|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Bummie_KS | 2020. 08. 20. 23:21:56 | #35781 |
 Karakter: Leonard Torres
Megjegyzés: Kezdés
Elnyújtott lépteimmel közelítem szobámat, ahová elbújhatok a felesleges, értelmetlen teendőim elől. Kezdjük a megbeszélésekkel, a sürgősnek tűnő ám határozottan nem az pénzügyekről, amit amúgy tegnap átrágtam, egész éjjel azzal foglalatoskodtam. Benyitok a helyiségbe, levetem magam ruhástól a kifogástalanul bevetett ágyamra, és egy ideig az ablakon beszűrődő fényt bámulom. Ha lehetne bármit is kezdeni ezzel a helyzettel, ezzel a szaros örökséggel, gond nélkül megtenném, de anyám nem akar bajlódni a céggel. Szívás. Lehunyom szemeim, azt sem tudom mikor pihentem azóta, mióta a céggel foglalkozom.
Fura arra gondolni, hogy az emberek irigyelnek ezért, na meg a vámpírok. Ők csak a csillogást, pénzt és hatalmat látják, közben maga az egész hatalmas macera, unalmas és kimerítő, főleg mert nem merek semmi fontos melót rábízni senkire, ugyanis szinte mindenki használhatatlan a cégnél. Hogy miért nem rúgtam eddig ki őket? Mert hűségesek. A hatalom, amellyel rendelkezem, bármikor elkaparintható, akár egy bolond beosztott locsogását hallgatva sem lenne nehéz lenyúlni a pozíciómat, éppen ezért jó pár éve, magam rendezem a pénzügyi részleget is. Kibaszott fárasztó. Minden papírt átolvasni, majd jóváhagyni, ha válság van megoldani, a kampányokkal való előkészületeket megoldani, plusz megfelelni több mint 400 embernek, akkor a pontos számlázás, beosztottak kifizetése... fejem belefájdul lassan, pedig a gondolkodás az erősségem. Sóhajtok, mikor kopogtatnak az ajtón.
- Ki vagy?
- Leonard, hát nem engedsz be? - egyből felpattanok, mikor meghallom dundi barátosném hangját.
- De, de mit keresel itt? - beengedi magát, így nem fárasztom magam az ajtónyitással. Az ágyamra ugrik, mire egy rugó megnyikkan súlya alatt, felröhögök. - Kifizeted majd a károkat amiket okozol, ugye?
- Ne már, ez nem porcelán bolt! - legyintésére megrázom fejem, ettől függetlenül még mindig mosolygok. Régen mindig csúfoltam a kis duci kislányt az osztályunkban, mára már igazán jó barátomnak tudhatom őt.
- Attól még, elefánt lehetsz... - erre megcsapja a karomat, majd kis mérlegelés után, ököllel vág bele ugyan oda a területre. - Mitől kell ilyen durvának lenned velem, hm? - dörzsölgetem a fájó pontot úgy, mintha annyira fájt volna tette.
- Még kérdezed? Amúgyis! - keres valamit a zsebében, majd lecsapja elém az egyik szórólapot, miután gondosan kihajtogatta mancsában. - Megígérted, hogy eljössz velem a színdarabra, de nem jöttél!
- Bocsi, a vállalatnál voltam - hangom őszinte bocsánatkérésként cseng, de tudom, Leonora nem haragszik rám. Ezért is kedvelem őt. Hiába, hogy nincs időm rá, s habár mindig az orrom alá dörgöli elfoglaltságomat, mellettem marad és nem mond el semmi bizalmasat, amit én megosztok vele, de amit a leginkább tisztelek benne, s szerintem ez a legfontosabb is, hogy habár én vagyok a legjobb barátja, akivel szinte mindent megoszt, egy valamit azonban nem. Ha más oszt meg vele bizalmasan valamit, senkinek, még nekem sem mondja el, s nem űz gúnyt belőlük. Hogy szeretem őt? Nem kifejezés, szinte a kishúgomnak tartom annak ellenére, hogy ember.
Pontosan tudom mire használjuk az embert, mire kellene, hogy használjuk, de jelenleg Leonora az egyetlen olyan személy az életemben, akit nem tudnék bántani, függetlenül attól, milyen fajból származik. Ez persze nem jelenti azt hogy megvonom magamtól az emberi vért, ha úgy adódik, és már pedig mindig úgy adódik, akkor gond nélkül juthatok hozzá, persze ez nem jelenti azt, hogy emberekből facsarom ki, avagy állatokból. Meg amúgyis, mostanában teljesen bekattantam a lecsapolt vértasakokra.
Azonban mindezt Leonora nem tudja, sosem említettem neki és mikor velem van, igyekszem mindig elkerülni az ilyesfajta étkezést.
- Fátylat rá, a következőre elmegyünk együtt - s habár mindketten tudjuk, hogy nem így lesz, azért beleéljük magunkat. - Amúgy, pihenni akartál?
- Nem, csak megnéztem a fiókjaimban tartott fegyvereimet, hogy még a helyükön vannak még... - csípőből jön a kissé szarkasztikus válaszom, mire ismét lesúlyt rám öklével. Felszisszenve kapok a sajgó pontra. - Tudod, rajtad kívül senki se mer így megütni, mert lefejezem, szóval neked is gondolnod kéne a jólétedre...
- Meg a seggemet!
~*~
Idióta.
Ez jut eszembe aznap, mikor kilépek a tágyalóteremből és az irodámba lépek. Lehuppanok székemre és tenyerembe helyezem arcomat, majd erőteljesen megdörzsölöm szemeim. Gond nincs, de annál inkább kezd elfogyni a türelmem, úgy mindennel kapcsolatban.
Idegességemben a körmöm rágom, s ekkor lép be végszóra az aszisztensem. Felpillantok rá, rendbe szedem magam ám megakad a tekintetem ruházatán. Elegáns, ám mégsem hivalkodó, pont megfelel a cégemhez állított dress code-nak, talán egy ruhaboltot is nyithatnék, ahol megnyitás előtti partit rendeznék, a rászorulók részére is gyűjtenék vele.
- Mit szólna, ha ruházati ága is lenne a cégnek? - a barna, hosszú hajú nő megdermed a kávémmal a kezében, éppen az asztalomra készült tenni a forró italt. Elgondolkodik, majd bólint egyet.
- Ez nagyon jó ötlet, Uram - biccentek egyet, habár pontosan tudja, a beleegyezése nem oszt -avagy szoroz különösképpen.
- A feltörekvő tervezők részére írjon ki a weboldalunkra álláshírdetést, kb. 30 ember a maximum létszám ahány embert felveszek, és egyeztessen a kreatív részleggel, s ha mindez megvan, legyen kedves egy időpontot megbeszélni az építészekkel is, plusz a legjobb divatcégeket is írja össze - a kávémért nyúlok, ami még lefagyott nő kezében van, így mikor elveszem tőle italomat kiegyenesedik, és bólint egyet. - Még mielőtt kimenne, kérem hozza be a piros mappákat, s holnapra hívjon össze egy megbeszélést is - már épp csukódna be az ajtó, mikor még odaszólok. - Oh, és még valami. Minden legyen kész holnapra.
Utálom a piros mappákat.
Ők is engem.
Egyiket a másik után nézem át, de még mindig nem fogtam fel az olvasottakat. Halomban az összegyűrt papírjaim, fejemben csupa káosz. Jelenleg azon gondolkodom, mennyibe kéne fájnia az egész, ugyanis egy garast sem akarok kidobni az ablakon. Mondhatják rám, hogy zsugori, de minden hónap végén 400 embernek fizetek a vállalat pénzéből, tehát egyáltalán nem egyszerű a helyzetem. A piros mappában minden van, csak az nem amit szeretek, így a piros szín a számításokat képviseli és tulajdonképpen, ennyiből ki is merül az egész mappa téma.
Mondjuk, hazudok.
A megoldásra végül rájöttem, s habár kényelmesen utalhatok pénzt a beosztottjaimnak a megérdemelt munkájukért, elég szűkösen jövök majd ki az építkezésből. Na nem mintha nem lenne rengeteg pénzem és elég is - tulajdonképpen szarásig van a kassza -, de amit szántam az építkezésre összeg, aligha lesz elengendő. Ez pedig bosszant, s nem tagadom, totál feleslegesen melóztam. Megdörzsölöm szemeim, majd karórámra pillantok. Hajnali két óra. Bizonyára az aszisztensem is már hazament. Ma hanyadika van?
- Mi a fasz! - pattanok fel, miután meglátom a bekeretezett eseményt, amit felírtam a mai napra. Anyám születésnapja! Mi a fasz! Eddig egyáltalán nem figyeltem oda, még a bálterem sincs meg. Honnan fogok szerezni... úgy nagyjából mindent egy nap és pár óra alatt? Homlokon vágom magam, majd kis dühöngés után, felhívom Leonorát, aki bizonyára még az igazak álmát aludja. Kicseng egy ideig, majd mielőtt megszakítaná a vonalat, csak ennyit mondok:
- Segíts!
~*~
Még szerencse, hogy van nekem Leonora. Még szerencse, hogy vannak kapcsolataim, hogy vannak akik még tartoznak nekem egy-két, pár szívességgel. A bálterem hatalmas, torta már reggel hét óra óta készül, zenészek és italokkal foglalkozók is pipa, mindent megrendeltem és elintéztem. A többit Leonorára bíztam, de ahogy látom káosz van körülötte, mindenki rohangál a teremben és még a megjelenésem sem veszi észre.
- Minden oké?
- Leon, ez katasztrófa! - a kezembe nyomja a keményfedelű dossziét. - Még nem értek ide a virágokkal, fényekre felelősök és a büfékocsisok sem! - átnézem, miket akart a falakra aggatni, s nem csalódtam. Anyám imádja a rózsát, levendulát, Leonora pedig pontosan ezeket rendelte meg. Ez pipa, a fényekkel sincs bajom, sőt még a pirosszőnyeges megoldással sem, a büfésekkel sem, hisz ahogy látom süteményeket, borokat és pezsgőket rendelt tőlük. Megveregetem vállát, majd rátelefonálok a későkre.
~*~
Az ajándékom.
Mi legyen az ajándékom?
Leonora tudja, ezért van velem.
Az ékszerüzletben szobrozok, Leonora mellett, aki el van bűvölve a láttottaktól. Na igen, nem mindig találkozhat az ember csupa gyémántból, kristályból kirakott avagy gyöngysorokkal díszített gombokkal, fülbevalókkal, láncokkal, nem is nézem le ezért, félre ne értsd. Leonora amúgysem a pénzemért van velem, hanem mert ő tényleg a jobb kezem, de eddig még nem vett rá a lélek, hogy a beosztottammá tegyem. Nem is fogom. Ő több annál, ha ő kérne tőlem bármennyi összeget, gondolkodás nélkül megadnám, de nem süllyed ilyen mélyre. A büszkesége az egyik akadály, másrészt mert nem szeret adósa sem lenni senkinek, ezért ha nehezen is él meg a saját kicsiny fizetéséből, akkor sem alacsonyodik le ennyire.
- Legyen ez - bök az egyik gombra.
- Gombot adjak neki?
- Te hülye vagy, ez bross! - csap meg ismét a mai nap folyamán többször a karomon, le sem reagálom, inkább elhúzom a számat. Mi a különbség a gomb és bross közt?
- Oké, de ezek mind... - megvonom a vállam egy grimasszal egyetemben. - Anyám személyreszólót akarna, amiből egy van a világon. Ez a pillangó, bizonyára minden korához megfelelő nőnek meg van.
- Szentséges Isten, a gazdagok elvárásai kibaszottul idegesítő - vulgáris szóhasználatára az eladó megköszörüli torkát, mire a lány lelegyinti. - Akkor csináltass.
S így is lett, már aznapra kértem a brosst. Lehetetlen lenne? Persze, hogy az, de ha az állásod forog kockán, akkor természetesen nincs lehetetlen, és ezt az ékszer boltjaimban dolgozók, mind tudják. A kocsiban még Leonora agyonver háromszor, mikor kijelentem, neki is jönnie kell az estre és ezért vásárlunk neki ruhát, aminek ugyan örül, de egyben tudja kínos is lesz alacsony származása miatt, hiszen senki sem fogja ismerni és anyám nem kifejezetten szereti, másrészt fél, hogy kinézik majd. Habár kövér a lány, de nagyon szép az arca, ezért a testalkatának megfelelő ruhával, sminkkel és hajjal, na meg ékszerrel, még én is elfogadnám barátnőmnek attól eltekintve, hogy kishúgomként kezelem. A pénz mindenkit széppé tud varázsolni.
Leonora esetében mégszebbé.
~*~
A bál már elkezdődött, a fények az egész termet beragyogják, kellemes élő zene, a zenészek egy kisebb pódiumon, hatalmas tánctér és ízlésesen feldíszített ablakok, falak és oszlopok várják a vendégeket. A levendula illata belengi az egész termet, anyám oda és vissza lesz, másrészt nem rossz húzás, hiszen ki utálná a levendulát, értem a puccos körökben? Oldalt a táncerem szélén büfékocsik, rajta sütemények és pezsgők, itt-ott pincérek kínálgatják az italokat a szépen felöltözött népnek.
Leonorával az oldalamon üdvözlök mindenkit, műmosolyommal és egyben kellenően illedelmes viselkedésemmel bűvölöm el az idős hölgyeket, férfiakkal pedig koccintok. A neveket amúgysem jegyzem meg, tehát felesleges törnöm rá magam, Leonora amúgyis tudni fogja ki -kicsoda. Jó a memóriája, ezért is van velem.
- Mennyien vannak még? - Leonora mellettem tipeg, fehérre mázolt mosolya mögül préselve ki magából a kérdést.
- Nem tudom, úgy kétszázan? - erre felmorran és megcsapja karomat.
- Hé, egy herceget nem üthetsz meg így, ilyenkor - lehajolok, hogy a fülébe súgjam szavaim. - Ez nem olyan hely, ahol csak úgy püfölhetsz, különösképpen azért sem, mert jelenleg mindenki rád irigykedik, hogy a közelemben vagy - erre elpirosodik az arca, felnevetek. - Ne aggódj, ha neked rontana valaki, majd elállom az útját, ha akarod.
- Csakugyan? - gúnyoló hangjával, vigyort csal ki belőlem. Beolt. - A Gucci öltönyödet, feláldoznád értem? Na meg a fekete inged, piros nyakkendődet is amik szintén márkásak? - olyan a hangja, mint aki meglepődött és nem hinné el a feláldozásra kínált ajánlatom. - Az alsód is márkás, Ezüs... nem is, Aranykanál úrfi?
Megvonom a vállam.
- Nem néztem, de biztosan az - megforgatja szemeit, lekap egy pohár pezsgőt a tálcáról, mikor elsuhan mellette egy pincér. Meghúzza poharát, majd ami maradt ital, felém nyújtja diadalittasan, amolyan "mutasd te mit tudsz" nézéssel. Megrázom fejem. Normál esetben elfogadnám a kihívást, viszont most nem érzem illendőnek, hogy ilyen akciókba vágjam a fejszém, ám nem bírok ellenállni a kis csipkelődésének, én is szerzek egy pohárral, s ellentétben vele, én az egészet megiszom egy húzásra. Összekoccintom az üres poharam az övével amiben még félig van a pezsgő, majd egy pofátlan vigyorral tovább indulok. Most tuti fortyog a levében, én közben megszabadulok az üressé vált pezsgő pohártól.
- Üdvözlöm - fogok kezet egy parfümtől bűzlő nővel, majd a férjével. Beszélek velük pár szót, koccintok ismét, és tovább is megyek Leonorával. Kicsit már dühít a sok ember és vámpír, viszont leülni és lustálkodni, nincs időm, főleg miután anyám közeledik a limunzinnal a helyszín felé. Már csak az kéne, hogy páran panaszkodjanak neki a fogadtatásomról! Nem élném túl.
Körbepillantok, majd megakad szemem az egyik vendégen. Kezében pezsgő, udvariasan diskurál és lerí róla, hogy ő is pénzben fürdik. Leonorára pillantok, aki már tudja mit akarok kérdezni.
- Még nem üdvözölted, szóval suhanjunk aztán lépjünk tovább, bedagadtak szerintem már a lábaim - nyávogásán jót mosolygok. Karomat nyújtom, mire belekarol és megindulunk az említett férfi felé, akinek ruhái régimódi, csicsás és világos színű. Nem tudnék ilyen fehér-arany kombót felvenni anélkül, hogy féljek összemaszatolom, de ahogy látom a srácnak nincs vele különösebb problémája, eléggé otthonosan mozog a büfékocsitól nem messze. Haja fekete, félhosszú, arca különleges, és a mosolya... nos, valahogy kicsit mű. Nem mintha nem lenne valami lehengerlő a férfi, Leonora a nyálát csorgatja rá és nekem sem közömbös egyáltalán, viszont a mosolya nem tűnik valami őszintének a beszélgetés közben. Mikor odaérünk, felveszem a szokásos, üdvözlő mosolyomat.
- Üdvözlöm, Leonard Torres - kezem nyújtom elsőnek a fehérbe öltözött férfinek, aki elfogadja végül. Érintése meglepően puha és selymes, de jéghideg. Oké, ez vámpíroknál így szokott lenni, de ezt a sápadtságot, ezt a tökéletes összképet, mintha elrontaná a tény, hogy a szíve már megszűnt dobogni. A többiekkel is kezet fogok, majd bemutatom Leonorát is, aki szintén követi a példámat.
- Mikola Vszevolod - kiráz a hideg. A srác hangja és megjelenése lenyűgöző, totálisan elfeledteti velem szemei, hogy amúgy vannak mások is körülötte. Akik bemutatkoznak, a nevükre szintén nem emlékszem, így nem is vesződök vele, hogy a nevükön szólítsam őket legközelebb. A kezükben már van pezsgő és bor, így elveszek én is egy-egy pezsgőt a büfékocsiról, barátosnémnak szánom a másik italt, aki már azóta lehörpintette a maradékát.
- Jól szórakoznak? - kérdezem ezt, miközben Leonorára nézve nyújtom át az italt, s a döbbent, lefagyott lány kezéből elvéve az üres poharát, teszem le az asztalra majd adom kezébe az utánpótlást. Csak ezután pillantok fel vendégeimre, pontosabban Vszevolodra, aki halvány mosollyal figyel.
- Igen, kitünő a fogadtatás - lehet csak én értem félre, miszerint nem csak a bálteremre érti az elhangzottakat, hanem jómagamra is. Elmosolyodom, pontosabban szélesebb lesz a vigyorom, és megkocogtatom Leonora vállát átkarolva őt, miután koccintásra emelem poharam.
- Ennek rettentően örülök, kérem érezzék magukat jól az estén - összekoccannak poharaink, de szemeimet továbbra sem tudom levenni a srácról. - Nos, mi akkor tovább megyünk - megfogom a lány kezét és miután belémkarolt, elindulunk az idősebb korosztály felé. Karórámra pillantok, nem lenne jó, ha anyám most akarna késni stílusosan.
- Láttad, milyen volt a srác? - Leonora odáig van a srácért, amit megtudok érteni. - Látod, most nem bánom, hogy eddig végigkísérgettelek!
- Az jó, mert még a felénél sem tartunk...
Anyám megérkezik végre.
Az hogy késett sem lenne annyira kínos, de hogy már szárazra beszéltem a számat és lassan a nyálam is elfogy a sok italtól, az is biztos. Mindenkivel koccintani, illetve akinél van pezsgő, az est további részében már nem vettem a fáadtságot, hogy mindenkivel igyak egy kört, fejem fáj már, ráadásul semmit sem aludtam tegnap óta. Mielőtt még bemutatnám az ünnepeltet, kimegyek a mosdóba. Nem bírom, tömegiszonyom lesz a végén. A mosdóba belépve leveszem csuklómról méregdrága órámat és zakómat majd miután felakasztottam azt, feltűröm könyékig az ingujjam, miután kigomboltam a csuklómnál összefogó gombsorokat is. Megmosom az arcom nem is egyszer, borzalmas ahogy kinézek. Ugyan helyes vagyok - nincs bajom alapjáraton a kinézetemmel, én egy jóképű férfi vagyok, de a kis sötét foltok a szemeim körül elárulják hogy fáradok, ráadásul tőlem nem megszokott módon, legszívesebben aludnék már-, iszom egy kis vizet inkább az arcom bámulása helyett, na meg hátha felfrissít. Lehet az alkohol miatt álmosodom. Kinyílik hirtelen az ajtó, mire odakapom fejem és megpillantom a meglepettnek tűnő, ébenfekete hajú férfit. Csöpög még az államról a vízcseppek, így letörlöm azokat karommal és a törcsibe törlöm szárazra orcámat.
- Jól van? - lép mellém, én pedig követem tekintetemmel mozgását, nem jut eszembe, melyik állatra hasonlít léptei, de jelenleg nem is érdekel. Amikor mellém lép, megérzem finom illatát.
- Igen, minden rendben van, köszönöm kérdését - bámulok rá a tükrön keresztül, miközben kezetmos. - Maga sem bírja a tömeget? - elmosolyodik, miután elzárta a csapot. Hogy a mosolya lealacsonyító, avagy sem, nem tudom, de nyelek egyet száját nézve. Átnyúl közvetlen előttem, az én térfelemen lévő törcsiért, egy pillanatra majdnem egymagasságba kerül az arcunk.
- Mondhatni - mondja mindezt szárazon, mire bólintok egyet, közben elkezdem rendbehozni a külsőmet is, ám megakadok a csuklómnál lévő gomboknál. Ja, kigombolni könnyebb, de begombolni már nehezebb, nem törődök vele. A zakó amúgysem láttatja majd, így felveszem azt is, s miután megizgattam magamon a piros nyakkendőm, felnézek a tükörre. Pontosabban az engem bámuló férfira.
- Őszintén a hátam közepére kívánom az egész bált, ha mondhatom ezt - osztom meg vele hirtelen ezt az információt. - Jól szórakozik? - tudom, hogy kérdeztem már tőle, de úgy érzem, beszéltetnem kell. Elhalad a hátam mögött, majd felakasztja a törcsit és csak utána válaszol.
- Nem kedveli a bálokat? Mint mondtam, nagyon jól szórakozom.
- Inkább csak amiket én szervezek.
~*~
Anyám odáig van.
Imádja a díszeket, a nagy lufikat, levendulákat és rózsákat, az élőzenét, egyedül Leonora böki a csőrét, akit hirtelen nem is találok a vendégek közt.
- Neki muszáj volt jönnie?
- Anya - szólok rá szelíden, mire felszegi az állát.
- Tudod, hogy nem kedvelem!
- Miért nem? - körbemutatok a termen. - Ez mind az ő ötlete - látom ezzel befogtam a száját, így nem mondd már semmit, inkább csak puffog magában. Sóhajtva fogom fejem, komolyan nehéz a csajokkal, és csak két nő van az életemben, akikkel tartom is rendesen a kapcsolatot - mondjuk leginkább telefonon a vállalat miatt -, ráadásul alig találkozom velük, de valahogy mindig őrület egy helyen lenni a két amazonnal. - Bemutathatlak végre? - mindezek ellenére nem tudok haragudni egyikre sem, mert őszinték és magukat adják, legyen bármilyen helyzet amibe belekerülnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudnak viselkedni. Komolyan a hisztiket leszámítva, igazán okosak és megérdemlik a tiszteletemet. Anyám bólint, mire egy mikrofont ragadok meg, s a zene ekkor el is halkul. - Üdvözlök mindenkit, remélem jól szórakoznak! - belekezdek a szokásos felkonferálásba, majd mikor végre anyám is megjelenik mellettem, a kis beszédével, jöhet a torta.
A hatalmas torta.
Tengerpart alakú, s azért is kértem ilyenre, mert tudom anyám oda van a vízért, a partért és mindenért ami strand. Valahogy imádja mutogatni testét a falatnyi bikinikben, totál más lesz mikor kiszabadul a víz mellé, ezért nem is megyek vele egy strandra soha. Persze mindez azután lett szokása, miután apám meghalt. Azelőtt nem vehetett fel bikiniket, sokszor kisnadrágban és pólóban fürödhetett, szóval lehet ennek hatására lett ilyen ezzel kapcsolatban. Plusz szerintem már nem is bánja annyira, hogy apám nincs köztünk, hiszen mikor megöltem, konkrétan majdnem nekemesett a kétségbeeséstől.
Talán csak bizonytalan volt, apu volt a családfő a mindenért felelős, s félt vállalni a vállalattal járó melót, így az egész az én nyakamba zuhant.
~*~
A bál a végéhez közeledik, a vendégek már oszolnak és Leonora is meglett, valahol a süteményeknél álldogált. Udvariasan kikísérek mindenkit, mi pedig barátosnémmal alig várjuk, hogy leülhessünk, s a takarítóknak adjuk át a terepet.
S lőn világosság, a folyosó végén a fény, a kocsihoz érve kifújjuk magunkat.
- Ez rohadt fárasztó volt - lerúgja lábairól a magassarkúkat Leonora.
- Drágák voltak... - félig aludva közlöm vele a cipők értékét.
- Még arra sincs erőm, hogy kifigurázzam - a szemben lévő ülésen végigdől.
- Ha bealszol, nem cipellek be...
- Alszok itt, nem gond - csukódnak le szemei, mire ciccenek egyet. - Nyugi, max összepisilem az ülést és a méregdrága ruhát amit vettél, ez az alkoholmennyiség több mint amit a szervezetem elbír...
- Azt mondtad, bírod a piát...
- De én ember vagyok, Leonard... - és itt már K.O. mindkettőnknek. Ülve alszom el arra gondolva, hogy talán holnap megúszom a cégbeli teendőimet, ám nincs energiám szólni a sofőrnek, hogy tartsa a száját az alvóhelyemről, plusz az órámat sem találom bal csuklómon. Nincs erőm visszavonulót fújni, bizonyára ellophatták, arra sem emlékszem, hogy hol hagyhattam el, ezért gond nélkül szunyókálok el.
|
| Sado-chan | 2017. 01. 21. 11:24:20 | #34966 |
Karakter: Gilbert
Megjegyzés: Kedvesemnek
Messziről nem vettem észre, de így már szembetűnő a különbség közte és a hajdani kedvesem közt. Hogy még inkább büntessen minket, fiú testbe hozta őt vissza, egy csöppnyi, gyenge fiú képében, ám földöntúli szépségét még így sem tudják elnyomni. Félénken pillant rám, majd elfogadja segítségemet és felkel a mocsokból. Segítek neki lesöpörni a port, míg ő engem tanulmányoz szótlanul. Tudom, hogy felismert, még ha ennek nincs is tudatában, érzem, hogy a szívünk újra egymásra talált.
- Nem maradhatsz itt… ez birtokháborítás. Ha apám meglát téged akár fel is jelenthet. Nagyon sok pénzedbe kerülne egy per…- dadogja miközben a kis szerszámot szorongatja. Ha netán megjelenne, akkor sem történne semmi, Davin lenne az egyetlen, akit meglátna, miközben magányosan álldogál a sírok közt.
- HA meglátna. – mosolyodok el sokat mondón
- Nem szeretném, ha meglátna… olyan szépen játszol, mindig megmosolyogtat…- suttogja míg félre pillant, arcán halvány pír jelenik meg, szívverése megugrik.
- Ezt még is hogy érted?- Kérdem csodálkozva. Hallotta a játékomat, de engem sokáig mégsem látott meg? Mi történhetett, amitől mégis felnyíltak szemei?
- Hallottam a teraszról, de nem láttam ki játssza. Tudom butaság, de… gyakran álmodom hasonló dallammal… talán valami reklám zene lehet, nem is tudom. Én csak… nem akarom, hogy elmenj, hosszú ideje te vagy az egyetlen személy akit látok és még sincs közöd a családunkhoz. – halvány mosollyal és zavart tekintettel néz egyenesen a szemembe. Emlékszik rá, de nem tudja honnan és emlékszik rám is, tudat alatt. Neki kell visszaemlékeznie, először kimondania a nevemet, különben sosem szabadulok ki innét.
Apró bólintással felelek, majd mikor megkér, hogy segítsek, mellé telepszem az egyik sírkő mellett. Féltő gondoskodással tisztogatja a fejfákat, a virágágyásokat, a köveket.
Lassan haladunk, így a munkák napokig is eltartanak, aminek annál jobban örülök. Mindig naplemente után találkozunk, de a hideg miatt nem maradhat kint sokáig, az idő pedig túl gyorsan telik.
Igyekszem elmémbe vésni minden egyes ragyogó mosolyát, nevetését s kedveskedő szavait. Úgy érzem, kezd megnyílni, mintha végre önmagára találna ebben a törékeny burokban.
- Nem akarok elmenni ebből a kastélyból. – sóhajt fel keserűen végül, elmereng a sírhantot, majd a kastélyt nézve. Nem lehet, hogy máris elveszítsem… Csak most kaptam vissza a kedvesem, de a kegyetlen élet máris el akarja venni?
- Akkor ne menj. Maradj itt.- kérlelem lágyan
- Muszáj mennem. Ha befejezzük a felújítást apám eladja a helyet és újat veszünk, új helyre költözünk. Én nem akarok máshova menni, hosszú idő óta te vagy az első akivel beszélgetni tudok.
Emlékszem, már azelőtt is így volt. Nem voltak soha barátai, s a családja is távol állt tőle már az előző életében is. Gondoskodó, kedves szülei voltak, ám megvolt köztük az a rideg fal, ami miatt mégsem tudtak igazán közel kerülni egymáshoz. Én voltam az egyetlen, aki megtalálta a szívéhez vezető parányi ajtó kulcsát, s gyanítom, most sincs ez másképp.
A szoborra meredve idézem fel az emlékeket, amikor a hatalmas bálteremben táncolni tanított mikor senki sem látott minket, ahogy ügyetlenségemben folyton a lábára léptem, ám ő ezen mindig csak nevetett. Már akkor is egyedül ő látott meg engem, ami mindkettőnk lassú halálát jelezte. Aztán elment. A karjaimban zárult le örökre a szeme, tehetetlenül szorítottam magamhoz törékeny testét, mielőtt a föld mélyére száműzték azt kétszáz évre. Talán én is csak azért vagyok még itt, mert köt az esküm… talán ha nem ígértem volna meg, hogy itt fogok várni rá már rég semmivé foszlott volna a testem és a lelkem, s ő most egyedül, magányosan ápolná tulajdon sírját.
- Ki volt ő neked?- kérdi hirtelen, én pedig újra felé fordulok. Szemeiben kíváncsiság és fájdalom tükröződik, tudja, hogy nem mondok el mindent, érzi, ám azt nem, hogy miért. Nem tudja, hogy nem bántásból nem mondok el neki dolgokat, egyszerűen nem tehetem. Ha megtudná, kit rejt a diófakoporsó, beleőrülne.
- Honnan veszed, hogy volt ő nekem bárki is?
- Neki játszol minden este… tudom, hogy neki játszol, hiszen belenézek a szemedbe és látom rajtad! - Egy…nagyon fontos lány volt. – felelem, s félek, már így is többet mondtam a kelleténél. Persze ő tovább faggat, de nem mondok semmit, csak a gazokat tépkedem. Mond, mért kínzol a kérdéseiddel?
- Rendben, akkor holnap az ő sírja jön. Ígérem, megpróbálom kihozni magamból a maximumot!- mondja lelkesen, de tőlem egy szomorú mosolynál nem telik többre. Talán ha meglátja a sírkeresztbe vésett szavakat újra emlékezni fog…
Sajnos az anyatermészet is közbeszól, hűvös lehelete libabőrt csal kedvesem karjaira, majd mikor halkan felköhög, észbe kapok. Pár percnyi győzködés után végül össze szedi a szerszámokat és elindul hazafelé, de félúton mégis megtorpan. Vajon mi lelte?
- Holnap itt találkozunk hatkor, igaz? Ígérd meg nekem. Ígérd meg, hogy itt leszel és várni fogsz rám!- fordul felé elszánt tekintettel, amire képtelen vagyok nemet mondani, és amúgy is… nem megyek én sehová.
- Ígérem.- bólintok rá, ő pedig elmosolyodik. Mindig is ilyen volt, könnyű volt mosolyt csalni gyönyörű arcára, elég volt hozzá egy kedves szó, vagy akár egy ígéret.
Sokáig figyelem még eltűnő hófehér alakját, az a melegséget, ami utána maradt a sírhantok közt. Én várni fogok rá, ám tudom, hogy ő nem jön, hallom a hangján, érzem, hogy milyen gyenge és beteg.
Gyanúm sajnos be is igazolódott, a következő napokban nem hogy a kertbe, még az erkélyre sem jött ki. Szüntelenül játszom neki, hogy tudja itt vagyok és gondolok rá, hogy tudja, visszavárom, és hogy előcsaljak egykét lappangó emléket.
A harmadik éjszakán végül sikerrel játok.
A hűvös őszi szellő és a lágy dallamok álmot hoztak a szemére, s mikor végre, hosszú idő után először kimondja a nevem lehullanak végre a bilincseim.
Azonnal az ágyához rohanok, nem tarthat vissza sem fal, sem kulcsra zárt ajtó. Az ágya mellett állok meg végül, nem ébresztem fel, csak figyelem őt, aranyfürtjeit, ahogy megcsillan rajtuk a Hold fénye.
- Mért nem vagy képes lemondani végre róla?- hallom meg az ismerős hangot az árnyak közt- Egy ember és egy angyal közt nem szövődhet semmiféle kapcsolat, ezt te is jól tudod- ahogy előre lép végre felfedi magát előttem, fenséges alakja szinte vakító, szikrázó, csak fel ne ébressze a fiút.
Mintha tudomást sem venne rólam, az ágy másik oldalára sétál, majd lehajol hozzá- a fiú, aki egy angyalt talált a kert végében, milyen bájos- veti oda gúnyosan, miközben alabástrom ujjaival végig simít az arcán. Tudom ki ő, s miért jött, ám nem engedem, hogy elvigye őt újra
- Azrael…- sziszegem- mért állsz mindig az utamba, mért nem engeded, hogy egyszer az életben végre boldog legyek? Különben is, mit ártott neked ez a gyermek?
- Hát még mindig nem érted?- csóválja a fejét- mit gondolsz, mért vagy itt? A földre száműzve, megfosztva erődtől, emlékeidtől és nevedtől… Istennek nincs szüksége árulókra…
- Mi... mi történt?- hallom meg Davin reszkető hangját. Felé fordulok, majd mikor vissza az angyal már eltűnt. Sikerült elűzni, de ki tudja mennyi időre- itt vagyok, ne aggódj- térdelek az ágya mellé, hogy aztán kedveskedve simítsak végig az arcán
- Ki volt az a férfi?- kérdi rémülten, miközben rám mered, ám szemeim helyett megviselt fekete szárnyaimat bámulja- és… mi az ott…?
- Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is- sóhajtok fel, miközben feloltva az apró lámpát felegyenesedek, hogy kitárhassam szárnyaimat
- Az, hogy látod a szárnyaimat…hogy engem képes vagy meglátni nem jelent jót, de úgy hiszem itt az ideje, hogy bemutatkozzak - hajolok meg előtte- A nevem Gilbert, vagyis… ezt a nevet kaptam érkezésemkor. Egy kitaszított, névtelen angyal vagyok emlékek nélkül, arra kárhoztatva, hogy kétszáz hosszú éve várjak a sírkertbe zárva, magányosan
- Várni? De mire kell várnod?
- Rád, kedvesem…
|
| Ash | 2016. 10. 01. 02:30:27 | #34632 |
 Karakter: Davin Foghar
Elhatározásomnak eleget is teszek. A másnapi borongós időnek hála felöltve kedvenc kötött kardigánom markolom kezembe a fonott fakosarat, a metszőollót és pár kerti szerszámot majd neki is indulok az elkülönített hátsó résznek. Elhatározom, hogy rendbe teszem a sírkertet így meg is fogom tenni!
Rövid készülődés után már az ismeretlen, álmaimban felcsendülő dalt dúdolva guggolok az általam választott első hant előtt, tépkedve a dudvát dobálom az üres kosárba azokat. Vajon az idő vasfoga az én sírboltomat is így ki fogja kezdeni? Egyáltalán lesz sírom, vagy csak elhamvasztanak és kitesznek a polcra? Talán jobb is lenne, ha az utóbbi történne meg…nem akarom, hogy apám terhére legyek még eltávozásom után is…
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette szólal meg mögöttem egy hang. Nem tagadhatom, megriaszt, zsigerből rándulok össze, azonnal hátra is kapom a fejemet eldobva mindent ami eddig kezem ügyében volt. Az ismeretlen, vérző vézna férfi áll velem szemben, arcán szomorkás kifejezés ül.
- Te…te vagy a férfi…tegnapról. – dünnyögöm rezignáltan, a meglepetés és félsz fenekemre kényszerít így már a homokban ülve nézek fel rá. Hátrálni kezd. Nem akarom, hogy hátráljon, azt akarom, hogy velem maradjon és elmagyarázzon mindent. Ki ő, miért van itt, miért menekül előlem és mi ez a hely! Nyilván tudnia kell, hiszen itt van és itt is volt. Játszik ezen a helyen minden áldott alkalommal. Hallom a hegedű játékát, nem is tagadhatná!
- Mi a neved, gyermek?- Lép egy lépést közelebb válasz helyett. Magam sem tudom miért, de válaszolok neki, majd újabb szokásos kérdést teszek fel.
- Davin… hogy jutottál be?
- - Mindig is itt voltam. Hosszú ideje… mintha évszázadok lennének…
Kísérteties, halvány mosoly szalad át holdvilág képén. Markáns vonásai már-már földöntúli szépséget sugároznak. Kezet nyújt nekem, én pedig magam sem tudom miért, de elfogadom. Felhúzva a porból segít lesöpörni a koszt világos ruháimról. Zavartan hagyom neki, csak meredek az arcára mintha sérült elméjű lennék.
Ismerős ismeretlen.
- Nem maradhatsz itt…ez birtokháborítás. Ha apám meglát téged akár fel is jelenthet. Nagyon sok pénzedbe kerülne egy per…- dadogom az apró ásót szorongatva. Igazából lényem egy része – farkas része.- nem akarja, hogy menjen. Hosszú ideje ő az egyetlen normálisnak tűnő személy aki a rokonaimon kívül beszélget velem. Benne valamiért megbízom, amikor a szemeibe nézek azt érzem már találkoztunk.
- HA meglátna. – hangsúlyozza ki.
- Nem szeretném, ha meglátna…olyan szépen játszol, mindig megmosolyogtat…
- Ezt még is hogy érted?
- Hallottam a teraszról, de nem láttam ki játssza. Tudom butaság, de… gyakran álmodom hasonló dallammal…talán valami reklám zene lehet, nem is tudom. Én csak…nem akarom, hogy elmenj, hosszú ideje te vagy az egyetlen személy akit látok és még sincs közöd a családunkhoz.
Zavart tekintettel nézek a szemeibe. Eddig próbáltam a beszélgetés során kerülni a szemkontaktust de így egészen más. Kénytelen vagyok belenézni és elveszi a mélyében. Alig észrevehetően biccent a férfi, majd mikor megkérem, hogy segítsen rendbe tenni a sírkertet neki is látunk. Lassú de alapos munkát végzünk sírról sírra.
Így folytatódik ez a második és harmadik alkonyatot követően is. Nem maradhatok kint sokat hiszen egészségem igen törékeny, de napnyugtáig egész szürkület ideje alatt vele vagyok, beszélgetünk. Épp bokrétát kötök utolsó előtti hantunk egyikére mikor is megszólal. Valami számomra cseppet sem triviális megjegyzést tesz a virágcsokorral kapcsolatba, mire felnevetek.
Régen nevettem már igazán jóízűt.
- Nem akarok elmenni ebből a kastélyból.
- Akkor ne menj. Maradj itt.
- Muszáj mennem. Ha befejezzük a felújítást apám eladja a helyet és újat veszünk, új helyre költözünk. Én nem akarok máshova menni, hosszú idő óta te vagy az első akivel beszélgetni tudok.
Persze ő egészen máshogy gondolja. Talán többet tud mint én vagy alaposabbak a meglévő információi. Válasz helyett csak vet egy fájdalmas pillantást a még hátralévő, rendezetlen és gazos, borostyánnal benőtt kőszobor felé amelyet eddig olyan nagy becsben őrzött. Mered rá némán, vékony ajkai egymásnak feszülnek. Tud valamit amit én nem, ebben biztos vagyok.
- Ki volt ő neked?
- Honnan veszed, hogy volt ő nekem bárki is?
- Neki játszol minden este… tudom, hogy neki játszol, hiszen belenézek a szemedbe és látom rajtad!
- Egy…nagyon fontos lány volt.- zárja le ennyivel.
Még megpróbálnám zaklatni, ám nem hagyja magát. Innentől kezdve nem hajlandó nyilatkozni.
- Rendben, akkor holnap az ő sírja jön. Ígérem megpróbálom kihozni magamból a maximumot!
Ismét csak egy szomorkás mosollyal jutalmaz. Vérszegény, halvány görbe vonallal, ami mégis felderíti a szívemet. Sajnos nem számolok a váratlan, sokkal hűvösebb és párásabb levegővel. Az első köhögést követően az idegen férfi tanácsára összepakolva a fonott kosarat indulok el már fűtött szobám irányába. Ám mielőtt eltűnnék még hátrafordulva mélyesztem tekintetem az övébe.
- Holnap itt találkozunk hatkor, igaz? Ígérd meg nekem. Ígérd meg, hogy itt leszel és várni fogsz rám!
- Ígérem.
Egyetlen szava elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen. Ő megígérte nekem pedig ennyi elég ahhoz, hogy derengő szívvel siessek vissza a kastély használatba lévő szárnyának irányába. Sajnos még nem tudom azt amit ő már sejthetett köhögésemből: valószínűleg a holnapi találkát önhibámon kívül le kell mondanom. A számomra szokatlan időjárás megviselte a szervezetem is, így egy kezdődő tüdőgyulladással kell hamarosan szembenéznem.
Másnap nem tudok kimenni hozzá. Csak reménykedem benne, hogy meglátogat… Hogy…nem is tudom, talán meglátogathat…?
|
| Sado-chan | 2016. 04. 28. 18:29:20 | #34241 |
Karakter: Gilbert
Megjegyzés: Kedvesemnek
Mikor már képes vagyok lábra állni vissza megyek a sírjához.
Most, hogy tudom, életben van, de nem lehet az enyém még fájdalmasabb. Felidézem magamban bőre illatát, az érintését, a csókját… több mint kétszáz éve nem éreztem már puha ajkait és ez megőrjít.
Erőtlenül roskadok ismét a földre. Miért okoz fájdalmat az, mire mindig is vágytak? Kedvesem látványa száz éves sebeket tép fel, mégis, azt hiszem sosem voltam még ennyire boldog.
Hamar eljön a reggel, én pedig útra kelek, hogy a vaskerítés tövéből ismét őt figyeljem. Meglepetésemre ott ül az erkélyen és olvas. Néha felpillant, de nem lát meg. Szemei a messzeséget fürkészik, a sírokat, ahol szeretett családja és ő maga is nyugszik. Talán tudat alatt tudja ő is, hogy mindig is ide tartozott… talán a szíve még emlékszik is rám, ahogy kint játszadoztunk a kertben, a fák alatt, és a jámbor felhőkre, amik közt együtt repültünk. Sajnos ez már a múlté. Már rég nem vagyok képes a repülésre, szárnyaim elgyengültek, elkorcsosodtak és a tollaim nagy része is kihullott mostanra. Már réges-rég halottnak kellene lennem, s ezidáig egyedül az ígéretem tartott életben. Várni fogok rá, míg visszatér.
És megtettem… de képtelen lennék csak úgy itt hagyni őt.. hisz annyira védtelen, olyan törékeny és ártatlan…
Mindig szerette ha játszom neki. Különösen egy dallamot… talán ha meghallja, újra feleszmél és eszébe jutok. Talán emlékezni fog rám, és ha elég kitartó talán meg is láthat…
Elő veszem kedves hangszeremet és játszani kezdek. A nap már haldoklóban van, sugarai már alig kapaszkodna a horizont vonalába. Érzem ahogy a dallamok madártollként szállnak tova a szélben, egyre feljebb és feljebb, elhaladna az akácok mellett, át a köveken, a sáson és a tavon. Kedvesen cirógatják mindazt ami a lelkemből megmaradt, felelevenítve a rég elfeledett érzéseket..
-Elnézést uram…- vékony, gyermeki hang ránt vissza gondolataim közül. Egy pillanatra megdermedek, lassan fordulva hátra tudatosul benne, szerelmem alig egy méterre áll tőlem. Te látsz engem? Villan át az agyamon.
Érzem hogy egész testemben reszketek, könnyeim végig folynak az arcomon. Ő az… és mégsem… mintha csak egy délibáb volna, halvány árnyéka régi, ragyogó önmagának.
Annyi mindent akarok neki mondani. Magamhoz ölelni, csókolni, szeretni… de nem megy.
Fájdalmas tekintettel vetem magam a rengetegbe, nem is nézek hátra, csak futok, míg lábaim bírják.
Végül aztán egy kiálló gyökér vet véget utamnak. Ahogy belegabalyodik a lábam a sárba zuhanok hangos csattanással. A hegedűm méterekre sodródott, csurom sár és víz… rémülten kapok utána. Ez az egyetlen emlékem kedvesemről, így az életemnél is jobban vigyázok rá.
Hirtelen neszeket hallok a hátam mögül. Egy angyal áll mögöttem, hófehér, makulátlan szárnyai ezüstösen derengnek a feljövő Hold fényében
- Fivérem…- hallatszik angyaltársam hangja, szavaiban fájdalom és megvetés elegyedik- Szörnyen festesz… térj vissza hozzák és felejtsd el az a gyermeket. Meggyógyíthatlak, hogy újra teljes pompádban ragyoghass…
Felkelek és elé lépek. Érzem ahogy az arcomon végig folyik a vérrel keveredett sár.
- Milyen irónikus, hogy pont az ereszkedik le hozzám, aki annak idején a mélybe taszított- sziszegem- mi dolgod velem éppen neked?
- Urunk küldött… figyelt téged és úgy véli, eleget szenvedtél. Érted küldött, míg nem késő..
- Már késő… már réges-rég elkéstél- hátat fordítok neki és a romok felé indulok- Remélem együtt tudsz ezek után élni a bűntudattal…
Pont ő… Pont Gabriel… hatalmánál csak az egója nagyobb és az önimádata. Olyan nagyra tartja magát, csak mert egyike a leghatalmasabbaknak, de nem csinál mást, csak naphosszat ül és bámulja a halandókat. A gyomrom is felfordul tőle, de mivel feljebbvaló, és valaha a tanítványa voltam csak tűrök csendben. Vagyishogy eddig tűrtem. Már nem tartozom a mennyekhet így fölöttem sincs már hatalma.
Letelepedek egy sziklára és a hangszeremet veszem szemügyre. Nincs komolyabb baja, de csurom víz, így köpenyemből letépve egy darabot törölgetni kezdem. El is foglalom magam hajnalik, de mire a kakas megszólal, már újra használható állapotban van. Ismét játszani kezdek, talán elő csalogathatom kedvesemet. Talán ha sokat játszom neki emlékezni fog… a nevemre… ha újra kimondja kiszabadulok ebből a börtönből és közelebb mehetek hozzá.
Órákig játszom, míg újra felbukkan. Fonott kosárral a kezében sétál a kert felé, benne is ásó, rózsák, metszőolló. Halkan dudorászik, mikor belép a kertbe és elindul, egyenesen a sírok felé. Én a távolból figyelem őt, ahogy letelepszik, először hajdani nevelőnője sírövénél és elkezdi letisztogatni azt.
Órák óta figyelem őt, mikor hirtelen hátra kapja a fejét, meglátva engem
- Te…te vagy a férfi…tegnapról- ijedtében hátra esik, én pedig visszább húzódok, de kénytelen vagyok belátni, hogy örökké nem futhatok el előle
- Mi a neved, gyermek?- lépe közelebb. Köpenyem elrejti szárnyaimat, így egy egyszerű férfit lát bennem… és ez jól van így, egyelőre
- Davin… hogy jutottál be?- kérdi remegve
- Mindig is itt voltam. Hosszú ideje… mintha évszázadok lennének…- mosolyodok el halványan
|
| Vinny | 2015. 09. 25. 13:25:36 | #33498 |
Karakter: Davin Foghar
Azt hiszem halmozottan hátrányos helyzetűnek számítok. A bőröm érzékeny a napfényre, ráadásul négy éve egy eddig ismeretlen, halálos kórt diagnosztizáltak nálam. Megpróbáltunk minden gyógyszert, kezelést, de semmi sem hatott. Nem reagáltam rá jól…azt mondták visszafordíthatatlan a folyamat, ráadásul áttétes az egész. Azt hiszem nem szabadna tudnom mit jelent az, hogy áttétes. Ahogyan azt sem, hogy mi a fájdalom.
De tudom.
Azt is mondják ez a betegség agyban dől el.
Talán igazuk van. Az orvosok szerint már egy éve halottnak kéne lennem. Én nem akarok meghalni.
Élni akarok. Így élek.
Apámnak sokkal nehezebb volt ez az egész, azt hiszem anyám halála után én vagyok neki az egyetlen, ami még megmaradt. Persze nem érzékelem a szeretetét. Retteg attól, hogy elveszít, ezért retteg attól is, hogy velem legyen. Azt hiszem ez valami férfi dolog…
Sok mindent hiszek.
Keveset tudok.
Viszont szeretek tanulni, új dolgokat felfedezni. Szeretek sétálni, viszont nem tudok sokat. Kifáraszt a séta és félek is a sötétben. olyankor Isten nem lát. A világosabb féltekére figyel, az ellenkező oldalt elfelejti lektorálni arra a 10-12 órára. Aztán az első kakas szavával ő is felénk fordítja tekintetét. A sötétség a démonok és keserűség ideje. Ezért is rettegek tőle annyira.
Apám jó ember.
Talán ezért is döntött úgy, hogy felvásárol egy-egy régi romot, majd felújítja őket. Eközben mesél a történetükről, én pedig mellette lehetek és mindent nézhetek, tapasztalhatok. A világ legkülönbözőbb tájain jártam már vele ez alatt a négy év alatt. Mindig mást láthattam, ez pedig boldoggá tesz.
Azonban ez a hely teljesen ás, mint az eddigiek. Mert amikor ide begördül a régi típusú, bogárhátú vörös Wolksvagen, Azonnal érzem: Itt már jártam.
És mégsem.
Nem hiszem, hogy láttam valaha már ezt a helyet a könyveimben. De mégis úgy érzem, már jártam itt. Különös, borzongató érzés. Lassan pillantok végig a kopottas falakon, a szépen művelt kovácsolt kapun, a rózsaablakok maradékain.
Hatalmas birtok terül ez a ház mögött, még halastó is van. Gyönyörű!
Már épp alkonyodik, mikor kiszállunk az autóból. Mindent látni lehet, azonban a nap már nem süt oly erősen, hogy bántson.
Hagyom, hogy cipeljék a bőröndöket, elvarázsolódva követem őszesbe hajló apám. Megmutatja a szobám.
Viktoriánus kori csodálatos ház, bár kissé már le van lakva. Ettől függetlenül amolyan szerelem első látásra. Minden tökéletes benne, az illata pedig ódon, mégis megnyugtató.
A hátsó szárnyba kísérnek, oda ahol a szobám van.
Hatalmas ágy vár, tiszta használati tárgyak, minden hangulatos korabeli, és ami még fontosabb: steril.
Se internet, se telefon.
És ez így tökéletes.
A vidéki nyugalom.
Kipillantva az ablakon nem látok mást csak egy keskeny ösvényt, melyet hófehér rózsalugas ölel körül. Egészen egy elkerített részig vezet, ahol nincs más, csak gaz. És egy borostyánnal és mohával körbefutott kőboltív, mely alatt talán egy szobor is lapulhat. Keresztet veszek ki. Azt hiszem egy sírkert lehet.
Késő van.
Leoltom a lámpát.
….
Meseszép, horgolt, hófehér ruhában sétálok ebben a csodálatos kastélyban. Hajam hosszú, mellkasomra terül, fodrozódik akár a tenger. Aranyló.
A séta nem fáraszt ki, a kő nem hideg. A napfény simogatóan hatol be az ablakokon, mégsem éget.
Kedvesen cirógat.
Meg kell locsolnom a rózsáim. Szeretem a rózsáimat, én magam ültettem őket. Tőkéről tőkére.
Gondosan, egy kedves barátommal.
Valakivel, aki fontos nekem. Akit szeretek.
Nem hervadhatnak el a virágok. Az azt jelentené, hogy a szeretetnek, a kapcsolatnak mely köztem és e-között a személy között van: vége.
Ezek a különleges rózsák jelképezik a mi különleges kapcsolatunkat.
Mágikus rózsák.
Hirtelen hideg szél csapja meg az arcomat, mely egy fájdalmas sikolyt is felém sodor. Valami olyasmit, ami néma, de mégis megöl…fájdalmasan markol a belsőmbe. Szemeim kipattannak, ingemet összehúzom magamon.
Magam sem tudom hogyan, de a hátsó kert előtt találom magam. Idegesen pillantok körbe, arcomra kiül a rémület. Fogalmam sincs hogy kerültem ide.
Azt hiszem…alva jártam.
Sarkon fordulva sietek vissza a szobámba, de valamiért rossz szájízem van…
…
Másnap nem mesélem apámnak a kis kalandomat a rózsakertben.
Nem is szeretném megijeszteni, s ha megtudná, hogy mit csináltam, valószínűleg 24 órás őrizetet kapnék.. Retteg attól, hogy bajba keveredek. Volt már rá példa, hogy alva jártam. De nem szeretne sem a tetőről, sem a tóból kiszedni.
Árnyékos terasz nyílik szobámból, melynek kilátása a sírkertre s a fák övezte halastóra pillant.
Kihúzva egy széket, s csellómat látok neki az egyik Bach melódiának. Lassan, átszellemülten játszom, tekintetemmel hol az ébenfa fogólapot, hol a sírkertet nézem. Szemeim lehunyom, ringatózom a dallamra. Különös nyugalommal tölt el a játék.
Ez az egész környezet. Mintha ismerős lenne.
A nap így nem is telik oly nehezen. A tornácon ülve olvasom kedvenc könyveimet, rajzolok, festek, játszok a hangszeremen. Alkonyatkor még egy séta is belefér vacsora után. Visszautasítom apám ajánlatát, egyedül szeretném felfedezni a környéket.
- Jó, de ne csatangolj messzire. Sötétedésre érj vissza.
- Ígérem, nem fogok+
- Mármint visszaérni, vagy elcsatangolni? –nevet fel öblösen.
- Sötétedésre itt leszek. – mosolyodom el megigazítva a fekete kötött kardigánom.
Vigyáznak rám, nehogy megfázzak. Nem bíznak benne, hogy a szervezetem képes lenne megbirkózni egy egyszerű betegséggel is. Pláne most.
Fájdalomcsillapítóval magamban végok neki az útnak.
Minden annyira szép, ódon s ismerős.
Már majdnem teljesen lemegy a nap, mikor elérek a sírkertig.
Bizonytalanul tolom be a rozsdás vaskaput, mely gyászosan nyikorog. A felfuttatott rózsáktól nem látom a temető végét ahol az a bizonyos, fura szobor áll. Inkább….sírboltnak mondanám.
Azt hiszem az volt, mielőtt benőtte a moha.
Lassan haladok egyre bentebb, elvétve egy-egy ferde követ látok, melyek sírokat jelölnek. Mindegyikre azonos családnév, s egy dátum van írva: 1852.
Valami gyászos, szomorú dallam csendül, melyet felém fúj a hideg szél.
Összébb húzva magamon kardigánom sietek a temető vége felé, ahonnan a hangot is hallom.
Egy férfi áll a sírnál, játszik. Haja szőke, de piszkos, ruhái kopottak, koszosak.
Annyira gyönyörűen játszik..
- Elnézést uram…- szólítom meg.
Lassan megfordul, arca vörös, véres.
Azt hiszem megsérült.
Talán ő jobban megriad mint én ,elrántva válla alól a hegedűt tűnik el sietős léptekkel a rengeteg, ss halas tó irányába.
- Ne féljen tőlem, várjon meg! Én csak kérdezni szeretnék!- iramodok utána, azonban mire eljutok a sírkert végébe kifáradok, s őt sem latom sehol.
Eközben a sötétség is jócskán nyakunkra ül.
Egy ideig még meresztgetem a szemeim, majd megfordulva sétálok a sír elé.
Itt is ötvenkettes dátum van…és egy lány neve.
Vajon ki lehet ebben a sírban?
És ki volt az a férfi?
Mindenesetre eléggé elhanyagolt…talán holnap ha nem fog annyira sütni a nap – amúgy is borongós időt mondtak – ki tudok jönni és rendbe tudom tenni a többivel együtt. Talán levághatnék pár szál rózsát, és a sírokra tehetném…
Szegények…
|
| Sado-chan | 2015. 09. 07. 16:36:28 | #33435 |
Karakter: Gilbert
Megjegyzés: Édesemnek
Talán éjfél lehet...nem tudom.
Az időérzékem réges-rég elveszett, és igazából egy olyan lény számára, aki az örökkévalóságnak él, mindegy is. Egyedül, egymagam az idők végezetéig.
A várkert romjai közt sétálok, kezemben holt kedvesem rózsafüzére, melyet még a halála előtti utolsó órákban ajándékozott nekem. Azt mondta őrizzem míg vissza nem tér, s akkor majd erről megismer, hisz számára oly kedves ez a tárgy...azóta is várok rá, rendületlenül, év tizedek, ha nem századok óta.
Felnézek az égre, de a Hold helyett csupán a millió és egy csillag veti rám halovány fényét.
Vajon a fentiek látnak engem? Fivéreim és nővéreim...vajon emlékeznek még rám?
Beletörődve sóhajtok fel, majd leugrom az egyik sziklapárkányról, hogy aztán kedvesem sírja felé vegyem az irányt.
Az utóbbi pár hétben mintha fényt látnék a kastély épen maradt szárnya felől, de mivel köt az esküm, a kápolna és a sírkert területét nem hagyhatom el pár lépésnél távolabb...meg amúgy is...ha esetleg új lakók érkeztek, azok nyilvánvalóan egyszerű, halandó emberek, akik nem látnak engem.
Búskomoran ülök le a zöldellő sírkő mellé, hátamat és szárnyaimat egy kicsorbult madáritatónak támasztom és elő veszem kedves hangszerem.
Egy megviselt, kopottas fekete hegedű, ezüstösen csillogó húrokkal. Behangolom, majd játszani kezdek rajta.
Régen megannyi kedves és szívmelengető dallamot játszottam, hogy mosolyt csaljak pirospozsgás arcára, de mára csupán egyetlen dallamra vagyok képes. Egy szomorú, gyászos dallamra, melytől minden élő szív meghasad és az angyalok is megkönnyezik. Rendszerint az én szememből is kicsordul a könny, mire befejezem. Vérvörös könny, mely pirosra festi sápadt arcom.
A legenda szerint, ha egy angyal beleszeret egy halandóba, és elveszíti szerelmét két út jelenik meg előtte. Az egyik rövid és kegyetlen. A szíve darabokra hullik, elhal, akár egy csillag, és lassan eltűnve semmivé lesz. A másik sokkal lassabb. A látványos robbanás elmarad, helyette lassan sorvad el, elveszíti mindenét. Minden emléket, érzést, öntudatot, míg végül feladja angyali mivoltát és démonná lesz...
Nos, én az emlékeimet már akkor elveszítettem, mikor száműztek édenből. Még a nevemre sem emlékszem, csupán arra az egyre, melyet kedvesemtől kaptam.
Gilbert...hmm...az ősi Valea nyelvén elveszettet jelent...és valóban elvesztem. Időben és térben, a másik felemet keresve.
Hirtelen ismerős érzés nyilall belém.
Mintha testem önkéntelenül mozdulna, felkelek és futni kezdek, egyenest a kastély felé. Magam sem tudom mi az, de mennem kell.
A sírkert határán álok meg végül, ahonnan tisztán látni lehet a kastény kapuját és az udvart.
Lassan, nyikorogva nyílik a kovácsoltvas kapu, majd egy halovány, pizsamás délibáb libben át annak küszöbén.
Mintha káprázna a szemem... hófehér hálóingben, szőke selymes fürtök és az a jellegzetes, kecses mozgás...
Bátortalanul merészkedik ki egészen a fehér rózsalugasokig, de csak addig...tovább nem mer.
Kétségbeesetten kiáltom a nevét, és mintha hallaná a hangom, felém fordul, tekintete találkozik az enyémmel egy pillanatra, de mégsem lát meg. Összébb gombolja magán az inget, ezzel elrejtve sápadt bőrét a hideg fuvallatok elől, majd visszaindul.
Ahogy becsukódik mögötte a kapu, mintha tőrt döftek volna a szívembe.
Miért nem lát? Talán a sötétség olyannyira elemésztett, hogy őt is megvakítja a fekete aura? De legalább itt van...és él. Újra itt van, de mégsincs mellettem...
nem tarthatom a karjaim közt.
Ülésbe rogyok, fejemet a vaskerítésnek döntöm. Szemeimből újra vér folyik...
Ennyi év után...de nem baj, legalább él és láthattam végre, és hiszem, hogy hamarosan újra a karjaimban tarthatom őt, és újra együtt lehetünk majd!
|
| Kita | 2015. 05. 04. 22:30:46 | #32822 |
 Karakter: Six
- Elnézést kérek a zavarásért, a nevem Niel – engedi el végre a felkarom, de még égeti az érzés a bőröm. Teljes nyugalommal pillantok rá, a szívverésem se gyorsul fel. Ez csak egy ostoba kölyök. Ahogy eldugja a kezét, fülig zavarban, a füle is piros. Egy védtelen… ostoba kisgyerek, aki az anyja sminkjeivel játszadozik. – Csupán a tegnap esti megrázó esemény miatt bátorkodtam feltartani. Bizonyára megrémült. Tudni szerettem volna, hogy jól van-e.
Picit megrándul a szemem. Ilyen még nem fordult elő, pedig elég régóta űzöm a szakmát. Aggódott? Fel se tűnt neki semmi? Miatta aztán tényleg nem kell aggódnom.
- Nem láttam semmit. Most pedig megyek. Dolgom van – sarkon fordulok, és otthagyom. Megrándul a szemöldököm, ahogy beleharapok a csokiba, visszafelé úton az irodám felé. Nem tette össze a dolgokat. Már az is csoda, hogy egyáltalán felismert, kíváncsi lennék, hogyan. Megáll egy pillanatra az állkapcsom, a csoki maradékát kidobom. Csak egy ostoba civil. Talán a Szolgálatnak se lesz érdeke kiiktatni.
XxX
Egész nap dolgozok, főleg abban a nyomorult kis irodában a sok idiótával körülvéve, az asztal alá szerelt pisztoly hideg féme nyugtat meg, amikor hozzáérek. Megkaptam az üzenetet, miszerint a munkadíjat átutalták a számlámra. Mégis, rossz érzésem van. Lassan ráharapok az alsó ajkamra, összecsukva a gépet.
Hazafelé menet megrezzen a telefonom, beülve egy kávézóba nyitom ki. A Szolgálat két ablaka ugrik fel, a jobb sarokban a közvetítő, Eva neve.
„A megrendelő változtatott a feltételeken” – hmm, az új munka. Egy nagyvállalkozó böki valakinek a csőrét. Nem így terveztem. – „Elfogadja az új paramétereket?”
Igen – gépelek be.
„Köszönjük, hogy vállalja a változtatásokat. Úgy néz ki, akadt egy szemtanú. A megbízó nyilvános helyet jelölt meg, és a szemtanút kell beállítani, mint tettest”
Kérem a részleteket – küldöm el.
Amikor megkapom a képeket, az adatokat, elkerekedik a szemem. Hát tudnak róla. Ez a kis nyomorult.
Ez csak egy béna kölyök!!
De a megbízás az megbízás. Ennyi, egy hülyével több vagy kevesebb a földön, számomra mindegy. Én csak a fegyver vagyok.
XxX
Ez az a kocsma, amit megkaptam, mint munkahelyet. Itt dolgozik… a hajam kiengedtem, a kabátomat összefogom magamon. Nem lenne egyszerűbb egy golyót ereszteni belé? Meg kell rendezni az egészet, hogy a megrendelő elégedett legyen. El kell csalni… aztán elég lesz a kezébe nyomni a pisztolyt.
Füstszag van, szar zene, sör és állott emberbűz. Úgy látszik, a kölyök mégsem annyira tehetetlen, vagy csak kellett neki egy kis idő, hogy összerakja a dolgokat – amint meglát, még jobban lesápad a spirálja alatt. Szóval leesett neki a lényeg. Megáll a mozdulatban, lassan leteszi a söröskirglit a kezéből, pislogás nélkül mered rám.
- Beszélgessünk – nézek rá, immáron az álcaszemüveg nélkül. Rezzenéstelenül, hidegen meredek a szemeibe, mire felveszi a rongyot, mintha az rejtené a keze remegését.
Megfeszül a nyaka, kitágul az orrcimpája. A pupillája kitágult, a mellkasa alig emelkedik. Fél. Sőt. Igaza van, csak egy mozdulatomba telne golyót ereszteni belé, de rá még szükségem van.
- Itt?
- Odakint. Megvárlak – biccentek, és nyugodtan kisétálok. Hamarosan végez. Amit csak lehet, tudok róla. Csendesen támasztom a falat, beburkolózva a hatalmas szürke kabátba, de a kezem a belső zsebbe süllyesztett pisztolyon van.
Alig fél órán belül jön ki, intek neki egy szó nélkül, hogy sétáljunk. Alig mer levegőt venni, rám se néz.
- Félsz tőlem? – nézek rá nyugodtan.
- A szemem előtt öltél meg valakit – néz végre rám. Nyugodtan rándul meg a szám, mintha mosolyognék. Nem tagadom, ami csak megerősíti őt a hitben és a tudatban.
- Eltartott egy ideig, hogy összetedd a dolgokat – nézek előre – Nem szeretem a szemtanúkat.
Finom pszichológiai terror. Egyszerűen felvázolom előtte a jövőképet, ami így vagy úgy elkövetkezik, de persze neki erről nem kell tudnia. Az átlagember rettentően fél a haláltól. Vagy ha nem a sajátjától, a fejében felpörögnek a képek, hogy a szeretteivel történik valami tragikus. Mereven nézek a szemébe, pislogás nélkül. Tudatosítsd, hogy apránként meg tudnálak kínozni, testileg és lelkileg, majd pedig megölhetlek. Le is sápad, összepréselve az ajkait hajtja le a fejét, hogy a hosszú tincsei előre hullanak. Lassan vesz egy mély levegőt.
- Meg akarsz ölni?
- Ha megteszel nekem valamit, nem – vonom fel a szemöldököm.
- Én nem fogok részt venni ilyen…
- Akkor egyszerűen golyót eresztek a gyomrodba, és megvárom, hogy elvérezz – fejezem be rezzenéstelenül, rá se nézve. A hangtompító karcsú csöve finoman a bordái alá nyomódik, a kabátom lezser szabásától persze nem látszik semmi. De ő érzi. És kiveri a víz. Nyel egy nagyot, a lélegzete reszketeg és akadozó, festett körmű ujjait a hajába mélyeszti.
- Mit kéne tennem…? – finoman felfelé görbülnek az ajkaim. Okos válasz.
XxX
Nem tudom, mit gondol rólam, és hogy őszinte legyek, egyáltalán nem is érdekel. Elintézem a célpontot és ezt a dilettáns kölyköt is, utána pedig minden megint normális lesz.
Annyi lesz a dolga, hogy ott legyen valahol, ahol én mondom neki. Pontosan célvonalban, hogy egy jobb szakértő bemérhesse őt, mint a lövés forrását, milyen tragikus; egy anarchista, akinek nem jött be a miniszter intézkedése, és újrajátssza Lincoln megölését. Egy lövés a miniszter úrnak, egy megy a sajátjába fejbe. Előfordul az ilyen, főleg manapság. A külseje pont jó hozzá, az emberek előítéletesek.
Megcsörren a telefonja, sápadtan felveszi és a füléhez tartja. Az én fejemen headset van, hogy mindent szemmel tudjak tartani.
- Most maradj szépen a helyeden – mondom nyugodtan. Én nem sokkal mögötte vagyok, emelt nyakú fekete kabátban, fekete nadrágban, nőies, de praktikus csizma a lábamon, a hajam sima és kiengedett. Az a pár világos, majdnem ősz tincs elvegyülhetetlenül vibrál a szálak között. – És bármi történik ne mozdulj. A végén félremegy a golyó.
- Miért csinálod ezt? – szól bele. Felvonom a szemöldököm, lassan és feltűnésmentesen sétálva, hogy a legtökéletesebb helyre jussak a legkevesebb feltűnést keltve. Nem válaszolok, ez ostoba kérdés.
Tíz másodperc.
A miniszter autója épp begördül, a tömeg hatalmas, pont el fogunk vegyülni, én pedig nem sokkal leszek a kölyök háta mögött. Az Ő irányából jön a lövés, a pisztolyon rajta lesznek az ujjlenyomatai, és alig egy méterre fog heverni tőle. A fejlövés lendülete kiviszi a kezéből, főleg ekkora tolakodás közben, előfordul az ilyen.
Öt másodperc.
Két méterre vagyok tőle, de ahogy a tömegben idegesen nézelődik, pont felém fordul. Az a kimeredt szempár, mint legelőször, vagy mint a teremben, amikor rám nézett… Elkapom a tekintetem.
Egy másodperc. Abban a pillanatban kinyílok a limuzin ajtaja, kibukkan egy félkopasz fej, a pupillám összeszűkül, csak a célpontot látja. A profilja alapján azonnal azonosítom. A fegyver csöve majdnem a fiú vállához ér, amikor elsütöm, egy tökéletes halántéklövés vág a politikus fejének ellentétes oldalában egy hatalmas krátert.
Amikor pedig az Ő álla alá tenném a pisztolyt, az arca… elsápad, mégis látom, hogy a szeme alatt kivörösödik, de a félelem és az adrenalin nem az én mozdulatom miatt dobol a fülében.
Mögém néz, valahova mögém…
- Vigyázz! – kiált fel. Lelassul az idő, a világ, a hajam meglebben és a szemembe csapódik. Reflexből kapom el a vállát, és oldalra rántom, ellökve, de a fordulattól én kerülök a helyébe, bár elcsúszik a lövés, át a vállamon. Vér fröccsen az arcára, az én vérem, a lyukra tapasztom a kezem. Mesterlövészpuska, lehet vagy négy kilométerre, esélytelen bemérni… de engem miért, miért?! Mi folyik itt?!
Habozás nélkül állok fel, elkapva a kölyök karját vonszolom át a legnagyobb tömegen, hogy ne tudjanak hibátlanul beazonosítani minket. Nem akarnak több hullát, mint ami feltétlenül muszáj, nem fognak lőni, nem kellenek szemtanúk… Zihálva szorítom össze a fogam és vonszolom a fiút magam után.
Mi folyik itt…
- Mi történt? – zihálja a fülembe, amikor belököm egy taxiba és beadom a címet. Összeszorított foggal szorítom a vállam, hogy visszatartsam a vérzést. Még benne van a golyó… azonnal haza kell mennem, és onnan is eltűnni!
- Csak fogd be a szád – szűröm az ajkaim között, lángoló szemmel előre meredve.
Hamar a lakásomhoz érünk, nehezül a fejem a vérveszteség miatt. Eddig még sosem volt olyanra példa, hogy egy férfi támogasson a derekamnál fogva… ez szégyen, meg kellett volna halnom… Az lesz. Nem adok magunknak így fél órát.
A kilincs felé nyúl, én pedig reflexből elkapom a csuklóját.
- Ne… - morgok. Ha csak úgy hirtelen benyitna, a pofánkba robban az egész… de bejutunk, ő pedig elhűlve mered az ajtóra szerelt bombára.
- Hol az elsősegélydoboz?
- Az asztal alatt – dőlök el a kanapén, ahova leültetett. Azonnal hámozom le magamról a kabátot, a felsőt, A felsőtestemen csupán a feszes sötét sportmelltartó marad. A fél oldalam tocsog a sötétvörös vérben, az arcomon is csíkokban áll…
- Mit csináljak? – néz rám sápadtan, de a szeme tűzben ég. Egy pillanatig nézek rá, tanácstalanul. Ez az egész a te hibád, te idióta, ha te nem vagy rosszkor rossz helyen, az egész a te rohadt hibád… Meg akartam ölni, meg kellett volna ölnöm, abban az egy pillanatban, amikor a pisztoly csöve az ádámcsutkájának nyomódott, de ő mégis figyelmeztetett, megmentett! Most is segít, segíteni akar… talán még nem tudatosult benne, hogy majdnem a szemén keresztül engedtem át egy negyvenötös golyóját. Segíteni akar…
- Hozd ide a szeszt és szedd elő a steril kötést – utasítom visszadermedő arccal, de látom, hogy egy pillanatra lefagy, ahogy végigméri az alakom. A pólóm még nem teljesen véres felét a számba tűröm, a kezem paraszti egyszerűséggel öntöm le az alkohollal. Az órára nézek. Talán egy óránk ha van, a legjobb esetben is.
- Most meg… - hajol közelebb hozzám, de akkor megnyomkodom a vállam környékén, és hirtelen két ujjam a lyukba tűröm. Összepréselve a szemeim ordítok bele a kötésbe, mégis tompán, ösztönösen fogom vissza a hangom. Hallom hogy leborzadva ordít fel, öklendezik, de pár másodpercen belül kikotrom a vállamból a golyót, leizzadva, kába szemmel dőlök hátra és kirántom a ronggyá lett felsőt a számból.
Ő is szarul néz ki. Gyenge a gyomra. Amatőr… zihálva fogom a vállam.
- Most varrd össze.
- Hogy mit csináljak?! – néz rám sápadtan, kimeredt és parázsló szemekkel. Remeg a keze, igaz a végén még mellébökne.
- Francba – hunyom le a szemem. Össze kell szednem magam, tudni akarom, mi folyik itt… ki akart megölni engem is… - El kell tűnnünk – a jó kezemmel szorítókötést teszek a vállamra, szégyenérzet nélkül megyek át a hálóba. A kölyök zavarodottan, sápadtan jön utánam, én pedig a földre tolt három hatalmas, fémszínű bőröndre mutatok. – Azokat hozd.
- Mit csinálsz most? – kapja fel, legalább nem ellenkezik. A jó kezemmel markolom meg a harmadikat és visszaélesítem a bejárati ajtón a bombát, majd leterelem a garázsba. Azonnal autóba ülünk, fekete, feltűnésmentes.
- Megmentem az életünket. A tiedet is, egyelőre.
|
| Morticia | 2015. 05. 04. 11:33:19 | #32821 |
 Karakter: Nathaniel Butler
Pontosan nyolc órakor megszólal a „Cradle of Filth – Forgive me Father” című száma. Szemeimet csukva tartom, ajkamon könnyed mosoly játszik. Élvezem a zenét, illetve a hozzá kapcsolódó kellemes és pikáns emlékeket: a szőke ciklon alakja lebeg lelki szemeim előtt, ahogyan a tüll anyagból készült, teljesen átlátszó, alakjára simuló apáca jelmezben ritmusra vonaglik az ágy sarkánál… Kellemes emlék, mely elnyomja az utána következő tengernyi rossz élményt a leányzóval való kapcsolatom utolsó hónapjairól.
Nem hiába válaszottam ébresztőnek; felvillanyoz és figyelmeztet egyaránt. A nőkkel nagyon vigyázni kell!
Hatalmasat nyújtózom, izületeim tiltakozva ropognak a korai igénybevétel ellen. Amint véget ér a szám, a készülékért nyúlok és kikapcsolom az ébresztőt. Egy nap egy szám csak egyszer. Ez a mottóm. Mivel már úgy is a kezemben van a telefonom, megnézem a facebookomat. Miután meggyőződtem arról, hogy az emberiség továbbra is hátramenetbe kapcsolva halad, rátérek az üzenetekre. Semmi érdemleges. Jöhet a viber, majd a skype. Úgy érzem, csupán az időmet vesztegettem. Rápillantok a kijelző sarkára. Pontosan fél kilenc. Elégedetten ásítok. A legelső órám délután 1-kor kezdődik. Ráérek még. Nagyon is.
Lassú motdulattal ülök fel az ágyban. Még mindig alig hiszem el, hogy már nem bérlem a lakást, hanem sikerült megvásárolnom. Végre van valami komolyabb tujlajdonom, amit felmutathatok; igen, én küzdöttem meg érte, nem pedig anyuci és apuci tettea a fenekem alá, ahogy az átlag egyetemistáknál szokás. Igaz, áron alul, a bankon keresztül sikerült megkaparintanom.
A kényelmes, puha matracról körbehordozom a tekintetemet a szobán. Aprócska, akárcsak az egész ingatlan. A fal feketére van festve, az ággyal szemben ablak, annak a két oldalán egy-egy sötétbarna, kötetektől roskadozó könyvespolc. A jobb oldali mellett kissé kopott, világosabb színű íróasztal, rajta a laptoppom, ceruzák és üres papírok halma. Alatta kicsiny szemeteskosár, tele összegyűrt sikertelen művekkel. A bal oldali mellett ruhásszekrény, mellőle nyílik az ajtó, ami a folyosóra vezet, ahonnan be lehet lépni a fürdőszobába és a nappaliba, a túlsó végén pedig megtalálható a konyha, ami egyben az előszoba is.
Nem a legnagyobb és legmodernebb, ám számomra tökéletes. Elégedetten sóhajtok, majd kikászálódom az ágyból. Indulhat a reggel a megszokott rutin szerint: edzés, reggeli, zuhany, hajmosás és szárítás, öltözködés, borotválkozás, körömlakkozás, smink végül pedig utolsó simításként dezodor és fűszeres illatú parfüm.
Rápillantok az órára. Háromnegyed tizenkettő. Indulhat a nap igazi része.
Becsapom magam mögött az ajtót, amivel másképpen nem tudnám kulcsra zárni.
Leballagok az első emeletről az alagsori tárolókhoz. Kinyitom a sajátom, kiszabadítom a kerékpáromat, majd kicipelem az épületből. Kényelmesen elhelyezkedem s tekerni kezdek. Fél órás az út az egyetemre, így még van időm beugrani a hamburgereshez. Egy gyrost rendelek pitában, jó csípősen. Az iskolában a menza szörnyű és drága, így inkább emellett az étrend mellett döntöttem. Az egészséges kajához és az éteremhez csóró vagyok.
Miután elfogyasztottam az ebédemet, újra biciklire szállok. Negyed óra múlva megérkezem. Lelakatolom a járművemet, megigazítom a hátamon a táskt, beletúrok ébenszín hosszú tincseimbe.
- Na,hajrá!- buzdítom magam férfiasan mély hangomon, majd belépek az épületbe.
Van még 20 percem az óra kezdete előtt. A zaj szinte mellbe taszít, adrenalinnal pumpálja tele a vérem.
Sosem szerettem a tömeget. A koncert teljesen más, akkor az ember csak az együttesre figyel…
Keresek egy nyugodtabb zugot. A negyedik emelet legvégében lévő ablaknál lelek rá a nekem megfelelő helyre. Az eddigi utat lökdösődve tettem meg, mivel senki sem akart arrébb menni.
Leülök a párkányra, előveszem a telefonom és a fülesem. Gondolkodom, ki lenne az ideális alany. Manson mellett döntök. Fejem és lábam követi a ritmust, míg ajkam hangtalanul formálja a szavakat.
Hirtelen tömeg támad a folyosón, ami csupán egyet jelenthet: művtöri Dobson professzorral. Kihúzom a dugót a fülemből és beállok a sorba. Az ajtó felőli legelső sorba zuttyanok, míg a többiek igyekeznek közelebb ülni a katedrához. nyalizás és bájolgás… A hideg is kiráz tőlük. Érdekes módon nekem ezek segítsége nélkül is sikerül jelesre vizsgázni mindig és mindenből. Pedig általában nem figyelek. Legalábbis nem teljesen.
- Csendet és figyelmet! Mindenki hall? Príma! Na akkor ma…
- Professzor úr! – szakítja félbe hirtelen az egyik kockafej minden előzetes engedély nélkül. A prof szeme egy pillanatra összeszűkül, majd mosolyra húzza az ajkát.
- Igen, Peterson?
- Hallani halljuk, de látni nem látunk semmit!
- De hiszen itt…- nem fejezi be, mivel észreveszi az üres vásznat és a nem működő vetítőt- Ó… Egy perc türelmet, fiatalok, beszólok a központnak.
Figyelem, ahogyan kócos tincsibe mélyednek az ujjai, amint mindig, amikor zavarba hozzák. Sóhajtva kapom elő a táskám mélyéről a rajzfelszerelésem és nekiállok portrét készíteni. A lányt az utcán láttam ma reggel, m a fotómemóriámnak köszönhetően minden apró vonására emlékszem.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire felemelem a tekintetem a papírról. Az elém táruló látványtól pedig a tüdőm elfelejti, miért is cipelem magammal. A gyomrom görcsbe ugrik, a szám kiszárad. A katedrán egy fiatal lány ácsorog, fakószürke szemei laptoppja monitorán csüngnek, arca rezzenéstelen márványszobor, ahová kósza, sötétbarna tincsei folyamatosan betolakodnak. Ruházata egyszerű, sokat fedő, így az alakja rejtve marad előttem. Nincs benne semmi rendkívüli… Azon kívül, hogy a kisugárzása miatt minden porcikám veszélyt sikolt és automatikusan menekülő üzemmódba kapcsolok. Minden erőmre szükségem van, hogy ne szaladjak el. Az ösztöneim még sosem hagytak cserben… De mégis mi lehet ennyire veszélyes ebben a nőben azon kívül, hogy a gyengébbik nem tajga?
Ekkor felnéz rám, tekintetünk egyetlen másodpercig találkozik, minek köszönhetően lúdbőrös lesz minden tagom. Elfordul és kisétál. Magamra hagy a kételyemmel, ami az egész napomat elszúrja úgy, ahogy van.
*
Miután a második órám is véget ér, nyomott hangulatban indulok kifele az épületből. A haverjaim – akikre a vilg minden kincsééért se bíznám még a macskámat sem – vigyorova köszöntenek, majd ahogy közelebb érek lehervad ajkukról a jókedv.
- Már megint borongsz, Niel? – kérdi Chris, azonban meg se várva a válaszom a többiek felé fordul – Skacok, nyomás bulizni! Ma elmarad mellőlünk az Ördög!
Vigyorgás. Röhögés. Távozó léptek.
Szemeimet forgatva a bicikliparkoló felé veszem az irányt. Hitetlenkedve torpanok meg. egy árva bringa sincs itt… Az enyém se. Vállam megereszkedik, arcomon a nem-hiszem-el kifejezés jelenik meg.
-Jaj ne már….! – csusszan ki szorosan összezárt ajkaim közül méltatlankodásaom ékes bizonyítéka.
Körbejárom az egyetem területét, azonban nem lelek rá sehol. Beletörődve a megváltoztathatatlanba elindulok gyalog a munkahelyemre. Szerencsémre pár nap és fizu. Addig kibírom valahogyan a gyaloglást. Nem adok ki pénzt a buszra. Felesleges pazarlás.
A kocsma, ahol dolgozom, az elegáns negyed szélétől öt percre található. Szedhetem a lábaimat, ha nem akarok elkésni. Túl sok időt pazaroltam el a canga keresésével…
Hirtelen megpillantom AZT a fakószürke szempárt… Senkiével nem lehet összetéveszten , ilyen árnyalattal csakis egy személy rendelkezik. Látom, hogy észrevett. Megtorpanok, majd határozottan elindulok felé, ám a tömeg eléggé megnehezíti a dolgom. Halk lövést hallok, majd egy középkorú úr a szívéhez kapva összerogy. Hitetlenkedve bámulom a férfit. Lelőtték! De ki? Miért?
Tömeg gyűlik a halott ember közé. Valaki a mentőt hívja. Felesleges. Tökéletes lövés volt. A földetérés előtt távozott az árnyékvilágból.
A lány! Keresni kezdem, ám nyomtalanul eltűnt. Minden bizonnyal halálra rémült. Olyan gyengéd, törékeny teremtésnek tűnt… Igen, minden bizonnyal pánikba esett…
*
Legalább fél óráig kerestem a hölgyet, ám vállalkozásomat nem koronázta siker. Amikor feladtam, rohanni kezdtem a munkahelyemre. A főnök szerencsére nem szólt le, amiért elkéstem. Hallott a gyilkosságról. Ki ne hallott volna, ha alig 5 perc sétára történt? Terjedne a hírek… Főleg itt. Rengeteg vendég adta elő különböző formában. Egyre vadabb kitalációkkal fűszerezve, ahogy fogyott a szíverősítő…
Reggel a szokásos rutinnal készülődöm az órákra. Persze hamarabb el kell indulnom. Átkozott biciklitolvajok!
Amint beérek, szembe találom magam a lánnyal. A tegnapi elegáns frizura és az ördögien csinos pofi immár a múlt homályába veszett. Újra a szürke kisegér jelenik meg előttem. Guggolva várja az automatánál, hogy a kiválasztott édesség kipottyanjon. Ráharap a csoki szeletre, majd tudomást sem véve rólam elindul.
Mielőtt elmehetne mellettem, ösztönös mozdulattal kezem az övére zárul. Tekintetét az enyémbe fúrja. Újra veszélyt súgnak az ösztöneim. Miért? Látszatra a légynek sem tudna ártani… Talán itt van a kutya elásva.
Kezem óvatosa lefejtem az övéről. Bírom a figyelmét. Erről árulkodik, hogy minden izma megfeszül. Csak nem ijesztettem meg akaratomon kívül?
- Elnézést kérek a zavarásért. A nevem Niel. – a kezem automatikusan nyújtom, ám amikor nem viszonozza a mozdulatot, zavartan a hátam mögé rejten. – Csupán a tegnap esti megrázó esemény miatt bátorkodtam feltartani. Bizonyára megrémült. Tudni szerettem volna, hogy jól van-e.
Különös fény villan a szemében. Feje ártatlanul oldalra billen.
- Nem láttam semmit. Most pedig megyek. Dolgom van. – megmukkanni sincs időm, már el is tűnt.
Különösen viselkedik, annyi szent. Talán a sokk utóhatása. Pedig én tisztán emlékszem rá, hogy a lövés előtt odapillantott. Mégis azt állítja, nem látott semmit.
A fejemben lévő fogaskerekek mozgásba lendülnek. Egész nap megállás nélkül dolgoznak, így mondhatni, átváltok zombi üzemmódba. Az órákon egyáltalán nem tudok figyelni, a haverok jelenléte és viccelődése hidegen hagy. Automatikusan indulok el a nap végén a kocsma irányába.
Éppen egy korsó sört csapolok ki, amikor belém hasít a felismerés. Az ivóalkalmatosság a földre zuhanva törik ezernyi darabra, tartalmával eláztatva a cipőmet. Arcomból kifut a vér, a szívem kihagy egy ütemet.
- Niel, jól vagy? alig jut el a tudatomig a tulajdonosnő riadt hangja.
- Jól, persze. Azonnal összetakarítom és kifizetem.
-Hagyd a francba! Menj, szívj el egy cigit. Tarts szünetet. Olyan vagy, mint aki kísértetet látott.
- Köszönöm. – figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy elfelejtette, miszerint leszoktam két hónapja.
Gyorsan kisurranok a hátsó, személyzeti bejáraton az épület mögé. Nem kísértetet láttam, hanem gyilkosságot. Az a szende viselkedés, a tagadás… Hazugság volt az egész. Átvert. Én pedig, mint egy ostoba gyerek, bedőltem neki. Pedig minden reggel figyelmeztettem magam, hogy a nőkkel vigyázni kell. Ennyit erről! Ahogyan arról is, miszerint nem hallgattam az ösztöneimre. Sosem csaltak még meg… Erre tessék, sutba dobtam mindent… Én ökör.
Most mit csináljak? A rendőrséghez nem fordulhatok. Nincs bizonyítékom. Hülyének néznének. Hiszen a nevét sem tudom! Mondjuk utána nézhetnék. Akkor az Ő szava állna az enyémmel szemben. Viszont amilyen jó színész, én húznám a rövidebbet.
Profinak tűnik. .. Minden mozdulata ezt sugallja. A stílusa úgyszint: egy pillantás, rezzenéstelen arc, hangtompító, tovarobogás.
Hirtelen újra kiver a víz. Elárultam magam ostoba módon. Nem csupán azt, hogy szemtanúja voltam az eseménynek, hanem azt is, miszerint láttam a helyszínen. Az ég legyen hozzám irgalmas! Ha rájön, hogy tudom a titkát… Meg fog ölni!
*
Fél óra múltán sikerül munkára alkalmas állapotba szenvedni magam. Leváltom a főnököt. Megköszönöm a figyelmességét. Hallom, hogy bejön valaki. Odafordulok. Ő az. Lassú, kimér mozdulattal, célirányosan közeledik a pulthjoz. Mindkét kezét a fa tákolmányra teszi.
- Beszélgessünk. – szólít cselekvésre, az ereimben pedig megfagy a vér.
Nyugodtságot erőltetek magamra. Nem láthatja, hogy aggódom. Nem jöhet rá, hogy tudom a titkát. Ha tisztában lenne vele, nem beszélgetnék. Holtan kevernék az árok szélén.
- Itt? – kérdem nyugodt, közömbös hangon.
- Odakint. Megvárlak. – azzal kisétál, engem pedig halálfélelem fog el.
Kész, Nathanielnek lőttek. Hiába menekülnék vagy hívnám a zsarukat. Csak elodáznám.
Műszak végén kisétálok. Már várt.
A sorsom megpecsételődött.
|
| Kita | 2015. 04. 23. 21:08:46 | #32788 |
Karakter: Six
Reggel pontosan szól az ébresztő, reggel ötkor, mint mindig. Az első természetellenes hangra felpattannak a szemeim, de megengedek magamnak annyi könnyebbséget, hogy pár mély levegőnyi ideig nem mozdulok meg. Csend van és nyugalom, majd kikapcsolom a zajládát. A hálószoba fehér, az ágynemű puha. Be kell olvadnunk… egy nyugodt kis ház egy nyugodt kis környéken. Figyelem a fehér plafont, kint épp csak pirkad.
Tétovázás nélkül szállok ki az ágyból, bevetve magam után. Megcsinálom az ágyat, kinyitom az ablakok szellőzni.
Megvan egy reggeli rutin, így ha akarnék se tudnék mást csinálni.
Másfél óra edzés, majd feltakarítom magam után az izzadtságot. Kifelé menet belenézek a tükörbe, konstatálva, hogy a fizikumom nem romlik az átmeneti pihenő alatt sem: a hasam még mindig tónusosan kockás, a derekam vékony, a vállam formás.
Egy ráérős zuhany után felkapok egy egyszerű farmert, egy még egyszerűbb pólóval és egy bő kardigánnal. A frufrum a szemem elé lóg, a hajam tépetten felkontyolom, az a lényeg, hogy minél semlegesebb legyen a külsőm. Még szemüvegem is van, az a viszonylag nagyobb keretes, kockaszemüveg.
Reggeli. Mára omlettet csináltam magamnak, néha hátradobva a szemem elé lógó tincseim és avokádóval, friss pirítóssal meg is eszem. Ilyenkor nem figyelek semmi másra, csak a csendre; a csuklómon halkan kattog az óra.
Mint mindig, pontosan. Egy órám van beérni az úgynevezett munkahelyemre, ahol két hónapja dolgozok, mint az egyik szerverőr, programozó… így teljes hozzáférésem van a dolgokhoz. Busszal megyek be, az autót nem használom, csak ha muszáj.
Bő, szürke anyagkabátba burkolózva ballagok be, az oldaltáskámban a laptopommal és még egyébbel, ami esetleg szükséges, ha gáz adódik… a gépekkel.
Az egyetem nagy és minőségi. Karok tömege, kész egyetemei város a kollégiumokkal, kocsmákkal, belső titkokkal. Mellettem megannyi diák halad el, ki és be a kapukon, elhaladva mellettem vagy a vállamnak ütközve. Lesütött szemmel halvány mosolyt eresztek a portás felé, felmutatva a műanyag azonosítókártyám.
- Jó reggelt, Miss Anderson – mosolyog rám az idős bácsi, én pedig intve neki megyek át.
Üvegezett irodaablakok, a tanárokra váró egyetemisták. Ülnek, mint a kis csirkék, én pedig csendesen elhaladok előttük. Annyira se méltatom őket, hogy felnézzenek, egyszerűen hátrasétálok a programozók székhelyéhez és elfoglalom a nekem kirótt íróasztalom.
- Rendelünk pizzát – néz rám Marvin, az egyik technikus, nem mellesleg azt képzeli, hogy a főnököm. – Kérsz te is?
- Nem, köszönöm, már reggeliztem – veszem elő a gépem. Direkt úgy helyezkedek, hogy véletlenül se tudjon belenézni, csak ha feltétlenül mögém áll, azt pedig nem meri. Nyálasabb annál.
- Ugyan már, Em – megrándul a szemöldököm, de nem reagálok a megszólításra. Emily Anderson, most így hívnak. Jó ez, nem feltűnő. – Tuti?
- Nem-nem, de köszönöm – felnézek rá, visszatolva a szemüveget az orromon.
Ebbe a helységbe kéne egy ablak. Nem szeretem, hiszen csak egy ajtó van, így persze, védhető, de nincs egérút. Azt pedig gyűlölöm, és naponta több órát is itt kell töltenem bezárva. Én dolgozom, néha Marvin is, ez a szerencsétlen barom, de többnyire a játékait nyüstöli. WoW, meg ami a csövön kifér. Azt hiszi, ezzel rohadtul imponál, vagy átjönnek a másik épületből a haverjai, az egyik idillibb kocka, mint a másik. Néha felnézek, de egyébként tényleg elvégzem az ellenőrzéseket, utána ráállok a másik munkámra.
Ebédszünet. Bár nem vagyok oda az itteni kosztért, legalább egy alsó határt súrol a minősége. Salátát eszek rizzsel, grillezett zöldségekkel és ecetes öntettel, persze a fiúk cukkolnak, hiszen a kardigán jótékony takarásában nem látni az alakom. Nem is verem nagydobra, de most ez is megteszi.
- Emily, a 403-as teremben nem működik a vetítő – szólnak be. Azonnal felhozom az excel programot és megnézem, kinek van órája.
- Művtöri Dobson professzorral – támasztom meg a fejem. – Abban a teremben a múltkor is problémázott a vetítő.
- Szerintem már annyira odavan a prof, hogy azt se tudja, hogy kell elindítani – vihog össze a két csimbókos hajú veszedelem. Nem reagálok rá, csak lekapcsolom a központi drótról a gépem és a hónom alá csapva elindulok a 403-as felé.
Nagy terem, ha kell, kétszáz diák is belefér. A művészettörténet népszerű óra, plusz pár plusz kreditért, na meg a tanár se rossz. Kedves, kócos, vidám kis alak. Népszerű a diákok körében.
Az üvegajtón épp kihallatszik a nevetés, amikor kopogok és benyitok, feltolva a szemüvegem, miközben a gépem a mellkasomhoz szorítom.
- Jó napot, professzor úr – biccentek a kócos tincsecskéim alól.
- Ááá, kedveském, nagyon jó hogy jött – dörgölgeti a ritkás szakállát – Megint vacakol…
- Azonnal megnézem – biccentek és leülök a katedrához, rákapcsolva a vetítőt a gépre. Tényleg volt vele valami programhiba, de az ujjaim nyugodtan futnak a billentyűkön, valami idióta összeszedett egy vírust és bebuggolta a rendszert. Negyed órán belül rendbe is kapom, elindítom a professzor anyagát és elköszönök.
Végig éreztem a fejem búbján, hogy figyelnek. A nevetés, a beszéd és a magyarázat mellett én rezzenéstelen arccal végeztem a munkám, de éreztem magamon a tekinteteket. Csak akkor emelem fel a tekintetem, amikor végzek és lealtatom a gépem is.
A nevető, beszélgető és sutyorgó arcok közül egy néz rám kicsit bamba kifejezéssel, de viszonylag rezzenéstelenül. Most vagy megállt a szeme és nyitott szemmel alszik, vagy tényleg engem néz. A szemüvegem rejtekéből mérem végig, de nem sok jelentőséget tulajdonítok a fiúnak. Nem néz ki veszélyesnek a különös kinézete ellenére se, de valahogy ösztönösen nem tudom komolyan venni azokat a férfiakat, akik festik a körmüket. A sajátomra pillantok lopva; ritkán lát lakkot.
Egy pillanatra kapom csak el a fiú tekintetét, de azonnal le is sütöm a szemem, amikor megérzem a mobil vibrálását a zsebemben. Kifelé menet előveszem, csak egy rövid, tömör üzenet, szám nélkül.
„Keresse az Irodát”
XXX
A mosdó fölötti tükörhöz hajolva igazítom meg a rúzst a számon. Sötét, de nem vörös, az alakomon tökéletesen passzoló fekete ruha, magas sarkúval. Elégedetten mérem végig magam; a hajam tökéletes hullámokban, a szemem nagy és füstös. Felkapom a nőies, elegáns kabátot és kilépek az étterem ajtaján.
Minden szem rám szegeződik, de meg se rezzenek. Egyenletes lépésekkel sétálok ki a helyről, nem törve meg a ritmust. A bámészkodás a legfeltűnőbb az egészben.
Egy elegáns helyen voltam, rendeltem, fizettem, borravalót hagytam.
Nem töröm meg a ritmust.
Körülnézek. Egy elegáns környék, elegáns, drága éttermekkel, bárokkal, néhol klubokkal. Irodaházak, ahol a világ sorsa dől el pár ember kénye-kedve szerint. Üzleti ügyes, elegáns, öltönyös, kosztümös alakok, szegény szerencsétlen lelkek.
Egy célpontom van. Szemtanú lesz, de semmi olyan, amivel megérné törődni. Beleolvadok a megannyi feketeruhás irodistatömegbe.
Egy áldozat. A Szolgálat szerint egy középkorú vezérigazgató. Nem érdekel, ki és miért akarja megöletni, én csak az eszköz vagyok. Más húzza meg a ravaszt a döntésével.
Megvagy.
Nem vétek ritmust, egyetlen szempillantással felmérem a környezetem. Fatális hiba lenne, ha valaki pont elém sétálna.
Fekete, nyüzsgő embertömeg. Egy ismerős vagy akár bármit is számító arc sincs… micsoda?
A kezem már a kabátom belső zsebében van, az bőrkesztyűbe bújtatott ujjaim a hideg markolatra simultak, a mozdulat ösztönöm, amikor elkapom AZT az arcot a tömegben.
Ő is az enyémet, pislogás nélkül néz rám. Megvillanó szemeim finoman elkerekednek, de a fiúé is.
Ez az a festett szemű, festett körmű fiú… abban az egy pillanatban, amikor a tekintetünk találkozott, mintha lelassult, sőt, megállt volna minden. Az idő, a körülöttünk nyüzsgő emberek, a lélegzetvételem.
Felismert. Látom a szemében, hogy rájött.
Elszakítva a tekintetem ismét megindul a hangzavar, a kezem, ahogy előhúzom a pisztolyt, előre fordítva a fejem. A pupillám csak a célpontot veszi, ahogy fél mozdulattal hátat fordít…
Akkor húzom meg a ravaszt. Egyetlen dologra fókuszálok, hogy a lövések pontosan a szívébe menjenek. Esetleg a tüdejébe. Három lövés, hang nélkül a tompító miatt, egyszerűen csak a szívéhez kap és összerogy. A szemem sarkából látom a villanást, hogy a fiú engem figyel, de én a lépéseim ritmusát meg nem törve, merev arccal sétálok tovább, egy szemetes mellé érve flegma mozdulattal dobom ki a pisztolyt, ugyanazzal a mozdulattal le is intek egy taxit. Nem nézek vissza, csak amikor már becsapódik mögöttem a sötétített ablakú ajtó.
Utánam néz, sápadtan, mint aki levegőt se vesz. Nincs mivel bizonyítani, esetleg egy kósza megérzés lesz a pánik közepette, de ha a Szolgálat rájön, hogy van egy figyelembe vehető szemtanú, ugyanúgy kiiktatom őt is, szemrebbenés nélkül.
Megadom a lakáscímem és hazamegyek. Lemosom a maszkot, bebiztosítok mindent és végre letusolok. Másnap kezdődhet az egész elölről.
XxX
Reggel a rutin. Ötkor kelés, edzés, takarítás, zuhanyzás. Egy bő ujjatlant választok, rá a szokásos, ormótlan kardigán, nadrág, sportcipő, szemüveg, haj. A szokott, szürke megszokás, hogy ez így is maradjon, bár a munkát csupán elviselem, a jelenlegi lakásommal elégedett vagyok. Mielőtt megkaptam volna a lehetőséget, hogy egy helyre költöttek, az a folyamatos utazás, szállodák… Persze, így is utazok, ha kell, gondolkodom az újságot lapozva. Nem csak a helybeli ügyeket bízzák rám, és persze semmi lelkifurdalást nem fog okozni megszabadulni ettől a helytől sem, ha tovább kell állnom. Márpedig aggasztó a helyzet amiatt a mázolt alak miatt.
De a Szolgálat egyelőre csak a fizetségem utalta át, nem jött felszólítás a szemtanú miatt. Nem aggódom.
Bemegyek az egyetemre, kártya, gép, a szokásos. A szünetemben kimegyek az automatához, mert Marvinék ma olyan szinten nyomták a hülyeségeiket, hogy komolyan megmarkoltam az asztalom aljára erősített pisztolyt. Istenem, csak két golyó és csend lenne…
- Meg kéne már javíttatni ezt a gépet – csap a mellettem levőre valaki kissé agresszívan. Felnézek, guggolva várom, hogy lessen a csokim. Vissza is fordulok, némán véve ki a szeletet. Ez az a festett fejű. Zsebre vágva a kezem harapok rá a csokiszeletre, elhatározva, hogy visszaballagok a két tökfej mellé, és a következő szexista hozzászólásuknál az instant kajájukba törlöm a fejüket, amikor megtorpanok. El kell nyomom a reflexet, hogy ne kapjam el a felkaromra szoruló kart és egy rutinos mozdulattal ne kenjem a falhoz, mert talán túl feltűnő lenne… csak a szemüveg tükröződő óvásában nézek rá. Fogja a kezem. Visszatart. Összehúzom a szemeim. Csak nem rájött?
Mert akkor megölöm.
|
| Shayola | 2015. 03. 04. 18:27:30 | #32573 |
Karakter: Leonard
Megjegyzés: kiképzőmnek szeretettel
Miközben édesen nyalom a padlót, hát nem a drágalátos kiképzőtisztnőm ugrik ki egy szál törölközőben és vizesen - hozzáteszem, még jobban dögössé teszi -pont elém? Mekkora mázlista vagyok!
Ilyen is csak velem eshet meg. Végigmérem, az édest mielőtt bármi nemű hozzászólást közölnék vele. Mit ne mondjak, tetszik a látvány, kár hogy az a törülköző rajta van! Körvonalai akárcsak egy igazi görög istennőnek, sőt! Ilyen alakkal modellnek kellett volna mennie nem pedig kiképzőtisztnek!
- Ejha. – jegyzem meg. A látvány lenyűgözően kábító. Mintha álmodnék körülbelül. Csípjen meg valaki, hogy ez bizony valóság! Gyorsan felkapja felsőjét, és magára teríti. Ah, ez ne mér! Pedig már kezdtem szemeimmel levetkőztetni erre felvesz többet!
- Ne bámuljon!!! – még hogy ne bámuljak?! Nem én jöttem ki egy szál micsodában! Legalább akkor viselje el a vereségét. Ekkor közelebb lép hozzám kikapja kezemből a seprűt és utána új ismeretséget köthettem a fallal meg a seprűnyéllel. Be kell vallani nem valami jó élmény. Testi erejét is beveti, oké értettem. A kicsike hamar dühbe jön. Nem mondok semmit, inkább csak mosolygok rá. Tudom, hogy attól jobban a falra mászik. Miért is ne lehetne még idegesebb egy kicsit? - Ne vigyorogjon, mert rögtön letörölöm azt a vigyort a képéről! – úúúh de mérges. Félnem kell? Oh hisz nem az én bajom lesz ha elhíresztelem miket látok én itt takarítgatás közben... - Ide figyeljen! Ha bárkinek is elmerészeli, fecsegni mit látott idebent a halál fia! - fenyegetem meg.
- Ó, pedig nem kéne szégyellnie a testét. – Szorosabban nyomja a seprűt nyakamhoz. Érzem hogy nehezebben tudok levegőt venni.
- Felfogta, amit mondtam? Csak egy szót szóljon, és kínok kínját fogja átélni amíg itt van, vagy amíg el nem pusztul!! – felszisszenek. Nem áll le és most itt akarja lenyomni keresztbe a torkomon azt a rohadt seprűt! Nem hiszem el!
- Megértettem asszonyom. – mondom ki inkább e szavakat mintsem, hogy itt dögöljek meg egy seprű miatt. - Meg sem mukkanok.
- Ajánlom is. - vágja rá, és végre elenged. Áh levegő hogy mennyire hiányoztál a tüdőmnek! Arról nem is beszélve hogy a nyakam is már szabad, és végre mozgathatom is. - És most azonnal tűnjön el az irodámból! – rivall rám. Elindulok az ajtó fele.
- Te idegbeteg ribanc. – motyogom az orrom alatt, és elhagyom a terepet mielőtt még rám ugrana megint.
Egész éjjel csak a vele szőtt kis fantáziálgatásaimon járt az eszem. Az asztalon, vagy a földön, esetleg beinvitál meleg ágyába… Olyan sok mindent lehetett volna csinálni és én barom nem kezdeményeztem! Habár lehet hogy akkor nem is az ágyamban feküdnék, hanem az orvosiban törött csontokkal, de egy próbát megért volna. Vajon mit fog szólni holnap hogyha elsütöm előtte ezt a mai csodálatos estét? Mennyire fog kiakadni , és laposra verni? Hehe,ki fogja belőlem verni, oh hát persze…
Reggel a szokásos ötórai kelés, borotválkozás, arcmosás, felöltözés és ágyösszerakása. Két kis kör a jó csípős reggeli hidegben, majd hatkor találkozás a kiképzőtisztünkkel.
- Jó reggelt kapitány! - kiáltjuk mindannyian.
- Jó reggelt! Remélem, nagyon jó passzban vannak, mert ma kemény napjuk lesz. - jobb nem is lehetne.
- Azt valahogy sejtettük. – szól az egyik hájfejű. Azt hiszi, hogy a sok proteinkúrától és valami edzéstől felpuffadt izmokkal nagymenő lesz.
- Van valami hozzá fűzni valójuk? – közelebb lép hozzánk, mérges hangsúllyal rákérdez. Mindenki nyikkanni se mer. Mindenki beszart Vasladytől. Mindenki, kivétel én. Milyen jó kis győzelmem lesz te nőszemély, csak gyere közelebb!
- Szívdöglesztően néz ki törölközőben. – suttogva utána szólok. Hirtelen megfordul és dühödten néz szemeim közé. Csak úgy szórja a szikrákat! Úhh ha nem lennék ilyen kemény csávó már elolvadtam volna.
- Mondott valamit? – kérdez rá. Oh szóval hallani akarod mit is mondtam igaz? biztos vagy te benne?
- Azt mondtam igazán dögös tö…- befogta a számat és megint a falnál vagyok. Istenem hogy szereti ezeket a falakat a nőszemély! Mindig odaszorít. Szegény én, megfogok fázni ha mindig odadörgölőztet ahhoz a hideg falhoz!
- BEFOGNI!!!- hát nem is tudok beszélni ha befogja a számat! - Úgy látom, maga nagyon szereti a büntető feladatokat. – felhúztalak egy kicsit? - Garantálom, hogy ez után a büntető feladat után könyörögni fog azért, hogy hazamehessen.
Micsoda fenyegetések! Komolyan sírni fogok… a röhögéstől.
- Jon vigye ki az újoncokat a pályára és végeztesse el velük a feladatokat. Én most a büntető feladatokkal foglalkozom. – néz rám.
Ezek után végre elenged, majd fenyegető mozdulattal emeli fel az ujját.
- Még egy ilyen, és meggondolom, hogy valóban érdemes e kiképeznem. Most pedig a büntetőfeladatokat fogja csinálni egész nap! Utána meg bepótolja azt amit a többiek.
Furcsán nézek rá.
- Mikor fogom én azokat bepótolni?
- Majd éjszaka alvás helyett. – mosolyog rám.
- De… azt nem teheti!- sziszegek rá.
- A kiképzője vagyok, megtehetek bármit. Csak magának és a nagy bécsi kapu szájának köszönje meg, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnom.
- Vallja be, hogy kedvel engem! – váltok témát hirtelen.
Felhúzza a szemöldökét.
- Még hogy kedvelem magát? Még a hátam közepére sem kívánom!
- Óh, akkor biztosan kedvel egy hangyányit! – folytatom az értelmetlennek hitt csevegésünket.
- Nem, és álljon neki a büntető feladatoknak!
- Igenis Úrnőm! – mondom teljes gúnnyal.
- Helyes! Akkor vegye fel a támadóállás!
Most viccel, hiszen az könnyű! Azonnal fel is veszem a kívánt pozíciót.
- Nem jó! Nagyobb terpeszt! – rivall rám és majdnem kirúgja jobb lábamat hátra. Mi van spárgáznom is kell? Kicsit megilletődtem, ő pedig csak kuncog rajta. Vicces mondhatom.
- Akkor ez a magáé. – ad nekem egy üres súlyzó rudat. – Emelje a tarkójához és két kézzel tartsa!
Nem mondok semmit. Ekkor elkezdi a súlyokat rárakni… először csak egyet helyez fel, majd még egyet, és így tovább csinálta. Még nehéz tartani is! Az utolsó súlynál nyögtem egy nagyot. Nem számítottam, hogy saját súlyomnak megfelelőt vagy többet kell tartogatnom.
- Gyerünk most legyen nagyfiú! vagy inába szállt a bátorsága. – oh az a győztes mosoly az arcán. Nem fogsz örülni kisanyám, amikor fel fogom emelni azokat a súlyokat!
- Nem szoktam megfutamodni pitiáner kis feladatok elől. – mondom büszkén, és kihúzom magam.
- Helyes!- mondja elismerően. – Akkor csináljon pár leguggolást, amíg nem szólok hogy elég lesz! Még valami mielőtt elkezdené, hogy nem változtathat az pozícióján, különben kezdjük előröl, megértette?
- Megértettem. – mondom kellemetlenül.
Elkezdem a feladatát. Az első kettő nem is volt olyan rossz, a harmadik már lassabb volt viszont a negyedik olyan nyögvenyelősen ment. Az ötödiknél meg már térden maradtam. Egyszerűen lehetetlen!
- Gyerünk! Még nem végeztünk! Ez édeskevés volt! – szurkod szavaival.
- Cserélhetünk, ha szeretné csinálni! – mondom kínzottan.
- Kettőnk közül csak maga neveletlen.
Felnevetek.
- Oh igen és ezért büntetni kell ugye?
- Nincs helye ilyen vérlázítóknak a csapatban, akiknek a szája nagy és közben nem bírnak normálisan elvégezni a rájuk bízott feladatot.
- Attól hogy nagy a szám tökéletesen tudom végezni a munkám.
- Nálam nem fog visszapofázni! Most pedig csinálja a feladatát!
Imádnivaló, amikor látod hogy kínlódok, és kinevetsz! Talán még tízet, ha megcsináltam de rájöttem hogy nem bírom felemelni a jobb lábam. Befuccsolt a mutatvány, és én most először ijedek, meg hogy mennyire egyszerűnek tűnt a feladat ám mégsem vagyok képes megcsinálni.
- Valami gondja van netalán? – a francba tudja hogy nem bírok többet megcsinálni!
- Csak lepihentem. – rögtönzők.
- Szerintem meg nem tud már többet megcsinálni… mennyinél tartunk? Talán húsznál? Nem vagyok lenyűgözve…
Legszívesebben most úgy megütnélek, csak kár hogy a kezembe van a súlyzó! Mérges szemekkel tekintek rá. Nem tudok mit mondani rá hiszen igaza van.
- Mi történt Leonard? Ennyi volt a nagyszájúsága?
Szikráznak, a szemeim miközben ő édesen kuncog rajtam. Agyam zakatol hogy mivel is tudnám kizökkenteni a győzelem státuszából.
- Ugye nem fog sírni? – mondja gúnyosan. Ne bőszíts különben… na várjunk csak. Eszembe jutott egy igazán jó ötlet.. oh kedves te fogsz mindjárt.
- Én ugyan nem fogok sírni, majd maga fog! – mondom vigyorogva.
Ekkor egy hatalmasat felnevet.
- Hogyan fogja ezt kivitelezni?
- Csak figyeljen.- kacsintok rá.
- Bolond, inkább csinálja a feladatot! Vagy rásegítsek? – fogja meg két oldalt a súlyzót és egy kicsit ránehezedik.
Most van az hogy kisanyám fordul a kocka! Ahogy ránehezedett, egy hatalmas levegőt veszek, és a lehető leghangosabban és a legkéjesebben felnyögök
- Oh ez az! Büntessen még! Kérem!
Teljesen lefagyott mögöttem a kiképzőm. A nép persze azonnal odasereglett, hogy mi a jó édes bajom van. Szerencsétlenek annyit látnak, hogy én ott küzdök a súlyzóval, amibe a kiképző csimpaszkodik vérvörös fejjel mögöttem.
|
|
