Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. 4. 5. 6. <<7.oldal>> 8. 9.

makeme_real2012. 02. 25. 23:51:23#19417
Karakter: Adam Rodriguez
Megjegyzés: (Anyucnak)


Sóhajtva lépek ki a zuhany alól. Egy újabb rettenetesen hosszú nap... Pletykálódással, összesúgással a hátam mögött. Ráadásul anyáékkal is megint összevesztem. Még mindig nem akarják, hogy az álmaimat kövessem, és színművész lehessek.
Áttörlöm magam, a testem köré csavarok egy törölközőt, aztán a tükör elé lépek, hogy kifésülhessem a hajam.
Aztán a tükörben egyszer csak megjelenik valami... valami lény.
- Mi a fene?! – ugrik hátra ijedten.

Zaklatottan nézek körbe, de... semmi. És mikor újra a tükörbe nézek, nincs benne senki és semmi rajtam kívül. Ez... Ez ijesztő volt. Mi a franc volt ez a lény? Ahhoz hasonló volt, mint a kedvenc darabomban a manók leírása... De az lehetetlen.
Az csak egy színdarab.
Biztosan képzelődök...
- Csodálom, hogy még nem kopott el a hajad.
A hangos sikítás csak a rémület miatt nem tör fel a torkomból. Akkora lendülettel perdülök meg, hogy majdnem fel is borulok, de még az utolsó pillanatban elkapom a mosdókagyló szélét, és megkapaszkodok benne.
Egy... Egy férfi áll előttem. Egy igencsak... furcsa férfi.
- Ki vagy te? – kérdezem.
- Ha elmondom a neved, az nem mondana sokat – sóhajt fel.
- Azt tegyünk egy próbált – vonom fel a szemöldököm.
- Xabel – hajol meg. – Te pedig Adam.
- Igazad van, nem vagyunk előbbre. – Bár az érdekelne, a nevem honnan tudja...
- S mi vagy te nekem? Hiú ábránd csupán? Egy tünékeny álomkép, mely felbukkan, majd leránt magával a mélységes mélységbe, ott tartva és megfullasztva, kiűzve testemből az életet? Akkor miért...
- Miért vágyok rád oly’ nagyon, hogy szinte felforr a vérem, ha csak szép szemeidre, hosszú, napszín hajadra gondolok? – fejezem be az idézetet meglepve. – Honnan ismered te ezt? – kérdezem értetlenül.
- Adam... szép szem, aranyszín haj – kacsint rám.
- Te most hülyének nézel.
- Eszemben sincs. Tesztelj.
- A drámában van egy manó – vágom rá. – Egy ronda. csúf kis lény. Mutasd meg nekem.
- Gyere. Megmutatom – kapja el a derekam.
Magához ránt, a következő pillanatban pedig már a sajátjaimon érzem az ajkait. Nem tolom el... nem tudom, miért. Talán azért, mert jó? Nem tudom... Mindenesetre mikor valami forgásszerű érzés kezd hatalmába keríteni, ösztönösen belé kapaszkodok.

* * *

Mintha egy örökkévalóság telt volna el, de végül szilárd talajt érzek a lábam alatt. Azonnal ellököm magamtól.
- Hol vagyok? – nézek körül.
- Nem ismered fel? – kérdez vissza.


Ugyanaz a hely. Mint egy középkori vár. Körülöttem ódon kőfalak magasodnak, minden szürke és hideg.
És elvarázsolt.
Tudom.
Ha ez a hely valóban ugyanaz, mint ami a drámában is szerepel, a folyosók bármelyik pillanatban megfejthetetlen útvesztőkké alakulhatnak, az ajtók falakká válnak, ha hozzájuk érek, és így a falak ajtóvá.

De mégis, a legfélelmetesebb ellenségem egyetlen dolog lesz: a sötétség.
Ez az egész egy... egy csapda. Az ő csapdája.
- Miért vagyok itt? – kapom felé a tekintetem kissé ijedten.
- Mit gondolsz, miért? – mosolyog rám titokzatosan.
- Én... -  Végignézek magamon. Még mindig egy szál törölközőben vagyok. – Legalább valami ruhát adhattál volna.
Még ki sem mondom egészen a mondatot, csettint egyet, rajtam pedig már ott is van egy fehér nadrág fehér pólóval.
- Tessék – mondja ijesztően nyugodtan, vidám hanglejtéssel.
Megszeppenve nézek végig magamon.
- Mit akarsz tőlem? – fordulok felé aztán.
Felém lép, közvetlenül elém – vészesen elém – majd ujját az állam alá csúsztatva emeli maga felé a fejem.
- Játszunk – suttogja szinte az ajkaimra.
- De mégis mi... – Megszeppenve hallgatok el.
Egyszerűen... eltűnt.

A sötétség azonnal körbeölel, én meg azonnal bepánikolok. Jó, nem kifejezetten sötétség, csak félhomály... de ez már a kellemetlen félhomály. Az a fajta, ami lassan, de biztosan ráköltözik az idegeidre, hogy megőrjítsen.
Nem. Nem, nem, nem és nem. Nem szabad pánikolnom. Ő pontosan ezt akarja... ezt élvezi.

S magába szippant a sötétség... – de egyet se félj! Valahol a közeledben ott a fény; csak azt kell, hogy elérd.

Igen, a fény. Emily is leküzdötte a sötétséget a darabban, nekem sem szabad máshogy tennem. a hagyom, hogy bekebelezzen a saját félelmem, elbukok... és azt nem tehetem meg. El kell indulnom.

Nincs könnyű dolgom, egyáltalán nincs. Pontosan ismerem a darab minden szavát, de Xabel természetesen nem könnyíti meg a dolgomat, és megtréfált: ahol Emily megtalálta az olajlámpást, én csak egy nyithatatlan ajtóra lelek.
Ez persze csak fokozza a frusztráltságomat, de nem engedhetem magamnak a luxust, hogy kétségbeessek. Tovább kell mennem, és találni valami fényforrást... különben a sötétség meg fog őrjíteni.

***

Még mindig a lámpást keresem... Pedig szerintem már több óra is eltelhetett. Az egyetlen szerencsém az, hogy találtam egy gyufásdobozt néhány szál gyufával, és ezekkel meg tudom gyújtani a kőfalakra erősített fáklyákat és gyertyákat. Viszont kevés van belőlük... túl kevés. És ezek a fényforrások még csak adnak túl nagy világosságot.
Akárhogy is gazdálkodom belőlük, a sötétség ereje lassan kezd felülkerekedni rajtam... pedig azt nem engedhetem. Nem bukhatok el.

Egyre elveszettebben bukdácsolok a folyosókon. A gyufák elfogytak, és mintha egyre intenzívebb lenne a sötétség. Jóformán csak a falnak támaszkodva tudok haladni, azokat meg valahogy meg kell jelölnöm, ha nem akarok körbe-körbe haladni. És... a jelölésre sajnos nincs más mód, mint hogy néhány méterenként letépek egy apró darabot a fehér pólómból, és odatömöm a kövek közé.
Számomra a fal a biztos támpont – talán ezért is lepődök meg annyira, amikor a következő támaszkodásomnál egyszerűen belezuhanok a falba.
Hát persze. Egy rejtett ajtó.
Morgolódva tápászkodom fel a földről, és megdörzsölöm az oldalamat, ahol ráestem. Homlokráncolva nézek körül, és...
A lámpa.
Felvillanyozva ugrok oda a földön heverő életmentő eszközhöz. Tökéletes... Van mellette gyújtós is, ezúttal jóval több, amiket rögtön zsebre vágok – persze csak miután az egyikkel meggyújtottam a lámpást. Ezen túl már csak az olajat kell keresnem hozzá.
Boldogan fordulok meg... aztán sikkantva ugrok egyet hátra, mikor szembetalálom magam Xabellel.
- Ügyes vagy, Adam – szólal meg titokzatos mosollyal.
- Miért hoztál ide? – szegezem neki a kérdést. – Azt mondtam, mutasd meg a manót... most mégsem őt látom.
- Tényleg azt hitted, hogy itt te hozod a szabályokat? – szélesedik ki a mosolya. – Többet is kaptál egy manónál, így nem jobb?
- De...
- A manót akarod? – vág közbe. – Találd meg! – kacsint rám.
És mielőtt még megszólalhatnék... eltűnik. Már megint.
Újra magamra maradok. De most már legalább fény van nálam.


Rauko2012. 01. 22. 18:59:33#18698
Karakter: Xabel
Megjegyzés: ~ Apucnak


- Mester.... - lép mellém az egyik manó.
- Mit akarsz? . kérdezem unottan.
Unatkozom.... borzalmasan. Ha már eljutok oda, hogy köztük ülök, és nézem, ahogy mulatnak, akkor a baj komoly. Komolyabb, mint amekkora lehetne.
- Unatkozol, ugye? - kérdezi, és apró, gomb szemeivel rám pillant.
- Eléggé - sóhajtok fel. - Játszani akarok, de senki érdekes nincs a világban.
Mert maga a világ is mocskos, durva hely lett, ahol az emberek már nem tisztelik egymást. Nem érdeklődnek a másik iránt, csak ölnek, rabolnak. Senki sem hisz a mesékben. És ha valaki nem tiszteli a meséket, mit kezdjek vele?
Nem lenne értelme.

* * *

- Mester! Mester! - rohan be a lakomba ugyanaz a manó. Úgy rohan, hogy elesik, én meg nevetek. Szeretem, amikor bénák. Olyankor a legmulatságosabbak.
- Mi olyan fontos, hogy nyakad töröd érte? - kérdezem mosolyogva.
- Van egy.... egy fiú - néz rám csillogó szemekkel. Az arcán azok az undorító ragyák szinte szépek lesznek, ahogy kimondja: talán nem kell tovább unatkoznom.
- Milyen fiú?! - pattanok fel izgatottan.
- Adam a neve. Fiatal még, nagyon fiatal. Furcsa a lelke, de hisz a mesékben! Emlékszel uram Emily Sherwoodra? - kérdezi. Bólintok. Persze, hogy emlékszem. Emily az egyik játszótársam volt, elég régen. Amikor visszament, hiába a sikertelen feladat, írt egy könyvet belőle. Meg kellett öletnem, amiért felfedte a titkomat. De az emberek betudták Emily fantáziájának, és nem foglalkoztak velünk, aminek örülök. Talán furcsán, de mindenképp békében élünk itt, nincs szükségem olyan látogatókra, akiket nem akarok fogadni.

* * *

- Milyen szép... - sóhajt fel mellettem a manó. Nevet kellene adni nekik. De kinek van ehhez kedve? Az nem móka. Ha nevet adok nekik, felelős leszek értük. Jó ez így.
- Az - felelem. - Akarom.
A fiú épp a fürdőszobában áll és a haját fésüli. A testét csak egy törülköző fedi.
Akkor... játék indul.
Hogy egy kicsit idegesebb legyen, hogy kipiruljon az arcocskája, megijesztem.
Megjelenítem a manó arcát a tükörben, amiben úgy nézi magát.
- Mi a fene?! - rikkantja és ugrik egyet.
- Mester... - nyüsszenti manó.
- Ne izgasd magad, jó móka lesz - kuncogom. - Megyek is, és játszom vele.
Belepillantok az emlékeibe.
Látom, hogy szenvedett. Sokan azt hiszik róla, mind a mai napig, hogy a fiúkat szereti. Szegény kölyök.
nem baj! Mellettem ó élete lesz, ha eléggé elszánt. És ha tényleg a fiúkat szereti, akkor még jól is fogunk mulati. De erről nem látok semmit. Jól elbújtatta a saját tudata elől... okos srác.
- Készítsd az átjárót - mondom manónak, aki bólint és már rohan is.
Én megigazítom a fekete inget, a szoros, fekete nadrágot, és beletúrok a hajamba.
Jól nézek ki.

* * *

- Csodálom, hogy még nem kopott el a hajad - jegyzem meg, ahogy megjelenek mellette. A lendülettől, ahogy fordul, majdnem el is esik. Utána kapnék, de csak úgy nem érintek meg senkit, így hagyom, hogy a kézmosónak támaszkodjon.
- Ki vagy te? - néz rám.
- Ha elmondom a nevem, az nem mondana sokat - sóhajtok fel.
- Azért tegyünk egy próbált - vonja fel a szemöldökét.
- Xabel - hajolok meg előtte. - Te pedig Adam.
- Igazad van, nem vagyunk előbbre - sóhajt fel.
- S mi vagy te nekem? Hiú ábránd csupán? Egy tünékeny álomkép, mely felbukkan, majd leránt magával a mélységes mélységbe, ott tartva és megfullasztva, kiűzve testemből az életet? Akkor miért...
- Miért vágyok rád oly’ nagyon, hogy szinte felforr a vérem, ha csak szép szemeidre, hosszú, napszín hajadra gondolok?
- fejezi be a fiú. - Honnan ismered te ezt? - kérdezi.
- Adam... szép szem, aranyszín haj - kacsintok rá.
- Te most hülyének nézel - jegyzi meg.
- Eszemben sincs. Tesztelj - húzom ki magam.
- A drámában van egy manó. Egy ronda. csúf kis lény. Mutasd meg nekem. - A szemeiben ég a tűz, és tudom, eljött az idő.
- Gyere. Megmutatom - kapom el, és rántom magamhoz, hogy egy csókkal száműzzem a saját világomba. Miközben forog velünk az univerzum, ő belém kapaszkodik. Nem próbál eltolni a csók alatt. Hagyja magát, és ez nekem még jobban tetszik. Édes, kicsiny virágszál. Az én kicsiny virágszálam...

* * *

Ahogy a világomba érünk, mindent beborít a rózsa. Amikor viszont szilárd talajt érez, ellök magától.
- Hol vagyok? - néz körbe.
- Nem ismered fel? - kérdezem. Emilynek ugyanilyenre teremtettem a világot. Ő csak most látja ilyennek, hogy tudja: ő is beleesett a csapdámba.


Szerkesztve Rauko által @ 2012. 02. 25. 19:03:47


Rauko2012. 01. 17. 14:01:00#18587
Karakter: Valentine Brock Averay
Megjegyzés: vége


Sajnálom.
Úgy vélem, így is türelmes voltam, pedig nem sok jelét mutattad, hogy szándékozol akármilyen formában megjelenni az oldalon.


Rauko2011. 09. 14. 09:50:06#16671
Karakter: Valentine Brock Averay
Megjegyzés: ~kathleen-nek


- Val! - szól utánam a biztonsági őr a plázában. Mosolyogva fordulok meg, mire felcsillannak kicsit a szemei. Matt jó ember, nagydarab mackó, imádja, ha mosolyognak rá.
- Mi a baj? - kérdezem visszalépve, hiszen a jó reggelt-en már túl vagyunk.
- Ma jönnek az öcséim, beszélgetnél majd velük egy kicsit, ha lesz időd? - kérdezi, és a vállamra teszi a kezét. Tudja, hogy meleg vagyok, hiszen elmondtam neki, de azt mondta akkor, hogy nem érdekli. úgysem olyannak gondol, aki akármelyik pasira rámoccan. És mennyire igaza van...
- Baj van? Nagyon ritkán szoktak bejönni. - Felpillantok rá, hiszen majdnem másfél fejjel magasabb, mint én. Mellesleg heten vannak testvérek, Matt a legidősebb, huszonhét éves, és még a szüleivel él, hogy segítsen eltartani a hat testvért, akik közül már csak a két legkisebb nem dolgozik.
- Scott és Andy szeretnek bejárni hozzád, csak sosincs idejük - jegyzi meg vigyorogva, majd megveregeti a vállam, és tovább sétál. - Hozom nemsokára a kávénkat.
- Rendben, akkor készítek ki sütit - mosolygok rá kedvesen.
Ez a mi kis reggeli szertartásunk.  Ő hoz a fenti gyorsétteremből egy-egy tejeskávét, én hozok a kisboltból egy-egy csokis süteményt, és együtt reggelizünk meg.

***

A nap végül elég átlagosan telik. Megszakadó szívvel figyelem a fiatal apukákat, amint a babájukat pátyolgatják, pláne, hogy némelyik heteroszexuális férfi kifejezetten férfiszépség... és olyan rút nővel van, hogy az már vérlázító. De sosem mondanám ki ezt hangosan. Ahogyan azt sem, hogy potyognak a könnyeim, mikor sírva az anyukájához, apukájához szaladó csemetét látok, és csak arra tudok gondolni, hogy velem ilyen sosem lesz. Engem sosem fognak ennyire szeretni... mert se párom, se gyermekem.
Miért nem születhettem nőnek? Vagy miért nem fogadhatok örökbe egy babát?! Jegyzett nevelőszülő vagyok, mégis kijelentették, hogy amíg nem lesz komoly kapcsolatom, lehetőleg nővel, addig ne is álmodjak arról, hogy kaphatok egy kisbabát.

- Val... - lép be a megőrzőbe Matt. - Megint sírsz - teszi meg észrevételét, mire picit összerezzenek, és próbálom letörölni a még mindig folyó könnyeimet.
- Sajnálom - szipogom. - Befejezem mindjárt...
- Ez kínzás Val, nem jó ez neked! - Megölel. - Hagyd itt ezt a melót, mielőtt belebolondulsz, és menj egy olyan helyre, ahol nincsenek babák.
- De akkor ennyim sem marad - pillantok fel Matt-re kétségbeesetten.
Percekkel később picit megnyugszom. Addig ő is marad velem, hiszen szünete van, de nem cigizik, így ilyenkor velem van.
- Scotték nemsokára jönnek - suttogja. - És el kellene mondanom valamit - jegyzi meg, és nyel egyet. Kíváncsian pislogok rá.
- Baj van Scottal vagy Andyvel? - Leül az egyik zsámoly tetejére, és a tenyerét az arcába temeti. Elé guggolva teszem kezem a térdére, mire picit összerezzen, de ahogy elkapnám a karom, megragadja a csuklómat és nem hagyja.
- Andy tegnap bevallotta, hogy meleg - jegyzi meg olyan halkan, mintha ettől akármi is változna. - Scott csak bekíséri, hogy veled beszéljen inkább, mert téged ismerünk csak, aki normális, és mégis... homoszexuális. Kérlek, beszélj vele! Nem akarom, hogy csak fellángolás legyen, de ha tényleg az, akkor olyan meleg pasit akarok, amilyen te is vagy. - A szemei könyörögnek... Nem mondhatok nemet!

***

- Ahh... Andy... fejezd ezt be - suttogom remegő, néha nyögésbe fulladó hangon, ahogy ez a kis hülye épp a férfimosdóban simogatja a férfiasságomat.
- Sosem voltál még férfivel, Val? - kérdezi a fülembe sóhajtva. - Hagyd, hogy felavassalak - csusszannak ujjai a fenekemre.
- De Matt...
- Matt kit érdekel? Feláll a farkad, te is akarod - mondja vigyorogva. - Ismerek valakit a Gyámhatóságnál, ha lefekszel velem, megsürgetem az ügyedet. - A kimondott szavak hidegzuhanyként érnek. Mégis...
- Tényleg? - pillantok fel rá, mire mosolyogva bólint. - Akkor... csináld - sóhajtok fel, és megfordulok, rátámaszkodva az egyik mosdókagylóra. Már csak hárman vagyunk bent és Matt épp a tetőkijárókat ellenőrzi, az jó egy órás meló.
Érzem, ahogy végigsimít a fenekemen, majd letolja a nadrágomat, és nekem végig csak az kotyog az agyamban, hogy a szüzességemet, az első alkalmamat egy olyan fiúnak adom, aki ráadásul még tizennyolc sincs, és az egyik legjobb barátom öccse... a legjobb barátomé, aki bízik bennem, hogy beszélek a testvérével.
El kell taszítanom... el kellene, de nem megy. Képtelen vagyok rá, hogy megtegyem! Egyszerűen csak... túl jó most az egész. És a babáért... lenne egy babám... egy baba...

Hirtelen nyílik az ajtó, és szétrebbenünk.
Kellemetlen helyzet, ő, Andy mögöttem áll, épp a merevedését próbálja visszatuszkolni a szűk farmerba, én pedig pánikszerűen húzom fel a nadrágomat. Az ajtóban álló férfi pedig... furcsa.
Mintha egy huszadik század eleji filmből lépett volna elő: fekete frakk, cilinder, kesztyű és sétapálca.  
- Ez nem számít közszeméremsértésnek? - mondja, és a hangja... szinte megrészegítő. A szemeim viszont teleszaladnak könnyekkel.
Istenem... mit tettem volna, hogy legyen egy babám?! Szörnyeteg vagyok!
Lerohanok a lépcsőn, magam mögött hagyva mindent, és kiszaladok a plázából, egy szál pólóban, pedig tél van.
Hogy tehettem ilyet? Képes lettem volna lefeküdni valakivel azért, mert ismer valakit a Gyámhatóságnál... és még csak azt sem jutott eszembe megkérdezni, hogy kit!
Ám ekkor furcsa dolog történik.
- Megint találkozunk? - nevet fel mögöttem az ismerős hang. A hóesésben megfordulva még szebb látvány, mint odabent volt. Szőke haján megpihennek a hópihék, ahogy fekete ruháján is, ujjai között pedig megpörgeti a sétapálcát.
- Mit... mit akar tőlem? - kérdezem suttogva. - Fel fog jelenteni? - nézek rá, mire mosolyogva nemet int a fejével.
- Nem szeretnélek. - Mitől ilyen... káprázatosan kellemes a hangja? El sem hiszem... Szinte remeg a testem, annyira élvezem, ahogy megszólal.
- Köszönöm - mosolygok rá én is, hálásan meghajolva egy kissé. - De akkor miben segíthetek? Kicsoda ön...? - teszem fel kérdéseimet. Nem tudom, mit akarhat tőlem. Talán... vele is le kellene feküdnöm azért, hogy kapjak egy babát?
Megremegek a hűvös szellőtől, és a karomra hulló pelyhektől, fázom. De meg kell hallgatnom, hiszen fel is jelenthetne, amiért a mosdóban akartam szexelni egy másik férfival. Mert az nem szeretkezés lett volna... csak szex...



Szerkesztve Rauko által @ 2011. 09. 14. 09:58:49


Luka Crosszeria2011. 09. 10. 18:04:30#16631
Karakter: Nicolas Fleowyr
Megjegyzés: VÉGE!


Ne haragudj, nekem ez nem megy. Nem szeretnélek a végtelenségig váratni, úgyhogy inkább bontok. Tényleg ne haragudj. :(


Luka Crosszeria2011. 07. 18. 13:53:15#15159
Karakter: Nicolas Fleowyr
Megjegyzés: szépszeműnek~


Borzalmas estém volt. Azok a nyomorult vandálok feldúlták a lakásom környékét. A kukák fülsiketítő hangjától, az üvegek csörömpölésétől és a részegek kurjantásaitól szemernyit sem tudtam aludni. Fáradtan borulok az asztalomra. Már reggel van, ideje lenne felkelni. A fene sem gondolná, hogy ennyire megvisel ez a nyomorult alváshiány. Mikor a tükör elé lépek, nem akarok hinni a szememnek. Hatalmas táskák, sőt, bőröndök feketéllenek a szemeim alatt. A fáradt golyóbisok fakón vöröslenek gödreikben, mintha csak egy elhasznált baba üvegszemei volnának.

Bár ne ígértem volna meg a szomszéd hölgyeménynek, hogy elviszem suliba a kisöccsét. De hát lehet ellenállni azoknak a melleknek? Két hónapja ismerem csupán, de már kiismerte a gyengéimet. Akárhányszor szívességet kér, csupán bekopog azon az átkozott tölgyfaajtón, és édes, kiscica szemekkel rám mered. Természetesen az öltözéke legtöbbször hiányos. Eddig a hálóköntös alól kivillanó combokkal csábított el, na meg elmaradhatatlan volt a véletlenszerű behajolás is. Nincs mit tenni, nők.

 Az erkélyemre sétálok, hogy elszívjak egy szál cigarettát. Olyan kiborító, hogy már most összeakadok a lánnyal. Bikiniben locsolja a virágokat. Ennyire biztosra akar menni az ígéretemet illetően… ?

- Szia! – integet át, hatalmas mellei egyenletes táncot járnak, ahogy gazdája meglengeti a kezét.

Wow, ez sem mindennapi látvány.

- Szia – viszonzom szelíden a köszöntést.

- Ugye nem felejtetted el? – mosolyog rám.

Így legyen ötösöm azon a nyomorult lottón. Mélyet szívok a cigarettámból, majd kifújom a füstöt. A koszos méreggel a feltörő szidalmaim is elszállnak az ég felé.

- Dehogy – rázom meg a fejem, majd elnyomom a félig elszívott cigarettát, és besietek a lakásba.

Magamra kapok egy fekete inger, fekete nadrágot, csak hogy ugyanolyan szexi legyen, mint mindig, majd átcsörtetek a rumlis nappalin, és magamba döntök egy kávét. Kellően lehiggadtam, bár ember legyen a talpán, aki fel próbál húzni.

Zsebre téve a holmijaimat, elindulok a szomszédság felé. Már hallom, ahogy a kisfiú eszeveszetten végigrohan a lakáson, miközben nővére próbálja betörni, akár egy megvadult lovat. Reménykedve kopogok be, hátha a kissrác beszorult a legközelebbi ajtórésbe, de sajnos ő nyit ajtót. Sugárzó tekintettel pillant fel rám.

- Nicolas! – kiáltja, és rohan is a táskájáért.

Ebadta lurkó, ha tudná, mennyire nem kedvelem a magafajtát. Gyerekek. Lármás, büdös, izgága kis mitugrászok. Csak azért léteznek, hogy kiakasszák a felnőtteket. Igen, magam is ilyen idegesítő, ostoba kölyök voltam, de szerencsére felnőttem, és méltán kijelenthetem, benőtt a fejem lágya. Többnyire…

- Mehetünk! – toppan elém a kiskölyök csillogó szemekkel.

Anyám, ha ezt túlélem, imába foglalom a Mindenható nevét. Na, jó, inkább legurítok egy pohárkával, nem vagyok az a dogmatikus, elvakult vallásguru. A kezembe veszem a kölyök iskolatáskáját, majd elindulok vele lefelé. Előreszalad, nagy zajt csapva ugrál le a lépcsősorok tetejéről. Dah, törjön ki a lábad, az hiányzik csak!

Kimondatlan gondolataim megtetszettek a Sorsnak, abban a pillanatban hangos csattanással földet ér a lurkó. Már javában az alsóbb szinteken vagyunk, így a nővére nem hallja a velőtrázó ordítást, amit a hisztis kölyök hallat.

- Hé, hagyd abba! – szólok rá, majd leguggolok mellé.

Se egy kitüremkedő csont, se vér, se leszakadt végtagok. Egész jó, akkor tán nincs is komolyabb baja.

- Áú, áú, áú! – nyöszörgi.

Látod, látod, én megmondtam. Azaz, nem, de gondoltam rá! Épp elég, hogy felmentsen a büntetés, no meg a lelkifurdalás alól.

- Hé, katonadolog, mire nagy leszel, elmúlik – simítok végig kedvesen a kölyök fején.

 Ha mézesmázosnak kell lennem, az sosem okoz problémát. Sokan mondták már, hogy negédes hangon vagyok képes a gyerekekhez szólni. Tessék, bevetem hát a fegyverem.

- Mit szólnál, ha vennék Neked egy csokit, hogy elmúljon a fájdalom?

Egyből felcsillannak a szemei. Ch, tudtam én, hogy nem is olyan nagy a baj.

- Ó, rendben! – pattan fel, s rohan ki a bejáraton.

Eszelős kölyök, ess el megint, akkor nem fogsz úgy rohangálni, mint egy mérgezett egér. Egy kis üzlethez vezet az utunk. Mióta ideköltöztem, nemigen barangoltam be a környéket, csupán a parkot és a település melletti tisztást tettem magamévá. Milyen csodásak is azok. A csend, a madarak csicsergése a természet közelsége. Ott még gyakorolni is tudok, sőt könnyűszerrel áshatom be magam az alkímia rejtelmeibe.

- Nicolas, megveszed azt nekem? – mutat a kölyök az üzletbe érve az egyik csokoládéra.

- Hát hogy a fenébe nem – bólintok, és leveszem a csokoládét.

- Jó napot, segíthetek? – lép oda hozzám egy fiatal lány.

Nocsak, milyen elragadó, a szemei gyönyörűek. Zöldek, ritka adottság. Az arca is egész formás, helyes kislány, az biztos.

- Nem, köszönöm – felelem ridegen, majd megkerülve őt a kasszához tolom a kisgyereket. Ugyanez a hölgy áll be a pénztárgép mögé. Beüti a csokoládé árát, miközben a gyereket mustrálja.

- A fia? – kérdi, miközben átveszi tőlem a pénzt.

- Nem – morgom, majd a visszajárót hátrahagyva, magam után húzom a gyereket.

A fejfájásom egyre erősödik, így észre sem veszem, hogy egyetlen kiskorú szomszédom baseballsapkája az üzletben marad. Eleinte neki sem tűnik fel a hiány, túlságosan is leköti a csokoládé enyhén olvadt mázának édes élvezete. Ám miután végez… elszabadul a pokol.


Kita2011. 05. 08. 22:33:41#13500
Karakter: Six
Megjegyzés: Papa-Samának


Reggel lustán kelek fel, kinyújtózva a puha fehér anyagok között. Annyira kellemes ez így… nyugalomban… Nem stresszel semmi az első pillanatokban, amíg esetleg nem kapok valami megbízást…

A kertben reggelizek, hallgatom, ahogy csiripelnek a madarak, szinte már mesébe illően, sablonosan szép. Jóllakottan söpröm le a pirítós morzsáit az ölemből és nekilátok összepakolni az edényeket.

Ahogy nyugodtan szól a zene, a pulton egy doboz citromos sör gyöngyözik, néha mosolyogva szívok bele a szívószálon át, a fejem finoman ingatva a zene ütemére.
Egészen, amíg halk pittyenéssel be nem kapcsolja magát a laptopom. Halkan sóhajtok.

Annyira jó lett volna egy nyugodt nap, amikor pihenhetek… csak olvasni szerettem volna az új könyvet, amit vettem.
Nem. Persze hogy nem. De ha elcsábítós üzlet, hogy egy idegesítő kövér üzletembernek kell tennem a szépet és kitörni a nyakát, szex utáni masszázskor csavarni ki a gerincét… Ehhez most nem fűlik a fogam.

A számítógép előtt ülök, ujjaim finoman zongoráznak a fekete billentyűzeten, letöltve az adatokat. Úgyis megtenném, ismerem magam. Ismerem a szervezetet, ismerem a főnökasszonyt, ismerem a kötelességet és megtenném. Ilyenkor félre kell tenni a büszkeséget…

Ismét egy kövér kurvapecér, de hála istennek, egyszerű lövést kértek, messziről… felállok, áttéve a zenét, abszurd módon olyan számot kapcsolok be, mintha hangolnám magam a dologra, hiszen rutin.
Műholdas fényképeket hívok le, behatárolom, melyik házból a legelőnyösebb a lövés, a pincében a furgonom hátuljába teszem a mesterlövész puskát, M81-es… kicsit nézem a gyilkos fegyvert rejtő fényes fekete tokot, aztán rácsukom a csomagtartót.

***

A bőr puhán simul a mellkasomra és a lábaimra, ahogy a tetőn hasalok, szemem meredten a távcsőbe irányul. Egy fekete limót várok… ahogy kanyarodik be, a hátsó ablakból könnyedén eltalálom.
Egyszer, mikor megláttak munka közben, a nő azt sikította, hogy Démon! Ez furcsán maradandóan visszhangzik azóta is a fejemben. Megvonom a vállam a gondolataim előtt. Lényegtelen. Valamiből meg kell élni.

Ujjam megmoccan a ravaszon, rezzenéstelen tekintettel figyelem, ahogy a lövedék végighasítja a levegőt, átmegy az üvegen, be a fejébe… szinte látom, ahogy a golyó áthatol a koponyán, összeroncsolja az agyat, a megnőtt nyomástól a koponya megfeszül, halk pattanással esik darabokra majd beteríti az autó bőrüléseit.

Undorító.

Végre elveszem a szemeim a távcsőtől, nekiállok szétszerelni és elpakolok. Még hallom a fékcsikorgást, az ordítást, a pasassal a hátsó ülésen együtt utazó két prosti sikoltozik. Ennyi volt, ennyi csak, ennyi ez.

***

Otthon nyugodtan iszogatom a sörömet és olvasok, mikor csöngetnek. Megforgatom a szemem mérgesen és fáradtan teszem le a könyvem és ajtót nyitok.

Az egyik programozásból ismert kolléganőm és burkoltan talán barátnőmnek is nevezett egyén szipog a küszöbömön.

 
-          Jesszus, Christie, mi történt? – nézek rá meglepve. Bár szinte tudom a folytatást; van egy nem túl sikeres párkapcsolata.
-          Ma-ma… Matt kidobott – zokogja keservesen. Felsóhajtok. Olyan kis ostoba, hányszor eljátszották már ezt…
-          Jaj, kislány… gyere, főzök egy jó erős teát… - húzom be a házba, aztán látom, hogy egy kis bőrönddel érkezett. Nocsak, ez már újdonság, talán komolyabb a dolog, mint hittem.

***

Csendesen szipog, befészkelődve a párnák közé, ujjai között remeg a teáscsésze.

 
-          É-és azt mondta, hogy akkor szedjem a holmim és takarodjak… - pityereg – Jaj, Penny, annyira sajnálom hogy ezzel traktállak, de… nem tudtam máshova menni!
-          Semmi baj – nyugtatom. – Maradj csak, ameddig jól esik.
-          Annyira édes vagy, nagyon… - mosolyog.
-          És? Most mit akarsz tenni vele? – érdeklődök a sörben levő szívószálat forgatva.
-          Nem tudom… - mered maga elé. Megcsörren a telefonja, nekiáll a retiküljében kutatni, majd megdermed, felveszi a telefont. Tapintatosan átvonulok a konyhába, de nem tudok mit csinálni, kidobom az üres sörösdobozt, a fogaimmal morzsolgatva a műanyag szívószálat.

Az ilyen pasik… basszus, nem értem, miért fogadja vissza újra meg újra kidobták a saját lakásából, és a hülye farok miatt sír… a hajamat tudnám tépni ennyi emberi hülyeség miatt.
Visszamegyek a nappaliba, ahol egy cetlit olvasgat.

 
-          Valami baj van? – ülök le mellé. Megrázza a fejét, barna haja kicsit meglebben az arca körül.
-          Hallottam… egy helyről – mondja elszánt, halk hangon.
-          Bulizni akarsz?
-          Nem! – néz rám. – Ez egy… üzlet. Ahol segítenek… valóra váltani, amit az emberek akarnak!

Milyen frappáns.

 
-          Eljössz velem? – kérdezi. Meglepetten bámulok rá, elképedve.
-          Ugye ezt nem veszed be? – szörnyülködök.
-          Kérlek, Penny, egyedül… nem merek odamenni! Kérlek, bármit megtennék, hogy Matt szeressen – sírja el magát. Összeszorítom a szám. Ez kamu, hazugság, lenyúlják a pénzét aztán lelépnek… - Kérlek, Penny!

Egyedül nem engedhetem oda.

 
-          Jó, elkísérlek – húzom el a számat. – De szerintem az egész egy nagy hazugság!
-          Mindenem odaadnám Mattért!

***

Az autóban ülünk, én vezetek, ő pedig a telefonját szorongatva. Rosszállóan nézek rá. Egész úton próbálom meggyőzni, hogy ez nem jó ötlet, ez egy marhaság, senki nem képes arra, hogy azt a rohadékot jó útra térítse, inkább felejtse el azt az akasztófavirágot, de egyik fülén be, a másikon ki… mint a friss trópusi szellő.

Hatalmas bank előtt állunk meg, elegáns, szinte kékvérűen sznob hely…
-          Szerintem akkor is marhaság az egész – hajolok előre, hogy rálássak a helyre.
-          Bejössz velem?
-          Ha kell, szétverem a fejét is – sóhajtok.

Ülünk a vörös bársonyszékeken, ő idegesen, én egyre idegesebben, hogy hogy lehet valaki ennyire debil és visszamaradott agyi gondolkodású? Mit vár? Hogy egy angyal ül majd a székben és teljesíti minden kívánságát?
Ha nem angyal, akkor felőlem ördög, démon, jótündér a fogtündér, mit én bánom…

Amikor behívják, mennék utána, de egy hatalmas biztonsági ember megállít. Elkapom az alkarját, ahogy a vállamnál fogva elállva az utam. Eltörhetném neki, de…

 
-          Egyesével – mondja mély hangján. Gyilkos dühvel nézek rá, de hátralépek és leülök.
Hát legyen. Remélem, az a kis hülye nem csinál semmi marhaságot.

Ahogy helyet foglalok, a percek belassulva telnek. Nagyon, nagyon lassan. Mérgesen dobolok az ujjaimmal a székkarfán, egyre idegesebben.

Kinyílik a nagy bejárati kapu, egy elegáns sötét öltönybe burkolódzó, elegáns szövetkabátot a vállán viselő férfi lép be.
Egy szemvillanással nyugtázom, hogy van, a megannyi márkás anyag és kabát alatt, majd tovább vizslatom az ajtót, ahol Christie eltűnt. Gyere már, te trampli!

Valami elállja a napot. Felnézek kicsit szúrósan, de higgadt arccal.

 
-          Jó napot – köszönök majd elveszem róla a tekintetem. A furcsa pasas.
-          Jó napot, kisasszony… tán ön is ügyfél? – kérdezi. Kellemesen mély, sejtelmesen búgó hangja van, de üzleties tekintettel nézek fel rá.
-          Nem.
-          Óóó, igazán kár… pedig mi valóra váltjuk lelkének legmélyebb kívánságait is…
-          Köszönöm, tökéletesen elégedett vagyok az életemmel – nézek a szemeibe elszántan. – Én csak a barátnőmet kísérem.
-          Vagy úgy… - mosolyog, kivillannak a fogai. Arcom rezzenéstelen marad. – Akkor garantálom, hogy a barátnője a lehető legelégedettebb legyen.
-          Köszönöm – biccentek. Nem szólunk többet, pár pillanat után eltűnik és nemsokára végre Christie is kijön az irodából, a kezében szorongatva egy papírlapot. – Minden rendben? – kérdezem tőle aggódva.

Furcsán tiszta és nyugodt a tekintete, az arca kisimult, kipihent.

 
-          Minden a legnagyobb rendben… - mosolyog rám. Megölelem és kivezetem a kocsihoz…


yoshizawa2010. 07. 29. 04:58:41#6391
Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: Shinohara senseinek


Óvatosan hozzáérek tincseihez, és épp örömmel mennék közelebb, hogy megnézzem, fülei is ennyire selymesek-e, amikor már nem csak kezével vakarja meg az általam megsimizett területet, hanem vörös szemeit kinyitva, mérgesen vicsorogva kényszerít maga alá.
- Mi a fenét művelsz?! Azt mondtam, aludj! Erre még engem se hagysz?! Mit akarsz?! Széttépjelek?! Ha így folytatod, nem fogsz sokáig élni. – igen... Nagyon, nagyon súlyos hibát követtem el. Nem hogy nem aludtam el, ahogy kérte, őt is zargattam. Pedig biztos elfáradt abban a harcban.
- Sajnálom, én csak… – próbálok meg mentegetőzni, de nehéz azon gondolkodni, hogy hogyan is tegyem baklövésem jóvá, amikor ennyire közel vannak nyakamhoz fogai.
- Nagyon felhúztál, öcsi… - éreztem. Ezért nem is értem, hogy miért hagyott még életben. Hiszen eddig semmi öröme nem volt velem. Nem egyszerűbb lett volna, ha kitekeri vagy átharapja a nyakamat?
Behunyt szemmel várom, de fogai helyett más fájdalom hatol tudatomba.
Ááá... A karom!
- Áú, ez nagyon fáj… - próbálok meg szabadulni. Ne kínozz, ölj meg vagy adj valami büntetést. Legalábbis... Eddig mindig ezt tették velem.            
- Igen, fáj? Pedig még nem is tettem veled igazán semmit… - nem is kéne... Ha már ezt ilyen hanggal mondod...
- Kérlek, nem... - akartam... Mondanám, de a szavamba vág még hidegebb hangon, miközben a hasamra dob:
- Vállald a tetteid következményét… - utálom... Nem is... Inkább gyűlölöm ezt az egy mondatot.
Félek, félek és menekülnék, hiszen most szokott jönni az, hogy előrántanak egy ostort, és azt szétverik a hátamon.
Bár nála nem látok...
Szóval talán nem megverni akar... Vagyis… Áá... Azt még nem szeretném senkivel!
- Most fog csak igazán fájni…
-Neee... – sikítom hangtalanul, de nem is törődik velem. Mérgesen és izgatottan hántja lefelé rólam a ruhadarabot, amit adott, hogy hozzáférhessen az az által takart területekhez... – Kérlek, találj ki mást!
- Ha jót akarsz magadnak, tedd, amit mondok, és túlélheted. – bólintok. Nem tehetek mást. Ez most büntetés...
Összeszorítom szemeim, és könnyezve hagyom, hogy hörögve hozzám dörgölje magát. 
Ijesztő egy helyzet, de élnem kell. Hiszen apám... Megígértem otthon, előásom. Ugyanúgy, ahogy családomra is keresnem kell, amint elenged maga mellől ez az alak.
- Szia, Kazashi! – rikkantja hirtelen mellettünk egy női hang, amitől szerencsére elenged még mielőtt belém hatolna. – Megint rosszkor jöttem? – ez a kuncogás...
Fejvesztve menekülök arrébb, és rántom magam elé a takarót is közben. Ki ez?!!
- Kicune!– hörög egyet a még mindig a közelemben lévő vérfarkas, mielőtt elindulna felé.
- Miért, van más is, aki meglátogat, mióta így bezárkózol?! Ismersz másik ilyen ravasz rókát is? – olyan... Olyan büszkén és nagyképűen néz felé... Mintha elismerést várna a kapott harag helyett...
- Nem, de ezt se igazán tű... – eddig jut el, mert a jövevény piros szemeivel engem vesz szemügyre, elfordulva felőle:
- Ki ő?! És hogy jutott be? Követett, ahogy először én is? – vörös fejjel igyekszem tőle hátrébb menni, de csak azt érem el ezzel, hogy a földön kötök ki. Eddig, vagyis amíg meg nem láttam a füleit, nem értettem, hogy hogy érti a rókát, de most!
Repesek a boldogságtól, és szívem szerint már nem lennék itt. Hiszen... Ő se ember...
- Ő az enyém, és idehoztam magammal. – végre. Nem rám figyel. Hanem erre az idegenre. – Kérlek, menj el, mielőtt szétszedlek!
Vigyél el innen engem is! Félek!!
- Jó, jó, megyek. – ugrik el felettem, majd amikor Kazashi megint megragad, hogy visszahúzzon maga mellé az ágyra, még csilingelő hangon hozzáteszi, hogy előtte még el szeretné neki mondani, most merre látott vámpírt.
Végre. Egyből megnyugodva fújom ki a levegőt, mert biztosra veszem, utána megy. Mert amennyire megismertem eddig, gyűlöli és irtja a vámpírokat, ahogy tudja. 
Ezért is ér hidegzuhanyként, hogy továbbra is engem fogva szól a rókához, nagyon szépen vigyorogva:
- Majd este megkereslek még további információkért. De addig nem hagyhatom ezt a kis husit magára.
- Oké, jó étvágyat. – hagy újra kettesben ezzel a szörnyeteggel, aki elhozott magához, és kisétál a hálószobából.
- Ne, neee! Kérlek, neee!!! – ordítok utána, de hangom hamar elnyeli a párna, amibe belenyomja Kazashi fejemet, hogy jobban hozzám férjen. - Kérem, valaki mentsen ki.
Érzékelem még, hogy hátsó felemnél matat újra, de azután... Elájulok.
 
Amikor felébredek, egy kicsit nyugodtabb vagyok. Hiszen megint rendes volt, és nem bántott, amikor elájultam, hiába is akart megbüntetni.
Ráadásul most sincs itt... Úgyhogy elmehetek...
- Felébredtél végre?! – jajj... Ugye ez nem ő? Félve nézek a hang irányába, de szerencsére nincs egyedül. A rókalánnyal ücsörög a fürdőszobánál.
Vagyis... A lány ül, ő meg mintha kötszert adna neki, felém nézve...
- Megsérült? Mi történt?! – kérdem kétségbeesetten, és már ott is vagyok mellettük. - Nagyon súlyos a karján lévő seb?! És mik okozták?!! Vámpírok?!? – eddig jutok, mert újra elkap a sötétség, és zuhanni kezdek a föld felé... És mintha ő felém ugrana... Bár ezt nem nagyon érzékelem így, elhomályosult látással.
 
- Mennyi gond van veled, kölyök! – állít fel fejcsóválva...
 


yoshizawa2010. 07. 05. 22:35:11#5889
Karakter: Takeda Kaiji
Megjegyzés: Shinohara senseinek


Reszketve húzom magam összébb, amikor tényleg eléugrik egy sötét alak, és hatalmas szemfogaival, valamint éles, és hosszú körmeivel egyből nekiront elrablómnak.
Miért??? Miért vagyok én itt ezek között a szörnyek között??? Álmodok??? Le se véve róluk a szemem csípem meg magam, de ezt a fájdalmat érzem. Ugyanúgy, ahogy a többit is...
Úgyhogy sajnos kettejük harca, és az, hogy én még nem vagyok a munkahelyemen a szörnyű valóság...
 
Nem tudom, mennyi ideig verik egymást, de a vámpír végül holtan esik össze, földi maradványainak hamvaival rendesen beterítve a felém közeledő vérfarkast.
Aki... Legnagyobb megdöbbenésemre alig szerzett egy pár karcolást.
 
És aki... Inkább egy állatra hasonlít most, mint emberre. Hiszen fülét mozgatva hallgatózik, tényleg tiszta e a levegő.
- Mozgás. – ránt fel a földről ruhámnál fogva. Mimimi??? Miért mennék??? Természetfeletti lények nélkül is van elég bajom, megleszek nélkülük ugyanúgy, ahogy eddig megvoltam.
- De hová, én nem megyek sehová, dolgoznom kell… - vágok neki vissza, összeszedve az összes bátorságom. Elvégre anyám még mindig sokkal félelmetesebb tud lenni nála, ha nem teszek a kedvére...
Igen... Szélesebb vicsora is, mint most az övé...
- Nem érdekel, velem jössz. Túl sokat tudsz rólam, láttál és ez éppen elég. Szóval mozdulj. – kérlek ne... Nem akarok... Csak annyit tudok, hogy utálod a vámpírokat, és hogy nem ember vagy.
Lecövekelve, mozdulatlanul állok, és könnyes tekintettel nézek szemeibe, némán könyörögve azért, hogy hagyjon elmenni, vagy öljön meg.  De ő...
Megunva ellenkezésem, morogva lök inkább rajtam egy akkorát, hogy majdnem a falig elbucskázok.
- De miért? – kérdem, amikor már újra rendesen állok. - Nem árulnám el senkinek…- újra elér hozzám, de még nem válaszolt.
- Úgysem hinne neked senki… - lök rajtam megint egyet, ezúttal kisebbet, hogy ne kerüljek messze tőle.
Hát épp ez az...
- Nem akarok veled menni. – úgyhogy esedezve kérlek, engedd el a kezeimet, ne tarts ennyire erősen!
- Nem kérdeztem, hogy akarsz-e. Jössz és kész.
Rendben... Behúzom nyakam, és nem vitatkozom vele tovább, csöndben tűröm, hogy kifelé taszigáljon. Bár közben azért szüntelenül azon gondolkodom, hogy hány doboz Chappyért mászna le rólam úgy mégis... Egy vagy kettő elég lenne?
 
Hé... Hé... Ijedten sikítok fel, amikor hirtelen a háztetőn kötünk ki, és nekiáll velem futni... Tudom, hogy biztos jobbak a képességei nekem, de ez figyelmeztetés nélkül akkor is gonosz volt.
És ezt... Csak azért nem vágom a fejéhez, mert azért mégse akarok egy tízemeletes ház tetejéről leesve meghalni...
 
Egyik házról a másikra ugrál, amíg el nem éri a város határát. Szinte alig pár perc alatt... Amikor a leggyorsabb autóknak is minimum egy óra alatt tudnak rajta keresztülmenni.
Ezt már nevezem...
 
Még sok ideig fut tovább, útját, és egyben a hazavezető utat már nem is tudom követni. Valami három erdőn, öt lankás területen jöttünk, két tó mellett, és most itt vagyunk valami hegyek közt...
 
Ohh... Szóval akkor itt lakik... Csodálkozva nézek meg mindent, amikor lerak. Hiszen amikor eltolta azt a hatalmas sziklát, és áthozott azokon a barlangokon, azt hittem, majd ledob az évek során összegyűjtött koponyái, és lábszárcsontjai közé, amíg ő elvonul a sarokba aludni.
 
Ezzel szemben... Még ha a föld alatt is vagyunk, ez egy komplett lakás...
- Nesze. Törölköző, és tiszta ruhák. – nyom a kezembe egy csomagot, amitől egyből újra megjön a hangom:
- Na de miért? – észrevette, hogy fázom???
- Büdösvagy, fürödj meg és öltözz át, nem bírom elviselni a szagodat. – hát ilyen nincs... Ez az indok... Mosolygásra, és fejcsóválásra késztet. Hogy erre miért is nem gondoltam...
- Ilyet se hallottam még senkitől. – motyogom, miközben elvezet a fürdőhöz. Bár nagyon remélem, halk szavaim nem hallotta.
 
Hamar lemosom magamról a port, a koszt, a vért, és már megyek is vissza hozzá. Elvégre érdekel, hogy hol lesz a helyem. A polcon, vagy egyből a hűtőben???
 
Épp meztelenül keres valamit szekrényében, amikor megközelítem, de meglehetősen hamar felém fordul. Mintha tudta volna, hogy jövök... Így nincs is időm gyönyörködni jobbra balra mozgó, füleihez hasonló színű kutya öö... Vagyis inkább farkasfarkincájában.
- Mi van? Ne nézz így rám… - vicsorog egyet, és vissza is fordul. - Farkam is van, na és… - semmi...
Ha nem tudnám, hogy valószínűleg levenné a fejemet, úgy megsimogatnám, füleivel együtt...
 
Megtalálhatta, amit elő akart szedni, mert föláll, és felém indul. És... Szerencsére ellép mellőlem anélkül, hogy újra megütne. Pedig... Már felkészülve, gyorsan becsukott szemmel vártam a csapását... Ami elmaradt...
 
Hmm... Micsoda fickó... Öröm lesz kiismernem. Hiszen... Egyik percbenmégvicsorog rám, a másikban meg már kedvesebb velem, mint eddig akárki...
 
Amíg zuhanyzik, mosolyogva tanulmányozom körbe lakását, hiszen tudni szeretném, hol is fogok ezután élni. De a látottak egyre jobban lenyűgöznek. Mikor csinálhatta ezt az ámulatba ejtő vackot magának???
 
- Mit szaglászol kölyök? – nehezedik egy kar a vállaimra. – Innen nem tudsz elmenni, mert ahhoz gyenge vagy...
- Arra rájöttem én is. - fordulok felé. – Csak megnéztem ezt a helyet, ha már itt fogok veled élni. Bár jobb lenne szerintem mindkettőnknek, ha mégse, és pénzt kereshetnék a családomnak. – az utolsó mondatot olyan halkan mormogom, ahogy csak tudom. De legközelebb inkább magamban tartom. Hiszen olyan erősen szorítja meg rajtam nyugtatott kezeivel vállaim...
- Értem. – ez a vigyora se nagyon tetszik. És már megint merrefelé lököd? - Neved?
- Van. – felelem, mielőtt normálisan is válaszolnék - Takeda Kaijinak hívnak kedves vérfarkas úr.
Egy morgás, és egy hajítás, aminek végén az ágyán kötök ki.
- Kazashi. – micsoda? Rémülten mászok tőle a lehető legtávolabb, mert miután a lámpát lekapcsolja, bevágódik mellém az ágyba. – Kazashinak szólíts, ne vérfarkasnak! – ja értem...
- Most pedig alvás. – hogy micsoda??? De hiszen nappal volt mégha a föld alatt ez nem is látszik. Komolyan gondolta?  - Méghozzá gyorsan! – dobja a fejemre a takarót. Vörös szemeit felém villantva. Amitől elfekszek ugyan, de azért visszakérdezek:
- Nem nappal van? Vagy már ennyire későre jár azóta? – nem hinném.
- Épp azért mert nappal van alszunk. Ehhez szokj hozzá.
- Értettem. – bújok inkább el előle a takaró alá. Majd... Ha elalszik fölkelek. Vagy... Áhh igen... Akkor megsimogathatom talán füleit és farkát anélkül, hogy leharapná kezem...
 
Tényleg nem tudok aludni, az izgalomtól még úgy se, hogy éjjel fönt voltam. De hogyanis, amikor egy vérfarkas fekszik mellettem???  Inkább nem köszönöm. Még a végén nem kelnék fel. Inkább csöndben fekszek, amíg meg nem hallom egyenletes szuszogását.
Elaludt... Szóval most, ha csendbe vagyok, estig szabad a pálya... Hiszen úgy olvastam abban a regényben is, amit testvéreimtől csórtam, hogy a vérfarkasok elég mély alvók, csak a hangos zajokra ébrednek fel, ha egyszer elnyomta őket az álom.
 
Följebb tornázom magamat, hogy jobban megnézhessem a mellettem fekvőt. Ezüst haja, ami még jobban kihangsúlyozva fekete füleit csak úgy világít a párnán, szép arca körül.
Hmm... Így, ha nem mérges, egész szeretnivalónak tűnik...
 
Na jó... Vártam eleget. Már biztos nem kel fel. Legalábbis remélem, hogy abban a könyvben a valóság volt leírva.
Óvatosan hozzáérek tincseihez, és épp örömmel mennék közelebb, hogy megnézzem, fülei is ennyire selymesek e, amikor már nem csak kezével vakarja meg az általam megsimizett területet, hanem vörös szemeit kinyitva, mérgesen vicsorogva kényszerít maga alá.


yoshizawa2010. 04. 05. 16:27:39#4541
Karakter: Kaiji (Shinohara senseinek)



Zuhog az eső, és én bőrig fogok ázni, mire hazaérek, hiszen csak egy kapucnis pulóver van rajtam. De mindegy. Jogos volt, hogy családom nem engedte meg, hogy esernyőt vagy kabátot hozzak magammal.
Hiszen egyrészt nem vagyok cukorból, és kibírom a kisebb záporokat, másrészt meg ezt az egész büntetést tényleg csak magamnak köszönhetem. Több műszakot kellett volna vállalnom, hogy fiatalabbik nővérem születésnapjára meg tudjam venni azt a sportkocsit, amit kinézett magának.
Így, hogy nem volt elég pénzem, sajnos be kellett érnie egy kisebb, snasszabb járgánnyal.
Addig, amíg össze nem kaparok a másikra neki.
Ami, ha nem betegszem le megint, már tényleg hamarosan meglesz. Legalábbis remélem.
Mondjuk azt csak nem... Hiszen... Utálok beteg lenni, mivel így, egészségesen is csak gondot okozok családomnak. Olyankor pedig csak még jobban a terhükre vagyok, mert engem is el kell tartaniuk.
Bár... Így jobban belegondolva... Miért nem végeztem magammal akkor, amikor betegségem miatt muszáj volt anyukámnak elmennie helyettem melózni két teljes napig? Hiszen a kezemben volt a kés...
Féltem? Vagy úgy gondoltam, így többet tehetek értük azért, mert megtűrnek maguk mellett?
Nem is tudom... De szerencsére több olyan betegségem azóta se volt.
 
Újabb pocsolyán ugrok keresztül, holott cipőm már rég beázott, és mindegy lenne, ha bellépnék. Megszokás. Hiszen koszosan be se mehetek családom házába.
Mondjuk így, magamon végignézve... Hehe... Csak akkor nem fognak elküldeni, ha nincsenek otthon. Vagyis... Ha megint megtalálták az apám felkutatására félrerakott pénzem, és elmentek bevásárolni.
És... Tudom, hogy újra kéne kezdenem akkor a gyűjtést, de remélem, megtalálták.
Hiszen fázom, és éhes is vagyok, nem akarok így a sikátorban aludni. Ráadásul nem tudtak nekem félretenni maradék ételt sem.
Igaz, hogy enni otthon se ehetnék, viszont... Átöltözni és átmelegedni lenne időm.
Elég csak a következő sarkon befordulnom, és már látom is, hogy ég-e otthon a lámpa...
Ég. Szuper. Akkor már haza se kell mennem. Irány a sikátor.
Szomorúan veszem arrafelé az irányt, még meg is botlok valamiben, és el is esek, csak hogy hangulatom csodás legyen.
Nehézkesen kelek fel, és folytatom utam. Szerencsére talán senki nem látta bravúros mutatványom, mert elég késő van.
He? Ebben az utcában nem szoktak járkálni rajtam kívül. Mégis... Ki lehet az az alak, aki errefelé tart? És ő vajon miért nem védi magát az eső elől?
Nem bírok megmozdulni, kíváncsian fürkészem tovább. Ugye nem bátyám jött elém, mert már sokat késtem?! Mondjuk az meglepő lenne, ugyanis eddig még nem tett ilyet.
 
Nem. Ez az illető nem testvérem... Magasabb... És mintha a szemei is más színűek lennének. Bár azt, hogy vörösek, és valamiféle füle van a feje tetején, biztos, hogy csak képzelem.
- Most véged, vámpír! – hallom meg morgását. És mielőtt akár felfoghatnám valamennyire szavai jelentését, már a földön vagyok.
Mégis ki ez?! És mit akar tőlem?!!
- Várj már egy kicsit! – próbálok meg feltápászkodni, amikor kitérek ökle egy újabb csapása elől. – Milyen vámpír? És te mi a fene vagy?!
Nem válaszol, csak nevetve lép rám, megakadályozva ezzel felállási kísérletem.
- Ne játszd az eszed, támadj vissza. A véred illata elárult! – hogy mi? Egyáltalán nem értem, mire gondolt...
- Mi van? A vérem mije árult el?! – kérdezek vissza. És most szerencsére nem üt meg újra, holott arra készült.
Zavartan néz, én pedig kővé meredve bámulom őt. Igaz, hogy éppen most akar megölni, de valami földöntúlian szép látvány...
Az az ezüstösfehér sörénye is... Csak még jobban kihangsúlyozza arca vonalait és szemei ragyogását...
- Illata. – érkezik gyomromba csapása, amitől köhögve húzom magam annyira össze, amennyire csak a rajtam lévő lába engedi. – De nem is tudom, miért magyarázkodok neked. Biztos vagyok abban, hogy most indultál el vadászni, vagy pedig egy vadászatodról jöttél. Igazam van?!
Érzékelem még, hogy felemel, és azt, hogy az arcára megint kiül a döbbenet, amikor a szemébe nézek, és megkérem, árulja el, mégis milyen vadászatra céloz, de újabb ütése után már semmit. Átadom magam a sötétségnek.
Remélem, ha ténylegesen végezni akar velem, gyorsan megteszi.
 
Fejem még mindig fáj, habár már szemeim ki tudom nyitni.
- Hol vagyok? – kérdem meg halkan, alig hallhatóan. Hiszen csak annyit látok, hogy nem otthon. De mielőtt felállnék és körülnéznék, a hátamra lépnek.
- Végre felébredtél! – hallom meg a tegnapi támadóm hangját. Ezek szerint akkor - habár nem ölt meg - magával hurcolt...
- Miért? – kérdem halkan. Azért merek vele szóba állni, mert lett volna elég esélye arra, hogy megöljön, amíg ájultan feküdtem és aludtam.
Hátborzongató nevetés a válasza...
- Nem végzek eszméletlen ellenféllel, vámpír. Az a ti taktikátok. – tévedtem... Idegesen próbálok meg megint szabadulni „Engedj el!” kiabálással, amíg újra rá nem lép gerincemre.
Fájdalmas szisszenéssel esek a földre újra. 
- Ne félj tőlem... – hangja olyan hátborzongató... Remegek egész testemben. Mire készül?! – Ha eddig nem öltelek meg, akkor már nem is foglak. – huhh... Megmenekültem.
- Tényleg? – nézek rá reménykedve, mosolyom se tudom eltitkolni. Túléltem egy találkozást valami kutyafülű lénnyel.
- Igen, tényleg. – mit fog a kezében? – Majd a fény megteszi helyettem! – csapja le a kezében lévő baltával, egyetlen suhintással az egyik poros ablakról a falapokat, amivel azt beszögelték.
Ijedten kiáltok fel, és menekülnék.
- Fény! – vagyis már reggel van. És rég ott kéne lennem a munkahelyemen. – Engedj el! Mennem kell dolgozni.
 
Szorosan a földön tart továbbra is, de pár perc elteltével lemászik rólam, hogy megragadhasson.
- Miért nem égtél el, vámpír?! – he? El kellett volna? Akkor eddig már hány alkalommal lett volna belőlem por...
- Már mondtam, hogy nem vagyok vámpír. – motyogom neki rekedten, majd még hozzáteszem újra:
- Kérlek! Ha nem megyek be, kirúgnak, és akkor nem tudom a családom eltartani.
Ledob a földre. De csak azért, hogy morogva kezdjen el járkálni.
- Ha nem vagy vámpír, akkor mégis mi a fene vagy?! Normális emberek embernek látnak, nem vérfarkasnak. – Na ne... Ő egy… egy vérfarkas?!
Riadtan húzódom hátrébb, és reménykedek abban, hogy ez egy rossz álom. Bár... Az, hogy sajog minden tagom, nem arra utal, hogy alszok.
Brr... És ez a másik erő...
- Hé... Vérfarkas, vagy micsoda úr! – szólítom meg remegve. Eddig is féltem, de most... Mintha valaki meg akarna támadni egyszerre mindkettőnket. És egyre közelebb ér, nem tudom, tudja-e.
- Mondjad! – néz rám idegesen. Pedig... Én nem szeretnék a terhére lenni. Nem is értem, miért nem hagyott ott, vagy miért nem öl már meg.
- Van itt még rajtunk kívül valaki? – mindjárt itt van az árny, és muszáj felállnom, hogy a támadás vélhető irányába forduljak. Még akkor is, ha semmi esélyem sincs a harcra.
- Mit érzel?! – ugrik hozzám, és ragad meg.
De mielőtt válaszolnék, hihetetlen gyorsasággal már arrébb is húz.
És... Ekkor arra a helyre, ahol álltunk, leesik egy köteg nem használt lom, eltakarva a kintről bejövő napsugarak elől az utat.
- Bújj elő, vámpír! – kiált fel nevetve, mintha élvezné a helyzetet. Engem pedig egy romosabb sarokba hajít.
Mi az ördög folyik itt?!
 


1. 2. 3. 4. 5. 6. <<7.oldal>> 8. 9.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).