|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Onichi | 2011. 10. 23. 20:50:32 | #17400 |
 Karakter: Takewaki Sachi
Megjegyzés: ~ Timcsemnek
Sachi:
- Persze, má... - felém fordul, de elakad a mondatban, kiesik kezéből a kés, kis híján a lábába állva. Te jóságos ég! Ugye nincs valami baja? Talán valami rohamot kapott? Vagy ennyire megijesztettem? Talán attól rémült meg ennyire, hogy meglátta a hegeket? Lehet... rájött, hogy milyen selejtes és csúnya vagyok. Biztos most fogja fölkapni a kést, és azzal kerget ki innen.
- Jól vagy? - kérdem halkan, kicsit aggódva, közben ösztönösen összehúzom magamat. Nem tudom, hogy most miatta aggódom, vagy a saját helyzetem miatt. Tekintetem szinte rátapad a késre, mély sóhajjal igyekszem elfojtani a feltörő emlékeket. Csak nyugalom. Ő nem apa, ő nem fog bántani engem. Ő kedves, befogadott, törődik velem, vagyis teljesen ellenkezője azoknak a szörnyű embereknek, akiket szülőnek nevezek. Nyugalom Sachi, nem lesz semmi baj.
- Igen, persze… a szobámban az ablak melletti szekrény alsó részéből válaszd bármelyiket, akár többet is - arcom felragyog, megköszönve sietek el a szobájába. Szerencsére még emlékszem hogy hol van. Lelkesen kezdek kutakodni a megfelelő ruhadarabok után, ami valljuk be elég nehéz feladat, tekintve, hogy mennyire nagy a különbség köztünk. De most ez sem érdekel. Valamiért olyan jó érzés a holmijai között pakolászni, a házában lakni, a hangját hallgatni. Bár lehet, hogy csak azért, mert rég nem törődött velem senki. Mindenkinek ilyen hálás lennék, aki befogadna a házába és mindent megosztana velem. Én sosem tudnék így megbízni valakiben. Nem fél, hogy ellopom a pénzét, és lelépek az első adandó alkalommal? A legtöbb embernek ez fordulna meg a fejében. De ő beenged ide, hagyja hogy kutakodjak, szabad kezet ad, és még gondoskodik is rólam. Pedig biztosan van elég problémája nélkülem is. Valahogy meg kéne hálálnom neki, csak az a gond, hogy semmim sincs. Egyedül egy dalt tudnék írni neki. Talán örülne, hisz azt mondta, hogy tetszik neki a zeném. Talán holnap meg is próbálom, úgysincs túl sok dolgom ezen kívül. Azt terveztem, hogy kitakarítok, de olyan szép és rendezett minden, hogy nem túl sok időt kell majd rászánnom.
Végül sikerül találnom egy pólót és egy nadrágot, ami nem esik le rólam az első lépés után. Ez igazán előnyös, mert ahogy néztem, megrémítette a látvány. Nem csodálom. Bár most már egészen szépek. Friss sérülésekként sokkal ijesztőbbek voltak. Olyankor mindig rettegve néztem bele a tükörbe, mert féltem, hogy valami olyat tett velem, amit nem tudok elrejteni, amit mindig, mindenki látni fog, akárhogy próbálkozom. Akaratlanul is végigsimítom a szememet körülvevő hegeket, majd sóhajtva rázom meg fejem, hogy tincseim jótékonyan elrejtsék ezt a szörnyűséget. Lehetne rosszabb is. Még nem tudom hogyan, de lehetne.
Mikor visszaérek a konyhába, már érezni a fincsi illatokat. Egy ideig csendesen figyelem, nincs kedvem megzavarni. Olyan jó érzés nézni. Anyu ilyenkor mindig rám ordított, és elküldött a lehető legmesszebb. Na már megint... már megint erre gondolok. Pedig megfogadtam, hogy elfelejtem, és új életet kezdek. Minden azért van, mert olyan otthonos ez a hely. Akárhogy is próbálom, nehéz nem arra gondolni, hogy milyen lett volna az életem, ha ilyen helyen nőhetek föl. Na mindegy, ezen már kár keseregni. Olyan savanyú vagyok, mint egy jól megérett citrom. Ideje változtatni ezen.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni - jegyzem meg halkan, szinte megbűvölve figyelem ahogy kavargat, vagdos és mindent megtesz a finom vacsora érdekében. Az én képzeletemben az egyedül élő férfiak mindig rendelik az ételt, vagy az anyukájukkal készíttetik el. Nehéz ezt így látni. Én egyedül a konzerv ételek elkészítéséig jutottam... másra nem is nagyon lett volna keret.
- Hát… szerintem annyira nem vagyok jó, de a helyzet velejárója, ugyebár - zavartan elmosolyodik, majd elfordítja a tekintetét. Olyan... olyan... aranyos. Lehet ilyen szót használni egy felnőtt férfira? Na mindegy, ha lehet, ha nem, ő akkor is az. Költői szabadság, vagy mi a fene. Sosem volt az erősségem az irodalom. - Kész is van - lekapcsolja a gázt, majd rám mosolyog. Arcom egy picit felforrósodik, de ha szerencsém van, ezt nem veszi észre. Vajon ha megkérem, egyszer engem is megtanít főzni? Ki tudja mikor lesz szükségem rá. Egyszer szeretnék egy saját, állandó lakást, és akkor már nem ártana.
Segítek megteríteni, majd mind a ketten elfoglaljuk helyünket az asztalnál. Gyomrom nagyot kordul a sok finomság láttán. Nem is tudom mikor volt előttem utoljára ennyi étel. Most legszívesebben rávetném magam, de az nem lenne túl illő, így kulturáltan, de sokat fogok enni. Biztosan nem haragszik meg, ha jól teletömöm magam. Hozzászoktam ahhoz, hogy kevéssel is ellegyek, de egy ilyen helyzetben... jelentkezzen aki nem használná ki.
- Ez isteni, jobb mint egy kajáldában - jegyzem meg, majd zavartan kapok be a kelleténél kicsit több falatot. Nagy nehezen lenyelem, majd inkább az eredeti tempóban folytatom tovább. Nem teszi szóvá a bénázást, csak mosolyog rajta. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Bár el is várható, hiszen azért szenvedek, hogy megdicsérjem a főztjét, ráadásul igazat is mondtam. Talán mondhatom, hogy sosem ettem még ilyen finomságot. Talán azért, mert ezt nem csak úgy odadobták elém az asztalra, egy "nesze" társaságában.
Vacsora után még beszélgetünk egy kicsit, teljesen lényegtelen témákról, majd elővarázsol nekem valahonnan egy takarót és egy párnát, utána segít elhelyezkedni a kanapén. Még utoljára aggódik egy kicsit, hogy biztos jó lesz e nekem itt, de megnyugtatom, hogy teljesen. Ilyen puha, finom illatú, kényelmes helyen sem aludtam még. És ez csak a kanapé. Roy ágya még kényelmesebb lehet. Majd talán...
Kipattannak szemeim, és döbbenten meredek a sötét plafonra. Mikre gondolok én? Roy ágyában? Persze csak arról lenne szó, hogy odafeküdnék kipróbálni. Egyedül. Úgy, hogy ő még a közelben sincs. Igen, erre gondoltam, nem pedig másra. Valami nem stimmel velem...
oOoOo
Másnap reggel egy kis rám nehezedő nyomásra ébredek. Olyan, mint mikor a macska rám fekszik, csak ez most nehezebb. Valaki rám ejtett egy zongorát? Álmosan pislogva, szinte ki sem látva összeragadt szemeimből tolom lejjebb magamon a takarót. Takaró. Olyan jót aludtam vele, hogy el sem tudom mondani. Kényelmes volt, puha, és végre nem fáztam. A reggeli harmat nem tette nyirkossá a ruháim, és még Roy is itt ül mellettem. Höhhh? Várjunk... Roy? Ezek szerint nem a macska, hanem Roy ült rám. Akkor... már reggel lenne? Pedig még úgy szundítanék egy kicsit.
Bambán pislogok föl, lassan fölfogom, hogy a gyönyörű kék szemekbe bámulok, most akadály nélkül. Nincs rajta szemüveg... pedig igazán jól áll neki. Remélem még föl fogja venni ma. Hahh... az agyam még zsibbadt, és máris ilyeneken gondolkodik... tényleg aludnom kellett volna még egy keveset.
- Bocsánat, a megszokás… de most már tuti emlékezni fogok, hogy reggel ne vágódjak ide. És… jó reggelt - szeretem mikor zavarban van, ilyenkor olyan... mit is használtam rá korábban? Aranyos? Már nem emlékszem pontosan, de valami ilyesmi lehetett.
- Semmi baj, neked is jó reggelt - lassan ráveszem magam arra, hogy fölüljek, megdörzsölöm ép szememet, majd bambán fölpislogok Royra. Most hogy kicsit jobban látom, és sikeresen föl is fogom hogy néz ki... jajjj... nem kéne ennyire bámulni. De ez a kócos haj... és a mozdulat, ahogy megigazítja... remélem én nem nézek ki ennyire borzalmasan! Nem... én maximum még borzalmasabban nézhetek ki. Elmosolyodva fojtok el egy ásítást, nehogy bűntudata legyen amiért ilyen korán fölkeltett. Felesleges lenne, hisz majd akkor kipihenem magam, mikor ő az iskolában van. Borzasztó lehet ennyi idősen is egy suliban tölteni az idődet. Biztosan belehalnék. Én túl szabad szellemű vagyok ehhez.
-Kérsz te is egy kávét? - csak egy egyszerű kérdés, de már ez is határtalan örömmel tölt el. Végre valaki kedves hozzám...
oOoOo
Másnap reggel mikor felkelek, már egyedül vagyok. Olyan csendesen ment el, hogy észre sem vettem. Olyan kedves, hogy direkt ügyelt rám, és most még csak rám sem ült. Igazán fejlődő képes. Vigyorogva fordulok másik oldalamra, így belátom a nappali egy részét. Mit csináljak ma? Azt mondta, csak olyan fél három körül érkezik haza, szóval egy kis pihi még belefér. De utána tényleg el kell kezdenem szorgoskodni. Mondjuk kitakarítom a fürdőt, meg a konyhát. Nem lazsálhatok, hisz szinte ingyen lakok itt. Tényleg... még nm beszéltük meg a végleges összeget sem. Igaz, hogy szinte csak jelképes lesz, mert amit itt kapok, azt úgysem tudnám rendesen meghálálni. Ez nem egy egyszerű albérlet... már majdnem olyan, mintha családom lenne. Mintha Roy lenne a bátyám, akihez idemenekültem. Vajon sikerül majd elérnem, hogy ő is testvérként gondoljon rám? Nagyon-nagyon remélem. Akkor lehet, hogy néha nyáron is meglátogathatnám. Természetesen nem akarok a nyakán lógni, hisz egyszer biztosan neki is lesz igazi családja, de... azért néha egy kis beszélgetés beleférne. Alig pár napja ismerem, de mindig tudunk miről beszélgetni, ő mindig tudja, hogy mikor kell hallgatnia, és sosem kérdez olyat, amiről nem akarok beszélni. Pedig biztosan kíváncsi jó néhány dologra, hisz nem vagyok egy hétköznapi valaki. Még a teljes nevemet sem tudja. Ez így kicsit rossz. Lehet hogy el kéne neki mondanom pár dolgot? Lehet... csak annyira félek, hogy utána már nem akarna a közelemben lenni. Lehet, hogy utána ki akarna dobni... vagy csak annyira megszánna, ami már zavaró. Nem szeretem túlzottan, ha az emberek szánakozva néznek rám. Inkább tűnök vidámnak, mint hogy sajnáljanak. Igen... vidámnak tűnni. Ezt kell tennem!
Egész gyorsan elszáll a nap, ha az ember heverészik, kádat, és sütőt súrol. De szívesen csinálom. Így legalább úgy érzem, van egy kis haszna az ittlétemnek. Jobb mint a kis ingyenélő szerepe. Szívesen készítenék mondjuk vacsorát is, de mint már mondtam, a szakácstudományom elég gyenge. Ebédre is inkább az esti maradékot eszem. Úgyis olyan finom, hogy kár lenne veszendőbe hagyni.
Épp befejezem a mosogatást magam után, mikor nyílik az ajtó. Gyorsan megtörlöm kezem, és lelkesen sietek ki az érkező Royhoz.
- Hazajöttem - szívem nagyot dobban, ahogy nekem háttal állva veszi le cipőjét, hangja még mindig fülemben cseng. Olyan rég hallottam ezt... szinte soha. És amikor előfordult, akkor is maximum én mondtam, de válasz nélkül hagytak. Most viszont teljesen más minden, ennyi mindkettőnknek kijár, azt hiszem.
- Üdv itthon - döbbent arccal fordul felém, ahogy tekintetünk találkozik, ellágyulnak vonásai. Ezek szerint őt is rég fogadta bárki itthon. Ilyen mosolyra csak az igazán boldog emberek képesek. Ha ennyivel boldoggá tehetem, akkor már jó napom van. Úgyis nagyon sokkal tartozom neki. Életem végéig naponta kell majd neki küldenem az ajándékcsomagokat. Már ha lesz pénzem megvenni őket. Finoman hajamba túr, ami általában zavar, de most lehunyom szemem és kiélvezem a borzongató érintést.
- Hogy telt a napod? - már a nappali felé sétálunk, mikor fölteszi a kérdés. Kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, én pedig mellé vetődöm. Mintha ez lenne a természetes, mintha már évek óta ezt csinálnánk minden nap. Olyan furcsa, de nagyon jó érzés.
- Elég unalmasan. Persze nagyon jó volt végre tető alatt lenni, de ez a lakás annyira szép, hogy még takarítani is fölösleges - és ez most így igaz. Könnyebb dolgom lenne, ha valami rendetlen pasas fogadott volna be, de én megfogtam az isten lábát. - Ugye délutánra van valami izgalmas program? - reménykedve pislogok rá, dehogy látom leolvadni arcáról a mosolyt, nekem is elmegy kedvem.
- Sajnálom, de rengeteg dolgom van. Tanulnom kell, meg... - kezemet fölemelve, mosolyogva szakítom félbe. Látom rajta, hogy tényleg sajnálja a dolgot, pedig nem kéne. Én csak bepofátlankodtam ide, nem is értem, hogy miért kérdeztem meg az előbbit. Van elég nyűgje nélkülem is, nem kéne tovább nehezítenem a helyzetét.
- Nem kell magyarázkodnod, csináld csak nyugodtan. Én itt leszek még egy darabig, szóval lesz még időnk bepótolni ezt. Most majdcsak elfoglalom magam valahogy - biztató mosolyt küldök felé, de belül már jól tarkón vágom magam. Miért beszélek ekkora zagyvaságokat? Én utálom az ilyesmit, hisz láttam mi lesz egy idő után a kapcsolatokból... fenének sem hiányzik. Nem is akarok igazán sokáig itt lenni majd... azt hiszem legalábbis. Olyan gyorsan eltűnök innen, amilyen gyorsan csak pénzem engedi. Így lesz jó mind a kettőnknek.
- Köszönöm - ismét kedveskedve borzolja össze hajamat, egy pillanatra lehunyom szemeimet, hogy élvezzem a bizsergést, majd halk sóhajjal figyelem ahogy eltűnik szobájának ajtaja mögött. Na jó... kicsit túlságosan kezdem beleélni magam abba, hogy foglalkozik velem valaki. Ideje visszatérni arra az időre, mikor még egyedül voltam. Olyankor is remekül elfoglaltam magam, így most is menni fog. Csak a gitárom kell hozzá, egy kis nyugalom, és mély érzelmek.
Magamhoz is veszem kis kedvencem, majd újra elhelyezkedek a kényelmes kanapén. Pár apró kis dallam, és már el is ragad magával a zene. Lehunyt szemmel élvezem a húrok érintését, a hangok finom simogatását. Mintha minden fájdalmamat tova söpörné, mintha minden kellemetlen emlék, minden fájdalmas, egyedül töltött óra a múlté lenne. Ismét saját kis világomban találom magam, ahol mindent én formálok. Egyetlen mozdulat, egyetlen más hang, és máris sokkal jobb minden. Mindig a zenébe menekültem ha nem bírtam tovább. Mindig ez volt az utolsó mentsváram, de most olyan, mintha falnak használnám. Mintha távol akarnék tartani magamtól valamit. Csak mit? Ez az a kérdés, amire most képtelen vagyok választ adni... amit még megérteni is nehezen tudok.
Sóhajtva engedem el a húrokat, majd amint az utolsó hang is elhal, fölnyitom szemeim. Teljesen be vagyok kattanva. Az utcán legalább könnyű volt. Napról napra éltem, sosem kellett messzebbre gondolnom, most viszont... most viszont itt van Roy, aki mindent összekavar. Nem is tudom... olyan furcsa ez az egész. Fülem mögé simítom hajam, hisz most nincs ki elől takargatnom a szemem. Azt hiszem jobban járok, ha gondolkodás helyett inkább játszom.
- Nagyon szép volt - szinte kicsúszik kezemből a gitár, ahogy nagy lendülettel fordulok hátra. Roy az, hátát a falnak vetve, mosolyogva figyel engem. Basszus, mekkora marha vagyok. Hiszen úgy nem lehet tanulni, ha én itt hangoskodom. Hogy nem gondoltam erre.
- Ne haragudj, nem akartalak zavarni! Menj vissza nyugodtan, én majd csendben maradok. Ígérem egy hangot sem fogsz hallani - zavartan teszem le a gitárt, hogy lássa komolyan gondolom. Viszont nem azt teszi, ami nyilvánvaló lenne, hanem inkább hozzám sétál, és leül mellém a kanapéra. Öhm... most mi van? Tanácstalanul pislogok rá, de olyan, mintha mosolya levakarhatatlan lenne. Illetve... most már lefagyott. Mit néz ennyire elkenődve rajtam? Lehet, hogy... a fene. Gyors mozdulattan takarom el újra szemem, és zavartan fordítom el fejemet. Na ez az igazán ciki. Most volt ideje igazán megfigyelni. Biztos most döbbent rá igazán, hogy mennyire selejtes is vagyok. Tuti mindjárt kidob innen.
- Sachi... mi történt veled? - hangja halk, komoly, de van benne valami, ami miatt fel kell pillantanom rá. Azt hiszem... azt hiszem őt valóban érdekli. Ő nem úgy néz rám, mint a többi ember. De... hogyan mondhatnám el neki? Olyan nehéz...
Félrebillentett fejjel, elgondolkodva pislogok rá, fejemben szédítő sebességgel kavarognak a gondolatok. Az a gond... az a nagyon nagy gond, hogy egy ilyen tekintetnek képtelen vagyok ellenállni. Nincs más hátra, muszáj leszek elmondani neki. Megérdemli, hisz nála lakok... szinte ingyen befogadott az életébe, így... nekem is be kell őt engednem a sajátomba.
- Takewaki... - dünnyögöm halkan, de csak értetlenséget látok az arcán. Szinte nevetséges, hisz ő eddig mindig okosnak tűnt. Egy apró, szomorkás mosollyal folytatom. - A vezeték nevem... nem használom, és nem is szeretem ha tudják, mert ilyenkor mindig máshogy tekintenek rám az emberek, hisz az apám... ugye ismered? - bólint egyet, így nyugodtan folytatom. - Ő híres, de azt mindig is jól titkolta, hogy van egy fia. A hírnév tette tönkre, ő pedig minket. Szörnyen labilis volt, szinte minden nap bántott engem és az anyámat. Az egyetlen gond, hogy anyám nem állt ellen, engem meg végképp meg sem próbált megvédeni. Ezért vannak rajtam azok a nyomok, amiket láttál... miatta nézek ki így. Mindketten gyűlöltek engem, csak egy kis kolonc voltam rajtuk. Amint tehettem meglógtam otthonról, hogy mindenkinek jó legyen. Az utcán sokkal kellemesebb volt. Egy idő után megtanultam elviselni az emberek lekicsinylő tekintetét, a koplalást, ez mind jobb volt, mint ami otthon várt volna rám. - szinte egy szuszra hadarom el, hogy mihamarabb túl legyek rajta. Meredten bámulom térdeimet, kezeim ökölbe szorulnak az emlékek hatására. Többet nem fog ez történni. Többet nem fogom hagyni magam. - Most... most már tudod milyen kis selejt vagyok. Most már szeretnéd, hogy elhagyjam a lakásod, ugye? - halkan, kissé szomorkásan teszem föl a kérdést. Persze nincs abban semmi gond, ha vissza kell mennem, csak... csak hát... egy kicsit hiányozna Roy...
|
| timcsiikee | 2011. 08. 08. 21:46:09 | #15675 |
 Karakter: Hishikawa Royama
Megjegyzés: ~ Onimnak
Royama:
- Köszönöm, de... szerintem ezt te sem gondoltad át. Ingyen nem akarok senkinél sem lakni, én nem vagyok ilyen... – zavarában tarkóját kezdi vakargatni - Esetleg, ha fizethetnék valamennyit, és azt egészíteném ki házimunkával, de... még így sem igazán tudom... – sejtettem hogy nehéz döntés lesz számára, viszont komolyan gondolom.
- Ha neked így jobb, megegyezhetünk egy kisebb összegben, de én nem várom el. Nem kell fizetned. Nem ezért ajánlottam föl – szabadkozom kedvesen. Pontosan ezért ajánlottam fel úgy ahogy, mivel látom és tudom hogyan él. Legalábbis tudok következtetni.
- Túl sok ez így... kaphatok egy kis időt, hogy átgondoljam?
- Persze, gondolkodj csak. – megértem hogy nem könnyű egy ilyen döntést meghozni hisz alig ismer, bár remélem nem vagyok gyanús személy a számára – Addig mit szólnál, ha ebédelnénk valamit? – tanakodik, azt hiszem megint egy büfére gondol de mielőtt válaszolna, folytatom tovább - Készítettem pár szendvicset, így nem kell költekeznünk – a táskámat magamhoz véve nyitom ki, majd előtúrom a szendvicseket, az egyiket felé is nyújtom.
- Én… köszönöm… - azt hiszem kicsit megleptem ezzel, mert teljesen elámulva veszi el a kezemből, majd példámat követve végre enni kezd. Hogy tereljük kicsit a témát beszélni kezdünk, először úgy látom figyel, majd már észre sem veszem mert belemerülök egy témába.
- Elfogadom – szakít félbe és annyira kizökkenek hogy még azt is elfelejtem, hogy miről beszéltem eddig.
- Tessék? – kérdezek vissza, hisz azt hiszem nem mondtam olyasmit, amire ez lenne a válasz.
- Bocsánat... Szóval az ajánlatot... szeretném elfogadni. Nagyon örülnék, ha nálad lakhatnék egy ideig – a lelkesedéstől kipirul arca, szemeiben őszinte csillogást látok. Igen, azt hiszem tényleg eldöntötte.
- Akkor az hiszem megegyeztünk. Akár már indulhatunk is – lepattanok a padról, elcsúszott szemüvegemet a helyére tolom, és visszafordulok felé - Van még valami, amiért el kéne ugranunk?
- Nincs – ahogy látom minden cucca itt van, magához is veszi - Minden holmim nálam van. Nincs nagy helyigényem - teszi még hozzá és csak magamban elmosolyodok.
- Nos, akkor induljunk.
~*~
Kinyitom az ajtót és előre engedem, izgatottan néz körbe, jó látni, hogy így örül egy otthonosabb környezetnek.
- Nem olyan nagy, nem olyan különleges, de érezd otthon magad – üdvözlöm így kedvesen újabb lakhelyén. Hirtelen megfordul, elejti a cuccait és olyan szorosan ölel át, hogy egy pillanatra még levegőt sem kapok.
- Ez tökéletes... nagyon köszönöm... – még a ruhán keresztül is mellkasomra csapódik lehelete, olyan közel bújt hozzám és olyan erősen, majd lassan ellép tőlem és arcán rózsás pír terül el. Izé… erre nem tudom mit mondhatnék. Látszik, hogy ő is zavarban van… én is így inkább nem firtatom, elterelve a témát a kicsi de otthonos lakást körbemutatom neki, nem kell sokat mennünk.
- Sajnos csak egy hálószoba van, így a kanapén kell aludnod. Esetleg valami kérdés? – pont ezért nem is akartam tőle bérleti díjat vagy hasonlót szedni, mert még rendes hálószobám sincs a számára.
- Csak annyi, hogy... lezuhanyozhatnék? – ejti ki nagy nehezen, és csak elmosolyodom.
- Nyugodtan, most már a te lakásod is – válaszolok kedvesen. Remélem emlékszik hol mutattam a fürdőszobát, de nem is kell csalódnom.
Amíg ő lefürdik én főzök valamit, igaz még azt is ki kell találnom, hogy mihez van itthon hozzávaló. Furcsa gondolat, hogy egyik pillanatról a másikra lett egy „lakótársam” még akkor is, ha az én ötletem volt. Lehet legbelül azt hittem nem fogadja el? Mégis örülök annak, hogy befogadhattam. Valamiért… nyugodtabb a lelkem.
Elkezdek hagymát aprítani a vágódeszkán gyors mozdulatokkal, amikor megjelenik mögöttem, azaz beszól a konyhába.
- Roy... kérhetnék egy pólót? Nekem nincs olyan, amiben aludhatnék... – lehet ajándékozok neki párat, mert lehet nem fogadná el ha újat vennék.
- Persze, má… - épp fordulok meg, de amikor meglátom, hogy félmeztelenül áll a küszöbön hirtelen elejtem a kést, szerencsére csak a lábam mellé esik.
- Jól vagy? – kérdi hirtelen, szemüvegemet megfogva hajolok előre, hogy felvegyem, majd zavaromban visszafordulok és igaz aprítást próbálok imitálni, de inkább arra figyelek, hogy ne vágjam meg az ujjamat.
- Igen, persze… a szobámban – egy másodpercig gondolkodnom kell – az ablak melletti szekrény alsó részéből válaszd bármelyiket, akár többet is.
- Köszi – válaszol lelkesen, és amikor hallom, hogy mezítlábas lépteivel eltrappol, akkor sóhajtok egy nagyot. Azt hiszem ég az arcom. Nem hittem volna, hogy hirtelen így elém áll és… láthatom… a hegektől eltekintve, - amiket alig vettem észre ez alatt a pár másodperc alatt – ha túl sokat gondolok rá a végén még eleredne az orrom vére. Na jó nem túlzok, de… az biztos, hogy zavarba hozott vele.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni – hallom meg újra, először csak feltérképezés gyanánt oldalra sandítok, de egy bő póló és nadrág van rajta, így bátrabban fordulok felé.
- Hát… szerintem annyira nem vagyok jó, de a helyzet velejárója, ugyebár – zavart mosollyal folytatom tovább, már csak kavargatni kell, a leves pár perc alatt kész van, a zöldség wok és a rizs is mindjárt kész, igazi kis japán vacsora, ami akár mirelit cuccokból is könnyen elkészíthető. – Kész is van – lekapcsolom a gázt, és tálalok, arán csodálatot látok, de lehet csak az illatok műve.
- Ez isteni, jobb mint egy kajáldában – hirtelen gyorsabban kap be pár falatot, majd egy nagyobb nyelés után megszeppenve, lassabban folytatja mosolyom láttán.
- Köszönöm a bókot – én is elkezdek enni, lassan telik az idő és az érzés hogy nem egyedül ülök az asztalnál, igazán üdítő. Most az egyszer nagy örömmel ülök itthon leszámítva azt, amikor fáradt vagyok, de azt hiszem… hozzá tudnék szokni.
~*~
A következő nap mivel vasárnap van így egész nap ráérek még. Felkelek, kicsit alacsony vérnyomásúnak érzem magam ilyenkor, mert nagyokat ásítok, és kicsit zombinak érzem magam. Ráadásul szemüveg nélkül gyakran körvonalakat látok, de ha felvenném sem lenne jobb a helyzet így reggel még vigyázok rá. A konyhában hangtalanul öntök egy adag kávét sok cukorral és felöntöm tejjel, majd automatikusan a nappaliba vánszorgok hogy a kanapéra ülve nézzem a reggeli híreket, s csak akkor veszem észre, hogy foglalt, amikor már leültem. Még szerencse, hogy nem ültem rá, de azt hiszem így is felébresztettem.
Lenézek rá, halkan motyog párat, lassan nyitogatja fel pilláit, zavartan arrébb csúszom, hogy véletlenül se nyomjam össze.
- Bocsánat – szabadkozok halkan. – a megszokás… de most már tuti emlékezni fogok, hogy reggel ne vágódjak ide. És… jó reggelt– hehh… tiszta hülye vagyok.
- Semmi baj, neked is jó reggelt – motyogja álmosan, megdörzsöli egyik szemét, amibe nem lóg a haja, komótosan felül és rám néz, pár pillanatra ledermed. Öhm… azt hiszem még nem fésülködtem meg. Ujjaimat beletúrom a borzos borzadályba, megpróbálom rendezni, közben a bögrémet is leteszem a kis asztalra de azt hiszem nem jobb a helyzet meg apró mosoly jelenik meg arcán, majd elnyom egy ásítást.
- Kérsz te is egy kávét? – pattanok fel ingatagon a kanapéról, bólintása egyértelmű válasz, megkérdezem hogy issza, hasonlóan mint én így nem lesz nehéz elkészíteni. Bár remélem nem csak azért fogadta el, mert felajánlottam, bár… nem hiszem hogy nem inna vagy enne olyat, amit nem szeret.
A reggelit letudva kezdődik a nap, bármit teszek megoszthatom vele, és ez olyan érzés amit nagyon rég nem éreztem, legutoljára talán otthon, vagy mikor még nem költöztek el a barátaim.
- Jut eszembe, holnap be kell mennem az egyetemre órát tartani – talán csalódottságot látok arcán. Én is szívesebben maradnék, mert kellemes időtöltés vele lenni, de ugye dolgoznom is kell, meg hamarosan tanulni a vizsgákra. Jön a téli vizsgaidőszak, már távolról fenyeget. – Mivel még nem csináltattam plusz kulcsot, így itt hagyom neked, itthon leszel? – szerencsére lelkesen bólogat.
- Mikor végzel körülbelül? – kérdez vissza kíváncsian.
- Olyan kettő körül így fél háromra talán már hazaérek.
- Rendben – talán hazafelé veszek egy kis sütit, hogy meglepjem, kíváncsi vagyok mit fog szólni hozzá.
~*~
Még csak hétfő van de olyan érzésem van, mintha már szerda lenne. Nos igen, nem csak engem kísért a közelgő vizsgaidőszak, így egyre többen járnak be az órákra, jobban meg kell emelni a hangomat is, mindent részletesen magyarázok, válaszolok a kérdésekre még órák után is. Talán nem lesz ennyire kimerítő, ha már csak oktatni fogok és nem kell tanulnom mellette. Az viszont biztos, hogy követelésben az előző senseiem példáját fogom majd követni, a tiszteletére, persze ezt az újoncoknak még nem kell tudni.
Ahogy tegnap is kiötlöttem hazafelé menet megállok egy cukrászdában, négy féle sütit választok ki mindegyikből két darabot. Remélem legalább az egyik ízleni fog neki, már annak is nagyon örülnék. Amolyan üdvözlő ajándék féle… vacsorát pedig majd rendelek, mert nincs kedvem főzni.
Felmegyek és az ajtó szerencsére nyitva vár, lenyomom a kilincset és belépek.
- Hazajöttem – most először érzem azt, hogy nem az üres lakáshoz beszélek, mint általában. Csak addig fordulok meg míg leveszem a cipőmet majd fellépek a parkettára de ekkor már előttem terem.
- Üdv itthon – fogad lelkesen. Hosszú idő óta most hallom először a választ, és kellemesen érint egészen mellkasom mélyéig hatol. Elérzékenyült mosollyal emelem fel szabad kezemet, és finoman hajába túrok feje búbjánál, végig őt figyelve. Teljesen más érzés úgy hazaérni bárhonnan, hogy van aki így fogadjon.
|
| Onichi | 2011. 05. 08. 17:43:56 | #13493 |
Karakter: Takewaki Sachi
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Sachi:
Fáradtan, fázva, unatkozva üldögélek a park egyik padján. Körülöttem még minden nedves a teganpi esőtől. Ezért nincsenek is itt sokan. Egy-két ember, akiket a kutyájuk vett rá, hogy elhagyják meleg házukat, pár szülő, akik gyerekeükkel sétálnak, reménykedve, hogy a kicsi kifárad, és sokat alszik majd délután, és persze a bandázó fiatalok, akik itt teszik tönkre az életüket ahelyett, hogy élveznék a családjukat. Ha tudnák, milyen az, mikor egyedül van az ember. De nem fognak rá jönni, hisz rengeteg barátjuk van, a szüleik törődnek velük. Nem úgy mint velem.
Sóhajtva hajtom le fejem, a vizes füvet bámulva próbálok kicsi vidámabb dolgokra gondolni. Mégsem vagyok én olyan egyedül. Itt van Roy. Nem tudom mit akar velem kezdeni, nem tudom mennyire gondolja komolyan, nem tudom miért barátkozik velem, de hálás vagyok érte. Talán föl sem fogja igazán mennyire sokat tesz értem. Ha egy kis időre is, de úgy érzem van egy barátom akire számíthatok, akit érdekel, hogy mi van velem, aki nem fog elhagyni, ha gond van. Hogy miből gondolom ezt? Elég ránéznem. A mosolya, a tekintete, és minden ami belőle árad, pont olyan, mint amire mindig is vágytam. Valami hasonló dolognak tudom elképzelni az otthon fogalmát. Vajon haragudna, ha megölelném? Csak egy pillanatra. Olyan rég éreztem már... talán inkább soha. Mindig irígyeltem azokat a gyerekeket, akik elestek a játszótéren, és az anyukájuk fölsegítette őket, magához ölelte, megvígasztalta, és hazavitte. Velem ezt sosem történ meg. Hisz kinek kellenék? Egy véletlen vagyok, elrontott, felesleges dolog. Senkinek sincs szüksége szemétre.
A szüleim mellett mindig így éereztem. Vajon ez mennyire igaz? Valójában mennyire vagyok szemét? Mennyit érhetek? Ez azt hiszem relatív. Mindenki magát kell, hogy értékelje. De én már nem tudom figyelmen kívül hagyni a régi dolgokat. Sosem fogom túl nagyra tartani magam. Talán ez így van rendjén. Egyszer csak találok valakit, aki majd máshogy gondolja. Olyat kell keresnem, aki önbizalmat ad, és támogat. De ki tenné ezt egy életunt, furcsa kis rózsaszín hajú kölyökkel? Bárcsak... bárcsak hamar megtalálnám. Bárcsak Roy lenne az. Tudom, nem ismerem, nem tudok róla semmit, de... a gitáromat is rá mertem bízni. Az pedig fontosabb, mint az életem. Talán már csak azért gondolom így, mert annyira hiányzik, hogy valaki törődjön velem. Úgy érzem magam, mint egy utcára dobott kutya. Bárkitért képes rajongani, aki akár egy kis kenyérrel is megszánja. Pedig az sem biztos, hogy visszahozza a gitárom. Honnan tudnám, hogy nem veszi magához, és em adja el valahol? Bár nem kapna érte sokat. Ennek inkább eszmei értéke van. azt pedig rajtam kívül senki sem tudja.
- Szia - fejemet fölkapva, körbepislogva keresem a hang forrását. Talán az egyik banda akar belémkötni? Gyakran tekintenek ideális célpontnak, hisz egyedül vagyok, és nem is vagyok túl hétköznapi. Ráadásul nem is tudom megvédeni magam. Zenész vagyok, nem sportoló. KB annyi kárt tudnék tenni bárkiben, mint egy kislány. Kicsit fáj bevallani, de az az igazság.
De nem egy banda közeledik, annál sokka, de sokkal jobb. Rögtön kicsit vidámabban állok föl, mosolyogva figyelem a közeledő magas alakot. Talán már tényleg hívhatom a barátomnak. Végre nem vagyok egyedül. Végre...
- Szi... helló - mosolyogva, kimondhatatlan boldogsággal veszem el tőle a tokot. Nagy a kísértés, hogy most azonnal elővegyem, és játszani kezdjek rajta, vagy hogy egyszerűen végigsimítsam a húrókat, de nem teszem. Még azt hinné, hogy azt hiszem, hogy tönkre tette. Pedig egyáltalán nem igaz. Tudom, hogy nincs baja. Nem tenné tönkre. - Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Szívesen... - leül a padra, én pedig újra elfoglalom mellette helyemet, kényelmesen elhelyzeve magam előtt szeretet hangszeremet. Kicsit úgy éreztem magam nélküle, mint egy madár a hangja nélkül. Elveszve és tanácstalanul. Így máris kicsit pozitívabb gondolatok keringenek fejemben.
- Remélem tényleg nem okozott gondot - bár nem is értem, hogy lehetne valakinek útban. Egy ilyen csodás dolgot mindentől óvni kéne. Minden embernek tudni a kéne vigyázzni rá. Minden embernek tudnia kéne miért is ilyen fontos ez.
- Tényleg nem... és legalább volt egy indokom, hogy ma újra felkeresselek - egy pillanatra bennem reked a levegő, ahogy fölfogom szavait. Ezt... ezt most hogy értette? Újra látni akart? Vajon miért? Ha lány lennék, akkor ezt úgy is értelmezhetném, hogy ő... Khm, ez butaság. Butaság, de akkor miért ég ennyire az arcom? Remélem nem veszi észre. Remélem nem jön rá mennyire buta dolgok járnak a fejemben.
Nagyot nyelve hajtom le fejem, hagyom hogy tincseim jótékonyan takarják el arcomat. Már nagy gyakorlatom van ebben. Tudom, hogy sok embert megijeszt a külsőm, főleg a sérült szemem, ezért igyekszem mindig eltakarni. Egy kis gyakorlás, és már profi is benne az ember. Nem úgy mint a szavak értelmezésében. Most mit gondoljak? Az hogy látni akart, az csodálatos. El sem tudom mondani, mennyire jól esett, hisz... hisz ez azt jelenti, hogy valamennyire fontos vagyok neki, de... de annyira biztos nem, hisz nem vagyok lány. Nem vagyok lány, nem vagyok szép, nem vagyok gazdag, nem vagyok okos, de még csak igazán édekes ember sem. Biztos csak barátként értette. Biztosan.
Zavartan játszadozom a zipzárral, mert nem tudok mit mondani. Már megint ez a feszült csönd. Olyan zavaró, de... de nem tudom egy ilyen dolog után mennyit kéne várni, vagy hogy mit kéne mondani. Teljesen tanácstalan vagyok. Sosem beszéltem túl sokat emberekkel. Nem azért, mert nem szeretek, egyszerűen csak... egyszerűen nem volt rá lehetőségem. Ezért fordultam ennyire a zene felé.
- Ha zavar a kérdés... nem muszáj válaszolnod rá, de... télen hol szoktál... lenni? - kicsit megkönnyebbülve sóhajtok föl. Máris kevésbé nyomasztó a légkör. Ráadásul ez a téma sem olyan vészes. Ha valakivel esetleg beszélek, erre mindig rákérdez. Az embereket valamiért nagyon érdekli, hogy hogyan élnek a hajléktalanok. Bár nem csodálkozom. Ez a két világ szörnyen különböző. Ég és föl, minden tekintetben. Talán csak annyi a hasonlóság, hogy mind a kettőt emberek lakják.
Tincseimet kifújom ép szemem elől, közben egy értelmes válaszon gondolkodom. Nem is tudom hogyan lehet ezt szépen megfogalmazni.
- Hát... általában sikerül albérletbe jutnom. Nyáron és ősszel elvagyok a szabadban, olyankor összeszedek annyi pénzt, hogy télen elég legyen. Néhs munkát is sikerül nyáron kapnom - na igen, csak sajnos ez idén nem jött össze. Minden összefogott ellenem, és valahogy nem menetek a dolgok. Se munka, se elég pénz, se olcsó lakás. Lassan bele kell törődnöm, hogy idén fagyos telet kell átvészelnem az utcán
- És sikerült már lakást találnod? - na ez az a kérdés, amit szerettem volna elkerülni. Összeszorított ajkakkal, rázom meg fejem. Felesleges szépíteni. Nem lesz semmi bajom, ha elmondom. Max egy kicsit jobban fog szánni, de majdcsak átvészelem valahogy.
- Még nem... - és ismét jön a néma csend. Talán nem tudja, hogy sajnálkozzon e, és ha igen, akkor mennyire. Most szívesen terelnék másra, de semmi sem jut az eszembe. Beszélgessünk az időjárásról? Nem, mert az megint oda vezetne, hogy hideg van, én pedig az utcán fagyoskodom. De akkor nem tudom mi jöhetne szóba. Nem tudom mit szeret, hisz nem igazán ismerem. Ráadásul ő egyetemen tanít, szóval sokkal okosabb, mint én. Nem hinném, hogy érdekelnék az unalmas témáim. Vajon a többi ismerősével miről szoktak beszélgetni? Biztosan olyanokról, amiket én még csak nem is érthetek. De... mit is tanít? Még ezt sem tudom...
- Akkor... mit szólnál, ha én adnék szállást neked? - öhm... hogy... micsoda? Döbbenten, értetlenül fordulok felé, talán még a szám is tátva van az aprócska sokktól. Ezt most jól hallottam? Komoly arcából ítélve igen, de... szerintem nem gonndolta ezt át. Nála lakni? Miért ajánla fel ilyet? Nem ismerjük egymást, még csak a teljes nevemet sem tudja. Miért bízik meg bennem? Miért akar segíteni? Miért ennyire kedves? És én miért nem tudok egy értelems szót sem kinyögni?
- Tessék? - kiszáradt torokkal kérdezek vissza, mire elmosolyodik. Talán most jelenti be, hogy vicc volt az egész. Most fog nevetni azon, hogy milyen jól bedőltem, és mégis hogy gondolom, hogy egy ilyen kis utcagyerekkel fogja megosztani a házát. Fájna, ha ezt mondaná, de az jobban beleillene az eddigi életembe. Nem is tudom hova tenni ezt a boldogságot. Mert igen, akármennyire is nem akarom elhinni, a szívemnek nehéz elmagyarázni, hogy ne dobogjon olyan izgatottan, de legyen boldog már attól a gondolatól, hogy nála lakhatnék a télen.
- Komolyan mondom. Lakbért sem igazán kérek, csak... mondjuk elvégzel pár házimunkát, cserébe lakhatsz nálam... mit szólsz? - hogy mit szólok? Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Amit most fölajánlt, az tulajdonképpen az, hogy lakjak nála teljesen ingyen. Hogy fogadhatnék el egy ilyet? Lehet, hogy magától ajánlotta föl, de mégiscsak olyan, mintha élősködnék rajta. Ez így nem jó. Ennyire nem akarok kizsákmányolni senkit.
- Köszönöm, de... szerintem ezt te sem gondoltad át. Ingyen nem akarok senkinél sem lakni, én nem vagyok ilyen... - zavartan hajtom le fejem, ismét a tok matatásába kezdek. - Esetleg, ha fizethetnék valamennyit, és azt egészíteném ki házimunkával, de... még így sem igazán tudom...
- Ha neked így jobb, megegyezhetünk egy kisebb összegben, de én nem várom el. Nem kell fizetned. nem ezért ajánlottam föl - szemem sarkából pillantok föl komoly arcába. Most mi legyen? Nem szeretnék az utcán maradni, szívesen laknék nála de... nem tudom. Ez sokkal másabb, mint lakást bérelni. Itt most lenne lakótársam. Ez a lakótárs pedig nem lenne más, mint a lakás gazdája. Furcsa... nagyon is... nem tudom mi legyen.
- Túl sok ez így... kaphatok egy kis időt, hogy átgondoljam? - ajkaimba harapva, idegesen túrok hajamba. Nem tudom mit tegyek. Mindig arra vágytam, hogy valaki törődjön velem, de ez a hírtelen kedvesség megijeszt. Beijedtem a gondoskodástól. Eléggé szánalmas egy dolog. Végre eldönthetném mit is akarok igazából. Hogy szeressenek, hogy megfagyjak az utcán, vagy hogy valaki sajnálatból befogadjon. Talán az elsőt és az utolsót nem is választja el olyan sok egymástól. Ha befogad, akkor egy idő után megkedvel. Ha már egy kis törődést kapnék, akkor igazán boldog tudnék lenni.
- Persze, gondolkodj csak. Addig mit szólnál, ha ebédelnénk valamit? - egy pillanatra rá pillantok, majd vissza magam elé. Éhes vagyok, de nem akarok pénzt költeni. Jobb ha visszautasítom, és majd később eszek egy nekem való, olcsó helyen. Nem hiányzik, hogy még jobban sajnálom. Tudom, hogy nekem akar jót, de így olyan nyomorultúl érzem magam. Mintha csak látná gondolataim, kinyitja táskáját, és elő vesz belőle két szendvicset. - Készítettem pár szendvecset, így nem kell költekeznünk - mosolyogva nyújtja felém az egyiket, én meg csak meredek rá, mint valami földönkívülire. Komolyan ennyire előre készült? Komolyan képes volt rá? Még az anyám is csak azért készített nekem, mert muszáj volt. De ő magától tette ezt meg... tényleg törődik velem.
Legszívesebben ujjonganék, a nyakába borulnék, de nem örülne neki. Valószínűleg már így is az idegeire megyek. Túl sokat kell bajlódnia velem. Még a végén visszavon mindent, és itt hagy egyedül.
- Én... köszönöm... - zavartan nyúlok az ételért, majd lassan eszegetni kezdem. Evés közben ismét semmiségekről kezdünk beszélni. Teljesen átlagons dolgokról, de vele még ez is érdekes. Közben persze gondolataim úgy száguldoznak, hogy alig bírom követni őket. Nem tudom hogyan döntsek. Szeretetre éhes részem szinte könyörög, hogy fogadjam el a lehetőséget, hogy költözzek hozzá. Szinte könyörög egy kis kedvességért és figyelmességért. Ha nála laknék, minden olyan lenne, mint egy álomban. Puha, meleg ágyam lehetne, tető a fejem fölött, nem riadnék föl mindig ha elhúz egy autó az utcán, nem félnék attól, hogy az éjszaka megtámad valaki. Nem kéne fagyoskodnom, nem kéne azon aggódnom melyik éjszaka fagyok halálra. Nem lennék egyedül, lenne kivel beszélgetnem, sőt talán arra is rá tudom venni, hogy néha elmenjünk valahová. Persze ezek nem randik lennének, csak egy kis szórakozás. Nem igazán voltak barátaim, így kimaradt az életemből a közös moziba járás, és minden hasonló. Talán nem pont ő a megfelelő személy arra, hogy ezt bepótoljam, de ha nincs ellenére, akkor miért ne lehetne róla szó? De nem is értem miért tervezek ennyire előre. Hisz másik felem óvatosságra int. Próbál rávenni, hogy utasítsam el, hisz nem is ismerem. Nem tudok róla semmit. Hogy lakhatnék együtt egy olyan emberrel, akit alig pár napja ismertem meg? Szinte idegenek vagyunk egymásnak, de mégis... mégis olyan kedves velem, mintha valami rokona lennék, aki bajba került. Pedig egy senki vagyok. Őt ez miért nem zavarja? Nagyon kevés ember állna meg beszélgetni egy utcazenésszel, és még kevesebb hívná meg ebédelni. Azoknak a száma pedig, akik meg is hívnák a lakásukba, egy. Ez az egy pedig Roy. Sosem lesz még egy ilyen lehetőségem. Nem szabadna visszautasítanom. Ha nem értjük meg egymást, ha bármi gond adódik, még így is elmehetek. Elég csak addig maradnom, míg össze nem szedek elég pénzt egy saját albérletre. Csak addig lógok a naykán, míg muszáj. Így talán jó lesz. Nem érzem olyan rosszul magam, és neki is könnyebb lesz. Ez a megoldás. Azt hiszem végre döntöttem.
- Elfogadom...
- Tessék? - értetlen mosollyal néz rám. Gondolom meglepte, hisz csak belevégtam a szavába. Mekkora faragatlan idióta vagyok. Ha így folytatom, hamar ki fog rakni a lakásából.
- Bocsánat... Szóval az ajánlatot... szeretném elfogani. Nagyon örülnék, ha nálad lakhatnék egy ideig - szép lassan forrósodik föl arcom, de most nem fordulok más felé. Kitartok, mert ha látni akarom a reakcióját. Remélem nem vonja vissza. Remélem ő is annyira fog neki örülni, mint én magam. Nagyon szeretném. Nagyon, nagyon, nagyon.
- Akkor az hiszem megegyeztünk. Akár már indulhatunk is - föláll a padról, szemüvegét megigazítva fordul felém. - Van még valami, amiért el kéne ugranunk?
- Nincs - táskámat és gitáromat magamhoz véve állok föl én is. - Minden holmim nálam van. Nincs nagy helyigényem - zavartan rázom meg fejem, hogy tincseim arcomba hulljanak. Kicsit zavaró, ez az egész, de majdcsak megszokom. Remélem.
- Nos, akkor induljunk.
oOoOo
Izgatottan lépek be Roy nyomában a lakásba. Talán a legutóbbi tél óta nem voltam normális házban. Talán emiatt dobog torkomban a szívem, talán amiatt, hogy ez Roy lakása. Nem tudom miért, de nagy hatással van rám. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Szeretnék megtudni róla minnél több dolgot. Amilyen gyorsan csak lehet.
Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, már érzem is azt a finom, otthonos meleget, amire az utcán élőknek esélye sincs. Végigsimogatja bőröm, én pedig boldogan törleszkedem bele. Talán minden rendben lesz, nem fogunk összeveszni, és itt maradhatok addig, míg össze meny gyűjtök elég pénzt. Bár... már most tudom, hogy sajnálni fogom azt a pillanatot mikor el kell mennem. Túl ragaszkodó típus vagyok, és azt hiszem ez tényleg igaz.
Félreáll, én pedig végre körbenézhetek. Ízlésesen berendezett nappali, a falaknál hatalmas, telezsúfolt könyvespolcokkal. Ezeket mind elolvasta? Te jó ég... akkor nem csodálom, hogy ennyire művelt. Hozzá képest tényleg olyan vagyok, mint egy utcán nevelkedett kölyök. Elbújhatok az összekapargatott érettségimmel. Talán míg ő dolgozik, addig beleolvasok egy párba. Na jó, nem... én meg a könyvek nem vagyunk túl jó barátok. De ettől még ez a legotthonosabb hely, ahol valaha jártam. Se a saját házunk, se eddigi tél szállásaim nem voltak ehhez foghatóak. Olyan ez, mint amikről mindig álmodoztam. Pont így képzeltem el azt a helyet, ahová boldogan mehetek haza, és... és ahol vár valaki. Mekkora marhaság... nyálas lettem, és idióta. De ha ez az igazság, akkor mit kezdjek? Majd alszok rá egyet, és átgondolok mindent.
- Nem olyan nagy, nem olyan különleges, de érezd otthon magad - kapok egy kedves mosolyt, szinte magától mozdul testem, gitárom koppan a padlón, szorosan ölelem át. Arcomat mellkasába fúrom, igyekszem visszatartani könnyeim. Nem fogok sírni, nem fogok sírni, nem fogok sírni. Nagyon rég bőgtem utoljára, és nem most van itt az ideje, hogy újra kezdjem. Főleg nem a meghatottságtól. Azt tényleg csak a lányok csinálják.
- Ez tökéletes... nagyon köszönöm... - dünnyögöm ruhájába, majd összeszedve magam lépek el tőle. Már így is túl sok ideig bújtem hozzá. Dehát ha annyira jólesett... Vöröslő arcomat inkább nem is fordítom felé. Ki tudja mit gondolhat most rólam. Biztos már bánja, hogy idehívott. Nem kapott mást, csak egy érzelmileg roncs, művetlen utcagyereket. Már biztosan átkozza magát, hogy nem gondolta át rendesen a dolgot. Ügyes vagy Sachi, percről percre jobban elásod magad a szemében.
Megköszörüli a torkát, és inkább tereli a témát. Hálás vagyok, hogy ennyire figyelmes, és gyorsan átlátja a helyzetet. Mintha mindig megérezné, hogy éppen mire van szükségem. Olyan, mintha a bátyám lenne, akivel együtt nőttem föl. Bárcsak igaz lenne. Ha lett volna egy testvérem, akkor biztosan nem tartanék itt. Bár... ha lett volna, akkor én itt sem lennék, és nemlétező testvérem került volna az utcára. Akkor már inkább én... Senki másnak sem kívánnám ezt az életet.
Miután körbevezetett a lakásban, a kanapé mellett állunk meg. Tényleg nem nagy hely, de legalább nincs az a veszély, hogy eltévedek. Szerintem így a legotthonosabb. Ezt majd később meg is mondom neki. Ha most kezdenék el áradozni, még azt hinné, hogy csak azért csinálom, hogy mardhassak.
- Sajnos csak egy hálószoba van, így a kanapén kell aludnod. Esetleg valami kérdés? - volna egy pár, de nagy részük nem ide való... vagy legalábbis nem most kéne őket föltennem. Egyáltalán azt kéne eldöntenem, hogy föl akarom e tenni őket. Ha a csillogó kék tekintetébe nézek, akkor igen. Ha saját félelmemet hagyom előtörni, akkor nem. Kicsit selejtes vagyok? Előfordulhat.
- Csak annyi, hogy... lezuhanyozhatnék? - végre sikerül magamra erőltetnem egy bamba mosolyt. Kétség sem fér hozzá, hogy kettőnk közül ki az értelmesebb.
- Nyugodtan, mostmár a te lakásod is - biccentve fordulok meg, és szinte a föld fölött lebegve jutok el a fürdőig. Szavai úgy visszhangoznak fejemben, mint egy üres barlangban, ahol maximum denevérek élnek. Az én lakásom is. Ha úgy nézzük, ez az új otthonom, és ezt ő is elismeri. Ha csak kis ideig is, de tartozom valahová. Lehetne ennél szebb? Tulajdonképpen igen, de én már ennek is örülök. Ennyitől boldogabb vagyok, mint... mint eddigi életemben bármikor. Tényleg... nem is tudok olyat mondani, amikor boldogabb voltnam mint most. Esetleg, mikor megkaptam a gitárom... de már ebben sem vagyok olyan biztos.
Bezárom magam mögött az ajtót, a mosdó feletti tükörhöz sétálok, és halkan föl is szisszenek. Rég láttam már magam, az egyszer biztos. A hajam kócos, és már a festék is kezd kikopni belőle, az arcom jóval koszosabb mint ahogy az normális lenne, a tekintetem meg olyan, mint egy rémült kisgyereké, aki az sem tudja, hogy hol van. Nem csoda, ha néhány ember megijed tőlem. De most egy kicsit rendbe hozom magam. Egy forró zuhany, és egy mosoly sokat javít az ember külsején. Amint kilépk innen, megmutatom Roynak, hogy tudok én vidám is lenni, nem csak elveszett, összezavarodott bárányka. Egy rózsaszín bárány. Olyan lenne, mint egy óriási vattacukor. Hmmm... ebből akár egy aranyos kis dalocskát is össze lehetne hozni. Kétlem, hogy nagy siker lenne, de engem biztosan felvidítana. Talán este, vagy holnap neki is állok.
Leveszem ruháimat, szépen összehajtogatva teszem le őket, majd sóhajtva pillantok végig magamon. Határozottan fogytam az utóbbi időben, pedig sosem voltam az a jó húsban lévő srác. Persze van olyan is, ami nem változott. Az a néhány heg még mindig nagyon jól látszik, véletlenül sem engedve meg, hogy elfelejtsem azt a sok szörnyűséget. Szó szerint hagyott nyomot rajtam a múlt. Utálom, hogy emlékeztet. Utálom.
Sokáig hagyom, hogy a forró cseppek végigmarják bőrömet, sokáig sikálom magam, hogy minden kosz eltűnjön rólam. Nem jó érzés koszosnak lenni. Talán ez a legrosszabb az utcán élésben. Amilyen gyakran csak tudtam, sort kerítettem egy zuhanyra, de egyik sem volt ilyen kellemes. Ráadásul itt mindennek Roy illata van. Kivéve a saját samponomnak. Ez az egy olyan dolog, amire mindig költöttem. Finom dinnye illata van. Nem szokványos, dehát istenem... rajtam mi megszokott? Maximum annyi, ohgy két lábam, két kezem, és egy fejem van. De még azok sem úgy néznek ki, mint kéne. Mosolyogva pillantok a tenyeremet díszítő mintára. Ez a kedvencem. Nem ábrázol semmit, nekem mégis sokat jelent.
Jó idő múlva lépek ki a fürdőből, egy szál alsónadrágban. El is felejtettem, hogy nincs olyan pólóm, amiben aludhatnék. Az utcán nincs alvós ruhám, a téli albérletekben pedig szintén nem ártott, ha az ember rétegesen fölöltözködve alszik. Itt viszont meleg van. Azt hiszem kérek tőle egy pólót, addig pedig csak nem haragszik meg, hogy ennyi ruha van rajtam. Mind a ketten fiúk vagyunk, szóval felesleges szégyenlősködni... akkor meg miért lángol az arcom? Biztos csak azért, mert meleg volt a fürdőben... biztos...
Halkan lépdelve kezdem el keresni, végül a konyhában találom meg. Remélem nem fogja nagyon észrevennia hegeket... nem tudom hogy magyaráznám el. Oké, bátorság összeszedve, mosoly föl, és hajrá. Nem reszketünk, nem jövünk zavarba, nem kezdünk hadarni vagy dadogni.
- Roy... kérhetnék egy pólót? Nekem nincs olyan, amiben aludhatnék...
Szerkesztve Onichi által @ 2011. 05. 08. 17:45:37
|
| timcsiikee | 2011. 04. 05. 09:55:46 | #12780 |
Karakter: Hishikawa Royama
Megjegyzés: ~ Onimnak
Royama:
Halovány mosoly terül különleges arcára, és egy aprót biccentve válaszol nekem.
- de igen – felkapja tatyóját, majd újra rám néz, látom frufruja mögött rejlő tekintetében az apró örömöt felcsillanni. Igazán szép. - - De most én fizetem a saját adagomat – meglepetten pislogok párat, de rá kell jöjjek jól hallottam azt, amit.
- Biztos vagy benne? Szívesen meghívlak bármire – magabiztos bólintással válaszol, majd elmosolyodom - Ahogy gondolod – akkor próbálok egy nem túl drága de nem is annyira olcsó helyet keresni. Biztosan azért csinálja, hogy ne érezze, hogy nekem ezzel nehézséget okoz. Pedig már nem csak sajnálatból teszem… vagyis nem csak azért. Igazából a társaságát is élveztem a múltkor, de ebbe csak akkor gondoltam bele igazán, amikor gondolkoztam ezen a második meghíváson is. Ha nem élvezném a társaságát nyilván nem hívnám el, csak adnék neki. Olykor még azt sem tenném meg. De érdekes és különös fiú…
- Azt hiszem tegnap elmaradt a bemutatkozás. Hishikawa Royama vagyok, de a barátaimnak csak Roy – töröm meg a beállt csendet, s csak egy-egy pillantásnyira figyelem az arcán árfutó érzelmeket. Meglepettség, bizonytalanság, mély, pörgő gondolkodás. Aztán vére újra hallhatom hangját, habár kissé zavart.
- Khm... az én nevem... Sachi... Nagyon örülök, hogy találkoztunk, és nagyon köszönök mindent. Maga... illetve... Te sokkal kedvesebb vagy mint eddig bárki, akihez szerencsém volt – az őszinte és hirtelen bóktól kissé zavarba jövök, bár én igyekszem ezt jobban kezelni. Talán csak egy picit lep meg. Nem miattam, mert ugye… én sem tartom magamat annyira különcnek, hogy ilyet gyakran tegyek. Egyszerűen… csak ha rá néz az ember. Akkor képest, hogy utcán él elég rendezett akkor is, ha nem az a tökéletes ápoltságú. Fiatal, kedves, és attól függetlenül, hogy… egyeseknek elég riasztó lehet a külseje… Nem a borító alapján lenne szabad a „könyveket” elítélni.
- Ugyan, felesleges megköszönni, szívesen teszem – megérkezünk és kinyitom előtte az ajtót, beengedem, és igaz nem ígértem meg, de hagyom, hogy megvegye magának az ételt. Előttem választ, keres helyet, majd követem én is, amikor megrendeltem a saját „ebédemet”.
- Öhm... amúgy... mivel foglalkozol, ha éppen nem utcazenészeket pátyolgatsz? – kérdezi megtörve az újabb csendet, amit eddig csak a nyüzsgő háttérzene töltött ki.
- Az egyetemen tanítok – látom, hogy megrökönyödve vizsgálja meg jobban arcomat, mintha csak nem nem hinné el. Nos igen, általában az egyetemi tanárok és professzorok nem ilyen fiatalok, de én egyik sem vagyok igazán. Persze ezt nem olyan egyszerű megmagyarázni.
- Tegnap azt mondtad, annyira nem vagy öreg. Viszont ha tanítasz, akkor mégsem lehetsz annyira fiatal, vagy... vagy tévedek? – elmosolyodok az ártatlan kérdésen, mire látom, hogy kissé még nagyobb zavar jelenik meg arcán.
- Nem tévedsz, egyszerűen annyi a megoldás, hogy még tanulok mellette – adom meg röviden, tömören rá a választ.
- Fárasztó lehet ennyit tanulni. Engem sosem érdekelt igazán semmilyen tantárgy... már akkor is zenélni szerettem volna. Még azt is furcsállom, hogy sikerül leérettségiznem – fecsegi belelendülve, majd mint akit enyhe kis áramütés ért ledermed egy pillanatra, gondolom hirtelen gondolt bele abba, mit mondott, látom ahogy szemei megremegnek - Nem úgy értettem... nagy vagyok büszke rá, hogy nem mentem egyetemre, csak... – fújtatva hajába túr, karkötői megcsörrennek a gyors mozdulatban.
- Fölösleges magyarázkodnod – halkan csak magamban nevetek, de mosolyomat nem tudom előre elrejteni. - Megértem, hogy a zenével szerettél volna foglalkozni. Én is nagyon szeretem, csak…
- Tényleg? Milyen zenéket szeret? – vág hirtelen szavamba, de nem zavar… sokkal jobb számomra az, hogy végre egy közös témával így végre szabadabban beszélgethetek vele.
Telik az idő amit nem bánok, hisz éppen ezért hívtam el. Végre hallhatom ahogy belelendülten, lelkesebben mesél. Ahogy látom lassan feltárulni magam előtt barátságos és viccesen aranyos jellemét. Az egyik pillanatban oldalra sandítva hallgatom, az ablakon nézek ki, de amint változást látom nem csak a fény erősségében, meglepettebben figyelem jobban az üvegen túli tájat.
- Úgy látom elkezdett esni.
- Mi-micsoda? Esik? – először nem érti, majd amikor kinéz az ablakon, kissé elkerekednek szemei, látom rajta a riadt meglepettséget.
- Nem kell aggódnod, van nálam esernyő – próbálom megnyugtatni, de egy kicsit sem látszik meg rajta, hogy hatással lett volna rá.
- Megtennéd, hogy elviszed magaddal a gitárom? – most rajtam a meglepettség sora, ahogy felpattanva nyomja a kezembe a tokot a gitárral együtt, sietősen hadarva és kérlelőn nézve a szemeimbe.
- Persze, de…
- Köszönöm. Akkor majd legközelebb találkozunk. Örültem mindennek – és huss…
Csak pár pillanatnyi sokk után tudom igazán felfogni, hogy most mi is történt. Itt hagyta nálam a gitárját, és elrohant. Még szerencse, hogy mindent megettünk a nagy beszélgetés közben, így a miatt nem kell aggódnom, hogy nem lakott jól… legalább egy kicsit.
De… miért sietett el ennyire? Nem lett volna jobb ha esernyővel megyünk együtt?
Lehet… Lehet, hogy nem akarta, hogy lássam hol él… és hogyan. Biztos e miatt, más észérv nem jut az eszembe.
Mivel már előttem sincs semmi, így felállok minden cókmókkal, és elindulok hazafelé.
~*~
Őszintén szólva… nem tudom, hogy hol keressem. Hétvége van, nem tanítok, és semmi dolgom nincs… persze pár hét múlva szeretném, hogy ha ilyen állapot lengene körül, de most akkor is zavart a fejem. Nálam van a gitárja, így nem tud játszani… talán még sem lett volna szabad elfogadnom… persze csak azt akarta, hogy vigyázzak rá. Ahogy tegnap este belegondoltam, talán nem csak azért, hogy ne lássam a „hajlékát”. Mivel esett és fedél nélkül tengeti életét egy ideje – nem tudom mióta – így biztos a miatt is aggódhatott, hogy ne ázzon meg a drága hangszer. A kérdés már csak az… hol keressem? Ötletem sincs. A legjobb ötlet maga a város lenne, de nem biztos, hogy ott lesz. Viszont hol máshol lenne? Eddig csak ott találkoztam vele. Csinálok pár szendvicset, teszek be inni egy közepes táskába, magamhoz veszem a tokot, természetesen a gitárral együtt, és elindulok a keresésére. Bármennyire esélytelen, először ott kezdem, ahol mindig találkoztam vele.
Nos ez a mindig kissé relatív… mivel eddig csak kétszer futottam össze vele… de számomra olyan mintha egy ideje ismerném. Elmosolyodom a gondolatra. Különös nem? Egy hajléktalan fiú után kutatok, akire szinte már egy barátként tekintek. Pedig alig ismerem.
Végigmegyek a hosszú sétálóutcán, de semmi… Sehol nem látom. Sem a megszokott helyén, sem máshol. Nagyot sóhajtva nézek körbe. A következő legyen, mondjuk a park.
Alig pár száz méterre van a sétálóúttól, érdeklődve nézek végig azon a kevés emberen, aki kijön még. Nincs annyira rossz idő, de jó sem. Mivel hétvége van így inkább fiatalok tengetik idejüket, kis csoportokba tömörülve beszélgetnek, nevetgélnek. Főként középiskolások, mivel az egyetemistákat ismerve vagy hazautaztak még tegnap, vagy csütörtökön, vagy épp otthonukban esetleg a kollégiumban józanodnak. Csekély kivétel van ez alól a két kategória alól.
Már messziről megpillantok egy rózsaszín üstökű alakot, felsóhajtva mosolyodom el, majd ahogy felé fordulva sétálok a kis sétányon és ahogy közelebb érek mosolyom egyre csak szélesedik. Végre…
- Szia – köszönök rá már messzebbről, hirtelen felkapja a fejét, ide-oda pillantva keres meg, majd felpattan helyéről, mire pont elé érek.
- Szi… helló – leperdítem vállamról a tokot, és felé nyújtom, és mosolyogva veszi el. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Szívesen… - leülök a padra, persze csak a tetejére, mivel a tegnapi eső miatt kissé vizes, példámat követve ő is visszaül helyére, maga előtt tartva hangszerét.
- Remélem tényleg nem okozott gondot – mondja halkabban, szinte ölelgetve a tok tetejét.
- Tényleg nem… és legalább volt egy indokom, hogy ma újra felkeresselek – mondom mosolyodva, könyökeimet térdeimre támasztva görnyedek előre, és úgy figyelem arcát. Ahogy látom arcán elterülni az enyhe pírt, mintha ezt csak megérezné úgy biccenti előre fejét, hogy tincsei eltakarják szemeit és arcát, csak orra és szája az ami kivillan a rózsaszínes fürtök alól.
Pulzusszámom cseppet felszökik saját kijelentésemtől is, főleg ahogy reakcióját figyelem. Remélem… nem volt félreérthető. Beáll egy kis feszült csend kettőnk közé, ujjaimat birizgálom míg ő a zipzárt húzogatja.
- Ha zavar a kérdés… nem muszáj válaszolnod rá, de… télen hol szoktál… lenni? – felsóhajt a könnyed tématerelésen, egy apró kis fújtatással kifújja egyik szeme elől a rózsaszínes, fakó tincset, csak szelíd mosollyal nézem. Nehéz róla levenni a tekintetem.
- Hát… általában sikerül albérletbe jutnom. Nyáron és ősszel elvagyok a szabadban, olyakor összeszedek annyi pénzt, hogy télen elég legyen. Néha munkát is sikerül nyáron kapnom. – talán nem véletlenül hagyta abba a mondatot, de… a kíváncsiságom nagyobb úr, mint a józan eszem.
- És sikerült már lakást találnod? – összeszorítja ajkait, látszólag megzavarta a kérdés, de csak utólag jövök rá, hogy ez talán túl közvetlen kérdés volt. Válaszul először csak megrázza a fejét.
- Még nem. – dünnyögi halkan, és mosolyom lassan csillapodva tűnik el. Kissé kínos, mert reméltem, hogy pozitív válasz lesz. Nagyon reméltem.
Próbálnám terelni a témát, de semmi nem jut az eszembe… csakis az forog most a fejem körül, hogy vajon hogyan tudnék neki segíteni. Biztosan nem várja el és nem ezért válaszolta, főleg, hogy én kérdeztem tőle… De nem tehetek róla, hogy ösztönösen ez az első gondolatom és nem tudok másra koncentrálni.
A másik táskát magam elé teszem, elgondolkodva támasztom meg államat, halk hümmögéssel.
Ahogy látom neki sem igazán jut eszébe más téma. Talán még mindig mély zavarban van kérdésem miatt.
Pár percnyi gondolkodás után mégis olyan meggondolatlan kérdést teszek fel, amit ha egy átlag ember meghallana, elküldene elmeorvoshoz… épp ezért teszem fel halkan, mégis jól érthetően, hogy legalább Ő jól hallhassa.
- Akkor… mit szólnál, ha én adnék szállást neked? – komoly arccal kérdezem, egy pillanatra ledermed, ujjai is megállnak a matatásban gitártokján, majd teljesen lesokkolt ábrázattal fordul felém. Tudom, hogy nagyon is hihetetlenül hangzik, főleg, hogy még csak ez a harmadik alkalom, hogy találkozunk. Szinte még magam sem hiszem el, hogy ezt mondtam, és saját magamat gondolom egyre őrültebbnek, de… nem fogom visszavonni az ajánlatot.
- Tessék? – kérdez vissza halkan, még mindig teljesen hitetlenül, s egy zavar mosollyal próbálom saját belső feszültségemet oldani.
- Komolyan mondom. Lakbért sem igazán kérek csak… mondjuk elvégzel pár házimunkát, cserébe lakhatsz nálam… mit szólsz? – nem mondom azt, hogy teljesen megbízom benne, de nem nézem ki belőle, hogy olyan nagy bűnöző lehetne. Felőle már tanúbizonyságot nyert bizalma felém, mikor tegnap rám bízta hangszerét. Ha nem bízott volna meg bennem, inkább magával vitte volna. Ezért megpróbálom ezt kölcsönössé tenni.
Szerencsére megengedhetem magamnak ezt könnyedén,,, sőt ahogy eddig „megismertem” talán makacs is lesz a feltételemmel szemben. De segíteni szeretnék neki, és legalább ennyivel megkönnyíteni a dolgát és életét… Így talán lassan még jobban megismerhetem… persze itt álmodozok előre, pedig lehet hogy ezzel a felajánlással végleg elijesztettem magamtól. Remélem nem… Remélem engedi, hogy segítsek neki.
|
| Onichi | 2011. 03. 09. 15:49:05 | #12119 |
Karakter: Takewaki Sachi
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Sachi:
Szomorú sóhajjal hajtom össze az újságot. Még mindig semmi. Hiába figyelem az apróhirdetéseket, semmi aminek hasznát vehetném. Fiatal vagyok végzettség nélkül, így esélytelen, hogy találok munkát. Ha pedig nincs munka, akkor nincs pénz. Az utcazenélésből sajnos nem fogok tudni megélni. Még a legolcsóbb lakások is túl drágák. Pedig sürget az idő, egyre hidegebb van minden éjjel. Közeleg a tél, és nem lenne túl jó az utcán tölteni. Nincs sok meleg ruhám, se túl védett búvóhelyem. Előbb vagy utóbb biztosan halálra fagynék. Esetleg tüdőgyulladást kapok, és kórházba kerülök. Talán nem is lenne olyan rossz, hisz ott legalább meleg van. Bár... biztosan értesítenék a szüleimet, akkor pedig inkább a halál. Nem megyek oda vissza. Még egyszer nem. Soha többet.
Fölpillantok a szikrázó, késő őszi égboltra. A nap utoljára használja ki, hogy ő az úr. Mintha búcsúzna. Utoljára simogatja végig sugaraival az emberek bőrét, hogy utána átengedje helyét a hideg fuvallatnak, a zord hófelhőknek. Persze nem figyel rá senki. Az emberek rohannak, nincs idejük a természetre. Ők a saját kis világukban élnek, nem törődnek másokkal. De én tudom hogy lehet kicsalogatni őket a burkukból. Ha még kicsit is nyitottak a világ dolgaira, ha még nem halt ki belőlük minden empátia, akkor meg tudom érinteni őket. Persze biztosan nem csak én vagyok képes ilyesmire. Aki zenél, és tényleg érti ennek a szépségét, az képes jó hatással lenni a begubózódott, túlhajszolt emberekre, akiket mókuskerékre kényszerített a sors.
Nos... azt hiszem ideje tenni valamit azokért a szegény szerencsétlenekért. Fölkapom sporttáskámat, amiben minden holmim benne van. Az én életem tényleg elfér egy táskában. Sőt néha még nagy is neki. Illetve... majdnem az egész életem. A legfontosabb dolog nem férne bele. Szeretetteljesen simítok végig a fekete tokon, amiben ott pihen gitárom. Még apámé volt, ez az egyetlen jó dolog, amit ő adott, és boldoggá tudott tenni engem. Megfogattam, hogy én nem végzem úgy, mint az előző gazdája. Én nem tudnék olyan lenni. Inkább a halál.
Vállamra veszem hangszerem, fölállok a padról és elindulok megfelelő helyet keresni. A park nagyon szép, csak sajnos nem elég forgalmas. Muszáj lesz belehúznom, ha nem akarok jégigluban lakni a tél folyamán. Mert biztos, hogy hideg lesz. Már most érzem, bár lehet, hogy csak azért, mert sokat gondolok rá. Ha az embernek van lakása, föl sem tűnik mennyire hirtelen hűlhet le a levegő. Azt hittem könnyű lesz az utcán élni, de annyira nem. Mármint nyáron egész kellemes. Nem eszek sokat, így a napi kajapénzt össze tudom szedni. Jó a levegő, és nincsenek zajos szomszédok. Csak a tél ne lenne.
Végül egy sétálóutcán kötök ki. Lehuppanok egy fagylaltozóval szemben, természetesen a táskámra. A beton már túl hideg, és így legalább kevesebb eséllyel lopják el. Mert hát igen... van aki nincstelentől próbál elszedni dolgokat. Undorító lény az ember. Sajnálom, hogy ennek születtem.
A lehető legóvatosabban emelem ki kedvesemet a helyéről, a tokot nyitva hagyom, hogy legyen helye az adományoknak. Remélem összejön egy kevés...
Lehunyt szemmel pendítem végig a húrokat, de valami nem stimmel. Szegény öreg harcos már megint hamis. Persze nem annyira, hogy avatatlan füleket zavarjon, de engem szörnyen irritál. Ha már én nem lehetek tökéletes, legalább ő legyen az. Állítok rajta egy keveset, és a másodszori már olyan, amilyennek lennie kell. A lágy hangok simogatják fülem. Már csak az kell, hogy a többi ember is érezze ezt.
A járókelőket figyelve kezdek bele egy lassú, ismert számba. Nem tart sokáig, hogy észrevegyenek, így bezsebelhetem az első rosszalló pillantásokat. Nos igen, van aki nem díjazza a külsőm, főleg az idősek körében, de már megszoktam. Az olyan ember, aki külső alapján ítél, hamar elvérzik a mostani világban. Én nem tudok semmit se tenni értük. Persze vannak olyanok, akik furcsa, régi berögződésnek köszönhetően elvből utálják az utcazenészeket. Mihaszna léhűtőnek gondolnak minket, pedig mennyire nincs igazuk. De nem ítélem el őket, hisz nem érthetik. Nem lehet mindenki ugyanolyan.
Kis idő múlva az első adományok is belekerülnek a tokba. Akik adják, egy pillanatra sem állnak meg, némelyik még csak rám sem néz. Ők csupán megszokásból adnak az utcazenészeknek. Úgy gondolják ez minden, amit tehetnek szegény, lecsúszott emberekért. Pedig a legtöbbünk jobban örül egy kis beszélgetésnek. Persze ők ezt nem fogják föl. Egyszerűen nem fér bele a rohanó kis világukba. Hálás vagyok, de nem boldog. Azt egy kis pénz nem váltja ki. Az én mércém szerint van ennél fontosabb is.
Belekezdek a következő dalba. Ez már gyors, és saját szerzemény. Jobban szeretek olyan alkotásokat játszani, amik az én fejemből pattantak ki. Sose ékeskedj mások tollával. Mennyire igaza volt drága tanáromnak. Sosem fogom megérteni, hogy miért az ilyen embereknek kell meghalniuk. Igazságtalanság. Szép lassan emberek verődnek körém. Néha-néha végigpillantok arcukon, figyelem az örömöt, a csodálatot, és a többi érzelmet. Igen, ők azok, akik értékelik a zenémet. Miattuk éri meg ide kiülni és játszani. Ők megállnak, eltekintenek sűrűn betáblázott napirendjüktől, és kicsit kinyílnak, másra figyelnek. Én ezt szerettem volna elérni. Engem legfőképpen ez érdekelt. Az a jó zenész, aki legfőképpen erre vágyik. Hangsúlyozom, az én mércéim szerint.
Mire az utolsó dalt is befejezem, már kisebb tömeg áll körülöttem. Amint elhalkul az utolsó hang, fölváltja az összecsattanó tenyerek, és az elismerő szavak muzsikája. Sokkal szebb zene ez füleimnek, mint bármi más. Boldogan hajtom meg fejem, s egészen addig így is maradok, míg mindenki el nem megy. Pofátlanságnak tartom figyelni az embereket, miközben eldöntik mennyit szánnak rám. Ha nézem őket, az olyan, mintha kötelező lenne bármit is adniuk. Pedig nem. Tény, hogy részben ezért is csinálom, de nem ez a fő cél.
Letérdelek a földre, és ráérősen kezdem el számolgatni a pénzt. Nem egy politikusi fizetés, de még így is több, mint amennyit megérdemelnék. Néha úgy érzem az emberek túlbecsülnek engem.
- Szépen játszol - egy pillanatra megállok a pakolásban, majd kíváncsian pillantok föl. Ritka hogy bárki itt maradna gratulálni. Általában azonnal elmennek, amint befejeztem a játékot. Egy férfi az. Nem tűnik túl idősnek, arca kedves, szemei barátságosan csillognak a szemüvege mögül. Igazán szimpatikus. - Meghívhatlak egy kávéra? - a kérdés hallatán döbbenten tátom el számat. Azon sem csodálkoznék, ha nyálam oldalt csepegne a hűvös járdára. Valami nem stimmel. Biztos, hogy nem hozzám beszél, ilyen nem létezik. Tuti hogy összekever valakivel. Fölállok, értetlenül pislogok körbe, de senki sincs itt rajtunk kívül. Tanácstalanul fordulok vissza felé, hogy megbizonyosodjak a dologról. Ezt nem tudom elhinni.
- Ho-hozzám beszél? - magamra bökve dadogom ki a kérdést. Körülbelül annyira lehet értelmes fejem mint egy bennszülöttnek a város közepén.
- Persze. Talán nem szereted a kávét? - mosolyog, de hangja mintha kicsit komolyabban csengene. Még így is sokkal barátságosabb, mint bárki akivel eddig találkoztam. Új ez az egész helyzet. Hogyan magyarázzam ki magam? Talán úgy a leghelyesebb, ha az igazat mondom. Remélem nem fog nagyon szerencsétlennek nézni. Nincs ebben semmi szégyellni való... na jó, talán egy kicsi.
- De... nem az, csak... - tarkómat vakargatva, a járdát bámulva vigyorodom el a lehető legbutábban. - csak még sose hívott meg senki... - remélem nem fogja azt hinni, hogy valami fertőző betegség miatt ódzkodnak tőlem az emberek. Nem örülnék, ha visszavonná a meghívást, bár igazándiból meg sem lepődnék. Már megszoktam, hogy levegőnek néznek. Kicsit új ez az egész.
- Akkor azt hiszem itt az ideje ugye? Még választhatsz - türelmesen, kedvesen várja amíg gondolkodom. Nem is tudom... igazából sok gondom nem származhat abból, ha elmegyek vele. Szeretek beszélgetni, és mostanában tényleg kevés alkalmam nyílik bárkivel is váltani pár értelmes mondatot. Még jól is végződhet ez a dolog.
- Köszönöm - aprót biccentve, bizonytalan mosollyal lépek mellé. Nos, jöjjön, aminek jönnie kell.
oOoOo
Nem sokat beszélgetünk, mert hiába vagyok legtöbbször szószátyár, most szörnyen zavarban vagyok. Nem szoktam hozzá, hogy bárki kedvesen meghív valahová. Lehet hogy csak álmodom? Ez elég valószínűtlen
Ő megveszi a kávékat, én addig leülök az egyik asztalhoz. Nem is kell nagyon körbenéznem ahhoz, hogy rájöjjek, nem fogok itt túl gyakran megfordulni. Túl elegáns és szép hely...persze nem valami sznob izé, csak már az a világ, amit nem engedhetek meg magamnak. Mindenesetre jót tesz ujjaimnak a hőmérséklet változás. Legalább már nem olyanok mint a fagyott ropi.
Megérkeznek a kávék, szinte azonnal rávetem magam. Nem mintha annyira szomjas lennék, inkább csak szeretnék kezdeni végre valamit kezeimmel. Így nem érzem annyira butának magamat. Csendesen kortyolgatunk, csak néha-néha tesz föl egy rövidke kérdést. Igyekszem értelmes válaszokat adni, bár tényleg nem értem magam. Mindig nyitott vagyok egy kis beszélgetésre, most mégis olyan, mintha megkukultam volna. Furcsa, hogy egy egyszerű meghívással ennyire zavarba lehet hozni.
- Mióta élsz az utcán? - egy pillanatra megállok a keverésben, de hamar összeszedem magam. Már vártam, hogy mikor kérdezni meg. A legtöbb embert nagyon érdekli az ilyesmi. Az igazat megvallva nem szívesen beszélek róla, de amíg nem kezdni a családomat firtatni, addig válaszolhatok is.
- Egy... ideje... - viszont most már itt az ideje, hogy én is kérdezzek valamit. Az úgy nem járja, hogy csak ő kíváncsiskodhat. - Miért érdeklem ennyire? - valóban érdekel a válasz. Nem hinném, hogy puszta kedvességből teszi, ha pedig mégis, akkor... akkor minden hálám az övé. Akkor sosem találkoztam hozzá hasonló emberrel.
- Biztosan kevés emberrel tudsz mostanában beszélni. Gondoltam talán jól esne beszélgetni valakivel - csészémre meredve gondolom át szavait. Igen, tényleg jól esik, hisz olyan ritkán foglalkozik velem bárki is. Azt hiszem utoljára a gitár tanárom törődött így velem. A tulajdon szüleim nem szenteltek ennyi figyelmet nekem. Viszont ez a férfi... Melegség járja át a szívem, boldogabb vagyok, mint az elmúlt időben bármikor. Pedig csak egy kávéra hívott meg... mégis többet tett vele, mint gondolná.
- Maga igazán figyelmes... - apró mosollyal, még mindig csészémet bámulva dünnyögöm a választ. Azt hiszem ezt sosem fogom tudni meghálálni neki.
- Tegezz nyugodtan, annyira még nem vagyok idős - hát persze. Tényleg nem tűnik öregnek. Vajon hány éves lehet? Már biztosan dolgozik, hisz olyan elegáns. Valami jól menő üzletember lehet, vagy... vagy nem is tudom. Mindenesetre nagyon távol él az én világomtól.
- Bocsánat - újra csend telepedik ránk, de egyáltalán nem nyomasztó. Inkább nevezném kellemesnek. Valamit mondani kéne, de... de lehet, hogy nem akarja, hogy faggassam. Inkább csendben maradok, így köszönve meg mindent.
- Sajnos mennem kell, de maradj még nyugodtan, amíg meg nem iszod… - föláll, fölveszi ruháit, és mire kapcsolok, már egészen közelről pillanthatok a gyönyörű szemekbe. - addig is melegben vagy - elvörösödve, bambán meredek a csészémre. Most nem tudom mi hozott nagyobb zavarba... a közelsége, vagy amit mondott. És ha ez nem lenne elég, alig egy-két perc múlva egy zacskó landol az asztalon, ő pedig kisétál az ajtón. Csak tátogni vagyok képes, mint egy fogyatékos hal.
Döbbenten meredek az asztalon pihenő zacskóba. Érzem a belőle áradó finom illatot, de nem tudom elhinni. Ez... most... fánkok? De miért? Már így is annyit tett értem. Zavartan pillantok vissza a kezemben tartott bögrére. Nem is igazán tudom, hogy mit gondoljak. Az egyik felem ugrabugrál örömében, hisz olyan rég kaptam törődést, a másik viszont kicsit sértett is. Tudom, hálásnak kéne lennem, de ez olyan, mintha az életben maradásom múlott volna ezen az adag ételen... pedig nem. Mindenesetre jobb lesz ha megyek. Még véletlenül sem szeretném, hogy kidobjanak. Igaza volt, hogy itt jó az idő, de végül is még odakint sincs annyira hideg, a hozzám hasonlókat meg úgysem látják itt túl szívesen. Jobb is ha indulok, mert még valaki elfoglalja a kedvenc helyem. Máshol nem igazán szeretek éjszakázni, csak ott.
Kihörpintem a kávé maradékát, fölkapom táskám, a fánkokat és a gitárom, majd kisietek az ajtón. Amint kicsit messzebb érek, lelassítom lépteim, nyugodt sétáló tempóra váltva. Már sötétedik, de így is szinte reflexből teszem meg az utat. Közben persze mai jótevőm jár a fejemben. Még a nevét sem tudom, mégis... olyan kedves volt. Talán a gyóntató papja mondta neki, hogy tegyen valami jót. Nem kevés ilyenről hallottam már, bár ő nem tűnt olyannak. Mintha teljesen magától segített volna, mert... mert megszánt. Igen, ez a gond. Hiába élem bele magam, hiába gondolom hogy kedves és törődő, és végre valaki foglalkozik velem, ez mind olyan hazugság, amit próbálok elhitetni magammal. Sosem látom őket többet, mert csak egyszerű szánalmat, sajnálatot éreztek irántam. Pedig mennyire jó lenne... úgy örülnék ha végre valaki... de mindegy, hisz erre szinte semmi esély. Egy haszontalan kis utcakölyök vagyok, megbotránkoztató külsővel, tele hegekkel, és minden pénz nélkül. Sem végzettségem, se semmim. Csak teher lennék egy szorgalmas, dolgozó ember számára. Talán jobb is nekem itt. De... bárcsak...
Sóhajtva kanyarodom be egy szűk kis sikátorba. A két ház annyira közel épült egymáshoz, hogy alig egy embernyi hely maradt köztük. A sikátor végéhez érve egy fallal találom szembe magam, aminek sarkában egy összegöngyölt takaró hever, rajta pedig egy nagy, fekete-fehér foltos kandúr terpeszkedik. Ledobom cuccaim, majd a fánkos zacsit kinyitva huppanok az állat mellé.
- Megjöttem cicus... - egy süteményt kiemelek, letörök egy kis darabot, és a már élénken figyelő macska elé rakom. - Jó étvágyat - elgondolkodva harapok bele a saját részembe, közben üresen meredek magam elé. Szerencsére elég hamar ráakadtam erre a helyre. Csak az egyik oldalról nyitott, így nem annyira huzatos, és sokkal jobb idő van, mint egy padon a parkban. Szinte azóta itt töltöm az éjszakákat, amióta az utcán élek. Ez a macska alig egy hete csatlakozott hozzám. Fogalmam sincs mennyi idős lehet, csak annyira jöttem rá, hogy fiú, szereti ha simogatják, és rengeteget alszik. Lehet, hogy ez minden macskánál így van, de még nem igazán volt háziállatom, így fogalmam sincs. Mindenesetre nagyon megkedveltem. Az túlzás hogy gondoskodom róla, de mindig kap egy keveset az ennivalómból. Persze elég kövér, így gondolom máshonnan is kunyerál kaját. Engem nem zavar. Ha föltalálja magát, akkor csak sokkal jobb. Igazából nevet se nagyon akartam adni neki, hisz ki tudja meddig lesz velem. Lehet,hogy talál egy normális helyet, ahol befogadják, és végre boldog lesz. Mennyivel jobb lenne úgy az élet, ha várna otthon valaki. Vagy ha egyáltalán lenne otthonod, ahova hazamehetnél. Azt hiszem kicsit túl sok a problémám. Haladjunk sorjában. Előbb kell lakás, utána majd jöhet a többi. Miért ilyen nehéz az élet?
Elmajszolok még egy fánkot, majd a többit elrakom a táskámba, közben előveszek egy másik takarót. Ezt otthonról hoztam magammal, és nem is tudom miért, de még ragaszkodom hozzá. Vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Na mindegy. Ledőlök az egyik takaróra, a másikat pedig magamra terítem. A macska befészkelődik mellém, kicsit melengetve engem. Egy jó pont neki. Azt hiszem rám fér egy kis pihenés. Hűvös van, a föld hideg és kemény, de ez mind csak megszokás kérdése.
- Jóéjt cica...
oOoOo
Másnap reggel elgémberedve. átfagyva ébredek. A körülményekhez képest egészen jól aludtam. Nem győzöm áldani ezt a helyet. Olyan, mint egy kis titkos házikó, ahova elrejtőzhetek. Kiskoromban mindig ilyenről álmodtam, főleg apám egy-egy nagyobb kirohanása után. Olyankor legszívesebben még a napsugarak elől is elbújtam volna. Semmi sem tudott megvigasztalni. Nem mintha bárki bármivel próbálkozott volna.
Sóhajtva simítok végig a kulcscsontomon ékeskedő hegen.Nem érdekel, hogy nincs lakásom, nem érdekel hogy fölkopik az állam, fő hogy távol vagyok onnan. Soha többet nem megyek vissza. Soha.
Előhalászom a tegnapi fánkok maradékát, falatozni kezdek, közben ismét osztozok a macskával. Olyan finom... nagyon szeretem az ilyen édességeket, de nem igazán engedhetem meg magamnak. Mindig igyekszem a legolcsóbb ételeket beszerezni, és minél több pénzt félretenni. Sajnos még így is túl kevés a jövedelmem. Bár ezt inkább úgy mondanám, hogy keveset tudok kéregetni. Talán sokkal jobb lenne, ha másik városban próbálkoznék. Egy olyanban, ahol kisebb a konkurencia. Jó lenne, de a buszjegy is nagyon drága, ráadásul lehet, hogy pazarlás lenne. Ezt a környéket ismerem, és még itt ez a csodás kis hely is. Jobb lesz ha maradok.
Egész délelőtt pihenek, és tervezek. Nagyon úgy sincs mit csinálnom. Igyekszem kitalálni, hogy ma hol próbáljak hatni az emberekre. Olyan hely kell, ahol sokan vannak, és ahol szívesen játszok. Az a gond, hogy valamiért csak egy ilyen hely jut az eszembe. Talán túl sokat gondolok arra a férfire, pedig ma biztosan nem lesz ott. Vagy ha igen, akkor is elsétál mellettem, és észre sem vesz. Ez így szokott lenni. Valamiért mégis, mikor arra indul a sor, hogy elinduljak, lábaim a tegnapi sétáló utca felé visznek. Biztosan csak azért, mert sok ott az ember. Biztosan. Tegnap is egész szép összeget szedtem össze. Próbálom elhitetni magammal ez az igazság.
Odaérve lehuppanok a tegnapi helyre, kapkodva előkapom a hangszert, és hangolok rajta egy kicsit. Most kevésbé figyelek oda a dolgokra, mint tegnap, mert... mert őszintén szólva nem ez a célom. Fogalmam sincs miért vagyok ennyire izgatott. Hiszen alig váltottam vele pár szót, és még a nevét sem tudom. Nem ismerem, és mégis... újra szeretném látni. Talán csak az hiányzik, hogy valaki törődjön velem. Lehet, de őt már akkor megkedveltem, mikor először a szemébe néztem. Akár a bátyám is lehetne... bár kicsit sem hasonlítunk. Mindenesetre olyan jó lenne... ha legalább egy testvérem lenne... vagy egy nagybácsi, akihez költözhetek... minden könnyebb lenne.
A szokásos módon kezdek neki a játéknak. Hamar belemerülök a hangok kellemes világába, de most nem tudok teljesen odafigyelni rá. Ez így nem helyes, tudom, de sokkal jobban érdekel valami más. Nem gondolkodom az embereken, nem igyekszem kitalálni miért teszik amit, csak a körém sereglő embereket pásztázom tekintetemmel. Az arcukon tükröződő csodálat most nem igazán nyűgöz le, sokkal jobb lenne látni a sötét, csillogó tekintetet. Ám úgy tűnik, nincs itt. Nem is tudom miből gondoltam hogy eljön. Semmi oka nem volt rá, hogy ismét meghallgasson. Csalódottan fejezem be az éppen játszott számot. Kicsit rövidebb előadás sikerült, mint az átlag, de valahogy elment a kedvem a folytatástól. Nem igazán tudom miért ért ekkora csalódásként. Beleéltem magam abba, amibe nem kellett volna. Keserű szájízzel, kissé szomorkásan pakolom össze dolgaimat, de hitelen egy hang szakít félbe.
- Szia - gyomrom bukfencezik egyet, zavart mosollyal pislogok föl, majd gyorsan folytatom a pakolást. Mintha rosszkedvem egy pillanat alatt elszállt volna. Nem hiszem el... megint itt van! Ez mindennél szebb ajándék. Fogalmam sincs miért, de már az első pillanattól kezdve kedvelem. Talán a megnyerő mosoly, vagy csak a szemüveg az oka. Mindig is oda voltam a szemüveges emberekért, bár azt hiszem rajtam hülyén állna. Mindenesetre neki nagyszerűen áll.
- Üdv... - elhalkulva kutatok agyamban, de nem akar előkerülni a neve. Végül rá kell jönnöm, hogy nem bennem van a hiba. Tényleg nem árulta el hogy hívják. Mindegy, lépjünk túl ezen az apróságon. Nincs más dolgom, csak értelmesen beszélni. Remélem menni fog. - Köszönöm a tegnapit, a fánkok is nagyon finomak voltak - nem akarom hogy észrevegye mennyire zavarba jöttem már ennyitől is, így csak akkor nézek rá, mikor végzek az elpakolással. Remélem nem vagyok túl vörös. Ha mégis, akkor a lázra fogom... igen, ez jó ötlet.
- Szívesen... Nem vagy éhes? Épp egy gyorsbüfébe indultam - bambán pislogok föl rá, most cserben hagy szókészletem. Megint... megint meghívott valahová? Addig oké, hogy megint erre volt dolga és ismét rám köszönt, de hogy megint együtt menjünk valahová... ez még annál is több, mint ami álmomban megfordult a fejemben. A gondoskodásnak már ez a kis jele is átmelenget belülről, halvány, de boldog mosolyt csalva arcomra.
- De igen - aprót biccentek, közben vállamra veszem táskámat és gitáromat. - De most én fizetem a saját adagomat - fölmosolygok a kedves arcba, közben elindulunk. Egy fél lépéssel mindig lemaradok mögötte, hisz ő tudja hova szeretne menni. Ezen a környéken nem szoktam enni... egy kicsit drága nekem. De talán most az egyszer átvészelem valahogy.
- Biztos vagy benne? Szívesen meghívlak bármire - hangján érzem, hogy komolyan gondolja, de eltökéltem bólintok. Nem szeretném, ha úgy érezné a terhére vagyok, és... az igazság az, hogy nem szeretek másokra szorulni. Utálom ha éreztetik velem mennyire a társadalom peremére szorultam. - Ahogy gondolod - beletörődve bólint, megvárja míg elkészülök, hogy utána egymás oldalán indulhassunk el a sétálóutcán. Persze megbámulnak minket, amin nem is csodálkozom. Érdekes látványt nyújthatunk. Ő az ápoltság, és a tökéletes külső mintaképe, én pedig egy lepukkant, furcsa, rózsaszín hajú izé vagyok. Furcsállom, hogy egyáltalán mutatkozik velem. A helyében én letagadnám magam. De mindegy, ő tudja.
Kis ideig szótlanul sétálunk, szerencsére pont ideiglenes lakhelyem felé. Örülök, így kevesebbet kell majd sétálnom a hűvös alkonyati időben. Végül ő töri meg a csendet.
- Azt hiszem tegnap elmaradt a bemutatkozás. Hishikawa Royama vagyok, de a barátaimnak csak Roy - kedves mosollyal mutatkozik be, nekem pedig valami hasonlót kéne produkálnom. Az igazat megvallva ez nem fog összejönni. Szavai olyan hatással voltak rám, mint valami gyógyszer, ami mellékhatásként bambaságot okoz. Illetve csak egy szava. Barát?! Én a barátja lennék? Komolyan annak tekint? Olyan rég... nagyon rég nem volt senki, akit tényleg annak hívhattam volna, aki kedves volt hozzám. Ő komolyan elvállalja ezt a szerepet? Komolyan fölvállal engem? Pedig olyan kis selejtes vagyok, és csupa nyűggel járok... istenem, legszívesebben a nyakába ugranék, de valószínűleg nem örülne neki. Nos... akkor... marad, hogy ki kéne nyögnöm valamit, és el kéne tüntetni a bamba kifejezést az arcomról. De olyan nehéz, főleg hogy szívem majd kiugrik örömében. Még mindig nem hiszem el... a barátja lennék?
- Khm... az én nevem... Sachi... - zavart pírral, bugyuta kis mosollyal, de sikerül kiböknöm. A vezetéknevet szándékosan nem szoktam hangoztatni. Legszívesebben letagadnám, még véletlenül sem szeretném, ha rájönne, hogy közöm van hozzá. Jobb a biztos névtelenség. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk, és nagyon köszönök mindent. Maga... illetve... Te sokkal kedvesebb vagy mint eddig bárki, akihez szerencsém volt - hadarva, sugárzó mosollyal nézek föl rá, és mintha egy pillanatra zavarba is jönne, bár lehet, hogy csak képzelődöm. Azért jólesik. Mintha ő lenne az akire eddig várt a jókedvem. Most hogy itt van, felszínre bukhat. Kedvem támadt előkapni a gitárom, és egy új dalt összehozni. Azt hiszem este ezt fogom tenni!
- Ugyan, felesleges megköszönni, szívesen teszem - bátorító mosollyal nyitja ki előttem az ajtót, én pedig bután belépek. Fel sem tűnt, hogy már megérkeztünk, pedig ez kétséget kizáróan az. Elég beleszagolni a levegőbe, és gyomrom máris nagyot kordul. Persze nem szabad elragadtatnom magam... az ilyen helyek nagyon drágák, legalábbis én nem túl sok mindent engedhetek meg magamnak. Csak úgy kell csinálni, hogy ne nagyon vegye észre a dolgot. Amilyen kedves megint megpróbálna ajánlatot tenni, és amilyen finom illatok vannak, még elfogadnám, az pedig nem szép dolog. Nekem csupán a társasága kell, nem az, hogy ő lásson el élelemmel. Semmiképpen sem szeretném kihasználni.
Elhatározva magam a pénztárhoz lépek, gyorsan végigpillantok az árlistán, végül egy nagy adag sült krumpli mellett döntök. Gyorsan fizetek, és tálcával a kezemben már indulok is az asztalok felé.
- Ke-keresek helyet - hadarva pillantok az átható, kék szemekbe, majd sietős léptekkel megyek tovább. Igazából felesleges keresni, hisz nem túl zsúfolt a hely. Hülye kifogás volt, de más nem jutott eszembe. Legalább sikerélményként könyvelhetem el, hogy találtam asztalt.
Végül is egy eldugott kétszemélyes hely mellett döntök, itt talán kevesebben bámulnak meg minket. Akármennyire is megszoktam már, nem esik jól, hogy úgy néznek rám mint egy őrültre, és nem szeretném, ha róla is furákat gondolnának csak mert velem mutatkozik.
Kis idő múlva ő is megérkezik saját tálcájával, de inkább rá sem pillantok. Konokan bámulom sajátomat, és lassan majszolom a krumplit. Szeretném jobban megismerni, csak éppen nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Általában ha valakivel beszélgettem, azok egyszerű semmiségek voltak, és alig tartottak pár percig. Most viszont értelmes párbeszédet kéne kezdenem, ami kitölti a fennmaradó ki tudja mennyi időt. Nem nagyon hiszem, hogy menni fog, de próba szerencse.
- Öhm... amúgy... mivel foglalkozol, ha éppen nem utcazenészeket pátyolgatsz? - apró mosollyal pillantok föl arcába, és egy kicsit megnyugszom. Ő is mosolyog, szóval nem haragszik a kérdezősködésért. Talán mégsem lesz ez olyan nehéz.
- Az egyetemen tanítok - válasz közben kortyol egyet italából. Tanít? Homlok ráncolva figyelem a hibátlan, komoly arcot. Ez megmagyarázza az öltözékét, és el is tudom hinni róla a dolgot, de...
- Tegnap azt mondtad, annyira nem vagy öreg. Viszont ha tanítasz, akkor mégsem lehetsz annyira fiatal, vagy... vagy tévedek? - ha hatalmas butaságot mondtam, az sem látszik meg az arcán. Mintha odavarrták volna azt a kedves mosoly. Persze nem panaszkodom, mert nagyon jól esik...
- Nem tévedsz, egyszerűen annyi a megoldás, hogy még tanulok mellette - ohh, így már megvilágosodtam. Elgondolkodva kezdek rágcsálni egy újabb szál krumplit.
- Fárasztó lehet ennyit tanulni. Engem sosem érdekelt igazán semmilyen tantárgy... már akkor is zenélni szerettem volna. Még azt is furcsállom, hogy sikerül leérettségiznem - mire végiggondolom a dolgot, már ki is csúszott a számon. Érzem, hogy lángol a fülem, és a zavartól kis híjján félrenyelnem is sikerül. Komolyan ezt mondtam egy tanárnak?! Nem vagyok normális. Neki fontos a tanulás, én meg azt taglalom, hogy mennyire béna vagyok benne... még a végén megutál. Zavartan túrok hajamba, fém karkötőim csilingelése egy kicsit megnyugtat. Oké, magyarázzuk ki magunkat. - Nem úgy értettem... nagy vagyok büszke rá, hogy nem mentem egyetemre, csak...
- Fölösleges magyarázkodnod - olyan nyugodt hangon vág szavamba, hogy föl sem kell néznem hozzá, hogy tudjam, még mindig mosolyog. Vajon tud mást is a mosolygáson kívül? Valószínűleg... biztos ijesztő lehet, mikor dühös. - Megértem, hogy a zenével szerettél volna foglalkozni. Én is nagyon szeretem, csak...
- Tényleg? Milyen zenéket szeret? - most rajtam a szóba vágás sora. Úgy tűnik mégis lesz miről beszélgetnünk...
Nem is nagyon figyelem az idő múlását. Kiderült, hogy ízlésünk hasonló, persze azért vannak eltérések, de... de vele még vitatkozni is öröm. Rég beszéltem bárkivel is ilyen felszabadultan, ráadásul ő mindenkinél kedvesebb. Már attól is jobb lett a kedvem, ahogy figyelem miközben magyaráz, vagy nevet. Bár a kedvenc mozdulatom akkor is az, mikor megigazítja a szemüvegét. Hihetetlenül jól áll neki. Valószínűleg rengeteg rajongója akad. Az egyetem női fele tuti azért harcol, hogy ki üljön az első sorokban az órán. Meg tudom érteni őket... Persze nem úgy! Én nem akarok összeházasodni vele, vagy semmi hasonló, csak... egyszerűen...
- Úgy látom elkezdett esni.
- Mi-micsoda? - úgy tűnik kicsit elbambultam, most pedig nem győzök pislogni. - Esik? - hogy jön ez ide? Talán valami dalcím, vagy... Ijedten pislogok ki a hatalmas ablakon, amin keresztül tökéletesen látszik a beborult ég, és a lassan nedvessé váló járda. Torkom összeszorul, és magamban jó nagyot káromkodom. Ha nem háttal ülök, hamarabb észrevehettem volna, és már a kis búvóhelyemen lehetnék, így viszont nem lesz jó... nagyon nem.
- Nem kell aggódnod, van nálam esernyő - összerezzenve pillantok vissza a csillogó kék szemekbe. Biztosan észrevette rémült tekintetemet, és ezért szól. Kimondhatatlanul hálás vagyok érte, de nem nekem kell az az esernyő.
- Megtennéd, hogy elviszed magaddal a gitárom? - úgy tűnik erre a kérdésre nem számított, így igyekszem minél gyorsabban, és érthetőbben megmagyarázni. - Nem tesz neki jót, ha víz éri, így én nem tudom magammal vinni.
- Persze, de...
- Köszönöm. Akkor majd legközelebb találkozunk. Örültem mindennek - mosolyogva intek, majd fölpattanok, és kirohanok az ajtón. A hideg cseppek arcomba csapódnak a futástól, de nem érdekel. De így is boldog vagyok. Nem az a tény tesz boldoggá, hogy a gitárom biztonságban van, hanem az, hogy legközelebb is találkozom Royyal, mikor visszahozza nekem. Már alig várom...
|
| timcsiikee | 2011. 01. 23. 14:34:16 | #10716 |
Karakter: Hishikawa Royama
Megjegyzés: ~ Onimnak
Royama:
A több mint száz fős létszámú csoport elég nehezen fogható össze, főleg, ha csak egy kis részét ismerem a társaságnak, és azokat sem név szerint. Vannak ugyan párak, akik az én gyakorlati óráimra járnak, sőt olyanok is, akik már nem először járnak itt, azokat már nem nehéz megjegyezni. Ha egy hónap alatt nyolc vizsgaalkalomból 5x találkozom ugyan azzal a névvel, az már bárkinek feltűnik nem?
Amikor abbahagyom a beszédet, akkor szinte mindenki más is ugyan ezt teszi, aki eddig trécselt.
- Vagy csendben maradnak, vagy tessék kifáradni! Nem szeretem a szinkronhangokat, és katalógust sem vezetek, szóval hiányzásuk sem lesz.
Mindenki elcsendesül, és nem is moccan. Helyes… remélem, most már zökkenőmentesen tudom folytatni az órát.
Az irodámban megebédelek, elkezdek összeállítani pár iratot, mikor kopogtatnak.
- Tessék! – kiáltok ki az érkezőnek, és egy végzős lányka lép be az ajtón.
- Ráér most sensei? – kérdi meghajolva. Áh… Mayu-chan.
- Persze, gyere csak beljebb – intek felé, és bezárja maga mögött az ajtót. – Miről lenne szó?
- A szakdolgozatomhoz szeretnék segítséget kérni. – egy pillanatra elgondolkodom, majd megigazítom szemüvegem.
- Holnap ráér ugyan ekkor? Nemsokára lesz még egy órám, de holnap már ráérek egész délután. Rendben?
- Tökéletes lesz sensei, köszönöm – hálásan hajol meg, kisebb mosollyal, majd ki is megy, én pedig irataim rendezése után indulok a mai utolsó órámra.
A kisebb létszámú csoportot már sokkal könnyebb megjegyezni, főleg ha gyakorlaton csendesebbek is. Két véglet van. A hangoskodók és a buzgók. A csendesebb, semleges alakokat a legnehezebb megjegyezni, de többségben nem is kell, ez a szerencsém.
~*~
Felkapom kabátomat, sálamat, s habár még csak ősz közepe van, lassan hűl a levegő, és nem bízom a véletlenre a jó és rossz időt. Inkább felveszek egyelőre vékony anyagú ilyen ruhákat, minthogy megfázzak. Magamhoz veszem még táskámat, majd hazafelé indulva, és a campusról kilépve rám jön a fánk ehetnék. Nyugodtan van még időm bemenni a sétálóutcára, és kedvenc kávézómban venni egy adagot otthonra.
Az emberek nyüzsgése elég vegyes. Ilyenkor sok fiatal járkál, ők a többség, de vannak páran, akik idősebbek, sőt akik munkából hazafelé tartanak, akár csak én. A kellemes zsivaj mellett valami mást is meghallok, ami még az előzőnél is sokkal kellemesebb a füleimnek… zene?
Valaki épp zenél az utcán?
Keresnem sem kell, azonnal meglátom a kisebb tömörülést, mely egy fiú köré gyűl, aki gitározik és énekel igazán szép hangon. Én is a közelébe állok és végighallgatom, kisebb mosolyt varázsol arcomra a dallam, viszont a külseje… talán kissé megbotránkoztató, nem csak számomra. A hajviselet még nem is annyira különös annak ellenére, hogy rózsaszín, de ami tekintetemet inkább megragadja, az az egyik szeme alatt lévő kicsi heg, és a csuklóin lévő sebek, amiket a karkötők csak részlegesen takarnak el.
Mikor befejezi lelkes taps fogadja, majd kisebb adomány, amit meg is érdemel. Mielőtt kezem magától mozdulna, és ugyan ezt tenném, megvárom, míg eloszlik a tömeg, és őt figyelve állok meg felette. Épp a holmijait szedi össze, vagyis a kapott összeget.
- Szépen játszol – jegyzem meg halkan, és kíváncsian pillant fel rám, miközben elpakolja a pénzt. – Meghívhatlak egy kávéra? – kikerekednek szemei, körbenéz, feláll, és magára mutatva néz vissza rám.
- Ho-hozzám beszél, - kérdi szép hangján, hitetlenkedve, értetlenül pislogva, mintha más is lenne a közelben.
- Persze – mosolygok rá – talán nem szereted a kávét? – kérdezem újra, kicsit komolyabb hangon.
- De… nem az, csak… - zavartan vakargatja tarkóját, lesütve szemeit – csak még sose hívott meg senki… - újra érzem, ahogy elérzékenyül arcom. Elhiszem, hogy kevés ilyen ember van.
Más mindig siet, sok dolga van és sosem ér rá semmire, csak magával törődik, jobb esetben szeretteivel. Nekem nincs okom arra, hogy hazasiessek, mert nincs, aki várjon rám, a négy falat és dolgozatokat leszámítva.
- Akkor azt hiszem itt az ideje ugye? Még választhatsz – ajánlom fel kedvesen újra, s míg elgondolkodik, addig zsebre dugom kezeimet.
- Köszönöm - bólint rá végül.
~*~
- Mióta élsz az utcán? – kérdem hirtelen, és ujjai megállnak a keverésben. Már így is eléggé zavarba hoztam, de… valamiért mégis érdekel.
- Egy… ideje… - nem túl beszédes, amit meg is értek. Talán kicsit túl messzire mentem, de remélem, hogy mégsem – Miért érdeklem ennyire? – szinte már vártam ezt a kérdést, kissé mégis meglep. Amolyan… tudtam, csak nem sejtettem féle érzést kelt bennem.
- Biztosan kevés emberrel tudsz mostanában beszélni. Gondoltam talán jól esne beszélgetni valakivel – előre biccentett fejjel hallgat el, asztalra támasztott kezei között forgatja a csészét. Most kissé jobban látom csuklóit, de az már tényleg túl személyes kérdés lenne, bármennyire is kíváncsi vagyok.
- Maga igazán figyelmes… - talán mintha apró mosolyt látnék arcán.
- Tegezz nyugodtan, annyira még nem vagyok idős. – széles mosollyal kortyolok italomba.
- Bocsánat – igazán érdekes fiú. Aranyos, és félénk. Kész csoda, hogy megél az utcán.
Karórámra pillantok, majd kinézek az ablakon. Azt hiszem most már nekem is itt lesz az ideje annak, hogy haza menjek.
- Sajnos mennem kell, de maradj még nyugodtan, amíg meg nem iszod… - felállok helyemről, és magamra kapom ruháimat, majd kicsit közelebb hajolok hozzá – addig is melegben vagy. – Suttogom halkan, hogy csak ő hallja, majd felegyenesedem, magamhoz veszem a táskám, de mielőtt kifelé indulnék, még a pultra vetem tekintetem, és eszembe jut eredeti célom.
Oda sétálok, megveszem magamnak a fánkokat, majd még egy kisebb csomag vaníliásat is veszek mert nem igazán tudom, hogy mit szeret.
Mikor kifelé megyek, még szerencsére ott ül, talán az utolsó kortyokat issza meg, és az asztalra, pont orra elé teszem le a kis csomagot.
- Tedd csak el – mondom még utoljára, majd kilépek a csilingelő ajtón.
~*~
Másnap, miután segítettem Mayu-channak, egy kósza gondolat következményeképp újra a sétálóutcán kötök ki, és felé visznek lábaim. Legalább is arra felé, ahol tegnap találkoztam vele. Mintha csak ezért jönnék erre, mintha csak őt szeretném látni. Mikor még messzebb járok, már akkor hallom a zenét és hangját, talán még szebb is a játéka, mint amit tegnap hallottam. Csak a háttérből figyelem, sőt inkább csak hallgatom, és egy hosszú pillanatra lehunyom szemeimet, hogy élvezzem a zenét.
Vajon miért kötött ki itt az utcán? Igazán tehetségesnek tűnik. Egy lecsúszott zenész lenne? Nem… ahhoz túl fiatal, és az affélék sokkal mélyebbre tudnak süllyedni. Kíváncsi vagyok, de nem merem tőle megkérdezni, ahhoz pedig nincs közöm.
Kisebb tapsban tör ki a tömeg, szinte de ja vu érzésem támad, mintha tegnap is pontosan ugyan így zajlott volna a jelenet. Megkerülöm a körüle távozókat, és elé lépek.
- Szia – köszönök halkan, és mikor észrevesz, megszeppent mosollyal folytatja tovább jussának összeszedését.
- Üdv… - talán kicsit még nehezére esik a tegezés? Vagy… De hülye vagyok, tegnap még be sem mutatkoztam neki, és még én sem tudom a nevét. De talán ma… majd… - Köszönöm a tegnapit, a fánkok is nagyon finomak voltak. – míg pakol nem néz rám, csak amikor feláll végre.
- Szívesen… - tényleg eléggé zavarban lehet – Nem vagy éhes? Épp egy gyorsbüfébe indultam.
Nem tudom miért, és hogyan, de valamiért ez a fiú azt hozza ki belőlem, mikor meglátom, hogy törődést érdemel. Olyan törődést, amit egy ideje látszólag egyáltalán nem kapott meg. Pedig szeretetre méltó, és kedves fiúnak tűnik nekem. Ezt már akkor tudtam, mikor először a szemembe nézett.
|
| Rauko | 2010. 10. 31. 00:12:03 | #8959 |
Karakter: Komoto
Megjegyzés: VÉGE
Nos, úgy látszik, nem megy ez nekünk....^^"
|
| Rauko | 2010. 09. 21. 22:31:18 | #8001 |
Karakter: Komoto
Megjegyzés: (Silverynek)
Önmarcangolásom közepette két dologra döbbentem rá. Az egyik, hogy bármi lesz, nem tehetem ki. Mér megmutattam neki, hogy hol élhetne, nem lehetek akkora szemétláda, hogy az igazgató karmai közé adom. Nem tehetem meg vele. A másik, hogy Seiji még gyerek. Akármennyire edzette meg az élet, még csak egy kölyök. Nem várhatom tőle azonnal alkalmazkodást, mikor eddigi életében valószínűleg csak belerúgtak, elhagyták és becsapták. Tök természetes, hogy esze ágában sincs megbízni egy olyan pasasban, mint én. Szóval akkor… most ki kellene mennem.
Kilépek. A konyhába megyek, és szomorúan konstatálom, hogy nem evett semmit. Nem baj, én élvezem, hogy gondoskodhatok valakiről. Akkor sem ment kárba a sok kaja, maximum nekiadom a bejárónőnek. Neki is van két fia, biztosan jól jön. Hm.. neki IS. Azta… már nekem is lenne? De… de még nincs. Igaza van Seijinek. A papír miatt nem leszek az apja, csak a faszi, akinél lakik. Ezen morfondírozva ballagok a szoba felé, és meglátom életem jelenlegi legédesebb problémáját, amint az ajtó előtt toporog. Ahogy ott áll… olyan aranyos. Borzalmasan édes srác… De nyugi, tegyem magam takarékra, ő tabu!
- Ne félj, nyugodtan bemehetsz- szólok neki, mire összerezzen. Hát, megijeszteni mondjuk nem akartam.
- Megijesztettél… azt hittem bent vagy…
- És mit akartál mondani? – Látom, hogy vívódik valamin.
- Én csak… csak meg akartam köszönni a reggelit. Tényleg kedves tőled, hogy ennyit dolgoztál. – Ez már majdnem olyan, mintha bocsánatot kért volna. Aranyos kölyök.
- Semmiség. – Nem firtatom. Neki is nehéz, nekem is. Nem kell, hogy ennél is bonyolultabb legyen a helyzet. - Viszont láttam, hogy még nem ettél semmit. - Tereljük a témát, mert így csak feszeng szegény.
- Tudom… mert… úgy gondoltam, hogy ha már annyit dolgoztál, hogy megcsináld, akkor ehetnénk együtt. - Belül üvöltök az örömtől. Ha nem is őszinte, nagyon jól esett.
A konyhába megyünk, és enni kezdünk. Én, abban a hitben élve, hogy aludt, elmesélem neki, hogy kik a bandatagok, meg megemlítem a bemutatást is.
- Ezeket már mondtad éjszaka is, igaz? Félig meddig rémlik valami. – Meglep, de azért bólintok.
- Azt hittem, már aludtál. Gyakran vannak rémálmaid, Seiji? – Ez tényleg érdekel. Sajnálom, és segíteni akarok neki.
- Nem… elég ritkán… - Olyan furcsa… mintha valamin gondolkodna. Aztán újra megszólal. – minden éjjel. Minden…. áldott… éjjel… - Nagyra nyitom a szemeimet.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál - mondom, leküzdve az első megdöbbenést. - Figyelj… tudom, mikre gondolsz. Illetve sejtem. De hidd el, emiatt nem teszlek ki, sőt, nem is erőltetek rád semmit. - Azonnal rám kapja a tekintetét. - Tudod, nekem évek óta rémálmaim vannak, ha elalszom, ezért inkább nem is fekszem le. Hajnalban alszok pár órát, és annyi elég. Ha nagyon muszáj, akkor nyugtató. Szóval, ne izgulj, oké? Tudom, hogy nem mondanád el, de észrevettem, hogy megnyugtat a közelségem, ha felriadsz. Így, ha hallom, hogy rosszat álmodsz, átmegyek. - Meglepetten pislog, majd hálásan csillannak szemei.
- És… mit csinálsz, ha nem alszol? - kérdezi kíváncsian.
- Hát, olyankor írok. A legütősebb dalszövegek éjszaka születnek. Tényleg, ha érdekel, akkor megmutatok majd pár cuccot. DVD-ket, ki nem adott dalokat, amit szeretnél. - Mosolygok. - Nem tudom, mennyire kedveled a zenénket, de…
- Az fantasztikus lenne - lelkendezik. De aranyos. Azt hiszem, hogy ez a reggeli eset végre rávilágított valamire…
- Akkor ma itthon maradsz, és túrod a cuccaimat, oké? - Már szólna, de leintem. - Nem akarok semmit rád erőltetni, mondtam már. Ha akarsz, majd bejössz velem a srácokhoz, és ha úgy érzed, elmegyünk együtt vásárolni. Nem akarlak belerángatni a mindennapjaimba. Beiratkozni úgyis csak akkor mehetünk, ha jön a papír, addig fedezd fel a környéket, sétálj, vagy csinálj, amit szeretnél, oké? - Hálásan mosolyog, majd lehajtja a fejét, és bólint.
- Köszönöm. Komolyan…
- Nincs mit megköszönnöd. - Felállok, és a mosogatógépbe teszem a cuccokat, már ő is végzett a kajálással. A többit az asztalon hagyom. - Figyelj. Nincs időm megvárni a bejárónőt, de mindjárt felhívom, úgyis mondanom kell neki pár dolgot. A ruháidat vidd a fürdőbe, kérlek, mert akkor bepakolok egy adagot mosni, mielőtt megyek. Hazafelé meg bemegyek a boltba, és veszek reggelire péksüteményt - simogatom meg a fejét, mikor elhaladok mellette.
A szobámba megyek, ő pedig követ, de az ajtóban megtorpan.
- Ugyan, gyere csak be. Igaz, kicsit kupis vagyok, de akármikor bejöhetsz. - Belép, majd ámuldozva néz körül. Minden díj, minden lemez a falon, a jegyzeteim beterítik a padlót… tipikus zenész-szoba. - Az a szekrény a zenekaros cuccoké. A lejátszót gondolom, tudod kezelni. - Bólint. - Túrj bele, megnézhetsz bármit, oké? Olvasgass, hallgass zenét, ott a hifi. - Látom, hogy alig tud megszólalni. - Nincs olyan hely a szobában, ahova nem szabadna nyúlnod, szóval kotorássz nyugodtan - mondom nevetve.
- Komoto… ha tudsz főzni, mosni meg takarítani, minek a bejárónő? - kérdezi félszegen. Igaza van.
- Nem azért, mert lusta vagyok. Csak… olyan, mintha az anyám lenne - válaszolom mosolyogva. Kicsit furcsa lesz az arca. - Majd ha meglátod, megérted. Na, de menj, szedd össze a koszos cuccaidat, én addig telefonálok, meg készülök. - Bólint, majd átmegy a saját szobájába.
Felhívtam Runi-sant, elmondtam, mi a helyzet, és megkértem, hogy ne faggassa a fiút, ne szóljon hozzá, ha nem muszáj, csak ha Seiji kérdezi. Megígéri, hogy nem lesz baj. Aztán irány öltözni, és már megyek is Seiji szobájába elköszönni.
- Runi-san, a bejárónő fél óra múlva itt van. Addig itt hagyom a pótkulcsot, akkor jössz és mész, amikor akarsz, a konyhaszekrényben, a sütis dobozban van pénz, ha szükséged lenne valamire. Vegyél el bátran belőle, ha gondolod. - Hatalmasra nyitja a szemeit.
- Te… miért bízol bennem ennyire? Mi van, ha kirabollak, és elmegyek? - kérdezi lehajtott fejjel. Odasétálok, megcsapja a parfümöm, mert beleszippant a levegőbe.
- Bízom benned. Hinni akarok benned, Seiji, ennyi az egész - mondom, majd megsimogatom a fejét. - Ne hidd, hogy annyira rossz vagy. Én tudom, hogy egyszer nagyon boldog leszel itt, ahogyan én is. - Nem mondok többet, kilépek, és indulok.
Bent persze mindenki Seijit keresi, de elmondok nekik mindent. Hogy mi történt pontosan, hogy hogy alakult így a dolog, hogy miért is lakik nálam, és hogy hol tart most az együttélésünk. Taka szerint idióta vagyok, Nashi mellettem áll mindenben, Shiro pedig nem akar véleményt mondani addig, amíg nem ismeri Seijit. Mindhármukat megértem. Taka ismer, tudja, hogy milyen voltam. Régen egy kaktusz is elszáradt volna mellettem…. Nashi egyszerűen egy angyal, és mindig támogat, Shiro pedig realista. Nem beszél, amíg nem ismeri mindkét oldalt. A menedzser, Sai, azonnal azzal jön, hogy mi lesz, ha kiderül. Elmondom neki, hogy erről beszélek majd Seijivel is, aztán egyeztetünk, egyedül nem dönthetek. De titkolni nem akarom, viszont ha ő azt kéri, akkor lakat a számon.
Hazafelé beszaladtam a boltba. Már este hat. Hogy elment az idő a megbeszélésekkel és a próbával… hah… közeledik a turné, ilyenkor nagyobb a pörgés, de legalább ma nincs koncert… A boltból hozok mindent, ami kellhet, mirelit sütit reggelire, feltöltöm a készleteimet húsból, zöldségből, mindenféléből, és veszek elemet. Ha jól láttam, van valami lejátszója, biztosan kell bele elem is, akkor meg inkább több legyen. Sietek haza, hiszen… hiszen vár otthon valaki. Ez valahogy felpörget, még akkor is, ha belehalok a fáradtságba. Runi-san írt sms-t, minden oké volt, főzött vacsorát. Alleluja, akkor azt nem kell. Persze, ha Seiji megkíván valamit, megcsinálom neki.
Beérek az ajtón, és kiabálok, hogy megjöttem, mire elém siet. Elveszi a szatyrokat, és leteszi a pultra, majd felajánlja, hogy kipakol. Milyen aranyos most.
- Seiji, felszaladok zuhanyozni! - Bólint, én meg megyek. Levetkőzöm, és megnyitom a vizet. Olyan kellemes… annyira jó, ahogy a vízcseppek végigsimítják a bőrömet. Élvezem… és ekkor még eszembe sem jut, hogy az ajtó bizony résnyire nyitva van!
|
| Silvery | 2010. 09. 20. 23:29:45 | #7982 |
 Karakter: Seiji
Megjegyzés: (Raunak)
Kipihenten emelem fel lassú, bohókás mozdulattal szemhéjamat, s a csipát szemem sarkából kidörzsölve ülök fel az ágyon. A félig elhúzott függöny mellett beszökik a vakító napfény, s hunyorogva nézek körül. Tehát nem álom volt ez az egész. Ez a szoba napfényben még gyönyörűbb, mint amilyen lámpafényben volt.
Az ablakhoz sétálva húzom el teljesen a függönyt, majd az ágyhoz rohanva vetem bele magam messziről a puha párnák közé. De miért érzem rajtuk Komoto illatát?
Szemeimet lehunyom, s lassan összeállnak fejemben az éjszaka emlékképei. Ijedten ülök fel az ágyon, s még mindig a párnát ölelve gondolkozom kétségbeesetten. Igen… már megint rosszat álmodtam… erre emlékszem… és…
Kezemet szám elé kapom, mikor felidézem magamban Komoto arcát. Igen… én… megkértem, hogy maradjon itt. Ezek szerint… vele aludtam?!
Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Túl könnyen közel engedtem magamhoz. Miért kéne megbíznom benne? Hiszen nem tudom, miért csinálja mindezt. Valami célja biztos van. Nem értem. A szívem már elfogadta őt… de az eszem még makacsul ellenkezik. Minden cselekedet mögött rejlik egy hátsó szándék… ezt már megtanultam. De az övé vajon mi lehet? Mindegy… amíg nem veszélyes rám nézve, itt kéne maradnom. Ha pedig úgy alakul… bármikor megszökhetek innen is… ugye?
Kicsit sikerül lenyugtatnom magam, s érzem, hogy szívem őszintén reméli, hogy nem derül ki semmi ilyesmi Komotoról. Eddig olyan kedves volt velem…
Az ágyra dőlve szendergek vissza a félálomba, s próbálok megfeledkezni az aggályaimról… de akkor is… lehet, hogy alig ismerem és nem kéne megbíznom benne… de ilyen nyugodtan még soha nem aludtam. Soha.
Egyből a konyha felé veszem az irányt, mikor kimerészkedem a szobámból, s farkas éhesen reménykedek benne, hogy lesz valami ehető itthon. Itthon… de fura erre gondolni.
Elmosolyodva lépek a konyhába, s feleszmélek a félálomból, mikor megpillantom Komotot, egy terített asztal mellett. Uhh… még soha nem láttam ennyi kaját együtt. Hehh…
- Jó reggelt... Vendéget vársz? Vagy… kinek ez a sok étel? – kérdőn nézek végig a számtalan ételen, s szemöldökömet felhúzva meredek rá. Csak egy szavába kerül, visszabújok a szobámba és nem zavarom a vendégeket.
- Neked is jó reggelt, Seiji – elmosolyodva lép mellém, végigsimítja hajamat, s az érintés további emlékeket idéz fel bennem az éjszakából. - Neked. Nem tudtam, mit szeretsz, így inkább mindenből csináltam. – szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől, s nagyokat pislogva meredek rá. Mármint… hogy… nekem?! Ez mind?
- De… itt minden van. – suttogom megrökönyödve, s különös érzés kerít hatalmába… ilyen lehet, ha valakiről gondoskodnak? Ilyenkor mit kell mondani? … köszönöm? Vagy egyszerűen fogadjam el?
- Nem, péksütemény nincs, de este elfelejtettem venni mirelitet. De ma veszünk, és reggel már az is lesz, rendben? - Úgy érzem, meg sem érdemlem… de… vajon mit akar elérni ezzel. Egyre kevésbé értem ezt az alakot. Vigyáznom kell vele… ha megbízom benne, még jobban fog fájni… Tekintetemet a padlóra szegezve állok egy helyben, de nem szólalok meg, mire folytatja. - Ugyan, Seiji… a fiam vagy. Szeretnék mindent megadni neked. – szemeim még jobban kikerekednek, ajkamra harapok, s tudom, hogy nem hihetek neki ilyen könnyedén.
- Nem leszek egy papír miatt a fiad. – hangom ridegebb, mint szerettem volna, s csak azután jövök rá, hogy miket beszélek, miután a szavak elhagyták ajkaimat. Nem kéne megbántanom… olyan kedves volt. De már megszokásból ilyen válasz jön nyelvemre.
- Én csak segíteni akarok neked. – még ha próbálja nem is mutatni, látom tekintetében a fájdalmat és a dühöt, s kezeimet ökölbe szorítva figyelem, ahogy faképnél hagy. Tényleg durva volt, amit mondtam… nem kellett volna… ugye? Bár… nem tudom mit várt… talán azt hitte, hogy egyik napról a másikra kisangyallá változom? Erre én sem vagyok képes. Hisz ismert akkor is, mikor kitalálta, hogy magához vesz… tudhatta volna, hogy ez lesz. Rossz ötlet volt ez az egész.
Az egyik székre rogyva nézek végig az asztalon, s fejemet az asztal peremébe verve döntöm rá a fejem. A francba. Mikor kelhetett, hogy mindezt megcsinálja? De miért? És ami még fontosabb… most mit tegyek? Bocsánatot kéne kérnem? Eddig sose zavart, hogy ha valaki mérges volt rám… még soha nem kértem bocsánatot senkitől… nem tudom, hogy kell.
Üveges tekintettel meredek a rengeteg kajára, de úgy érzem elment az étvágyam. Az előbb még tényleg éhes lettem volna? Nem hiszem.
A szobám felé menet, megtorpanok Komoto ajtaja előtt, hallom, hogy üvölt a zene, s szemeimet lehunyva teszem kezemet az ajtóra… nem… most inkább nem zavarom.
A fürdőbe megyek lezuhanyozni, nem tett jót a tisztaságomnak az éjszakai rémálom… Hagyom, hogy a forró víz elfeledtessen velem mindent, s érzem, ahogy bőröm kellemesen megpuhul a gőztől.
Miután végeztem, rendbe szedem magam, felveszem a cuccot, amit tegnap adott Komoto, majd a szobámba megyek. Az ágyamra dőlve bámulom a plafont… akkor most… oda kéne mennem hozzá? Vagy várjam meg, míg ő jön ki? Lehet, hogy nem kéne zavarnom.
Megint megállok az ajtaja előtt, a kilincsre csúsztatom ujjaimat, s hezitálva bambulom az ajtófélfát. Nem… nekem ez nem megy. Felőlem ki is dobhat, de nem vagyok képes kimondani azt a szót.
- Ne félj, nyugodtan bemehetsz. – hallok meg egy hangot a hátam mögül, s összerezzenve fordulok meg… basszus, kis híján halálra rémültem. Ki akar nyírni?
Kezemet a szívemre kapva nevetek fel görcsösen, ahogy megnyugszom, majd válaszolok neki.
- Megijesztettél… - hangom játékosan durcás, nem igazából dühös, s az ajtótól ellépve folytatom halkan. – azt hittem bent vagy…
- És mit akartál mondani? – ajkaira mosoly csintalan költözik, s szívem kihagy egy ütemet. Még egyet hátrébb lépve tétovázom… nem… nem tudom kimondani, hogy sajnálom… ezt a szót nem szeded ki belőlem Komoto.
- Én csak… - kezdem habogva, s idegesen, remegő kézzel szőke tincseimbe túrok. - …csak meg akartam köszönni a reggelit. Tényleg kedves tőled, hogy ennyit dolgoztál. – tekintete egyik pillanatról a másikra megenyhül, s elmosolyodva teszi a vállamra a kezét.
- Semmiség. – reménykedve fürkészem tekintetét, remélem, átmenetileg megelégszik ennyi kiengeszteléssel. Vajon össze tudunk szokni valahogy? Vajon van rá mód, hogy képesek legyünk egymás mellett élni?
Akaratlanul is újra eszembe jut az éjszaka, s úgy érzem, hogy közelebb vagyok Komotohoz, mint eddig bárki máshoz életem során… közel, mégis annyira, de annyira távol. De olyan könnyedén lenyugtatott, mikor rosszat álmodtam… talán ha megpróbálom befogni a számat… van esély, hogy ki fogunk jönni egymással. Mindenesetre nehéz feladat lesz.
- Viszont láttam, hogy még nem ettél semmit. – néz rám Komoto aggodalmas tekintettel, s gyorsan válaszolok, mielőtt véletlenül kitalálná, hogy csinál egy ezeregyedik féle ételt, az eddigi ezer mellé.
- Tudom… mert… úgy gondoltam, hogy ha már annyit dolgoztál, hogy megcsináld, akkor ehetnénk együtt. – hangom halk, szokatlan érzés kedvesnek és odafigyelőnek lenni valakivel szemben. Azt hiszem, ehhez is hozzá kéne szoknom, ha itt akarok maradni… legalábbis néha muszáj.
Elmosolyodva lép hozzám, s arcomat végigsimítva indul el a konyha felé, én pedig követem… hihetetlen, milyen könnyedén megszoktam az érintését. Már nem is zavar… lehet, hogy az éjszaka miatt? Az asztalhoz ülve kezdünk el enni, s közben hallgatom, ahogy elmeséli, hogy délután bemutat a bandatagoknak és a menedzsernek. Némán hallgatom, majd mikor befejezi, halkan szólalok meg.
- Ezeket már mondtad éjszaka is, igaz? Félig meddig rémlik valami. – haloványan elmosolyodom, ahogy rám néz, s bólintással jelzi, hogy jól emlékszem.
- Azt hittem, már aludtál. – mondja nyugodt hangon, majd folytatja. – gyakran vannak rémálmaid, Seiji? – szemeim tágra nyílnak a kérdés hallatán, s szemhéjaimat lehunyva harapok ajkamra… nem annyira gyakran… Csak ahányszor álomra hajtom a fejem.
- Nem… elég ritkán… - válaszolom bizonytalanul, majd ajkaimhoz emelem a piros pöttyös bögrét, hogy kortyoljak egyet a benne folydogáló tejből… miért hazudok neki? Nem mintha az én hibám lenne… viszont… mi van, ha kidob, ha megtudja? Elég problémás lehet, ha majdnem minden éjszaka üvölt valaki a szomszéd szobában… kinek lenne szüksége erre? Bár… előbb utóbb úgyis kiderül. Kinyitom szemeimet, s fájdalmas tekintettel pillantok rá, majd kijavítom az előző mondatot. – minden éjjel. Minden…. áldott… éjjel… - tagolva ejtem ki a szavakat, most már úgyis mindegy. Jobb, ha mindent megtud rólam időben. Jobb, ha még most kidob, mielőtt megszoknám. – de nem mindig ennyire durva. Többnyire csak felriadok, de olyan is van, hogy egyszerűen csak nyugtalanul alszom. Ne aggódj, nem fogok lármázni éjszakánként. – hangom szinte elhal a mondat végére, h az asztal szélére könyökölve nézem, ahogy a tejben tükröződve visszapillant rám a szomorú szempár. Vajon zavarni fogja? Vagy elküld pszihológushoz?
|
| Rauko | 2010. 09. 19. 12:42:42 | #7917 |
Karakter: Komoto
Megjegyzés: ~Silverynek~
Látom, mennyire sokkolta a dolog. Hát, igen. Ahol ő élt eddig, az vitathatatlanul a nyomornegyed, ez meg egy kis palota. Szeretem a csicsát, na. Nem éreztetem, hogy gazdag vagyok, de a lakásomon hadd lássam már, ha hazajövök.
- Ne aggódj, majd megszokod. – A vállára teszem a kezem, majd várok kicsit, hogy megnyugodjon. Mikor újra kinyitom a számat, érdeklődve figyel. - Gyere, megmutatom a szobádat.
Az én szobám melletti kis vendégszobához vezetem. A kilátás is szép, a fűtés is megfelelő, és szemmel tudom tartani, hiszen a falak nem hangszigeteltek.
- Ez lesz az. Eddig vendégszoba volt, mostantól a tiéd – mondom mosolyogva, ő pedig belép. Látom rajta, hogy nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Sajnálom a kölyköt. – A szemben lévő ajtó a fürdőszoba, gondolom, szeretnél zuhanyozni. – A tekintete mintha ijedt lenne. Ejnye, meleg vagyok, nem perverz, hogy a nevelt fiamat lessem ki zuhi közben. – Ne aggódj, van kulcs és nincs másolat. Már mondtam. Nem kell félned tőlem.
Kimegyek, és magára hagyom. A nappali felé veszem az irányt, és levágódok a kanapéra. Olvasok, nézem a laptopot, az újságot.
Torokköszörülésre eszmélek, és megfordulva Seiji pillant vissza rám. Milyen aranyos.
- Izé… Tudsz adni pizsamát? A ruháim többsége koszos…
- Persze. – A szobámban a gardróbba túrva keresek neki alvós cuccot, és valami normálisabbat, amiben el tudunk menni vásárolni holnap. Illetve ma…
Elköszön, és átsétál. Én nem tudok aludni, nem szoktam. Mostanában eléggé nyugtalanul alszom, hülyeségeket álmodom, így inkább végigkávézom az éjszakát, és hajnalban hunyok még pár órát. Akkor kipihent vagyok, és minden rendben. De addig tudok dalszövegeket írni.
Pár óra múlva éktelen üvöltésre eszmélek. Seiji szobája felől jön, én meg eszemet vesztve rohanok át. Szegény srác, nem tudom, mit álmodhat, de össze-vissza dobálja magát, kapálózik, és kiabál. Azonnal odalépek, és lefogom, majd ébresztgetni kezdem.
Mikor végre feleszmél, és már nem kapálózik, kinyitja a szemeit. Már hagyja, hogy megérintsem, sőt, közelebb vackolja magát hozzám, és így suttogja a nevemet. Szegény kölyök…
– Csak rosszat álmodtál - suttogom, és az ölembe húzom. Ahogy egész teste hozzám simul, egy pillanatra végigszalad valami ismeretlen érzés a testemen, de betudom szimpla álmosságnak. Ő a mellkasomhoz nyomja a fejét, és a nevem ismételgeti, de lassan végre megnyugszik.
Mikor úgy látom, hogy rendben van, visszafektetem, és rá nézek.
- El tudsz aludni vagy szeretnéd, hogy maradjak? – Egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán kapom is a választ.
- Maradj itt. Ne menj el… – Annyira védtelen és gyenge... De miért dobban ekkorát a szívem, mikor azokat a gyönyörű szemeit rám szegezi…?
- Rendben, itt maradok, amíg nem alszol el. – Lefekszem mellé, de nem húzódok közel. Ő mégiscsak egy fiatal srác, én meg egy kicsit idősebb, de a lényeg ugyanaz, reggel mindkettőnknek merevedése lesz. Nem kellene, hogy az első itt töltött napjának reggelén halálra rémüljön.
- Mondj valamit… - kér halkan, én pedig fecsegni kezdek. Mindenféléről. A vásárlásról, arról, hogy mindenképpen be kell mutatnom őt a menedzsernek, hiszen úgyis címlap sztori lesz, hogy a Demon’s frontembere örökbe fogadott egy srácot. Még őt is fel kell készítenem. De már nem gondolok erre. Ahogy hallom halk szuszogását, lehunyom a szemem. De mielőtt el tudnék aludni, furcsa dolgot érzek. Seiji álmában megindul felém, és teljes testével hozzám simul. Hangosan zihálok, érzem, hogy merevedésem van, de csak a fáradtságtól. Aztán megfordul… és a feneke pont ott simul hozzám. Istenem… csak ezt az éjszakát éljem túl. Esküszöm, még templomba is elmegyek, csak éljem túl! Derekánál ölelve húzom közelebb magamhoz, és álomba idegeskedem magam: ez biztosan teljesen normális. Igen. A testem még nem szokta meg, hogy ő nem egy helyes kölyök, hanem a nevelt fiam, aki pedig tabu.
Reggel, micsoda szerencse, én kelek hamarabb. Nem tudom, mi volt ez az éjszakai dolog, de gyanítom, a bújás a rémálom miatt, a simulás meg már álmában. Nos, nekem mindegy, a lényeg, hogy elhúzzak innen, mielőtt felébred. Azonnal a fürdőbe sietek, ajtó bezár, kulcsra, halk zene bekapcs, zuhany alá áll, és kiveri magának. Igen. Nm, nem gondol közben a nevelt fiára! MONDOM, nem gondol közben a nevelt fiára! Végül Shiro meztelen testére gondolva sikerül elélveznem. Hu, ez is kevésbé beteg megoldás. Mármint… a hetero bandatársamat elképzelni, ahogy várja, hogy magamévá tegyem, vagy ugyanez a variáció, csak a nevelt fiammal. Ugye, hogy mennyivel normálisabb az első?!
Felöltözve a konyhába megyek. Csinálnom kellene neki valami reggelit. Igen. De mit szeret? Hm. Akkor egy megoldás marad. Csinálok tojást, párolok zöldséget, sütök húst - csirkét, halat, marhát -, és reménykedem, hogy valamelyiket szereti. A péksütemény felejtős, most nem megyek a boltig. Majd ma veszünk mirelitet, azt akkor holnap reggel csak ki kell sütnöm. Igen. Innivalónak… tea, tej, kávé, kakaó. Igen, ennyit szoktak a reggelihez inni, azt hiszem. Akkor már csak Seiji kell. Amíg fel nem kel, addig telefon, és felhívom a menedzsert. Felveszi, trécselünk kicsit, majd belecsapok a közepébe.
- Örökbe fogadtam valakit - mondom, mire felnyög, elhallgat, belebrekeg a telefonba, és végre megszólal.
- Mit csináltál?! - kiabálja.
- Hé, nyugi. Egy srác. Az utcán találkoztunk, én tönkretettem az életét, és most nálam lakik, másfél évig biztosan, és egy hónapon belül hivatalosan is a gyámja leszek. - Elregélek mindent, ő meg megkér, hogy ma úgyis be kell szaladnom megbeszélésre, akkor vigyem be, és mutassam be nekik. Belegyezek, majd leteszem. Ekkor csoszogást hallok, és egy kócos, szőke buksi tűnik fel a folyosón. Mosolyogva figyelem, ahogy a hat számmal nagyobb ruhákban, még félálomban a székhez tipeg, és leül. Aztán hirtelen kinyitja a szemeit, és végignéz az asztalon.
- Jó reggelt - nyögi ki végül. - Vendéget vársz? Vagy… kinek ez a sok étel?
- Neked is jó reggel, Seiji - mondom, majd megsimogatom egyébként is kaotikus állapotban levő loboncát. - Neked. Nem tudtam, mit szeretsz, így inkább mindenből csináltam.
- De… itt minden van.
- Nem, péksütemény nincs, de este elfelejtettem venni mirelitet. De ma veszünk, és reggel már az is lesz, rendben? - kérdezem, mire lehajtja a fejét. - Ugyan, Seiji… a fiam vagy. Szeretnék mindent megadni neked.
- Nem leszek egy papír miatt a fiad - mondja morcosan. Eltávolodok tőle. Nem veszekedhetem vele, de utálom, mikor ilyen.
- Én csak segíteni akarok neked - felelem, majd a szobámba megyek. Kulcsra várom az ajtót, és kapcsolok zenét, full hangerőre. Beleöklözök párszor a falba, akkor hagyom abba, mikor már csípi a sebeimet a por.
Ülök az ágyon, és gondolkodom. Miért ilyen baszott nehéz? Miért nem hagyja, hogy segítsek neki? Miért akar ellökni magától, mikor én vagyok az egyetlen, aki szereti jelenleg? Ha más is lenne, nem nálam lakna, és nem arra várnánk, hogy megjöjjön a gyámügyes. Elegem van. Talán most kellene kitennem, hiszen képtelen együtt élni velem. De akkor miért volt este annyira más? Olyan engedelmesen simult hozzám. Ő bújt, nem is én erőltettem. A mellkasomra borulva zokogott. Aztán hozzám bújva aludt el. Mi van most vele? Miért sérteget folyton? Mi nem jó? Mindenféle lehetséges reggelit megcsináltam neki, mégsem jó. Pedig semmi bántót nem mondtam. De egyszerűen… egyszerűen nem értem, miért teszi ezt velem…. hiszen én csak segíteni akarok. Megint beleütök a falba, és hangosan káromkodni kezdek. Utálom az ilyet! Én csak segíteni akarok neki, de folyamatosan ellök magától!
|
|
