, ami körbevesz és örökre megbélyegez. – Tanítok neked egy démon szót.

… hogy mi?

Kinyitom a szerelmes bódulat által lehunyt szemeimet, hogy kiderítsem a pillantásából, hogy komolyan gondolja e az előző szavait… már ha egyáltalán jól hallottam. Nagyon remélem nem azért olvasztott egy lagymatag, angyal formájú pocsolyává a gyengédségével, hogy utána szétrobbantson minket.

- Pont most..?!

- Miért ne? – Az első és legfontosabb indokom a bennem lassan mozgó, meglepően békés, mégis felhevítően csodálatos érzést nyújtó kemény, forró cirógatás.

- Hát... hn... lenne pár ellenérvem... – Jópár.

- Hallgatlak. – Szóra nyílnak az ajkaim, de belém fojtja az eltökélt mondandómat. Az ujjai gyengéd erőszakkal szorulnak meg a csípőmön, és a következő pillanatban már mélyebben, erőteljesebben merül belém a farka, a maga hosszú, tökéletes vastagságú, bűnbe rángató terjedelmével. Szinte csillagokat látok a gyönyörtől, ami vadul végigszántja a testemet, hiába szorítom össze a fogaimat, még így is hangos nyögés szakad fel a torkom mélyéről. Ahhhhh. A picsába. Majdnem elmentem ennyitől. Most komolyan démon nyelven akar diskurálni, mikor epekedve vergődök alatta?

Az ajkai a fülemre simulnak, és feleszmélni sincs időm, mielőtt a belesuttogott mágikus szó kívülről-belülről végigsimogat.

- Sidonai. – Tágra nyílnak a szemeim a buja démoni mágia rezgésétől, és a belém sugárzott érzések erejétől. Fogalmam sincs honnan, de tudom, hogy azt akarta átadni nekem, hogy mit jelent számára ez a szó, és mélységes döbbenettel jövök rá, hogy nekem mit jelentenek ezek az érzések. Őt. Az iránta érzett szerelmet, a közösen megélt szenvedélyünket, a bőre érintését, az egységünk megállíthatatlanságát, a biztonságot, a tombolást, a szabadságot, vele.

- Mondd ki nekem. – Gyengéd suttogással utasít, és már nem állok ellen a kérésének. Már tudom, hogy ez nem olyan szó, ami ártani fog nekünk. Az orra egy figyelmes szerető szavakba önthetetlen intimitásával cirógatja végig az arcom ívét, a megtorpanó idő lomhaságában végtelen hosszúnak érződik a bensőséges pillanat. A tekintetünk találkozik, a szemeiben tükröződő megkérdőjelezhetetlen szerelem és már-már kétségbeesett türelmetlenség kicsalja belőlem a bizonytalanul remegő hangokat, de nem tudom végigmondani a szót. A bódulat lomha ködfátyla alatt nehezen tudom követni az emberfeletti gyorsasággal történő események véres egymásutánját. Calek forró, feketén csordogáló vére beteríti a mellkasomat, a sebet okozó penge szilánkosra törve hullik utána, a szilánkok hajszálvékony, rögtön eltűnő karcokat hagynak maguk után a bőrömön. A hideg végigborzolja az izzadtságtól és vértől nedves bőrömet, ahogy Calek teste végleg eltávolodik tőlem. Hallom, hogy mondd valamit, de a fülemben zakatoló szívemtől nem értem a vicsorgó, dühtől remegő szavakat. Mire végre kipislogom a szememből a kába szenvedély utolsó könnycseppjeit is, már a falnál feszül egymásnak a két ellenséges harcos. Bassza meg. Meg kell tanulnom gyorsabban kizökkenni a szex okozta mámoros állapotból, vagy nagy bajban leszünk, ha vadászni fognak ránk a jövőben. Márpedig fognak, ez már világossá vált.

- Calek, ne! – Látom a kedvesem pattanásig feszült izmain, hogy az utolsó pillanatban állítja meg a határozottá kényszerített parancsom. A döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy az állatiassá hergelt, elszabadultan tomboló démon visszaváltozik az én majdnem józan szerelmemmé, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban NEM büszkeséget kéne éreznem. És mégis, egy félelmetesen tetemes részem osztozik a haragja minden elvetemült cseppjében, és már csak azért is engedné, hogy véghez vigye a vérszomjas vágyait, hogy onnan folytathassuk az édes tevékenységeinket, ahol a drága partnerem pofátlan közbevágása megszakította azt. Most komolyan, Mikhal? Miért nem aludtál még egy kicsit? Vagy sokat. GRRR.

Feléjük lépek egyet, mikor látom, hogy Calek szorítása nem enyhül Mikhal torkán, és a mágiámat segítségül hívva magamra öltöm az egyik laza, fehér nadrágomat. Szerencsére a merevedésem már akkor elkedvtelenedett, mikor egy óriási penge hasította át Calek mellkasát, és a vére beterítette a vágytól reszkető testemet. Azért megnyugtató a tudat, hogy odáig még nem fajultam, hogy ez a látvány ne lohassza le a vágyamat. Feszült figyelemmel nézem, ahogy a két férfi egyezményes undorral vizslatja a másikat, lassan összefűzöm a kezemet a mellkasom előtt. Rohadtul nincs kedvem a macsós faszméregetésükhöz, már előre gyűlölöm az elkövetkező perceket.

- Megmondtam, ha hátba szúr, morcos leszek… - Hallom a fogai között átszűrt hangján, hogy egyetlen vékony cérnaszál tartja kötőféken azt a vadállatot, akit az előző markáns parancsom sikeresen megszelídített, és tudom, hogy ebben a pillanatban a józanság rettenetesen vékony pengeélén táncol. Ha lehetséges, még határozottabban, még összeszedettebben ejtem ki a nevét ismét, hátha ezzel sikerül végleg kirángatnom ebből a megmagyarázhatatlanul izgató gyilkos hangulatból. Tényleg kezdek megőrülni.

A vállaim megereszkednek a megkönnyebbüléstől, mikor Mikhal még élő teste csúszik a földre, egy pépessé roncsolt torkú, vérben ázó hulla helyett. Baromi nehéz lenne jól kijönni belőle, mikor néhány évszázad múlva feléled a Mennyben, és elmeséli, mi történt vele.

Calek látszólag egy kicsit lehiggadva, de sértett durcássággal lép hátrébb, a lábaim maguktól visznek hozzá, hogy megvizsgáljam a mellkasát, amin szerencsére már nyoma sincs a tátongó, véráztatta sebnek. Minden alkalommal egy kicsit újra beleszeretek, mikor látom, hogy milyen erős és sebezhetetlen. És az enyém. Örökre.

Elszakítom a gondolataim fonalát, mert rettegek, hogy Mikhallal mit sem törődve mindjárt rávetem magamat a most ragadozóként járőröző, feldúlt, bosszús démonra, és most először illetem a vadász társamat is a vizslató tekintetemmel, miközben makacsul próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy egy kisördög a szívemben még mindig sajnálja, hogy időben megállítottam Caleket a bosszúja véghezvitelében. Szánalmasan fest, lerí róla, hogy a keze lassú, folyamatos gyógyulása felemészti a manája lassan töltődő tartalékait. Ebben az állapotában még a Fekete Erődben élő, naiv, lusta, gyenge önmagam is legyőzte volna. Mi a fenét képzelt? Valahogy így érezhette magát Calek is, mikor leszidott az erdőben a gyerekes döntéseimért.

- Te megőrültél?!

- Azt hittem már a holttestedet gyalázza meg... – Egy döbbent pillanat erejéig köpni nyelni nem tudok az akaratlanul is elképzelt, förtelmes kép gyomorforgató gondolatától, ami végleg átformálja a testemben eddig még kielégítésre váró, szerelmesen pislákoló szenvedélyt, tombolni készülő haraggá… és még így is én vagyok a legnyugodtabb hármunk közül. A testemmel a két veszélyesen feszült harcos közé lépve szakítom meg a gyilkos gyűlölettől izzó pillantások háborúját, és elengedem a fülem mellett Calek epés szitkozódását, pedig jelenleg rettenetesen egyetértek vele. Mielőtt ilyen következtetésekre jut, kinyithatná a füleit vagy a szemeit, hogy megbizonyosodjon róluk. Szeretném azt hinni, hogy nem nézek ki halottnak szex közben. Azt hittem az összes angyal közül pont ő nem fog vakon, elhamarkodottan ítélkezni, de úgy látszik tévedtem. Faszkalap. – Az világos volt, hogy démon szeretőd van, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen... – Az arcán átsuhanó undorodó fintor áttöri a vékony, bizonytalan védfalat, amit a szexuális frusztráció szülte, elszabadulni vágyó dühkitörés köré építettem, szinte érzem, ahogy forró bizsergéssel árad szét bennem a remegést hozó ereje. A kezeim ökölbe szorulnak, és mintha egy elillanó pillanatig kékben látnám Mikhal sápadtfehér vonásait. Nem adok neki időt, hogy befejezze a mondatot, mert félek, hogy nem állnék jót magamért, ha még egy rossz szót ejtene róla… róla, aki a kérésemre megmentette őt. A fenébe is, most még én érzem magam ostobának, hogy ilyet kértem tőle. Ha belehalt volna Baál mérgébe, szépen nyugodtan aludhatott volna néhány évszázadot, ahelyett, hogy a mi életünkben vájkál. Na meg Calek mellkasában.

-...hogy ilyen kurva mérges?! – Majdhogynem üvöltve teszem fel a jogos kérdést. Ki a faszom támad meg valakit szex közben? Komolyan? Ki? Ráadásul olyasvalakit, aki ellen még csak esélye sincs. – Még ha halott is lettem volna, honnan a picsából jött az ötleted, hogy félholtan rátámadsz egy vélhetően kibaszott erős démonra?! – Mikhal rám sem néz, nem veszi le a tekintetét Calek ingerült csapongásáról mögöttem, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban rám támadhat, pedig tudhatná, hogy soha nem fordítanék hátat olyasvalakinek, akire nem bíznám rá az életemet gondolkodás nélkül.

Tehetetlen dühvel morranok fel a köztük cikázó villámok kereszttüzében, mikor rádöbbenek, hogy amíg mindketten egy légtérben vannak, addig akár a falnak is beszélhetek. Calek felé fordítom az elkomolyodott, hűvös tekintetemet. Nem azért, mert őt józanabbnak érzem, mint a falnál összerogyott vadászt, hanem azért, mert tudom, hogy rá nagyobb hatással tudok lenni.

- Calek… - Rám vetül a vörösen parázsló szempár gyönyörű, imádott fénye, és ismét majdnem elfelejtem a társam lehangoló jelenlétét. Majdnem. – Kérlek, most hagyj egy kicsit magunkra. – Nem teszem hozzá, hogy „mielőtt elveszítem az önfegyelmemet és leteperlek”, úgy érzem, nem segítené az ügyemet.

A tekintetén átfutó kétkedő döbbenet fájdalmas nyilallás a mellkasom mélyén. Az ujjaimat a kezére simítom, néma könyörgéssel kényszerítem megértésre. Gyűlölök újra és újra olyan dolgokat kérni tőle, amikkel megtagadja önmagát, és mégis a sors iróniája, hogy valahogy mindig ide lyukadunk ki. Ingerült biccentéssel adja meg magát, és kisétál a kis barlangunk apró rejtekéből.

Néhány másodpercig elmerengve nézem a hűlt helyét, az erőteljes, uralkodó jelenlétének távozása metsző ürességet hagy maga mögött, és az aprócska kis barlang most egészen tágasnak és kietlennek tűnik. Kényszerítem magamat, hogy Mikhal felé forduljak, mielőtt a lábaim maguktól utána vinnének. Közben ő feltápászkodott a földről és fintorogva masszírozza a torkát, amin lassan halványuló véres foltok árulkodnak az erőről, amivel a démonom a falhoz szegezte a sérülékeny testrészt.

- Ezt nem gondolhatod komolyan… – A hangja rekedtessé vált a torka sérülésétől, szinte csak morogja a szavakat. Összefűzöm a kezeimet a fekete vér által sötétre színezett mellkasom előtt, Calek távozása megnyugtatott annyira, hogy már ne akadjak ki a reakcióin.

- Megmentette az életedet. – Hűvös nyugalommal ejtem ki a szavakat, amik valószínűleg az őrületbe fogják kergetni, de tudnia kell, hogy megértse Calek jelenlétének az okát. Elsötétül a tekintete, és tudom, hogy a csatánk emlékeit kutatja. – Megmérgezett a fegyver, ami átszúrta a válladat. A pokol sötétségére emlékezned kell. – Az arcára kiülő undor alátámasztja a szavaimat. A pokol hányingerkeltő érintését nem egyszerű elfelejteni. Felhorkanva szakítja meg a súlyos szemkontaktusunkat.

- Pff… és mégis miért tett volna ilyet?

- Mert megkértem rá. – Most ő kezd irritált, feldúlt járkálásba. Sejtem, milyen érzés lehet az életével tartozni valakinek, akit gyűlöl. Valószínűleg fejben már összerakja a folytatást, hogy miként is alakult ki a szokatlan kis hármasunk.

- De nem érted? Már önmagában az, hogy erre képes… ki a faszom ez a démon? – Összeszorítom a fogaimat a kérdéstől, amit én is milliószor feltettem már magamnak az elmúlt három évtizedben.

- Nem számít, hogy ki ő, elég ha annyit tudsz, hogy kézben tartom a fenyegetést, amit jelent. – Apró blöff, hiszen ha Calek úgy dönt, hogy ő most bizony fenyegetést fog jelenteni, akkor angyal legyen a talpán, aki megállítja… de azt a részét tényleg kézben tartom, hogy ne döntsön így. Azt hiszem.

- Biztos vagy benne? – Elém áll, felhúzott szemekkel néz végig a véráztatta mellkasomon, mintha csak arra akarna emlékeztetni, hogy milyen lassan tértem magamhoz a szenvedélyes vergődésből, aminek félig szemtanúja volt. Elhessegetem a gyermeteg zavaromat, hogy határozottságot erőltessek magamra.

- Ha nem vezetném az orránál fogva, már halott lennél. Szerinted hányan élték túl, hogy hátba szúrták őt? – Azt hozzá sem kell tennem, hogy „szex közben”, az emlékek hatására újra elfojtott harag zendül a hangom mögött. Csak egy kelletlen morranás a válasza, mély levegőt véve lépek mellé, miközben számító higgadtságot erőltetek magamra. A kezem az egészséges vállára csúszik, hogy ezzel magamra kényszerítsem a tekintetét. – Hidd el Mikhal, hasznunkra fog még válni a szövetsége.

- Úgy érted a TE hasznodra, Raguel? – Összeszűkülnek a szemeim a gúnyos válasz hallatán. Tudom, hogy ez az a pillanat, amikor felerősíthetem vagy csírájában elfojthatom a gyanakvását. Közelebb lépek hozzá, a tekintetem véresen komoly.

- Súlyos vádak vannak a meggondolatlan szavaid mögött, Mikhal. – Feszült arcvonásokkal állja a kemény tekintetemet. – Ha megrendült volna a hűségem, már halott lennél. Ne engedd, hogy a sértett büszkeséged elhomályosítsa a látásodat. – Haragosan szisszen fel, de látom, hogy a szavaim ideget szúrtak, egyszerre emlékeztetik a hibákra, amiket a harcunk során vétett és az újonnan szerzett tartozására, amit a megmentője hátba szúrásával aligha egyenlített ki.

- Baszki… legyen. Falazok nektek, de csak addig, amíg biztos vagyok benne, hogy a hűséged töretlen. – Szünetet tart, mintha megfontolná, hogy folytassa e. – De… szerintem ez a vadállat még neked is túl nagy falat. Ha túl sokáig játszol a tűzzel, előbb utóbb meg fog égetni.

- Ez már nem a te problémád, hanem az enyém.

***

Már az angyalok egységes, fekete-arany egyenruhájában ereszkedem le a hegyoldal lábánál fekvő tavacskához, aminek a habjaiban a kedvesem áztatja le magáról a fekete vérnyomokat. Én nem törődtem a bőrömre tapadó foltokkal, a szentélybe lépés előtt úgyis kötelező megtisztuláson kell majd átesnem.

Sajnos abban igazat kellett adnom Mikhalnak, hogy konkrétan semmi okunk nincs itt maradni most, hogy ő is eléggé felerősödött ahhoz, hogy a saját szárnyán hazajusson. Arról nem is beszélve, hogy Raphael minden bizonnyal számon fogja kérni, hogy miért nem juttattam vissza a könyvet egyből, amint felszabadult a vadmágia fogsága alól. Valószínűleg még az erdei szellem létezését is le kell lepleznem, hiszen aligha fogják elhinni, hogy saját kútfőből törtem fel egy lakatot, ami Brenelle képességeit is próbára tette.

A tó partjára érek, és halkan ejtem ki a szívembe vésett nevet, tudom, hogy így is meg fogja hallani. Megbűvölten figyelem, ahogy kisétál a vízből, és megcsillan a napsugarak fénye a tökéletesre formált testén lecsordogáló lusta vízcseppeken. Szívfájdítóan vonzó látványt nyújt ebben a pillanatban, az ujjaim bizseregnek a vágytól, hogy szétkenjem a csillogó cseppeket a bársonytapintású bőrén. Ökölbe szorítom a sóvárgó ujjakat, hogy nehogy saját életre keljenek. Elkövetem a hibát, hogy pislogok egyet, és mire újra rávetül a tekintetem, az ereje fekete gomolyfelhőként rejti el előlem a csábító látomást, a következő pillanatban pedig már a szokásos fekete ruházata árulkodik arról, hogy az öltözékemből ő is megsejtette, hogy elérkezett az első elválásunk pillanata. Összeszorul a torkom a gondolattól, hogy talán hetekig nem láthatom, és nem érinthetem.

- Igen, kicsim? – Megáll előttem, az ajkain felcsendülő édes becézés sajgó hiányérzetet kelt bennem. A karjaiba szeretnék simulni, és elbújni minden rám szabott felelősség elől. Kár, hogy már nem az a gyermek vagyok, aki folyton a kényelmes semmittevésbe menekült.

- Most el kell mennem Mikhallal – Az artikulálatlan morgás, ami a torkában zendül árulkodik arról, hogy az elszakadásunkat még mindig rossz ötletnek tartja. Pedig aligha létezik biztonságosabb hely Baállal szemben, mint a vadászok temploma… bár tudom, hogy most nem az ocsmány démon hercegtől, hanem a saját népem haragjától félt. – Ha lenne más mód, azt választanám. De sajnos csak így tudom elterelni magamról a gyanút. – Neki is tudnia kell, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem a vadászok gyanakvásával, és minél később teszem meg, annál nehezebb lesz.

A tekintetében a tőle megszokott okos fény csillan.

- Kiveszik belőled a könyvet? – Egyáltalán nem lepődök meg, hogy ő is levonta a kézenfekvő következtetést, mégis egy reszketeg bólintást követően a testem feszült mozdulatlanságba dermedve várja a reakcióját. Sokszor elmondta, hogy már nem érdeklik a könyv erejében rejlő lehetőségek, de most jött el az a pillanat, hogy tényleg véglegesen le kell mondania a kutatásának erről az irányáról.

A gondterheltté feszülő arcára kiülő leplezetlen érzelmektől a szívem mintha apró borsószemmé szorulna össze: aggodalom, féltés, kétkedés, szeretet. Nem érdekli a könyv. Én érdeklem. Engem félt. Engem, aki hetek óta eltitkolja előle, hogy egy elsuttogott kis bűbájnyi távolságra van az Aetatis suae Tempore.

- Biztos vagy benne? Nem lesz baj?

- Már van egy veszélytelen módszer. – Bizonytalan bólintás kíséri a szavaimat, miközben elhessegetem a bűntudatot a fájó szívem legmélyebb bugyraiból. Már eddig is rosszul éreztem magamat amiatt, hogy hallgatok a könyv szabadulásáról, és ez a törődő, aggodalmas válasz csak rátesz még egy hatalmas lapáttal. De nem bántam meg. Amúgy sem engedtem volna neki, hogy Asmodeus után menjen.

Az érintése elűzi a pillanatnyi lelkiismeret furdalást, az erős karok biztos ölelése elmos belőlem mindent az iránta érzett megmásíthatatlan, örök szerelmen kívül. A sóhaja gyengéd cirógatás, a szíve meleg dübörgése bódító dallam.

- Mennyi időre mész el? – A suttogása lágy fuvallatként borzol a hajamba. Bárcsak ne kéne elmennem. Bárcsak csak mi ketten léteznénk. Mi ketten és a szerelmünk.

- Nem tudom. Lehet, hogy csak egy hét, de akár hónapokig is húzódhat. – A hangom halk, és el-elakad, félve ejtem ki az őszinte szavakat, mintha attól rettegnék, hogy meggondolja magát, és úgy dönt, hogy nem enged el, pedig a szívem legeslegmélyén pont abban reménykedem, hogy ezt teszi, és leveszi a szabad akarat terhét a vállaimról.

Az ölelése szorosabbá válik, mintha ezáltal magába olvaszthatna, és soha többé nem tudnánk elszakadni egymástól. A kulcscsontja kecses ívéhez dörgölöm az arcomat, engedem, hogy az illata átjárja minden érzékemet és mélyen belém ivódjon.

- Keh... ha kibírtam három évtizedet, akkor talán ez is menni fog… - A szavai merengően játékos mosolyt csalnak az arcomra, de mielőtt megfogalmazhatnám a kétkedést, hogy vajon mennyire aktívan várt rám abban a bizonyos három évtizedben, az ajkai magukénak követelik a mosolyomat. A nyelve gyengéd erőszakkal hívja táncra az enyémet, az ismerős íze, az érintése, a puhasága, a nedvessége elzavarják az összes gondolatomat. Lustán nyitom ki a szemeimet a lomha, kordában tartott szenvedély uralta csók után, a tekintetünk mélyen eggyé olvad, a gesztenyebarna szemekben csillogó sóvár szerelem az enyém pontos mása. A szája egyik sarka játékos mosolyra rezzen, a szívem kihagy egy ütemet az érzésektől, amit a pajzán pillantása kelt bennem.

- És ha közben elunom magam? Mit kezdjek a hiányodban felgyűlt feszültséggel? – Hohó. Milyen szerencse, hogy ilyen vicces kedvében van, így legalább nem nekem kell felhozni a témát.

Kihívó, titokzatos vigyorral pipiskedek fel hozzá egy rövid, futó csókra, az ujjaim puhán simulnak az ágyékához, finom szeretettel megmarkolom a nadrágja alatt pihenő becses kincsét. A tekintetem a régi önmagam naiv ártatlanságát tükrözi vissza a múltból, csak hogy még nagyobbat koppanjon a hűvös fenyegetés.

- Ha más ágyában keresel szórakozást, felgyújtom a farkad. – Huss. Már el is illant a csábos, mókára hívó vigyor. Ugye-ugye, kedvesem? Őszintén bevallom, bizalom ide vagy oda, mégiscsak egy bujaságra csábító, csapongó démonról beszélünk. Ha nem tudnám, hogy közel sem talál olyan jót, mint én, biztos nagyon aggódnék a hosszú távollét miatt.

- Áucs.

- Áucs bizony. – Egy puszival enyhítem a fenyegető szavak súlyát, majd engedem, hogy Calek finom terelgetéssel indítson el minket a táborhelyünk felé.

- Legalább majd beszélni tudunk. Halottál már a verbális szexről?

- Azt tapasztaltam, hogy néha felbaszod az agyam a szavaiddal. – A pimasz hangulat utolsó hullámát megragadva, széles vigyorral ejtem ki az élveteg kötekedést, egy megmagyarázhatatlanul bizalmas, játékos fejborzolást kapok jutalmul, ami megzabolázhatatlan szénakazallá varázsolja a hosszú tincseimet.

- Ej-ej… - Na szép, tőle tanultam a stílust, mégsem értékeli.

Néhány néma, már-már vidám másodpercig szótlanul sétálunk egymás mellett, de a kérdésére, ami a kötekedésemet szülte, sajnos kijár egy komoly válasz is. 

- Sajnos attól tartok kommunikálni sem fogunk tudni. – Halkan dünnyögöm a kelletlen vallomást. A sűrű manaörvények, amik behálózzák a szentély mágikus létesítményét, szinte összekapcsolják a jelenlévők tudatát, sokkal kockázatosabbá téve a kommunikációt. Majdnem biztos vagyok benne, hogy rövid ideig képes lennék elrejteni, ha beszélnénk, de csak majdnem biztos és csak rövid ideig. Nem éri meg a veszélyt, amit jelentene.

- Mi van?

- A Mennyországból nincs közvetlen kapcsolat és a vadászok szentélyében pedig más is érzékelné ha beszélnénk. Szóval te ne próbálj keresni, amint lesz rá lehetőségem, majd én szólok. – Az arcára kiülő haragos fintor mindent elárul az érzéseiről, amikben én is osztozom. Hosszú hetek mámoros összezártsága után olyan érzés lesz ilyen szinten elszakadni tőle, mintha egy időre kitépnék egy darabot a lelkemből, amit ő tett egésszé. Talán egy kicsit ez is fog történni. Viszont a gondolat, hogy egy részemet magával viszi, és hogy talán én is magammal viszek valamit belőle, kellemes melegséggel tölt el.

Megérkezünk a kis barlangunkhoz, ahol Mikhal már leplezett türelmetlenséggel vár. A sokatmondó pillantása végigsimítja a felhőtlenül ölelkező alakunkat, de nem mond semmit. A fenébe. Meg akartam kérni a drágalátos kis szerelmemet, hogy ha lehet, ne fokozza a gyanakvását egy birtokló hegyibeszéddel, de a sok másik megbeszélendő téma között feledésbe merült. Mindegy, talán van annyi esze, hogy magától is rájöjjön, hogy az szolgálja az érdekeinket, ha Mikhal elhiszi, hogy nem túlzottan komoly a kapcsolatunk.

- Van egy kis közölni valóm a haveroddal. – Ajajj.

Megragadom a kezét, hogy visszatartsam, egyetlen pillantásba próbálom belesűríteni az előbb némán végiggondolt figyelmeztetést.

- Ne aggódj, tapintatos leszek. – De aggódom, a fenébe is.

Elengedem a kezét, de meg sem próbálom leplezni a bizalmatlan gyanakvásomat. Pedig már azt hittem, elég volt a kényszeres kakasviadalból.

- Idefigyelj, te pöcs... – Bah. – …ha nem jön vissza, akkor megkereslek és egyenként tépem le a kiálló részeidet aztán megetetem őket veled, a sebeidbe pedig a saját véremet csepegtetem... aztán megvárom, míg újra kinőnek a végtagjaid és újra kezdjük... a végén már a pokol agyarai fognak belülről felzabálni, de még életben leszel, hogy érezd és beleőrülj a kínba. És ha veled végeztem, lángokba borítom azt a drágalátos Mennyországotokat és minden egyes kibaszott égit, aki az utamba áll...

Bassza meg.

Komolyan olyan gondolat suhant át a fejemen, hogy lesz elég esze? NEKI? Mikor épp összeakaszthatja a bajszát Mikhallal? Már akkor gyűlölte a képét, mikor még soha nem is látta. Aztán ott van az a hátba szúrós indok is, ami mondjuk egészen jogos.

Na mindegy. Igazából abba a fedősztoriba beillik a fenyegetés, hogy oda meg vissza van értem és az orránál fogva vezetem, szóval jó lesz. És most már az is biztos, hogy valami nincs rendben a fejemben, mert meghatódtam a szavaitól. Belőle még azt is kinézem, hogy tényleg megtenné, vagy legalábbis megpróbálná megtenni, amiket felsorolt.

Mint aki jól végezte dolgát, büszke elégedettséggel sétál vissza hozzám. Gratulálok édesem. Még jó, hogy nem azért válunk szét, hogy eltereljem magamról a gyanút. Oh várjunk csak…

- Még jó, hogy tapintatos voltál. – Egy gunyoros fintor mögé rejtem a mosolyt, ami akaratlanul is az ajkaimra szökött. Valószínűleg én is őrült vagyok, de veszettül imádom ezt a démont.

- A személyiségem varázsának a része. – Bárcsak kettesben lennénk, és tovább ecsetelhetné, hogy milyen egyéb varázsa van még az irritálóan imádnivaló és imádnivalóan irritáló személyiségének, de sajnos nem így van. Megborzongok a lelki szemeim előtt megjelenő perverz vágyképektől, szinte látom a csupasz, tettre kész testének az erőt sugárzó, magabiztos mozdulatait és hirtelen mindennél jobban tudatosul bennem, hogy az utolsó aktusunk során kielégületlenül maradt a testünket ostromló, követelőző vágy. Most komolyan így kell elválnunk egymástól?

Nagyon ajánlom, hogy ne keressen vigaszt valaki más karjaiban…

Megszakítom a túlságosan mélyrehatóvá váló szemkontaktusunkat, mert attól félek, hogy kiolvassa a szemeimből a testemben újjáéledt vad vágyakozás szikráit. Indulnom kell. Most vagy soha. Még néhány szó és pillantás, és nem fog érdekelni az sem, ha az egész Mennyország ellenünk fordul. Mikhal felé sandítok, aki feszült türelemmel, indulásra készen vár a hegyoldal peremén. Megfordult a fejemben, hogy megkérem, hogy menjen előre, de nem akarom még tovább feszíteni az amúgy is pattanásig feszült húrt.

A kezem elindul, hogy megkeresse az ő meleg, ismerős érintését, de megállítom magamat. Rettegek, hogy ha újra megérzem Őt az ujjaim alatt, képtelen leszel elszakadni.

- Indulnunk kell. – Halkan, szinte suttogva jelentem ki a nyilvánvalót, és mikor nem kapok választ a kérdésre, kényszerítem magamat, hogy újra felé pillantsak. A szemeiben tükröződő érzelmektől megremegnek a térdeim, és rájövök, hogy nincs is szükségünk több szóra. Így is pontosan tudom, hogy ugyanazt érzi, mint én. Az aggodalmat, a sóvárgást, a másik közelségének a leírhatatlan, ürességet hagyó hiányát, a jövő bizonytalanságának a fájdalmát, a mindennél többet jelentő köteléket, amit már soha nem tagadhatunk meg.

Elfordulok és teszek néhány hosszú lépést Mikhal irányába, a vállaim felett visszanézek rá, miközben egy apró, reszketeg, pimasz mosolyt erőltetek magamra.

- Legyél jó fiú.

Fejben, a mentális kapcsolatunkon fejezem be a játékos gondolatot, miközben a szárnyaim már a levegőt hasítják, hogy elemeljék a testemet a szikla pereméről.

„…és vigyázz a háztartásra, amíg a férfi dolgozni megy.”

Az utolsó dolog, amit látok, mielőtt eltűnik a lábaim alatt, a lusta, kihívó, ragadozó mosoly, ami az ajkaira kúszik.

„Ezt a megjegyzést átbeszéljük, mikor visszajöttél.” – A levegő rezzenéseiből érzem, hogy Mikhal mellém repült, ezért közömbös arckifejezést erőltetek magamra a kikívánkozó vigyor helyett. Jó érzés már most az újratalálkozásunkon ábrándozni, még akkor is, ha jelenleg úgy érzem, mintha talán soha nem jönne el a várva várt pillanat.

„Szeretlek, Calek.”

„Én is téged, kicsim.”

És csend.

***

A szárnyunk nem a szentély égbe nyúló monstrumához visz, hanem az egyik külsőbb íven körülötte keringő, kisebb lebegő szigethez. Előírás szerint a földről érkező vadászoknak először egy megtisztuláson kell átesni, mielőtt a templom örök, hófehér makulátlanságával érintkezhetnének. A sziget közepén a semmiből csobogva alátörő vízesés nem hagy tavacskát maga alatt, a cseppek megszűnnek létezni, mielőtt a természetellenesen hófehér márványt érintenék. Megszabadulunk a fekete, koszos vadászöltözéktől, és néma céltudatossággal állunk mindketten a szenteltvíz fátyla alá, aminek az égi érintését még soha nem éreztem ennyire idegennek és kényelmetlennek. Mintha tudná, hogy olyan mocskok vannak a bőröm alatt, amiket nem érhet el. A bőrömet csúfító éjfekete démon vér sisteregve folyik végig rajtam, ahogy találkozik a megszentelt tisztaságú ősi ellenségével. Lehunyom a szememet, és megkeményítem a lelkem pillanatnyilag elgyengült határozottságát. Végig pontosan tudtam, hogy mit vállalok ezzel az ellentmondásos szerelemmel, de most tudatosul bennem, hogy már soha nem érezhetem magamat igazán egynek a népemmel. Amire nem számítottam, az a marcangoló bűntudat, amit a hazajövetel hozott magával. Kilépek a víz alól, és Mikhalt követve én is magamra öltök egyet a hófehér-arany, könnyű esésű tógákból. Alig néhány perc múlva már a szentély egyik hosszan kinyúló, a semmibe lógó, korlát nélküli, leszállásra kialakított hídján landolunk légies mozdulatokkal. Egész úton egy szót sem váltottunk, mintha mindketten tüntetőleges hallgatásba menekültünk volna a nézeteltéréseink elől. Amiatt nem aggódom, hogy megszegi a szavát, de mindenképp kezdeni kell majd valamit ezzel a feszültséggel, ha a jövőben még együtt akarunk dolgozni.

Raphael a háta mögött összekulcsolt kezekkel sétál felénk, a halhatatlanok türelmes eleganciáját hordozzák léptei. Némán hallgatom Mikhal jelentését, amiből a megbeszélt módon kihagyja a démoni mérget és Calek segítségét. Természetesen a gyanút, hogy én voltam a célpont, nem hallgathatja el, de nem zavar, én is így terveztem. Raphael némán bólint, a tekintete lassan vándorol rám. A rezzenéstelen arcvonásaimat fürkészve köszöni meg Mikhal jelentését, majd megkéri, hogy hagyjon minket magunkra. Örülök a döntésének, így egyből szóba tudom hozni a gyanúmat Asmodeusról is, ha olyan irányt vesz a beszélgetésünk.

- Szép munka, Raguel. – Tudom, hogy a harci képességeimet dicséri, szótlan biccentéssel fogadom a felszínes szavakat, miközben a szívemben különös kíváncsiság ébred, hogy miért van az, hogy csak az Ő dicsérete, véleménye számít, senki másé. – Viszont nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy a célpontjuk nem az Aetatis suae Tempore, hanem te magad voltál. Az pedig, hogy egy démon herceg is mozgolódni kezdett, még baljósabb jel. – Megfeszül az állkapcsom a szavaitól. Sejtettem, hogy nem feltétlenül fogja elfogadni a könyvet, mint bűnbakot. Ha letagadnám, csak gyanúba keverném magamat, a lényeg az, hogy ne tudja meg, hogy Baálnak hatalmában áll elrabolni a kék lángok erejét.

- Kétségtelen, hogy a démonok mostanára rájöhettek, hogy milyen erő lakozik bennem, lehet, hogy a kiiktatásom volt a céljuk. – Komoran bólint, lassú léptekkel kezdünk el sétálni az édenkert üde szépségét sugárzó parkban. Néha biccentünk egy-egy szembejövő társunknak, de tudom, hogy a szavainkat csak mi halljuk. Senki nem hallgathatja ki Raphaelt.

- Túl felelőtlenül használtuk az erődet. Ezentúl a lángjaidat csak rendkívül kivételes esetekben vesszük elő. Amíg nem csendesedik el az ügy, szeretném, ha meghúznád magad, egy ideig küldetéseket sem fogsz kapni. – Nem engedem, hogy a félelmem kiüljön az arcomra. A picsába. Nagyon remélem, hogy nem akarnak a Mennybe száműzni.

- Értem. A kutatásaimat folytathatom?

- Természetesen. Nem az a célunk, hogy börtönbe zárjunk, hanem az, hogy megóvjuk az erőt, amit ajándékba kaptunk. – Kaptunk?

Megkönnyebbülten bólintok, miközben meglepetten konstatálom a tényt, hogy kinőttem a szobafogságra ítélendő gyermek szerepéből a tanács szemében. Az elmúlt évek céltudatos, könyörtelen démonhajszája meghozta a gyümölcsét, bíznak bennem. A bűntudat újabb hulláma fagyos karmokkal söpör végig a rideg fegyelemmel kihúzott gerincemen. Elhessegetem a kellemetlen érzést. Igaz, hogy mostantól Caleknek tartozom elsődleges hűséggel, de ameddig nem ütközik az érdeke a népem érdekeivel, hű maradhatok hozzájuk is. – Viszont mindenképp meg kell várnod, amíg Brenelle-nek sikerül megoldania a könyv problémáját. Igaz, az Aetatis suae Tempore már nem jelent veszélyt ránk, ha valamiért mégis ez a célpontjuk, felesleges veszélyforrás rád nézve.

- Kérdezni szerettem volna valamit ezzel kapcsolatban. – Csak egy biccentéssel jelzi, hogy folytathatom. – Mikor visszaszereztem a könyvet, más volt, mint előtte. Az Asmodeus név szerepelt a borítóján. – Apró füllentés, de mégsem mondhatom, hogy a démon szeretőm mesélte, hogy ez szerepel a borítón. Raphael léptei megtorpannak, az összevont szemöldökei alól most először pillant rám véresen komoly tekintet.

- Az lehetetlen. – Egy mélyről feltörő baljós érzés hasít a szívembe, a megfagyott levegőben majdhogynem látni lehet a lélegzetvételeink melegét.

- Miért? – Látom az arcán, hogy mérlegeli, hogy megéri e mindezek után is fenntartani a hazugságot, amely elleplezi Asmodeus létezését. Szinte látom a pillanatot, mikor úgy dönt, hogy túl sokat tudok hozzá.

- Mert csak Asmodeus mágiájára válaszolva jelenik meg ez a név a borítón. – Minden szava jeges élű tőr.

- Sejtettem. Lehet, hogy Asmodeusnak csak a porhüvelye pusztult el, és mostanra éledt újjá? – A fogait összeszorítva áll elém, a hullámosan hosszú, hófehér haja a mellkasára hullik, ahogy lenéz rám, a tekintetében egy legyőzhetetlen harcos büszkeségével.

- Nem. A szemem láttára döfte át Gabriel kardja. Az elátkozott kard. Gabriel a porhüvelyét áldozta a csapásért, azóta is szunnyad. – Összeszűkült szemekkel kutatom a bölcs harcos vonásait, akit egy pillanatra a mentorát elvesztő fiatallá színeznek a múlt árnyai. Veszélyes, vakító árnyak ezek. Itt az idő, hogy nyomatékosítsam, hogy a könyv megváltozott. Ha a saját szemeivel látja, el kell hinnie. Néhány elsuttogott szóval hívom elő a régóta felszabadított könyvet a mágiám béklyói közül, most először tartom a kezeimben a meglepően súlyos, ősi tárgyat, ami körül az elmúlt hónapok káoszszerű eseményei forogtak. Felmutatom neki, mint valami bizonyítékot, de én döbbenek meg, nem ő. A borítón csak az Aetatis suae Tempore kifejezés áll díszes betűkkel belevésve a kopottbőr anyagába.

Újra Raphael töri meg a csendet, miközben átveszi a kezemből az ereklyét.

- Mint mondtam, lehetetlen. Senki nem élheti túl az elátkozott kard gyilkos erejét, erre a célra lett kovácsolva, a legtisztább arany és a tanács összes tagjának a mágiája által. De ezt tudod jól te is, Raguel. – Igen. Ismerem jól a történelmünk halhatatlanok kivégzésére létrehozott fegyvereit. Néha egynek érzem magam közülük.

Végtelen hosszúnak tűnő szünetet hagy, hogy elmélyedjenek bennem a szavak, amik valamiért egy cseppet sem csitítják a gyanakvásomat. Úgy érzem, mintha elsiklanék valami felett, ami szinte kiszúrja a szemeimet. Az évek alatt tényleg a rögeszmémmé vált volna Asmodeus? Hiszek Caleknek, hogy az ő nevét látta rajta, másként magára a névre sem jött volna rá. De akkor hogyan?

Mint ahogy a kutatásaim kezdetén nem tudtam elfogadni, hogy nem létezik, most is képtelen vagyok elfogadni, hogy halott. Miért? Valamiért jelent valamit nekem ez a név. Valamiért mélyen belém itta magát és nem ereszt. Mintha a részem lenne.

Bassza meg.

Bukott szeráf.

Három pár soha nem gyógyuló, tenyérnyi sebhely.

Hatalmas erejű démon.

Tizenkét évszázada halott.

Tizenkét kibaszott évszázada.

Legutóbb, mikor egy tanácstag érzelmeket láthatott az arcomon, egy gyermek voltam, akit épp burkolt halálítéletként a Purgatóriumba száműztek. És most, ennyi év után egy hajszál választ el attól, hogy magamba zuhanjak, nem más, mint Raphael szeme láttára. A megvilágosodás lassú árvízként tölti el az elmémet. Nem kellett volna elmondanom. A fenébe. Nem szabadott volna elmondanom. Még szerencse, hogy nem hitte el. A könyv nem a pokolban újraéledt gazdája erejének az újramanifesztálódására válaszolt.

A könyv a soha meg nem halt gazdája mágiájának az érintésére válaszolt.

Kényszerített vasakarattal vágom el a gondolataim fonalát, mert most már pontosan tudom, hogy hova vezetnek. Ez nem az a pillanat, mikor darabokra hullhatok. El fog jönni az is, de ez még nem az.

Ki kell jutnom innen.

- Arról pedig részletes jelentést várok, hogy milyen módon törted meg a vadmágia bilincseit, amik Brenelle képességeit is próbára tették, és hogy mióta kószálsz a Földön, önkényesen magadnál tartva egy közkincsünket. – Szinte csak a távolból, a tudatom mélyéről hallom Raphael szigorúan megrovó szavait.

Szedd össze magad.

Válaszolj.

Gyerünk. Szólalj meg.

- Az utam során összehozott a sors egy erdei istenséggel, az ő tisztító ereje szabadította ki a könyvet. – Alázatosan hajtok fejet a vezetőm előtt. – Azt hittem, hogy ha magamnál tartom, alátámasztást nyerhetek Asmodeus visszatérésére, de már belátom, hogy tévedtem. Nem tudtam, hogy az elátkozott kard végzett vele. Felelőtlen voltam, nem fordul elő még egyszer. – Felemelem a kifejezéstelen tekintetemet Raphael jeges pillantásába, ami most mintha a gondolataimban próbálna olvasni. Ha sikerülne neki, soha többé nem lennék szabad.

- Csak azért nem viszlek a tanács elé, mert neked köszönhetjük a könyv visszaszerzését. – Látom a szemeiben a kimondatlan részleteket is, és tudom, hogy évek óta nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy megtörjem a bizalmat, amit a Purgatórium túlélésével kényszerítettem a szívükbe.

- Köszönöm. – Halkan, tisztelettudóan ejtem ki a rövid szót. Még mindig feszült figyelemmel int egyet a kezével, jelezve, hogy részéről egyelőre lezárta a társalgásunkat. Fogalmam sincs, hogy a túlzott önteltsége miatt tényleg ennyire figyelmen kívül fogja hagyni a figyelmeztetésemet Asmodeussal kapcsolatban, vagy csak felém mutatta ezt az arcát, hogy ne legyek tisztában a lépésekkel, amiket tenni fognak. Valamiért úgy érzem, hogy a második, de most még ez sem tud zavarni. Ki kell jutnom innen, mielőtt rám dőlnek az elmém falai.

A távozó lépteim egyre szaporábbá válnak, ahogy a feszült kényszer, hogy egyben tartsam magam, szépen lassan lehullik a vállaimról. A hatalmas építmény peremére sétálok, majd a magasba repülök, hogy eltávolodjak a szentélyt övező, szédítően sűrű manaszövevények veszélyes közelségétől, ami szinte összekapcsolja a vadászok elméjét. Senki sem hallhatja meg azokat a sikító gondolatokat, amiknek még csak a szikráját engedtem feléledni a szívemben, és így is majdnem belerokkantam.

A szárnyaim egyre magasabbra és magasabbra visznek, a levegő ritkulni kezd, a bőrömre jégkristályokat hint a felhők érintése, fagyos fájdalmat hoz magával, amit szinte meg sem érzek.

A lelkem tomboló vihara elszakítja a fegyelmem vasláncait. Az erőm élénkkék robbanással tör elő belőlem, eggyé olvad az engem övező égbolt kék végtelenével. Az üvöltésemet nem hallja senki, csak a vigasztalón érintő napsugarak. A kezeimet a halántékomra szorítva tépek a hajamba, mintha az ujjaimmal megállíthatnám a fejemből kitörni készülő, feldúlt, kavaros gondolatokat, mintha a tépő fájdalom magamhoz téríthetne. Egy pillanatra újra egy kétségbeesett gyerek vagyok, aki azt reméli, hogy leveszik a válláról egy olyan döntés terhét, amit képtelen meghozni. Senkinek nem kéne ilyen döntést meghoznia. Senkinek.

A fájdalom, a rémület, az elveszettség érzése visszarepítenek a pillanatba, mikor felébredtem a Fekete Erőd cellájában, magamra hagyva, elárultan, testi-lelki csupaszsággal, a sötétség rabjaként. A kezeimbe temetem az arcomat, a vállaim megrázkódnak, és mélyen elborzadva döbbenek rá, hogy nevetek. Mintha nem is az én hangomon csendülne fel a hisztérikus kacaj, amit döbbent könnycseppek kísérnek. Vajon létezik egy határ, aminél több csalódást képtelen ép elmével túlélni valaki? Lenézek a nedvessé vált tenyereimre, a pillanat leírhatatlan abszurditása csak még tovább süllyeszt az őrületemben. Felnézek az égbolt felettem tornyosuló elérhetetlenségébe, a kiáltásomat messzire viszi a szél.

- Ez egy teszt? – Eddig még soha nem szóltam az Úrhoz. Tudom, hogy nem szokása cseverészni, még az angyalokkal sem. De most már egyszerűen leszarom, hogy mi a szokása és mi nem. – EZ EGY KURVA TESZT?!

Hosszú, néma, válasz nélküli percek vagy órák telnek el, az erőm már nem tombol elszabadult viharként, de a lelkem még mindig reszket a kétségbeesés és az irónia szülte haragtól. Zihálva, remegő mellkassal hunyom le a szemeimet, a megvilágosodás üzenete meleg, keserű fuvallat a szívem jégviharában.

A megvilágosodás, hogy erre születtem.

Neki. Érte.

Ellene.

A lelke párjaként.

A megváltójaként vagy a végzeteként.

A történelmétől megfosztott szeráf, a rettegett démon herceg, a sebesült, emlékek nélkül bolyongó vándor.

Ő a létezésem értelme.

Én vagyok a gyógyír az elburjánzott, legyőzhetetlen fertőzésre, amivé kinőtte magát az évezredek alatt. Ez az erő, ez a test, ez a szerelem. Mindet azért kaptam, hogy a világunk világ maradhasson.

Megfogadtam, hogy mindene én leszek: a szeretője, a társa, a férje, a békéje, a védelmezője…

…de a bírája, a bilincse, és ha kell, a gyilkosa is.

***

Három hét telt el.

Miután kitomboltam magam, visszatértem a szentélybe, hogy erőt gyűjtsek, és eldöntsem, hogy mi legyen a következő lépésem. Az első pánikrohamot követően meglepő tisztasággal kezdett el kirajzolódni előttem az út, amit követnem kell.

Először is, jó lenne visszaszerezni a tanács enyhén megrendült bizalmát, többek között ezért is maradtam a szentélyben ilyen sokáig, sőt még önként vállaltam azt is, hogy megtartok néhány bűbájismereti alapórát a vadászképzés tanoncainak.

Másodszor, ki kell derítenem valahogy, hogy Asmodeus miként élte túl az elátkozott kard halálos érintését. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy azért érdekel, mert hátha ugyanezzel a módszerrel a lángjaimat is tudná hárítani, de egy idő után elfogadtam, hogy arra próbálok rájönni, hogy van e esély rá, hogy az emlékei spontán visszatérnek. És ebből jön egyből a harmadik feladat, ami az lenne, hogy ha nincs esély erre, akkor rá kéne jönni, hogy hogyan tudnánk visszahozni az emlékeit. Nem ülök tűkön, hogy egy önmagáról elfeledkezett démon herceget szabadítsak a világra, de ha a tanács elkezdi kerestetni, előbb utóbb valaki fel fogja ismerni, és akkor szükségünk lesz Asmodeus erejére. Ráadásul egy makacs, nagyszájú fafej azt ígérte nekem, hogy értem, értünk szembeszáll önmagával is, és engem is meglep, de hiszek neki. Hinnem kell neki. Ami köztünk van, többet kell, hogy jelentsen, mint a bosszúhadjárata. Muszáj.

A negyedik feladatom pedig az, hogy valahogy megőrizzem a józaneszemet, és legyőzzem a hiányérzetet, amit a tőle való távolság okoz. Nem egyszer kaptam magam azon, hogy rajta ábrándozom, és nem csak a lelkemen, hanem a testemen is rémisztően pangó hiányérzet lett úrrá. Az itt töltött három hét alatt eddig egyszer aludtam, és hálát adok az égnek, hogy álmomban is sziklaszilárdan fenntartom az elmém védfalait, mert ha azt az álmot látta volna valaki, akkor nagy bajban lennék. Így legalább csak a testemet égető vágyakozás volt az egyetlen kellemetlen mellékhatása. Mikor rájöttem, hogy valójában ki is Ő, azt hittem, hogy mostantól máshogy fogok rá gondolni és tekinteni, de tévedtem. Nekem Ő mindig Calek marad, akit szeretek, és aki viszont szeret. Aki épp rám vár valahol, és akit remélem ugyanúgy megőrjít a hiányom, mint az övé engem.

Hangtalan sóhajjal lapozok egyet az ősöreg bűbájkönyv vastag kötetében. A vadászlét egyik legnagyobb előnye, hogy hozzáférek a népünk legféltettebb titkaihoz, mint például a halálos fegyvereink történelmi és elméleti háttéranyagaihoz. Nem meglepő módon az elátkozott kard vastag fejezetét bújom, már második hete tanulmányozom a legbonyolultabb varázslatot, amivel valaha találkoztam. Nem véletlen, hiszen a lehetetlent kell lehetővé tennie. Minden nap egyre ingerültebben szembesülök azzal, hogy hiába halmozom őrültként a mágiaelméleti tudást, nem versenyezhetek az évszázadok, évezredek óta jelenlévő társaimmal. Két hete csak a végtagjaimat átmozgatni, és órákat tartani keltem fel a könyvtár földjén elhelyezett kis hófehér tollpárnáról, amit az első napomon a helyemnek neveztem ki… és mégis, sehol nem tartok. A rúnák fele kétértelmű, a negyedét pedig nem is ismerem. Minden második szó egy újabb kutatóhadjáratra kényszerít, és van, hogy a kutatómunka is újabb kérdéseket szül, mint egy soha véget nem érő, egyre csak terebélyesedő háló. Az elmémben lassan végeláthatatlan képzeletbeli pergamenen sorakozik a varázslat első felének az értelmezett változata. Most tartok kb a felénél, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal bekattanok, mire végzek vele.

Megfordult a fejemben az is, hogy segítséget kérek Calektől, hiszen ki más tudná megfejteni, hogy hogyan lehet túlélni egy túlélhetetlen átkot, mint az, aki túlélte? Csak attól tartok, hogy a része, aki tudná a választ, az nem élte túl. Lehet, hogy véglegesen kiölték belőle Asmodeust? Lehet, hogy az átok igazából lényegében sikeres volt? Talán nem is lenne baj…

Ahhhh, ha ki tudnám bogozni valahogy ezt a bűbájt…

Felállok, és megrázom az elmerevedett testrészeimet. Szünetre van szükségem, különben beleőrülök. Lassan sétálok ki a könyvtár peremére, a fal nélküli szoba körül egy védőbűbáj tartja kint az időjárás viszontagságait és az illetéktelen személyeket. A következő pillanatban már magasan a felhők között száguldok, a szokatlanul erős széllöketek hihetetlenül jóleső érzéssel tépnek a szárnyaimba, a pillanatnyi szabadság jeges hidege csípi a bőrömet. Imádom.

Alig egy óra múlva, mikor már úgy érzem, hogy biztonságos távolban vagyok, összeszedem minden lélekjelenlétemet, és hosszú, lomha hetek óta először felkeresem Őt a mentális kapcsolatunkon, miközben jó mélyre ásom magamban az újonnan megszerzett információimat.

„Calek?” – A válaszra csupán egy végtelen hosszúnak tűnő szívdobbanásnyi időt kell várni.

„Igen?” – A szívverésem az egekbe szökik az elméje ismerős, megnyugtató érintésétől, a jelenléte mélyen a lelkembe ivódik, lehunyt szemmel, a felhők fölött lebegve élvezem. Engedem, hogy az utána sóvárgó hiányérzetem marcangoló érzése átcsordogáljon hozzá, miközben egyből a lényegre térek. Nincs sok időm, délutánra vissza kell érnem egy órát megtartani.

„Merre vagy az utolsó táborhelyünkhöz képest?”

„Délre.” – Összevonom a szemöldökömet, hiszen délről jöttünk, én pedig azt hittem, hogy folytatni fogja az utat a sűrűbben lakott területek felé. Mindegy, nincs időm kérdezősködni.

Átküldök neki egy koordinátát, ami körülbelül fél nap feszített tempójú repülésre helyezkedik el a szentélytől, ha minden igaz valamennyire az ő irányában. Ennél közelebbi helyszínt nem mertem választani, főleg, hogy most már tudom, hogy ki is ő. Jobb ha megtartja a tisztes távolságot a vadászok központjától.

„Holnap délre el tudsz jutni ide?” – Feszült izgatottsággal várom a válaszát, csak most, hogy újra érzem a lelki közelségét, döbbenek rá, hogy mennyire szomjaztam utána.

„Nem hiszem.” – A csalódottság mardosása olyan váratlanul hatalmasodik el felettem, hogy szinte beleremegek. Magam sem tudom, miért, de azt hittem, hogy a közelemben maradt. Talán mert egy része mindig itt van, mélyen a szívembe zárva. Ostoba vagyok. Egyből szólnom kellett volna neki, amint megtudtam, hogy a holnapi napom szabad lesz.

Nem tudom, hogy a saját érzései győzik e meg, vagy az én szívtépő csalódottságom kúszott át a köztünk feszülő mágikus linken, de újra ő töri meg a csendet.

„Megoldom. De lehet, hogy kések egy kicsit.”

„Nem akarom, hogy miattam kifáraszd magad.” – Szinte érzem az arcomon az önelégült vigyorának a melegét, és a „most viccelsz?” kérdést sugalló, lenéző pillantását. Imádom.

„Egészen máshogy tervezem kifárasztani magam.” – Elég ez a kis félreérthetetlen célzás, hogy a testem életre keljen, a bőröm úgy bizsereg, mintha a szavai érintenének az ujjai helyett. A szívem a torkomban dübörög, és a különös érzés eszembe juttatja a verbális szexet, amit még az elválásunk előtt említett. Elhessegetem a gondolatot, mielőtt még teret hódíthatna a kiéhezett testemben.

„Mennem kell.” – Elszomorodva küldöm neki a távozásomat bejelentő szavakat, de a marasztalás helyett elköszönést kapok. Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit kezdett a sok szabadidejével a kedveském. Remélem nem valami örömlány öleléséből szakította ki a beszélgetés.

„Nekem is.”

„Akkor holnap.”

„Holnap.” – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom várni a holnapot.

Kinyitom a szemeimet, és elmosolyodva figyelem a lábaim alatt lomhán vánszorgó nehéz, sűrű gomolyfelhőket. A világ színesebbnek és vidámabban tűnik csupán a gondolattól, hogy holnap láthatom. Az elmúlt három hét vívódásai semmisnek érződnek a szerelmünk fényében, a milliónyi kérdés, amire mihamarább választ kéne találnom, most csak apró kis zavaró homokszemcséknek tűnnek. Az pedig, hogy kicsoda ő… eddig is tudtam, hogy egy erős, kegyetlen démon volt, ez nem változott érdemben. Így fogadtam el őt, és amíg szeret engem, addig én is viszontszeretem. Talán utána is.

Ami egy kicsit aggaszt, az a mágikus ígéret, amit meggondolatlanul tettem neki, hogy segítek megkeresni a nevét. Már most érzem, ahogy a fogadalom apró szikrája felgyúlt a manaörvényeim mélyén, és még szinte csak észrevehetetlenül, de már most arra sarkall, hogy eláruljam neki a birtokomban lévő tudást. Ez még az őrületbe fog kergetni. Pedig egy valamiben biztos vagyok. Nem tudhatja meg, amíg nem állok készen arra, hogy kezeljem, ha… ha valami rosszul sül el.

Halk, kecses szárnyak lomha suhogása szakít ki a gondolataim közül, a hang irányába fordulok. Mikor meglátom a felhők takarásából kiemelkedő alakot, rádöbbenek, hogy egyedül azért hallottam közeledni, mert ő úgy akarta. Némán biccentek a mellettem megtorpanó szeráfnak, miközben hálát adok az égnek, hogy Calekkel mindketten mentünk a magunk dolgára, és nem döntöttünk úgy, hogy szórakozunk egy kicsit. Hihetetlenül felelőtlen tettekbe csábítanak ezek a veszélyes érzések.

- Raguel, azt hittem most te oktatod a tanoncokat délutánonként. – Raphael hangja szokatlanul lágy, körülbelül két éve most először váltunk szót munkán kívül. Most nem a felettesemként, hanem a mentoromként pillant rám, nyoma sincs benne a legutóbbi találkozásunkkor zendülő haragnak és szigornak.

- Így is van, épp indulni készültem.

- Elkísérhetlek? Régóta szerettem volna váltani veled néhány szót.

- Természetesen. – Kényelmes szárnysuhintásokkal indulunk el egymás mellett.

- Gondolkodtál már valaha azon, hogy miért van négy szárnyad? – Kíváncsian pillantok oldalra a kérdése hallatán.

- Igen, de magyarázatot még nem találtam rá. – Atyaias mosolyra húzódnak az örökfiatal arc markáns vonásai, de a szemeiből most is csak az évezredek súlya pillant rám. Vajon Calek azért tud úgy nézni, ahogy, mert elvesztette az ősi létezésének az emlékét? Vajon ha egyszer visszaszerzi az elvesztett időt, akkor őt is agyonnyomja a múlt terhe?

- Mert sokkal erősebbnek születtél, mint egy átlagos angyal. És ezért volt nehezebb megtanulnod bánni az erőddel is. – Elkerekednek a szemeim, leplezetlen zavarodottsággal pislogok az öreg angyalra. Eddig azt hittem, hogy a Purgatóriumban töltött idő erősített meg, de lehet, hogy már előtte rendelkezésre állt az a mágia? Csak nem tudtam használni, nem értettem a mennyiségét és féltem tőle. – Eljött az idő, hogy megtudd, miért akartuk elnyomni a kék lángjaidat. Két évezreddel ezelőtt alkottunk egy fegyvert Asmodeus ellen, ami a tiédhez hasonló lángokkal működött. – A meglepettségemet látva szünetet hagy, hogy fel tudjam tenni a kérdésemet.

- De hiszen ilyen fegyver nem szerepel a könyveinkben. – Elégedetten bólint.

- Így van, mert kudarcot vallott, mint a kutatásaid során már ki is derítetted, hiszen Asmodeus akkor és ott nem halt meg. Viszont mindezek után született egy angyal, évezredekkel később, ezzel az erővel a testében. Azért voltunk mindig olyan szigorúak veled, mert nem értettük az okát, pedig az Úrnak mindenkivel terve van.  – Összeszorítom a fogaimat, talán még soha nem hittem annyira ezekben a szavakban, mint most. Igen, már elfogadtam, hogy mi a létezésem értelme. – Ha Asmodeus valahogy tényleg túlélte az elátkozott kard érintését, akkor könnyen lehet, hogy erre születtél, Ramiel. – Dermedt döbbenettel kapom fel a szemeimet az igazi nevem hallatán a szájából. Tudtam, hogy tudja, hiszen a tanács ismeri a múltamat, ők mindenkinek a múltját ismerik, de mióta vadász lettem, egyetlen egyszer sem szólított így.

- Okkal mondtam ki a nevedet. – Megáll a levegőben, szinte észre sem veszem, hogy én is ezt teszem. – Fordulj meg. – A hátamhoz érnek a hideg, hosszú ujjak, az érintésében a gerincem mellett egy csepp intimitás sincs. – Talán még észre sem vetted, de már elkezdtek nőni a szárnyaid. – Finoman megnyomja a bőrömet az alsó szárnyaim alatt, és a lelki szemeimmel, a tudatom mélyén azonnal meglátom a változást a testemhez kapcsolódó manaáramokban. Igaza van, szinte érzem a gerincemhez kapcsolódó csontok töveinek kezdetleges jelenlétét.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy elkezdődött a szeráffá válásod folyamata. Gratulálok. – Hitetlenül pislogok rá, és tudom, hogy ez a fejlemény egyszerre ró rám még több felelősséget és ad hozzáférést még értékesebb tudásokhoz.

- Ez lehetetlen, túl korai.

- Egyáltalán nem lehetetlen. Már észrevettük, hogy sokkal gyorsabb fejlődésre vagy képes, mint mások. De ez még csak a kezdet, évtizedekig is eltarthat, amíg ténylegesen szeráffá válsz, bár nem lepődnék meg, ha nálad ez is gyorsabban történne.

- Mit fog jelenteni, ha szeráffá válok? – Megpróbálom eltüntetni az aggodalmat a hangomból, de csak félig-meddig sikerül.

- Tudom, hogy élvezed a vadász életet, és ha ragaszkodsz hozzá, a korodra való tekintettel néhány évszázadig nem fogunk kiszakítani belőle. Ha valami csoda folytán pedig Asmodeus életben van, akkor kulcsszereplő leszel a vele vívott háborúnkban.

Oh…

…fogalma sincs, hogy mennyire.

***

A nap már magasan jár az égen, mikor megpillantom a talpaim alatt a célomnak kitűzött kis tavacskát. A csendes, mozdulatlan habokon megcsillannak a déli napsugarak, az apró vízfelület úgy ragyog a sűrű erdővel övezett tájképben, mint egy értékes gyémántdarab. Lejjebb ereszkedem, és mikor megpillantok egy ember formájú foltot lebegni a szikrázó habokban, önfeledt, szerelmes mosolyra húzódnak az ajkaim. A szívem azonnal reagál a közelségére, heves dübörgéssel sarkall gyorsabb szárnycsapásokra. Némán reppenek a szerelmem sütkérező alakja elé, a testem sötét árnyékot vet rá.

Lusta, szívfájdítóan tökéletes vigyorra húzódnak az ajkai, a szám bizseregni kezd az elkövetkezendő csókjaink reményétől. Lassan nyílnak ki a szemei, és egy éhes, érzelmektől felhevült tekintet simítja végig az előtte lebegő testemet, amit csak egy légies, hófehér tóga takar.

- Azt mondtad késni fogsz. – Még a hangom is mosolyog a pillanat meghitt varázsától, olyan őt újra látni, magamba szívni a jelenlétét, a közelségét, a látványát, mint mikor évtizedek sötétsége után először láttam fényt. A szívem egy eldugott zugában titkon azért egy kicsit féltem, hogy milyen lesz újra látni őt. Nem kellett volna.

Ő ugyanaz a férfi, akit szeretek, akiért meghalnék, aki a férjem. Az enyém. Calekként is az, és ha kell, Asmodeusként is azzá teszem.

- Siettem. – Már nem a hátán lebeg, hanem egyhelyben úszva pillant fel rám, az egyik kezét hívogatóan felemeli. – Olyan gyönyörű vagy, mint egy látomás. – Az arcom felforrósodik a bókjától, a hangja vágytól rekedtes dörrenésétől, a tekintete átható, vetkőztető pillantásától. Gondolkodás nélkül ereszkedem lejjebb, a lábaim a vízbe merülnek, az ujjaim a felém tartott kezébe csúsznak. A tekintetünk egy pillanatra találkozik, és mikor meglátom felragyogni az övében a pajzán játékosságot, elkerekednek a szemeim, mert már tudom, hogy mire készül. Felkacagok, mikor erősen magához ránt, az erdő csendes déli sziesztájában hangosan csobbannak a tavacska felkavart hullámai. A testünket csak a nedvessé vált ruhám választja el egymástól, a hideg víz kellemes érintése körbevesz, kiélezett ellentétét képzi az összesimuló mellkasunk vadul dübörgő lángolásának. Már nincs helye köztünk szavaknak, a kezei türelmetlen gyengédséggel simítják fel a lábamon a hosszú anyagot, hogy a fenekemnél fogva magához húzhasson, a lábaim engedelmesen kulcsolódnak a dereka köré, miközben az ajkaink puha követelőzéssel simogatják egymást. A következő pillanatban már lassú, gyengéd óvatossággal merül el bennem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha ezzel állítana helyre valamit bennünk. És így is van. Ennyi kihagyás után újra eggyé olvadni vele olyan, mint egy hosszú zarándokút után végre hazaérkezni.

Azt hittem, hogy mikor újra találkozunk, a szenvedélyünk vad, elsöprő vihar lesz, de tévedtem. Helyette lassú, szerelemtől és érzelmektől izzó lávafolyam. Csodálatos. Mintha nem csak a testünk, a szívünk is bepótolni kívánná a kimaradt heteket, a szerelmes ringatózásunk békés hullámokat kelt életre a mozdulatlan víztükrön, melyek halk, szívmelengető csobbanással nedvesítik be a part homokját. Lágy mozdulattal hátrasimítom a vizes tincseit, két lassú, hosszú csók között megcsodálom az arcán csordogáló vízcseppek csillogását. A szemeiben a saját boldogságot sugárzó tükörképemre lelek, a mosolya a szívemben hagy örök lábnyomokat.

- Úgy hiányoztál. – Halkan suttogok az ajkaira, a következő lassú, mámorító csók után válaszol.

- Te is nekem. Soha többé nem engedlek el. – Újabb csók követi az előzőeket, a nyelve finom játszadozása megpecsételi a szavakat, amiket sajnos már ma éjszaka meg kell szegnie, de most nem szeretnék erre gondolni. Csak rá szeretnénk gondolni. Ránk. A jelenre, az ölelésére, a forróságára, a szerelmére, az egységünkre.

A szája puha érintése megtalálja a nedvessé vált nyakam legérzékenyebb pontját, elgyengülve hajtom hátra a fejemet, hogy jobban hozzáférjen. Fogalmam sincs, mikor váltott eggyel gyorsabb tempóra a csípőm eddig türelmesen hullámzó mozgása, de még mindig nem sodort magával teljesen a szenvedély vad követelőzése. Kábán felsóhajtok a nyelve bizsergető cirógatásától az imént felkínált bőrfelületeken, a kezeim finoman kapaszkodnak a válla meg-megfeszülő keménységébe.

- Szeretlek, Ramiel. – A hangja sóvár dörmögés a fülemben, megborzongok tőle, a hátamon égető szikrák futnak végig a nevem erejétől az ajkain. Az arcára simítom a kezemet, hogy finom terelgetéssel felhúzzam a nyakam mélyedéséből, és lassú, szerelmes puszikat lehelek a homlokától, a halántékán keresztül egészen az arca puha bőréig.

- Én is nagyon szeretlek... – …Asmodeus.

Elharapom a mondat végét, amit a lelkem ösztönös követelőzéssel akart befejezni, hogy végre beteljesülhessen közöttünk az igazi, a neveink ereje által is megerősített szerelmi vallomás. Ami kétely eddig volt a szívemben, hogy helyes e a következtetésem Calek múltjáról, az ebben a pillanatban végleg elillan. Itt és most, szorosan a karjaiba zárva, a szerelme forróságában, a lelkem felismeri az elátkozott nevet, amit hozzá rendelt a sors. Mintha mindig tudtam volna, mintha mindig a részemet képezte volna, csak eddig a figyelmetlenségem homályába veszett.

Az újabb csókja rángat vissza a belső küzdelmem pillanatnyi kettészakadásából, a megtorpanó időt tovább lökdösi a vágy lassan türelmetlenné váló ösztökélése. A szerelmes ringatózásból gyorsabbá, szenvedélyesebbé válnak a mozdulataink, halkan sóhajtom az ajkaira a gyönyört, amit bennem okoz.

- Nagyon jó érezni téged… – Gyengéd erőszakkal mélyednek az ujjai a fenekem húsába, hogy szorosabban magára húzzon, elégedett nyögéssel jutalmazom a vágytól heves mozdulatot, miközben minden izmom megfeszül, hogy visszatartsam a túlságosan gyorsan érkező orgazmus követelőző közeledését. A testem összerándulásától mintha még mélyebben érezném magamban a farka kemény, forró simogatását, a kezeim a válláról lassan a haja vad, zabolátlan zuhatagába csúsznak. Az ajkaink újra egymásra találnak, a kezeivel egyre gyorsabb tempóra készteti és segíti a csípőm reszketeggé váló mozgását.

- Annyira jó benned lenni, kicsim. – Ábrándos mosolyra húzódnak az ajkaim, a testünk elvaduló szenvedélye émelyítő ellentétét képezi a szavaink kitartó gyengédségének. Halk parancs a válaszom.

- Még. – A homályos tekintetem találkozik a mosolygó szemek hevítő pillantásával. – Mondd még. – A homlokomat az övének döntöm, a kapkodó sóhajaink összeolvadnak, miközben ő mély, rekedtes búgással teljesíti a kérésemet, az arcomat szinte lángra gyújtják az elsuttogott szerelmes semmiségek.

Finom kétségbeeséssel szorulnak meg az ujjaim a nedves tincsek között, mikor úgy érzem, hogy mindjárt elveszítem a harcot a testem ellen, és Ő rögtön felismeri az árulkodó rezzenéseimet. Váratlan, hirtelen mozdulatokkal kezd el még hevesebben, erőteljesebben mozgatni magán, és én hangos, reszkető nyögéssel hullok darabokra az ölelésében. A szerelemtől fűtött orgazmus forró habjai végigégetik minden porcikámat, és mikor Calek a nevemet morogva élvez belém, a farka rándulása és a belém lövellő forróság újabb gyönyörhullámokkal szántják végig a remegő testemet. Zihálva, levegőért küzdve olvadok a teste erős keménységébe, a meg-megfeszülő izmai hullámzó bársonyosságába, hogy a mellkasomon érezhessem a szíve zakatoló lázongását.

Soha nem lesz elég a szerelméből. Soha.

Pár perc békés pihegés és ázás után lassan elindul a part felé, felemelem a fejemet a nyaka puhaságából. A kezeimet lezserül a nyaka köré fonom, és pimaszul pislogok rá.

- Meg kell kóstolnom, hogy mindenhol ugyanolyan ízed van e, mint eddig. – Leplezetlenül pajzán érdeklődés csillan a sötét szempárban, vigyorogva lehelek egy puszit az ajkaira, majd a füleibe suttogom az érzéki fenyegetésemet. – Ha idegen ízt találok rajtad, megbánod. – Belenyalok a fülébe, hogy eleget tegyek a szavaimnak, miközben ő velem együtt leül a tópart nedves homokjára. Elégedetten térdelek fel az ölében, hogy nekilássak a nyelvem mindkettőnk számára élvezetes munkájának, a táncra hívó pillantása csak felbátorítja a játékos hangulatomat.

***

Szenvedélyesen hosszú órákkal később egymás mellett pihenünk az elgyengülő késődélutáni napsugarak visszafogott melegében. Ő kinyújtott lábbal, hátradőlve, a könyökein megtámaszkodva ül, én hason fekszem a lábai között, az államat a kemény hasfalán összefűzött kezeimet pihentetem, és Őt nézem lusta, elégedett mosollyal. Úgy viselkedünk, mintha a mézesheteinkhez hasonlóan most is a világ összes ideje a miénk lenne, pedig nagyon nem így van. Az egyik kezemet kicsúsztatom az állam alól, hogy apró, gyengéd cirógatással elgondolkodó köröcskéket rajzoljak a bőre selymes kockáira. Imádom, hogy az érintésemtől megfeszülnek a kecsesen ívelt izmok az ujjaim alatt. Imádom, hogy imád.

Meg sem tudom mondani, hogy az elmúlt fülledt órák alatt hányszor élveztünk el a másik ajkai, kezei, feneke, farka által, hogy hány szerelmes vallomást suttogtunk egymás fülébe, hány éhes csókot váltottunk, hány érintést, hány pillantást, hány sóhajt. És még mindig nem elég.

- Ha szabadon kószálhatsz, az azt jelenti, hogy sikeres volt a könyv kiszabadítása? – Még mindig egymás nyugodt arcvonásainak a látványát isszuk magunkba a hetek óta tartó szomjazás után, nem engedem, hogy a bűntudat elillanó érzése kiüljön az arcomra. Azt hittem, hogy a könyv szabadságának a titkánál nagyobbat soha nem fogok elrejteni előle, erre most itt fekszem, a neve tudásával a birtokomban, és egy szót sem szólok róla.

Hihetetlen, hogy ez a csodálatosan gyengéd, őszinte szerelemre képes, vicces, intelligens, óvó férfi egy démon herceg volt az előző életében. Én pedig angyalként őszinteséget színlelve árulom el a bizalmát. Tényleg elgondolkodtat, hogy mi tesz egy démont démonná, egy angyalt pedig angyallá? Ha a szív tenné, akkor Calek gonosz maradt volna. Akkor mi? A múltunk? A döntéseink? Vagy mások döntései határoznak meg minket?

Kizökkentem magam a filozofikus ábrándok válasz nélküli kérdéseiből, hogy legalább a nekem szegezett kérdésre megadhassam a választ.

- Ühüm.

- Meddig maradsz? – Megtorpannak az Őt cirógató ujjaim a meglepő kérdés hallatán, de szinte rögtön továbblendülök. Természetesen az én intelligens démonom rájön, hogy hiába hallgatom el a rossz hírt, ha végleges lenne a visszatérésem, azt már elörömködtem volna neki.

- Az éjszaka közepén indulnom kell vissza. – A máskor egészen formás, duzzadt ajkak most egy haragos, vékony csíkká szorulnak össze a válaszom hallatán. A már-már gyerekes morgolódásának a látványa megmosolyogtatna, ha nem osztoznék a csalódottságán.

- Keh. És meddig? – Szinte érzem előre lebiggyedni az alsó ajkamat már a válasz gondolatától is. Ha meg akarom fejteni az elátkozott kard létrehozásához használt bűbájt, akkor alsó hangon is még két hétre szükségem van. Ezek után, ha a csillagok állása is úgy akarja, talán megléphetek észrevétlenül, úgyis csak átmenetileg vettem át a mágiaelméleti alapok oktatásának a felelősségét. Raphael annyit kért, hogy húzzam meg magamat az elkövetkezendő időben, azt nem, hogy maradjak a vadászok központjában. Miután beismerte, hogy nem zárja ki Asmodeus visszatérésének a lehetőségét, még arra is áldást adott, hogy utánanézzek az elátkozott kard mágiájának, bár nem rejtette a véka alá a véleményét arról, hogy mégis mire jöhet rá egy kis porbafingó az ősöreg mágusok árnyékában. De legalább adott egy-két hasznos tippet, hogy hol találhatok részletesebb információkat a bűbájhoz használt bonyolult, kevesek által ismert rúnák mélyrehatóbb megismeréséhez… viszont ez az információ kétlem, hogy tetszeni fog a démoni szeretőmnek.

Most jön az a rész, amit gyűlölök. Nem tudhatja meg, hogy mi után kutatok, és Őt ismerve ha megtudná, hogy egyáltalán kutatok valami után, nem bírna megülni a seggén amíg ki nem szedi belőlem. Szóval most jön a cseles féligazságok és az elhallgatások pillanata.

- Hát… még két hétig én tartok egy órát a vadásztanoncoknak, szóval addig. – Felnéz rám, hallja a hangsúlyomon, hogy ez nem minden. Szóvá is teszi.

- De?

- De… utána Khaldeumba kell mennem tanulni. – Összeszűkülnek a szemei, az egyik támaszkodó kezét felemeli, az ujjai felcsippentenek a földről egyet a testünk köré folyó hófehér tincseim közül.

- Tanulni? – Apró biccentéssel kezdem újra a hasa finom cirógatását, amit nem emlékszem, hogy pontosan mikor is hagytam abba. Valahol az önmarcangolás és a bűntudat között lehetett.

- Igen. Kiderült, hogy megkezdődött a szeráffá válásom folyamata. – Az arca meg sem rezzen, ezért bizonytalanul folytatom. – Szóval ezért, és Baál fenyegetése miatt úgy döntött Raphael, hogy az a legjobb, ha előre megtanulom a beiktatásomhoz szükséges dolgokat. – Féligazság. Az újdonsült szeráfok ténylegesen Khaldeum égi könyvtárába szoktak utazni, hogy magukba szívják a magasztos pozícióhoz szükséges tudást, és ez a véletlen egybeesés most rettenetesen kapóra jön. Persze nem teljesen véletlen, a legősibb tudásaink sorakoznak a szent város felett kihelyezett égi, központi könyvtárban. Ahogy a vadászok könyvtára a harcászati mágia gyűjtőhelye, úgy a központi könyvtár ad otthont a mágia minden más területének.

- Tökéletes. – Zavarodottan, kérdőn pislogok az elégedettnek tűnő reakció hallatán. – Én is pont oda terveztelek elvinni.

- Micsoda? De… - Nem akarom szavakba önteni, hogy Khaldeum az utolsó hely, ahol démonként mutatkoznia kéne, azzal valószínűleg csak bátorítanám az őrültnek ígérkező terveit.

- Talán még Baál sem olyan vakmerő, hogy oda kövessen téged. – Még mindig bizonytalanul bólintok. Az addig oké, de…

- Ugye tudod, hogy a megnyerő, szerethető személyiséged és az óriási… szíved ellenére, te is démon vagy, drágám? – Vigyorogva duruzsolom felé a pimasz szavakat, az arcára kiülő színlelt döbbenet láttán majdnem elnevetem magamat. Imádom.

- Az kizárt, szerintem az elmúlt órák minden percében egy igazi angyal voltam. – Az ajkai csábos mosolya és a sokatmondóan tüzes pillantása a másodperc törtrésze alatt ránt vissza a pihenő idillből a szerelem sóvár, tépő szenvedélyébe, és a testem parancsára sutba dobom az összes felgyülemlett kérdésemet: hogy miért nem lepődött meg azon, hogy szeráf leszek, hogy mi a terve Khaldeumban, hogy Ő mit csinált az elmúlt hetekben.

Felsikkantok, mikor felránt az öléből, a földre gurít, és maga alá teper. A heves mozdulattól a szárnyaim bugyután egy oldalra szorulnak, halk nevetéssel száműzöm őket az útból, Ő pedig kihasználva az ajkaimon keletkezett rést, forró, lényegre térő csókkal passzíroz a puha homokba. A csókunk hatása alatt, remegve, szerelmes, boldog szemekkel nézek fel a világ legszerethetőbb démon hercegére, aki épp a szent város falai közé szökve tervezi elkísérni a szeráffá váló angyal szeretőjét az égi küldetésére. Abszurdmód tökéletes.

A lábaim között térdelve támaszkodik fölöttem, az ujjaim végigsimítják az álla határozott, erőteljes vonalát. A pozíciónkról és a mélyreható pillantásában rejtőző sóvár vágyról eszembe jut egy három héttel ezelőtti megzavart pillanat, és egy démoni szó, aminek az ereje már a levegőben rezgett, de soha nem élhettük át.

- Nem akarod újra megpróbálni, amit Mikhal félbeszakított?