Sóhajtva lépek ki a zuhany alól. Egy újabb rettenetesen hosszú nap... Pletykálódással, összesúgással a hátam mögött. Ráadásul anyáékkal is megint összevesztem. Még mindig nem akarják, hogy az álmaimat kövessem, és színmûvész lehessek.
Áttörlöm magam, a testem köré csavarok egy törölközõt, aztán a tükör elé lépek, hogy kifésülhessem a hajam.
Aztán a tükörben egyszer csak megjelenik valami... valami lény.
- Mi a fene?! – ugrik hátra ijedten.

Zaklatottan nézek körbe, de... semmi. És mikor újra a tükörbe nézek, nincs benne senki és semmi rajtam kívül. Ez... Ez ijesztõ volt. Mi a franc volt ez a lény? Ahhoz hasonló volt, mint a kedvenc darabomban a manók leírása... De az lehetetlen.
Az csak egy színdarab.
Biztosan képzelõdök...
- Csodálom, hogy még nem kopott el a hajad.
A hangos sikítás csak a rémület miatt nem tör fel a torkomból. Akkora lendülettel perdülök meg, hogy majdnem fel is borulok, de még az utolsó pillanatban elkapom a mosdókagyló szélét, és megkapaszkodok benne.
Egy... Egy férfi áll elõttem. Egy igencsak... furcsa férfi.
- Ki vagy te? – kérdezem.
- Ha elmondom a neved, az nem mondana sokat – sóhajt fel.
- Azt tegyünk egy próbált – vonom fel a szemöldököm.
- Xabel – hajol meg. – Te pedig Adam.
- Igazad van, nem vagyunk elõbbre. – Bár az érdekelne, a nevem honnan tudja...
- S mi vagy te nekem? Hiú ábránd csupán? Egy tünékeny álomkép, mely felbukkan, majd leránt magával a mélységes mélységbe, ott tartva és megfullasztva, kiûzve testembõl az életet? Akkor miért...
- Miért vágyok rád oly’ nagyon, hogy szinte felforr a vérem, ha csak szép szemeidre, hosszú, napszín hajadra gondolok? – fejezem be az idézetet meglepve. – Honnan ismered te ezt? – kérdezem értetlenül.
- Adam... szép szem, aranyszín haj – kacsint rám.
- Te most hülyének nézel.
- Eszemben sincs. Tesztelj.
- A drámában van egy manó – vágom rá. – Egy ronda. csúf kis lény. Mutasd meg nekem.
- Gyere. Megmutatom – kapja el a derekam.
Magához ránt, a következõ pillanatban pedig már a sajátjaimon érzem az ajkait. Nem tolom el... nem tudom, miért. Talán azért, mert jó? Nem tudom... Mindenesetre mikor valami forgásszerû érzés kezd hatalmába keríteni, ösztönösen belé kapaszkodok.

* * *

Mintha egy örökkévalóság telt volna el, de végül szilárd talajt érzek a lábam alatt. Azonnal ellököm magamtól.
- Hol vagyok? – nézek körül.
- Nem ismered fel? – kérdez vissza.

Ugyanaz a hely. Mint egy középkori vár. Körülöttem ódon kõfalak magasodnak, minden szürke és hideg.
És elvarázsolt.
Tudom.
Ha ez a hely valóban ugyanaz, mint ami a drámában is szerepel, a folyosók bármelyik pillanatban megfejthetetlen útvesztõkké alakulhatnak, az ajtók falakká válnak, ha hozzájuk érek, és így a falak ajtóvá.

De mégis, a legfélelmetesebb ellenségem egyetlen dolog lesz: a sötétség.
Ez az egész egy... egy csapda. Az õ csapdája.
- Miért vagyok itt? – kapom felé a tekintetem kissé ijedten.
- Mit gondolsz, miért? – mosolyog rám titokzatosan.
- Én... -  Végignézek magamon. Még mindig egy szál törölközõben vagyok. – Legalább valami ruhát adhattál volna.
Még ki sem mondom egészen a mondatot, csettint egyet, rajtam pedig már ott is van egy fehér nadrág fehér pólóval.
- Tessék – mondja ijesztõen nyugodtan, vidám hanglejtéssel.
Megszeppenve nézek végig magamon.
- Mit akarsz tõlem? – fordulok felé aztán.
Felém lép, közvetlenül elém – vészesen elém – majd ujját az állam alá csúsztatva emeli maga felé a fejem.
- Játszunk – suttogja szinte az ajkaimra.
- De mégis mi... – Megszeppenve hallgatok el.
Egyszerûen... eltûnt.

A sötétség azonnal körbeölel, én meg azonnal bepánikolok. Jó, nem kifejezetten sötétség, csak félhomály... de ez már a kellemetlen félhomály. Az a fajta, ami lassan, de biztosan ráköltözik az idegeidre, hogy megõrjítsen.
Nem. Nem, nem, nem és nem. Nem szabad pánikolnom. Õ pontosan ezt akarja... ezt élvezi.

„S magába szippant a sötétség... – de egyet se félj! Valahol a közeledben ott a fény; csak azt kell, hogy elérd.”

Igen, a fény. Emily is leküzdötte a sötétséget a darabban, nekem sem szabad máshogy tennem. a hagyom, hogy bekebelezzen a saját félelmem, elbukok... és azt nem tehetem meg. El kell indulnom.

Nincs könnyû dolgom, egyáltalán nincs. Pontosan ismerem a darab minden szavát, de Xabel természetesen nem könnyíti meg a dolgomat, és megtréfált: ahol Emily megtalálta az olajlámpást, én csak egy nyithatatlan ajtóra lelek.
Ez persze csak fokozza a frusztráltságomat, de nem engedhetem magamnak a luxust, hogy kétségbeessek. Tovább kell mennem, és találni valami fényforrást... különben a sötétség meg fog õrjíteni.

***

Még mindig a lámpást keresem... Pedig szerintem már több óra is eltelhetett. Az egyetlen szerencsém az, hogy találtam egy gyufásdobozt néhány szál gyufával, és ezekkel meg tudom gyújtani a kõfalakra erõsített fáklyákat és gyertyákat. Viszont kevés van belõlük... túl kevés. És ezek a fényforrások még csak adnak túl nagy világosságot.
Akárhogy is gazdálkodom belõlük, a sötétség ereje lassan kezd felülkerekedni rajtam... pedig azt nem engedhetem. Nem bukhatok el.

Egyre elveszettebben bukdácsolok a folyosókon. A gyufák elfogytak, és mintha egyre intenzívebb lenne a sötétség. Jóformán csak a falnak támaszkodva tudok haladni, azokat meg valahogy meg kell jelölnöm, ha nem akarok körbe-körbe haladni. És... a jelölésre sajnos nincs más mód, mint hogy néhány méterenként letépek egy apró darabot a fehér pólómból, és odatömöm a kövek közé.
Számomra a fal a biztos támpont – talán ezért is lepõdök meg annyira, amikor a következõ támaszkodásomnál egyszerûen belezuhanok a falba.
Hát persze. Egy rejtett ajtó.
Morgolódva tápászkodom fel a földrõl, és megdörzsölöm az oldalamat, ahol ráestem. Homlokráncolva nézek körül, és...
A lámpa.
Felvillanyozva ugrok oda a földön heverõ életmentõ eszközhöz. Tökéletes... Van mellette gyújtós is, ezúttal jóval több, amiket rögtön zsebre vágok – persze csak miután az egyikkel meggyújtottam a lámpást. Ezen túl már csak az olajat kell keresnem hozzá.
Boldogan fordulok meg... aztán sikkantva ugrok egyet hátra, mikor szembetalálom magam Xabellel.
- Ügyes vagy, Adam – szólal meg titokzatos mosollyal.
- Miért hoztál ide? – szegezem neki a kérdést. – Azt mondtam, mutasd meg a manót... most mégsem õt látom.
- Tényleg azt hitted, hogy itt te hozod a szabályokat? – szélesedik ki a mosolya. – Többet is kaptál egy manónál, így nem jobb?
- De...
- A manót akarod? – vág közbe. – Találd meg! – kacsint rám.
És mielõtt még megszólalhatnék... eltûnik. Már megint.
Újra magamra maradok. De most már legalább fény van nálam.

- Val! - szól utánam a biztonsági õr a plázában. Mosolyogva fordulok meg, mire felcsillannak kicsit a szemei. Matt jó ember, nagydarab mackó, imádja, ha mosolyognak rá.
- Mi a baj? - kérdezem visszalépve, hiszen a jó reggelt-en már túl vagyunk.
- Ma jönnek az öcséim, beszélgetnél majd velük egy kicsit, ha lesz idõd? - kérdezi, és a vállamra teszi a kezét. Tudja, hogy meleg vagyok, hiszen elmondtam neki, de azt mondta akkor, hogy nem érdekli. úgysem olyannak gondol, aki akármelyik pasira rámoccan. És mennyire igaza van...
- Baj van? Nagyon ritkán szoktak bejönni. - Felpillantok rá, hiszen majdnem másfél fejjel magasabb, mint én. Mellesleg heten vannak testvérek, Matt a legidõsebb, huszonhét éves, és még a szüleivel él, hogy segítsen eltartani a hat testvért, akik közül már csak a két legkisebb nem dolgozik.
- Scott és Andy szeretnek bejárni hozzád, csak sosincs idejük - jegyzi meg vigyorogva, majd megveregeti a vállam, és tovább sétál. - Hozom nemsokára a kávénkat.
- Rendben, akkor készítek ki sütit - mosolygok rá kedvesen.
Ez a mi kis reggeli szertartásunk.  Õ hoz a fenti gyorsétterembõl egy-egy tejeskávét, én hozok a kisboltból egy-egy csokis süteményt, és együtt reggelizünk meg.

***

A nap végül elég átlagosan telik. Megszakadó szívvel figyelem a fiatal apukákat, amint a babájukat pátyolgatják, pláne, hogy némelyik heteroszexuális férfi kifejezetten férfiszépség... és olyan rút nõvel van, hogy az már vérlázító. De sosem mondanám ki ezt hangosan. Ahogyan azt sem, hogy potyognak a könnyeim, mikor sírva az anyukájához, apukájához szaladó csemetét látok, és csak arra tudok gondolni, hogy velem ilyen sosem lesz. Engem sosem fognak ennyire szeretni... mert se párom, se gyermekem.
Miért nem születhettem nõnek? Vagy miért nem fogadhatok örökbe egy babát?! Jegyzett nevelõszülõ vagyok, mégis kijelentették, hogy amíg nem lesz komoly kapcsolatom, lehetõleg nõvel, addig ne is álmodjak arról, hogy kaphatok egy kisbabát.

- Val... - lép be a megõrzõbe Matt. - Megint sírsz - teszi meg észrevételét, mire picit összerezzenek, és próbálom letörölni a még mindig folyó könnyeimet.
- Sajnálom - szipogom. - Befejezem mindjárt...
- Ez kínzás Val, nem jó ez neked! - Megölel. - Hagyd itt ezt a melót, mielõtt belebolondulsz, és menj egy olyan helyre, ahol nincsenek babák.
- De akkor ennyim sem marad - pillantok fel Matt-re kétségbeesetten.
Percekkel késõbb picit megnyugszom. Addig õ is marad velem, hiszen szünete van, de nem cigizik, így ilyenkor velem van.
- Scotték nemsokára jönnek - suttogja. - És el kellene mondanom valamit - jegyzi meg, és nyel egyet. Kíváncsian pislogok rá.
- Baj van Scottal vagy Andyvel? - Leül az egyik zsámoly tetejére, és a tenyerét az arcába temeti. Elé guggolva teszem kezem a térdére, mire picit összerezzen, de ahogy elkapnám a karom, megragadja a csuklómat és nem hagyja.
- Andy tegnap bevallotta, hogy meleg - jegyzi meg olyan halkan, mintha ettõl akármi is változna. - Scott csak bekíséri, hogy veled beszéljen inkább, mert téged ismerünk csak, aki normális, és mégis... homoszexuális. Kérlek, beszélj vele! Nem akarom, hogy csak fellángolás legyen, de ha tényleg az, akkor olyan meleg pasit akarok, amilyen te is vagy. - A szemei könyörögnek... Nem mondhatok nemet!

***

- Ahh... Andy... fejezd ezt be - suttogom remegõ, néha nyögésbe fulladó hangon, ahogy ez a kis hülye épp a férfimosdóban simogatja a férfiasságomat.
- Sosem voltál még férfivel, Val? - kérdezi a fülembe sóhajtva. - Hagyd, hogy felavassalak - csusszannak ujjai a fenekemre.
- De Matt...
- Matt kit érdekel? Feláll a farkad, te is akarod - mondja vigyorogva. - Ismerek valakit a Gyámhatóságnál, ha lefekszel velem, megsürgetem az ügyedet. - A kimondott szavak hidegzuhanyként érnek. Mégis...
- Tényleg? - pillantok fel rá, mire mosolyogva bólint. - Akkor... csináld - sóhajtok fel, és megfordulok, rátámaszkodva az egyik mosdókagylóra. Már csak hárman vagyunk bent és Matt épp a tetõkijárókat ellenõrzi, az jó egy órás meló.
Érzem, ahogy végigsimít a fenekemen, majd letolja a nadrágomat, és nekem végig csak az kotyog az agyamban, hogy a szüzességemet, az elsõ alkalmamat egy olyan fiúnak adom, aki ráadásul még tizennyolc sincs, és az egyik legjobb barátom öccse... a legjobb barátomé, aki bízik bennem, hogy beszélek a testvérével.
El kell taszítanom... el kellene, de nem megy. Képtelen vagyok rá, hogy megtegyem! Egyszerûen csak... túl jó most az egész. És a babáért... lenne egy babám... egy baba...

Hirtelen nyílik az ajtó, és szétrebbenünk.
Kellemetlen helyzet, õ, Andy mögöttem áll, épp a merevedését próbálja visszatuszkolni a szûk farmerba, én pedig pánikszerûen húzom fel a nadrágomat. Az ajtóban álló férfi pedig... furcsa.
Mintha egy huszadik század eleji filmbõl lépett volna elõ: fekete frakk, cilinder, kesztyû és sétapálca.  
- Ez nem számít közszeméremsértésnek? - mondja, és a hangja... szinte megrészegítõ. A szemeim viszont teleszaladnak könnyekkel.
Istenem... mit tettem volna, hogy legyen egy babám?! Szörnyeteg vagyok!
Lerohanok a lépcsõn, magam mögött hagyva mindent, és kiszaladok a plázából, egy szál pólóban, pedig tél van.
Hogy tehettem ilyet? Képes lettem volna lefeküdni valakivel azért, mert ismer valakit a Gyámhatóságnál... és még csak azt sem jutott eszembe megkérdezni, hogy kit!
Ám ekkor furcsa dolog történik.
- Megint találkozunk? - nevet fel mögöttem az ismerõs hang. A hóesésben megfordulva még szebb látvány, mint odabent volt. Szõke haján megpihennek a hópihék, ahogy fekete ruháján is, ujjai között pedig megpörgeti a sétapálcát.
- Mit... mit akar tõlem? - kérdezem suttogva. - Fel fog jelenteni? - nézek rá, mire mosolyogva nemet int a fejével.
- Nem szeretnélek. - Mitõl ilyen... káprázatosan kellemes a hangja? El sem hiszem... Szinte remeg a testem, annyira élvezem, ahogy megszólal.
- Köszönöm - mosolygok rá én is, hálásan meghajolva egy kissé. - De akkor miben segíthetek? Kicsoda ön...? - teszem fel kérdéseimet. Nem tudom, mit akarhat tõlem. Talán... vele is le kellene feküdnöm azért, hogy kapjak egy babát?
Megremegek a hûvös szellõtõl, és a karomra hulló pelyhektõl, fázom. De meg kell hallgatnom, hiszen fel is jelenthetne, amiért a mosdóban akartam szexelni egy másik férfival. Mert az nem szeretkezés lett volna... csak szex...

Borzalmas estém volt. Azok a nyomorult vandálok feldúlták a lakásom környékét. A kukák fülsiketítõ hangjától, az üvegek csörömpölésétõl és a részegek kurjantásaitól szemernyit sem tudtam aludni. Fáradtan borulok az asztalomra. Már reggel van, ideje lenne felkelni. A fene sem gondolná, hogy ennyire megvisel ez a nyomorult alváshiány. Mikor a tükör elé lépek, nem akarok hinni a szememnek. Hatalmas táskák, sõt, bõröndök feketéllenek a szemeim alatt. A fáradt golyóbisok fakón vöröslenek gödreikben, mintha csak egy elhasznált baba üvegszemei volnának.

Bár ne ígértem volna meg a szomszéd hölgyeménynek, hogy elviszem suliba a kisöccsét. De hát lehet ellenállni azoknak a melleknek? Két hónapja ismerem csupán, de már kiismerte a gyengéimet. Akárhányszor szívességet kér, csupán bekopog azon az átkozott tölgyfaajtón, és édes, kiscica szemekkel rám mered. Természetesen az öltözéke legtöbbször hiányos. Eddig a hálóköntös alól kivillanó combokkal csábított el, na meg elmaradhatatlan volt a véletlenszerû behajolás is. Nincs mit tenni, nõk.

 Az erkélyemre sétálok, hogy elszívjak egy szál cigarettát. Olyan kiborító, hogy már most összeakadok a lánnyal. Bikiniben locsolja a virágokat. Ennyire biztosra akar menni az ígéretemet illetõen… ?

- Szia! – integet át, hatalmas mellei egyenletes táncot járnak, ahogy gazdája meglengeti a kezét.

Wow, ez sem mindennapi látvány.

- Szia – viszonzom szelíden a köszöntést.

- Ugye nem felejtetted el? – mosolyog rám.

Így legyen ötösöm azon a nyomorult lottón. Mélyet szívok a cigarettámból, majd kifújom a füstöt. A koszos méreggel a feltörõ szidalmaim is elszállnak az ég felé.

- Dehogy – rázom meg a fejem, majd elnyomom a félig elszívott cigarettát, és besietek a lakásba.

Magamra kapok egy fekete inger, fekete nadrágot, csak hogy ugyanolyan szexi legyen, mint mindig, majd átcsörtetek a rumlis nappalin, és magamba döntök egy kávét. Kellõen lehiggadtam, bár ember legyen a talpán, aki fel próbál húzni.

Zsebre téve a holmijaimat, elindulok a szomszédság felé. Már hallom, ahogy a kisfiú eszeveszetten végigrohan a lakáson, miközben nõvére próbálja betörni, akár egy megvadult lovat. Reménykedve kopogok be, hátha a kissrác beszorult a legközelebbi ajtórésbe, de sajnos õ nyit ajtót. Sugárzó tekintettel pillant fel rám.

- Nicolas! – kiáltja, és rohan is a táskájáért.

Ebadta lurkó, ha tudná, mennyire nem kedvelem a magafajtát. Gyerekek. Lármás, büdös, izgága kis mitugrászok. Csak azért léteznek, hogy kiakasszák a felnõtteket. Igen, magam is ilyen idegesítõ, ostoba kölyök voltam, de szerencsére felnõttem, és méltán kijelenthetem, benõtt a fejem lágya. Többnyire…

- Mehetünk! – toppan elém a kiskölyök csillogó szemekkel.

Anyám, ha ezt túlélem, imába foglalom a Mindenható nevét. Na, jó, inkább legurítok egy pohárkával, nem vagyok az a dogmatikus, elvakult vallásguru. A kezembe veszem a kölyök iskolatáskáját, majd elindulok vele lefelé. Elõreszalad, nagy zajt csapva ugrál le a lépcsõsorok tetejérõl. Dah, törjön ki a lábad, az hiányzik csak!

Kimondatlan gondolataim megtetszettek a Sorsnak, abban a pillanatban hangos csattanással földet ér a lurkó. Már javában az alsóbb szinteken vagyunk, így a nõvére nem hallja a velõtrázó ordítást, amit a hisztis kölyök hallat.

- Hé, hagyd abba! – szólok rá, majd leguggolok mellé.

Se egy kitüremkedõ csont, se vér, se leszakadt végtagok. Egész jó, akkor tán nincs is komolyabb baja.

- Áú, áú, áú! – nyöszörgi.

Látod, látod, én megmondtam. Azaz, nem, de gondoltam rá! Épp elég, hogy felmentsen a büntetés, no meg a lelkifurdalás alól.

- Hé, katonadolog, mire nagy leszel, elmúlik – simítok végig kedvesen a kölyök fején.

 Ha mézesmázosnak kell lennem, az sosem okoz problémát. Sokan mondták már, hogy negédes hangon vagyok képes a gyerekekhez szólni. Tessék, bevetem hát a fegyverem.

- Mit szólnál, ha vennék Neked egy csokit, hogy elmúljon a fájdalom?

Egybõl felcsillannak a szemei. Ch, tudtam én, hogy nem is olyan nagy a baj.

- Ó, rendben! – pattan fel, s rohan ki a bejáraton.

Eszelõs kölyök, ess el megint, akkor nem fogsz úgy rohangálni, mint egy mérgezett egér. Egy kis üzlethez vezet az utunk. Mióta ideköltöztem, nemigen barangoltam be a környéket, csupán a parkot és a település melletti tisztást tettem magamévá. Milyen csodásak is azok. A csend, a madarak csicsergése a természet közelsége. Ott még gyakorolni is tudok, sõt könnyûszerrel áshatom be magam az alkímia rejtelmeibe.

- Nicolas, megveszed azt nekem? – mutat a kölyök az üzletbe érve az egyik csokoládéra.

- Hát hogy a fenébe nem – bólintok, és leveszem a csokoládét.

- Jó napot, segíthetek? – lép oda hozzám egy fiatal lány.

Nocsak, milyen elragadó, a szemei gyönyörûek. Zöldek, ritka adottság. Az arca is egész formás, helyes kislány, az biztos.

- Nem, köszönöm – felelem ridegen, majd megkerülve õt a kasszához tolom a kisgyereket. Ugyanez a hölgy áll be a pénztárgép mögé. Beüti a csokoládé árát, miközben a gyereket mustrálja.

- A fia? – kérdi, miközben átveszi tõlem a pénzt.

- Nem – morgom, majd a visszajárót hátrahagyva, magam után húzom a gyereket.

A fejfájásom egyre erõsödik, így észre sem veszem, hogy egyetlen kiskorú szomszédom baseballsapkája az üzletben marad. Eleinte neki sem tûnik fel a hiány, túlságosan is leköti a csokoládé enyhén olvadt mázának édes élvezete. Ám miután végez… elszabadul a pokol.