-------

 

A fény pereméről pillantok le a végtelen messzeségbe. Gyakran figyelem a halandó fajok életét, hogy születnek, hogyan élnek, fejlődnek, boldogságukat és bánatukat, és hogyan vész ki porhüvelyükből az éltető fény. Egy emberöltő csupán pár elröppenő perc a idő végtelenségében, mégis az életet a maga mulandósága teszi gyönyörűvé. És a szeretet, amit az Úr táplál mindenki szívébe. A szeretet... nem tudom meghatározni az érzést, mert mi angyalok arra születtünk, hogy az Úr minden teremtményét szeressük. Mintha egy halat kérne meg valaki, hogy mondja meg, mi a tenger, amiben él. Szavak és definíciók vannak rá, mégis olyan természetessé vált, hogy nem lehet szavakba önteni azt, hogy az állandó jelenlét miatt megfeledkezünk a létezéséről. Ironikus, hogy akit ez a mennyei szeretet vesz körül, az érzi legtávolabb magát ettől az érzéstől.

Azonban mikor lenézek innen fentről a világra, a gyertyalángként mulandó életre, ahol értéke van a szeretetnek... ezek a pillanatok erősítenek meg a hitemben. Amikor látom, hogyan találnak egymásra, hogyan hoznak kötelesség mentes áldozatokat az igazi szeretetért, amit csak halandó érezhet.

-Asmodeus – hallom ismét a nevem, kicsit határozottabban. Felsóhajtva hunyom be szemem az elkalandozó gondolataimat félretéve és fülem mögé tűröm az arcomba hulló ezüstös hajtincseket. Méltóságteljesen kihúzom magam, felkelve az eddig párkányon könyöklő pozícióból és az égi palota arany ragyogásától övezve fordulok felszólítóm felé. Ez a legszentebb hely a Mennyországban, Isten trónusának lábánál, itt csak szeráfok és kerubok tartózkodhatnak, úgyhogy az amúgy kihalt folyosók szinte hálásan visszhangozzák magányukat elűző szavakat. Három pár hatalmas szárnyam végét a földön húzom, a kemény repülőtollak surrogó uszályként követik mozdulataimat. Nem kapkodok a válasszal, az idő végtelensége áll a rendelkezésünkre.

-Miben lehetek a segítségedre, Raphael? – arany színű szemeimet a fiatal angyalra szegezem, aki még ifjonti buzgalommal a tekintetében, de katonás fegyelemmel pillant vissza rám.

-A Tanács már összeült, már csak rád várunk.

Felsóhajtva, lassú léptekkel indulok az újdonsült szeráf után, akinek a lelkesedése megmosolyogtat. Még nem iktatták be az ifjút, de hamarosan. Igen tehetséges és eltökélt személyisége ideálissá fogja tenni a katonáink vezetésére.

Az én ráérősségemet háttérbe szorítva diktálja a gyors sétatempót a végeláthatatlannak tűnő folyosókon, ahol még a falakból is sugárzik az örökkön fénylő nappal szikrája.

-Miért kell újra a könyv? – kérdezem kísérőmtől menet közben.

-Gabriel felfigyelt egy szokatlanul viselkedő démonra. Ki akarja deríteni a furcsaság okát – válaszol tárgyilagosan társam, nem térve ki rá, hogy mit takar a szokatlan viselkedés. Bár, minden démonnak mások a motivációi és a személyisége, úgyhogy tulajdonképpen mindegyik másképpen viselkedik, vagyis „furcsán”. Épp ezért nem is igazán kelti fel az érdeklődésemet az eset.

Nagyot sóhajtva rázom meg a fejem, karjaimat hátam mögött összekulcsolva pihentetem menet közben.

-Miért kell minden ilyen apróságért összehívni a Tanácsot? - dünnyögöm unottan, kérdésem több szarkazmust rejt magában, mint őszinte kíváncsiságot.- Gabriel magához is hívathatott volna, úgy is ki tudtam volna neki deríteni amire kíváncsi.

-Tudod, hogy csak a Tanács jelenlétében használhatod a könyvet – sandít rám az ifjú, emlékeztetve az ereklye létrehozásának egyik feltételére. Ő az egyetlen, aki ilyen közvetlenül szól hozzám, szinte első találkozásunk óta. Mindenki más mélységes tisztelettel viszonyul felém, de valahogy jól esik ennek a hozzám képest zöldfülű angyalnak a feszélyezetlen hozzáállása. Talán ő az egyetlen akire valamilyen szinten barátomként tekinthetek a rideg, begyepesedett szeráfokkal körbevéve.

Kérdésére válaszom elsősorban egy újabb sóhajtás.

-Persze, hogy tudom.

-Nagyon vékony jégen táncolsz, Asmodeus. A könyv eddig a hasznunkra volt, de nagyon veszélyes lehet. Egy nap arra utasíthatnak, hogy pusztítsd el.

-Ezért is tudom csak Én használni. – válaszolok higgadtan, figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát. A könyv a részem, nem lehet csak úgy elpusztítani. Talán egyszer elmagyarázom neki, de most se időnk, se kedvem nincs ilyen mélyreható mágielméleti diszkurzushoz.

Időközben megérkezünk a Tanácsterem monumentális ajtajához és elnémulva vonulunk be a gigászi, kör alakú csarnokba. Mindent isteni ragyogás borít be, arany ornamentika futja körbe a márványfehér falakat, oszlopokat és a jóval a terembe lépők fölé magasodó pódiumot, ahonnan a Tanács tagjai pillantanak le ránk. A félkörben elhúzódó hatalmas emelvényen hét trónus áll megingathatatlanul komor szilárdsággal, amiből jelenleg egy darab tátongó ürességében várja gazdáját.

-Köszönjük, hogy megtisztelsz minket Asmodeus – szegezi rám ősöreg tekintetét Gabriel, aki a középső helyet elfoglalva pillant le ránk. Még ha annak is szánta, nem hallatszódik gúny a hangjában. Valójában nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára bármiféle érzelmet csendülni a szavai között. Szemének fényéből már rég kikopott a elvakult hitű szenvedély tüze, minek helyét az ellentmondást nem tűrő, bölcs elhivatottság vette át. Vajon egyszer én is megfeledkezek majd mindenről, ami nem köthető szentséges Urunk szolgálatához? Egyedül elkalandozó gondolataim okozta kizökkenés hoz még változatosságot az örök életembe. Mi leszek, ha ezt is elveszítem és kiégek a végtelen lét látszólag elkerülhetetlen búskomorságában?

Filozofikus gondolataim terhe alatt foglalok helyet Gabriel balján elhelyezkedő trónusomon és türelmesen várakozva pillantok rá, hogy megossza, miért is hívatott össze minket.

-Felbukkant egy démon az emberek világában...-tájékoztat mindannyiunkat. A monoton, érzéketlen hang amivel belekezd rögtön unalmat csal gondolataim közé és trónom karfájára könyökölve öklömmel támasztom meg halántékom, úgy hallgatom a már sablonossá vált jelentést. Hogy milyen szörnyűségek történnek odalenn, mészárlás, erőszak, a felbukkanó gonosz hatására történő járulékos károk. Már rég nem érintenek meg a hasonló események, túl sok hasonló borzalmat láttam már. És előbb-utóbb a mi népünk úgyis felülkerekedik és minden folytatódhat tovább a megszokott kerékvágásban. A földi élet sebei begyógyulnak, Urunk szeretett halandói pedig újra gyarapodhatnak és táplálhatják a szörnyűségek bekövetkezése által még erősebbé vált hitükkel a mi világunkat. Ez a természet rendje. A démonok a szenvedésükből élnek, mi pedig az ebből fakadó mélységes hitből. Hisz ha létezik a kézzel fogható gonosz, abból következik, hogy eljő az azt megfékező jó.

Unott merengésemből Gabriel kérése ébreszt, mire kiegyenesedem ültömben és kezeimet lazán magam elé tartva idézem meg az Aetatis Suae Temporet. A vastag kötet nyitva puffan a tenyereimen, a belőle felragyogó tiszta fehér mágia rögtön reagál az érintésemre.

-Mi a démon neve? – kérdezem komoran és mindannyian Sariel felé tekintünk. A sötétbőrű női szeráf arany színű haja misztikusan lebben meg ahogy lehunyja, majd pár másodperc múltán újra felnyitja a szemét. Az igazlátó szeráf, aki minden élő valós nevét ismeri, felém fordítja csillagfehér íriszeit.

-Sonneillon – mondja halkan.

Biccentek majd figyelmemet a könyv lapjaira fordítom. Elég a tudatom peremén összpontosítanom a névre, máris kirajzolódnak elém a démon múltját leíró sorok. Ilyenkor leginkább az érdekli a Tanácsot, hogy milyen rejtett veszéllyel fenyegethet egy nagy erejű démon és mik a legcélravezetőbb módszerek a kiiktatására. Elreppenő gyorsasággal futom át a szavakat, bármi kirívó után kutatva.

 Azon kívül, hogy egy Trónusi rangra emelkedett angyalból vált démonná, egy darabig semmi más említésre méltót nem találok. Időnként megesik, hogy egy-egy angyal eltévelyedik és megrontják a lelkét a sötét bűnök. Ekkor vagy megszöknek vagy ártalmatlanítják őket azzal, hogy megfosztják őket hatalmuktól és szárnyaiktól, és az emberi lét halandó gyengeségében várják ki az örökké tartó, lassú elaggást. Ő az előbbit választotta, majd az emberek közé menekült és ott visszatért az ő árulásáért felelős...

Tekintetem cikázása egy pillanatra megtorpan majd feleszmélve rejtem el rideg vonásaim mögé meglepetésemet. Szemeimet egy másodpercre lehunyom és fél kézzel becsukom a könyvet. Amint a lapok újra összesimulnak kék szikrázással válik a kötet semmivé.

-Mit tudtál meg? – kérdezi Gabriel és ahogy felnyitom a szemem közönyösen viszonzom az érdeklődő pillantásokat.

-Azon kívül, hogy egy bukott trónus, semmi különöset. - Ez is mindössze azért érdekes, mert a trónusok már négyszárnyú angyalok, akik hatalma vagy különleges képessége felülmúlja egy egyszerű égiét. És valószínűleg a megosztott információval Gabriel is tisztában volt, ezért kérte a segítségemet, hogy megtudjuk milyen eltitkolt képességei lehetnek a démonnak. – Megrágta a halhatatlan elméjét az idő könyörtelen vasfoga és eltévelyedett. – vonom meg a vállam és megszokott nemtörődömséggel fonom össze mellkasom előtt karjaim. Azonban a könyvben látottak felkeltették érdeklődésemet, de ezt most nem áll szándékomban megosztani a Tanáccsal. Úgysem releváns az ő részükre, pusztán egyéni kíváncsiság hajt.

-Akkor is különös odafigyeléssel kell eljárnunk, nem küldhetünk utána egyszerű vadászokat – illeszti össze ujjhegyeit gondolkodón Gabriel. Kimért tekintettel rejtem el gyanakvón oldalra sandító pillantásomat. Gabrielen nem látszanak idegesség nyomai, mégis, ha évszázadok óta ismersz valakit, attól a legapróbb furcsaság is kirívóan tűnik ki. Valamitől tart. A démonhercegek szunnyadása óta nem igazán volt rá példa, hogy ne merte volna a vadászainkra bízni bármilyen démon kiiktatását. De úgy tűnik csak bennem merül fel a gyanakvás, így hamar el is hessegetem a gondolatot. Túl sok ideje kellett már a mennyei palota unalmas falai között töltenem életem, lehet csak a képzeletem akarja feldúlni az unott monotonitást.

-Hát küldjünk egyet a kerubok közül – adja a kézenfekvő megoldást Mihály. – Vagy mehetne akár egy szeráf, úgyis van egy pár újoncunk akik csak a lehetőségre várnak.

-Majd megyek én – előzöm meg Gabriel vélhetően rosszalló megjegyzését. Meglepetten néz rám mindenki, de arcom közönyös kifejezést tükröz.

-A Tanácstagok csak különleges esetekben távozhatnak innen, ezt Te is tudod – mondja komoran Uriel.

-Igen, tudom – bólintok. – Pont ezért kapnék az alkalmon, hogy kinyújtóztassam a szárnyaim. Ezer évenként egyszer csak megtehetem, és számomra nem jelentene problémát egy erősebb démon sem.

Gabrielé a végső szó, ezért minden tekintet rászegeződik. Elgondolkodva simogatja meg rövid szakállát, majd lassan bólint.

-Rendben van – egyezik bele. – De vidd magaddal Raphaelt is. Ha már egy Tanácstag leszáll a halandók közé, hagy tanuljon belőle valamit.

Az említett ifjú meglepetten kapja fel a fejét. Eddig tisztelettudóan állt a terem szélén, csendes megfigyelőként. Elmosolyodva bólintok Gabriel felé, majd ifjú barátomra pillantok.

-Szívesen veszem a társaságot.

Raphael rendezve izgatott vonásait, megtisztelve meghajol a Tanács felé. Ezt követően pár teljesen átlagos témát vitatunk meg, legalábbis a többiek. Én az érdektelenség álcája mögé bújva töprengek és felidézem magamban a könyv sorai között olvasott mondat részletet; „...Sonneillon visszatért az ő árulásáért felelős igaz szerelméhez...”

•●•

Raphael hangos kiáltással csattan a templom méter vastag falának, a becsapódásának erejétől a kő meghasad és hatalmas omlásként borul rá. Egy gyors pillantást vetek az irányába, érzem életerején, hogy nem esett semmi olyan bántódása a büszkeségén esett csorbán kívül, amit ne heverhetne ki.

Kíváncsian félrebillentve fejem fordítom vissza tekintetem a démonra, aki még mindig a kezében szorongatja társam letépett szárnyának összeroncsolt csonkját. Miért ilyen elvakult, hogy rátámadjon két szeráfra? Miért nem menekült egyszerűen el? Azért a démonokban is van ennyi életösztön. Mozdulatlanul méregetem a korábbi csatában súlyos sérüléseket kapott, görnyedt, ziháló démont, aki most, ilyen megtörten ijesztően hasonlít egy emberre. Hosszan néz velem farkasszemet, bizonyára ő is tisztában van vele, hogy ebből a csatából nem kerülhet ki győztesen.

-Asmodeus – lihegi sípoló tüdővel, arcára fájdalmas félmosoly kúszik. Kérdőn vonom fel egyik szemöldököm, hiszen eddig nem igazán akart velünk cseverészni. – Nem gondoltam volna, hogy egy Tanácstag ered a nyomomba. Megtiszteltetés.

Unott érdeklődéssel figyelem, majd én is elmosolyodom.

-Sonellion – biccentek felé üdvözlően. -Örülök, hogy megismerhetlek. Szerettem volna beszélni veled, de eddig nem igazán adtál rá lehetőséget.

Társamat rejtő mozdulatlan kőhalomra pillantok, újra kiterjesztve rá érzékeimet. Elájult, de rendben van. Ahogy visszanézek a bukott angyalra szemei hitetlenséget tükröznek, de egy bíztató mosollyal intek a közelben a földre hullott sziklákra, mint alkalmasítható ülőhelyekre. Először látszólag nem érti a gesztust, majd ahogy elsétálok mellette és elhelyezkedem, a kezében szorongatott szárnyat félre sobva követ. Lerogy az egyik sziklára és gyanakodva néz fel rám. Egy pillanat alatt foszlott szét szeméből a földöntúli erő és harag, most csak egy gyanakvó, megtört ember tekint rám.

-Mit akarsz tőlem? – kérdezi, meglepő fáradtsággal hangjában. Egy pár másodpercig nem válaszolok csak gondolkodón figyelem, hogy most milyen gyenge és elesett. Megdöbbentő átalakulás az előző vad, kíméletlen harcoshoz képest.

-Tudom, hogy mi vezetett a bukásodhoz – mondom halk nyugalommal. Nem tűnik meglepettnek, további mondandómra várva pillant rám. – Csak azt nem értem, hogy miért.

-Hogy miért okozta a szerelem egy angyal bukását? – gúnyosan csettint egyet nyelvével és elgondolkodva fordítja el a fejét. – Kérdezd meg Gabrielt. Kérdezd meg, hogy azok, akik a szeretetre vannak rendelve, miért nem szerethetnek igazán.

Életemben először nem tudom elrejteni döbbenetemet, amit homályos mondandója ébreszt. Mintha a bennem lappangó kérdés hagyta volna el az ő száját. Azt hittem nem érez így másik égi a világunkból. Azt hittem csak az örök, filozofikus melankólia ébresztette fel bennem ezt a kételyt, és mint olyan, megmarad a saját elmém titkos könyvtáram eltemetett, porosodó tekercsei között. Megrökönyödésemet látva gunyoros érdeklődéssel csillannak fel a szemei.

-Mintha tudnád miről beszélek – fintorodik el.

-Hogy különbözteted meg az igaz szeretetet... vagy a szerelmet... attól az érzéstől, amit az Úr adott? – kérdezem, meg se hallva a gúnyos hangú megjegyzést és megmagyarázhatatlan izgatottsággal feszülnek meg ültömben izmaim. Ő pedig hitetlenkedve néz rám, mintha egy bolonddal diskurálna így félholtra verten, majd lesajnáló tekintete visszarángat a higgadt józanságba.

-Ezt nem tudom neked megmondani. Főleg, mivel magam sem tudom már felidézni az érzést... – hangja lehalkul és elcsuklik a mondat végére. -Gabriel... – összeszorított szemekkel vicsorodik el, arcán meghökkentően mély fájdalom tükröződik. -...megölette, akit szerettem. Így nem maradt más bennem csak gyűlölet.

Felemeli rám szemeit, amikben elképzelhetetlen kettősséggel lobbannak fel a pokol vörös lángjai és hűsítő fátyolként fedik el a világ legtisztább érzésének elvesztése okozta fájdalom kristály könnycseppjei.

Elkomorulva pillantok le rá. Tudom, hogy most fel kéne háborodnom vádló szavai hallatán, mégis, csak mély szomorúságot és sajnálatot érzek, amint a démon, a bukott angyal, a szerelmétől megfosztott, összetört lélek szemébe nézek.

-Szóval, ha nem ölsz meg, akkor nem fogok leállni. Elpusztítok mindent és mindenkit, aki megfosztott attól, amire születtem. Mígnem magam is belehalok a fájdalomba, ami már sosem fog elmúlni.

Szánakozó pillantással tekintek rá és óvatosan simítom fáradtan megereszkedett vállára a kezemet. Hirtelen olyan, mintha az egyetlen személyt készülnék elveszíteni, aki megérti belső vívódásomat és válaszokat adhatna az ezer megfogalamazatlan kérdésre, ami a bensőmet rágja.

-Sajnálom – suttogom halkan.

???

•●•

A démonok bizonyos szempontból sokkal tisztább lények, mint mi magunk. Az ösztöneiknek, a szükségleteiknek és a vágyaiknak élnek, nem köti őket gúzsba a felelősségtudat vagy bármilyen rájuk kényszerített eredendő akarat. Nem kell attól tartaniuk a haláluk előtti utolsó pillanatokban, hogy mit hagynak hátra maguk után, hiszen életükben is csak önmagukkal törődnek.

Ha kitisztítanánk magunkból ezt az eredendően belénk táplált érzést... akkor érezhetnénk az igazi, valódi, saját szívünk szülte szeretetet?

A lelkemből szétárad a környezetembe az Ő érintése, mint amikor egy csepp víz hullik a végtelen óceánba, úgy vegyül el fényessége az örök nappal ragyogásában.

Feszülten mélyülök el magamban, lehunyt szemmel koncentrálva a belsőm sugallta érzésekre. Zavartan pattannak fel szemhéjaim, mikor feleszmélek, hogy minden eltűnt. A lelkem kiürült. De ami a legmegdöbbentőbb... hogy nem zavar. Sőt, soha nem érzett izgatott várakozás uralkodik el rajtam. Arra számítottam, hogy a szívemben lévő űr, amit az Ő hiánya okoz majd, fájóan fog belém hasítani, de nem így történt. A pangó fájdalom helyett tisztának érzem a lelkemet, hófehérnek, mint az írás nélküli pergamen, ami csak arra vár, hogy tele jegyezzék új szavakkal. Azt hittem bűntudat vagy az egyedüllét rémülete fog mardosni, de most gyermeki derű költözött a szívembe, új élményekre, új érzésekre éhesen, hogy egy új szemmel fedezhessem fel a világot. Most minden, ami eddig fényes volt, szemet gyönyörködtetően ragyogóvá vált, a nap megszokott melege most a bőrömet bizsergető érintés. Még... még többet akarok... több újat, ami eddig régi volt, de most megváltozott. Pontosabban Én változtam.

 Mintha mindent most látnék, érintenék, ízlelhetnék először, az érzékszerveim alig bírják befogadni a sok ismerős, mégis megújult információt. Végigsimítok szárnyam tollain, a karomon, a nyakamon, megérintem az arcomat, amiket mintha soha nem tapintottam volna. Gyermeki ámulattal csodálom meg a körülöttem lévő tárgyakat, kezembe véve vizsgálok meg mindent. Kipillantok a boltíves ablakon, sosem érzett ámulatba ejt a külvilág végtelensége, ami csak arra vár, hogy felfedezhessem és legszívesebben kirobbanó energiával vetném bele magam.

Ahogy végzek a szobával szinte megrészegült állapotban zihálva, arcomon bódult vigyorral rogyok le a bársonyos karosszékbe és a lelkembe egy elégedett nyugalom költözik.

Újjászülettem.

•●•

???

-Hát nem érted?! Nincs olyan, hogy igaz szeretet! Csak a belénk ültetett kényszer, amivel irányíthatóak vagyunk és a szabad akarat illúziójával kecsegtet. – Lehajtott fejjel kuncogok fel, hisz szerencsétlen pára még nem értheti. Szegény flótás. Én is ilyen voltam. Felnyitom a szemem és a tisztán látás átkával pillantok fel az isteni fénytől elvakult angyalra . – De én már megtisztultam. Kitéptem magamból a velem született, hamis akaratot. Én most már... szabad vagyok.

-Asmodeus... – leheli nevem elhűlt, hitetlen, reszkető tekintettel. -...te megőrültél... nem taszíthatod Őt el magadtól...

Újra felkuncogok arca láttán. Képtelen felfogni az igazságot.

-Már megtettem.

-Asmodeus! – nevem fenyegető erejével csattanó kiáltás úgy rezeg karcos éllel a levegőben, mint egy márványfalnak csapott kard hosszú pengése. Arcomról eltűnik a vigyor és komoran hátrasandítok a vállam felett.

-Igen... Gabriel?

Hátam mögött az időtlen angyal arany szikrákat szóró páncélja maga a kellemetlenül vakító fényesség. Tiszteletet parancsoló pallosát kivonva, nyújtott karral szegezi nekem és úgy mond felettem ítéletet.

-Megtagadtad Urunkat, pedig évszázadokon keresztül tündökölhettél végtelen kegyében, mégis megfertőzte a lelkedet az önzés és a hatalomvágy...

Elvicsorodva, a pillanat egy tört része alatt termek előtte félbeszakítva az öreg flótás mondandóját. Puszta kézzel lököm félre a hatalmas kardot és úgy hajolok az arcába, pár centi távolságból meredve a ridegen szúrós, érzelmektől mentes tekintetbe.

-Hatalomvágy?! – csattanok fel olyan indulattal, amibe beleremegnek a szent falak. – Hatalomvágy lenne, hogy szabad akartam lenni?! Hogy letéptem magamról egy pórázt, ami minden másodpercben a húsomba vájva fojtogatott?!

-Szeráfként tudod, hogy milyen következményekkel járnak a tetteid – mondja hideg komorságában megingathatatlanul, meg se hallva ingerült szavaimat. Gúnyos félmosolyra húzódnak ajkaim.

-Mi lesz? Száműztök? Vagy kidobtok a Purgatóriumba? Úgyse maradnék ezen a giccses trágyadombon.

-Elpusztítunk – hangja zord ridegséggel mondja ki a végérvényes ítéletet.

Döbbenettől elkerekedett szemekkel fagyok le. Eternális halál... sosem merült fel bennem a halálfélelem, mégis egy pillanatra lélegzettépő karmokkal szaggat a mellkasomba. Csak egy másodperc kell, hogy magamhoz térjek és haragos vicsorral sziszegem a vén őskövület arcába.

-Nem tudtok megölni... nincs meg hozzá a hatalmatok. Senkinek sincsen.

-De, mostmár meg van.

A hátam mögül csengő hang halk, mégis dobhártyaszaggatóan tölti be suttogásával a termet. Lassan pillantok hátra vállam felett, hitetlen döbbenettel. Raphael elhidegülten ragyogó jégkék szemei érzéketlenül viszonozzák tekintetem.

Hirtelen ostorként csapódik a csuklómra egy aranyszínben pulzáló lánc és mire odakapom a tekintetem már a másik karomat fonja körül társa. Elvicsorodva rántanám össze karjaimat mielőtt a két kerub megvethetné szilárdan a lábát, de a próbálkozásomtól csak meginognak, majd gyors mozdulattal feszítik két irányba kezeimet. Felüvöltve küzdök a mágikus béklyók ellen, majd zihálva ejtem fejtem előre a hasztalan erőlködést feladva. Nem vagyok elég erős. Csapdába estem.

Valaki közvetlen elém lép, fel sem kell néznem, hogy tudjam, Raphael az. Keserű méregként szivárog a szívemre az elfojtott, tehetetlen harag. El akarnak pusztítani, csak mert szabad akartam lenni. Csak mert a saját érzéseimet akartam érezni. Csak mert élni akartam.

-Asmodeus – mintha lepel alól hallanám a sajnálattal telt hangot, de a bensőmben lappangó éjsötét árnyak vízbe csepegtetett tintaként lepik el lelkem minden megmaradt fényét. A vágyaim miatt akarnak elpusztítani, pusztán egy vak meggyőződésből.

Most már biztos vagyok benne.

Jóságos Isten nem létezik.

 És mindenki aki őt szolgálja csak egy álságos, hazug báb, aki pusztán elvakultan hisz valamiben, ami nem is létezik.

Hideg komorsággal emelem fel tekintetem az előttem állóra. Raphael egy pillanatra mintha meghökkenne, majd látszólag megacélozva magát, de még mindig tétován szólal meg újra.

-Sajnálom.

- Ha sajnálnád, nem tennéd meg – mondom halkan, nem eresztve el rideg pillantásommal. – De nem is számít. Én ma nem fogok itt meghalni. Azt, aki szabad, egy megbéklyózott szolga nem ölheti meg.

Érzem, hogy az utolsó fényesen ragyogó szikra is eltűnik a lelkem mélyéről, szemem sarkából pedig látom, hogy előre hulló ezüst hajzuhatagom lassan ébenfeketévé sötétül. Egy pillanatra hangosan kongó némaság uralkodik el bensőmben, már majdhogynem béke jár át általa.

Raphael rémültem elkerekedett szemekkel néz rám, visszataszító rettegéssel a szemében.

-Gyorsan! Az igét!

Egy emberként hangzik fel a tanácstagok kántálása és Raphael a kezeit imára kulcsolva tartja maga elé. A levegőben egy félelmetes, természetellenes erő kezd el összegyűlni és apró, kék lángok lobbannak fel ujjai körül. Behunyom a szemem. Már nem számít mit tesznek. Semmi sem számít... kiirtom ezt az egész nyomorult, álszent csürhét.

Pusztán a gondolat végtelen elégedettséggel tölt el és kuncogással tör fel a torkomból. Felpillantok és vörös tűz lángol a szemeimben. Ebben a pillanatban érzem, hogy a lelkemen eluralkodott csend egy lángoló robbanással szűnik meg, perzselő, vadító tűzorkán lobban bennem.

Hirtelen mozdulattal tárom ki hatalmas szárnyaim, amik ellenállás nélkül vágják le karjaim láncait. Előre vetődök és ahogy ledöntöm a lábáról Raphaelt a mellkasán guggolva a torkánál fogva szegezem a földhöz.

-Megmondtam. Nem tudtok megölni. Engem már nem kötnek a Mennyország szabályai...

???