Név: Yamada Akihiko
Kategória: Fantasy
Feltöltő: Island
Kor: 17
Külső leírás: Ahhoz képest, hogy edzik őt, eléggé alultáplált, mivel többször is éhségsztrájkba kezdett, valamint a tejérzékenysége miatt nem tudott megemészteni mindent, amit elé raktak. Pontosan 170 centi, de elméletileg még nőhet, a súlya alig üti meg alulról a normálist. Az intézetben nem sok lehetősége volt ápolnia magát, hollófekete haja elcsúszott kócos copfba van fogva a tarkóján. A szeme szürkéskék, az évek során sokat vesztett a csillogásából, rendszerint elveszett tekintetet tükröz, de ha valaki jobban belenéz, még láthatja benne a dacosságot. A fegyelmezések és edzések közben szerzett lila foltok borítják a hátát és az oldalát, a bordái alatt és a karján egy-egy, a meneküléskor szerzett nagyobb seb található. A térdén még fellelhető pár kisebb, jelentéktelen horzsolás. Az arca kissé beesett, meggyötört, ugyanakkor még nem lehetetlen, hogy egyszer újra ragyogjon. Összesen két-két ruhadarabja van mindenből, hogy legyen neki tiszta, de menekülésekor sikeresen szétszaggatta az aznapi viseletét. Egyetlen egy nem az intézettől kapott tárgya van, ez pedig a nyakában található kendő, amit még a nagyanyja szőtt neki. Fogalma sincs, miért engedték, hogy nála maradjon.
Jellem: Hajdan boldog, mosolygós, kicsit dacos és makacs, életvidám kisfiú volt. Ez a gyerek még mindig ott lapul benne, leginkább ez ő, de mára már fogalma sincs, hogyan hozza elő magából. Keveset beszél, ha valamihez hozzáfűznivalója van, megszokta, hogy csak magában jegyezze meg és hangosan ne mondja ki. Kicsit olyan, mintha drótkerítés venné körbe: tökéletesen kilát a saját világából, de szabadulni alig tud onnan. Bár megtörtnek látszik és gyengének, valójában nagyon erős jellem volt. Most is képes lenne felállni, de egyedül nem képes teljesen begyógyítani a sebeit.
Kreatív és álmodozó jellem, ami segítségével sikeresen felépített magának egy álomvilágot, ahová bármikor menekülhet. Bele sem akar gondolni, mihez kezdene enélkül a világ nélkül, ahol újraélheti a legszebb emlékeit, vagy a saját meséit – amik tudva-tudatlan a gyerekkorában hallott történetekből táplálkoznak. Tele van reménnyel, hiszi, hogy egyszer még kiszabadulhat az Intézetből. Kicsit olyan, mintha egy része megrekedt volna a gyerekkorában, másik részét pedig magával cibálta volna az élet a felnőttség felé. Nem tudja, hogyan kéne az emberekhez viszonyulnia, mert egyfelől még emlékszik a szülői törődésre, másrészről azonban nap mint nap a ridegséget tapasztalja, tűri a bántalmazást és az emberek gonoszságát. A másoknak teljesen természetes élethelyzetek és érzések idegenek és újszerűek a számára, ez a magyarázata annak, ha valami hülyeséget mond vagy csinál.
Ami fontos, hogy a képességét utálja, úgy érzi ez a benne rejlő sötétség, hacsak nem muszáj, nem használja. Tudja, hogy ez tette tönkre az életét, a halálesetek miatti rémálmok után állandó bűntudat gyötri. Kizártnak tartja, hogy valaha is bármi jóra tudná használni.
Összefoglalva, egy elég változékony, egyáltalán nem biztos lábakon álló, de cseppet sem reménytelen embert kapunk Akihiko személyében.
Élettörténet: Akihiko egy kis japán faluban született, ahol mindenki ismert mindenkit, alig éltek ott százvalahányan. Egyke gyerek volt, a szüleivel és anyai nagymamájával élt egy házban. Sokat játszott a helyi gyerekekkel, ugyanakkor rengeteg időt töltött egyedül a házban rajzolva. A családja rengeteget törődött vele, anyja és nagymamája esténként meséltek neki, hagyták, hogy körülöttük lófráljon, apja pedig néha bevitte a munkahelyére megmutatni neki az ottani dolgokat. Egy idő után az az idő, amit a többi gyerekkel töltött, lecsökkent és az, amit egyedül vagy a családjával, megnőtt. Ez neki kezdetben nem tűnt fel és mind a mai napig nem hajlandó beismerni, hogy félelemből történt volna így. Valamiért furcsa kapcsolat fűzte őt a környékbeli balesetekhez, ha egy kiskölyök elesett és vérzett, vagy nagyon hamar begyógyult a sebe, vagy azonnal orvoshoz kellett vinni, nehogy elvérezzen: egy idő után feltűnt a lakosoknak, hogy ez attól függ, veszekedtek-e Akihikóval, vagy játszótársak voltak-e éppen. Előfordult, hogy az a felnőtt, aki megfedte, hamarosan szívrohamot kapott, csak a szerencsén múlt, hogy túlélte. Megesett, hogy első ránézésre nem történt semmi, de hamarosan túl magas vagy túl alacsony vérnyomást állapították meg náluk, vagy a pulzusszámuk volt sokkal az átlag alatt vagy az egekben. A kisfiúnak ez persze nem tűnt fel, de a falu felnőttei egyre inkább féltették tőlük a gyerekeket, néha a szüleivel is vitába szálltak, hogy kezdjenek valamit az átkozott fiukkal. Ilyenkor a nagyanyja kelt mindig a védelmére, és furcsamód, aki egyik nap még neki siránkozott Akihikóról, az másnapra el is feledte, hogy mi gondja volt hajdan a fiúval. Az idős hölgy ugyanis, bár titkolta, képes volt minimális szinten befolyásolni mások elméjét, és ő jött rá elsőként, hogy Akihiko is hasonló „mássággal” bír, ezért sokszor mondogatta neki, hogy ő különleges.
A kisfiú nem sokkal később télen egy kendőt kapott ajándékba. Nem tudta, de olyan fonalból készült, ami segít irányítani az erejét. Innentől kezdve minden nap ezt hordta, ezzel játszott, ezzel aludt. Hat évesen elkezdte az iskolát, és pár a különböző írásjelek megtanulása az elején nehezen ment neki, mindig szívesen firkálgatta őket papírra, vászonra, falra… Igazán boldog gyerekkora volt. Nem sokkal múlt el nyolc éves, amikor nyár elején szörnyen összekapott valamelyik gyerekkel, akinek – a szülei legnagyobb megkönnyebbülésére – nem esett semmi baja, viszont Akihiko, aki aznap is viselte a nagymamájától kapott kendőt, szörnyen rosszul érezte magát, úgy érezte, belé van zárva valami, amit nem tud kiengedni onnan. Éjszaka szenvedve, sírva, a kendőt szokása szerint ölelve aludt el, rémálmai voltak. Másnap reggel úgy ébredt, hogy a ruhadarab a szoba másik végébe volt elhajítva, majd a nap folyamán érkezett a hír: a tegnap esti fiú az éjszaka során rosszul lett, most az ügyeleten fekszik a helyi rendelőben, mielőtt elszállítanák kórházba. Sajnos autó híján nem állt módjában senkinek kivinni őt, így hát telefonon próbáltak meg segítséget elérni. A „mentőszolgálat” meglepően rövid időn belül megérkezett, de nem is foglalkoztak a beteg kisgyerekkel pár percnél tovább, némi kérdezősködés után azonnal előkerítették Akihikót. Mindenki meg volt rémülve, a felnőttek óva intették az öltönyös férfit a fiútól, de az mintha meg se hallotta volna őket, gyorsan megvizsgálta őt. A helyzetből senki nem értett semmit, a fiú nagymamája volt az egyetlen, aki rémülten próbálta meg kiszabadítani az unokáját az idegenek karjai közül, és meglepve tapasztalta, hogy a szavainak semmi hatása sincs rájuk, nem úgy, mint mindenki másra. Az öltönyös férfi, aki Akihikót is tartotta, ekkor döntött úgy, hogy magával viszi, és elkezdte egy mentős furgon felé taszigálni őt. Nagyon megrémült, kapálózni és rugdalózni kezdett, megpróbálta megharapni a felnőttet, de az vasmarokkal tartotta őt, a fiú mégis kitartóan hadakozott vele. Ekkor az apja is érte sietett, megpróbálta kiszabadítani a fiát, az anyja sikoltozott és a falusiak segítségét kérte, akik csak bámulták a jelenetet. Benne ekkor már gyűlt a feszültség, a félelem szinte hatalmába kerítette, egyáltalán nem értette a helyzetet, ahogy azt sem, a helyiek miért nem sietnek a segítségére. Hatalmas dulakodás kerekedett körülötte, aminek következtében az egyik idegen véletlenül lerántotta róla a kendőt. Pillanatokon belül készen volt a baj. A mérhetetlen feszültség és pánik úrrá lett Akihikón, és a körülöttük álló falusiak egymás után sorban összeestek, egyszerűen felrobbant a szívük. Utolsóként a fiú még látta anyja rémült tekintetét, mielőtt az is a szívéhez kapott volna. A nagymamája és az idegenek voltak az egyetlenek, akik talpon maradtak, de az őt fogva tartó férfi kezében egyszer csak megcsillant egy pisztoly: egy fülsiketítő durranás, és a hölgy holtan esett össze. Akihikót hatalmas sokként érte az, ami körülötte történt, meg se érezte, ahogy kicsavarják a karját és egy tűt érintenek a vénájához.
Egy pincehelyiségben tért magához, egy nappal később. Az előző nap eseményei szinte teljesen eltűntek a fejéből, részletenként, éjszakánként látogatták csak meg. A fiú számára hamarosan kiderült, hogy ő egy olyan „fajtája” az embereknek, amelyeket egyszerűen csak „különlegeseknek” neveznek. Egy önmagát Alakulatnak nevező szervezet intézményében van fogva tartva, ahol a hozzá hasonló embereket képzik ki saját önző, alvilági céljaikra. Az első hónapokban rendszerint a legváltozatosabb eszközökkel igyekszik összeroppantani az áldozataikat, hogy utána sokkal könnyebben befolyásolhassák őket a saját érdekeik szerint. A fiút látszólag hamar megtörték, így nem is fejezték be a folyamatot, ami hanyag lépés volt a részükről. Akihiko, miután besorolták a veszélyesebbek közé, hatalmas megterhelést jelentő kiképzésnek volt a részese, ami elviekben a tizennyolcadik életévének betöltésekor érne véget. Ő évekig tűrt, de kamaszkorában a legváltozatosabb módszerekkel igyekezett elérni a kiszabadulását, tizennégy évesen tette meg erre az első kísérletet. Elkapták, büntetésének nyomát ma is egy hosszú, fehér heg formájában viseli a hátán, illetve őrzi az emlékeiben. Ezek után éhségsztrájkba kezdett, mivel így a fizikai ereje jelentősen lecsökkent, de megfenyegették vele, hogyha hasznavehetetlen lesz, kivégzik. Emiatt felhagyott ezzel a próbálkozással. Időnként újrakezdte azonban, miután rájött, hogy a képességével fontos szerepet szántak neki egy leendő kivégzőosztagban. Ráeszmélt, hogy ezzel elérheti azt, hogy később vessék be a mélyvízbe, illetve, hogy ha fizikailag gyengének mutatkozik, akkor nem számolnak azzal, hogy bármikor is megszökhetne. Éppen ezért az ajtó alatt betolt ételes tálcán mindig szétkente a maradékot, hogy többnek tűnjön, edzésekkor szándékosan hibázott, de eközben a cellájában elkezdte edzeni magát. Nem sok izmot sikerült magára szednie, erre magától is rájött, így hát tervet váltott. Nappal, a tömeges edzés kezdetekor – amikor tudta, hogy mindenki elfoglalt – amikor nem figyeltek, meghánytatta magát. Úgy tett, mint aki folytatni akarja a gyakorlatot, de közben kókadozott, elesett, míg végül a kiképző megelégelte a dolgot és a kórházi részlegre parancsolta, egy gyereket kiszemelt a tömegből elküldte, hogy kísérje el. Amint eltűntek a testőr szeme elől, Akihiko a másik srác fülébe suttogta a szökési tervét, aki lelkesen futott is utána a kerítés felé, azonban amikor a távolból észrevették őket, berezelt, vissza akart fordulni, azt mondta, az ő hibája az egész és nem fog kiállni mellé. Akihiko egy mozdulattal leütötte, és maga látott neki megnázni a magas falat, aminek a tetején belegabalyodott a drótba, ami felsértette. Végül lezuhant a túloldalon, de nem törődve a sérüléseivel futott tovább, futott az életéért…
Nem tudja, hány településen futott végig, mire az egyik széléhez eljutva észre nem vett egy nyitva hagyott teraszajtót…
Hobby: álmodozás
Foglalkozás: nincs
Extrák: Fajleírás: a „különlegesek” egy különleges képességet birtokolnak, amik két csoportba oszthatók: a harchoz, túléléshez szükségesekre és az élet megkönnyítését segítőkre. Az Alakulat legfőképp az előbbieket vadássza a bevetéseikre, a második csoporthoz tartozókat ha elfogja, inkább saját rabszolgát farag belőlük. Ezenkívül: még nem ismeri a saját vonzódását, de homoszexuális; uke; nem tudja, de tejérzékeny; rajong a zenéért; jó érzéke van a zenéhez, bár még nem volt lehetősége ezt kamatoztatni; van egy kendője, ami segít neki kordában tartani az erejét.
Képinfo: Én rajzoltam, a kép csal illusztráció! (http://ateralba.deviantart.com/art/Akihiko-Yamada-OC-616975285?ga_submit_new=10%253A1466611383&ga_type=edit&ga_changes=1&ga_recent=1)
| Engedélyezve: |
2016. 06. 23.
|
Módosítva: 2016. 06. 22. 18:32:05
Módosította: Island
Státusz: Aktív
|
