Nagy levegõt vettem és beálltam a sorba két magasabb srác közé, és a többiekkel együtt megkezdtem a futást.

Aznap is pokoli edzésünk volt, a bemelegítõ-körök után izomszakító nyújtás következett, majd tíz kilométer futás, aztán magas- és távolugrás, rövidtávfutásra való edzés, újoncoknak száz, nekünk kétszáz felülés. A gyakorlatok között alig telt el szünet, szinte csak inni volt idõnk két turnus között. A legújabbak már a rövidtávfutáson kidõltek, õket a legerõsebbekkel a szobájukba cipeltették, majd felírták a nevüket. Elõre sajnáltam õket, tudtam, hogy ez számukra a „szintre-hozó edzés”-ként emlegetett tortúrát fogja jelenteni, egészen addig, amíg legalább az utolsó gyakorlatig ki nem bírják ájulás nélkül.
A nap folyamán még a szokottnál is inkább alulteljesítettem: a futásnál az átlagos szintet hoztam, de a többi gyakorlatban nem akadt nálam rosszabb. Ez részben a tervem része volt, részben az idegességemnek volt köszönhetõ, a gyomrom elõzõ estétõl kezdve remegett, és a szíven a legvéletlenszerûbb pillanatokban kezdett el hevesebben verni, egész nap majd’ kiugrott a helyébõl. Végig árgus szemekkel figyeltem az edzõnket, akit – szememben ezzel minden tisztességes senseit megalázva – egyszerûen csak „Mester”-nek kellett szólítanunk. Könyörtelen alak volt, ordítozott, a földbe tiport mindenkit, de értelmes mondanivalót alig hallhattunk tõle, mintha szíve helyén kõ, agya helyén izom lenne. Ha elgondoltam, egykor õ is gyerek volt és éppolyan ártatlan, mint az ide került legtöbbek, mindig elszomorodtam azon, hogy mire felnövünk, hova juthatunk.
Pontosan ez volt az, amit én nem akartam: olyanná válni, mint amilyen õ, és az összes többi õrnagy, ügynök, igazgató vagy parancsnok volt. Embertelenek, kegyelmet és jót nem ismerõk. De még kevésbé akartam azokra hasonlítani, akik az Alakulatnál a kiképzésen végeztek: kifacsart lelkû, üres, érzelmeitõl megfosztott, fiatal tömeggyilkos-jelölt… borsódzott a hátam, ha erre az eshetõségre gondoltam.

És ez az, amit nem engedhetek, gondoltam elszántan és az utolsó felülésem után újra körülnéztem. Mindenki lihegett, ki feküdt, ki a térdén támaszkodott, a lányok egymásra borulva próbálták visszatartani a könnyeiket. Õket még jobban sajnáltam, tudtam, hogy nekik valamiért sokkal nehezebb végigcsinálni a kiképzésünket, mind fizikailag, mind érzelmileg, és ami könnyítést kaptak a gyakorlatokon, az szinte semmit se számított. Valamiért átéreztem a helyzetüket, de sosem adódott lehetõségem velük beszélni, bár valójában senki mással sem.

Ahogy észrevettem, senki nem figyelt engem, és amint ez eljutott az agyamig, még izgatottabb lettem. Távolabb voltam a többiektõl, így nem keltett nagy feltûnést, hogy a futópálya melletti gazból kihúztam egy hosszabb szálat. Újfent megbizonyosodtam arról, hogy nem néznek, majd a kellemetlen érzéssel nem törõdve ledugtam a torkomon. Talán a gyom nem jutott el túl sokáig, én viszont sikeresen öklendezni kezdtem tõle, és már éreztem, hogy sikerülni fog, és viszontlátom szegényes reggelimet.
Hangos krákogásomra végül az egész csapat és az edzõnk is felfigyelt – az „eszközt” szerencsére senki nem vette észre -, a „Mesternek” elõször az ordítozását hallottam, amit nem sokkal késõbb a többiek fujjogása váltott fel.
- Yamada! Mégis mit csinál?!
- Öh… ön szerint? – nyögtem, és látványosan szenvelegve felálltam, és imbolyogva szalutáltam. – Mester, készen állok az edzés folytatására!
- Akkor csinálja! Mindenkinek száz fekvõtámasz, lányoknak száztíz nõi, magának tízzel több! – adta ki parancsba az edzõ, vetett rám még egy gyanús pillantást, majd tovább állt.
A többiekkel együtt én is nekiláttam a feladat végrehajtásának, de körülbelül tíz után már megremegett a karom és összeestem. Ebben talán közrejátszott az is, hogy idõközben tényleg fájni kezdett a fejem és sokkal jobb érzés lett volna feküdni… és hagyni magam elaludni… és álmodni. Összeszedtem magam, de ezek után végig valós rosszullétbõl és rájátszásból megállás nélkül szenvelegtem, amibõl végül „Mesternek” elege lett.
- Yamada, fejezze be! Maga – mutatott rá egy Maroku nevû fiúra – kísérje a gyengélkedõre!
- Igenis! – látszott rajta, mennyire örül, hogy elszabadul az edzésrõl.
- De ha két percnél többet késik, számítson a büntetésre!
- Igenis! – szalutált, majd felrángatott a földrõl és elkezdett az épület felé vezetni.

Odabent azonban nem hagytam magam és egy kihalt folyosón át újra az udvar vége felé vezettem, a lehetõ legközelebb a kerítéshez. Szembeálltam vele és reménnyel telve néztem a barna hajú fiú szemébe.
- Maroku! Én ma megszököm. Ha már így alakult, gyere velem!
Elõször nem felelt, láttam valamit a szemében, valami érzelmet, de nem tudom pontosan, mit… Ezt mindig is képtelen voltam kideríteni. Oldalt-oldalt pillantott, a szája széle megremegett, végül igent mondott.
- Menjünk!
Bólintottam. Csöndben kiosontunk az ajtón, majd egymás mellett loholni kezdtünk a minket a külvilágtól elválasztó magas, borostyánnal benõtt fal felé.

Teljes extázisba kerültem, úgy hittem, hamarosan újra ismerõs környéken leszek… nem lehetünk olyan messze… Ha átjutottam a falon, hazamegyek. Biztos találok otthon valakit, a faluban valaki csak emlékszik rám. Újra lesz életem! Ez a gondolat reménnyel töltött el, ami reményt adott. Ez a kép azonnal apró szilánkokra esett szét, amint meghallottam egy már jól ismert hangot, amint utánunk ordít:
- Hé, ti ott! Azonnal megállni!
- Ne állj meg! – kiáltottam Marokunak, aki alig egy lépéssel futott mögöttem, de elhaltak a lépései. Alig két méternyire a faltól én is megálltam.
- Ez mind a te hibád! – nézett rám, és láttam, ahogy egész testében remeg. – Miattad most… én visszamegyek, gyere vissza te is, talán megkegyelmeznek!
Közben az edzõnk már ordítozva rohant felénk.
- Neked talán igen – szomorúan néztem Marokura, és egy rég betanult, jól irányzott ütéssel a földre terítettem. Ne haragudj – gondoltam, és alig egy pillanattal késõbb elkezdtem fölkapaszkodni a falon. Szerencsémre nem tartanak karban semmit, így még kisebb repedéseket is találtam, amikben megkapaszkodhattam. Éreztem a gyõzelmet, de tudtam, hogy a többiek csak pár méternyire vannak tõlem, és hallottam, ahogy a „Mester” azt parancsolja a többieknek, használják az erejüket ellenem. Földmozgás, telekinetika és telepatikus képességek mind szerepeltek a többiek képességei között, mégsem éreztem magamon semmit.
Egyszerre csodálkoztam és hálálkodtam, ahogy átlendültem a fal tetején – tökéletesen beleakadva egy szögesdrótba. Felordítottam a fájdalomtól, ahogy végigsértettem az oldalamat, és könnyezve szorítottam össze a fogaimat, ahogy beletenyereltem a drótkötegbe, hogy kiszabadítsam magam. Az edzõnk már a falat kaparta, melyen õ súlya és mérete miatt képtelen volt felmászni, mikor végre a pólóm az utolsó helyen is elszakadt, ahol a dróthoz ért, és én nagyjából három méter magasról a földre estem.

Fájt. Minden porcikám sajgott, szúrt az oldalam és kegyetlenül égettek a sebeim, legszívesebben ott maradtam volna a bokrok között a földön, amit puhábbnak éreztem, mint a cellám-beli fekvõhelyemet valaha. Képtelen vagyok elmozdulni… Nem bírtam tovább, sírva fakadtam. Pánik kezdett rajtam úrrá lenni, fõleg, ahogy a túloldalról hallottam a parancsot:
- Zelda, mássz föl!
Zelda volt a legügyesebb és egyben legelszántabb lány mind közül, tudtam, hogy megteszi.
Nem! Nem adhatom fel… Ha most nem megyek, visszavisznek és megölnek. Ezt akarom?
Ökölbe szorítottam a kezem, és könnyezve felálltam, az elsõ pillanatban megszédültem és újra meginogtam, de végül az egyensúlyérzékem romlásával és a hányingeremmel nem törõdve futásnak eredtem.

Futásban mindig is jó voltam… minden másban az utolsó között helyezkedtem el, de ehhez volt érzékem. Ahogy a környezetemet fel se fogva, fák és bokrok között rohantam el, bevillant egy emlék.
Kisfiú voltam, még a falumban éltem és az egyik erõsebb gyerek balhézni kezdett velem, pedig nem rémlett, hogy csináltam volna valamit. Meg akart ütni, én megijedtem, és elszaladtam elõle.
Úgy néz ki, mindig is másik elõl menekültem, állapítottam meg fáradtan és szárazon, ahogy megtettem az elsõ kanyarokat.

Hamarosan zaj csapta meg a fülemet, és épületeket láttam kiemelkedni a fák mögül, de ezek nem olyanok voltak, mint amilyenekre én emlékeztem. Sõt, némelyik jobban hasonlított az Alakulat szürke börtönéhez, mint az általam ismert lakóházakhoz. Az épületek sokkal magasabbak voltak, az utakon keményre taposott föld helyett beton volt, mintha csak az Alakulat parkolója lettek volna, voltak szélesek és keskenyek, mindegyiken különbözõ autók és ahhoz hasonló gépek száguldoztak. Éreztem, hogy ideiglenesen megmenekültem, amíg a keresésemre nem indulnak, mégsem álltam meg. Tudtam, ha nem futok tovább, helyben összeesek és akkor bárki bármit csinálhat velem, ki tudja, mit akarnának velem tenni az emberek…
Minden izmon égett, a torkom szinte lángolt, szakadt pólóm oldalt teljesen hozzám tapadt az alvadt vértõl. A gondolataim össze-vissza cikáztak, az értetlenség és a még el nem múlt csontig hatoló félelem teljesen megbénították az elmémet, ha néha el is kaptam egy-egy szálat, akkor is minduntalan a falum kerestem az idegen ember- beton- és gépforgatagban.
Különbözõ táblák mellett suhantam el, próbáltam értelmezni, mi lehet rájuk írva, de csak egy-egy szótagot ismertem fel, ami nem volt elegendõ semmiféle információ szerzéséhez.
Végtelennek tûnõ percekkel késõbb a magas épületek ritkulni kezdtek, mígnem el nem tûntek és helyüket teljesen át nem vették a kisebb, számomra sokkal inkább otthonra hasonlító házak. Hogy szándékosan elvesszek és ne legyen olyan könnyû rám találni, a kisebb utak felé vettem az irányt. Errefele újra egyre több növényt láttam, de rendezetten, cseppet sem olyan elvadultan, mint az Alakulatnál.

Az erõm utolsó cseppje is kezdett elhagyni, lassultam, egyre közelebb jártam ahhoz, hogy végleg összeesek. Sürgõsen találnom kellett valahol egy menedéket magamnak, de mindenhol csak otthonokat láttam. Két kanyarral késõbb azonban egy kis házon nyitott teraszajtót láttam. Nem tétováztam, el sem gondolkodtam azon, helyes-e amit teszek, utolsó erõmmel átugrottam alacsony kerítést, átszeltem a kertet és beszöktem a lakásba.

---

Odabent hideg, töredezett kõ helyett fényes fapadló és arra terített szõnyeg, koszos helyett tiszta falak, egy fogas és egy cipõs-szekrény fogadtak. Alig tettem meg pár tétova lépést és máris kint voltam az elõszobából. A másik helyiségbõl jobbra is és balra is nyílt egy újabb és szemben is láttam egy ajtót. A jobb falhoz egy kanapé volt tolva, mellette kisszekrény, rajta könyvek, a szoba másik oldalán növényeket láttam, a falakon bekeretezett képeket.
Jobban körbenézni sem energiám sem idõm nem volt, amit ki tudtam venni, azt is csak homályosan láttam, de ez volt a kisebb gondom: valahonnan hangokat hallottam.
Mivel más ötletem nem volt, amilyen gyorsan és csöndben toltam, elbújtam a kanapé mögé és összehúztam magam. Már ki tudtam venni a hangokat: határozottan emberi lépteket hallottam, amik méghozzá felém közeledtek. Homlokomon újabb izzadtságcseppek peregtek le, én pedig szörnyen féltem, mi lesz, ha a ház lakója meglát. Mit csinál majd velem?
A szívem majd’ kiugrott a helyérõl azokban a pillanatokban, amelyekben vártam, hogy ideérjen. Megpróbáltam valami menekülést kieszelni, de a gondolkodásom cserben hagyott, teljesen megbénított a félelem.
Egy utolsó lépés hangja hallatszott a kanapé túloldalán, majd egy fiatal férfi vagy talán fiú hangja.
- Mi a…?

A fejem végig lüktet, inkább lehunyt szemmel hagyom, hogy Stephan mindent megigazítson rajtam. Emelt nyakú fekete inget vettem, fekete, szûk zakót, hosszított kabátot, de a hajam a külsõ kívánalmak ellenére sem simítom hátra.

Elõtûnnének a hegeim.

A limuzin légköre nyomasztóbb, mint amit az amúgy is sajgó fejem el szeretne viselni, és ami még inkább zavar, hogy a vállam is a kelleténél jobban és érzékenyebben sajog, mint eddig. De nem adom jelét, csupán kevesebben használom a bal kezem, ennyi az egész. Már csak az kéne, hogy ez a féleszû zsandár még inkább pattogni kezdjen. Nem hiszem, hogy megúsznám kifakadás nélkül.

Mrs Clayton temetése. Nem mintha elmentem volna, de kíváncsi lennék a körülményekre. Mrs Clayton volt a fõszervezõje a Szezon nyitóbáljának. Ennek ellenére persze nem lesz lemondva, és ami még inkább nyomaszt, hogy a halála túl különös és hirtelen.

Ha bármi jelet találok, mehetek be Londonba, fantasztikus, kicsattanok a lelkesedéstõl, bár egy kicsit se látszik rajtam. Vajon miért…

- Megérkeztünk, úrfi – megrebbennek a pilláim Stephan hangjára. Egy kis részvétet kéne magamra erõltetnem, nem?

A nehéz fekete kabátom alja meglebben, ahogy kiszállok a kocsiból.

- Sokáig akarsz itt maradni? – hajol mellém Cornhlas, de pillantásra sem méltatom. A múltkori húzása aljas volt és sértõ.

- Ameddig az illem kívánja, igen.

- Gyakran csinálod ezt?

- Mit, Mr Cornhlas?

- Gyakran mész el olyan halottak megemlékezésére, akiket nem is ismertél? – fanyalog.

- Mibõl gondolja, hogy nem ismertem Mrs Claytont? – fordulok felé, a kezem megszorul a sétapálcámon. Érzem a tekintetét az arcomon.
Talán már nem nézek ki olyan nyúzottnak, mint a reggel, de napközben aludni valahogy… pihentetõbb, mint a sötét éjszakák.

- Javíts ki ha tévedek, de nem tûnsz gyászoló jó barátnak – egy inas kinyitja elõttünk az ajtót, elegánsan belépek. A kesztyûm sem veszem le, néhány ismerõs arcnak biccentek – Csak a látszat miatt vagy itt, ugye?

Megrándul a szám széle. Részben. A másik felében pedig a pletykás népség több információt szór szét, mint szeretnének. És nekem csak pár kell…

- Még pár nap közöttünk és megismeri ezt a felszínes világot – hagyom rá.

- Nem hiszek neked – hajol a fülem mellé, megvillanó szemekkel borzongok meg. Érzem a leheletét a fülemnél, nem tetszik, mit mûvel? – Szerintem egy évszázad is kevés lenne ahhoz, hogy kiismerjem a furcsa angol szokásaitokat. Na – megakad, én pedig követem a tekintetét. Hihetetlen, hogy nem is kell mondania, de valahogy mégis ráhangolódtam a mozdulataira – Itt is jön egy bájgúnár.

Na már csak ez az idióta hiányzott.

Ez a kellemetlen alak egy szõke, folyton túlzott metaforákban beszélõ báró, aki sokkal aljasabb, mint mutatja, azért muszáj vele jóban lennem. Ennek ellenér olyan idegesítõ, mint egy viszketõ pont az ember hátán, amit nem ér el, és ha csak a közelembe jön, kiver a víz. Ezek az affektáló mozdulatok…

- A bál el lesz halasztva, ha nem tévedek – csóválva a fejét. Megrázom a fejem.

- Természetesen meg lesz tartva. Mrs Clayton a szervezõgárda vezetõje volt, ezzel is tiszteleghetünk a munkája elõtt, és a dolgozóknak is tartozik ennyivel a cég.

- Pompás – csattintja össze a kezeit – holnap meg is rendelem a szmokingom. Ott találkozunk, Grófom.

- Viszont látásra – biccentek, a két kezem finoman a sétapálca fején nyugtatva, lassan forgatom az ujjaim között.

- Az egyik barátja? – már csak az hiányzik, hogy egy ilyen seggfejjel vegyenek egy kalap alá… elveszek egy pohár bort az egyik inas tálcájáról.

- Lord Sidney, a londoni társaság kedvelt tagja – fõleg a pénze és a nõk körében a farka miatt. Az általános titoktartás mûködik, persze mind annyira titok, hogy mindenki tud róla. Érdekes…

- Ez azt jelenti, hogy…? – néz rám. Épp a válláig érek, alig!! Nevetséges, hogy a korom ellenére ekkora vagyok!! Rápillantok, finoman oldalra biccentve a fejem, érdeklõdve mérem végig. Nem értem, hogy most miért tûnik ennyivel szimpatikusabbnak, mint a múltkor.

- Nem jelent semmit – fordulok el. Egyszerûen nem nézek rá és ennyi.

- Ugyan. Ha ott van a „lord” a neve elõtt, máris kedvesebb vagy – ez sértõ megjegyzés volt, de gondolom, majd rájön.

- Egyszerûen csak szórakoztat a társasága.

- Ezen a fajankón maximum nevetni lehet – fintorog. Követem a pillantását, de közömbösen figyelem, hogy vigasztalja a gyászoló lányát, majd a késõbb az unokatestvérét, bár ahogy ismerem, mindkettõt egyszerre részesíti majd… vigaszban.

Csak telik az idõ, de senki nem mond semmi használhatót. A pletykák, a részvétnyilvánítások… Ahh, a gyászoló férj.

- Tudod, hogy azt pletykálják rólad – borzongat meg ismét Mr Cornhlas hangja. Pletykák, rólam? Mondjon olyat, amilyet még nem hallottam. – Hogy zsarolod apádat azért, hogy eltûnjön innen és te irányíthasd a céget?

Lassan megemelem a poharam és belekortyolok a borba.

És ez még csak… azt hiszen, nem is pletyka. Nem, nem az, mosolygok.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor a földre hanyatlott elõttem, ahogy rám nézett, miközben aláírta a felhatalmazást, valamint a nyilatkozatot, hogy a stressz miatt nyaralásra szorul… hosszú, hosszú nyaralásra. Inkább a céget adta fel, mint az életét.

Kicsit sajnálom, hogy mégis így döntött.

- Mr Clayton – lépek a gyászolóhoz – részvétem a felesége miatt. Mrs Clayton igen kedves asszony volt.

Amikor a férfi felém lépne, Cornhlas elmarkolja a vállam és visszaránt, a felkaromnál fogva tart. Mérgesen és döbbenten nézek rá. Ezt komolyan meg merte csinálni ebben a társaságban?

- Mr Cornhlas! – szûröm a fogaim között – Mit képzel…

- Hazamegyünk, ne ellenkezz – megborzongok, ahogy ránézek. Az arca valahogy… más. A kifejezése határozottabb, amitõl végigfut a gerincemen a borzongás.

- Nem marad vacsorára, Lord Ghilonsteel? – néz rám a vendéglátónk, én pedig végigmérem a lordot.
Az arca semleges, sápadt, a szeme fénytelen. Ez lenne, az, amirõl Cornhlas beszélt volna?

Mirõl beszélek, ez marhaság!

- Micah, nézz csak rá! – sziszegi a testõröm, finom húzással noszogatva. Körülnézek, lesütve a szemeim. Éget…

- Rendben – húzom ki magam. Csak engedjen el!

- Akkor… menjünk.

Azonnal kifelé indulok, elvéve a kabátom Stephantól. A férfi idegessége átragadt rám is, feszülten nézek körül, majd fel rá.

- Hozom a limuzint, úrfi – hajol meg Stephan.

- Szóval elhiszed, amit mondtam? – támad le Cornhlas azonnal, amint kettesben maradunk. Nem tudom miért titkolózik, Stephan az egyetlen, akinél jobban senki sem ismer.
Mondjuk, még õ sem tud mindent.

- Ön feltétlenül hisz abban, amit mond. Én csak egy férfit láttam, aki mély gyászba süllyedt, habár ez valóban furcsa… Mr Clayton nem szerette különösebben a feleségét. – érdekházasság.

- Ha nem hisz nekem, akkor miért jött velem? – a borzongás miatt, a pánik miatt, a feltûnés miatt.

- Mert Ön nem veti meg a durva módszereket sem.

- És félti a hírnevét – gúnyolódik. Ez fájt, tényleg, apró, gúnyos kacajt nyomok el. Én nem híres, én hírhedt vagyok. Amint megérkezik az autó és kinyitják nekem az ajtót, beülök finoman, az ujjaim között forgatva a pálcát. Szóval Mr Clayton. Mit is tudunk róla.
Nagy cég, politikai befolyás.
Belenyilall a fájás a vállamba, de nem kapok oda.

Vagy ha ennek az eszement alaknak egy kicsit is igaza van, van egy nyomom… nem, nem a vámpírok, nem… de szálak, amelyek nekem is kellenek.

- Amikor utoljára láttad, akkor is így nézett ki? – szólít meg.

- Ha arra céloz, hogy megrendülten bámult-e a semmibe, akkor azt kell mondjam, hogy nem – ismerem be. Mindig egy gúnyos, mohó, öntelt alak volt. Hátradõlök, lehunyva a szemem. Sajog, nagyon… amikor felpillantok, valami különös, izgatott bizsergés fut végig rajtam. Mintha a versenyzõ a rajtnál állna, és csupán a startpisztoly dörrenésére várva, minden idegszálam, izmom megfeszül…

Kezdõdik a játék.

Állunk a tábla két oldalán, elõttünk felsorakozva a bábukat. Csak még az ellenfelem nem látom.

- Most dühös vagy, amiért elrángattalak onnan?

Felpillantok, halvány mosollyal, oldalra döntöm a fejem. Igazából egészen jó kedvem lett.

- Dehogy. Hiszen vigyáz rám, nem igaz? – hunyorítok jókedvûen. Az autó lassan és biztonságosan halad hazafelé.

XxX

- Hahh – dobom hátra magam a karosszékemben, egy mozdulattal oldalra dobva a pálcát, amit Stephan rutinosan, halvány mosollyal el is kap. – Hihetetlen… Stephan, készíttesd elõ a londoni házat.

- Na meséld csak el nekem, mirõl is van megint szó? – ül le velem szembe szerencsétlen arccal a kelletlenül lett testõröm.

- A bál, amire hivatalosak vagyunk – támasztom meg a fejem finoman az ujjaimon – egy nyitóparti, az úgynevezett Szezonnak. Ilyenkor minden nemes és gazdag család Londonba vonul az elkövetkezendõ két-három hétre, ugyanis a legtöbbünk törzshelye a külvárosban vagy a vidéken van. Ilyenkor – nézek rá nyomatékosan – mindenki Londonban van.

Látom, hogy lassan megvilágosodik, hogy mirõl is beszélek.

Ha az õ célja is a befolyásos közegben mozog, az esti programokat, bálokat, fellépéseket, találkozókat és a hatalmas embertömegeket nem fogja kihagyni.

Õ van a fehérrel. Megtette a kezdõ lépést.

- Szép jó estét mindenkinek – csapódik ki az ajtó, én pedig hirtelen kapom fel a fejem.

- Nem tud kopogni?! – vakkanok mérgesen Wura, aki a szokásos rókás mosolyával pillant rám. Istenem ez az idegesítõ alak, keresztbe dobom a lábaim és mérgesen nézek rá.

- Ugyan, grófon, csak beugrottunk egy teára

- Hello, kedves – már tényleg csak erre vágytam.

- Madame Momsen – vonom fel a szemöldököm. – Ön is csak egy teára?

- Minden az én kedvesemnek – tûr a hajamba andalgó mosollyal, mérgesen hessentem el az ujjait. Nevetséges. Mintha gyerek lennék. Mint amikor gyerek voltam.

- Stephan…

- Azonnak, uram – hajol meg, majd távozik. Kelletlenül fordulok el, keresztbe fonva a karjaim.

- Sakkozzunk – ajánlja fel a nõ, tökéletesen hullámzó szõke tincsei a vállára omlanak. – Mint régen.

- Rendben – egyenesedek ki. Szeretek sakkozni. Felállítjuk a bábukat, átengedem a kezdés jogát. Stephan közben visszatér, milyen rendkívül idilli szituáció.

- Kedves, voltál Mrs Clayton torán?

- Onnan jövünk – figyelem a táblát. Wu kényelmesen ül a kanapén, élvezve a tea zamatát, a folyton vele levõ lány pedig mosolyogva fonja át a nyakát. – Lord Sidney is tiszteletét tette.

- Külön pletyka volt a mai címlaphír – mosolyog a kínai, elém tartva az újságot. Meglepetten pillantok rá, elvéve, de elmosolyodok. – Gratulálok, elegáns megoldás!

Lépek a bábuval. Inkább feláldozok egyet, és nem bánom meg a lépést, de én fogok nyerni.

- Nem értem, miért te foglalkozol ilyen apróságokkal – csóválja a fejét a nõ, mosolygós pillantást vetve szegény Cornhlasra. – Bízd legközelebb Wura, egy egérnél jobban ki ismerné a patkányok fészkét?

- Én nem vagyok egér! – int, lassan elmosolyodva. Szórakozottan pillantok a sakktáblára. – Én egy háziasított mormota vagyok. De… - áll fel, végighúzva az ujját az állam mentén, jegesen pillantok rá – ha a grófon azt kívánja, elintézem õket.

- Nem kell – lépek, gonoszul elmosolyodva – Sakk.

- Kicsim, nem kell ezt csinálnod – néz rám a madame elkomolyodva. Elmosolyodok, figyelve a lépést. Annyira kiszámítható… felveszem a királynõm, egyetlen mozdulattal ledöntve a királyt.

Ez a játék csak addig él, amíg a király él. Mindig én nyerek. És nem érdekel, hogy addig hány bábu dõl el.

- Feltételezem, a gróf is jön a nyitóbálra.

- Természetesen részt veszünk – biccentek mosolyogva, összefonja az ujjaim az ölemben. Mondjuk nincs rá valami sok kedvem, de kezdem élvezni a dolgot.

XxX

- Mintha feszültebb lenne, Mr Cornhlas – mondom lefekvéshez készülõdve. Leteszem az üres csészét, álmosan megdörzsölöm a szemeim, a hajamba túrva.

- Csak reméltem, hogy nem lesz bonyolultabb a dolog, mint reméltem – morog. Felkelek, elindulva a háló felé, természetesen vele együtt.

- Mr Clayton miatt?

- Igen. De õ talán még megmenthetõ.

- Ezt úgy mondja, mintha bennem már nem hinne – mosolygok nyugodtan. – Jó éjszakát, Mr Cornhlas.

XxX

Az esték nem nyugodtak. Rémálmok, az égetés, az emlékek… körülöttem minden meleg, súly feszül a mellkasomra.

- Csssss….

Rémülten pattannak fel a szemeim, kikerekedett szemmel meredek a fölöttem tornyosuló alakra. Az a tekintet… Õ… õ mit csinál…

Az a vigyor… jeges rémület tölti el a mellkasom, ahogy megpillantom a szemfogait. Ez… ez nem! Nem lehet!

Befogja a szám, a mellkasom fölött térdelve, a másik kezében valamit szorongat. Mit akar, mi van ott? Miért nincs itt Cornhlas, ha tényleg szükség lenne rá?!

- Mondd, hogy Áááá – vigyorog és egy követhetetlen mozdulattal nyom valamit a számba és ismét az állkapcsomra nehezedik. Az orrom is befogta, levegõért kapkodva próbálom lerúgni magamról fojtott nyögéssel, a párnámba tépem, amikor egy kemény dologba ütköznek az ujjaim.

Reflexbõl markolok rá a rövid csövû apró fegyverre és kirántva, célzás nélkül lövök. Összeszorított szemmel zihálva rúgom le magamról.

Meg nem öli, de lelassítja…

De az a valami, az… hiába köhögök, fulladozok, már lement. Félig süketen a lövés közeli erejétõl tántorgok, le a lábam beakad a takaróba és hanyatt leesek az ágyról.

- Te kis féreg – hördül felém mint egy vadállat, ösztönösen és rémülten emelem a kezem, hogy halvány és reménytelen próbát tegyek a fejlövésre, amikor a támadóm megakad a lendületbõl és visítva ugrik félre, menekülésszerûen ki az ablakon.

Halálra váltan, még mindig remegõ ujjakkal a ravaszon nézek fel… Cornhlas.

- Én… megmondtam – néz rám sötét tekintettel. Nem, egyáltalán nem errõl volt szó!

- Legközelebb… jöjjön hamarabb! – torzul el az arcom és a számhoz kapok. Úristen. Öklendezni kezdek, de nem… nem jön semmi. Nem jön ki!

- Jól vagy? – siet mellém, Stephan sápadtan fut mellém, amikor felnézek rájuk. A szám keserû az epétõl, a rekeszizmom sajog a megerõltetéstõl, a pisztoly mellettem hever, Cornhlas félrerúgja a lábával. Hallom, hogy morog valamit…

- Valamit… megetetett velem – zihálok felnézve a testõrömre. – És nem jön ki!

Mosolyogva fordul oldalra, hogy a kertésztõl elszedhesse a metszõollót. Idegesítõ, hogy szándékosan húzza az idõt ahelyett, hogy gyorsan és egyenesen válaszolna.

- Nem így mondanám – szólal meg aztán halkan. - Nem tartom bolondnak. Csak én úgy hiszem, az emberek pont elég kegyetlenek tudnak lenni, természetfeletti segítség nélkül is.

Vagyis egy árva szót sem hisz el abból, amit a vámpírokról mondtam neki. Remek! Nem lep meg, de mégis csak idegesítõ. Tuti, hogy nem nézte meg jobban azt a vámpírt a raktárban, vagy ha látta is – ahogy korábban mondta – egy drogos idiótának hitte. Akkor már elgondolkodhatott volna azon is, hogy egy drogos miért harapta nyakon, miért szívta ki a vérét és én miért fejeztem le?

Ehelyett persze itt áll két méterre tõlem, rózsákat szedeget és nem fogja fel, hogy veszélyben van az élete. Ahogy azoké is, akik a közelében vannak. - Egyébként… Hol vannak a szüleid?

- Hmmm… Nyaralnak. – pillant hátra, egy megmagyarázhatatlanul hûvös, elégedett mosollyal.

- Tessék? – ez most komoly? A tizennyolc éves fiuk irányítja a céget, azok meg csak… – Nyaralnak?

- Igen. Az igazgató valószínûleg Szingapúrban élvezi a természet adta gyönyöröket, míg a méltóságos asszony… nem is tudom. Talán Spanyolországban van a szeretõjével.

- Nahát – jó család – És te viszed az egész céget.

- Lassan négy éve – indul el a levágott virágokkal, én pedig lassan, a gondolataimba merülve követem, talán éppen ezért nem tûnik fel, hogy mi van elõttem, csak már mikor Micah mellett egy lépéssel megállok.

- Ez egy…

- Ez a major alapítása óta a családom birtokában van.

Basszus! - Házi temetõ… nem semmi. - ez nekem elég bizarr. Én biztos, hogy nem csinálnék temetõt a hátsó kertbõl.

Tovább megyünk, majd megállunk egy gazdagon díszített síremlék elõtt.

Az õ testvére? A dátum szerint valószínû... – Sajnálom.

- Nyolc éve történt, Mr. Cornhlas. – mosolyog szomorúan.

- Nem tudják – sziszegi hirtelen támadt dühvel – Azt mondták, agydaganat. Egy évig húzódott a dolog…

Rám pillant, s most már nyoma sincs a szomorúságnak, sokkal inkább a hideg, jeges gyûlölet süt belõlük, de hogy pontosan mi, vagy ki iránt azt nem tudom. Egyszerûen csak olyan mint máskor: érzelemmentes. Talán hideg és érzéketlen is, egy elkényeztetett kölyök, ahogy mutatja, de a háttérben van valami. Hacsak egy kevés érzelem is… máskülönben nem hozott volna rózsákat a nõvére sírjára.

Elfordul és elindul vissza a kastélyba - Vacsoránál találkozunk, Mr. Cornhlas. Azt hiszem… kicsit ledõlök.

Rá is fér. Most tényleg elég nyúzottnak néz ki, mint aki egyáltalán nem aludt az éjjel. A szemei alatt is halvány karikák húzódnak és még a szokottnál is sápatagabb. Annyira sebezhetõnek és törékenynek látszik, hogy szinte fáj ránéznem. Pedig ez idáig úgy tûnt vasból van a gerince. Most hogy láttam itt minden egyszerre lett zavarosabb és tisztább vele kapcsolatban.

Szerencsére van valaki, aki bõvebb felvilágosítást adhatnak a grófocska „fázisairól”.

Én is visszamegyek a kastélyba, rövid keresés után Stefant megint a folyosón téblábolva találom. Elképzelésem sincs mi a fenét tud egész nap csinálni, de perpillanat örülök, hogy nem kell bejárnom utána ezt a rohadt nagy kastélyt.

- Hé, mondj el nekem néhány dolgot Micah testvérérõl. Ismerted nem? Sylvia…

- A mylady? – kerekednek hatalmasra a szemei – Ha meg nem sértem, miért érdekli ez Önt?

- Az elõbb voltunk a házi temetõben…

Meglepetten pislant egyet mielõtt az állát simogatva meg nem szólal. - Ez érdekes. A fiatal mester nem volt lent már évek óta.

- Ez tényleg érdekes. – évek óta nem volt ott, most meg hirtelen virágot visz és nekem is beszél róla? Nem hiszem hogy a bizalom jele lenne, mindenesetre érdekelne hogy pontosan… - Mi történt?

- Úgy véli, ez fontos az itt tartózkodása szempontjából?

- Mondhatjuk – ha valahogy meg akarom találni a közös hangot vele, nem elhanyagolható egyetlen olyan tény sem, ami befolyásolhatta Micah csodás személyiségét.

- Sylvia kisasszony volt az egyetlen a családban, aki tényleg emberien és kedvesen viszonyult mindenkihez. – kezdi halkan - Hatalmas tragédia, ami vele történt, hiszen életében sosem gyengélkedett, az egész betegség olyan hirtelen jött. Õ volt a legfontosabb az úrfi számára.

- Ez nem magyarázza meg ezt a beképzelt, karótnyelt viselkedését! – mindenki veszít el testvért, én is vesztettem, még ha nem is volt közöttünk vérkötelék tudom milyen fájdalmas. Ettõl függetlenül nem lett belõlem lekezelõ seggfej, aki a többi embert a koszfolttal azonosítja a cipõje talpán.

- A kisasszony a szeme láttára halt meg – folytatja Stephan komoran, miközben a poharakat pakolgatja – Az úrfi az egész betegség ideje alatt ott volt vele, ápolta és tartotta benne a lelket… zenélt neki, felolvasott, mindent megtett, de nem segített. Miután a kisasszony meghalt, nem lehetett kivonszolni a mylady szobájából, csak feküdt az ágyban… nem evett, nem aludt és hetekig meg sem szólalt. Belegondolva… az úrfi kedves, sõt, kifejezetten félénk és beteges volt, egészen addig. Folyton a kisasszony szoknyájába kapaszkodott, elpirult az idegenek láttán. Igazán édes kisfiú volt.

Alig hiszem el amit mond. Nehezen is hihetõ és még meglepõbb, hogy milyen könnyû elképzelnem ahogy egy haldokló ágya mellett õrködik. Azt sokkal nehezebb, hogy valaha is kedves és félénk teremtés volt… Ekkor viszont megjelenik egy oldalt nyíló szobából, nyakig vörösen, dühösen ökölbe szoruló vékonyka ujjakkal…

- Ez végül is megmagyarázza a mostani viselkedését – gondolkodom hangosan, a tekintetemmel végigpásztázva Micah remegõ alakját. Nagyon dühös lehet, mert eddig ez a legõszintébb emberi reakció amit kimutatott elõttem. A düh. Még a mosolyában is ez az érzés tükrözõdik.

Stephan háttal áll nekünk, az italszekrénynél babrál, így nem láthatja Micaht, aki majdhogynem keresztüldöfi a hátát, miközben folytatja. - Nem. Az, hogy az úrfi nem szólalt meg… hiszen alig volt tíz éves. De mikor már hosszú idõ óta nem tudtunk egy falatot sem belékönyörögni, ha megpróbáltuk kikísérni a szobából, visított, rohamot kapott, csapkodott és agresszíven képes volt bárkinek nekitámadni… a méltóságos úrék egyszerûen… csak elvitették.

- Tessék? – mi az, hogy elvitették? Ugye nem…

- Egy nap megjelent két alak, ápolóruhában, maszkban, és egyszerûen csak elvitték, hiába ellenkezett, csapkodott… borzalmas volt. Mi pedig nem tehettünk semmit. És… egy év után visszajött. Rettentõen vékony volt. Apró, csontsovány és tele sebbel.

Amibõl már láthattam is néhányat, mikor átkötözték a vállát. Valószínûleg ezért ellenkezett annyira, mikor én akartam csinálni, nem akarta, hogy lássam…

- Most, hogy vége a mesedélutánnak – szól közbe jegesen, mire Stephan is megfordul és teljesen elsápad – A teámat a szobámba kérem. Ennyi… szocializációtól kiújul a fejfájásom – morog ingerülten, majd hátat fordítva egyenes háttal masírozik fel a lépcsõn.

- Úrfi… - rám mered – Miért nem figyelmeztetett, hogy az úrfi is itt van?

- Mert akkor elhallgattál volna és nem tudok meg semmit, nyilván. – vonok vállat.

Összeszorítja a száját, de nem válaszol csak lesüti a szemeit egy pillanatra mielõtt komolyan felpillantana rám. – Kérem, ne beszéljen errõl. Nem akartam volna felzaklatni az úrfit a borzalmas emlékekkel.

- Nyugi, semmi okom nincs beszélni vele, mert úgy sem lehetne. Kösz, hogy elmondta. – biccentek felé, majd kettesével szedve a fokokat felszaladok a szobámba. Még van jó pár dolog, amit a helyére kell rakni.

***

A limuzinban ennél fagyosabb már nem is lehetne a hangulat. Stephan vezet, mi ketten pedig egymással szemben ülünk a tágas utastérben, mégis mintha egy apró cipõs dobozba lennénk bezsúfolva és nem kerülhetnénk olyan távol egymástól, amennyire szeretnénk.

Idegõrlõ a várakozás, de az sem segítene túlzottan ha beszélni próbálnék vele, bármirõl, akár az idõjárásról is. Az is épp elég, hogy néhány esti teendõjét nem hajlandó, vagy nem tudja átcsúsztatni nappalra – persze logikus, miért is tenné, ha nem hisz nekem – ezen kívül pedig amióta csak délután felébredt még a szokottnál is hûvösebb pillantásokkal illetett.

Nem nehéz kitalálni mi váltotta ki ezt az újabb hangulatborulást azok után, amit hallottam róla, ettõl viszont még nem lesz kellemesebb.

Stephan lassan bekanyarodik egy a Micahéhoz hasonló stílusú, de jóval kisebb ház elé, ahol már több tucat méregdrága kocsi parkol a kikövetett úton.

- Megérkeztünk úrfi. – szól hátra feszülten.

Felsóhajtok, majd kinyitom az ajtót és kiszállva végre friss levegõt szívhatok a tüdõmbe, míg Micah is kiszáll mellém. Kihúzva magát megrántja az elegáns fekete zakója alját, az ujjait, egy pillantással felméri a környezetet mielõtt elindulna befelé.

- Sokáig akarsz itt maradni? – súgom oda halkan, hogy csak õ hallja.

- Ameddig az illem megkívánja, igen.

- Gyakran csinálod ezt?

- Mit, Mr. Cornhlas? – kérdez vissza nyugodt hangszínnel.

- Gyakran mész el olyan halottak megemlékezésére, akiket nem is ismertél? – a délutáni után senkinek nem hiányzott még ez is, erre a kiváló hangulat tetejébe még egy csapat gyászoló arisztokrata - vagy mit tudom én kik ezek - közé kell keverednem.

- Mibõl gondolja, hogy nem ismertem Mrs. Claytont? – sandít hátra a lépcsõn felfelé lépkedve.

Az is szokatlan tõle, hogy ilyen nyugalommal válaszol, vagy egyáltalán az, hogy méltóztatik ezúttal válaszokat adni amit annak tudok be, hogy kellõen kipihente magát. Mindenesetre a karikák eltûntek a szemei alól.

- Javíts ki ha tévedek, de nem tûnsz gyászoló jó barátnak. – mondom, majd elhallgatok amikor egy inas kinyitja elõttünk az ajtót, odabent pedig néhányan röviden üdvözlik Micaht, akiket alaposan megnézek magamnak, miután pedig odébb állnak halkan folytatom – Csak a látszat miatt vagy itt, ugye?

Halvány mosolyféle jelenik meg az ajkain miközben félig felém fordulva szórakozott pillantást vet rám. A helyszín miatt furcsának tûnik, de tõle egyáltalán nem az.

- Még pár nap közöttünk is megismeri ezt a felszínes világot. – mosolyog.

Felhúzom a szemöldököm, ám nem kommentálom, mert egy párocska túl közel sétál el mellettünk, de miután lelépnek picit lejjebb hajolok hozzá. – Nem hiszek neked. Szerintem egy évszázad is kevés lenne ahhoz, hogy kiismerjem a furcsa angol szokásaitokat. – elnézek a háta mögé – Na, itt is jön egy bájgúnár.

Kiegyenesedem és úgy állok mögötte mintha itt sem lennék, amíg a fickó ömleng egy sort az elhunyt asszonyról, de õ sem tûnik kifejezetten szomorúnak, legfeljebb amiatt, hogy itt kell vesztegetnie az idejét.

- A bál el lesz halasztva, ha nem tévedek. – sajnálkozik.

Micah nemet int a fejéve. – Természetesen meg lesz tartva. Mrs. Clayton a szervezõ gárda vezetõje volt, ezzel is tiszteleghetünk a munkája elõtt és a dolgozóknak is tartozik ennyivel a cég.

- Pompás, holnap meg is rendelem a szmokingom. – vigyorog, majd mint aki most kapcsol, hogy hol is van elkomolyodik. – Ott találkozunk grófom.

- Viszont látásra. – biccent, majd az egyik büféasztalról elemel egy pohár bort.

- Az egyik barátja? – fintorgok a fickó után nézve, aki a következõ kisebb csoportnál ragadt le.

- Lord Sidney, a londoni társaság kedvelt tagja.

- Ez azt jelenti, hogy…?

Félrebiccenti a fejét, így kifejezetten aranyos a hatalmas szemeivel. Elmosolyodom, de gyorsan el is tûntetem a vidámságom jeleit, mielõtt még észreveszik és megbotránkoztatom a gyászoló családot.

- Nem jelent semmi.

- Ugyan. Ha ott van a „lord” a neve elõtt, máris kedvesebb vagy. – jegyzem meg.

- Egyszerûen csak szórakoztat a társasága. – belekortyol a borba.

- Ezen a fajankón maximum nevetni lehet. – bámulok rá nem is leplezett viszolygással. Ahogy „vigasztalja” az elhunyt lányát, az elég átlátszó, ráadásul pár perce még egy másik csitrit pátyolgatott éppen.

- Tudod, hogy azt pletykálják rólad, zsarolod az apádat azért, hogy eltûnjön innen és te irányíthasd a céget?

Hiába rejti a borospohár mögé, így is látom hogy mosolyog, mielõtt megköszörülné a torkát és ellépne mellettem. Bosszús sóhajjal követem egy idõsebb férfi felé, remélem már nem akar sokáig itt maradni.

- Mr. Clayton, részvétem a felesége miatt. Mrs. Clayton igen kedves asszony volt…

Felén fordul, én pedig abban a pillanatban elkapom Micaht és visszarántom magamhoz. Ezért utálom ezeket a dögöket! Mert lehetetlen megérezni õket. Clayton üveges tekintettel mered ránk, mintha nem is látna, nem hallana, pedig nagyon is tisztában van a jelenlétünkkel. Már éppen kezdtem megnyugodni, hogy talán semmi sem fog történni és az aggodalmam hiábavaló volt, hisz pár napja harapták meg, de még nem történt semmi rendkívüli.

- Mr. Cornhlas! Mit képzel…

- Hazamegyünk, ne ellenkezz. – nézek a szemébe ellentmondást nem tûrõn, a markom az épp karjára szorítom, hogy ne húzhassa el, de a tekintetem újra az õsz férfira siklik, aki úgy áll ott, mintha mi sem történt volna.

Nem támad ránk. Enni ember elõtt nem. De akkor miért…?

- Nem marad vacsorára Lord Ghilonsteel? – kérdezi színtelenül.

- Micah, nézz csak rá! – sziszegem mikor továbbra sem hajlandó elindulni a kijárat felé, de nem is próbál kiszabadulni, hisz többen is vannak körülöttünk, akik kiszúrnák a tülekedést.

Az ösztönöm azt súgja, hogy veszélyben van, vagyis ha a vállamon kell kicipelnem innen, akkor úgy fogom. Erre azonban nem kerül sor.

- Rendben.

Meglepetten pislogok párat. Most komolyan beleegyezett valamibe? – Akkor… menjünk.

A tömegen keresztülvágva a bejárati ajtó irányába sétál, az elõcsarnokban Stephan is csatlakozik hozzánk, aki eddig ott várakozott. Kigombolom a zakóm és a belsõ zsebbe rejtett tõrt az ingujjamba csúsztatom, hogy bármikor kéznél legyen.

Odakint teljes a csend, csupán néhány bagoly huhogása és a szél fútta fák reccsenése töri meg az éjszakát.

Semmi jele vámpírnak. Egyetlen egy jelenlétét sem érzem, de akkor miért? Nem értem.

Mit keresett itt egy szolga, ha nem akart Micahra támadni? És mi csak egyedül?

- Hozom a limuzint úrfi. – siet el Stephan a parkoló felé.

- Szóval elhiszed amit mondtam? – szegezem neki a kérdést. Micah elegánsan megvonja a vállat, az arca kiismerhetetlen nyugalomba merevedve pásztázza a kivilágított birtok udvarát.

- Ön feltétlenül hisz abban amit mond. Én csak egy férfit láttam, aki mély gyászba süllyedt, habár ez valóban furcsa. – gondolkodik – Mr. Clayton nem szerette különösebben a feleségét.

- Ha nem hisz nekem, akkor miért jött velem?

Ismerõs, gúnyos mosoly. – Mert ön nem veti meg a durva módszereket sem.

- És félti a hírnevét. – fejezem be értõn biccentve, mert persze, hogy még abban a helyzetben is a hírnevén jár az esze.

Nem mond semmit, csak gyorsan beszáll a limuzinba, ami a lépcsõ alá parkol. Odabent túl sokan vannak, nem tehetek semmit a vámpír talpnyalója ellen és az sem segítene ha mégis, mert ezek elõbb halnak meg, minthogy elárulják a gazdájukat.

Fel kell hívnom Drewt, õk majd intézkednek és helyrepofozzák az öreget, ha ez még lehetséges. Fogalmam sincs mióta lehet már a mester kutyája, de ha túl régóta, akkor már nincs mit tenni, végezni kell vele.

– Amikor utoljára láttad, akkor is így nézett ki? – kérdezem komoran, miután beszálltam mellé.

- Ha arra céloz, hogy megrendülten bámult-e a semmibe, akkor azt kell mondjam nem.

Vagyis nem régóta lehet ilyen, akkor jó. Mickey majd megoldja, nekem pedig holnap sürgõsen fel kell szerelnem néhány biztonsági szerkezetet, mert úgy tûnik beindult a gépezet. Már ma megtettem volna, de Micah aludt a délután, így a szobájába nem mehettem be.

Ismét ránézek, Micah szintén engem figyel. Az arca a meg-megvillanó utcai lámpák fényében is ugyanolyan rezzenéstelennek tûnik, mint mindig, de a tekintetében furcsa fény csillan. Félelem, vagy izgatottság?

- Most dühös vagy amiért elrángattalak onnan?

 Borzalmas az éjszakám. Mintha minden égetne, a bõröm lehámlana, az állandóan és gondosan elrejtett hegek mintha ugyanúgy izzanának, mint amikor a bõrömbe égtek. A kezeim a számra szorítva ülök a sötétben a fejemre húzott nehéz takaró alatt, remegve, de a mellkasom képtelen levegõt venni…

Gyûrötten kelek, amikor végre magamhoz térek a fénysugarakra, ahogy Stephan elhúzza a kárpitot.

- Jó reggelt, fiatalúr – mosolyog örök békésen. A szemeim égnek és szúrnak, amikor lehunyom, mogorván visszahúzom a takarót a fejemre. Csak még tíz percet had, nem izgatnak a mai programok, fáradt vagyok… Csak még egy kicsit! – Ma az új szerzõdéseket kell átnéznie és aláírnia, valamint úgy vélem, nagy az esélye, hogy ebédre vendégeket várhatunk.

- Hmmm… - ülök fel az ágyban kinyújtózva. Elveszem a teát, elgondolkodva dõlök a felrázott párnára. – Nincs hozzá sok kedvem, de készíts elõ mindent.

- Természetesen.

XxX

Amíg Stephan elmegy, hogy elõkészítse a reggelit, csendesen igazítom meg a nyakkendõm. Nagyon sötétkék öltönyt veszek, szürke mellény, nyakkendõ. Belesimítok a hajamba, zavartan megállnak az ujjaim a halántékomon… megsimítom a foltokat a tincseim között, lopva lesimítom a hajam, hogy takarja a foltokat. Ez egyre rosszabb, nincs étvágyam.

A reggeli, bár finom, inkább csak piszkálva van. Ez az idõszak… mintha szétszórtabb lennék, mintha várnék valamit, mégis, alig férek a bõrömbe. Nem tetszik… valami van a levegõben… A kettõvel mellettem levõ üres helyre nézek. Nocsak.

- Hol van Mr Cornhlas? – nézek Stephanra, ahogy elveszi a tányért elõlem.

- Azt mondta, visszamegy a bázisra, pár óra az egész. Kéri, hogy addig ne hagyja el a birtok területét.

- Nocsak – emelem fel a teáscsészét.

XxX

Nem bírom… nem jó ez. A fejem fáradtan ejtem a papírhalmazra. Fáj a fejem… Unom… a sok bürokrata marhaság. Ennyi év után még mindig át akarnak verni, komolyan? Nevetséges. Valami édességet akarok enni… De nemsokára ebédidõ, szóval Stephannal nem éri meg negyed órát vitatkozni a menün.
De olyan szépen süt a nap. Megfordulok a hatalmas székben, figyelem, hogy a sötét nadrág mennyire kiemeli még ráerõsítve, hogy mennyire vékony a lábam, vékony, kicsi és törékeny mindenem. Mintha évek óta nem nõnék semmit… sóhajtva állok fel és összecsúsztatom a papírokat. Levegõre vágyom, kimozgatni a lábaim.

Csendesen sétálok le a lépcsõsoron, az ujjaim végigsiklanak a kifogástalanul fényesített korláton. Minden tökéletes. A cipõm finoman emelt sarka kopog a padlón, és épp a kilincsért nyúlok, amikor kis híján kicsapódik a nehéz ajtó, és csak a megdöbbent Cornhlas szeme, ami biztos, de kis híján hanyatt esek a lendülettõl.

Erõteljes szögben fekszek, szó szerint a hatalmas tenyerébe, a szívem a torkomban dobog. Képes… egy kézzel megtartani? Összeszorítom a szám, és amint leér mind a két talpam, elhessentem a kezét.

- Engedjen el! – pirulok el mérgemben.

- Szívesen. De legközelebb talán hagylak elesni – morog. Végigmérem szúrósan. Minek van nála ekkora táska?

- Ez mind nem történik meg, ha nem ront be az ajtón – hívom fel rá a figyelmét.

- Kopognom kellett volna? – igen. Ez egy hatalmas, nehéz ajtó, nemhogy kopogni, de szólni, hogy megjött, illett volna! – Indultál valahová?

- Jó a megfigyelõképessége – morgok bosszúsan. A fejembe belenyilall a fájdalom, de megfeszítem magam, csak figyelem, amit csinál. Miért, miért, miért, és mit akar elérni ezzel?! – Elállna az útból?

Megvárom, amíg oldalra lép, én pedig lesétálok a kertbe, a kikövezet úton. Csak végig a sárga köves úton, nem igaz…?
Az egyik kanyarnál megállok, egy pillanatra elmerengve pillantok az ellenkezõ irányba. Nem. Nem megyek ki a hátsó kertbe, nem lenne értelme. Nincs semmi jelentõsége annak, hogy annak idején mi történt, a múlt nem számít. Mégis… sápadtan indulok el a rózsakert felé. Van ott egy pici lugas, egy kis paddal egy és kis márványasztallal. Néha, ha szép az idõ, itt költöm el a délutáni teámat.

A sok fehér és vörös rózsa között megakad a szemem az egyik apró, puha levelû tearózsabokron, ami a sok hatalmas és neves virág között kicsi, sárga és szerény.

Nevetés száll át az idõk ködén, mintha csak megragadt volna egy foszlány, valahonnan régrõl. Megcsikordul a murva, a fejembe élesen hasít a fájdalom, mintha egy tõrt döftek volna át a halántékomon.
Milyen édes az illata. Finoman megérintem az egyik dús, húsos szirmot, összepréselve az ujjaim között.

„- Kukuccs!
- Neeeh! – sikkantós nevetés. A sûrû loknikon megcsillan az aranyfény, a sötét türkizkék ruha szoknyája beleakad a tövisekbe. Csak sikkantva nevet… Ahogy a kicsi kezek feltûnnek a derekánál, õ nevet és felkap… még érzem az illatát, a kellemes, balzsamos levendulás illatát, ami mindig körbelengte… és ha kint dolgozott, teázott a rózsakertben, édes rózsaillata volt és puha szirmok ragadtak a hajába.
- Micah…”

Kattan valami, összeszorul a kezem a virág körül, szétmorzsolva. Mi… megakadó lélegzettel, dermedten rándulok meg, oldalra fordulva. Minden annyira…

- Óhajt valamit, Mr Cornhlas? – nézek a szemébe. Az ég szerelmére… Nem engedhetem meg magamnak a nosztalgikus ábrándozást! Nevetséges!

- Nem igazán… de nem kerülne semmibe, ha tegeznél, ugye? A Rafe tökéletesen megteszi – lép közelebb. Felvonom a szemöldököm. Még hogy tegezzem, sõt, ez már becézés. Szó sem lehet róla.

- Az illendõség úgy kívánja, hogy hivatalos megszólítást használjak – fordulok ismét a rózsák felé, és elgondolkodok. Végül is, semmibõl sem tartana… de itt van ez az idegesítõ alak. – Nincs közöttünk rokoni vagy baráti kapcsolat, így…

- Nem dõlne össze a világ, ha megtennéd ezt a szívességet. Kényelmesebb lenne – vág a szavamba.

- Már akinek.

- Én nem vagyok angol, legalábbis szerintem – azt vettem észre, uram.

- És mivel viszonozná ezt a szívességet? – vonom fel a szemöldököm szórakozott, hûvös mosollyal, finoman lejjebb hajtva a fejem, így épp a tincseim alól pillantok fel rá.

- Viszonzást vár érte?

- Ahogy ön is rámutatott, üzletember vagyok, így természetesen – biccentek halvány mosollyal, összefonva az ujjaim a korláton.

- Rendben – morog – gondolom, úgyis kitalálsz majd valamit, de ha már szívességrõl volt szó és olyan apróságról, minthogy a keresztnevemen szólítasz, ne valami hajmeresztõ dolgot találj ki.

- Megegyeztünk – biccentek rá. Egy pillanatig figyelem. Mit akar még? Mintha égi szikra jutna el a tudatáig, az övéhez kap és elõvesz egy fekete merev bársonytokot.

- Ezt neked hoztam – húzza elõ egy kicsit, hogy a penge is megvillanhasson a napfényen. Egy tõr? Mit kezdjek egy késsel?
Eszembe jut az apró revolver, amit bizonyos esetekben magamnál tartok és használni se restellek. Mindenképp hatásosabb, az biztos. Tiszta 16. század.

- Csak nem egy ezüst tõr?

Az a tekintet, mosolyogtató. Mogorván préseli össze az ajkát, és akaratlanul is eszembe jut, hogy klasszisokkal jobban mutat normális, civilizált ruhákban.

- Acél – morog – Felejtsd el a mozifilmeket, mert azokból semmi sem igaz, a napfény dolgot kivéve. Látszanak a tükörben, a fokhagyma és a szenteltvíz hülyeség, a kereszt jó fegyver lehet, hogy fémbõl van és elég hegyesek a végei, de nem fognak meggyulladni tõle. – ez már most bizarrabb, mint amit el tudnék képzelni. Komolyan kioktat egy kardos alak, hogy kell vámpírt ölni? Ez annyira… szürreális. – A szívbedöfött tárgyak sem éppen hasznosak, bár ha pontosan célzol és eltalálod, akkor az erõs vérzés eléggé meggyengíti és lelassítja. Majd megmutatom.

Már alig várom… Szinte elbûvölõ, ahogy ilyen vehemens beleéléssel tudja magyarázni a dolgokat. Igazán aranyos.

- Gyerünk, mondd ki, amit gondolsz.

- Ön szerint mit gondolok? – biccentem oldalra fejem, mégis, mintha a fájdalom még erõsebben térne vissza.

- Azt gondolod, megõrültem, hülyeségekkel etetlek, aminek semmi értelme. Közelítek?

Tisztán látó fiatalember. Elgondolkodva nézek oldalra, szórakozott mosollyal és meglátom az egyik kertészsegédet, intek neki. Nem válaszolok a kinevezett testõröm profán kérdésére, de elkérem a metszõollót a fiútól.

- Nem így mondanám – lépek vissza a kis ösvényre és lassan sétálok, keresve a legszebb rózsákat. A kés azért nálam van, de megtörné a rózsák szárát, vagy levelét. Nem lenne a legszebb látvány… - Nem tartom bolondnak. Csak én úgy hiszem, az emberek pont elég kegyetlenek tudnak lenni, természetfeletti segítség nélkül is.

Lassan szedem le a hófehér rózsákat a legszebb bokorról, válogatva. Szeretem az édes illatát, szeretem a rózsákat… megsimogatom a hófehér, vakítóan tiszta szirmokat, és könnyedén a karomba fogva elszántan indulok vissza, a válaszúthoz. Néha nem árt visszanézni a múltba, ha másért nem, okulásképp. Emlékeztetõ… de az én esetemben nem az a cél, hogy emlékeztessen, miért csinálom, mindezt.

- Egyébként… - néz rám, mert hûen követ, aminek nem feltétlenül örülök, de semmi kedvem magyarázni egy bulldogszerû természetnek, hogy miért akarok egyedül lenni… mikor az a mániája, hogy kiszívják a vérem… - Hol vannak a szüleid?

- Hmmm… - elmosolyodok sötéten. – Nyaralnak.

- Tessék? – hökken meg, de egy-két lépéssel behozza a meglepetés okozta lemaradást. – Nyaralnak?

- Igen. Az igazgató valószínûleg Szingapúrban élvezi a természet adta gyönyöröket, míg a méltóságos asszony… nem is tudom – lépek be az egyik, nem is annyira elkerített hátsó részre. – Talán Spanyolországban van a szeretõjével.

- Nahát – morog. – És te viszed az egész céget.

- Lassan négy éve – megyek tovább rezzenéstelenül, mégis érzem, hogy lemarad mellõlem.

- Ez egy…- hökken meg, körülnézve. Lassan továbbsétálok, picit befordulva.

- Ez a major alapítása óta a családom birtokában van – mondom nyugodtan, megállva az egyik sír elõtt és a hatalmas, fehér márványlapra teszem a rózsákat.

- Házi temetõ… nem semmi - lép mellém és a sírra néz. Kalligrafált, letisztult, aranyozott betûk.

„R.I.P.
Sylvia Ghilonsteel
Élt 19 évet
Örökké szeretõ testvér”

Érzem a férfi pillantását magamon, de meg se rezdülök. Nincs szükségünk a múltra, csak a jelen és a jövõ az, ami számít. És a cél… cél nélkül az élet szánalmas.

- Sajnálom – csak halványan és hidegen elmosolyodok.

- Nyolc éve történt, Mr Cornhlas.

- Megkérdezhetem, mi történt? – kérdezi halkabban, a kezemben megszorul a metszõolló, ahogy a mellkasomban felbuzog a düh és a gyûlölet.

- Nem tudják – csikordul meg a fogam. – Azt mondták, agydaganat. Egy évig húzódott a dolog… - rápillantok, végigmérve. Látom, hogy a szemembe néz, hogy meghökken attól a hidegségtõl, amit az arcomon, a szememben lát… nyugodtan elmosolyodok, de a fejembe belehasít a fájdalom. összeszorítva a szemem szorítom a kezem a halántékomra. Ez egyre rosszabb… felé se fordulva indulok ki. Ez a hely… nem szeretek idejönni. Nevetséges. Nosztalgiázni, az emlékeknek élni… csak kiszipolyozzák az embert.

Semmit nem ad az élethez.

- Vacsoránál találkozunk, Mr Cornhlas – mondom csendesen, a fekete karikák ugrálnak a szemem elõtt. Mintha a hegek lüktetnének. Miért, miért most jön ez elõ? Ez nevetséges és érthetetlen. – Azt hiszem… kicsit ledõlök.

Mégsem megyek egyenesen a szobámba, egyszerûen csak megállok az egyik folyosón. Bár a dolgozómba vagy a szobámba kéne mennem, lepihenni egy kicsit, összeszorított szájjal a szalonban találom magam.

Nem volt… nem volt igazságos az élettõl, hogy pont a nõvéremnek kellett ennyit szenvednie. Annyira kedves volt, annyira jó ember… az egyetlen fénysugár ebben a családban. Mindig a jó emberekkel történnek a rossz dolgok.

Így most már csak egy báb lett a sakktáblán, egy feláldozott futó, hogy az ellenfél királyát is ledönthessem.

- A mylady? – meglepve emelem fel a fejem és csendesen oldalra lépek, leülve az egyik karosszékbe, ami pont elég nagy, hogy én ne látszódjak, ne vegyenek észre, hacsak nem fordulnak teljesen az italpult felé – Ha meg nem sértem, miért érdekli ez Önt?

- Az elõbb voltunk a házi temetõben… - ez a kíváncsi Cornhlas kezd az idegeimre menni.

- Ez érdekes – gondolkodik el Stephan és hallom a finom üveg és kristálypoharak csilingelését. Feltöltheti a polcokat, úgy vélem. – A fiatal mester nem volt lent már évek óta.

- Ez tényleg érdekes. Mi történt?

- Úgy véli, ez fontos az itt tartózkodása szempontjából?

- Mondhatjuk – nevetséges, egyszerûen csak kíváncsi. Komoran rándulnak meg a szemeim, de nem moccanok.

- Sylvia kisasszony volt az egyetlen a családban, aki tényleg emberien és kedvesen viszonyult mindenkihez. Hatalmas tragédia, ami vele történt, hiszen életében sosem gyengélkedett, az egész betegség olyan hirtelen jött. Õ volt a legfontosabb az úrfi számára.

- Ez nem magyarázza meg ezt a beképzelt, karótnyelt viselkedését!

- A kisasszony a szeme láttára halt meg – hidegül el Stephan hangja, nekem pedig ökölbe szorul a kezem. Fogd be a szád, semmi köze hozzá! Pletykás idióta! Mégsem tudok megszólalni a méregtõl. – Az úrfi az egész betegség ideje alatt ott volt vele, ápolta és tartotta benne a lelket… zenélt neki, felolvasott, mindent megtett, de nem segített. Miután a kisasszony meghalt, nem lehetett kivonszolni a mylady szobájából, csak feküdt az ágyban… nem evett, nem aludt és hetekig meg sem szólalt. Belegondolva – csilingelnek a poharak, megzörren az ezüst tálca. – Az úrfi kedves, sõt, kifejezetten félénk és beteges volt, egészen addig. Folyton a kisasszony szoknyájába kapaszkodott, elpirult az idegenek láttán. Igazán édes kisfiú volt.

Komolyan hozzájuk vágok valamit és elföldelem mindkettõt a pincében, nyakig vörösödök. Ez olyan megalázó!

- Ez végül is megmagyarázza a mostani viselkedését – töpreng Cornhlas. Hidegen elmosolyodok. Ó, nem, fogalmad sincs semmirõl… és Stephan errõl nem fog beszélni. Az a dráma, ami lefolyt itt nyolc évvel ezelõtt, semmi sem volt ahhoz az évhez képest, ami utána jött. Fájón megmarkolom a tompán sajgó mellkasom elõtt az ingem, összeszorítva a fogaim nyelem le a fájdalmas nyögést. Nem fáj… de az emlékek miatt mintha minden tagom égne.

- Nem. Az, hogy az úrfi nem szólalt meg… hiszen alig volt tíz éves – hallom a motoszkálást, én pedig csak ülök, mint egy szobor, akit épp rossz helyre, rossz anyagból faragtak. Lassan felhúzom a lábaim, ráfektetve az állam. Emlékszem a meleg, mézes tejre, amit lefekvés elõtt ittunk, Sylvia megnyugtató illatára, ahogy a viharos estéken mellette alhattam. – De mikor már hosszú idõ óta nem tudtunk egy falatot sem belékönyörögni, ha megpróbáltuk kikísérni a szobából, visított, rohamot kapott, csapkodott és agresszíven képes volt bárkinek nekitámadni… a méltóságos úrék egyszerûen… csak elvitették.

- Tessék? – kérdezi lassan a leendõ ex-testõröm.

- Egy nap megjelent két alak, ápolóruhában, maszkban, és egyszerûen csak elvitték, hiába ellenkezett, csapkodott… borzalmas volt. Mi pedig nem tehettünk semmit. És… - megmoccanok, de feltételezem, most nem én vagyok a fontos. – Egy év után visszajött. Rettentõen vékony volt – felemelkedek, Stephan elgondolkodott, nyugodt, mégis szomorú arcára pillantok. – Apró, csontsovány és tele sebbel.

- Most, hogy vége a mesedélutánnak – nézek rájuk komoran, felegyenesedve, Stephan lesápadva teszi a mellkasára a kezét, meghajolva – A teámat a szobámba kérek. Ennyi… szocializációtól kiújul a fejfájásom – morgok és mérgesen hátrahagyom õket, vissza se nézve.

A fejem még jobban fáj, érzem a büdös gyógyszerszagot, a hideget, a fájdalmat…

„A telihold egy sötét éjszakában…”

A vacsora felületes nyugalomban telik, olyan az egész mint egy precízen megtervezet színdarab, ahol a színészek a kötelességüket teljesítik, de egyáltalán nem élvezik amit csinálnak. Érthetetlen, hogy tudnak egyáltalán enni ilyen nyomasztó légkör mellett, mintha bármelyik pillanatban robbanna a bomba.

Micaht figyelem, ahogy tárgyal. Még mindig nagyon furcsa, de most, hogy viszonylagos egyetértésben és nyugalomban vagyunk egy helyiségben jut idõm arra, hogy fokozottabban figyeljek rá és ahogy telik az idõ egyre inkább kezdek rá más szemmel nézni. Az talán még túlzás lenne, ha kijelenteném, hogy felelõsségteljes felnõtt, bár tény, hogy nem kis felelõsség van a vállán, abból ítélve, amit a beszélgetésbõl leszûrök. Ugyanakkor még mindig ott van az az érzéketlenül gõgös fiú is az üzletember mellett és ez az aprónak nem nevezhetõ jellemzõ idegesít a leginkább benne.

A vacsora közepén Stephan nyit be az étkezõbe, de az ajtóban marad. - Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetést, de megérkeztek Wu-úrék és Miss Momsen.

- Ó – feláll, mire én is rögtön ugyanazt tenném, de látom a kezét, amint várakozásra int – Kísérd be õket.

A legkevésbé sem tetszik, hogy utasítgat, de nincs itt az ideje, hogy elbeszélgessünk mi ketten, a kinek-hol-a-helye dologról, ezért ülve maradok, de felé fordulva, hogy bármikor mögé léphessek ha baj van. Már besötétedett. Több lehetõség is felmerül bennem, ami miatt „késhettek” a vendégei, most, hogy ilyen helyzet áll fenn. Viszont nem érzem vámpír jelenlétét amikor belépnek az ajtón.

- Áá, üdvözletünk! Elnézést kérünk a késésért, de ez a borzalmas közlekedés…

Nem. Határozottan nem egy talpnyaló.

Megnyugszom és ismét elkényelmesedem a széken.

- Uraim, bemutatom Wu urat. Õ a keleti beszerzési üzletpartnerünk. – mosolyog kedélyesen Micah, félig felém fordulva.

Profilból is ugyanolyan felsõbbrendûséget áraszt magából, az egyenes tartás, a felszegett áll… mind olyan macerás dolog, amire a hétköznapi emberek csak különleges alkalmakkor figyelnének.

- Lord Ghilonsteel – lép közelebb hozzá egy nõ, aki sötét estélyiben és vérvörös rúzzsal pontosan úgy néz ki, mint egy filmcsillag a nyolcvanas évekbõl – Sajnáljuk a késést.

- Nem történt semmi – válaszolja elnézõn és ismét helyet foglal, közben a többfunkciós inasa kihozza a terítéket a most érkezetteknek – Elnézést. Bemutatom Madame Momsent.

Többen nyíltan megbámulják a nõt, én csak szimplán nem értem mit keres itt. Úgy tudom üzleti vacsora, de ez a nagyvilági nõ nekem nem tûnik üzletasszonynak. Az egész helyzet egyre furcsább lesz, ezt külsõ szemlélõként tökéletesen érzékelhetem, fõleg amikor szóba kerül valami szállítmány. Egyesek rögtön feszülté válnak az említésére, míg én csak nyugalmat mutatva a külvilág felé csendben figyelem õket azon gondolkodva mennyire szeretnék most máshol lenni.

Nem sokkal késõbb a díszes társaság egy része távozik, a vacsora elfogyott, de néhányan mint akik számítottak rá hogy még maradni fognak, meg sem kísérlik követni a partnereik.

- Micah – még további üzleti megbeszélést bonyolít ezekkel? Azt hittem már végeztek ezzel…

Rá is kérdeznék, de a szokásos pillantását kapom és egy gyenge intéssel jelzi, hogy várjak. Elszámolok magamban lassan tízig és csak utána veszek egy mély lélegzetet, mikor már elszáll a mérgem, mert ez a grófocska mindig serényen igyekszik lerombolni az önuralmam korlátait.

- Stephan, vezesd a vendégeket a biliárdszobába. Én is azonnal megyek. – felém fordul - Nos, Mr. Cornhlas, talált valami nem ideillõt?

- A perverzióitoktól eltekintve? – már elegem van az egész jelmezesdibõl, de hogy még csak nem is veszi komolyan a dolgom… – Semmit. Mi ez az egész, õk miért maradtak?

- Velük még másról is kell tárgyalnom. Üzlet, csak épp más hangvételû.

- Egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész.

- Csak nem fél? – mosolyog gúnyosan miközben elsétál mellette, újra csak alaposan felhúzva ezzel a kis megjegyzéssel. Majd pont tõle fogok berezelni. Kicsit túlértékeli magát. - Általában csak az üzletfeleim vannak bent de… úgy vélem, nem ront a dolgon, ha Ön is bejön. – folytatja nyugodtan - Úgyis kétlem, hogy bármi, ami elhangzana, rossz helyen kötne ki… hiszen önt nem az emberek mocska érdekli.

Ahogy vesszük. Fogalmam sincs mivel bûvészkedik, de bármi is az még ha pillanatnyilag le is köt nem fogok vele különösebben foglalkozni, mert nem érdekelnek az ügyei. Egyedül az számít nekem, hogy megússza míg elkapjuk a mester aztán búcsút intek a fellengzõs seggének.

- Már elkezdtünk, grófom – szólal meg az az irritáló nõszemély mikor belépünk.

- Nem számít, passzolom a kört.

A nõ rám néz, majd kacéran elmosolyodik kivillantva hófehér fogsorát, én pedig igyekszem nem elfintorodni a többrétegnyi rúzs láttán az ajkain.

- Helyes a testõröd.

Micah rám néz, hiába teszi az ártatlant, nagyon is tudom mennyire jól szórakozik azon, hogy nekem nem épp a legkényelmesebb a helyzet. Nem csak a hárpia és eleve az öltöny miatt, amit gyûlölök, de azért is, mert itt kell vesztegetnem az idõm ahelyett, hogy odakint lennék. Nem véletlenül hívtak Londonba, hanem mert itt is elkél a segítség és azzal, hogy a billiárdasztalnál dekkolok egy csomó idõt elvesztegetek ostobaságokra.

Még ha a kastélyt nem is hagynám el a biztonsága érdekében, de legalább innen elhúzhatnám a csíkot, ha a vendégei nem lennének beetetve ezzel a testõr dologgal, mert így már ki kell várnom a végét.

Elkezdõdik a billiárd parti és egy nagyon furcsa beszélgetés is. A szavakkal ellentétben kétlem, hogy a patkányirtás részletekbe menõ kidolgozását tárgyalnák meg, a csalitól a ketrecig, a méregtõl a halálig. Hazudnék ha azt mondanám nem vagyok kíváncsi, hogy mi folyik itt, persze hogy az vagyok ha végig kell hallgatnom ezeket, de eszemben sincs kérdezni még akkor sem amikor Micah néha-néha kihívó pillantásokat vet rám. A tekintete mintha egyszerre lenne gúnyos és kérdezné azt, hogy „Na? Átlátod mi folyik itt? Vagy a sötétben tapogatózol?”.

Most az egyszer nem veszem fel a gúnyolódását, élvezze csak a helyzetet amíg teheti. Szerintem akkor sem zökkenne ki ebbõl a szerepkörbõl, ha egy vámpír a vérét csapolná éppen… bár lehet, hogy akkor talán mutatni némi emberi reakciót, de még ez sem biztos. Egyszerûen undorítóan arrogáns és beképzelt. Láthatóan jól megérti magát a társasággal, kivéve az egyik pasast, aki eléggé mogorván néz rá, szinte már ellenségesen, mert belõle is ugyanazt a haragot váltja ki, mint belõlem. Õ az egyetlen aki nem néz ki milliomosnak, ezt már csak abból is meg tudom mondani ahogy áll, vagy ahogy sétál. Viszont mit keresne itt egy rendõrkapitány, ha nem barátok és nem is üzlettársak? Miféle játékot ûznek ezek?

Egy órával késõbb végre az utolsó szálig mind elmennek és fellélegezhetek. Meglazítom a nyakkendõmet és kigombolom a zakómat, de a tekintetemmel szinte lyukat égetek az úrfi hátába, míg észre nem veszi és felém nem fordul. A kis mocsok.

- Te rosszabb vagy, mint elõször látszol – mormogom komoran, miközben õ lehunyt szemmel kezdi kortyolgatni a teáját – Mintha minden játék lenne az életedben!

- Neheztel ezért? – pillant fel.

Hogy neheztelek-e? - Mi volt ez az egész?

- Ha minden a szabályok szerint megy, a holnaputáni lapokban benne lesz. – jelenti ki látszólag elégedetten. - Elfáradtam.

- Mindent elõkészítettem – szól közbe Stephan, már meg is feledkeztem arról, hogy itt van olyan csendben olt.

Még mindig nem tudom miben mesterkedik, fõleg olyasmi terén ami benne lesz az újságban, de már nem is tippelek inkább. Az a gondolat legalább egy kicsit megnyugtató, hogy még neki is vannak szabályai.

- Azonnal megyek. Mr. Cornhlas… gondolkodtam azon, amit mondott.

- Komolyan? – általában csak úgy elsiklik az úri fülecskéje mellett ha mondok neki valamit – És min is?

- Azon, amikor azt mondta, hogy nem az alkalmazottam. – sóhajtja fáradtan - Itt van, figyel a testi épségemre, feláldozza a munkáját és a szabadidejét. – gyanakvással várom mire akar kilyukadni - És feltételezem, a Szervezetnek szüksége lenne némi anyagi támogatásra.

Hát persze. Mibõl is gondoltam, hogy hallok valami újat a fajtájától?

- Nem tudom eldönteni, hogy most meg akarsz-e venni és emiatt felcseszõdjek, vagy komolyan gondolod, és nem vagy teljesen egy agymosott sznob, csak üzletember – mondom õszintén, de egyik lehetõség sem ismeretlen számomra és a Szervezet számára sem.

Felvonja a szemöldökét és szórakozottan elmosolyodik. - Mondjuk azt, hogy amíg az én alkalmazásomban áll, azt kezd a fizetségével, amit csak akar. A részleteket majd megbeszéljük – indul ismét a szobája felé – Nos, jó éjszakát, Mr. Cornhlas – biccent felém dolga végeztével, de meg sem várja, hogy fûznék-e hozzá valamit.

Az egyoldalú csevegés szintén egy arisztokrata szokás?

***

Reggel megpróbálok egy olyan öltözéket találni a sok között, ami kevésbé hivatalos, de az egyetlen olyan cucc amit találok egy fekete ing és persze farmer sincs a felhozatalban. Gyapjúnadrágok, öltönynadrágok több színben és fazonban és addig válogatok, míg egy elfogadhatónak mondható acélszürke darab nem akad a kezembe, majd fogom a katanám és a kabátom is az étkezõbe menet. Nem tervezem hosszúra nyújtani a reggelit.

Az étkezõ üres, de az asztalfõre éppen most rakják ki a tányérokat meg miegymást, de mikor nekem is pakolnának megállítom az inast.

- Kösz, de nem reggelizek. Csak egy kávét kérnék, ha van. – mondom, majd elhúzom a szám mikor egy „azonnal uram”kíséretében visszavonul és egy perc múlva ezüst tálcás készletet, cukrot és tejszíntartókat, két különbözõ méretû csészét pakol elém.

Nem teszek megjegyzést, nem az inas tehet róla, de ebbe a csészébe jó ha egy deci kávé belefér, amit nagyjából egy húzásra el is tüntetek jót mulatva az éppen belépõ szobalány elkerekedett szemein.

Na, ja. Az angolok meg az órákig tartó iszogatásaik és a nevetséges teadélutánok. Csh…

Nem tudom Micah mikor szokott felkelni, de gyanítom nemsokára itt lehet az idõ ha már meg van terítve és azon gondolkozom mi lenne ha felmennék és közölném amit akarok, de mintha Stephan a gondolataimba látna a lépcsõn lefelé jövet megállít.

- Az úrfi éppen öltözködik.

- Egyedül? – csoda, hogy kegyeskedett a vállfát kiemelni a szekrénybõl. Mivel az inas nem kommentálja folytatom, mintha az elõbbi szóváltás meg sem történt volna. – Figyeljen, el kell mennem pár órára, vissza a bázisra. Micahnak van valami programja?

Egy pillanatra elgondolkodik, majd… - Estig semmi.

- Oké, addigra visszajövök, de komolyan mondom haver, ha tényleg úgy szereted, mint a gyereked, akkor ne nagyon engedd elmászkálni. – figyelmeztetem komolyan – Neked mondom, mert õ értetlen, szóval csak kötözd meg és dobd be a sufniba ha próbálkozna. Világos?

Egy azonosíthatatlan kifejezés ül ki az arcára, ami egyrészt hitetlenkedés és döbbenet, majd zavarba megy át. Rendben, legalább felfogta.

A taxi kitesz a sarkon, onnan gyalog megyek a régi lerobban húsüzemig, ahová a londoni bázist berendezték. Azért is tökéletes hely, mert a hûtött raktárak falai vastagok és hangszigeteltek, hogy a régen mûködõ motorok zúgása ne hallatsszon ki éjszaka és nem sok ablak van.

Mikor leérek az alaksorba elhelyezett lakrészekig, végre belebotlom Mickeyba, aki éppen valami készétel összetevõit böngészi és csak egy fél pillanatnyi figyelmet szentel nekem. - Mizu?

- Semmi. – válaszolom sóhajtva, majd amint kiszúrom a frissen fõtt kávét kitöltök egy normál méretû bögrébe, mert alig aludtam az éjjel. – A többiek?

- Ki vannak dõlve. Hajnalban értek vissza. Nagy buli volt az éjjel. – teszi még hozzá.

- Találtak vámpírokat?

- Nem csak azt… egy klubot találtak, vámpírokkal. – vigyorog rám, mert nyilván kiülhetett az arcomra az izgatottság.

Hogy is ne? Két napja sem érkeztek meg és máris találtak egy gyûjtõhelyet. Pedig azok általában elég jól el vannak rejtve. - Hogyan?

- Nem volt nehéz ami azt illeti. Jeff kiszúrt egy talpnyaló stricit, aki éjjeli pillangókat vitt arrafelé futtatni. – von vállat – Az alaksor elõtt már várta õket egy vérszívó és onnantól sima ügy volt belõni a bandát. Még csak el sem rejtõztek, csak miután elsült az elsõ fegyver, akkor fogták menekülõre.

Az átkozott dögök! Már nyíltan üzemelik a klubjaikat, és azzal csábítják be a táplálékot.

- A tulaj persze nincs meg, de már dolgozunk az ügyön. – folytatja Mickey.

- Remek. Én még elleszek egy darabig, ha nem kapok idegrohamot. Nem akarsz velem cserélni Mickey? – kérdezem reménykedve, de a sunyi vigyorát látva már tudom is a választ.

- Átadom a megtiszteltetést.

Ki is lenne olyan õrült, hogy önként vállalkozzon Micah õrzésére, fõleg miután már személyesen is megtapasztalhatták, milyen alázatos és kedves bárányka? Veszett ügy.

- Felszerelésért jöttem. Kellenének azokból a speciális riasztókból meg a többi alapvetõ szerelés. – térek a lényegre.

- Gondoltam, hogy jössz majd. – teszi le a leveses zacskót és indul el a szertár felé.

Közben az egyik szekrénybõl felém nyújt egy nagyobb sporttáskát, amibe nyugodt szívvel belepakolhatok mindent, nem fog leszakadni. Mickey hozza a listát, hogy feljegyezhesse mit viszek el, az amolyan elszámolás féle, hogy tudjuk mibõl mennyi van raktáron, így sosem fogyunk ki a készletbõl.

- A vért már összekészítettem neked, a hûtõkamrában a kék doboz az.

Bólintok, mert már erre is gondoltam. Csak azt kell majd megoldanom, hogy tároló helyet keressek neki, mert nem tarthatom a szobámban, hogy megromoljon.

***

Ebéd után érek vissza a kastélyba. A külváros lepukkant épületeihez képest most csak még nagyobb luxusnak tûnik ez a hely. Az elektromos kapu magától kitárul mire odaérek, a taxist gyorsan kifizetem, majd a jól megpakolt táskámmal együtt besétálok.

Nem számítok rá, hogy bárki is lesz az ajtó másik oldalán így mikor kinyitom rögtön be is lépnék. Az utolsó pillanatban kapok Micah után mikor megbillen. Nem kérdéses, hogy melyikünkre hat inkább ez az ütközés, még ha a tizenöt kilós táska nem is lógna a kezemben, akkor is õ billenne ki az egyensúlyából, ahogy most is.

Elkerekednek a szemei mikor a derekát megragadva megtartom, egy pillanatra ijedtség suhan át a vonásain és mi tagadás én is összerándulok kissé a nem várt ütközéstõl. Még jó hogy nem a vállait kaptam el, mert az elég fájdalmas lett volna neki.

- Engedjen el! – ripakodik rám máris.

Sóhajtva elveszem róla a kezeim miután megbizonyosodtam róla, hogy megáll a lábán. – Szívesen. De legközelebb talán hagylak elesni. – közlöm szárazon, miután egy köszönömöt is képtelen kipréselni magából.

- Ez mind nem történik meg, ha nem ront be az ajtón.

- Kopognom kellett volna? – húzom fel a szemöldököm, mire csak egy bosszúst szemvillantást kapok, de nem válaszol.

Eligazgatja az éppen csak meggyûrõdött ingujját, közben a vállára pillantok, de úgy tûnik a sebe rendben van mert nem áztatta újra át a kötést. – Indultál valahová?

- Jó a megfigyelõképessége. – pillant fel hûvösen, én pedig közelebb emelem a kezem, hogy egy rakoncátlan tincset a megfelelõ helyre igazítassa, Micah pedig olyan mereven tartja magát, mint más ember a fogorvosi székben. Pedig egész csinos lenne, ha néhanapján mosolyogna is, úgy igazán. – Elállna az útból?

Megteszem mielõtt még komolyabb vitába keverednénk apró hülyeségek miatt, Micah pedig királyi méltósággal kilép az ajtón, persze nem csuklya be maga után. Minek is, ha van ezer csicskása akik megteszik helyette? – Néha gorombább tudsz lenni, mint egy olcsó pokróc… - morgom utána bosszúsan, majd felfelé indulok a szobámba, hogy megszabadulhassak a súlyos terhemtõl.

Kipakolok az ágyra, mindent külön szortírozva aszerint hogy hová való lesz majd. Szeretnék végre nyugisan aludni anélkül, hogy félóránként kinéznék az ablakon, de addig tuti nem fog menni míg fel nem szerelem a cuccokat. A kis kék hûtõtáskát félre teszem, három átömlesztésre elég vér van benne, utána majd hozok frisset, ha addig szükségem lesz rá, de már nem akarom tovább halasztani. Nagyjából délelõtt lehetett mikor zúgni kezdett a fejem, mintha tompán hallanám a szúnyogokat. Irritáló egy hang, de egyben jelzi is, hogy mikor kerültem a kritikus ponthoz. Még sosem léptem át túlságosan, de átkozottul biztos, hogy nem akarom letesztelni mi lesz akkor.

Megfogom kisebb kézi fúrót, hogy felszereljem az ablakkeretre a biztonsági rendszert, külön vámpírokra tervezve, de mikor kinyitom az ablakot, kiszúrom a kertben ácsorgó Micaht. Egyedül van, egy sárgás tearózsa bokor mellett áll mozdulatlanul, mint egy csendélet. Leeresztem  kezemben tartott szerszámot és a nyitott ablakhon keresztül érdeklõdve figyelem, ahogy felemeli az egyik kezét és sápadt ujjaival megsimogatja az egyik rózsát.

Különös érzés lopva nézni õt és ez a furcsán emberi gesztus szürreálisan hat tõle, fõleg mikor le is hajol, gondolom megszagolja a virágot. Idáig érzem az illatát, a langyos szellõ felém fújja miközben próbálom összerakni az élete darabkáit és megfejteni õt.

Nem megy, de próbálkozni attól még lehet.

Felkapom az ágyról az egyik tokot, majd lesietek a földszintre, onnan pedig ki az udvarra, majd hátrasétálok a tipikusan angol rózsakertbe és szinte ugyanúgy áll ott, mint ahogyan az ablakból láttam.

Csendben közeledem, majd szándékosan belerúgok egy nagy kavicsba, hogy ne ijesszem halálra. Nyomban rám is kapja a tekintetét, egy szempillantásnyi ideig láthatok egy békésebb arckifejezést, de azonnal megszilárdul.

- Óhajt valamit, Mr. Cornhlas? – kérdezi kimérten.

- Nem igazán… de nem kerülne semmibe ha tegeznél ugye? A Rafe tökéletesen megteszi. – lépek hozzá közelebb, hogy szembe kerüljek vele.

- Az illendõség úgy kívánja, hogy hivatalos megszólítást használjak. Nincs közöttünk rokoni, vagy baráti kapcsolat, így…

- … nem dõlne össze a világ, ha megtennéd ezt a szívességet. Kényelmesebb lenne.

- Már akinek.

- Én nem vagyok angol. – vonok vállat, majd… - Legalábbis szerintem. – fogalmam sincs hogy a szüleim kik voltak így tényleg nem tudhatom, de egyáltalán nem érzem angolnak magam.

- És mivel viszonozná ezt a szívességet? – emeli meg az egyik elegáns szemöldökét, a kezét finoman a lépcsõ faragott korlátjára helyezi, ami körbefut az egész rózsakert körül.

Nem hallott még róla, hogy a szívességért cserébe nem szokás semmit kérni? – Viszonzást vár érte?

- Ahogy ön is rámutatott üzletember vagyok, így természetesen. – mosolyog halvány elégedettséggel.

- Rendben, gondolom úgy is kitalálsz majd valamit, de ha már szívességrõl volt szó és olyan apróságról, minthogy a keresztnevemen szólítasz, ne valami hajmeresztõ dolgot találj ki. – egy percig sem számítottam arra, hogy könnyû eset, de ha már együtt kell élnünk még pár hétig, valakinek meg kéne törnie a jeget. A dühöngéssel semmit sem érek el, a hûvös nyugalommal csak magamat õrjíteném meg, ezért megpróbálhatnék szimplán csak normálisan viszonyulni hozzá, mint egy emberhez. Hátha bejön. Ha meg nem… nos, még mindig leléphetek.

- Megegyeztünk. – biccent, majd várakozón néz rám továbbra is.

Eszembe jut, hogy én jöttem ide és miért. Felemelem a kis tõrt, amit neki szántam, mert kényelmesen el is tudja rejteni a ruhája alá és legalább lesz nála valami, amivel megvédheti magát.

- Ezt neked hoztam. – húzom elõ a tokjából a fényesen csillogó tört, fekete recés markolattal.

- Csak nem egy ezüst tõr?

Ezúttal én vetek rá egy lesújtó pillantást és sóhajtva megingatom a fejem. Sejtettem. Egy árva szót sem vett be a vámpíros dumából.

- Acél. Felejtsd el a mozifilmeket, mert azokból semmi sem igaz a napfény dolgot kivéve. – magyarázom nyugodtan – Látszanak a tükörben, a foghagyma és a szenteltvíz hülyeség, a kereszt jó fegyver lehet, hogy fémbõl van és elég hegyesek a végei, de nem fognak meggyulladni tõle. A szívbedöfött tárgyak sem éppen hasznosak, bár ha pontosan célzol és eltalálod, akkor az erõs vérzés eléggé meggyengíti és lelassítja. Majd megmutatom

Mereven néz rám, nem mondanám gúnyosnak, egyszerûen csak olyan rezignált nyugalom árad belõle, ami egy mindent látott életunt középkorú férfihoz illene.

- Gyerünk, mond ki amit gondolsz. – biztatom.

- Ön szerint mit gondolok? – billenti félre a fejét.

Elmosolyodom a mozdulaton, észrevettem, hogy ismét nem tegezett, de most nem teszem szóvá, majd legközelebb.  – Azt gondolod megõrültem, hülyeségekkel etetlek, aminek semmi értelme. Közelítek?

Lehunyom a szemem, amikor végre kimegy a szobából. Még hogy vigyázzak rá… istenem, miért, nem büntettél még eleget?
Egy porcikám sem kívánja a bürokráciát. Kíváncsi vagyok, hogy akikkel tényleg beszélnivalóm van, idõben ideérnek-e… Szokásuk késni, pedig nem illik.

- Fiatalúr? – lép be csendesen Stephan, rápillantok, lassan leereszkedem az ágyról. Meztelen talpaim alatt puhán surran a szõnyeg, ahogy a tükör elé állok, hogy átöltözzek, végigmérem magam.

A szemeim.

Mindenki gyereknek néz és lebecsül, én pedig ezt szemérmetlen módon ki is használom. Nincs is annál nagyobb hiba, ha lebecsüljük az ellenséget… de tudják, hogy félnek tõlem. Túl nagy hatalom egy gyerek kezében… finoman kitárom a kezem, hogy a komornyik le tudja rólam szedni a gyûrött ruhákat.

A testem… ez a vékony, erõtlen, satnya porhüvely, mégis annyi mindent kibírt már… Rezzenéstelen, komoly arccal nézek a hatalmas tükörben visszatükrözõdõ kezemre. A csúf, csillogó hegekre… összeszorítom a szám, de milyen régen volt már. Nem fáj, csak a düh… Amelyek mindenhol beborítanak. Különös illatot érzek, idegesen megrándul a szám sarka, felemelve a kezeim érintem az ujjbegyeim az ajkamhoz, az orromhoz. Fémes, keserû, mint az állott mandula. Mint a rossz, keserû gyógyszer és a vas, a vér hideg, fémes illata. Összeszorítom a szemem. Csak képzelõdök… de ahogy lassan veszem a levegõt, érzem. Felbolydul a gyomrom… Ez nem maradhat így estére.
Nem kérdezek rá, hogy Stephan érzi-e, belül remeg a mellkasom, hogy csak képzelem az egészet. Nem jöhetne elõ, de én mégis érzem ezt a bûzt.

Felemelem a fejem, hogy Stephan be tudja kötni a kék nyakkendõt, csendesen pillantok rá. Van valami a tekintetében, amit nem tudok hova tenni, csak egy kis szikra a sok üszök és mosolygás alatt. Sose kérdezett, csak volt. Mindig, mellettem, amikor csak kellett.

- Kész, uram – mosolyog fel rám halványan és kiegyenesedik. Végigmérem magam. Elegáns, sötétkék, elöl duplagombos, hátul hosszított szabású kabát, az ing emelt nyakú, gallér nélkül, így teljesen elfedi a kötést.

- Küldd fel Mr Cornhlast a szobába, ha elkészült – pillantok rá, lassan hátrasimítva a hajam. – A vendégeket pedig… részesítsd megfelelõ vendéglátásban – villannak fel a szemeim. A sok vén kecske… Meghajol, távozik.

Az ágyamra pillantok, tudom, mire visszaérek, megint minden tökéletes lesz. Csendesen sétálok át a dolgozómba, felemelve egy újságot a szélérõl. Nem kell, hogy a fõcímlapon legyen, kiszûröm a lényeget. Mégis mit gondolnak, hogy át tudnak verni?

Ráadásul sokkal nagyobb dolgok mozognak a háttérben… csak meg kell tudnom, kinek áll leginkább érdekében az egész.

Az egérfogó készen áll. Kíváncsi leszek…

Hallom az ajtó nyitását, mogorva beletörõdéssel hunyom le a szemem. Ez az alak… menthetetlen. megigazítom a nyakkendõm, felé fordulva. Az ing ujjai takarják a csuklóm, csendesen felpillantok rá. A szemeibe, végigsimítva a pillantásommal az arca vonalát, a nyakát, amelyen dacosan megfeszül az izom. Annyira… könnyen elárulja magát. Olyan hiszékeny.
A szemem sarkából végigmérem az öltönybe bújtatott alakját. Sötét, fehér inggel, standard, de valahogy kiemeli az alkatát; a magasságát, a vállait, a derekát.

- Nem kopogott.

- Nem is fogok – von vállat lezserül. – Ha valaki van bent a szobádban, akinek nem kellene ott lennie, kopogással csak elõzetes figyelmeztetést kapna, hogy van valaki az ajtó mögött.

- Szóval, ha jól értelmezem, arra számít, hogy megpróbálnak megtámadni – lépek oldalra. Egy kis üvegcsét veszek fel, amelyben teljesen natúr, szinte illattal szer van, de megnyugtat… és pont ez kell, nyugalom, az este miatt, és vagy a szer miatt, vagy a nyugalom miatt halványulni kezd ez a felleg, amit magam körül érzek. Lassan végigsimítom a nyakam vonalát.

- Mint mondtam, nem számítok semmire, csak elképzelem a legrosszabb lehetõségeket, hogy fel legyek készülve rá. És te is – lép közelebb, felvont szemöldökkel pillantok a mozdulatára – Mirõl akartál beszélni velem?

- A ma esti vendégeim fontos emberek – pillantok rá. Ó, fõleg a vacsora utáni megbeszélés van a hangsúly – Nem szeretném, ha bármi is megzavarná a vacsorát és az üzletrõl való megbeszélést.

- Persze, majd üzenek a mesternek, hogy holnap jöjjön, mert ma nem alkalmas neked – csattan a hangja gúnyosan. Csendesen nézek rá, várva, hogy mikor fejezi be ezt az értelmetlen hisztit. – Nem kell komolyan venned, ha nem akarod, nem érdekel. De ha elfelejtetted volna, én sem jókedvembõl vagyok itt, és megnyugodhatsz, nem fogok vámpírokról sztorizni a nagyra becsült vendégeidnek.

Nagyra becsült, hmmm…

- Ezt örömmel hallom – pillantok rá – Tisztában van a testõri munkakör etikájával?

- Nem mintha neked dolgoznék, de jártam iskolába – Csendesen keresztbe fonom a karjaim, megérintve az alsó ajkam. Jogos, nem szeretek senkinek adósa maradni. Egyébként is neheztelek az érzésre, hogy megmentett, ráadásul bizonytalan ideig a társaságát kell élveznem az állítása szerinti érdekemben, szóval… figyelem, ahogy kimegy a szobából és akaratlanul is hûvösen, fáradtan elmosolyodok, felsóhajtva. Mint egy nagy, nagyon nagy gyerek.

Mielõtt kilépnék, még egyszer csendesen elhajtva a fejem emelem a kezem az orromhoz. Még ott van, még zavar, még remegnek az ujjaim, de már sokkal jobb.

Becsukódik mögöttem az ajtó.

- Jó estét kívánok, uraim – állok meg a lépcsõ tetején, végigmérve õket.

Az értékesítési menedzser, a vállalat igazgatójának az részvénytársa, négy igazgatótanács-tag, egy, aki társulni vagy legalábbis összedolgozni szeretne a céggel, a rendõrfõkapitány… és hiányoznak ketten. Micsoda probléma, az az alak lehetetlen, mindig késik.

Ebbõl a társaságból négy alak nem lesz itt a vacsora utáni megbeszélésen, mivel õk nem számítanak. Õk az üzlet miatt jöttek, nem a problémák elsimítása miatt, sõt, õket nem érdeklik a felmerülõ problémák.

- Mr Clayton? – vonom fel a szemöldököm. Vele a most létesített külföldi leányvállalt hozamáról akartam beszélni…

- Tegnap éjjel elhunyt a neje, ezért sajnos nem tudott ma megjelenni – néz rám Lord Shcneider. Biccentek finoman. kedves nõ volt. Buta, de kedves.

- Ez igazán sajnálatos – biccentek.

- Úrfi, a vacsora tálalva van – lép be Stephan mosolyogva.

- Kérem, kövessenek – nyújtom ki a kezem – Az üzleti ügyeket is kellemesebb lesz egy pohár bor mellett megvitatni – mosolygok halványan, udvariasan. Csendesen hallom, hogy Cornhlas csendesen jön utánunk. Neki megvan a maga helye… a helyemhez lépek, Stephan pedig kihúzza a széket számomra. Mindenki helyet foglal, többen is ellenszenvesen néznek rám. Halvány nyugalom és gúny ül az arcomra. Tartanak tõlem, de érzem azt a forrongást a bõrük alatt, hogy egy ilyen kölyök…

- Talán történt valami, amirõl tudnunk kellene, Mr Ghilonsteel? – szólal fel az egyik. Mérgesen megvillannak a szemeim. Nem mister. Mi ez az olcsó amerikai stílus?

- Mibõl gondolja, Mr Carrington? – biccentem finoman oldalra a fejem, hosszú ujjaimmal a gyönyörû pohár felé nyúlok. Kihangsúlyozom a megszólítást, hiszen tudja: õ nem nemes. És ez hogy bosszantja… Még ha venne magának nemesi rangot, akkor is… nagyobb szégyen, mintha csak felfuvalkodott újgazdag. Elkapom a pillantását, ahogy végigméri Cornhlast, de meg se rezdülök, csak a szemem rándul meg kissé.

- Miért van hirtelen szüksége testõrre?

- Elõvigyázatosság – mondom nyugodtan. Amennyi hazugság már elhagyta a szám, ennél nagyobb se kottyan meg, és most nem is hazudtam…

- Miért most? Talán ismét megfenyegették? – lassan ránézek, jeges pillantással. Szórakozottan, szinte gyengéd elnézéssel mosolygok rá, mint egy rossz háziállatra, és máris tudja, hogy nem jó területen tapogatózik az undorító kezeivel. De nem mer elfordulni.

- Mr Carrington… hálás vagyok az aggodalmáért – döntöm finoman oldalra a fejem, a hajtincseim megsimogatják az arcom – Igazán megtisztel, ugyanakkor… ön is tisztában van vele, hogy az én pozíciómban az olyan leveleket nem kell komolyan venni. – ha valaki bántani akar, az, hogy a vendégem idézzem, szabadon, nem fog kopogtatni. – tekintve a gyakoriságukat. Ennélfogva a vállalaton kívüli tetteim magánjellegûek, így nem tartozom magyarázattal – húzom össze a szemöldököm jegesen – Senkinek.

Végszóra lehunyom a szemem szórakozottan, megjelenik a komorna és szépen kihordja a vacsorát. Gyönyörûen megkomponált menü van, elégedetten nézem a csillogó porcelánt, a kézzel festett mintákat, az ezüstöt. Nyugodtan kezdünk enni, kitöltik a bort… Ráterelõdik a téma a munkára, az üzletre. Elgondolkodva hallgatom õket, komolyan beszélek, nyugodtan, csendesen, még annak ellenére is, hogyha teljesen hátraülök a széken, nem feltétlenül ér le talpam, csak a lábujjaim a cipõben…

- … és természetesen fúzió a Brandel vállalattal.

- Olaszok, igaz? – gondolkodok el egy falat fácánt oldalra tolva. – Gondolom leépítéssel járna, ha áthelyeznénk a gyárakat.

- Öhm…- vörösödik el a férfi, letéve a poharát. Pedig az elõbb milyen kis lelkesen magyarázta… - Valóban, el fog kelleni bocsátani néhány embert…

- Egy hatalmas gyárról beszélünk – engedem lejjebb a kezeim komolyan, felnézve rájuk a pilláim alól. – Dolgozók ezreirõl. Ha valamiképp szûkíteni kell a költségvetést – emelem fel a fejem gonosz mosollyal, szinte szórakozva a reakcióikon – Akkor az igazgatótanács fizetésén fogjuk meghúzni a szárat.

És beül a mély csend, szórakozottan húzom le a fogaimmal a húst.

Hirtelen nyílik az ajtó, Stephan meghajol.

- Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetést – mondja csendesen – De megérkeztek Wu-úrék és Miss Momsen.

- Ó – állok fel, amikor belépnek a vendégek, a szemem sarkából látom, hogy Cornhlas megfeszül, de finoman oldalra emelem a kezem, nem feltûnõen és leintem. Semmi baj. – Kísérd be õket.

- Áá, üdvözletünk – lép be a férfi. Ahhoz képest magas, de nem annyira, mint Cornhlas, sötét haja rövidre van nyírva és a szeme… nos azt nem igazán szokta villogtatni. – Elnézést kérünk a késésért, de ez a borzalmas közlekedés – legyint játékosan, megsimítva a karjába kapaszkodó lány fejét.

- Uraim, bemutatom Wu urat. Õ a keleti beszerzési üzletpartnerünk.

- Lord Ghilonsteel – lép be egy hölgy is. A Madame… magas, gyönyörû, elegáns fekete ruhában van, szõke haja féloldalra kötve, kellemes hullámokban, az szemei feketét, mint az éjszaka. – Sajnáljuk a késést.

- Nem történt semmi – intek ismét helyet foglalva, majd Stephan késedelem nélkül varázsolja eléjük a tányért. Kíváncsi lennék a rejtélyes testõröm arcára, van egy olyan érzésem, hogy épp lyukat éget a tarkómba a pillantásával és hogy megint lesz egy kellemetlenül testközeli beszélgetésünk. – Elnézést. Bemutatom Madame Momsent.

Persze, a vén kecskéknek decensen folyik a nyála, de ki lehet szûrni a vörösödést. Hiába van elegánsan, illõen felöltözve, ebbõl a nõbõl árad az erotika. Kíváncsi lennék egy ember arcára, arra nagyon… Vajon õ befolyásolható ezen a területen? Képes lenne valaki elcsábítani a küldetésétõl? Elgondolkodva érintem meg az állam, majd felpillantok. Visszatérünk a témával a munkára, szinte kedélyes beszélgetéssel, de megtartva azt a nagyon is három lépés távolságot, pláne hogy a fejük felett lebeg a pénzmegvonás lehetõsége.

Szeretem az ilyen játékokat. Az egész egy játék, és ez most rettentõen szórakoztat.

Wu mosolyogva adogatja a falatokat a karjába kapaszkodó lánynak, de abszolút nem zavartatja magát, én pedig tolerálom a kultúráját, legfõképp amíg távol tartja tõlem.

- Gróf úr, azt hallottam, gondok voltak az egyik szállítmánynál – teszi fel a kérdést Mr Carrington, és pedig egy szemvillanással látom, hogy a rendõrfõnök, Mr Arthur Cavaller megfeszül.

- Valóban, de már nem sokáig fog problémát okozni – teszem le az evõeszközt elegánsan.

XXX

Elköszönök attól a pár embertõl, akik élik a mindennapi életüket, a mindennapi problémájukkal. Kikísérem õket, ahogy az illem megköveteli, megköszönöm, hogy megtiszteltek a jelenlétükkel, de utána csak csendesen állok az ajtóban élvezve az esti szellõt.

- Micah – lép mögém. Annyira tudtam, olyan kiszámítható. Csendesen felemelem a kezem, jelezve, hogy egy pillanatot adjon még…

- Stephan, vezesd a vendégeket a biliárdszobába – nézek oldalra a komornyikomra, aki biccent és elsuhan. Mint egy árnyék. Istenem, de fárasztó, mégis, valahol izgat és szórakoztat a játék, aminek a fináléjánál tartok. – Én is azonnal megyek. Nos, Mr Cornhlas – fordulok felé nyugodt tekintettel – talált valami nem ideillõt?

- A perverzióitoktól eltekintve? – fintorodik el – Semmit. Mi ez az egész, õk miért maradtak? – hajol lejjebb, de tartom magam, nem mozdulok el.

- Velük még másról is kell tárgyalnom. Üzlet, csak épp más hangvételû.

- Egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész.

- Csak nem fél? – húzódik lassú mosolyra a szám és elindulok, hallgatva a hörrenését szórakozva – Általában csak az üzletfeleim vannak bent de… úgy vélem, nem ront a dolgon, ha Ön is bejön. Úgyis kétlem, hogy bármi, ami elhangzana, rossz helyen kötne ki… hiszen önt nem az emberek mocska érdekli – lépek be a terembe. Sötét, csak a biliárdasztal fölötti hatalmas lámpa adja a fényt, már érezni a szivar és a cigaretta szagát. Az emberek néha csak tompa kontúrként mozognak, mégis mindenki kivehetõ.

- Már elkezdtünk, grófom – hallom a Madame hangját, és kényelmesen helyet foglalok az egyik karosszékben. Csak egy pillantást vetek a játékra, hogy hol áll…

- Nem számít, passzolom a kört.

- Helyes a testõröd – mosolyog, rávillantva a fekete szemeit. Elmosolyodva teszem finoman keresztbe a lábaim, végig tartva a szemkontaktust szegény férfivel. Kattannak a golyók, élvezem Cornhlas feszengését, ahogy a Madame csak a tekintetével vetkõzteti szerencsétlent. De persze, egy szó, egy rossz mozdulat sincs, de a tekintete… nos, biztos nem szolga. A pillantása elég egyértelmû.

- Grófon, úgy véli, hogy nem ártana végre kiirtani az egereket? – néz fel a játékból az egyik úr. csendesen ülök, az ujjaimon megtámasztva az állam, figyelve õket.

- Ameddig itt vannak ezek a kis férgek, csak terjesztik a betegségeket mindenfelé… - elmosolyodok halványan, mégis az öröm minden forrása nélkül. Mégis szórakoztat. Mennek a körök. Fogynak a biliárdgolyók, egy pillanatra elkapom Cornhlas pillantását. Ez az én területem. Kényelmesen hátradõlök, a csuklóm finoman villan ki a kézelõ alól.

- Ugyan – szólal meg Wu az egyik pamlagról, ujjai között forgatva a dákót. A lány az egyik combján ül, mosolyogva bújik az oldalához, hatalmas szemével körbepillantva. – Szándékosan voltak szabadjára engedve, nem?

- Valóban. Szeret mindent egyszerre elintézni… nem? – pillant rám Madame Momsen, letámasztva a dákót, amíg tökéletesen manikûrözött, puha kezeivel krétát ken a hegyére. – Ezúttal is passzolod a kört, grófom?

- Passzolok – szólalok meg csendesen. Minden kész, a játéknak már a fináléjában vagyunk. A hiba tökéletes… de a mi játékszabályaink egyértelmûek. – Nem szoktam olyan golyót megütni, ami nem megy be.

- Visszatérve – néz fel a kapitány, sápadtan a feszélyezett méregtõl. Nos, õ nem kedvel engem. Elég érezhetõ, de nincs ezzel egyedül. Nem mer semmit sem csinálni, és még én teszek szívességet neki. Bár ez csak üzlet. – Mikor irtják ki már ezeket az egereket?

- Bármelyik percben beleeshetnek a csapdákba – húzom ki magam, elõrehajolva, az ujjaimmal lassan végigsimítom a dákó puhára lakkozott felületét. – Nálunk vannak a kulcsok… azonban – nézek rá jegesen, a szemem megvillan a gyér lámpafényben. – Megtalálni a fészket és kiirtani õket, talán kissé… fárasztó munka lehet – nézek rá sötéten. – Remélem, elõkészítette a honoráriumot, amit fizetni fog érte.

Oldalra pillantok, Cornhlas szemeibe mélyedve, aki lassan veszi a levegõt, miközben rám néz. Annyira kíváncsi lennék, hogy mire gondol, mi az, amit lát belõlem, mit olvas le az arcomról.

- Te keselyû – hördül fel Cavaller, én pedig rosszállóan csóválom meg a fejem.

- Valóban jó ötlet a családom címerét rágalmazni? – döntöm oldalra a fejem kedves mozdulattal.

- Mit fogsz tenni, grófom? – Sóhajtva hátratúrom a hajam, aztán felállok. ez csak felesleges szócséplés, és kezdek émelyegni a szagoktól, az emberektõl. Elegem van a társadalmiságból.

- Vessünk véget ennek a nevetséges játéknak, unom – állok fel, megmarkolva a dákót és az asztal zöld posztójára pillantok. Végigfut a tekintetem a szögeken, lassan körbesétálom, az ujjbegyemmel alig érintve keresem a legmegfelelõbb pontot, hogy befejezzem ezt a meccset, ráadásul úgy, hogy én gyõzzek. Elhaladok a rendõr mellett, de rá se pillantva állok meg, az asztalt figyelem nyugodtan. Mit tudna tenni ellenem… velem pedig… nos, az nem érdekel. – Mikorra lesz meg leghamarabb a fizetség?

Három golyó van az asztalon. Hmmm… Vajon hány egérke esik majd a csapdánkba?

- Ma estére – szûri a fogai között a választ. Elégedetten mosolyodok el, megállva finoman felnyomom magam a lakkozott fára, és elegánsan lehajolok, a hüvelykemen megtámasztva a botot, becélozva a fehér labdát.

- Késõbb küldeni fogok valakit a kézbesítésre – mondom nagylelkûen, a szemem sarkából szórakozva rajta. – Várni fogok arra, amit hálád jeléül adsz.

- Az összes golyót megcélozza ezzel a felállással? – egyenesedik ki Wu ültében, én pedig ívesen hajlítva a hátam egy vonalba kerülök a dákó ívével. Igen…

- Természetesen – mondom nyugodtan, felemelve a tekintetem a testõrömre nézek, aki kiismerhetetlen, sötét arccal áll és támasztja a sarkot. Majd megkérdezem, hogy jól mulatott-e.

- A kapzsiság küldi a testet a pusztulás útjára – veti oda nekem Cavaller a sértett büszkeségében tocsogó mondatot, egy pillanatra megállok, de aztán lassan, halványan elmosolyodok. Egy mozdulattal lököm meg a fehéret, az pedig gurul, gurul, kattog… a piros bemegy, a sárga nem sokkal utána és a fekete, tökéletesen az ellentétes sarokban, kicsit imbolyogva a végén bizonytalanul, hogy beleessen-e a lyukba, de halkan kattan az alján… kihúzom magam. Gyõztem.

- Kapzsiság, hm…?

XxX

Mindenki elment, szórakozottan veszem el a teáscsészét, amelyet Stephan nyújt. Kellemes, friss almás-gyömbéres. Lefekvés elõtt pont jó.

- Te rosszabb vagy, mint elõször látszol – néz rám Cornhlas, én pedig csak lehunyt szemmel élvezem a tea aromáját. – Mintha minden játék lenne az életedben!

- Neheztel ezért? – pillantok fel rá.

- Mi volt ez az egész?

- Ha minden a szabályok szerint megy, a holnaputáni lapokban benne lesz – kortyolok a teába. – Elfáradtam.

- Mindent elõkészítettem – néz rám mosolyogva. Biccentek nyugodtan.

- Azonnal megyek. Mr Cornhlas… gondolkodtam azon, amit mondott.

- Komolyan? – hökken meg, közelebb lépve felém. Leteszem az üres csészét és felállok, sóhajtva elindulok felfelé. – És min is?

- Azon, amikor azt mondta, hogy nem az alkalmazottam. Itt van, figyel a testi épségemre, feláldozza a munkáját és a szabadidejét – felnézek rá, ahogy mellém ér, nyugodtan állom a döbbent pillantását – És feltételezem, a Szervezetnek szüksége lenne némi anyagi támogatásra.

- Nem tudom eldönteni, hogy most meg akarsz-e venni és emiatt felcseszõdjek, vagy komolyan gondolod, én nem vagy teljesen egy agymosott sznob, csak üzletember – néz rám. Felvonom a szemöldököm. Bókolni, azt tud, igazán nagy sikerei lehetnek a hölgyeknél is, biztosan.

- Mondjuk azt, hogy amíg az én alkalmazásomban áll, azt kezd a fizetségével, amit csak akar. A részleteket majd megbeszéljük – állok meg a szobám elõtt, felnézve rá. Csak a hold fénye süt be a folyosóra, az oldalfalon levõ kandeláberek nem világítanak teljes lángon. Nincs rá szükség. – Nos, jó éjszakát, Mr Cornhlas – biccentek, és ahogy felnézek rá elfordulva, halványan elmosolyodok.

Becsukódik mögöttem az ajtó. Alig várom, hogy mikor dõl el a játszma.

Összeszûkülnek a szemei és még azelõtt csapja el a kezem, hogy az ingje gombjai után nyúlhatnék, de nem kerüli el a figyelmem, hogy remegnek a kezei mikor visszahúzza magára a félig lecsúszott zakót. Ennyire fájna a válla, vagy csak ennyire dühös?

- Azt mondtam, nem! – suttogja halkan – Majd Stephan elintézi, ne foglalkozzon vele. Ez… nem esik bele a hatáskörébe, Mr. Cornhlas. – lép oldalra, majd meghúzza azt a zsinórt, a csicskája pedig pillanatokon belül megjelenik.

Ezt nem hiszem el! Hogy lehet egy ekkora ember ilyen arrogáns pöcs?! Mintha legalább leprás lennék, vagy zaklatnám, pedig csak a sebét akartam ellátni. De jól van, nem érdekel. Ha ennyire nem akarja, hogy hozzá érjek, legyen, szenvedjen inkább, nem érdekel!

- Fiatalúr?

- Felszakadt a sebe. – morogom kedvetlenül az Stephan felé, csak hogy tudja mi a helyzet.

- Azonnal. – elmegy valahová, majd egy perc múlva visszajön egy elsõsegély dobozzal a kezében. Nem tetszik, hogy nem én csinálom. Úgy érzem felelõs vagyok ezért a makacs öszvérért, de nem teszek megjegyzést, mert annyira már kiismertem, hogy tudjam egy méteres betonfalba ütköznék ha valamirõl megpróbálnám meggyõzni.

Stephan lesegíti a kabátját és összehajtogatva félreteszi, de mielõtt belefognak szemet szúr nekik, hogy még én is a szobában vagyok. – Nézni akarja?

- Igen – leülök egy székre – Látni akarom, milyen állapotban van. – és azt is, hogy megfelelõen ellátja-e egy inas, mert a képzettségérõl fogalmam sincs.

Az úrficskának persze nem tetszik, de most az egyszer kivételesen befogja a száját. Az inas félig kigombolja az ingjét, hogy le tudja venni a kötést. Már átnedvesedett, ami nem valami jó. Ha nem vigyáz rá sokkal lassabban fog gyógyulnak, azt pedig sem õ sem pedig én nem akarjuk.

Még bele is pirul a méregbe, amin kis híján felnevetek, de aztán arra figyelek ami történik. Lekerül a kötés és meglátom a nyakát: a varrás elég piros és az egyik oldalon pár öltés fel is szakadt, onnan a vér, de szerencsére nem túl vészes, csak rendesen le kell fertõtleníteni és bekenni, majd visszakötözve hagyni.

A zakó és az ing takarása nélkül sokkal törékenyebb alkat mint gondoltam, egy nagyobb harapással az egész vállát átérte volna az a dög és talán ezért is lett ilyen méretû ez a sérülés, mert õ ilyen kicsi. És sápadt. Na de Londonban legfeljebb egy szoláriumban barnulhat le az ember. Ebben az átkozott városban azóta be van borulva, hogy ideértem és minden szürke, letargikus. Brazíliához képest ez egy betonbörtön.

Az inas mindent precízen csinál, ezért nem is szólok bele, csak elgondolkodva figyelem az új munkaadóm. Amint visszakerül a kötés, magára húzza az ingjét és kinyitja a szemeit. A mindig jelen lévõ hûvös elegancia még most sem hagyja cserben.

- A vacsora két óra múlva tálalva – hajol meg az inas.

- Visszavonulok, egy kicsit lepihenek. Stephan, a délutáni teám a szobámba kérem.

- Igenis, úrfi.

- Mr. Cornhlas pedig… - fordul felém, de alig áll a lábán - …ha akar valamit, elõtte legyen szíves kopogni – és ezzel fogja magát, nemes egyszerûséggel kisétál a szobából.

- Hát hogyne…

Az ablakhoz lépek és kinézek rajta. Innen pontosan rálátni a birtokra vezetõ magas kovácsoltvas kapura. Elektromos zárak. A kerítés magasan van, a végei hosszúak és hegyesen. Egy ember nem tudna átmászni rajta, mert egyszerûen nem tudna megkapaszkodni, vagy bárhová lépni. Okos kialakítás bár kétlem, hogy a praktikus okok miatt lett ilyen, de ez legalább egy pont a biztonságnak. Egy vámpír azonban akár három-négy méter magasra is képes ugrani a földtõl, tehát az ellen nem sokat ér.

Rövid gondolkodás után Micah után megyek. Reggel mindenképp elmegyek a felszerelésért, viszont jó lenne tudni a napirendi pontjait a holnapi napra vonatkozón.

Csendben belépek a szobába, eszembe sem jut kopogni, de jól is tettem, mert mikor benyitok már az ágyban fekszik. - Máris elaludt? – kérdezem halkan Stephant.

- Igen. A fiatalúr nagyon kimerült, így is törékeny az egészsége. Úgyhogy ha megbocsát…

- Elég különös kölyök. – valójában még egy tizennyolc éves fiút sem láttam, aki ilyen lett volna, mint õ. Külsõre tinédzser, de egyébként egy középkorú üzletember jelleme társul hozzá. Legalábbis eddig ez jött le a viselkedésébõl.

- Talán egy kicsit több tiszteletet, ha kérhetem…

- Nagyon ismered, igaz?

- Születése óta mellette vagyok… egy kisebb idõszakot kivéve – válaszol, miközben megfogja az ezüst tálcát a teáscsészékkel – Talán ezért engedi, hogy én hozzáérjek. Ez megtisztelõ.

Ha nem tudnám, hogy nem… ezek ketten nem sokban különböznek egy mester-szolga kapcsolattól. Mintha Micah átmosta volna a pasas agyát. - Kiszolgálni, akármit kér, köszönet nélkül? Marha megtisztelõ.

- A családom már nemzedékek óta a Ghilonsteel családot szolgálja – Micah felé rebben a tekintetem mikor az oldalára fordul. Vajon tényleg alszik? – De maga ezt sosem fogja megérteni. A fiatalúrék fontosabbak voltak, mintha a saját gyermekeim lettek volna.

- Úrék…? – hát persze. Végül is csak mert most nincs itt rajta kívül senki, még lehet családja. Drew is valami olyasmit mondott, hogy még az apja a vállalat elnöke, vagyis még él.

- Elnézést.

Kimegy a szobából, egy perc múlva pedig én is követem õt, semmi értelme itt állni az ágya fölött.

A következõ órákban felfedezem a kastély bal oldali szárnyát. Fõleg olyasmikre figyelve, amiket nem árt majd észben tartani. Biztonságosabb szobák, kijáratok…

Mikor visszaérek a szobámba, a szekrény oldalára fel van akasztva egy fekete öltöny, nyakkendõ, meg minden idegesítõ kiegészítõ amit a diktátor elrendelt. Stephan elég gyorsan beszerezte, ahhoz képest, hogy pár órája diktáltam le a méreteket és ha jól tudom nem hagyta el a birtokot.

Az órára pillantva látom, hogy hamarosan lejár az idõ a vacsora elõtt, így Micah szobája felé veszem az irányt, hogy felébresszem. Ahogy belépek, látom, hogy ismét a hátán fekszik, majd közelebb sétálok, hogy felébresszem, de aztán megállok a mozdulat közben, mikor meglátom az arcát.

Mosolyog álmában.

Nem gúnyosan, vagy hidegen, ahogy ébren szokott, hanem inkább, mint ki nagyon is boldog és elégedett. Nem hittem volna, hogy erre is képes, ha figyelembe veszem a természetét, de ezzel a kifejezéssel olyan, mint egy angyal.

Kár, hogy csak addig ilyen, míg fel nem ébred és ki nem nyitja a száját.

Elhúzom a számat, majd fölé hajolva az épp vállára simítok és kicsit megszorítom. – Micah…

Abban a pillanatban felébred, amint kimondom a nevét. Mint aki rúgóval mûködik felül és az ágytámlához simul, mint egy rémült kiscica aki csapdába esett, olyan tekintettel mered maga elé. Aztán rögtön vissza is tér önmagához és már löki is el a kezem.

- Mit keres… mit keres a szobámban? – zihálja ijedten, pedig nem tettem semmit, amivel így a frászt hoztam volna rá.

- Csak jöttem szólni, hogy lassan fel kéne kelned a puccos vacsorádhoz – nézek rá jelentõségteljesen, mert még nem ártana beavatnia, hogy mit csinál egy testõr egy ilyen vacsorán, de ha helyes az elképzelésem akkor semmi különöset, azon kívül, hogy áll a falnál, és bámulja a vendégeket.

- Hol van Stephan?

A fene tudja. - Megelõztem.

- Többet ne tegye – helyrerángatja az ingjét, én pedig sóhajtva lepillantok a párnára amikor meglátok valamit a karján. Elkapom a kezét és a csuklójára pillantok ahol néhány réginek tûnõ heg látszik, de nem tudnám megmondani mitõl és hamar el is kapja elõlem.

Nem tudom, hogy egyáltalán hogyan sérülhetett meg, mikor úgy bánnak vele mint egy kristálygömbbel, de abból a pillantásból amit felém lövell tisztán levonhatom mit kapnék, ha rákérdeznék. Nem számít, úgy sem mondaná el, meg nem is tartozik rám. Csak éljem túl ezt a pár hetet mellette és azután kész megkönnyebbülés lesz éjszaka vámpírra vadászni.

- Tegye meg azt a szívességet, hogy szól Stephannak. El kell készülnöm a vacsoráig. – pillant rám jegesen.

- Rendben. És vigyázzon a vállára. – mutatok rá, mert ha ilyen virgonc ébredéskor, hamar tönkreteheti a párórával ezelõtti a kötözést.

- Vigyázok. – biccent nyugodtan, ezért halkan becsukom magam mögött az ajtót mikor kilépek.

Lefelé indulok az étkezõ felé, amit még könnyebb megtalálni ebben a labirintusban, mert jó nagy. Stephan utoljára ott volt és most az egyszer megteszem ezt õfelségéért, mert szépen kérte és nem utasítgatott, de legközelebb elengedem a fülem mellett az ilyesmit.

Stephannal a lépcsõn találkozom és fel is küldöm Micahoz.

- Bement az úrfi szobájába? – lepõdik meg.

Itt mindenki ilyen értetlen? – Fel kellett ébreszteni a vacsora elõtt, inkább igyekezzen, nehogy egyedül keljen levegõt vennie.

A megjegyzést figyelmen kívül hagyva elindul felfelé, majd két lépcsõfok után visszafordul. – Önnek is el kellene készülnie. A szobájába vittem az…

- Láttam, készen leszek.

A vacsoravendégek pontosan érkeznek, majdnem egyszerre. Most tûnik fel, hogy jóval több tagból áll a személyzet, mint ami elsõre látszott: inasok, szobalányok, szakács, pincér… már csak egy ajtónyitogató és egy parkoló fiú hiányzik a teljes szállodai élményhez.

Nem tudom megérteni miért szeret így élni valaki, ahol jóformán csak mozog, járkál a bútorok között és beszél, de semmihez sem kell érnie, mintha rajta kívül minden egy másik síkon létezne. Én beleõrülnék ebbe az biztos. Még ketrecbe zárva is nagyobb szabadsága van az embernek, mint ezzel a kínai porcelánnal, meg szobrokkal teli perzsaszõnyeges mauzóleumban.

- Elnézést uram. – megfordul és Stephanra pillantok – Az úrfi kéri hogy legyen szíves felmenni hozzá a dolgozószobába.

- Miért nem jön le Micah ha akar valamit? – húzom fel a szemöldököm, miközben összefonom a karjaim.

- Ha az úrfinak mondanivalója van, nem fogja a személyzet elõtt megbeszélni önnel.

- Vagy úgy. – ez még egy elfogadható magyarázat, mert én sem szeretnék vámpírokról beszélgetni, mikor hat ember sündörög körülöttem.

Ráérõsen felsétálok a szobájába, nemrég én is elkészültem és mikor benyitom, látom hogy Micah is átöltözött. Éppen a zafírkék nyakkendõjét igazgatja egy tükör elõtt, de amint belépek felém fordul.

- Nem kopogott.

- Nem is fogok. – mondom egyszerûen – Ha valaki van bent a szobádban, akinek nem kellene ott lennie a kopogással csak elõzetes figyelmeztetést kapna, hogy van valaki az ajtó mögött.

- Szóval, ha jól értelmezem arra számít, hogy majd megpróbálnak megtámadni. – biccent lassan, majd hátat fordítva az öltözõasztalához lép, ahonnan felemel egy sötét üvegcsét – gondolom parfüm – és elegánsan a csuklói belsõ oldalára, majd az álla vonalat alá locsol belõle.

Érdeklõdve figyelem a mûveletet, a kérdésre is elfelejtek válaszolni, míg újra felém nem fordul.

- Mint mondtam nem számítok semmire, csak elképzelem a legrosszabb lehetõségeket, hogy fel legyek készülve rá. És te is. – közelebb sétálok pár lépést. – Mirõl akartál beszélni velem?

Megköszörüli a torkát. – A ma esti vendégeim fontos emberek. Nem szeretném ha bármi is megzavarná a vacsorát és az üzletrõl folytatott megbeszélést.

- Persze, majd üzenek a mesternek, hogy holnap jöjjön, mert ma nem alkalmas neked. – válaszolom enyhe gúnnyal, de nem tehetek róla. Kiváló érzéke van hozzá, hogy felidegesítsen. Õ pedig csak rezzenéstelenül néz. – Nem kell komolyan venned ha nem akarod, nem érdekel. – mondom, miután vettem egy nyugtató lélegzetet. – De ha elfelejtetted volna, én sem jókedvembõl vagyok itt és megnyugodhatsz, nem fogok vámpírokról sztorizni a nagyra becsült vendégeidnek.

- Ezt örömmel hallom. – pillant fel a papírjaiból – Tisztában van a testõri munkakör etikájával?

Beletartozik, hogy beleverjem azt a csinos kis fejét a tölgyfa asztalkájába?

- Nem mintha neked dolgoznék… de jártam iskolába. – tudom én mit gondol, látom hogy milyen lenézõ. Lehet, hogy itt én lógok ki a karót nyeltek hosszú sorából, de a legtöbb városban ahol megfordultam, fõleg Dél-Amerikában bohócnak néznék õt ezzel a viselkedéssel.

Hátat fordítok neki és kimegyek a szobából, el az idegesítõen hûvös tekintete elõl. Az ajtót a lelki nyugalmammal ellentétben csendesen csukom be, majd lesétálok a lépcsõ aljába és onnan nézem a szalonban gyülekezõ öltönyös seregletet. Gyors számolás, csak hogy tudjam mennyire kell figyelni. Nyolc vendég, mind az ötvenes éveiben járhat, az egyikük valamivel fiatalabb, de még mindig Micah az, aki messze alattuk van a korban.

Pár perc múlva meg is jelenik a lépcsõ tetején. Kihúzott gerinccel lesétál és egyenesen a szalon felé indul, én pedig megtartva az egy méter távolságot hogy boldog legyen, követem.

- Jó estét kívánok, Uraim! – biccent egyöntetûen az egész társaság.

Azok végre felé fordulnak a beszélgetésükbõl, de itt a kézfogás se lehet divatos, mert mindegyikõjük csak biccent és üdvözli. Kíváncsi lennék, hogy Micah érintés undora miatt, vagy az angol felsõ tízezer mindig is ezt csinálja.

- Mr. Clayton? – pillant a társaság irányába kérdõn.

- Tegnap éjjel elhunyt a neje, ezért sajnos nem tudott ma megjelenni. – válaszolja a fiatalabbnak kinézõ férfi, nyugodt hangon, közömbösen.

- Ez igazán sajnálatos. – mondja halkan Micah.

- Úrfi, a vacsora tálalva van. – lép be Stephan is, majd mielõtt távozna meghajol.

Úgy érzem magam, mintha visszautaztam volna vagy száz évet az idõben és erre nemcsak a környezet, hanem az emberek is rásegítenek.

- Kérem, kövessenek. Az üzleti ügyeket is kellemesebb lesz egy pohár bor mellett megvitatni.

Ezzel megfordul, a tekintetét szigorúan elõre szegezve elindul az étkezõbe velem a nyomában és hallom, hogy a többiek is sorban követnek minket. Nem szeretem, ha a hátam mögött settenkednek, így elég merev tartással viselem az egészet.

A hatalmas étkezõasztalnál Micah elfoglalja a helyét az asztalfõn, a többiek pedig a kirakott terítékek elé ülnek. Micah nevetségesen kicsinek néz ki a hatalmas, vaskos asztalnál. Én elfoglalok egy helyet a háta mögötti fal mellett álló székekbõl, így pontosan ráláthatok az asztalra. Bár egyikük sem tûnik úgy, mintha egy vámpír szolgája lenne, sem a viselkedésük, sem a tekintetük, de gondolom õfelsége nem örülne, ha nem a nem tervei szerint zajlana a testõrösdi.

- Talán történt valami, amirõl tudnunk kellene, Mr. Ghilonsteel? – kérdi élesen az egyik õsz, kopaszodó férfi, aki most elõször szólalt meg.

- Mibõl gondolja Mr. Carrington?

Ismerem ezt a hangszínt. Ugyanígy beszél velem is, vagyis nem kedveli azt a vén rókát.

Az öreg felém pillant, de az arcom meg sem rezzen mikor farkasszemet nézünk. Nem ismer engem és én sem õt.

- Miért van hirtelen szüksége testõrre?

- Elõvigyázatosság. – válaszol Micah hidegen, egy kicsit sem ideges a titkolózás miatt.

- Miért most? Talán ismét megfenyegették? – erõsködik, már-már agresszív hanghordozással, amire felfigyelve jobban meg is nézem magamnak a férfit, de ha rosszindulatú, vagy ellenséges is, az nem a vámpír mûve. Egy szolga sosem vitázna, nem emelné fel a hangját és nem égne bosszúság a szemében.

Hátulról látom Micaht így nem láthatom az arckifejezését, a testtartása viszont nem változik, csak amikor felemeli a vizespoharat és teljes lelki nyugalommal iszik pár kortyot, miközben a férfi még mindig metszõn bámulja.

- Mr. Carrington, hálás vagyok az aggodalmáért, igazán megtisztel, ugyanakkor… ön is tisztában van vele, hogy az én pozíciómban az olyan leveleket nem kell komolyan venni, tekintve a gyakoriságukat. Ennélfogva a vállalaton kívüli tetteim magánjellegûek, így nem tartozom magyarázattal. – közli halkan, mégis erélyesen - Senkinek.

Az öreg feje elvörösödik, de csak megköszörüli a torkát és elõrefordul a székében. Halvány mosollyal pillantok el Micah feje fölött, de hamar elfojtom mielõtt észrevennék. Magabiztos, annyi szent, de az esze is a helyén van, máskülönben nem fagyasztaná bele a szót egy nálánál majdnem háromszor idõsebb férfiba.

Int egyet, mire egy fekete-fehér egyenruhás középkorú nõ jelenik meg és hang nélkül körbejár az asztalnál és mindenki elé odateszi az elõételt. Senki sem köszöni meg, még csak rá sem néznek a nõre, aki már biztos megszokta, mert ugyanolyan közönnyel végzi a dolgát, mint mindenki más.

Hátradõlök a széken, az embereket tanulmányozva töprengek el miért is hívhatott meg Micah olyan embereket vacsorára, akikkel még csak nincsenek is baráti viszonyban. Mert egyetlen melegebbnek tûnõ pillantás sem esett senki részérõl, sõt. Inkább úgy tûnik mintha akaratuk ellenére lennének itt. Mindenki olyan mint egy bábu. Teszi amit kell és amikor kell, érzelmek nélkül.

Felsóhajtok és egy pillanatra behunyom a szemem, felidézve milyen hangulatúak az étkezések a bázison, a kicsi zsúfolt konyhákban, Jeff régi recsegõ rádiójából szóló zene és néha mikor Drew egy kicsit felönt a garatra az az átkozottul rekedt hangja ahogy énekel. Néha azt gondoltam, hogy idegesítõ a zaj, kicsi a hely és túl sokan vagyunk egy helyen, de ahogy most körülnézek itt, ahol van tizenöt ember és nagyobb a csend mint egy temetõben, majd Micahra pillantok… arra gondolok, hogy ennél magányosabb még a kóbor kutya sem lehetne. Így nem is csodálom, hogy olyan elbûvölõ természete van…

Csendesen hátradõlök és élvezem a csendet és a tea kellemesen átlengõ illatát, mégis jegesen, üres tekintettel nézek ki az ablakon. Szeretem az ilyen játékokat… lassan összefonom az ujjaim. A hajó lassan léket kap, és a patkányok elkezdenek menekülni, meglátjuk, hány raktárat próbálnak kiüríteni…

De én teszek róla, hogy a sajt mérgezett legyen.

Elõveszem a papírokat, lassan kanalazva a forró csokoládét. Tényleg nem rossz ezzel a cukrozott mogyoróval… A telefonra pillantok. Kíváncsi vagyok, hogy Cornhlas mit hoz ki, mit talál… sajog a vállam, finoman ráfonom az ujjaim. Ez egyre kellemetlenebb, egy darabig nem fogok tudni hegedût venni a kezembe…

Vannak más kötelezettségeim is, amit el kell látnom. Ez a név, amit birtoklok, nem csak a családi cég vezetésével jár együtt, hanem… más dolgokkal. Nem csak a felszínt kell irányítani, hanem a kezemben kell tartani az esetleges hátráltató tényezõket.

Az ipari kémkedés például, a csempészet… amirõl a rendõrség tud, de nem tud tenni ellene, arra vagyunk mi. Elmosolyodok.

Talán a zongorához…

Átnézem a papírokat, a laptopra csúsznak az ujjaim, néha feljegyezve valamit, a befutó emaileket, munkahelyi adatokat átnézve. Az egyik gyártási részleg eladási rátája visszaesett… összehúzom a szemöldököm. Nem szeretek bemenni a céghez, csak ha muszáj a gyûlésekre, akkor jelenek meg, de lehet hogy nem lesz más választásom…

Az estérõl Stephan gondoskodik, mit mindig. Ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznom. Minden tökéletes lesz…

Hirtelen kinyílik az ajtó, meglepve emelem fel a fejem, bosszúsan. Ki az, aki nem ismeri azt a civilizált módszert, hogy kopogás?

- Uram, esetleg kopoghatna, ha belép valahová – húzom össze a szemem, letéve a papírokat a kezembõl, összecsukom a mappát. Ezek hivatalos üzleti papírok, szerzõdések.

- Minek? Úgyis tudod, hogy én vagyok.

- Nyilvánvaló – hunyom le a szemeim. – Mit óhajt?

- Vacsoravendégeket vársz?

- Igen – biccentek – A vállalat befektetõi közül.

- Ismered õket?

- Nincs velük személyes jellegû kapcsolatom, ha erre céloz – nézek fel rá. Ha gátolni fog bármiben is a zavaró körülményessége, nem lesz könnyû a munkakapcsolatunk. Lassan bólint, körülnéz a dolgozóban, mintha keresne valamit.

- Tudnod kell, hogy a vámpírok elõszeretettel választanak befolyásos szolgákat maguknak. Mindig résen kell lenned, hogy kik vannak körülötted.

- Honnan ismerni fel õket? – kérdezek rá gyengéden, halvány mosollyal. Hát persze…

- A viselkedésükbõl és a testbeszédbõl, de ami a legfontosabb, a szemükbõl – felnézek rá. Magas, tényleg magas, alig érek a válláig. Inkább a mellkasát mondanám, amit elérek. – A testbeszédbõl ítélve akár te is lehetnél. A szolgák általában nem tesznek felesleges mozdulatokat, semmit, ami nem szolgálja a célt. Hûvösek, passzív megfigyelõk, de gondolkodnak és mindenre válaszolnak, hogy ne keltsenek gyanút.

- Ez esetben honnan tudja, hogy én nem lehetek egy olyan szolga? – nézek rá. Ez elég bizonyíthatatlan megállapítás, a hasára is csaphat, hogy valaki agymosott… na persze. Elég paranoid banda az összes.

- A szemeid olykor elárulnak – néz le rám – A szolgáknak nincsenek érzéseik, a vámpír elveszi tõlük, hogy ne akadályozza õket a szeretet vagy az emberség. A szemeik… üresek. Képesek színlelni az érzelmeket, de semmi sem látszik ebbõl a szemükben.

- Arra gyanakszik, hogy a vendégeim között is megbújhatnak? – emelem fel a szemöldököm, a hirtelen mozdulattól éles fájdalom nyilall a vállamra, de csak lassan rásimítom az ujjaim, egy arcizmommal sem árulom le magam.

- Nem gyanakszom, csak elõvigyázatos vagyok – nézi a kezem, én pedig dacosan elveszem. Semmi köze hozzá.

- Akkor én is az leszek – biccentek, megnyugtatva a lelki békéjét. Meglepve pillantok rá, amikor elindul felém és megáll elõttem. Kihúzva magam állom a tekintetét, de amikor felém nyúl, jegesen villan meg a szemem, összeszûkülõ pupillával.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy ne érjen hozzám? – suttogom jegesen. Stephan az egyetlen, akitõl eltûröm az érintéseket, és tõle is csak azért, mert megszolgálta… kicsi korom óta ismerem… de tõle se olyan jó szívvel, mint annak idején.

- Tudod Micah – megvillannak a szemeim – Nem mintha én jobban szeretnék hozzád érni, mint amennyire te szereted, ha azt teszem, de vannak elkerülhetetlen dolgok az életben – húzza lassan oldalra a zakóm gallérját, én pedig egyre merevebb tartással állok és lassan dühöngve tûröm. Még hogy elkerülhetetlen dolgok, erre nincs semmi szükség! Oldalra nézek és bosszúsan látom, hogy a kötésen átszivárgott a vér, összepiszkítva az ingem. Bár végül is, mit érdekeljen, veszek másikat. De akkor is, ez kellemetlenül zavaró.

- Nos? – felvonom a szemöldököm.

- Nos mi?

- Nem akar becibálni a bázisukra? – szúrok gúnyosan az érzékeny területekre. Nehéz sóhajjal dörgöli meg a szemeit, de egyre jobban irritál, hogy a keze még mindig rajtam van.

- Már értem, hogy miért vagy olyan sikeres üzletember.

- Na és miért, ha szabad kérdeznem? – szinte látom, hogy felfelé görbül a szája, ami miatt még jegesebben pillantok rá. Gúnyolódik?

- Talán mert a befektetõid inkább aláírnak bármit, csakhogy megszabaduljanak ettõl a jeges tekintettõl – megrebbennek a szempilláim, de megfeszült arccal nézek rá, lassan lehunyom a szemem.

- Az örökölt génjeimet még én sem befolyásolhatom, Mr Cornhlas.

- Mondd csak, mindenre van helyes válaszod? – lepillantok az ujjaira. Igazán elengedhetne már, rendkívül zavaró, hogy még mindig közel van hozzám az érintése, minden idegszálam megfeszül és vibrál, mint egy gitárhúr pattanás elõtt.

- Természetesen – formálom lassan a szavakat, de a szemem alatt érzem, finoman rezeg az ideg – Elengedné?

- Ezt át kell kötözni és nem ártana lemosni.

- Dr Palmer… - jut elõször eszembe, hogy tényleg nem ártana megvizsgáltatni, és talán az a tetanusz és jót tenne a lelki békémnek.

- Nem. Csak én. Megmondtam, hogy senki sem láthatja ezt a sebet – mondja, és egy szó nélkül lassan lehúzza a zakóm, hogy lefordul a vállamról… felvillan a szemem, jeges tekintettel, összeszûkült pupillákkal és erõteljesen elcsapom a kezét, elhátrálva egy lépést. Remeg a kezem finoman, ahogy visszahúzom a zakót a vállamra.

- Azt mondtam, nem! – suttogok halkan. – Majd Stephan elintézi, ne foglalkozzon vele. Ez… nem esik bele a hatáskörébe, Mr Cornhlas. – oldalra lépek és meghúzom a csengõ zsinórját, mire Stephan hamarosan meg is jelenik, figyelmen kívül hagyva Cornhlas megdöbbent arcát.

- Fiatalúr?

- Felszakadt a sebe – morog a vendég.

- Azonnal – biccent és pár pillanat múlva behoz egy kis ládát. Némán hagyom, hogy lehúzza rólam a kabátot és oldalra terítse, hogy ne gyûrõdjön, de Stephan szeme is észreveszi az ökölbe szorított kezem. A férfi felé fordul, miközben kinyitja a ládát. – Nézni akarja? – pillant rá jelentõségteljesen, hogy nem ártana, ha végre kifáradna. Nem szeretem, ha így látnának…

- Igen – ül le konok arckifejezéssel, sötét pillantással – Látni akarom, milyen állapotban van.

- Chhh – hunyom le a szemem és hagyom, hogy Stephan letérdelve lefejtse rólam az inget is, finoman lehúzva a sebes oldalamról. Elõrelátóan a másikról nem, de ez is zavar, kelletlen pírral az arcomon meredek magam elé.

Leszedi a kötést, lehunyt szemmel hagyom. Tudom, hogy nézek ki: finoman átdereng a kulcscsontom, végig a vállam pereméig, áttetszenek a bordáim… szerencsére nincs jobban lehúzva a felsõtestemrõl, hogy a kellemetlen nyomokat is felfedje. Na ahhoz pláne nincs semmi köze a kedves vendégnek.

A mandzsetta takarja a csuklóm, az ing… minden mást. Ami nem tûnik el.

- Döntse oldalra a fejét, úrfi – hallom a hangját, az ujjai finom nyomására oldalra biccentem a fejem. A fertõtlenítõ szaga, csíp, a terület pedig érzékeny és mintha égne. – Lefekvés elõtt újra el fog kelleni látni. – hallom, ahogy érzem, hogy a kötést ráteszi és rögzíti.

- Jól van – hagyom. Kinyitom a szemem és hideg ürességgel Visszahúzom a foltos inget a vállamra, hiába emeli fel Stephan a tiszta inget, hogy átvegyem. – Majd késõbb - emelem fel a kezem.

Nem tudom, Cornhlas mennyit látott, de nem is akarom tudni. Egyáltalán, még egy ilyen nehéz felfogású illetõt… Komoly arccal pillantok rá, a mellkasomon tartva az inget, hogy ne csússzon lejjebb.

- A vacsora két óra múlva tálalva – áll fel és hajol meg. Elégedetten biccentek és újra a férfira nézek, felállva én is.

- Visszavonulok, egy kicsit lepihenek – állok fel és rápillantok, sápadtan és tényleg nyúzottnak érzem magam. – Stephan, a délutáni teám a szobámba kérem.

- Igenis, úrfi.

- Mr Cornhlas pedig… ha akar valamit, elõtte legyen szíves kopogni – villantom rá a szemeim és kisétálok a szobából, Stephannal a nyomomban.

Csend van. Leülök a széles ágy szélére, és várom, hogy a komornyik leszedje rólam a cipõt.

- Kimerültnek tûnik, fiatalúr – suttogja csendesen, ahogy rám pillant. A sebemre simítom a kezem.

- Nem szeretem ezt a felesleges felhajtást – mondom csendesen és hagyom, hogy leszedje rólam a koszos inget, feladva egy tisztát, és puhán eldõlök a párnák között. Csak szundítok egy kicsit. Figyelem, ahogy kitölti az illatos teát, már lehunyt szemmel hallom a porcelán csilingelését és felületesen elszunyókálok.

Az ajtó súrlódása a nehéz szõnyegen, de Stephan mocorgása még a szobában van, szóval… de a testem olyan nehéz, a szemeimet sem esne jól kinyitni. Csak a tudatom mocorog még a felszínen.

- Máris elaludt? – hallom a fojtott, nehéz hangot. A hátamon fekszem, az egyik kezem puhán a fejem mellett. Jólesik a sötét… jól esne a csend!

- Igen. A fiatalúr nagyon kimerült, így is törékeny az egészsége – válaszol a komornyik. – Úgyhogy ha megbocsát…

- Elég különös kölyök.

- Talán egy kicsit több tiszteletet, ha kérhetem…

- Nagyon ismered, igaz?

- Születése óta mellette vagyok… egy kisebb idõszakot kivéve – akad meg finoman a hangja, még csendesebben. Hallom a teáskanna csilingelését. – Talán ezért engedi, hogy én hozzáérjek. Ez megtisztelõ.

- Kiszolgálni, akármit kér, köszönet nélkül? Marha megtisztelõ.

- A családom már nemzedékek óta a Ghilonsteel családot szolgálja – megrándul a szemem, sóhajtva fordulok picit az oldalamra. Istenem, menjetek már ki, csak egy picit szeretnék rendesen aludni, csak egy órácskát! – De maga ezt sosem fogja megérteni. A fiatalúrék fontosabbak voltak, mint ha saját gyermekeik lettek volna.

- Úrék…?

- Elnézést – hallom Stephan csendes hangját, és kimegy a szobából. Magamhoz ölelem a párnám, mélyet sóhajtva.

Vannak még szép álmaim is, de olyan ritkán, hát tíz körömmel kapaszkodok minden egyes pici morzsájába.

A kék szemébe, a sötét tincseibe, a mosolyába. Az illatába, ahogy a vékony alakom átfonja és felkapott, a hangjába, az ujjai mozgásába, ahogy a zongora billentyûin futott végig.

A mozdulatba, ahogy felém biccentett, hogy bekapcsolódjak a melódiába.

„Micah…”

Felriadok, zihálva húzom magam alá a lábaim, kikerekedett szemmel markolom meg a kart, ami a vállam szorítja. Ez… ez nem Stephan. A kezem remeg a szorításban, ellököm a kezét.

- Mit keres… mit keres a szobámban? – kapkodok levegõ után Cornhlasra nézve.

- Csak jöttem szólni, hogy lassan fel kéne kelned a puccos vacsorádhoz – vonja fel a szemöldökét.

- Hol van Stephan?

- Megelõztem.

- Többet ne tegye – rántom a helyére az ingem remegve, de ahogy elkapja a kezem, felcsúszik a csuklómon az ing, õ pedig odanéz. Megdermedve figyelem, ahogy a csuklócsontom feletti fényes, égésnyomra hasonlító foltokat. Kirántom a kezem és jegesen pillantok rá, lecsúszok a párnáim közül és jelentõségteljesen ránézek.– Tegye meg azt a szívességet, hogy szól Stephannak. El kell készülnöm a vacsoráig.

Feszülten várom, hogy megszólaljon. Igazából nem tudom mire számítsak, mert eddig sem azt kaptam amit vártam, szóval fogalmam sincs. Most elõször történik meg, hogy valami nem a terv szerint alakul. Jó, máskor is voltak már nem várt dolgok, de ez az eddigi legrosszabb, ezért muszáj improvizálnom.

Látom, hogy Micah gondolkodik, az ujjaival megfontoltan simogatja az állát, majd felnyitja az eddig csukva tartott szemeit és jeges kék íriszeivel rám pillant.

- Ez meglehetõsen hihetetlen történet.

- Pontosan tudom, mennyire hangzik õrültségnek – bólintok feszülten.

Eljátszottuk már ezt párszor, máshol, más emberekkel és a legtöbben nevettek. Elõször. Az olyanok pedig, akiket megtámadtak, mint Micaht fõleg rémültek voltak. Ezért sem tudok mit kezdeni vele, mert meg sem mozdul, csak csendben néz rám és látom hogy dolgoznak az agytekervényei, de fogadni mernék, hogyha rákötnék egy szívmonitort a pulzusa változatlan hullámokat mutatna.

- Rendben – halványan elmosolyodik - Önök a mestert keresik, igaz?

- Igen – felegyenesedem a karosszékben és gyanakodva nézek vissza rá – Ha õ elpusztul, jóval kisebb a kockázat, de persze nem egy vámpír van, aki mesterként funkcionál, de õk a legerõsebbek.

- De jelenleg megkönnyíti a dolgukat, ha az, akivel én így kapcsolatba kerültem kikerül a képbõl.

- Hát nem kicsit – minden pióca halála csak jobbá teszi a helyzetet, de ha egy mester pusztul el, az sokkal jobbá teszi a helyzetet. Csak azon nem tudok túllendülni, hogy ilyen könnyen lenyelte ezt az egészet, ezért rá is kérdezek: – De elhiszed, amit mondtam?

Némán viszonozza a komoly pillantásom, de nem ad választ. Ó miért is adna? Valószínûleg belepusztulna, ha egyszer õ is megválaszolna valamit!

A szemkontaktust megszakítva fáradtan hátradönti a fejét. Hiába, nem hallgatott rám és nem kapott vért pedig kellett volna, mert így néhány napig még elõfordulhat szédülés. Az egyedüli oka annak, hogy nem forszírozom tovább a kérdést, hogy a végén ismét orvoshoz akarna menni és nem maradna más mód a „lebeszélésre” csak a nyugtató.

- Segítek – jelenti ki hirtelen, én pedig meglepetten meredek rá.

- Micsoda?

- Jól hallotta – mosolyog – Úgy döntöttem, segítek. Maguknak a mesterük kell, és jelenleg nem hiszem, hogy lenne egyszerûbb módja az elõkerítésének, mint egy megfelelõ csali.

Még mindig nem hiszem el - Vagyis te…

- Úgyis vigyázni akar rám, nem igaz? – nos… az utolsó dolog amit akarnék magamnak, az egy elkényeztetett arisztokrata társasága, de nincs választásom – Szervezzék meg. Én nem hanyagolhatom el a teendõimet, ezt sajnos tudomásul kell vennie, és ebbõl nem is vagyok hajlandó engedni, bármennyire is vissza akar vinni a Szervezetükhöz… elég nagy feltûnést keltene, ha eltûnnék.

Igen, erre már én is gondoltam. Az viszont hogy egy civilt használjak csalinak – még ha olyan idegesítõ is, mint Micah – ellenkezik az elveimmel. Lehet, hogy sikerülne elkapnunk egy mestert, de nincs garancia arra, hogy Micah nem sérül meg közben. A vámpíroknál sosem lehet tudni. Nagyon alattomos lények.

- Ezt nem engedhetem meg. Ez túl veszélyes egy magadfajta kölyöknek és nem kockáztathatjuk egy civil testi épségét…

- Nos, ezzel már elkésett – vág közbe felvont szemöldökkel – De ahogy gondolja. Ez esetben megvárhatja, amíg eltûnik a seb, próbálhat megóvni folyamatosan, és miután elváltak útjaink, kezdhetik elölrõl a folyamatot, esetlegesen még több áldozattal, akik talán nem ússzák meg ennyivel és még kevesebb hasznukat vennék. De… – feláll és az íróasztaláról felfog egy apró csészét, majd belekortyol mielõtt folytatná – …megbeszélhetné a társaival. Én felajánlottam a segítségem. És most ha megbocsát, de… kimerültem. És dolgom van – meghúz egy függönybojtra emlékeztetõ függõt – Majd tájékoztasson, ha dönt, illetve ha a részletekrõl a társaival kapcsolatban.

Az ajtóban megjelenik Stephan, Micah pedig máris a teájával foglalkozik, úgy tûnik részérõl vége a beszélgetésnek. Felsóhajtok és a szobámba megyek, ahonnan nyugodtan telefonálhatok a bázisra…

Sokáig tart mire dûlõre jutunk a kérdésben, de végül is megszületik egyfajta egyesség. A részletek miatt még muszáj lesz bemennem a központba és egyéb dolgok is szükségeltetnek még, nem beszélve arról, hogy a fõnököt is tájékoztatni kell. Ha egy névtelen emberrõl lenne szó, nem okozna ennyi problémát, de mivel – mint megtudtam – egy Európa-szerte ismert vállalat elnökének fiáról van szó, aki maga is szinte elnökként funkcionál a vállalatnál, már koránt sem olyan megnyugtató a helyzet.

- Stephan, hol van Micah? – kérdezem, mikor kilépek a szobámból és belé botlom.

- Még mindig a dolgozószobájában. Odakísérjem?

- Az jó lenne, kösz. – ez a ház olyan mint egy labirintus.

Mikor benyitunk az elegáns dolgozóba, Micah az asztala mögött ül a székében és komoly, hivatalos hangon beszél a telefonba. Meglep, hogy mennyire… felnõttnek tûnik és mennyire okosnak. Egyszerûen csak furcsa ránézni, hogy egy külsõre tinédzsernek tûnõ csinos fiú, valójában egy igazgató féle és elég nagykoponya, ahogy hallom. Meglep, de talán kicsit komolyabban tudom vennie emiatt. Na, nem fogom „úrfi”-nak szólítani, az ki van zárva, de azt hiszem kölyöknek sem.

Mikor befejezi a tárgyalást leteszi a telefont a helyére, összecsukja a mappát és Stephanra pillant. – Édességet akarok enni.

- Sajnálom, fiatalúr, de estére vacsoravendégeket várunk.

Vacsoravendégek?

- Nem izgat. Mondjuk parfét…

És csak most mondja? Mennyi is az idõ?

- Engedelmével készítettem egy kis forró csokoládét.

- És hol a hab?

Talán… igen, nem. Ma már nem kockáztatom meg, hogy esetleg nem érnék vissza sötétedés elõtt. Majd holnap reggel megyek a központba.

- Tettem bele egy kis karamellöntetet és cukrozott mogyorót, fiatalúr.

- Foglaljon helyet – visszaterelem a gondolataim a jelenre, mikor végre hozzám intézi a szavait és nem a desszerten vitatkoznak – Nos, hogy döntöttek?

- Beszéltem a többiekkel és õk… Nos, nekik tetszik az ötlet. – vagy inkább nekik sincs más választásuk.

- Logikus – õrültség - De én is hallani akarom a tárgyalást, a részleteket. Hívja fel õket – int a telefon felé.

Magamban morogva az õ utasítgatása miatt tárcsázom a számot, de mikor felveszik én szólok bele elõször. - Cornhlas vagyok.

Jeff. - Ott van a…

- Itt vagyok. – szólal meg Micah hûvösen.

- Ez nehéz menet lesz – sóhajt Jeff és csak igazat tudok neki adni – Akárhogy nézzük, Mr. Ghilonsteelnek igaza van. Jelenleg nem tudunk elképzelni egyszerûbb utat, mint hogy õ legyen a… csali.

Én sem tudok jobban, már ha az a cél hogy elfogjuk a mestert és nem csak Micah védelme. Tulajdonképpen nem is értem miért akar segíteni nekünk elfogni egy vámpírt, mikor még azt sem tudom, hogy elhitte, vagy felfogta-e egyáltalán amit mondtam.

- És hogy képzelitek, valaki mindig figyeli?

- Õõõõ… hát…  - ezt még nem beszéltük meg részletesen. Én úgy gondoltam majd felváltva õrködünk, vagy megszervezünk egy hatékony tervet az csapdának, de Micah másképp gondolja és ennek hamar hangot is ad.

- Természetesen Ön itt marad – pillant rám miközben a csokoládéját kavargatja – Mint testõr. A státuszomból kiindulva ez egyáltalán nem feltûnõ, és így mindig a közelemben lehet. A társasági életembõl kiindulva pedig elég lehetõsége lesz a mesterüknek, hogy a közelembe férkõzzön, Ön pedig észre fogja venni, nem igaz? – érzem, hogy elsápadok, mert valamilyen szinten a rosszullét kerülget - Persze, csak amíg a seb be nem gyógyul. De ha van jobb ötlete, figyelmesen hallgatom.

Már hogyne lenne! Minden jobb ötletnek tûnik, mint a nap huszonnégy órájában emellett a diktátor mellett lenni, aki képes azon vitatkozni egy másik emberrel, aki ráadásul mindent a segge alá pakol, hogy mivel ízesítse a forró csokit, amit ezüsttálcán nyújtanak neki.

Ó, mi baj lehetne a tervvel?!

- Igaza van – szólal meg Jeff, mire vetek egy szúrós pillantást a telefonra.

- De…

- Van jobb dolgod? – vág közbe.

- Nincs, de…

- Akkor, ha ezt megbeszéltük… – szól közbe most Micah – berekeszthetnénk a tárgyalást, ugyanis még

elkell intéznem egy két telefont. Mr. Cornhlas pedig kicsit a… posztjához megfelelõ állapotba szedi

magát – hogy mi a francot akar már megint? Megrángatja azt a zsinórt és Stephan már meg is jelenik.

– Utána megbeszéljük a többi részletet.

Egy szó nélkül megyek el a csicskásával, de csak mert ha most vitatkozni kezdenénk, annak nagyon rossz vége lenne. Ez a kölyök aztán ért hozzá, hogy hogyan hozzon ki a sodromból, de szerintem mindenkire így hat, aki csak a közelébe kerül. Már most visszavágyom a jó forró Brazíliába, ahol a hangulat is sokkal forróbb volt az itteni jeges fuvallatokhoz képest.

- Az meg minek? – fordulok Stephan felé mikor a zakója belsõ zsebébõl egy apró jegyzettömböt húz elõ.

- Lenne olyan kedves és lediktálná a pontos méreteit?

Felhúzom a szemöldököm. – Ugye ez csak egy vicc? Komolyan gondolod, hogy hagyok magamból bohócot csinálni?

- Mr. Cornhlas…

- Rafael.

- Rafael… mint tudja az úrfi társasági élete nem korlátozódik olyan helyzetekre, amikor engedélyezett lenne az utcai viselet. Szüksége lesz öltönyre.

- És szerinted az alá hová teszem ezt? – emelem fel a katanát az orra elé, mire pislog párat, de visszanyeri a higgadtságát.

- Nem probléma. Egy elegáns sötét kabát kellõen elfedi majd.

Mély levegõt veszek, majd lassan kieresztem és megmasszírozom a homlokom. Te jó ég, mennyire nincs kedvem ehhez, de logikusan kell gondolnom rá és kész. Ha hagyom, hogy folyton felhúzzon, akkor ez alatt a pár hét alatt idegroncs lennék. Szükségem van a higgadtságomra így arra az egy dologra gondolok, ami mindig, de mindig megfagyassza a kitörni készülõ vulkánt.

- Rendben, csinálja, de ha már muszáj, néhány extrát tegyen hozzá ahhoz a rendeléshez. Minden zakóba és kabátba belsõ zsebek legyenek, amikbe észrevétlenül tehetek kisebb tárgyakat. – nem részletezem mik azok, de nem is kell.

Miután felírja, lediktálom a ruhaméreteket is. Az ing még mindig nem tetszik, a zakó meg fõleg. Az a merev anyag bosszantóan gátol a mozgásba és egy vámpír ellen elengedhetetlen a fürgeség.

Amint ezzel készen vagyunk elkezdek gondolkodni a továbbiakon persze. Problémákból problémákba ütközöm. Elõször is, hogy mást ne említsek itt van ez a kastély, vagy ház, vagy mi a francnak nevezzem.

Több száz ablak, legalább négy bejárat, erkélyek, pincék, padlások. Ezeroldalnyi veszélyforrás. Minden ablakot nem deszkázhatnak be, az abszurd és nevetséges lenne, sõt csak lehetõséget adnának a vámpíroknak az árnyékba bújásra, ha esetleg itt akarnák megtámadni. A legjobb lenne egy olyan szoba, ahol egymásba nyílnak az ajtók. Sokkal praktikusabb lenne, de az ablakokra még így is felszerelek majd egy kis meglepetést vámpírtámadás esetére.

A telefonomba lejegyzetelem mire lesz szükségem amíg itt vagyok, mert nem akarok azzal kockáztatni, hogy a központba járok és magára hagyom, úgyhogy holnap reggel mindent elhozok magammal.

A listát elmentem, majd úgy döntök meglátogatom õfelségét és kikérdezem errõl a ”vacsoravendégek” dologról.

A szobájában nincs, ezért elindulok a dolgozója felé, amit most már hamarább megtalálok, majd kopogás nélkül benyitok és persze máris érkezik a megrovás.

- Uram, esetleg kopoghatna, ha belép valahová. – pillant rám szúrós szemekkel a karosszékbõl, ahol korábban beszélgettünk. Egy könyvet támaszt a térdének.

- Minek? Úgyis tudod, hogy én vagyok.

- Nyilvánvaló. – jegyzi meg gúnyos mosollyal, de ezúttal nem hagyom magam felbosszantani. – Mit óhajt?

- Vacsoravendégeket vársz?

Összecsukja a könyvet és kimért mozdulattal a kisasztalra csúsztatja mielõtt válaszolna.

- Igen. A vállalat befektetõi közül.

- Ismered õket? – kérdezem komolyan.

- Nincs velük személyes jellegû kapcsolatom, ha erre céloz. - válaszol megfontoltan.

Bólintok. Azt hiszem ennél többet hiába kérdeznék, de nem is fontos, majd megnézem õket magamnak.

- Tudnod kell, hogy – mint már említettem – a vámpírok elõszeretettel választanak befolyásos szolgákat maguknak. Mindig résen kell lenned, hogy kik vannak körülötted. – figyelmeztetem.

Lassan bólint egyet, majd feláll és visszarakja a könyvet a masszív tölgyfapolcra. – Honnan ismerné fel õket?

- A viselkedésükbõl és a testbeszédbõl, de ami a legfontosabb, a szemükbõl.  – kérdõn pillant rám, ezért folytatom. – A testbeszédbõl ítélve akár te is lehetnél. A szolgál általában nem tesznek fölösleges mozdulatokat, semmit ami nem szolgálja a célt. Hûvösek, passzív megfigyelõk, de gondolkodnak és mindenre válaszolnak, hogy ne keltsenek gyanút.

- Ez esetben, honnan tudja, hogy én nem lehetek egy olyan szolga? – húzza fel az egyik szépen ívelt szemöldökét, amin halványan elmosolyodom.

- A szemeid olykor elárulnak. A szolgáknak nincsenek érzéseik, a vámpír elveszi tõlük, hogy ne akadályozza õket a szeretet, vagy az emberség. A szemeik üresek. Képesek színlelni az érzelmeket, de semmi nem látszik ebbõl a szemükben.

- Arra gyanakszik, hogy a vendégeim között is megbújhatnak? – pillant rám a kezét a nyakára simítva.

Követem a mozdulatot. – Nem gyanakszom, csak elõvigyázatos vagyok.

- Akkor én is az leszek…

Felé indulok és megállok majdnem elõtte. A magasságkülönbségnek köszönhetõen tökéletes rálátásom van a nyakára, ahol az alacsony galléros ing alól kilátszik a kötés rózsaszínes széle.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy ne érjen hozzám? – suttogja fenyegetõ, jeges hangszínnel, de valahogy nem tud megijeszteni. Talán azért mert csak a vállamig ér és inkább szórakoztató mintsem ijesztõ, ahogy parancsolgat.

- Tudod Micah, nem mintha én jobban szeretnék hozzád érni, mint amennyire te szereted ha azt teszem, de vannak elkerülhetetlen dolgok az életben. – mondom, de nem nézek a szemébe, ehelyett a zakója gallérjához érek és óvatosan félrehúzom a válláról. Az ingen átütött nedves-véres folt, nem valami bíztató. A vámpírharapás nem fertõzõdhet el, Mickey még antibiotikumot is adott neki, hogy biztosra menjen a kosz miatt. A kis mûsorának tudom tulajdonítani ezt itt.

Az arcára pillantok és látom, hogy még õ is az ingjét méregeti, majd felpillant rám.

- Nos?

- Nos, mi?

- Nem akar becibálni a bázisukra?

Felsóhajtok és magamban még egyszer elismétlem, hogy nem hagyom magam bosszantani, de ha egyszer olyan könnyen megy neki, mintha erre született volna.

- Már értem miért vagy olyan sikeres üzletember. – közlöm mosolyogva, mire összehúzza a szemeit.

- Na és miért, ha szabad kérdeznem?

Nem válaszolok azonnal, hagyom kicsit várni õfelségét, úgysem ismeri ezt a szót, legalábbis nekem nem úgy tûnt. - Talán mert a befektetõid inkább aláírnak bármit, csakhogy megszabaduljanak ettõl a jeges tekintettõl. – mondom õszintén, bár megmosolyogtat, de tényleg úgy gondolom, hogy eléggé zavaró tud lenni.

Egy másodperc az egész, de mintha kicsit nagyobbra nyílnának a szemei, de tényleg csak képzelgésnek tûnik olyan rövid ideig tart.

- Az örökölt génjeimet még én sem befolyásolhatom Mr. Cornhlas.

Biccentek egyetértés képen, de nehezen sikerül elrejtenem, hogy mennyire szórakoztat most.

- Mond csak, mindenre van helyes válaszod?

- Természetesen. – szól vissza nyugodtan, majd a még mindig a kezemben pihenõ zakója hajtókája felé int. – Elengedné?

- Ezt át kell kötözni és nem ártana lemosni.

A vállára pillant, majd újra rám és kicsit elgondolkodik, ezt már ki tudom venni a tekintetébõl, mert olyankor picit elréved.

- Dr. Palmer…

- Nem. Csak én. Megmondtam, hogy senki nem láthatja ezt a sebet. – nézek a szemébe komolyan, majd minden további vitát megelõzve óvatosan lehúzom a válláról a zakót…